Kelet-déli összekötő híd

Ez az a híd, ahonnan a legkönnyebben megközelíthető a keleti szárny. A híd nyitott, s huzatos. Ha a másik úton mennél, akkor a nyugati szárnyon keresztül tudnál csak átjutni.

Testvér

*Fesztelenül fogok odafagyni a hideg kőre, miközben kifele bámulok az erdő fele. Erdő, kviddicspálya, kviddicspálya, erdő. Miután a rögtönzött bemutatkozás megesett elmeredtem a kettő között, ahol szintén csak az erdő kusza sötétjét láthattam, a látóhatárom peremén számon tartva mindkettőt, ugyanakkor a tudatom valahol egészen máshol járt és egészen másféle formációk szegélyezték a peremét, kivehetetlen, kusza emlékek, gondolatok, ábrándok, törtüvegek egymásra hányt szilánkjaihoz hasonló rendezettséggel, de sokkal nehezebb volt őket félresöpörni. Alattam a patak, előttem az erdő, felettem a skót felhők, tökéletes hely a szédültséghez, ha valaki friss levegőt akar szívni, vagy éppen le akarná vetni magát.
A hideg is kilelt a gondolatra, hogy véletlenül leszédülhetek, mivel repülni még mindig nem tudtam csak úgy, eszköz nélküli bájjal, mint azt sejtették némely kollégák, aki bizonyára a dementoroktól lesték a trükköket. Kollégák. Üres szó. Őreim inkább, akik év eleje óta gondoskodtak róla, hogy biztosan meglegyen a megfelelő feszültségszintem, és ne lustuljak el halálfélelem-gyakorlásban. A patak felé bámultamban élénken láttam ott zuhanni valamelyik fekete-köpenyest, aki szintén nem tudott repülni. Kár túlozni. Soha nem dúlt bennem a vágy, hogy mugliszeretetre neveljem a varázslóközösségeket, én inkább csak terjesztettem az ismeretet, amit szerintem érdemes volt tudni, de amit most mondok, minden órán egyre groteszkebb, egyre kiforgatottabb, egyre hihetetlenebb. Számomra kellemetlen, hogyha haza is mennék Londonba, nem lennék képes békés, biztonságos helynek tekinteni az emberi közösséget, mert eltanultam a vezető rétegtől, hogy mi a rossz, mi a megvetendő... eltanultam, de nem azonosultam vele, megszoktam és nem hiszek benne. Honnan ilyen ismerős ez?
A gondolat heveny pánikreakciót váltott ki. Az erdő és a kviddics mező összeugrottak, egymásba olvadva elhomályosultak, gyanúsan rossz érzés tolult fel a gyomromból a torkomba. A kőfal elsuhant a kezem alól, meleg bizsergést éreztem csak, aztán egy kemény ütést, ahogy az állammal összeütköztem a párkánnyal, térdkoppanós szinkronnal. Hogy az a... lenyaltam a vért a számról, visszatapogattam a párkányra, két tenyérrel, de a fejem lógatásával se lett jobb. Ez mindennek a csúcsa. A nagyteremben még csak leejtettem a kupám, itallal borítva be a fél asztalt, aztán a kabátom akadt el a... miért van rajtam kabát? Hol voltam? Alighanem odakint ebéd előtt. Összecsuktam a szemem. A világ megszűnt forgolódni. Láttam az árnyékom távozni a kastélyból, szürreális élmény volt. Levegőzni akartam egy kicsit, aztán a vadőrkunyhóval egy szintbe érve... Érzés fogott el. Milyen érzés AZ érzés? Olyan, mint amikor a macskát a farkánál fogva egy kondér forrásban lévő víz fölé lógatjuk. Biztos az érzés, hogy hamarosan feltépett kezünkről vér fog folyni. Nincs benne semmi baljósság, látjuk a szemén, hogy mit fog tenni, tudjuk, hogy fájni fog. Ez maga a bizonyosság.  Ez erdőt néztem és visszamenekültem az épületbe, enni próbáltam és végül itt vagyok és az erdőt néztem megint és már nem mondott semmit, már nem láttam rajta semmit. Képzelődöm. Meghülyültem. A stressz. Halk, rekedt nevetést erőltettem fel a torkomon, feltérdeltem, mint a gyerek, aki nem lát ki a korlát mögül és az erdőre néztem. Békés. Nyugodt. Csak egy erdő. Potenciális tüzifa anyag, gyufatároló, kiránduló és öngyilkosságot kísértő hely, vadállatkifutó. Jól van. A sarkamra ültem újra. Vajon mit gondolnának rólam, ha látnának térdelni az egyik nem különösebben népszerű, hideg folyosón, kóricáló hópelyhektől pettyes fejjel, elködösült tekintettel? Kit érdekel. Csak ne lássanak, akkor nem lesz baj. Ártatlan vagyok én kérem, csak túl élénk a fantáziám, tetszik tudni, fantomtárgyat tanítok, egy fiktív muglitömeget írok körül, egy undok, gyalázatos fajt, akik sohase léteztek, csak éppen mi, varázslók most éppen feltettük a szürke szemüveget és mindent csak posványnak látunk, lerombolni való elhalt csontváznak, ideológiákat gyártunk arra, hogy mennyivel jobbak, mennyivel tökéletesebbek is vagyunk mindenkinél, még önmaguknál is. Félre gondolat. Jöjjenek a tettek. A párkányra támaszkodva felkeltem. Támaszkodtam, hideg tenyérrel, nyitott kabátban sem fáztam. Forrtam. Fogalmam sincs mikor voltam utoljára ilyen rosszul. Másfél éve kerülöm gondosan a javasasszonyt, mielőtt még kikezelne, én pedig hirtelen nem tudnám mire kenni azt, hogy mitől is vagyok olyan, amilyen. Gyáva. Ijedt. Behódoló. Undorító. Az lett volna a lázadás, ha nem jövök vissza a Roxfortba, nemhogy azt csináljam, amit mondanak. Bár tulajdonképpen mind ezt csináljuk. Tesszük, amit mondanak. Lehet így a normális, nem velem van a... baj. Baj van. A biztonságos Roxfort biztonságos, belső farkasoktól és diákoktól mentes folyosóján úgy kapott el a rosszullét, mint sündisznót a kamion, megrogytam újra, fuldokló zihálással voltam kénytelen tudomásul venni, hogy a bizonyosság megint itt van. A hátam mögött valahol, ahova nem látok, ahova nem tudok odafordulni, valami van, bizonytalanság, félelem, fenyegetés. Segítség. Kinek jutna eszébe az ünnepi ürességtől kongó kastélyban erre jönni? A homlokom a karomra hajtottam, más se hiányzik, mint egy pánikroham, tüdőgyulladással. Vércseppet haraptam a számra, reszkető ujjaim palástolására összefontam a karjaim, a falra támasztva azt a szinte józan fejet, amivel képtelen voltam úrrá lenni a gyengeségen. Ennyi vagy Shannon, kelj már fel, Merlin áldjon meg! Majd. Majd mindjárt.*

[|a tékozló fiú|]

|a tékozló fiú|

~rohadékok!~ ez az egy szó ringlispílezett a fejében minden másodpercben, ahogy meghallotta valami fényes lakkcipő kopogását, egy ajtó becsapását, jóízű diákkacajt, rendre intő szigorú hangú tanárt, vagy ahogy meglátott egy kanyarba eltűnő talárt, nézésétől ijedten összerezzenő nyakkendős elsősöket, kócos másodikosokat, nagyképű negyedikeseket, azt a rohadt tapétát, azt a kikopott faliszőnyeget, a tompa fényű fáklyákat. Mindent. MINDNENT. Utálta ezt az egész intézményt, az összes tornyával, téglájával együtt. Néha csak úgy spontán becsukta a szemét, hogy ne lássa mi veszi körbe. De hiába torz aurája, mint egy rossz szita, úgy engedte át az ódon légkört, lekaparva ezzel a tökéletesség morzsáiból magára kent sminkét.
Szenvedett. El akart rohanni, el, mint gyerekkorában részeges apja elől, ki a muglikhoz. Nem bírja tovább. Most azonnal elhoppanál. Igen, haza megy, nem érdekli, NEM ÉRDEKLI! Lendülettel fordul egyet, majd térde száradt levélként csuklik össze, és imázsával együtt omlik magába, akár egy magas épület a jól sikerült robbantás után. Üres a folyosó, nem látta senki. És ez nagy szerencséje annak a bizonyos senkinek, mert bizonyára már rég halott lenne. Fölkel, leporolja makulátlan dísztalárját. A hosszú, teljesen fekete ruha joggal vált ki viszolygást az emberek körében. Néhány, agymosott mardekáros hülye csillog rá valami álfanatizmussal a szemében. Csak annyit tudnak, hogy minisztériumi ember, és szimpatizál a nagyúrral, és máris hét különböző vacsorameghívást szedhetne össze. Agyatlan zombik. Még kihasználni se lehetne őket, mert ahhoz is szerencsétlenek.
Csöndben lépdel. Léptei nem dobolnak, nem csapnak durva, ormótlan zajt. Aprókat zizzenve nyelődnek el a régi szőnyeg kiálló bojtjaiban. Gyorsak, fürgék a léptei ugyan, de semmiképp sem határozottak. Fél ettől az épülettől, legalább úgy, ahogy az Azkabantól és a dementoraitól. Egy pillanatra újból arcán érzi, azt a lélekölő, szipolyozó érzést az arcán, ahogy a rohadtak ujjak kapálóznak ajkai felé, a hosszú körmökkel felsértve kiszáradt bőrét. Nem ellenkezik, nem tehet semmit, csak áll egy helyben, lehunyt szemmel.
Aztán mégis felemeli szemhéját. Nincs ott semmi, csak egy kósza, vékony fotonnyaláb masszírozta arcát. Undorító, meleg érzés volt, de még mindig jobb, mint az az émelyítő ünnepi hangulat. Körülnézett, és azt vette észre, hogy a szabadban volt, egy nyitott hídon. Nem tudta, hogyan került ide, de nem is kérdezte magától. Némán nézett szét, megszemlélve a kviddicspálya üres lelátóját, és a Tiltott Rengeteg gyönyörű sötétjét. Hova vezet a híd? Természetesen rögtön kiszúrta, hogy egy másik szárnyba, de valahogy nem érdekelte. Lassan merült a horizont alá tekintete, mint egy ámuldozó búvár csodálta meg az első mélytengeri halat, amit élőben lát. Azt a rövid, mélybarna hajat, határozott arcélt, és szórakozott tartást. Azokat az észre sem vett apró mozdulatokat, amik ott lengtek körülötte. Némán bámulta a neki félig háttal ülő férfit. Néma csodálattal. Hogy milyen rég is volt már...
Úrrá lett viszolygásán, és érezte magában az erőt, hogy most elindul. Most elindul és...
Megveri, megkínozza, megbünteti! Nem addig míg könyörögni fog, hanem továbbig, sokkal, de sokkal továbbig. Hogy csak egy hajszál, egy gyenge hajszál tartsa itt, ezen a síkon. Meg kell tanulnia, MEG FOGJA TANULNI a leckét. Hisz letért a  helyes útról, eltévedt, szégyent hozott a bátyjára! BÜNHŐDJ! BÜNHŐDJ!
A levegőben azonban megállt a lába. Nem... ezt nem így kell elintézni, még nem. Még van egy esélye, még van. Bocsánatot fog kérni, bocsánatot, és megbocsájtást. Így kell történnie.
A tébolyult mugliismeret tanár háta mögött hangfogó bűbájt varázsolt lépteire, és magabiztosan lépkedett áldozata felé. Kihúzta magát, kezét összekulcsolta háta mögött a derekánál. Magassága hatalmat, tekintélyt sugárzott, ellenben az összeroskadttal. Tökéletes ellentétek voltak, habár, az arcuk mintha hasonlított volna kicsit... á, biztos csak a fény. Ekkor a halálfaló odaért, és finoman a másik vállára helyezte a kezét, aprón megszorítva nagy markával, és amíg az bátortalanul végigkövette a hosszú kar ívét a vállig, majd onnan a feje, addig a jól ismert, érces csengésű hang elért a múlt rácsai közül a tékozló fiúhoz, oly sok év után.
- Shannon...

Testvér

*Az elszántság megvan, a gyengeség nem múlik, érzem a tremórt a végtagjaimon, a karjaim is hiába húzom az ölembe, ugyanúgy meg-megremegtet valami belső elfajzás. Zihálom a levegőt ki és be, végeérhetetlen szorgalommal, miközben hülyeségeken agyalok és azon ábrándozom, hogy milyen lenne megfőzni egy macskát. Elment a józan eszem. Újabb lendületet veszek, de ezt is félbetöri ugyanaz a sejtelem, hogy a hátam mögött...
...mögül kéz nehezedik rám, érintés, súlyos, terhes, lefog, leszorít, lenyom, megfojt, elnyom, elpusztít. Ez már a paranoia határát súrolja azt hiszem felülről ez után jön a dühöngő őrült kategória, de mielőtt felpattannék és letépném a fejét arra gondolok, hogy lehet mondjuk Travis, vagy bárki más, aki csak az iránt akar érdeklődni, hogy mégis mi a jó gőteszemet csinálok a földön. Én pedig megmondhatom neki , hogy szívom a fogam. Különben is, mi köze hozzá? Hátrafordítom a fejem, fekete talár, fekete kar, de sötétek vagyunk ma és mennyire humortalanok, belemeredek az arcba, ami helyett a pánikhullámok miatt Braydent látom, de hát megszoktam őt már, rémálmok, látomások, hideg-meleg lázálmok között fel-felbukkan, egyáltalán nem meglepő, hogy most is itt van...
... itt van. A hang az övé. A döbbenettől érzem, hogy rés nyílik a számon, az állam nem zuhan a földre, de a fogaim között hideg levegő szivárog a számba, a vérem is becseppen az ínyem mellé, vasas-fémes íze a torkomra száll a fagyos levegőfoszlányokkal, amik úgy találnak utat maguknak, hogy lélegezni nem, pislogni nem, élni csak alig merek. Le a mellkasomba, szét a bordák alatt, bejárva a porcikák kusza halmát végül a gyomromban csomósodik össze a hideg és száll alá, egészen mélyre. Megőrültem. Lehetetlen. *
-Brayden...-*üdvözölni illik, a szám mozog, a nyelvem moccan, a hang odabent marad, nem képes felkapaszkodik az elhűlt torkomban, visszazuhan és ordítássá lesz a tudatomban, tébolyult üvöltéssé, sikolyemlékké, sírásmorzsává. Rajta, mire vársz te álomkép, ijessz meg, használd ki a tudatom gyengeségét, fesd körbe a véremmel a látomást, hogy aztán felrémüljek belőle és mindeni engem lásson, a meghasonlottat, őrültet, a... nem csinál semmit. Annyira valóságos. Vagy nem vártam eleget, másodpercek pereghettek el, amíg nekem ólomlábakon vonszolja magát az idő, a halálveríték is csak a hátamon és a nyakamon mázolódik kifelé még, amikor a pálcám után kapok, félrerántom magam a keze alól, felugrásra feszítem az izmaim, amikor annyira túl közel van a fal, ideális kapaszkodó helyett a legnagyobb árulóm, visszapasszol a földre, ahogy zaklatottságtól fűtötten próbálok felugrani, de engedetlen szervezetem megbicsaklik, a pálca kezemmel a padlón koppan, ziháló kínnal próbálok úrrá lenni a reszketésen. Az ujjaim berándulnak, anélkül, hogy érezném őket, mielőtt rácsodálkozhatnék, hogy mitől tart még ki a tudatom, fogadhatnám a rohamot a földre is dönt, szánandóan elhasalok előtte, aki úgy áll felettem, mint a végzet maga, sötéten, komoran, mereven, összerándul a tudatom a tehetetlen testtel, homályos, elködösül minden, a halálfélelem ereje félelmetes, még soha nem éreztem azt, ahogy az első görcsök összehúzzák az izmaim, hamarabb veszítettem el az eszméletem, mintsem összecsapódó fogaim között felhasadt volna a nyelvem, és persze soha, de soha nem jutottam el még korábban addig, hogy megszólaljak, segítséget kérjek, könyörögjek is egy hangárnyalattal.*
-Ne bánts...-*reszelős szűkölésnek hallom én, ahogy kilököm magamból a szavakat a hideg kőre a maradék erővel együtt. Pálcát se kell vonnia ahhoz, hogy én összezuhanjak, ez annyira kiszolgáltatott, annyira elvetemült. Feladom a tudatom, talán nem végleg, és mire feléledek Brayden eltűnik, nem is emlékszem rá, hogy magam elé képzeltem, a kezét is éreztem, nem is tudom majd, hogy... Roham, vonaglás, vergődés, csapkodás, fennakadó szemek, elharapott nyelv, lezúzott kézfej, könyék, elguruló szőlőpálca, perces kihagyás az életből.*

[|a tékozló fiú|]

|a tékozló fiú|

Gyenge... ugyanolyan gyenge és esetlen, mint amilyennek utoljára látta. Egy gyámoltalan, esetlen, szerencsétlen férfi. Jól tudta, hogy támogatásra, útmutatásra van szüksége. Védelemre. És ezt, ezt csak ő nyújthatja neki, egyedül ő képes rá. Nem a Roxfort, vagy valami jó barát a tanári karból. Csak ő, a báty.
Fintorogva nézte azt a kétségbeesett vonaglást lába előtt. Azt az erőltetett haláltáncot, amivel próbálta felhívni magára a figyelmet, hogy odarohanjanak segíteni. Hiába. Egyedül a két sötét szempár viszonozta a veszettül járó tekintetet. Némán tűrte egy darabig a fetrengést. Nem szólt érte semmit, csak állt megvető gúnnyal ajkai kihegyesdésében. Ezt tették vele azok az évek. Romba döntötték munkáját, mindent elrontottak azok a rohadékok.
- Állj fel! - rivallt rá határozottan, enyhén megemelve a hangját. Keringtek egy darabig köztük  a szavak. Mellvédről mellvédre pattanva írtak le torz köröket közöttük, amíg meg nem találták a kiutat. Ugyanúgy tűntek el a szélben, mint a varjúkárogás, madárcsiripelés, semmi különös. - Ezt tanítottam neked? Erre neveltelek? - egyre jobban ingerli a vonagló testvér látványa. Ahogy büszkeséget, becsületet nem ismerve esik össze akárki előtt. Indulatosan megrázza a fejét, aminek következtében hátranyalt haja homlokára zuhan, ugyanolyan átláthatatlanná téve a tájat, mint amilyen az most Shannonnak. De ez nem az empátia ideje, ezért rögtön vissza is teszi az engedetlen szálakat a helyére, amik ha nem lennének hozzákapcsolódva fejbőréhez, valószínűleg már lángolnának.
- Hát ennyire tisztelsz? - egyre kisebb fogai között a rés, amin ki kell tuszkolnia a súlyos szavakat - EZT JELENTI NEKED A FÁRADOZÁSOM? - a száj mohón kitárult, hogy még utolsó mondatait kiköpje, majd fekete lyukként vonzza magába az örvénylő világot. Dühödten emeli fel az eszméletlen, de még rángó öccsét a hajánál fogva, és párszor alaposan megrázza, hátha korpaként fog belőle kihullni az engedetlenség. De semmi haszna. Csak olyan, mint egy fabábú. De így legalább azt csinálja, amit ő akar, és ilyenkor azt csinálhatja vele, amit ő akar...
Méltóságteljesen lefekteti a földre, vigyázva, hogy semmije se koppanjon. Megtisztítja arcát az összekócolódott hajtól. Felhúzza karjain a felsőjét. Lágyan tapintja ki a vékony bőrréteg alatt lüktető verőeret. Csak aprókat mozdul és nagy szünetekkel. De gyerekkorától kezdve tudja, hogy ez pontosan elég. Lassan gombolni kezdi az inget is. Csak most tűnik fel neki, milyen szép ruhát választott a fogadására. Előkerül a gizda felsőtest is lassan. A hideg levegőnél valami még rosszabb, a halálfaló durva ujja, is végigsétál a bordák vonulatán, fel egészen a nyakhoz. Pókként tapad a gégeporc kidudorodó vonalaira, többször is megpróbálva egy kicsit beljebb nyomni, hogy ne feszítse annyira a bőrt. De nem erőlteti tovább, inkább feljebb lépdel. Körberajzolja a száraz, liluló ajkakat, és fölbaktat orrnyereg mellett, majd megáll. Nem tetszik neki. Az ernyedt szemmozgató izmok förtelmesek, nem illenek az öccsében rejlő tökéletességhez. Legjobb lenne, ha most azonnal kivágná őket, és megpróbálna valami szépet a helyükre rakni. Nem olyan otrombát, mint amilyen Mordoné, hanem egy kecseset. Finom ívűt, kristályosan csillogót. Már tudja is kitől. Van egy titkárnő az osztályán. Végigtapogatja a gödröket óvatosan. Pont beleillene. Letérdel a földre, és odahajol a fekvő füléhez.
- ne félj... megjavítalak. - a durva, hang, vékony tűzáporként mentek keresztül a dobhártyán, és vágták végig magukat a neuronok dzsungelén, hogy egyenesen az agyba vigyék el ezt a fontos információt. Mert visszatért, újra itt van. És ezért most már nem lesz semmi baj. Meg fogja védeni a világ ellen, a tisztátalanok ellen vérét. Ez a pár, vészjóslatú szó, a hideg téli szél, és néhány testhőtől olvadozó hópehely próbálták felkelteni az elnök életének legfontosabb műtárgyát...

Testvér

*A fáradtság nyomában járok én is, járt út ez már, nem hagyom el holmi járatlan ösvényért, mert innen nem vezet semmi leágazás, csak az eszmélés felé. És megvallhatom, nincs is annál rosszabb, taszítóbb, kedvem ellen valóbb út, mint magamhoz térni. Nem tudni hol, nem tudni miért, nem tudni hogyan, aggódó fejektől körülvéve, amik kezdetben csak sötét foszlányokkal keretezett pasztelles-rózsás lebegő oválisoknak tetszenek és... tényleg van itt egy fej. Egy hanggal, egy érintéssel, némi hideggel a mellkasomon és gyomromon. Ez mind nem tartozhat egyetlen fejhez. Ahhoz túlságosan kiterjedt. Visszacsukom a szemem, hörgős-halkan szedem a levegőt, a torkom megfeszül fintorogva nyelek egyet, megint feszül, megint nyelnem kell, a szabályos nyomások megszűnése nem jelenthet semmi jó. Nem is jelent. Felmeredek és oldalra tapogatódzom. Valahol volt nekem egy pálcám...*
-Én nem...-*félek? Ugyan Shannon, kit akarsz becsapni? Brayden hangja, színe, szaga, a kezének súlya van rajtam, a jelenlétének nyomása, amit akár nevezhetnék lidérc-nyomásnak is, a félelmet vízzel oldja a szervezetem és kipasszírozza a bőrömön át, minden darabkámba jutott ebből a párából, úgy éreztem magam, mintha egy különösen meleg éjszakán szorultam volna a takarómba. Nem volt kellemes. Brayden jelenléte sem volt kellemes. De tény volt, igazi, valóságos, megcáfolhatatlan tény, amivel éppen javítgatni akart rajta. Semmi bajom. Esküszöm, tényleg semmi, azon kívül, hogy a nyelvem kissé feldagadt és égtek az izmok a bőröm alatt. Jah és valami szadista állat műtéthez elővetkőztetett. Vagy éppen csak azt biztosította, hogy levegőhöz jussak. Ördögi dilemma, hogy minek akarom látni, egy óvó cselekménynek, amivel megjavította a pillanatnyi kifogást, vagy az első metszést, amivel gyilkolni, ülni, pusztítani akart volna. Meg kéne kérdezni. Felnézek rá. Mit se változott. A szeme sötét, mint az éjszaka, egyenesen a lelkébe látni a pupillán és nem látom benne semmit, az arca tiszta, a vonásai egészen addig nyugodtak és semlegesek amíg el nem borítja valami iszonyú erős érzelem, ami jobbára nem a kitörő öröm, rajongó lelkesedés. Nincsenek félmosolyai, pajkos kacsintások se rajzolnak szarkalábat a szeme sarkába. A haja rendezett, sötét, a megjelenése kifogástalan. Persze volt ez így se, de hogy most ilyen, az nem nyugodtat meg. Az ujjaim hegyét ráemelem a megtalált pálcára, csak lassan, csak loppal, nem akarom ingerelni a hiúzt, ami köztudottan szívesen eljátszik a prédával, kegyetlenkedve, mielőtt megölné és nem csak a táplálékszerzés miatt, hanem az ölés puszta tényéért.*
-Ez az iskola Brayden-*ismétlem a nevét kívül és belül, hitetlenkedő visszhanggal igyekszem napirendre térni a dolog felett, de ezen aligha lehetséges.* -Nem tudom mit keresel itt, de itt hamar el fognak kapni-*elkapják és elzárják, biztonságba helyeznek tőle, hiszen mi mást akarhatna itt, mint pusztítani?! Lassan, csak higgadtan görbítem az ujjaim, húzom a tenyerem alá azt a nyavalyás pálcát, amivel a biztonság illúziójába ringatom majd magam, csak legyen erőm és időm egy bűbájra, védekezőre. Vajon a patrónus elriasztaná őt? Elfújná, mint egy dementort? Elűzné, mint a lelkemet szipolyozni kívánó bestiát, az élősködőt?! Dehogy akart ő nekem levegőt adni, szét akarta mázolni a vérem a kövön, a szerveim simogatná, és nem teheti! Mert egy iskolában ahol mindenki rávetné magát, ha csak meglátná nem kelthet feltűnést, márpedig egy eltorzult halálsikoly igenis feltűnő lenne. Fekete öltözéke fekete gondolatokat generál bennem, fekete kétely harapdálja magát célzottan el a gyanakvásomig.*
-Miért vagy halálfaló göncben?-*annyira még azok se lehetnek őrültek, hogy befogadják. Ki van zárva. A Sötét Nagyúrnak irányítható, manipulálható, jellemgyenge vagy éppen hataloméhes emberekre van szüksége nem pedig egy... egy ilyenre. Meredek rá, hitetlenkedve, de a baljós bizonyosság megint utat talál hozzám, miközben felkönyöklök és az oldalamhoz rántom a pálcám, birtokló féltéssel, mielőtt megint elveszítem, a hidegben áthűlve a kövön fekve nem hiszem, hogy igazán józannak lennék tekinthető lennék, nem vállalok felelősséget a tetteimért.*
-De ha felszedsz innen, akkor ezt megbeszélhetjük a szobámban is. Ott könnyebb elnémítani, megkínozni, megölni, de figyelmeztetlek, akármi is vagy te ebben a kastélyban, én tanár vagyok, és mint olyan hiányoznék.

[|a tékozló fiú|]

|a tékozló fiú|

- Tedd le azt Shannon... - összeszűkülnek szemei, és gesztusai tökéletesen egybevágnak a neveletlen házimanókkal szembeni intézkedés kezdetével. Kifeszített tenyerének hosszú ujjai apró utat hagynak a kóbor szellőknek maguk között, egyféle stop-táblát mutatva szánalmas pozícióban lévő öccse felé. - Nincsen rá semmi szükséged... A testvéreddel vagy, velem. - nem nyugtatásnak szánta, vagy óvintézkedésnek egy balul elsülő jövőképzettel szemben, hanem intésnek, figyelmeztetésnek. Akár parancsnak is, ha úgy tetszik. Amint az első mozdulatot észreveszi, vagy a legkisebb idegen nyelvű zöngét meghallja, lába már lendül is, hogy az apró szőlővesszőt elrúgja, lehetőleg durván megzúzva a mugliismeret tanár csuklóját közben. De nem. Tudja testvéréről, hogy egy engedetlen és hálátlan személy, azt viszont a pedagógiáról, hogy fenyíteni csak a bizonyos határ átlépése után. Még várni kell... még várni kell.
Az idő még mindig  nincsen itt. A megváltás, a beteljesedés pillanata. Az élet és a tökéletesség orgazmusa. A sors, egyértelmű jelekkel sugallja, hogy várakozzon, ahogy az egy jó vadászhoz illik. Meg fog, meg kell történnie annak a szent percnek, ahol manifesztálódik minden absztrakt fogalom és a kezdeti valósághoz, az egyetlen igazsághoz tér vissza Brayden meg nem értett, kiközösített, csupasz lelke. Hisz ő tudja, hogyha itt nem lelhet otthonra, akkor csak is ott lehet az övé. Az alkotás pusztítással kezdődik és pont. Nincsen apelláta, se apró hadakozó szavak, töltelékmondatokkal keresve valami fogódzót, hogy ne legyen kényszer elfogadni ezt a kozmikus igazságot. De nincs... Nincsen semmi ami ellene merne szegülni a tökéletességnek.
Egy szúrós pillantás után öltözékére fordítja  tekintetét. Lesöpri dísztalárjáról az apró, olvadozó pelyheket, és kisimítja a kellemetlen ráncokat. Apró, berögzült mozdulatokkal végzi a műveleteket. Természetesen tökéletes pontossággal. Nem ejt hibát, nem bizonytalanodik el, és tétovázás nélkül, tudja hol van kinézetén javítani való.  ~Annyi év... és ezt érdemlem?~ mogorván összehúzott szemöldökei nem moccannak a baljós gondolatra. Csak a szél vág utat rajta. Szemei sem villognak macskamódon, ajka pedig  nem torzul kutyához hasonlatos vicsorba. Némán és szó nélkül áll. Nem reagálva, nem válaszolva a feltett kérdésekre. Koponyája, mint valami mágikus tömegközéppont maga körül pályán tartja a keringő gondolatokat, egyet se engedve el. Komoly, nehéz és fontos feladat előtt áll. Nem futamodhat meg, nem hagyhatja, hogy reménytelennek tűnő öccse elkanászosodjon. Annyira nem lehet rossz, ő is abból a kétszer huszonhárom darab kromoszómából lett összegyúrva. Csak ki kell gubancolódni, a sors által összetekert dezoxiribonukleinsav láncolatokat, amk gordiuszi csomó módjára fojtják el a kiáramlani vágyó tökéletességet. A hosszú, idegtépő hallgatás, a múltidéző szemkontaktus. Az egyetlen ember, aki sokáig állja, sőt lereagálja a halálfaló sötét lélektükreinek elrettentő auráját. Már csak ezért sem érdemes feladnia.
- Vendég vagyok. A Varázslény Felügyeleti Főosztály elnökeként a tehetséggondozás pártolója vagyok, és új, nyitott elméket keresek, hogy tudásomat átadjam. - jól hazudott, és ez szépen profitált már az évek során. Természetesen biztos volt benne, hogy Shannon nem fogja elhinni, de nem is azért mondta. Az igazat is el fogja árulni a céljáról, de még van időnk. Még bőven...~halálfaló gönc...~ - a keringő gondolatok közül egy sietve olvad bele a férfi bőrébe, hogy a citoplazmában feloldódva összes alkotóelemébe lényegülve a szókapcsolat értelmet kapjon. Kapott. Mézes cukorként fogytak a hangok, és oldódtak fel.
- Mert az vagyok. - a válasz egyszerű volt, mint késsel a kenyérszelés. Határozott mozdulat megingás, és hibaszázalék nélkül. Talán épp egy sokadik világot rombolt le, egy ezredik vászont szakított szét. Talán semmi újat, megdöbbentőt nem sikerült mondania. Ki tudja. Nem nagyon időzött tovább efölött, hisz nem ezért szerette volna meglátogatni a tékozló fiút.
- Fázol? - árnyalatnyi megvetés kúszott a tartalomba - Ha ilyen gyenge vagy, melegítsd fel magad a pálcával, de innen nem mész sehova. - pillanatnyi megingás a megfeszített arcizmokban, amikor oldalra sandított a szürke téglákra. De a kolibri-szárnycsapásnyi időt nem követték újabbak. Inkább továbbfűzte szavai fekete gyöngyét. Próbálva nyakláncot, pórázt kötni öccse nyakára azzal, hogy eztán irányítani tudja. Természetesen pusztán az ő érdekében. - Ne fenyegess. A közvéleménynek, a sajtónak  képe van rólam, amelynek lerombolása kívánatlan következményeket hordoz. -  meglepő. Egérutat, teret ad a menekülésre. Ez tényleg ő? - De egy maszkban... Senki sem ismerne fel. És az aurorok már nem alkalmasak valós rendfenntartásra. - Ez tényleg ő.

_{bocsánat a késésért :-/}

Testvér

*Nem teszem le. A leghatározottabban esélytelen, minden porcikám tiltakozik ellene, nem engedem ki a pálcát a kezemből. A szemem se forgatom meg, ahogy elsőnek reagálnék, de nem állhatom meg, hogy ne mondjak semmit.*
-Legutóbbi észleletemkor még nem álltunk olyan viszonyban, hogy bátran és merészen a testvéri szeretetre bízhattam volna magam-*jó lenne megfejteni, hogy miért vesztegetem a drága időt. Senki nem róna meg érte, ha elkábítanám. Azt még szabad. Aztán emigrálhatnék, mondjuk Romániába, mert a francia tengerpartot úgyse bírnám sokáig. Erősebb, okosabb, ügyesebb vagyok nála, bár hogy tisztább képet kapjak, inkább úgy kéne fogalmaznom, varázsilag tehetségesebb, átkok terén műveltebb és paranoiával eléggé ellátott ahhoz, hogy ha meglendíteném a pálcám, akkor már késő lenne neki réges-rég. Fogalmam sincs miért nem, inkább felkúszok a fal mellé, a hátam a köveknek vetem, a pálcát persze magam mellé vonszolom, mert mégiscsak egy pálca, egy lehetőség, szalmaszál, ágdarab és szeretem abba a hiú hitbe ringatni magam, hogy majd én jól megmutatom neki. Felhúzom a lábam, türelmesen felnézek rá, ahogy tollászkodik, komoly, jól fésült halálmadár.*
-Hadd értelmezzem. Eladtad magad a halálfalóknak, olyan igazi, megbélyegzett, engedelmes ítéletvégrehajtónak, akik aztán betettek a minisztériumba. Eddig értem. Legalább ott jó helyre raktak, nem valamit mugli tárgyakkal való visszaélésre-*csak beszélek, jönnek a szavak egymás után, mintha ezzel elaltathatnám az éberségét, bár nem tudom mire, mert a kezem visszahúzom, összegombolom az ingem, kabátom, a zsebébe süllyesztem a tenyereim. Komolyan kíváncsi vagyok mi jöhet ki ebből, bár az ujjaim annyira remegnek, hogy el se férnek a szűk vászonzsebben.* -Aztán idejössz, hogy taníts. Érzek itt némi... disszonanciát-*és akkor még finoman fogalmaztam. Bár annyi minden történt, alighanem hálás lehet, amiért előhozták az Azkabanból és aligha a jó magaviseletéért engedték el. Ha viszont nekik hálás, akkor rám dühös, semmi okom nincs derűsen szemlélni a jövőt.*
-Annyira nem rossz... egy kis megfázás mindig jót tesz az ember immunrendszerének-*könnyedséget erőltetek a hangomra, egyes kultúrákban az elmebetegeket kiválasztottaknak, különlegesnek tekintik, és nem akarják őket bántani. Nekem is jó lenne egy ilyen bizonyosság, a tudat, hogy nincs mitől tartanom, de a könnyedség, ahogy folytatja úgy olvad le rólam, fanyar félsszel szemlélem, lenézéssel árnyalt pillantását elragadva, hogy érezze, figyelek én, nagyon is figyelek. Mi mást is tehetnék?*
-Az a fontos, hogy az ember meg legyen győződve a közbiztonságtól. Akkor tehát te vagy most a hatalmon levő hóhérok kirendelt szárnysegédje, szívvel-lélekkel-*érdekes fintorra rándul az arcom, ahogy próbálom ezt nem elhinni. Nem lehet. Nem lehet, hogy ő halálfaló. Annyira... más.* -...támogatod a rendszert, üldözöd szerencsétlen muglikat, nem tudom mi bajod velük, nem rémlik, hogy annyira lesújtó véleménnyel lettél volna róluk röpke néhány évvel ezelőtt, szabad vagy, mint a madár, minden helyén van az életedben... de akkor mégis mi a fenét akarsz tőlem? Gratuláljak?-*passzív agresszióval fürkészem, ahelyett, hogy pálcát ragadnék és végre pontot tennék ennek a kínos találkozónak a végére, de nem, nekem ez nem jó, túl sima, túl egyszerű, túlságosan is logikus megoldás lenne. Én inkább hitetlenkedek, az utálattal a hangomban, mintha ő maga lenne az a rendszer, amire haragszom.*
-Való igaz, a testvérem vagy, de alighanem akad most már elég odaadó csatlósod a „különleges tehetségek” között, semmi okod nem volt ide jönni, bár vitathatatlan, így, ebben a helyzetben mindenféle gond nélkül megteheted-*határozottan fázok, vagy éppen ráz a hideg, ahogy próbálok napirendre térni afelett, hogy mi lett belőle, de fizikai képtelenség. Felveszem a pálcám, de eszembe sincs ráfordítani, a kabátom alá elrakom, széttárom a karom.* -Eltettem, nem én fenyegetlek téged, elég kárt okozol magadnak. Brayden... minden rendszer megbukik egyszer, ez is! Mint exhalálfaló nem csak némi emberkínzásért, tiltott kísérletezésért csuknak egy-két évre majd be, hanem megölnek! Ez neked miért jó?!

Elnézzük*-*

[|a tékozló fiú|]

|a tékozló fiú|

A helyzet rosszabb, mint amilyen volt. Persze tudja ki a hibás, ki az egyetlen felelős. A Roxfort. Ez a régi, rosszul megszervezett fertő rontja el öccsét és még számtalan lehetőségekkel teli embert. Ez a rendszernek ellenállni próbáló utolsó fellegvár. De már omladozik. Falak szakadnak, és süllyednek el percek alatt mindenféle robaj nélkül. A rohadék kis griffendélesek még mosolyognak, és nem tűnik fel nekik, hogy lassan a csupasz klubhelyiségükben fognak állni mindenféle védelem nélkül. Majd akkor eldől, hogy mennyire életképesek a kölyökoroszlánok, és meddig állják a kígyómarást. Majd akkor öccse is visszatér régi szellemiségéhez és bocsánatot fog kérni. Megbánja vétkeit, és felismeri mit képvisel bátyja ebben a hatalmas társadalmi viharban.
- Hirtelen jogász lettél? Ne nehezítsd meg azzal a dolgod, hogy szándékosan félreértelmezel. Az oldalnak, ahol állok, szüksége van a segítségemre. Nekem pedig az övékre. - szépíti, formálja, sarokká duzzasztja a múlt lekerekített éleit. Sajátosan értelmezi szolgálatát, kötelességét. Itt megteheti. Nem követik,  nem hallgatják ki. Rá nem jellemző vasidegekkel nézi vissza az apró, szánalmas mimikákat, amivel Shannon próbálja befolyásolni a beszélgetést azzal, hogy megmutatja viszonyulását a dolgokhoz. ~Gyengeség. Minden tettében ott van, ott lakozik. Nem az ő hibája, magába szívja a levegővel.~ - Nem érdekelnek a muglik és sárvérűek sorsa. Megteszem, ha mondják. Megteszem, mert élvezem. - egy normális ember ezt gondolatban tette volna hozzá,  vagy motyogva. Egy normális ember titánhuzaloknak tűnő arcizmai közül nem leselkedett volna ki valamilyen beteg, őrült mosoly. Egy normális ember szemei nem jártak volna izgágán körbe a múlt gondolatainak extázisa alatt. Véres ruhák, fájdalmas sikolyok, túlvilági nyögések. Még működő szervek melege a saját testén.. Az érzelmek torzítása hamar alábbhagyott és az egy pillanatra felvillantott lapuló bestia éber álomba merült az epidermisz takaró fátyla alatt. Szavak futnak végig Brayden hátán, próbálva megmozgatni az izmokat, ahogy a hideg is szeretné. Természetesen kudarcba fullad minden próbálkozás. Hagyja, hogy éretlen gyümölcsként peregjenek le róla. Kérdéseket hagy lebegni, mondatokat megfulladni az éterben. Nem törődik a félrebeszélésekkel, nem enged  a kísértő gondolatoknak, a lehetőségnek, hogy a tanár széttárja a kezét. Tudja az útját, ismeri az elkövetkező állomásokat, tisztában van a lépések súlyosságával.
- Okítani próbálod azt, akinek azt köszönheted, hogy még élsz. - nem rejti véka alá, hogy mit vár, hogy milyen viselkedést akar látni. - A rendszer meg fog bukni. - jelenti ki, teljesen tárgyilagosan, mindenféle utórezgés nélkül hangjában, vagy gesztusaiban. Arcára a csönd, akár hegycsúcsra a köd telepszik ilyenkor. - Nagy szavakat használsz. Szervezitek itt a kis ellenállásotokat és reménykedtek egy tizennyolc éves kölyökben. - hangszíne emelkedik egy picit és mélyül. Olyan, mintha nem is kifelé száguldoznának a hangok, hanem öblös torka rántotta volna be az egész világot és lefelé zuhanva lehetne hallani őket. A köd mindenesetre tisztul és a merevség is kezd fellazulni - De nem ez az igazi történés. Nem ez az a hatalmas változás amit a vének éreznek... Nem... - megrázza a fejét szelíden, és háta mögött tartott kezei együtt áramlanak az eszmefuttatással. Az egyik előre kerül, és a furcsán behajlított ujjak folyamatosan szorítanak össze valami láthatatlan tárgyat. - Én vagyok az oka! Én tökéletesítem ezt a kurva világot! Én vagyok a kulcs Shannon...Te pedig... te vagy a zár... - A felgyűrődött bőrredőkben szikrák pattogtak, várva, hogy tisztító lángokba csapva égessék el a tökéletlenség martalékát. Szemei kikerekedtek, szája pedig eszelős mosolyra húzódtak. Lassan indult meg a másik férfi felé, de annál gyorsabban érintette meg mindkét vállát és úgy magyarázott tovább. - Érted már miért? Érted már?

Testvér

-Ez nem egy hirtelen folyamat...  tudod abból élek, hogy beszélek, magyarázok, értelmezek és nem feltétlenül jelenti azt, hogyha én valamit félremagyarázok akkor az biztos rendelkezik valamilyen logikával, sokkal inkább lehet, hogy nincs benne semmi ilyesmi!-*egyfajta dühös kifakadásként tudom csak értékelni a hangom, fel nem foghatom mitől vagyok ilyen bátor, főleg, hogy felkeltem, de semmivel sem látszik kisebb, elhanyagolhatóbb fenyegetésnek, mint az imént odalentről, ugyanúgy fölémtornyosul, szembenáll, horizontálisan és vertikálisan is fekete homállyal borítja be a látó és gondolati terem, szigorúan rendezett formációkban terjedő  homállyal, ami így, a kastély szinte világos háttere előtt olybá fest, mintha egy üveg lenne csak a valóság, aminek feltört, szilánkokkal karistolt oldalsebén keresztül nyomakodna befelé valami, ide... Lehunyom a szemem, Merlinre még csak az hiányzik, hogy hallucinálni is kezdjek, nem mintha alapvetően nem lenne éppen elég bajom.*
-Egy nagy frászt van szükségük rád! Csak mindenkire, aki behódol nekik!-*mondom én, a hős nyúl, aki még arra sem volt képes, hogy a saját tantárgyát megvédjem tőlük. Elvégre nekem is szükségem volt valami biztonságra, a Roxfortra, bármire, ahogy, vitathatatlan, Braydennek szüksége volt valakire, akik kikaparja a börtönből és aztán szabadonereszti, kurta pórázzal és mégis azzal az illúzióval, hogy bármit megtehet. És mégis, bár tudom, hogy nem lenne szabad bőszítenem, a szavai hallatán olyképpen borul a vörös köd az agyamra, mintha még mindig kiskamasz lennék, lázadozó korban, muszáj megfelelnem, bármennyire is azt sugallja a józan ész, hogy hallgatni arany, még inkább, élet, szomorú módon alulmarad a gyengeséggel szemben.*
-Neked köszönhetem, hogy még élek, mert nem volt alkalmad eltenni láb alól-*csípőből reagálni rossz dolog, a folytatást azonban szerencsére a torkomra forrasztja, ahogy felém lendül, támadó ragadozó, akaratos, erőszakos érzékvillanás, fájdalomra számító összehúzódás részemről, gyávaságra való hátrarándulás, de persze az alacsony kőfal ami felett az előbb az erdőt figyeltem most túl közel van, nekiütközök, megbillent, milyen érzés lenne itt kizuhanni? Nem fogom megtapasztalni, megfogom a csuklóját levegő után kapkodva, amennyire tudom, lelököm magamról, bár csúszik a tenyerem a hirtelen halálveríték kiütköző nyirkától.*
-...és itt fogok szívbajt kapni, mert egy baromira idegeskedő hajlamú zár vagyok-*közlöm reszelős, reszketeg hangon, még az adrenalintól kábán, elszoktam én ettől, komoly hiba volt, elvégre magam mondtam, minden rendszer megbukik egyszer, minden börtönrab is kiszabadul, miért gondoltam, hogy pont Brayden marad majd távol és elzárva? Megmosolyoghatnám, hogy miket gondol, dehogy alapozok én bárki 18 éves kölykére, de igazából még ahhoz sincs erőm, hogy elmondjam mit gondolok. Nincs erőm, mert szavaival, kérdéseivel olyan problémakör zuhan a nyakamba, ami egészen elkábít, elszakít kicsit ettől a valóságtól.*
-Mi a fenét csináltál?-*kérdezem halkan, előbb még szikrázó kezét nézve, aztán sötét, izzó mélységű, feneketlen kútszemébe pillantva.* -És biztos itt, az iskolában akarod velem megosztani? Bárki hallhat, inkább ne itt...-*halkan, csitító hangon teszem hozzá, sugalmazó pillantással. Könyörgöm kapjon az eszéhez, mielőtt valamelyik anyaszomorító erre téved és még a végén kárt tesznek egymásban megszállottságukkal.* -Nem értem, de elhiszem neked. Csak fejtsd ki, de ne itt-*mindenféle hideg mászkál a hátamon már a puszta gondolattól is, hogy kifundált, kitalált valamit, valamit, ami tényleg akkora jelentőséggel bírhat, mint amint mondja, mert tőle kitelik. Elengedem az elkapott kezét, ha eddig nem tudtam kiszabadulni belőle akkor most már úgyis késő.*
Folytatás ITT

[Antonio]

Antonio

Beköszöntött az ősz, az időjárás kezdett változni, a hőmérséklet jelentősen lecsökkent, a fenyőkön kívül pedig sárgás színekben játszott az összes fa. Ennek az évszaknak is megvolt a maga varázsa, a susogó bíbor avar, a csípős friss levegő, a nyirkos alkonyi táj… Nem véletlenül nevezte őt a bátyja második nevén, a Dawn sokkal jobban illett mágikus személyiségéhez. Egyszerre vonzotta és taszította a tekinteteket. Persze vibráló égszínkék íriszei eleve elmélázó pillantásokat eredményezett, a legtöbb alsó évfolyamos fiú naphosszat rajta legeltette szemét, ám őt az egész felhajtás hidegen hagyta. Ha épp férfit akart, szerzett magának egyet, nem pedig a játszótéren keresgélt. Jelentkező mindig akadt. Hogy mindig ilyen volt-e? Fogós kérdés, de a családja neveltetésének köszönhetően már egészen gyermekkorától arra biztatták, érezze magát feljebbvalónak, aki igenis kitűnik a tömegből.
Aznap épp némi friss levegőre vágyott, már beleunt a megszokott légkörbe ott a szobában, jobb dolga pedig nem akadt. A kelet-déli összekötő hídon csupán áthaladni kívánt, de a végén a káprázatos kilátás teljesen magával ragadta, s a korlátnak támaszkodva figyelte a kecses madarak násztáncát. Eszébe jutott az olasz táj, az a tökéletes időjárás, környezet, atmoszféra. Az egész megfertőzi az embert, ah egyszer járt már ott valaki, az onnantól soha többé nem lesz képes mást szépnek látni, örökké az Itáliában eltöltött időszak fog a szeme előtt lebegni. Briana-val is így történt, a nyarait élvezte az egész évben a legjobban, mikor a tengerparton ücsörgött naphosszat koktélokat szürcsölgetve. Éjszakánként nekivágott a velencei éjszakának, minden alkalommal más guido-t szemelt ki magának, s csábította haza a villába. Persze másnap kiadta az útját az összesnek, úgy vélte ő sosem fog készen állni egy komoly kapcsolatra… vagy bármilyenre. Néha kissé tépelődött emiatt, ám az esetek többségében büszkeséggel töltötte el a tudat, nem adja be a derekát, hogy aztán egy pasi jól pofára ejtse. Neki ennél több esze volt, így a saját fegyverét használta az ellenfél ellen.
Ahogy ott álldogált, s ezen elmélkedett, egy apró neszt hallott a másik irányból, melyre riadtan kapta fel a fejét. Egy körülbelül vele egyidős srác lehetett, idáig még nem nagyon látta a Roxfort területén. Csak félszemmel vizslatta, nem akarta, hogy a fiú felfigyeljen a kémkedésére. Valahogy az egész megjelenése olyan ismerős volt, de hiába törte a fejét, képtelen volt rájönni, honnan. Nem az ő stílusa volt a kezdeményezés, általában még ahhoz is lusta volt, hogy kinyissa a száját, nem kedvelte túlzottan az üres fecsegést. Gondolkodott rajta, hogy odamenjen-e a sráchoz, de kissé furcsának jósolta meg a szituációt, elvégre mennyire kínos volna, ha elé állna azzal, hogy „Hé, szia, honnan vagy ilyen ismerős?”. Furdalta az oldalát a kíváncsiság, de a tőle elvárt tartást produkálva csak álldogált tovább a tájra meredve, s csupán reménykedett benne, hogy a másik fél jóvoltából még lehullhat a lepel a nagy kérdőjelről a fejében…

[- Ciao, Antonio vagyok. Remélem nem vagy valami halálfaló-fanatikus, és nem köpsz be a cigimért meg a gitárért.]

Briana - -

Imádom az őszt, imádom az esőt, a sárgás-barnás árnyalatokat, melybe az udvar öltözik. Ma épp nem esik az eső, erre körülbelül 10 perce jöttem rá, amikor felkeltem, és elhatároztam, hogy előkeresem táskám mélyéről a maradék doboz cigimet, apám által tértágító-bűbáj kezelt gitártokomat, no meg azt a rövid bőrkabátomat, ami olyan rég volt rajtam. Amúgy is jól kezdődött a reggel, mert tegnap este megtaláltam Gio-t az ágyam alatti káoszban, a varázspálcám keresve bűbájtanra. Na ja, a rohadék piszkavas nem lett meg, nem is érdekel, de az én egyetlen mackóm már igazán visszatérhetett volna. Már vagy egy hete szörnyen alszok a társasága nélkül, szörnyű, felháborító.
Szobatársaim most sem vártak meg, gondolom a szokásos szombat délelőtti programot végzik el valamely apró mellékhelyiségben, két üveg lángnyelv whisky társaságában. Rólam tudni kell, hogy elképesztően gyorsan elképesztően nagyon rúgok be az első pár korty után, aztán meg meztelenül szaladgálok a folyosókon, és hasonlók.  Mindegy, ma nem hiányzik ez nekem, úgy döntöttem, inkább szerzek valami csajt a hétvégére, már vagy másfél hete nem randiztam senkivel. Az előző azért hagyott ott, mert megtudta, hogy alvótársam egy plüssgrizzly. Nem tudom mi a baj ezzel, Gio csak megvéd engem éjszaka a pókoktól. Ja igen, asszem ezt is elmondtam neki. Mit csináljak, hülyének születtem.
Célom a park, vagy bármely helyszín, ami nem a kastélyban van, és ahol friss a levegő – no meg jól el van rejtve, hogy tudjak egy kicsit gitározni meg bagózni. Tudniillik, az olyan mugli dolgok, mint a hangszerek, nem igazán vannak megtűrve Szeptember óta. Dumbi idejében görkoriban, gitárral suhantunk a folyosón, és hatalmas partikat csaptunk. És nem volt a büntetés se olyan vészes(csak kétszer vertek meg nagyon-nagyon, amiért megcsapoltuk a házpontokat), szóval, jobb volt az a kor, amikor nem az számított, hogy kinek milyen tiszta a vére.

Miközben bőrdzsekiben, farmerban, kalapban, szóval szokásos őszi öltözetben elindultam, első dolgom a gitár finom behangolása volt. Igaz, nincs érzékem se a bűbájokhoz, se a bájitalokhoz, de ha gitárról van szó, bárhol be tudom hangolni fél perc alatt tökéletesen tisztára. Ha még jó hangom is lenne, tuti színpadon keresném a kenyerem már.
Mivel sétálok, kicsit lassabb a procedúra, és nagyobb koncentrációt igényel, ahogy pengetem és állítgatom a húrokat, csak akkor veszem észre a gyanúsan felém nézegető lányt, amikor felnézek, hogy ellenőrizzem, hol vagyok. Én is megnézem a kilátást, de aztán úgy döntök odamegyek a csajhoz. Tudom ki ő, vagyis névről nem, de a péntek esti nő-elemezgetéseken már többször előkerült. Alattomos, de zseni szobatársam készített a fontosabb pontjairól egy-egy képet, és ugyan az arcát kevésbé, de erotikusabb részeit jól ismerem. Hát na, én is férfiből vagyok, bármit nem, de az ilyen dolgokat könnyen megjegyzem. Vizuális típus vagyok.
- Ciao, Antonio vagyok. Remélem nem vagy valami halálfaló-fanatikus, és nem köpsz be a cigimért meg a gitárért.
No igen, mi másért nézett volna ő engem. Gondoltam, hogy mardekáros, tipikus arrogáns arca van, de hátha van jófej mardis is. Na jó, kicsi rá az esély, de az az ezer éves süveg is tévedhetett, amikor beosztott egy ilyen szépséget a többi seggfej közé.
Most, hogy jobban ránézek az arcára, rájövök, hogy eléggé ismerős ő nekem. Fogalmam sincs, hogy honnan, de még régebbről talán.
- Hm, várj csak, nem ismerjük mi egymást valahonnan? 

Yvette Delacour

♦style♦

Komolyan utol akarom érni?
Nem, nem hinném.
A lábaim mégis határozottan visznek előre, így már csak néhány méter és beérem a vélalányt. De nem, nem kiabálok oda neki, csak követem. Egy ideig, amíg mondjuk, ki nem találom mit is akarok tulajdonképpen…
Hiszen még mindig nincs róla, még csak futóbabnyi fogalmam se, hogy mit fogok csinálni vagy mondani. Pedig rendesen felbosszantottam magam. Csakhogy ez nem az én ügyem, nem, egy cseppet sem. Én csak a hallgatóság vagyok, egy kívülálló szemlélődő, aki furcsa barátot szerzett. De Ben biztosan nem akarná ezt, vagy igen? Nem tudom. A hallottak alapján valószínűleg soha, senki nem védte meg másokkal szemben.
Biztosan én akarom ezt elkezdeni?
Igen. Én akarom. Hiszen ez az egész Amerika ötlet… egy „lúzer” tűrőképessége is véges. Pláne ha teljesen oktalanul szemétkednek vele az évek folyamán. Viszont ezt még valószínűleg le is nyelte volna…

Viszont Yvette…
Mintha az a lány elfelejtene kitekinteni hosszú ezüstöt vélalobonca mögül. Bevallom, nem igazán ismerem. De tény. Úgy átgázolt szerencsétlen Bishopon, mint birkanyáj a skót kisúton. Észre sem véve, hogy valami volt vagy van a lába alatt. Szerintem azóta se tűnt fel neki, mennyire mélyen megbántotta Bent. Pedig ez a dolog nem ma alakult így.
Sokkal régebbi történet.
Még én is alig ismertem Bishopot, amikor láttam a folyosóbeli közjátékot. Igen, ahogy látták sokan mások is. De mindenki csak hódolattal adózott Yvette szépsége előtt és szinte senkinek sem tűnt fel a megalázott és tönkretett alak, akit Frics vezetett el. Hogy én sajnáltam-e? Nem tudom, nem hinném. Számomra is csak egy bolond volt, akivel néha-néha egymás mellett álldogálva szívtuk el a cigarettánkat. Hogy most sajnálom, sajnálnám-e? Minden bizonnyal. Mára Ben, nem csak egy idegesítő alak, aki együtt jár a napi elszívott cigarettamennyiségemmel, hanem egy társ vagy barát, akivel öröm együtt elszívni egy szálat.
Nekem ő sokban segített, hogy kiheverjem azokat, amik a nyáron történtek velem. És sajnálom, mert én valahogy úgy érzem, mégse tudom neki ezt viszonozni.
Bár valószínűleg már elkéstem ezzel. Elvégre éveken keresztül ő volt az, akin a mardekárosok méregfogaikat élesítették… Hiszen Keith unokatestvérem is megmondta. „Az egyik Bishop valaki, aki megérezteti veled milyen a seggberúgás Roxfort módra, a másik Bishop pedig olyasvalaki, akin gyakorolhatod a saját technikád.” Mardekáros rokonok… a világ megajándékozott néhánnyal. És bár ez a mondat még valamikor régen hangzott el egy Matlock kúriában folytatott beszélgetés alkalmával, mégis megmaradt az emlékeimben. Persze, mert teljesen hűen írja le az iskolai viszonyokat. Mardekáros szemszögből…
De Yvette nem az. Ő csak egy véla, aki túl magasan hordja az orrát, ahhoz, hogy bármit is észrevegyen, pedig sokkal többet jelentett Bennek, mint gondolta volna. És nem az elutasításával bántotta meg, hanem a kiismerhetetlenségével és a közönyével. Ez, Farrah tudja miért, de engem bosszant. Így még fájdalmasabb lehetett a szerencsétlen srác lelkének, mint tucatnyi jól irányzott átok.
Veszek egy mély levegőt, majd lépek néhány hosszabbat.
Utolérve a vélalányt megragadom a karjánál és kissé magam felé rántom.
- Beszélnünk kéne Bishopról!

[- Örülök, hogy megismerhetlek… Dakota? –]

Yolanda üzent. Először a bál óta. Igazából, hiába egymás mellett van a fekhelyünk, teljesen külön életvitelt élünk. S mióta az események gyorsan pörögnek, alkalmazkodva hozzájuk nekem sincs időm a testvéremmel foglalkozni. Kiszálltam a pesztonka szerepből, de ezzel még nem is lenne gond, ha… nem az inspektorral csókolózott volna éjfélkor a szemem láttára.
Azóta elkerülöm, noha a hálóteremben ez esélytelen. Ilyenkor legrosszabb esetben szó nélkül fekszem le, vagy jobb helyzetben már alszom, mire ő megérkezik. Most azonban valami rávette, hogy egy könyörgő levélben invitáljon meg. Bocsánatkérő találka vagy valami ehhez hasonlóra számítok, de tulajdonképp nem érdekel túlzottan a mondanivalója.
Oly sokat adott nekem, és oly sokat vett el, amióta egyáltalán létezni kezdett a számomra.
A nap ragyogva borítja fénybe a tájat, amin a hó lelkesen csillog meg.
Az összekötőhídon hideg van. A szél belekapva a hajamba cibálná azt magával, ám a tincsek ezüstös zászlóként lengedeznek a napsugarakban fürödve. Ajkam összeszorítom, miközben a sötétszürke kabátom szorosabban fogom össze magamon.
Itt már szinte senki sincs. Ez az a hely, amelyet kényszeredetten használnak ilyenkor az emberek, s csak a hideggel dacoló legbátrabbak képesek erre levágni az útjukat.
Nem tudom miért esett pont ide a választásom, mikor elindultam, de valószínűleg nagy hatása volt az engem követő lányka megjelenésének. Reméltem itt majd megunja a másik ember után való koslatást, de nem… mert a visszhangok nemcsak a saját lépteimet verik vissza.
Elhúzom a szám egy csöppet, mert most szomjazom a magányra. Végtére is fel kell készülnöm Yolandára, és arra, hogy végleg hátat fordítsak a testvéremnek. Túllépett egy határt. És van, ahonnan nincs visszaút.
A jégkék tekintetem a tájra pillant, így nem tűnik fel, hogy a mögöttem lemaradó belehúz, utolér, s így teljesen váratlanul lep meg a mozdulatával.
Ujjai a karomra fonódnak, s állítanak meg, miközben ajkaim elnyílnak egymástól és aprócska ’o’-t formálnak, noha hang nem jön ki rajtuk. Érdeklődve pillantok a lányra, aki most feldúltnak látszik, s az ok rejtély számomra. Ám mielőtt bármit is tehetnék, rögvest letorkollva kapom meg a ki nem mondott kérdésemre a választ.
A szemöldököm leheletnyit fentebb szalad, miközben arcom izmai ismét nyugalmat sugároznak. Ennek ellenére belül csupa kérdőjel vagyok. Ben? Mégis mi van vele… és… ki ez a fruska?
Felmérve a másik szénaboglya haját, és szép ívű de most ellenséges tekintetét, nos… könnyű megítélnem, hogy nem lehet más, mint aki a báli partner szerepét töltötte be.
- Örülök, hogy megismerhetlek… Dakota? –
A kérdés mindössze a névre vonatkozott, hisz ez eddig egyszer sem találkoztunk, sem beszéltünk. Ellenben a pletykákból sokat megtudni. Azzal pedig tele van a kastély. Azzal, hogy húzom az időt, tudom, hogy még inkább az idegeire megyek, hisz szinte sugárzik belőle, hogy pattanásig feszült. Elbillentve a fejem mérem fel őt újra. Vajon mennyire veszélyes?
- Nem értem miért kellene beszélnünk róla. Tudtommal veled beszél, velem pedig nem. –
Ez köztudott, sőt. Ebből is született egy-két rosszmájú megjegyzés felém.
A tollra gondolok, amit neki vettem Roxmorts-ban és amit hiába próbáltam odaadni, mert ellökött, mint egy rongyot. Szép kis barát…
Lecserélt volna… rá..? Az ötlet abszurd, de… valahol érzem, hogy igaznak kell lennie. Habár ez már nem okoz nagy törést azok után, ami… megtörtént.
Ellenben az rögtön feltűnik, hogy erről a dologról a lány sem beszél szívesen. Legalábbis velem. S máris maradásra késztet a kérdés; vajon miért?

[- Örülök, hogy megismerhetlek… Dakota? –]

Yvette Delacour

Szépen ápolt szemöldöke csodálkozó ívbe szalad.
Ezt is, mint minden egyes mozdulatát, igyekszik fenséges tökéletességgel előadni. Számomra kissé talán megjátszósnak tűnik. De két másodperc ismerem, e fölött nincs jogom ítélkezni. Még, ha tulajdonképpen pontosan e szándékkal kerestem is meg.
- Örülök, hogy megismerhetlek… Dakota? – Kérdezi kissé tétován a nevem.
- Én viszont egyáltalán nem örülök… Yvette! – Hangomba tömérdeknyi bájt erőltetek. Más ezt nyájas üdvözlésképpen a királynőnek tartogatja, talán. De akarom, hogy érződjön a gúny. Hogy könnyű, haragos ellenfélnek tartson. És igen, javarészt az is vagyok. A nyílt kártyákhoz szoktam, de ez még nem jelenti azt, hogy én nem tudok titkokkal játszani.
Kissé megbillenti fejét, melynek következtében szép sorokba rendezett haja oldalra omlik. Még ez is tökéletes rajta. Hú, de meglepő… Jég kék szemek. Apró, hegyes orrocska és kellemes szájforma. Kristályos fehérségű bőr. Szikrázó szőke haj. Gyönyörűen unalmas. Ha egy vélát láttál, láttad mindet, ha egy szőke jéghercegnőt láttál, láttad mindet. Ezt valahogy éppen csak a fiúk nem veszik észre, akik képesek feltörölni a padlót egy-egy vélalány előtt, csak, hogy legalább ránézhessenek. Szánalmas. És erre mondaná valaki, hogy bizonyára irigykedem. De nem hinném. Voltak fiúk az életemben és mindig akadnak is. Nem kellett ehhez természetfölötti szépségűnek lennem… És legalább nem csinálok habszivacsot a fiúk agyából. Nekem egy esztelen srác, nem srác.
A kék szemek végigmérnek. Ő is ugyanúgy próbálja besaccolni az én érdemeimet, mint fordítva. De sajnos nem derül ki, mi járhat abban a platina fejecskéjében.
- Nem értem miért kellene beszélnünk róla. Tudtommal veled beszél, velem pedig nem. – Mondja végül. És legalább megtudom mennyire is tájékozott. Tisztában van a nevemmel és a ténnyel, hogy Bennel jóban vagyunk. Jók a forrásai. Ügyes kislány... De… mintha meglepőnek tartaná a tényt, hogy én velem beszél, vele pedig nem. Na, ne…
- Te tényleg ennyire ostoba vagy? – hangomban semmi harag. Olyan egyszerűen teszem fel a kérdést, mintha csak egy „Hogy vagy?” hangzott volna el részemről. Talán kissé ledöbbentem Yvette hanghordozásán, melyből számomra valóban úgy tűnik ki, mintha sosem gondolt volna bele, miért is tűnt el az életéből Ben. A legtermészetesebbnek tartja, hogy neki mindig igaza van és mindig igazat is adnak, még ha nem is úgy van. - Meglepőnek tartod, hogy nem beszél veled? Pedig szerintem azok után, ahogy bántál vele… részéről az a legkevesebb. – hangom még mindig nyugodt. Pedig mikor elindultam megkeresni Yvettet, teljes volt a feszültség bennem…
Most viszont… hagyom, hogy a hajamat a hídon átsüvítő szél még inkább összeborzolja. Legalább félig szabad levegőn lehetek.  Ez nekem valahogy mindig olyan, mintha saját pályán játszanék. Pedig ez is csak a Roxfort. És itt, talán évek után, évek óta, először készülök szavakkal megvívni egy barátom miatt vagy egy barátomért, pálca nélkül. Bár, megnyugodtam, igen… de ha a szőkeség így folytatja, még fel tud idegesíteni annyira, hogy megátkozzam.