Déli kilátó

niall    

Csendben üldögélek a kilátó korlátjának egyik sarkában. Törökülésben, hátamat a fának döntve nézek ki a rácsok között, kémlelve a birtokot. Voltaképp nem tudom, miért jöttem fel ide, főleg ilyen szörnyű időben. Az esőnek már lóg a lába, de én itt vagyok, és rontom a furcsán friss levegőt.
A kilátó másik sarkában két lány beszélget. Nem is beszélgetnek, inkább sustorognak. Lehet, hogy rólam van szó? Arról, hogy mennyire egy szerencsétlen vagyok, hogy egyedül ücsörgök szombat délután a kilátóban? Néha-néha hátrapillantanak, és úgy tesznek, mintha nem engem néznék, pedig én tudom, hogy engem néznek, valahogy érzem... Biztos. Néha gonoszul kuncognak, néha pedig rosszallóan pillognak egymás felé, vagy éppen furcsállón bámulnak. Nem tudják jól leplezni. De miért beszélnek rólam? Miért olyan nagy szám, hogy tavaly nem voltam a Roxfortban? Eddig észre se vettek, most miért nem tudják ugyanazt tenni, mint eddig? Levegőnek nézni, és szó, pillantás nélkül elmenni mellettem. Sokkal nyugodtabb lennék, és nem lenne ez a rémes, szorongó érzés. Nem kéne félnem attól, hogy mikor jönnek ide, hogy megkérdezzék, mi van a tesómmal, akit annyira szeretnek, és miért nem jött vissza, pedig már szervezték az első roxmortsi kirándulást. Nem tudom, mit csinálnék, ha ez megtörténne. Talán nem válaszolnék, vagy... el kezdenék sírni... Nem! Azt semmiképpen, mert akkor kiröhögnek! Megint...
- Gyere, menjünk vissza, lassan elered! - szól oda az egyik lány a másikhoz.
Öntudatlanul is egyszerre rám néztek, és gyorsan eliszkoltak, becsukva maguk mögött az ajtót.
Lassan kifújom a levegőt. Örülök, hogy elmentek, már nagyon zavart, hogy nem volt jobb témájuk nálam.
Felnézek az égre, és megállapítom, hogy pár percen belül esik. Pedig én nagyon nem szeretem az esőt, utálom. Szomorú, olyan, mintha könnycseppek esnének az égből, a könnycsepp pedig egyenlő a szomorúsággal. A szomorúság rossz. Nagyon... Jobban örülnék, ha sütne a Nap, és meleg lenne. A telet sem szeretem, pedig hamarosan már jön a december.
Már egy éve...

[May]

May

Ilyen egyszerűen nincs. Én szoktam az embereket zavarni, nem ők engem, de ezek a csajok egyszerűen elviselhetetlenek. Miről lehet ennyi ideig ilyen idióta módon hahorászni? Ráadásul folyton erre bámulnak, ahol két másik ötödéves srác sakkpartiját figyelem, miközben egy-egy újabb mondatot kanyarítok a pergamenemre a vérfarkasokról. Elég volt! Pennámat és könyvemet olyan erővel csapom le az asztalra, hogy még a sakk figurák is egyensúlyukat vesztik. Jutalmam pár csúnya pillantás a srácoktól, de legalább a csajok rám figyelnek a zaj után. Villámszóró tekintettel üdvözlöm őket és kiviharzok a klubhelyiségből.
Levegő. Az kell nekem. Méghozzá magaslati. Bele telik ugyan egy kis időbe, amíg elérek a toronyhoz, de legalább addig is csend és nyugalom van. Monoton az út, ahogy átszelem a néptelen folyosókat, mire elérek a torony ajtajához. Örömöm nem tartott sokáig. Épphogy megfogom a kilincset az ajtó azonnal kivágódik és két ugyancsak nevetgélő lány lép ki rajta. Persze engem jól fejen csapnak az ajtóval. Ma mindenkinek ilyen rohadt jó kedve van?
- Elnézést vagy valami? - morgom inkább magamnak, mint nekik címezve, de nem is bánom, hogy nem álltak le sajnálni, már csak az hiányzott volna.
Végre egy kis levegő. Hideg ugyan de amint kilépek akkorát szippantok belé amekkorát csak lehet. Gyorsan a korláthoz sietek és azon lelek támaszomra. Az égre pillantok. Közel már az eső. Ilyenkor még a levegő sem kellemes eső illatú, mint mondjuk tavasszal. Nem baj, most ez is megtette nekem. Körbenézek, hátha más is van még itt rajtam kívül. Volt. A korlát sarkában pillantottam meg egy lányt. Elég magányosnak tűnt. Bár ami az iskola falain belül megy, nem is csodálkozom azon, hogy valaki egyedüllétre vágyik. Elfordultam és a tájra meredtem. Újabb adagot vettem magamhoz a nyugtató levegőből, de addigra a szél még jobban felerősödött. Felnéztem és egy, kettő, három és egyre több esőcsepp esett az arcomra. Ennyi jutott a levegőzésből, az ajtó felé fordulok, de látom, hogy a lány nem mozdul a helyéről. Célomat megváltoztatva felé indulok, ahogy közeledek egyre ismerősebbnek tűnik. Hiszen ő is Griffendéles. Amint közel érek hozzá megszólítom.
- Te nem jössz? Vagy itt maradsz megázni? - enyhe mosollyal mondom és csak remélni merem, hogy nem küld el melegebb éghajlatokra.

niall   

Ismét viháncoló nevetés csapja meg a fülemet, de a hang már csak tompa, egyre jobban távolodnak az ajtó túloldalán. Elhúzott szájjal nézek fel ismételten az égre, mintha pillantásommal kérlelném az égboltot, hogy ne eressze ránk esőcseppjeit. Eddig nem járok sok sikerrel egyre baljósabban néz ki a helyzet, és lehetséges, hogy fél percen belül leszakad az ég. Lehet, még szerencsém lesz, és elvonul a fejünk felett, de ez messze nem biztos.
Úgy hallom közelednek. Nem vagyok benne biztos a hang nagyon halk, de mintha lépések hallatszódnának fel. Lehet, hogy visszajöttek, mert úgy döntöttek, mégis hozzám szólnak? Vagy jól ki akarnak röhögni? - Légy szíves, ne... -
Az égnek fohászkodom, ami ellenem akar fordulni, avagy mindjárt a fejemre szakadni, de ha már elkezd csöpögni, akkor legalább ezt a kívánságomat teljesítse!
Imáim nem kerültek meghallgatásra, de valahol mégis. Nem a lányok jöttek vissza, hanem egy korombeli fiú nyitott ki az ajtón. Fejemet gyorsan visszafordítom, nehogy ő is megszóljon azért, mert "bámulom". Fejemet ismét nekidöntöm a hideg korlátnak, és kibambulok, de füleimmel a fiúra próbálok koncentrálni.
Sietős léptekkel ment a korláthoz, mintha valamit az imént leejtett volna (persze nem, mert még csak most jött). Csendben áll, talán tiporog is kicsit, és akkor megérzem a pillantását rajtam. Lélegzetemet önkéntelenül is visszafogom, és próbálok úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy engem néz, pedig a szemem sarkából még látom is őt.
Idegesen összehúzom magamon jobban a pulcsimat, az idő egyre hidegebbre fordul, bár a szél már rég feltámadt, nem volt olyan vészes, de most az is megerősödött. Magamban szépen szidni kezdem az időt - nagyjából egyedül lehettem, senki nem zavart, úgy igazából, mindenki menekült a gyűlölt hideg elől, de a zivatar már túlzás, elég lett volna csak a hideg, mert így nem hogy más, még én sem bírom sokáig. Melegkedvelő énem lassan felül fog kerekedni megkeseredett énemen, ezért hamarosan vissza kell mennem a kastélyba, ami nagyon nincs az ínyemre. Agyam már zakatolni kezd, hova mehetnék. A könyvárba esetleg, ott azért sokan szoktak lenni, de mindenki csendben elvan, és nem foglakozik a másikkal (kivéve talán a sakkpartikat).
Megkockáztatok egy pillantást a fiú felé, aki már indul vissza, látva milyen ramaty az idő. Most hálát adnék valakinek, de nem adok, mert lehetséges, hogy két másodpercen belül én is követem. Érzem, ahogy fejemen megkoppannak az esőcseppek, ámbár még csak csepereg. A távolba nézek, és látom, hogy a felhők arra már szakadoznak, lehet, hogy öt perc, és itt se fog már csöpögni.
Gondolataim elkalandoznak, így szinte összerázkódok, amikor a tinédzserhang felszólal. Egy pillanatra ijedten szegezem rá a tekintetem. Az egyik háztársam volt, két éve még egy évfolyamba jártunk.
- Nem tudom... - mondom bátortalanul. - Szerintem... - kinézek az égre, és csak utána folytatom. - hamarosan eláll, én maradok. - el fog a szokásos szorongás, és megerőltetve magamat, egy mosolyt erőszakolok az arcomra. - Te is maradhatnál, mi, griffendélesek nem vagyunk cukorból! - a humorizálásom valószínű, hogy porrá ég, amint kiejtem a számon a szavakat. Szinte azonnal megfordul a fejemben, hogy szégyenemben kiugrok most innen. Enyhén el is pirulok, de lehet, hogy nem is látszik, mert a hidegtől már kipirosodott az arcom.

[May]

May

Kopp, kopp, kopp. Ahogy a lány előtt állok újabb cseppek zúdulnak a fejemre. Így közel érve nagy megvilágosodás ér. Vele még egy évfolyamba jártunk, de aztán eltűnt, mint a kámfor. Nem is tudom mi történt. Igaz sose beszéltünk, de hát akkor is. Ideje volna egy kis összetartást kovácsolni, ha más nem csak a Griffendélesek között.
Figyelmesen hallgatom a lány bátortalan szavait. Elállna az eső? Körbenézek és talán igaza van. Itt akkor se maradhatunk, kitudja, hogy mióta ül már itt. Egy ideje biztos, mert az arca már teljesen kipirosodott és úgy magára húzta a pulcsiját, mintha kényszerzubbony lenne. Lehet, hogy kényszer remeteségbe vonult, vagy csak bujkál valaki elől. Netán az egész világ elől. Ennek ellenére is felkér a táncra és azt mondja, hogy maradjak. Na persze , ha nem kérte volna se hagyom lógva, nem olyan könnyű engem lepasszolni. Mindenesetre, mivel már eléggé átfagyott és nem kell, hogy még el is ázzon ezért ideje újra hülyét csinálni magamból. Mint általában! Utolsó szavait egy kis vigyorgással nyugtázom.
A pulcsim cipzáráért nyúlók majd amilyen gyorsan tudom lehúzom. Bénázva leszenvedem magamról, majd  kezemben tartva leülök mellé. -Cukorból nem is. De utálok télen vizes lenni. - kontrázok a mondatára. Ha abban reménykedett, hogy egy kis eső megállít, sajnos csalódnia kell.
Közelebb húzódok hozzá és a pulcsit kis bénázással ugyan, de a fejünkre dobom. Aranyközép út. Így nem ázunk el és hamar meg fog sajnálni, hogy egy szál semmiben ülök a szélben. Ránézek, most már biztos, hogy jól leégettem magam. Biztos arra gondol, hogy ki ez a hülye, hogy csak így leül ide és akkor még a fejemet is lefedi.
- Remélem, nem bánod. Mióta is ülsz itt? - kérdezem elpirulva, mert már kezdek rájönni, hogy újra butaságot csináltam és mindenki jobban járt volna, ha csak simán leülök. De hát az olyan egyszerű lenne!
-Ki elől bujkálsz? Nem szokott senki itt a hidegben sok időt eltöltetni csak úgy. - kérdezem, annak reményében, hogy nem veszi tolakodásnak, de hát az mégis hogy nézne ki ha az egészségéről érdeklődnék? A pálcámat közben előveszem és a pulcsimra szegezem és halkan elmormolom, hogy Leperex!. Ha nem muszáj, akkor semmi se legyen vizes. Újra a lányra pillantok, hogy kifürkésszem arcából, hogy vajon most mit gondolhat rólam.

niall   

Én is érzem az esőcseppeket a fejemen. Ahogy keményen koppannak csökönyös, makacs fejemre. Hideg és nedves minden. Utálom. Igen, a logikus az volna, ha most bemennék a sráccal a viszonylag melegnek mondható kastélyba, de ott bent sokan vannak ilyenkor. Nincs kedvem végigverekedni magam a tömegen, inkább elázok, és megvárom míg kevesebben lesznek a folyosókon.
Szinte azonnal lelkiismeret-furdalásom támad, ahogy a fiú visszaszól, és el is szégyellem magam. Mégsem volt annyira vicces az előző mondatom... Mi jogon várhatnám el, hogy maradjon velem? Egyáltalán miért kértem? lehet ő is ugyanúgy furának tart, csak nem akar udvariatlan lenni. Szeretem az udvarias fiúkat, aranyosak, de illemből nem kell megsajnálni, bármilyen kecsegtető is számomra ez.
Ahogy leveszi a pulcsiját szembogaraim kitágulnak, és agyam azonnal felméri, hogy mennyire fázhat a srác ilyen időben, így meg is borzongok. Mondanám, hogy nem normális, de illetlenség lenne, főleg, hogy miattam vette le. Némán, kissé ijedten figyelem, hogy leül mellém - a lehetséges legkisebbre összehúzom magam -, és felénk teríti a pulcsiját. Összefont karjaimat még jobban összeszorítom, de csak, hogy jobban össze tudjam magam húzni a pulcsi alatt.
- Ez nagyon kedves tőled. - mondom halványan, de hálásan mosolyogva.
Tényleg nagyon figyelmes, hogy nem hagy egyedül. De akkor mit akar tőlem...? Lehet bántani akar? Ugyan May, ne hülyéskedj, tiszta bolond vagy! Miért bántana téged? Kezdesz paranoiás lenni! Sőt mi több, őrült!
- Talán egy órája. - saccolom meg az időt, bár az időérzékem valahogyan elveszett asz utóbbi hónapokban. Innen nem látni rá a toronyórára, szóval nem is tudtam ellenőrizni.
A következő kérdésre összerázkódok. (Remélem nem vette észre...). Szóval kérdezősködni akar... Lehet tudja, hogy mi történt? Lehet, hogy már mindenki tudja az iskolában, csak én nem tudom, hogy mindenki tudja?
Állítsd le magad May...
- Nem szeretem a tömeget. - válaszolom tömören.
A fiú számára lehet ijesztően hatott, ezért gyorsan el is tereltem a témát.
- May Mylesnak hívnak. - mutatkozom be illedelmesen, ahogy tanították.

[May]

May

Ennyire visszataszító lennék? May úgy összekuporodott, ahogy leültem mellé, mintha el akarna bújni. Lehet, hogy inkább magára kellett volna hagynom, de hát ha egyszer ő kért, hogy maradjak. Újra rá kell jönnöm, hogy számomra minden nő egy lakattal lezárt csukott könyv és a kulcsot már réges-régen beolvasztották. A szél egyre jobban feltámad, az eső is hevesebb. Beleborzongok, ahogy kiráz a hideg. Hát igen ilyen körülmények között nehéz keménynek mutatni magam. Pedig az vagyok ám!
Mosolyogva nyugtázom, hogy megköszöni az önfeláldozást. Remélem nem érti félre, hogy így behatoltam az intim szférájába. Mármint, hogy mellé ültem. Nem tudom mi késztetett, de valami belülről mozgatott és kijelentette, hogy márpedig itt maradsz. Ez így is lett. A lányok a gyengéim.
Nem néz a szemembe csak a vakvilágba válaszol. Lehet, hogy fél tőlem? Hát eddig még sosem mondták, hogy olyan félelmetes lennék. Az viszont lehet, hogy fél ismerkedni. Én ettől sose tartottam, hiszen már annyiszor csináltam hülyét magamból mások előtt, hogy rólam minden kritika lepereg. Ha meg nem is, akkor sem érdekel más véleménye.
Nem szereti a tömeget. Igaza is van, én sem. Csak akkor amikor épp valami nagy attrakciót hajtok végre, amit jó ha sokan látnak. Úgy nagyobb az elismerés. Amúgy meg csak idegesít, hogy nincs nyugtom és mindenki folyton hangos. Úgy még tanulni sem lehet! Nem mintha olyan nagyon sokat tanulgatnék. Maynek lehet, hogy más áll a háttérben. Nem faggatom, majd elmondja, ha úgy gondolja. Amúgy sem tüntetne fel jófényben, ha csak az érdekelne, hogy mi baja.
Illedelmesen bemutatkozik. May Myles.
- Niall Haron vagyok. A tömeggel nincs bajom. Csak az idegesítő tömeggel, mikor zavarnak. De hát sokan szeretnek falkában járni. Biztos vaj van a hajukon és félnek egyedül.- vigyorogva mondom, igyekszem egy kicsit megnyugtatni, hogy nem nézem emiatt bolondnak.
- Meddig tervezel még itt lenni? A kastélyban is vannak elhagyatott helyek. Én már csak tudom...- annak reményében mondom, hogy elhagyjuk a hideg övezetet és befutunk valami meleg, de nyugodt helyre. Egyre jobban fázok, de azért igyekszem nem vacogni.

Sebastian Navarro

Nyugodt, ráérős lépteim hangját túlharsogta a diáközön, melyen keresztülvágtam a Déli kilátó felé tartva. Hosszú, szögegyenes sötét hajam suhogásával és fagyos tekintetemmel díjaztam minden nem szívlelt váll-összekoccanást a nálam pár évfolyammal kisebb varázsló – és boszorka tanonctól.
~ Hogy nem képesek kikerülni egyetlen személyt egy széles folyosón…~ a rosszalló szavak nem hagyták el számat, csupán elmémben cikáztak, de ez számomra ugyanazt jelentette, minhta kimondtam volna lenéző gondolataim. Az persze meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg nekem kéne arrébb állni. Álmaikban. Az irdatlanul sok lépcső után elégedett pillantással nyugtáztam, mikor a hosszú perceket igénybevevő, egyik szárnyból a másikba való utam végén betoppantam egyik kedvenc bámészkodó helyemre, a Déli kilátóba. Talán azért is áll szívemhez legközelebb pont ez, mivel a Déli szárny ad otthont házamnak, a Mardekárnak. Egy halvány mosoly röppent ajkaimra mikor a kígyók csapatára gondoltam. Még a Roxfort előtti, mugli iskolámban sem találkoztam hozzám hasonló szerzetekkel, pedig nekem elhiheted, ott aztán mindenféle szerzemény megfordul, persze leginkább a varázstalan-fajtából. Szóval jó érzés volt tartozni valahova, különös elégedettséggel töltött el, hogy többen is állnak mögöttem, még ha a többi ház nem is igazán szívlelt minket. De mit ne mondjak, a híresen balfácán Hugrabugosok, az ész nélküli Griffendélesek, és az okoskodó Hollóhátasok mellé kellett még a Mardekár, hogy az egyensúly meglegyen.
Ahogy beléptem, tekintetemmel végigpásztáztam a területet, de egy árva szellemet se láttam, így a torony hatalmas ablakához mentem, hogy pár nyugodt órát eltölthessek itt egymagam. Leültem a hűvös kőpadra, s tekintetem tovarévedt a kastély többi részére. Eddigi életemben csupán egyszer esett le az állam a döbbenettől, az is akkor volt, mikor megláttam a Roxfortot ódon falaival, 100 tornyával, teljes pompájában. Azelőtt még nem láttam, így ha felemlegetik az esetet, hogy hírhedt nyugalmam és közönyösségem támadják, csak megvonom a vállam, és egy „Most őszintén, a mugli környezet után nem gondoltam volna, hogy ilyet látok”kal letudom a dolgot. Kezeim kutatóan mélyesztettem karmazsinvörös nadrágom zsebébe, majd pár pillanat múlva egy tábla csokit húztam elő, s miután letörtem egy kockát a sötét édességből gyorsan visszacsúsztattam rejtekhelyére.

Rowena

Szél, édes hűvös bőrbe maró. Száguldás, eszeveszett löket. Zuhanás, szívbe markoló. Kezdem érteni, hogy miért nem ajánlják a mugli tárgyak házilagos megbűvölését a minisztériumban. Pedig  az egész olyan jó móka! Kihagyhatatlan buli, csak egy kicsit óvatosabban kellene kísérletezni.
Az egész csak pár héttel ezelőtt kezdődött mikor egy egy mugli származású Hugrabugos kis srácnál egy érdekes mugli tárgyat láttam. Ő rollernek nevezte. Engem viszont lenyűgözött az egyszerű, de mégis mulatságos találmány. Két kerék, egy lapra erősítve, és az egészet egy primitív kormányszerkezettel lehet irányítani, miközben az ember az egyik lábával rajta áll a másikkal, pedig előre hajtja magát. Pár perc próbálkozás után beleszerettem a szerkezetbe, és pár galleon rá áldozásával máris tulajdonjogot cserélt a roller.
A kihaltabb folyosókon napokon át száguldoztam vele, máshol nem mertem, hiszen hiába vagyok jó üzleti kapcsolatban a halálfalókkal, még a végén mugli pártolásnak vennék a dolgot ha egész nap így közlekednék a suliban.
Azonban pár nap rollerezés után azt is elhatároztam, hogy ideje kicsit feldobni a dolgot. És persze hogy megbűvöltem a rollert, amit rögtön át is kereszteltem ördög szekérnek. Hiszen ezentúl már egy lökésre iszonyat gyorsan száguldott, és nem is kellett többé hajtani, amíg meg nem álltam újra. Hehe, de itt jön a csavar. A muglik nem tettek rá féket, szóval pár necces megállás után újra bűvöltem a járgányt. Most már száguldottam, és fékeztem, és átkereszteltem démon hajtánynak az ördögszekeret. Az egész még élvezetesebbé tette a dolgot, azonban egy pár napja új ötlet jutott az eszembe. Miért nem tud repülni az én démon hajtányom? Nos mára már ezt is megoldottam. Legalábbis ezt hittem.
Zuhanás közben azon töröm a fejem, vajon mit rontottam el, hiszen eddig simán ment minden. Az az átkozott torony pedig egyre csak közeledik, és közeledik. Végül kapcsolok. A pálcám a Démonkirály paripám vázához nyomom, és sorolni kezdek pár idézetet. Épp időben végzek ahhoz, hogy mint a seprőm felkapjam a démonkirályparipát, és elkerüljem a becsapódást. Oldalra rántom a kormányt teszek egy szűk ívű kanyart, és beszáguldok a kilátótorony ablakán. Az egészet mindeközben egy hang követi.
- Áááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!!! – Igen ez az én hangom ahogy fordulok és becsapódok.
Az istenek pedig igen is szeretnek engem, hiszen karcolás és sebesülés nélkül úszom meg az egész helyzetet. Majd nagyot farolva megálltam a kilátó közepén. Egy pillanat, és meg nyugodva felkiáltok.
- IGEEEN!! Ez ám a száguldás! - Ujjongok, és ekkor veszem csak észre, nem vagyok egyedül a kilátóban. Sőt a jelek szerint lehet el is gázoltam valakit kissé. Aggódva nézek előre.
- Óóó jól vagy? Nem sérültél meg? - Kérdezem miközben realizálódik, bennem hogy egy hosszú barna hajú lány volt a majdnem áldozatom. Nem vagyok nyúlszívű, de nem szeretem ha mások miattam szenvednek, ezért kissé aggódva lépek közelebb.

             

Sebastian Navarro

Sötét szemeimmel a Tiltott Rengeteg fáit számolom nagy érdeklődéssel. Irónia feljegyezve. Mozdulatlanul könyökölök a gigászi ablakpárkányon, már vagy 10 perce, de ki számolja? Akár egy szobor is lehetnék, csupán a téli hűvös szél az, mi galád módon elárul, amint kegyetlenül, mégis szinte kellemesen tépi, dobálja hajam, ahogy a kviddics pálya zászlóival is teszi mindig, s ha nem egyedül lennék, talán még zavarna is a dolog, de most perpillanat hidegen hagy, csupán a sötéten magasló öreg fákkal törődök.
~ 154… 155…156……157…~ A számok, mint az óra kattogása, ritmikusan követik egymást. Ahogy elérek a hetvenes részekhez különös figyelmet fordítok arra, hogy utána a nyolcvan következzen – ugyanis ezzel sokszor akadt problémám -, majd miután azok is elmúltak tovább süllyedek a fák tömkelegében. A 221. után mindig megállok, ugyanis az, hogy hány kérges törzsű óriás terül el a Roxfort mellett nem érdekel annyira, hogy tovább koptassam a számokat és matekos alapképességeimet.
Úgy egy fél óra telhetett el, mióta csak úgy pásztáztam a környéket, s úgy döntöttem ideje szépen felállni, és lelépni. Épp az ablak felől fordultam el, mikor egy meglehetősen fiúsan-lányos hangzású kiáltás ösztönzött a gyors megtorpanásra, s máris fordultam az ablak felé, ahonnan egy tagadhatatlanul megbűvölt kétkerekű mugli járműn – ha jól tudom, méghozzá valószínűleg jól tudom egy rolleren – egy alak közeledett vészjósló sebességgel, pontosan felém. Teljes lélekjelenlétemnek köszönhetően gyorsan lebuktam, s arrébb bukfenceztem, mielőtt teljes sikerrel letarolt volna a rolleres pasas.
Még a földről tekintettem fel a sötétszőke hugrabugosra – ugyanis természetesen az volt. Nem egyszer láttam már a Roxfort folyosóin sárga-fekete uniformisában a haverjaival. Elsőre minden bizonnyal nem vette észre üdítő társaságom, ugyanis csodával határos módon sértetlenül megúszott landolása után egy vérbeli hugrabuggoshoz méltó ujjongásban tört ki. Ahogy felálltam, fagyos, őt pillantásra sem méltató mozdulatokkal kezdtem leporolni nadrágom. Ekkor már feltűnt neki, hogy a kis kalandjának nemhogy szemtanúja, de még egy elszenvedője is van, bár szerencséjére nem lett semmi bajom. Ahogy első szavait felém intézi s pár lépést tesz felém ránézek, tekintetemmel arra igyekszem sarkallni, hogy most álljon meg, különben nem állok jót magamért.
- Jól vagyok. Bár ezt nem neked köszönhetem, Hugrabuggos. – A szavakat hidegen sziszegem felé, tudatva, hogy a kis bemutatója nem nyerte el tetszésemet. Hangulatom messze volt a haragostól, de a nem sokkal alatta lévő határt, az idegességet lassan megütötte a mérce.

Rowena

Ááá egy újabb Mardekáros szép virágszál. Erre utal jéghideg viselkedése, és persze az a már már szabványosnak mondható sötét tónus az öltözékében. Persze igazán a ezüst smaragd színek a meggyőzőek. Az arcomra költöztetem legbájosabb legmegnyerőbb és leg leg cukibb mosolyomat.
Pár határozott lépéssel máris mellette termek, a bal kezem az ő jobb kezét keresi, míg a jobb kezem a derekára siklik. Magamhoz vonom, és mélyen a csoki barna szemekbe nézek. Nem mondok semmit, csak megőrizve csibészes mosolyom pár keringő forgást teszek vele az ablak irányába megpörgetve párszor a lányt. Majd mikor az általam beszakított ablakhoz érünk, elengedem, pörgök még néhányat, és a pálcám felemelve a kilátó ablakra mutatok.
-Reparo! - Suhintom meg a pálcát, és a varázslatnak hála végig nézhetem, ahogy az ablak össze foltozza magát. Mintha a  betörés vissza felé vetített és lassított felvételét néznénk. Mikor ki gyönyörködtem magam a varázslatban a lány felé fordulok. De az arcomról már eltünt minden kedvesség, minden mosoly.
- Mond TE Mardekáros! Mi alapján tartod te magad íj nagyra? Mi jogosít fel téged arra, hogy így merj hozzám szólni? - Mondom neki hasonló stílusban mint ahogy ő szolt hozzám, hátha megdöbben és észre veszi mennyire nem civilizált módon viselkedett velem.
- Talán azt hiszed meg ijedek tőled mert én Hugrabugos vagyok? Vagy azért mert te meg Mardekáros vagy? Nah szállj le kicsit a magas lóról, mert itt ami igazán számít az az, hogy én végzős vagyok, te pedig ránézésre még bőven az RBF vizsgák előtt állsz. - Mondom neki még mindig az ő stílusában. Majd kifújva a maradék levegőt nagy lélegzetet veszek és újra elvigyorodom.
- De amúgy meg ki a francot érdekel az ilyen? Csak szerettem volna tudni, hogy nem esett-e bajod. Ez nem bűn. A nevem pedig Sebastian Navarro. Örülök a találkozásnak. - Mondom neki, és az etikettel vajmi keveset törődve a kezem nyújtom neki. Remélem elfogadja, és kicsit felenged. Hiszen ha pattogni kezd akkor újra vagy inkább úgy mondom, hogy végleg helyre teszem. Már elsős koromban sem voltam az aki megijedt valakitől mert a szülei gazdagok, vagy mert aranyvérűek. Sem pedig attól, ha Mardekáros. Elvégre mindenki büdöset szarik. 

Sebastian Navarro

Újdonsült rolleres ismerősöm egy akár helyesnek is mondható mosollyal közelített felém, s mivel nem esett le nekem időben, hogy mit tervez, kénytelen voltam belemenni a rövid „táncba”, lábaim az övének mozdulatait követték, jobb kezemen éreztem a fiú meleg ujjait, de hamar vége lett a bemutatónak, s méltóságomat megőrizve léptem hátrébb mikor elengedett, bár talán nem elég gyorsan. Majd az incidenst legjobban elszenvedő tárgyat, az ablakot egy általam is jól ismert Reparo-val varázsolta újra egybe, ami boszorkány mivoltomnak köszönhetően nyilván nem igazán nyűgözött le, bár gondolom nem ez volt a célja vele. Próbálja ki egy mugli szépség előtt, annak tuti leesik az álla, ezt már most megmondom. Miután végzett, újra felém fordult, ám kisugárzása és arca már nem kedvességet, vagy egy balfácán hugrabugost mutatott, hanem egy nagyon is dühösnek tűnő felsőbb évest. Rezzenéstelen arccal hallgattam végig a mondandóját, mely nyilván eléggé megrázott volna, ha nem lenne ennyire közönyös számomra a helyzet. Mikor végzett épp szólni akartam, de akcióm félbe maradt, ugyanis hirtelen elmosolyodott, az előbbi düh mintha ott sem lett volna elpárolgott, s egy legyintéssel letudva a dolgot bemutatkozott, s kezét nyújtotta felém. Lehet, hogy mardekáros vagyok, de attól még ennyire nem leszek köcsög, így ösztönösen viszonoztam a dolgot, s én is bemutatkoztam.
- Rowena Russel. – mondtam, majd folytattam – Mellesleg, páran már említették, hogy kicsit lenéző tudok lenni. – adtam hozzá közömbösen egy vállrántással, csak hogy tudassam Sebastiannal, hogy ne lepődjön meg, ha gyakran talál egyetérteni az előbb említett személyekkel. Már ha összefutunk még valamikor.
- Csak egy ártatlannak szánt kérdés. Mégis mi a fenét csináltál kinn azzal? – kérdeztem, s ujjaimmal az előbb megreparált mugli-jármű felé böktem. Fel nem tudtam fogni, mégis hogy jutott eszébe megbűvölni egy varázstalan tárgyat, hogy aztán mint egy őrült repkedjen vele az égen ártatlanokat becélozva. Oh, talán megmagyarázza a dolgot az, hogy mégiscsak egy Hugrabugos áll előttem.

[Philippe]

Philippe

Fájdalom. Ez minden, amit érzek. Csak bámulom a tó vizét, ahogy a szellő apró hullámokkal töri meg az egyébként tükörsima felszínét. Mély levegőt veszek, többet egymás után, míg már nem szédülök tőle. Ez az illat leírhatatlan, valahogy olyan különleges. Olyan, mint a sár illata eső után, vagy mint… mint Ryan illata. Újra elmorzsolok néhány könnycseppet az arcomon. Felemelem a kezem, és nézem, ahogy az apró, sós cseppek remegnek rajta. Beletelik vagy egy percbe mire rájövök, hogy nem a cseppek remegnek, hanem én magam. Sóhajtok, ez már más, mint a mély levegős technika. Szorosabbra húzom a sálamat, már-már fojtogat, de kell ez az érzés. A fájdalom mutatja, hogy még élek.

"Nem fog legyőzni soha senki. Deveraux vagy. Győzelemre születtél."
Royal mondja mindig ezt. Ő ezt nem érti, nem értheti. Amikor végre beismered magadnak, hogy szereted, és tudod, hogy mit akarsz, és már ott állsz előtte készen arra, hogy elmondd neki… akkor jön az a pokoli érzés, ami miatt most itt vagyok. Hiányzik Royal, és Drake. Ilyenkor általában átölelem azt a kis golyófejű öcsémet, és szorongatom. Bárcsak otthon lehetnék. Távol Wallbrick kegyetlen közömbösségétől. Ez rosszabb, mint bármi más, rosszabb, mintha elküldene napjában ezerszer a pokolba. Még mindig nem érti, hogy mi ez az egész? A fenébe is, hát nem érti? Tönkretesz.

Ismét a tájat kezdem el fürkészni. Most kezd minden életre kelni, a diákok már nem vacogva sietnek a birtok egyik pontjából a másikba, hanem már sétálnak, nézelődnek, beszélgetnek. Zöldellik minden. Az élet apránként megtölti a Roxfort körüli birtokot, mindent elborít a frissesség, a növekedés, minden ami új. Egy csapat elsőéves kiront a szabadba, és sikoltozva kergetik egymást, nevetnek. Halványan elmosolyodok, hiszen nem is olyan rég még én is közéjük tartoztam. Még én is ott rohangáltam, és kergetőztem, sikongatva szaladtam el, ha Laetitia egy varanggyal kergetett.

Más idők ezek. A Nagyúr visszatérése mindent megváltoztatott. Royal sem ír már nekem. Szinte csak én küldök haza levelet nekik. Válasz alig érkezik, ha mégis, akkor az rövid, tömör és tárgyilagos. Sok erejüket elveszi a szolgálat. Mindig azt mondják, hogy én csak tanuljak, ne törődjek semmivel, a jó oldalon állunk. Nem tudom. A félelem átjárja az iskola falait is, a diákokat is. Mindent. Nincs félni valóm, mégis mindig a kezem ügyében van a pálcám.
Ahogy erre gondolok, ujjaimmal végigsimítok az említett varázseszközön, aztán lassan rákulcsolom őket, és előre szegezem, a viháncoló elsőévesek felé. Vajon mennyire díjaznák, ha hírtelen felcsapna köztük egy hatalmas zöld lángoszlop? A gondolatra gonosz kis mosoly-grimasz keverék szaladt végig az arcomon. Oh, igen, élvezném, ha tönkre tehetném a játékukat. De valóban meg is tenném? Lassan leeresztem a pálcát, és csak nézem őket tovább vágyakozva. Dehogy tennék ilyet. Máskor talán igen, de ma túl keserű vagyok ehhez. Ryan újabb sárba tipró akciója után örülök, hogy egyáltalán lélegzem. Nem értem miért mindig engem talál meg, hogy miért pont velem szívózik folyton?

- Megbánod ezt még, Ryan Wallbrick! – mormogom magam elé, és elrakom a pálcámat. Szemeim összeszűkülnek, minden egyes vonásom megfagy, mintha márványból faragták volna az arcom. Igen, megbánja. Majd én teszek róla, hogy sajnáljon mindent. A sálam alá nyúlok, hogy megérinthessem a medálomat, ami olyan régóta velem van a mindig. Az ezüst hűvös érintése azonnal visszaránt a valóságba, és elkezdek gondolkodni. Alsó ajkam kicsit beharapom, a jobb kezemmel pedig szorítom a medált, míg már azt nem érzem, hogy az oldalán lévő apró cirádák a húsomba vágnak, és szó szerint fáj a tenyerem. Akkor lazítok kicsit a szorításon, és ismét a semmibe, a horizont felé fordítom tekintetem. Először meg sem hallom a közeledő léptek zaját, csak mikor már közvetlen mögülem érkeznek a hangok. Ennyire belemerültem volna a gondolataimba? Elengedem a medált, a pálcám után nyúlok. Mint már említettem: nem árt az óvatosság, ki tudja, ki érkezik.

[Deirdre]

Deirdre

~ Őrült volnék? Valóban így van? Nem, ez a feltételezés ostobaság. Egyszerűen csak érzelmileg a perifériára kerültem és innen rögös a visszaút, de van. Megérintett a háborodottság, a teljes összeomlás szele. Nem vagyok már a régi önmagam, de egyszer fel kell nőni. Kinek így, kinek úgy de egyszer eljön ez az idő is. Nem én választottam a felnőtté váláshoz, a világ igazi arcának megismeréséhez vezető utat, senki sem maga választja azt. A sorstól kapod ajándékba. Olyan ez, akár egy szelet torta, csak mindenkinek más ízűt oszt. Meg kell, hogy mondjam az enyém nem éppen egy kellemes, omlós csokoládé torta, tele édes emlékekkel, sokkal inkább egy elrontott citrom, a maga fanyarságával és keserűségével. Nem éppen a legjobb, de ezen az egy szeleten is túl kell lennem, hogy aztán kapjak egy másik szeletet, lehetőség szerint valami ízletesebbet. ~

Ezen gondolatok kavarognak Philippe fejében, miközben az egyik kedvenc elmerengő helyére tart. A déli kilátóhoz. A haja az elmúlt napoktól eltérően rendezett. A hosszú barna tincsek ide-oda libbennek miközben öles léptekkel halad az iskola folyosóin. A mély barna tekintetben most halvány felszabadultság lakozik. Ritkaság számba megy ez nála az utóbbi időben. Csakúgy, mint az energia amivel egyik sarokról a másikra közelíti meg végcélját. Út közben itt-ott találkozik a tekintete, az őt vizslató lányokéval, feléjük egy magabiztos, már-már öntelt mosolyt ereszt meg, mintha az valamiféle ajándék volna. S valóban. Furcsa módon a lányok zavartan összesúgnak mögötte, mely megcsapja az ő fülét is és tőle szokatlanul ez ismételten őszinte mosolyt költöztet az arcára. Persze ez még mindig nem az igazi boldogság, ez csak az elégedett egojából fakad. A női nem mindig is a gyengéje volt, hát még az igen…

Ahogy a kilátóhoz közelít és úgy érzi, hogy már nem látja őt senki, ismét megrohanják a gondterhes gondolatok. nem is tudja igazán, miért érzi ezeket problémának, hiszen olyan egyszerű is lehetne a válasz. Csakhogy az ő világában semmi sem fekete vagy fehér. Legalább is, nem válik túl hamar azzá. Kezdetben minden szürke, s csak később válik el egymástól a két szín s válik előtte is egészen kristálytisztává, hogy mi is számára a legjobb. Így van ez most is, csak előállt az a probléma, hogy akárhogy kevergeti is a színeket, azok nem akarnak feketévé vagy fehérré válni, egyre differenciáltabb, újabb színek kerülnek elő. Olyanok, amelyeket korábban nem is látott még. Így legyen okos, így döntsön helyesen. Erre mondja mindig, hogy „maga is inna, ha úgy látná a világot, mint én…”.

Ahogy aztán a kilátóhoz ér, ott nagy meglepődöttségére, nem a magány várja őt. Egy iskolatársa, sőt mi több egy ház és évfolyamtársa is ott áll a távolba révedve. Egyenlőre nem akarja megzavarni őt, csak vár, majd amikor ő elkiáltja magát, akkor indul meg felé határozottabb léptekkel, hogy a lány számára is világossá váljon, nincs már egyedül. Ahogy közelebb ér, nem fecsérli az időt holmi hajbókolással és bemutatkozósdival, hiszen ismerik már egymást, ha pedig a lány mégsem tudja, hogy ki ő, hát az már nem Philippe problémája.

- Hiába kiáltod bele a semmibe, nem történik semmi… Tapasztalat. Próbálkoztam már vele én is, de semmi. Aztán újra és megint semmi. Szóval azt hiszem hiteles forrás vagyok a tekintetben, hogy nem segít ha belekiabálod a nagyvilágba a bánatodat. -

Miközben a szavak sorra hagyják el a száját lassan, kimért, elnyújtott léptekkel indul el a lány felé, s akár a macska egy tányér tejet úgy járja őt körbe, nem törődve azzal, hogy milyen udvariatlan is, azzal, hogy megállás nélkül beszél sorstársához.

- Meglepődtem, hogy itt talállak. – folytatja ekképp - Ez itt az én kis merengőm, „gondolkodós helyem”. Mostanában nem találkoztam itt senkivel. Furcsa pedig szerintem nagyon ihlető hely. Termékeny talaj az alkotó elmének. Persze felejteni, dühöngeni sem rossz. Oh…elsősök. - csattan fel hirtelen - Vajon meglepődnének, ha közéjük dobnék egy ártalmatlan, ám annál rémisztőbb átkot? Meglehet, hogy jót derülnénk, de most valahogy nem igazán van kedvem az ilyesmihez.

Szóval, te miért jöttél ide? Mi a te sztorid? Ha már itt vagyok segíthetek is akár. Ki tudja, lehet, hogy végül a mi sztorink lesz. –

Arcán ismét felsejlik az önelégült mosoly. Adja a szívtiprót. Nagyszerű szerep, kellően üres és távolságtartó, de arra megfelelő, hogy közelebb férkőzzön a lányhoz, ha is akarja. Akkor talán valóban lesz miről beszélgetniük.

Kivár, s közben fürkészi partnere - merthogy ő úgy értékeli, hogy idő közben már azzá vált a lány – tekintetét. Próbál abban olvasni, akár egy könyvben, keresi a reakcióit, hogy még az előtt tudja a választ, mielőtt az elhagyná a lány száját.

[Philippe]

Philippe

Csak akkor nézek a fiúra, amikor már elkezd beszélni hozzám. Egészen addig próbálok úgy csinálni, mintha ott sem lenne, mintha nem is közelítene felém. Ahogy beszél, és rója a köröket, olyan érzésem van, mintha egy keselyű röpködne fölöttem, ami csak arra vár, hogy beadjam a kulcsot, és elkezdhessen végre lakmározni. Mondandója közepénél jár, mikor végre felé fordítom az arcom. Megszületik bennem a felismerés, hogy nem más ő, mint az egyik évfolyamtársam. Nem túl sokat beszéltünk egymással az elmúlt években, valójában jó, ha annyit tud rólam, hogy mi a nevem. Néha mellém kavarodik az órákon, megcsináljuk a közös feladatokat, de semmi több. Soha nem beszélgettünk még, nem érdekeltek eddig a dolgai, és őt se az enyémek.

- Egyáltalán nem az ihlet miatt jöttem ide. – sóhajtok mélyet, és az említett elsősök felé fordítom tekintetem. Még mindig viháncolnak, valójában egyre nagyobb a kísértés, hogy legalább egy ártatlan, ártalmatlan kis kígyót közéjük hajítsak a pálcám segítségével. Mégsem teszem, inkább figyelek tovább a fiúra, és arra, amit mond. – Segíteni nem tudsz, és őszintén szólva nem szívesen mondanám el neked, hogy ki miatt vagyok itt, mert nincs szükségem még egy emberre, aki röhög rajtam. Olyan már van elég. – húzom kis fintorra a számat, és mélyen Philippe szemébe nézek. Nulla érzelem, semmi kedvesség, jókedv vagy vidámság nincs a tekintetemben. Megtanultam már, hogy ne mutassak semmiféle érzelmi reakciót, bármi történjen is. Döbbenet, hogy mióta a kviddics csapat tagja vagyok, mindenki villantja a macsót időről időre. Előbb Noel, most ő. Hát itt mindenki megbolondult? Alig észrevehetően ráncolom a szemöldököm, egyszerűen nem értem, hogy miért nem tud velem senki sem értelmesen beszélni. Jó, oké, tehetik a nagyfiút, meg minden. Hinni úgysem tudok már egyiküknek sem, hiszen Wallbrick szédített eleget, egyszerűen nem maradt hitelesség semmiben. Néha már azt is megkérdőjelezem, hogy vannak-e egyáltalán érzéseik. Bármilyen érzéseik.

Úgy érzem elég ideig játszottam ezt a macsós ki-néz-félre-előbb játékot, egyszerűen bedobom a törölközőt, és mielőtt még Philippe túl sok mindent kiolvashatna a szemeimből, elfordulok. Apró sóhaj után végre ráveszem magam, és nekiállok mégis beszélni, elmondani, hogy miért vagyok ott.
- Mondd, ti szándékosan csináljátok ki minden lány idegeit? – a hangom kissé talán indulatosabban cseng, mint amilyennek szántam, és jóval agresszívebb lett ez a mondat, mint kellett volna. Megmozgatom az ujjaimat, próbálok megnyugodni, elvégre nem ez a srác tehet arról, hogy engem néhányszor már szépen átvágtak. – Úgy értem… direkt szédítetek be minden lányt, csak azért, hogy utána lelépjetek röhögve? – korrigáltam a megfogalmazáson, bár még így is kemény. Mintha ezen az egyetlen hímneműn igyekeznék kitölteni minden dühömet a sok csalódásért. Nagyot sóhajtok, és elszámolok magamban tízig.
"Egy… nem vagyok ideges, nem vagyok ideges. Kettő… higgadtság, Dee, nyugalom!" Mire eljutok tízig, szinte nyugodt vagyok. Mégse verhetem be Philippe orrát se fizikálisan, se szavakkal csak azért, mert dühös vagyok valaki egészen másra.

- Érdekel a sztori? Azt hittem, hogy van két egész jó szék is a közelemben, én meg lehuppantam a földre önerőből. Ha ez nem lenne elég, a legjobb barátnőmmel ugyanabba a szerencsétlen csúszómászóba vagyunk belezúgva. – csóválom a fejem. Nem kellett volna elmondanom, hogy Morrison is oda van Ryanért, de valahogy kicsúszott a számon – Szóval mindenképp vesztek, kérdés csak az, hogy kit és mikor. Szerencsének is mondhatnánk, hogy a fent említett szoknyapecér mostanáig a barátnőmre hajtott. Remélem összegabalyodnak, és akkor egy csapásra megoldódik minden gondom. És te miért jöttél ide? Mihez kell a kilátó ihlető légköre? Írsz, vagy mi? – nézek rá kérdőn, már nem olyan ellenségesen, mint eddig. Végül is tudok én normális is lenni, ha megerőltetem magam, csak épp nem mindig veszem ilyesmire a fáradtságot.

Elgondolkodok az elmúlt napok-hetek eseményein. Rá kell jönnöm, hogy egyáltalán nem én szúrtam el a dolgokat. Keresem a hibát, de nem találom. Az lehet a baj, hogy mióta kviddicsezek, azóta valahogy sokkal kevesebb időt fordítok magamra? Alaposan megváltoztam, ez tény. A frizurám elkészítésével már nem bíbelődök órák hosszat, többnyire –mint most is - egyetlen vaskos fonatba fésülve hordom. Már nincsenek benne csigák, apró kis tekergőző ide tűzött – oda font tincsek. Smink? Ugyan már… az elmúlt hónapokban se időm nem volt rá, se értelme nem lett volna kimázolni magam. Úgyis csak szétmaszatoltam volna. Óriásit sóhajtok. Igen, már nem az a Deirdre vagyok, aki voltam. Anyám szerint így jobb, így természetesebb vagyok, és a sok festék meg cicomázás mögül végre előbújtam én magam. Szerintem meg éppen most kezdem végleg elveszteni a kontrollt önmagam felett, és kezdek el végzetesen csúszni egy szakadék felé. Ennek jelei a hírtelen indulatkitörések is, mint amilyen ez is volt az imént… nem ártana összeszednem magam, ha azt akarom, hogy beszélgessen velem bárki is, így aztán apró mosolyt erőltetek magamra jelezve azt, hogy már semmi bajom, képes vagyok normálisan kommunikálni. Már ha neki még van kedve hozzá.

[Deirdre]

Deirdre

Hallom a szavakat és látom, hogy milyen defenzív kezdetben, mégis keserűséget érzek a szavak mögött. Túl sok kín és bánat, főleg egy ilyen törékeny virágszálnak. Azt érzem, hogy lázadni akar, kitörni a börtönből, mibe a helyzet zárja. Ha egy kicsit közelebb engedne magához, talán még segíteni is tudnék neki, hogy aztán segíthessen nekem. Itt csupán az a probléma, hogy egyikünk sem szeretne sebezhetőnek mutatkozni, nem vagyunk azok a fajták, ez látszik rajta is, magamról pedig nagyon jól tudom, hogy konok és fafejű vagyok, még akkor is ha tudom, hogy segítségre szorulok.

-  Mon dieu! – csattanok fel hirtelen, arcomon a hervadhatatlan mosollyal. – Hát ilyen ostobának látszom, hogy még egy szerelmi zűrzavarban sem tudok segíteni? Lehet, hogy kevesebbet kellene innom. Hidd el, hogy nem vagyok egy sekélyes és faragatlan fráter az esetek nyolcvan százalékától eltekintve. – lassan közelebb lépek a lányhoz ezzel is kicsit provokálva őt, hogy azért mégse kergesse magát abba hitbe, hogy jó fej vagyok. – Elárulok egy titok – ekkor ellentmondást nem tűrően megkockáztatva azt, hogy a lány távolabb lép odahajolok a füle mellé – senkiben sem bízhatsz meg feltétel nélkül, hidd el én sem tenném – halkan sziszegem a szavakat egymás után a lány fülébe, hogy azok súlya lassan ható méregként járhassa át a lány gondolatait-. Főleg nem bíznék meg magamban. Egy lerobbant rock sztár, akinek még a híre is borzasztóbb, mint a Guns N’ Rosesnak a nyolcvanas években.

Mégis nem lehet, hogy pont én lennék az, akinek oka van arra, hogy megtartsa a titkodat. Mi oka lenne arra egy magamfajta semmirekellőnek, hogy kiadjon téged a nagyvilágnak. Nekem ebben örömöm nem sok lenne. Szóval két szék között a pad alá? Erre céloztál ugye. És kik azokat, akik ezt a két széket megtestesítik? Persze csak ha nem indiszkrét a kérdésem akkor válaszolj. –

Távolabb lépek a lánytól, hátat fordítok neki, úgy kémlelem a messzeséget. Nem hagytam figyelmen kívül a lány kérdését sem, csak nem is igazán tudom, hogy miért mentem már megint a kilátóhoz. Talán azért, mert néha jót tesz, ha itt kieresztem a gőzt, elfelejtem a gondjaimat, mert itt egymagam lehetek a gondolataimmal, a belső démonaimmal.

Lassan végig simítom a hajamat, majd azzal a lendülettel beszélgetőpartnerem felé fordulok.

- Azért jöttem ide, hogy mindenki, széles kerek e világon csessze meg! – pattan ki belőlem dühösen, azonban arcomra gúnyos mosoly ül ki, furcsa, zavaros, kissé háborodott mosoly. – Szembe kerültem a nagyvilággal, egyedül maradtam minden evilági démonnal szemben. És hidd el, ők a fejemre pályáznak. Én azonban nem leszek agymosott katonája senki fiának. Keserű lesz az ébredés mindenkinek aki alábecsüli Philippe Betrancht. Jobb ha ezt az eszébe vési minden ugribugri majom, aki bepróbálkozik. –

Hangos nevetésben török ki, s ha a lány az arcomat kémlelné látná, hogy ez őszinte és mélyről jövő, felszabadult nevetés. Szemembe az élet tüze rég nem látott módon lobog. Harcos tűz ez, veszélyes.

- Hamarosan beborul, hát legyünk egymásnak esernyői… -