Déli kilátó

A szárny legmagasabb tornya, ám még így is alacsonyabb a többinél. Széles panorámát nyújt a kastély többi részére, a tóra és a Rengetegre egyaránt.

Norina Mortal


Phu! Egy nehéz nap után szép a nyugodt délután. A fene a gondolataim rímelnek kezdek lefáradni dehát nem baj megszokhattam volna már. Kisétáltam a Déli kilátóhoz, gyakran jövök ide csak úgy pihenni vagy akár csak úgy. Az délutáni napfény még melegen süt hiába van ősz hiába hullanak a levelek. Kisöpröm a hajamat a szememből és a Tiltott rengeteg felé fordítom a tekintetem, aztán a tóra pillantok és följebb húzom a piros skót kockás szoknyámat amit neccharisnyával, fekete selyempólóval és tornacipővel viselek. Nem bírom ezt a nagy meleget ezért nem a napon kóricálok, itt az árnyékban sokkal jobb. Belenyúlok a szoknyám zsebébe és apró pirulát szedek ki óvatosan forgatom az ujjaim között. Bizony ez drog de hát egyedül vagyok. Már csak ez maradt a nővérem már mindent fölélt amit sikerült elhoznom, nem baj én jobban bírom mint ő nem alakult ki a rettegett függőség. Nem is vágyom rá hogy kialakuljon. Sokan tudják a barátaim közül hogy időnként beszedem az ehhez hasonló kis kapszuláimat de nem zavarja őket és nem mondják el senkinek. Gondolkozom, beletúrok a hajamba és ezzel elérem a rám jellemző kócos hatást. Sokan mondták nekem hogy tönkreteszem magam de miért? Nem tudom nem is érdekel azt hiszem nem is fog. Népszerű vagyok de ez sem zavar legalábbis mindig úgy csinálok mintha. Egy mozdulatom sem igaz ami a jó kislányra utal. Van bennem belőle is de ez amit most mutatok ez az igazi én. Csendben dudorászni kezdek, még mindig a tablettámat bámulom. Hiányzik  Anne, tudom hogy itt van valahol de jó lenne ha többet beszélnék vele. Nem tudom, talán néha őt is zavarja ami velünk történt. Pontosabban velem azt hiszem talán még is furcsa hogy egy tizennégy éves lány már több féle drogot is próbáljon valamint ne legyen szűz. Azt hogy nem vagyok szűz mindenki tudja azt hogy nem tudom kivel voltam akkor csak Anne. Hogy mi volt az első? Arra én már nem emlékszem én csak azt akartam hogy Anne továbbra is a menő kishúgának tartson. Nos, igen ezt jól elintéztem bár nem tudom mi a jó abba hogy sok srác utánam szól "Hé Jael, jó numera vagy!" és hasoló szánalmas szövegekkel jönnek. Nem érdekel engem ez se izgat. Engem perpillanat semmi sem izgat, de ez így jó.

Sammy  

Igen, odakint már leesett az első hópihe... már mióta? Szóval ilyen ökörségekkel hiába tömném a fejemet, mikor már megtörtént ezelőtt... ki tudja mikor. 1 hónapja körülbelül. És csak úgy kaptam az alkalmon, gondoltam, kijövök ide, úgysem árt, ha valami magaslaton vagyok. Így is pár napja már a csúcson érzem magam azoktól, amiket drágalátos szobatársaimmal leművelünk. Sok nevetés, viccelődés, néha a pletykálgatások. Nem mondom azt, hogy pletykás vagyok, de néha jól jön. Valakivel egyébként is meg kell osztanunk a legkisebb, legnagyobb titkainkat is, nem maradhatnak bennünk mindörökre. Egy idő után azt is elfelejtenénk, valószínűleg.
Már csak azért is jöttem fel ide, hogy kiszellőztessem a fejem a rossz gondolatoktól, már ha egyáltalán van olyan. Mostanában túl szépekre gondolok.... túúúlságosan szépekre. Lehet, hogy valaki minden este rak valamit az innivalómba. De találjam meg, biztosan meglakol érte! A Tiltott Rengeteg irányába néztem... nem is olyan félelmetes így télen. Nyáron szerintem sokkal jobban félnek tőle, de így, hogy jobban megnézzük a fák ágait: megfűszerezi őket egy kis fehér csoda. Most mit mondjak? Szeretem is a havat, meg nem is. Egyrészt azért szeretem, mert valamilyen szinten jól áll fekete hajamhoz a fehér, meg olyan szép a fehér táj, mintha minden megtisztulna. Másrészt azért utálom, mert hideg, és nagyon fel kell öltözni. Sokszor saját magamtól nem látom az utat. Természetesen most nem volt rajtam sok minden, elvégre nem szándékoztam kimenni a hidegbe. Csak egy melegebb pulóver, és egy farmer volt rajtam.
Sóhajtottam egy nagyot. Mióta vagyok itt, és mióta bámulom a tájat? Azt a befagyott tavat ott... egy újabb sóhaj hangzott el. Gondoltam, megfordulok, és utamat vissza, a klubhelyiségbe veszem. Vagy legalábbis arrafelé, mert a bámészkodással nem fogok valami sokat érni. Egyébként is vissza kellene vinnem ezt a könyvet. Talán túl gyorsan lépcsőzhettem lefelé, amikor hirtelen megcsúsztam. Áh, mitől ilyen csúszós? De még nem is ez volt a legnagyobb problémám, hanem, hogy reflexből kapaszkodnom kellett valamibe, ezt pedig csak úgy tehettem, hogy a könyv kirepült a kezemből. Mostanában ügyetlen vagyok... De mintha hallottam volna egy hangot is. Úristen! Mit csinálok akkor, ha valakinek... mondjuk agyrázkódást okoztam? Na, jó, azt azért mégsem. De óvatosan megindultam le a lépcsőn olyan tempóban, ahogyan csak tudtam.

[3]

Raquel <3

*A Roxfort ablakai fagyosan feszültek keretükbe. Az ablakpárkányokon vastagon állt már a hó, és ha az ember közelebb ment, hogy kitekintsen a kinti, hófödte tájra, lehelete azonnal jégvirágot rajzolt az üvegre.
Samuel a maga részéről imádta az év ezen szakaszát. Szeretett odakint hógolyózni barátaival, vagy csak hallgatni ahogy talpa alatt ropog a hó. Ugyanakkor szeretett odabent a meleg kandalló elé ülni, és csak bámulni a lángokat. Na meg ott volt még a karácsony is, ami rányomta bélyegét az egész decemberi hangulatra.
A mai nap is egy ilyen hideg, decemberi nap volt. A Roxfortban már a szünet előtti hangulatok uralkodtak. Az utolsó előtti héten járunk, a tanárok ilyenkor kívánják megváltani a világot dolgozataikkal és házifeladat-hegyeikkel. De kinek van kedve ilyenkor tanulni, ha az iskolában annyi más, nagyszerű elfoglaltság van. Például fel lehet menni az egyik kilátóba, és csak bámulni a havas tájat. Így tett Samuel is...
Kikelt pihe-puha, baldachinos ágyából, felvette szakadt farmerját és azt a számára oly kedves, hypo-foltos, szürke, kapucnis pulcsiját, na meg tornacsukáját és uccu neki. Varázspálcáját szokásosan a farzsebébe tette. Hiába… az öreg Mordon csak a vak világba süketelt…
Pillanatok alatt fent volt a kilátónál. Szedte a lépcsőket egymás után, amikor egyszer csaj BUMM, a valami koppant a fején. A fájdalomtól könnyes szemmel, kibillent egyensúllyal kapaszkodott a lépcsőkorlátba, de így is, egy fokot hátrébb esett. A gyilkos tárgy, fejéről továbbpattanva még négy lépcsővel lejjebb zuhant. Azonban túl homályos volt még a szeme ahhoz, hogy kivegye az alakjából, hogy mi lehet az. Piros színű, téglaest formájú… Hát csak nem egy tégla esett a fejére. Akkor talán több baja lenne egy egyszerű fejfájástól, meg attól a tyúktojás méretű púptól a feje tetején.
Kellett azért pár perc, mire összeszedte az erejét, és kinyitotta végre a szemét. Tekintete először a könyvre esett, amely majdnem a halálát okozta, aztán a könyv tulajdonosára, aki nem más volt, mint…*
- Raquel!
*Nem hitt a szemének. Némi szándékot sejtett a dolog mögött. Talán túl rámenős volt, és ez ezért akarta kinyírni őt a lány?*
- Meg akarsz ölni, te bolond?
*A bolondot olyan hangsúllyal mondta, hogy Raquel véletlenül se vegye sértésnek. Persze ezek után nem lenne oka rá, hogy megsértődjön…*
- Legalább nem valami hülye rúnatanos kódexet olvasgatsz. Az tuti megölt volna… Egyáltalán mi ez?

Sammy  

Valóban úgy rohantam le, ahogyan csak tudtam... nehogy megcsússzak. Bár magammal most nem igazán törődtem, inkább azzal, hogy kit vágtam kupán a könyvvel. De kedves vagyok, hogy ilyenkor nem azzal foglalkozok, hogy én mikor eshetek egy jó nagyot, és maradhatok itt fent törött bordákkal, hanem mégiscsak azzal, hogy kinek okoztam nagy fájdalmat a fejére esett keményfedős tárggyal. Amint megmásztam a lépcsőfokokat, hát kit láttak szemeim? Sam!
- Ááááh! - azt a jóságos istent! Igen, ez még nekem is fájt, hogy pont őt. Még megértettem volna, ha olyas valakire esik az a könyv, akit nem kedvelek. Van olyan egyáltalán, akit én nem kedvelek? Biztosan van, csak még nem tudok róla. Esetleg nem ugrik be a neve amiatt, hogy ilyen nagy galibát okoztam. Még a bolondot hallottam, de tudtam, hogy csak poénból mondja, meg egyébként is elhagytam a fülem mellett. Most nem törődtem azokkal, hogy mit mond, jóvá kell, hogy tegyem.
- Sam, Sam, Sam... jól vagy? Bocsi. Igazán. Ne haragudj. Nem volt szándékos. Csak... kiállt egy... egy lépcsőfok fentebb volt a kelleténél, és... ésésésés... megcsúsztam. Komolyan ne haragudj. Nagyon fáj? - mint egy kisgyerek. Komolyan mondom, most ugortam, hogy elhalmozzam szeretetemmel. Mégpedig megöleltem jó erősen, és nem is tudom hány puszit adhattam neki, hogy ne fájjon a feje. Fene egye meg azt a könyvet ott a lépcsőn! Most tényleg olyan voltam, mint egy anyuka, aki törődik a kisfiával. Csakhogy nekem Sam nem a kisfiam volt, hanem egy nagyon jó barátom.
- Tényleg bocsi. Amúgy akarod tudni, hogy mi az a könyv? Kérlek szépen... volt olyan kedves, és direkt rádesett. Dobjunk rá mi is valamit, hogy érezze ő is. - de hülye vagyok. Most zavarba hoztam saját magam. Habár... attól, hogy a könyv esett rá, én voltam az egész felbujtója.
- Lökött vagyok. Kólints fejbe, és kvittek vagyunk. - arra akartam célozni, hogyha már ő is kapott egyet a fejére, akkor kapjak én is egyet. De sajnos ezt nem engedhettem meg neki, mert valamilyen oknál fogva arra vetemedtem, hogy újra megöleljem. Már csak azért is, mert... mert hát nem akartam, hogy továbbra is a fájdalmával törődjön. Legyünk igazságosak. Akarom mondani, őszinték.

[3]

Raquel <3

*Csak úgy záporoznak a puszik rá. Ezentúl, ha Raquel elejt valamit, azonnal alááll,hogy ráessen. Akkor talán kap még több ilyet… Te jó ég, mi lett volna, ha betört volna a feje? Lehet, hogy valami igazán komoly történt volna a gyengélkedő egyik ágyán. Na jó, Sam, ne gondolj rosszakra!
Hatalmas ölelést kap a lánytól, amit úgy viszonoz, hogy szorosan ráfűzi ő is a karjait Raquelre. Ez az ölelés jobban esik neki, mint bármi más az utóbbi időkben. Érezni a lány parfümjét, tapintani őt, a szívverését is hallani… Kezével beletúr Raquel hajába. Aztán eszébe jut, hogy nem kellene ennyire bezsongani egy öleléstől, hiszen biztos nem úgy gondolta a lány, ahogy ő értelmezi… és hát nem is kell,hogy úgy gondolja.
Elszakítja tehát magát az ölelésből, és ismét a fejével foglalkozik.*
-   Semmi baj, tényleg. Véletlen volt, felejtsük el.
*Mosolyog, de közben azért tapogatja a sérült területet.*
- Nem durva ugye? Mármint… Nem vérzik, meg semmi komolyabb. Látszik amúgy?
*Kérdi, közben pedig végigméri magának Raquelt. Csodálatos, mint mindig… Elképzelhető, hogy kezd valamilyen érzés kialakulni benne a lány iránt? Elvégre az utóbbi időkben oly sokat gondolt rá, folyton ő járt a fejében, és amikor csak meglátta, állandóan kényszere volt, hogy ne vegye le róla a szemét sem…*
- Tessék, a könyved. Nem lett semmi baja úgy látom… Strapabíróbb, mint a fejem. Ezt azért írd meg a gyártónak. Gratulálj hozzá, elvégre elég jó anyagból lehet.
*Időközben lehajolt az életveszélyes tárgyért és Raquel kezébe nyomta azt.*
- Indultál amúgy valahová? Vagy ráérsz még?

Sammy  

Hááát... meg kell, hogy mondjam, ez az ölelés azért kicsit furcsa volt nekem Samtől. De valahogy nem izgattam magam miatta, elvégre olyan jól esett, hogy beletúrhatom magam Sam ölelésébe. Ami azt illeti, még tovább is maradtam volna így, ha el nem engedett volna. Mert igen, elengedett, majd a kis balesetről kezdett el faggatózni.
- Ugyan... semmi bajod nincs. Nem vérzel, és egyáltalán nem látszik semmi. Még egy kis púp sem. Kezdhetsz arra gondolni, hogy hiába fáj, akkor is acélból van a fejed. - kicsit megborzoltam a haját, majd elmosolyodtam, elvégre hiányzott is ez a mosoly nekem. Ma úgyis olyan lajhár vagyok, hogy még mosolyogni is elfelejtek. Sőt, egyre több galibát okozok mások kárára. De lehet, hogy mások ezt kifejezetten élvezik. Végülis Samről nekem most ez sütött le. Közben ideadta a könyvemet.
- Lehet, hogy kap majd egy jókora büntetést. Vagy a kukában köt ki, vagy a kandallóban. - na, annyira nem vagyok gonosz, elvégre valamiből tanulnom kell. Már ha máshová egyáltalán nincs leírva az a sok kotyvasztás, akkor...
- Nem, ennyire nem vagyok debil. Elvégre kedvenc tantárgyam, annak a könyvét meg ki nem dobnám. Mindegy, valóban felejtsük el. - ma eléggé megeredt a nyelvem. Kicsit visszább kellene vennem. Még a végén kikotyogok valami olyasmit is, amit nem lenne szabad. Mondjuk valami nagyon személyeset. Megválaszolok egy fel nem tett kérdést. Vagy hirtelenből vallomást teszek. Ekkor ezekből a gondolatokból is kitérít Sam kérdése.
- Nem igazán készültem sehová. Illetve... vissza le, de... de ha... ha van valami szándékod, akkor felőlem maradhatunk itt. Nincs ellenemre. Sőt... nincs ellenemre semmi olyan, amit veled teszek. - tessék, kezdek bezsongani. Remek.

[3]

Raquel <3

*Csak nézte őt, és úgy érezte, teljesen elvarázsolja. Azok a gyönyörű szemek, ahogy megcsillantak miközben rámosolygott. Szinte megkövült egész testében a gyönyörtől… Talán mínuszok is lehettek abban a toronyban, de ő mégis forrónak érezte a levegőt, és elhihetitek, nem a pulóvere volt olyan vastag. A levegőből valahogy eltűnt az a szokásos égett fa illata, mely egy kandallóból szállt, és helyette betöltötte az egész csigalépcsőt a szerelem illata. Csak állt egy helyben, pár másodperc pergett csupán le, mégis hosszú perceknek tűntek számára. Egy lépcsővel lejjebb állt, mint Raquel, így azonban pont ugyanakkorák voltak. Belenézett azokba a zöldeskék szemekbe, és olyat látott, hogy szíve nagyot ugrott mellkasában… *
- Rég beszélgettünk már. Mi lenne, ha itt maradnánk egy kicsit? Persze ne soká, mert így is mindjárt lemegy a nap, meg hát elég hideg is van, te meg ebben a vékony pulcsiban szaladgálsz. Komolyan, ha a szüleid tudnának róla…
*Incselkedően megrázza mutatóujját is, a mozdulat mögött pedig ismét feltűnik az a jól ismert mosoly.
Egy lépcsővel feljebb lép, így már magasabb a lánynál, azonban sokkal közelebb is van hozzá. Pár másodpercig csak az idegeik feszülnek, s ebben a hidegben szinte hallani is lehet azt. Aztán nem történik semmi…  Pár másodperc az egész, talán fel sem tűnik Raquelnek, de Sam fejében olyan gondolatok kergetik egymást ebben a pár másodpercben, melyek talán az egész kapcsolatukat megváltoztatnák. Talán? Biztosan…*
-   Kíííínos csönd.
*Vigyorog megint. Megragadja Raquel kezét, és húzni kezdi felfelé a kilátóba. *

Sammy (keee)  

Csak most tűnt fel igazán, hogy Sam mindig úgy néz rám, mint akit teljesen megbabonáztam volna. És talán most vettem csak észre én is, hogy úgy nézek rá, mint aki megbabonázott volna. Kezdek... azt hiszem, kezdek valami olyasmit érezni, amit nem tudok szavakba önteni. Mintha kicseréltek volna, és nem is én állnék itt. Eddig még az sem tűnt fel, hogy Sam ennyivel magasabb tőlem, hogy egy lépcsőfokkal lentebb kell állnia ahhoz, hogy egyforma magasságban álljunk. Szóval... legalább olyan 15 centi lehet köztünk a különbség. Vagy kevesebb valamennyivel. Sosem voltam jó így számításból, ha látszatra kell valamit megállapítanom.
És valóban, most teljesen megbabonázott. Hevesebben vert a szívem, mint eddig valaha, szinte kiugrani kényszerült a helyéről. Úgy éreztem, alig tudom visszatartani, valamelyik percben úgy kiugorhat, mint egy kifogott hal a tóból. De akarva, akaratlanul is arra kényszerültem, hogy eltekintsek egy másik irányba, vagy csak lesüssem a szemem. Most el sem tudja képzelni, ha vele vagyok, milyen melegséget érzek. Olyan melegséget, mely elönti egész testem, olykor beleremegek. De aztán mégis tovább kényszerített valami, hogy akkor is nézzek a szemébe, ha tudom, hogy nem kellene. Nem vagyok normális... De igen, kellene!
Aztán megtöri ezt a nagy csendet egy mondattal. igen, hideg van, de ki érzi... ilyen melegben? Már ha értené, hogy ezzel mire gondolok. Mindenesetre megengedtem magamnak egy aranyos mosolyt, mert egyáltalán nem érdekelt az, ha mondjuk megfagynék. Utána lenne hol megmelegednem.
- Persze, beszéljünk. - ez a röpke kis mondat halk volt, és nyugtató. Nem is értem, miért... de valahogy így jött ki. Aztán egy fokkal fentebb lépett, mintha csak azt akarná megmutatni, hogy ő akkor is magasabb. Így nem találkozott össze a tekintetünk, ugyanakkor megragadta a kezem, és húzott maga után, egyenesen fel, vissza a kilátóba. Engedelmes voltam, bár ezen nem volt mit megengedni. Csak hagytam, hogy húzzon maga után, mintha a rabszolgája lennék. De nem érdekes. Most itt vagyunk fent. Elengedtem a kezét. A könyvemet letettem valahová, hogy ne legyen számomra zavaró tényező. De így olyan üres volt a kezem, hogy semmit sem tartottam benne.
- Nos, miről is akarsz beszélgetni? Mert az biztos, hogy nem a hófödte tájról fogunk órákig vitázni, meg hogy kinek mi a kedvenc évszaka. Lassan szünet. Erről se nagyon, ugye? Habár minek kérdezősködök, mindig jön magától minden. Eddig sosem dobtunk fel semmilyen témát, mindig szófosásunk volt. - igen, szép szóval megfogalmazva. Elvégre valóban így volt, mindig dőltek belőlünk a szavak, úgy, ahogy jöttek. Hm... sóhajtottam egy nagyot. Olyan kínos így... mármint nem kínos, csak nem találok szavakat. Úgy érzem, mintha meg kellene érintenem. Valami azt súgja, hogy érjek hozzá, hogy érezzem. Ne csak azt, hogy itt áll mellettem, hanem teljes egészében.
És igen... így történt meg az is, hogy lassacskán arra vetemedtem, hogy "belekapaszkodok" a kezébe.

[3]

Raquel <3

*Megállnak szépen egymás mellett. Raquel még valamit szöszmötöl a könyvével. Lerakja, nyílván akadozik a kezében. Azonban a könyv nélkül csakhamar zavarba jön, nyílván nem tud mit kezdeni a kezeivel. Csakhogy, mire Samuel segítene neki ebben a problémában, mondjuk megfogná a kezét, Raquel inkább „belekapaszkodik” az ő kezébe.
Sam szabad kezét zsebre rakja, majd tekintetét végigfuttatja a havas tájon. Itt fent, sokkal hidegebbnek kellene lennie, mint amit érez. Persze meglehet, hogy ezt csak az a belülről előtörő, égető érzés okozza, melyet olykor a gyomrában érek, pillangó szárnycsapásként…
Ha valakinek nem esett volna le, a szerelemről beszélek itt. De ha ez önmagában nem lenne elég, ott van még az a bizonyos lelki vesződés is. Önmagával folytatott vita során azt próbálja eldönteni, hogy kinyissa-e azt a hatalmas száját, és mondja el Raquelnek, hogy mit érez iránta az utóbbi időben, avagy hallgasson róla, és hagyja a sorsra. Végül is arra a döntésre jut, hogy talán pont ez az a perc, ez az a lehetőség, amit ha megragad, talán egy sorsfordító húzásra lehet képes…*
-   Te, Raquel…
*Kezdett bele, miközben arcával a lány felé fordult.*
- Nem tudom hogy kezdjek bele, úgyhogy a közepébe vágok.
*Halk sóhaj. Még pár másodpercig elnézi, ahogy lehelete messze száll, aztán belepillant azokba a kékeszöld szemekbe.*
- Az utóbbi időben egyszerűen nem tudok másra gondolni, csak rád. Folyton te jársz az eszemben, bárhová is megyek, bármit is csinálok. Nem tudom te hogy érzel irántam, de akkor is el kellett már mondanom, mert nehezen tudtam már magamban tartani. Szóval, lényeg a lényeg… kezdek beléd szeretni.
*Elfordul, legalább is a fejével immár a másik irányba néz. Mély levegőt vesz… Jobb volt végre kimondani. És bármit is mondjon erre Raquel, akkor is megkönnyebbülés kiadni ezt a dolgot.*
- Én megértem, ha most elküldesz a fenébe… Elvégre, akárhogy is nézzük, most vallottam szerelmet.
*Gondolatban még hozzáteszi: „csak akkor engedd el a kezemet, különben nem tudok elmenni”*

Sammy

Annyira kínos volt ez a csend, ami körülölelte ezt a helyiséget. Szóhoz nem tudtam jutni, egyáltalán nem tudtam, hogy mit kellene most mondanom. Most nem játszhatom el megint azt, mint annó még a klubhelyiségben, hogy "Tényleg!" Azt tettetve, mintha az eszembe jutott volna valami, pedig nem... csak egyszerűen kényszert éreztem volna arra, hogy valamivel magamra vonjam Sam figyelmét. De... ezt megtette ő is helyettem, elvégre megszólított.
- Igen? - kérdeztem vissza, hiszen nem fejtette tovább a mondatot. Ez is úgy hangzott, mintha csak a figyelmemet magára akarná terelni. Ez meg is volt... kérem, már ezelőtt is pár napja. Felém fordult, így én is ránéztem, de nem csak arccal fordultam felé, hanem egész törzsemmel. A kezét ugyanakkor még most sem engedtem el. Úgy éreztem, mintha meg kellene most kapaszkodnom valamiben erősen, különben... ez most olyan helyzet, mint a kávézóban, mikor azt mondta, most kapaszkodjak meg. És megkapaszkodtam. Most ugyanezt teszem, csak kicsit másképp. Rajta, kezdheti. A közepétől. Bár, nehéz lesz valamit elkezdeni a közepén, mert mindennek van eleje. Úgy, ahogy ennek a monológnak is.
Amiket mondott... minden egyes szavát jól megízleltem a fejemben, elvégre csak nehezen jutott el. Illetve... nem nehezen, csak tényleg nem tudtam elhinni, ahogy érez. Ennyire nagy hatással lettem volna rá az utóbbi időben? Habár ez kölcsönös. A szemem most is csillogott, talán még jobban, mint eddig. Elmosolyodtam, hogy ezzel egy kicsit bátorítsam Samet. Rosszabb már úgy sem lehet, sőt... ennél csak jobb lesz. Tehát, szerelmet vallott.
- Jó, de most akárhogy is nézzük, nem küldelek el sehová. Azt mondod, én járok a fejedben? Hogyhogy nem fáradtam el eddig? - jó, ne vicceskedjek állandóan, ez olyan... gyerekes. Akkor belevágok most én is a közepébe.
- Most én is megosztok veled egy nagy igazságot. - a szemébe néztem, hiszen úgy igazi egy vallomás, ha azt nyíltan megmondjuk valakinek a szemébe. Egyáltalán nem haboztam. Most már minek? Hiszen ő is kimondta, már nincs mit veszíteni.
- Az utóbbi napokban rájöttem arra, hogy igenis kezdek irántad érezni valamit. Magyarul... lángra kapott bennem az a kis hamu. Bevallom, nem telt el olyan perc, mikor ne gondoltam volna rád. Ha tudtad volna, milyen melegséget érzek akkor, milyen felszabadult vagyok, mikor melletted lehetek. És igen... most én is szerelmet vallottam ezzel. - egy újabb mosolyt engedtem meg magamnak, majd lassacskán szabad kezemmel megérintettem Samuel arcát, s felé hajoltam. Ja, most kellene alám legalább kisebb sámli. Mindenesetre... az érzéseim éppen elegek voltak ahhoz, hogy elérjem őt, s lassan, de biztosan, ajkam érintkezett az ő ajkával.

[3]

Raquel <3

*Szóval nem küldték el a jó büdös francba sem, sőt mi több, egy bátorító mosollyal segítették őt a monológ közben. Jól esett, és valóban erőt merített abból a villanó fogsorból, a cseresznyeszín ajkakból…
Raquel következett a sorban. És bele is kezdett. Ugyancsak belevágott a közepébe. A közepébe, azaz az elejébe. Mert ahogy azt Raquel kifejtette, mindennek van eleje, mindent el kell kezdeni valahol. Persze az igazság az, hogy csak kötekedni akar, hogy ezzel is cukkolja egy kicsit Samet. És persze sikerül is. Annyira, hogy kénytelen lesz felhívni a figyelmét arra, hogy a parázs lobban lángra, nem pedig a hamu. Na de ettől még imádja, szereti…stb. stb.
Hallgatja a lányt. Szemei talán pont ugyanannyira csillogtak, mint Raquel zöldeskék íriszei. Elvégre nem minden nap mondanak az embernek ilyeneket. És ha éppenséggel először mondanak neki ilyen szép szavakat, akkor azért érthető, ha elkezd csillogni az a bizonyos kék szem.
Nem szól semmit. Nem is lenne képes szavakba önteni azt a hihetetlen örömöt a szívében. De nincs is szükség szavakra, hiszen egy sokkal szebb dologgal ki tudja fejezni mindazt a szeretetet. Beleborsózik a háta, mikor Raquel végigsimít arcán. Eltűrné egy életen át… Aztán ajkaik közelednek egymáshoz. A csókokban a legjobb rész pont ez. Az a rövidke út, míg az ajkaik összetalálkoznak. És végül megszűnik az a pár centi is, hirtelen összeforrnak, és érzi is azt a csodálatos ízt a szájában. Tűzijátékként hat, ő pedig nem tudja mit is csináljon pontosan, hiszen annyira bezsongott egyetlen csóktól, hogy ebben a pillanatban el tudna futni a kastély másik pontjáig, meg vissza tíz perc alatt. De nem őrült még meg, nem hagyná itt Raquelt semmi pénzért…
Kezét kiszabadítja a lány ujjai közül, ráfonja a derekára inkább. Másik kezével beletúr abba a fekete hajkoszorúba, amiben állítólag olyan jó állnak a hópelyhek. Közelebb húzza magához, hogy egészen a szívénél érezze a másik szívverését. És ki tudja meddig álltak úgy a hidegben…*

Sammy

Sam viszonozza a csókot, bár ezen nem is lepődtem meg igazán. Engedtem, hogy megszabaduljon a kezemtől, szép szóval élve, s átölelje a derekam, végül még jobban magához húzzon. Kezemet lecsúsztattam arcáról, majd mindkettővel átkaroltam a nyakát, mintha teljesen rajta függnék most. Ez a csók lágy volt, és édes, mint az eperízű fagyi. Nem is tudom, meddig lehettünk így, végülis én így maradtam volna még pár percig, de sajnos... azt mondják, hogy egy idő után a hosszas csók fájdalmas tud lenni. Így hát elengedtem Samet, s lentebb csúsztatva karomat, egyenesen az ölelésébe túrtam magam. Most, ha belegondolok... valamennyire úgyis szeretethiányom volt. Ezentúl lesz legalább olyan ember, aki majd fel tud melegíteni a hideg napokban. És mit ne mondjak... most itt vannak ezek a hideg napok.
Eszembe jutottak olyan bókok, amivel talán megtörhetném ezt az apró csöndet. Mondjuk... ez most egy meghitt pillanat, de nem szeretek sokáig így maradni, egy helyben, csendben.
- Sam... tudod... te vagy szívem csokis muffinjának egyetlen szem mazsolája. - ezt nem hagyhattam ki. Valahogy be kellett ékelnem ide ilyen poénokat, vagy... hogy ez poén lenne? Nem. Teljesen komolyan gondoltam! Ez így van. Most mondhattam volna azt is, hogy ő számomra a megtestesült cukorborsó életem fájának szegletében. De ez valahogy jobban tetszett. És lehet, hogy már nem tudnám tovább fokozni... de, ami azt illeti, tudnám, csak nem most. Nincs hozzá elég energiám, hogy mindent csak úgy kitalálgassak.
- Mostmár tudom, mehetek hozzád, hogyha szeretethiányban szenvednék. Vagy akármi másban. - ezt már tényleg nem tudom fokozni. Azt hiszem... Sam megvakított. Mármint nem szó szerint, hanem... annyira szerelmes vagyok, hogy nem látok, sőt azt se hallom, miket beszélek. Ennek ellenében még most sem engedtem el Samet... olyan jó volt élvezni az ölelését, érezni, ahogyan karjaiba zár.

[3]

Raquel <3

*Szorosabbra fűzik ölelésüket. A téli hidegben mintha az utolsó menedék lenne ez a forró, szerelmes ölelés. És valóban, ahogy ajkaik találkoznak, ahogy testük összefeszül, ahogy beszippantja Raquel parfümje illatát, mintha megszűnne körülötte a fagyos, zord tél.
Aztán elszakadnak ajkaik egymástól, hogy helyettük inkább a szavak legyenek. No persze, mert kellenek azok is. De Raquel igazán megérthetné azt is, hogy amióta Sam megismerte őt, azóta vár erre az alkalomra. Most aztán ki akarja tölteni az időt azokkal a forró csókokkal, és bepótolni azokat a perceket, amikor csak álmában élvezhette azokat.
Félrenyel. Ilyet sem hall az ember minden nap. Szíve muffinjának, egyetlen szem mazsolája. Hát mindjárt összecsinálja magát az ember. Ez az a pillanat, amikor nem tudja eldönteni, hogy nevethet-e. Mert lehet, hogy tényleg komolyan gondolta. Ennyire nyálasak lennének? (bár ilyen reagok után kezdem úgy érezni magam, mint valami búza… de nézd el nekem, most volt tv-ben a kék lagúna )
Szóval ott tartottam, hogy Raquel megint iszonyú nagy arc. Ilyet benyögni. Sam pedig csak zokogna a vállán, de a romantikus helyzet megkívánja, hogy visszatartsa kitörni vágyó nevetését. Helyettük inkább könnyek kezdenek folyni szemeiből a nagy erőlködés közepette.
Szuper, most körülbelül úgy nézhet ki kívülről, mintha meghatódott volna Raquel szavaitól, és azon sírna. Ha eddig nem gondolta meg magát a lány, hát akkor ezek után talán. Gyors kapcsolat…*
-   Hát te nagyon kész vagy, hallod.
*Széles vigyor terül szét az arcán, de ezt nem láthatják, hiszen belefúrja magát Raquel hajába. Csak a hangsúly árulkodik arról, hogy poénosan fogta fel az előbb elhangzottakat.*
- Ha továbbra is ilyeneket mondasz nekem, akkor gondoskodok róla, hogy ne szenvedj szeretethiányban.
*Nevet.*
- Egyébként meg ne csak akkor gyere. Innentől kezdve sűrűbben szeretnélek látni. Pláne, hogy egy klubhelységben élünk, emlékeztetnélek. Ahhoz képest alig találkozunk ott. Mindig ilyen teljesen idióta helyeken futunk össze, hogy azt az esti kiruccanásodat ne is említsem.
*Lazábbra fűzi az ölelést, arcát immár nem takarja Raquel hajzuhataga. Belenéz a kék, vagy talán zöld, fene sem tudja eldönteni milyen színű, szemekbe, majd rámosolyog.*
- Most viszont mit szólnál ahhoz, ha egy kicsit melegebb helyre mennénk? Ugyanis akármennyire is fűt ez a valami belülről, a testem nem engedi átverni magát, és már kezdenek lefagyni az ujjaim.

Sammy

Úgy tűnik, hogy az előbbi mondatot Sam poénosan fogja fel. Ami azt illeti, nem is csodálkozom rajta... mert poénos valóban. Komolyan mondtam, de részben poénnak is szántam. Mármint... hogy megtörjem ezzel a csöndet, ugyanakkor legyen részünk egy kis nevetésben is.
- Nehogy visszafojtsd. - igen, ez volt a lereagálás. Nem szerettem sose, ha valaki visszafojtja a nevetését. Az olyan, mint amikor elénk raknak egy eper ízű fagyikelyhet, és ki kell bírni, hogy hozzá ne nyúljunk. Az meg olyan nehéz... már csak azért is, mert az eper a kedvencem. Ha csokit raknának elém, nem hiszem, hogy megenném. Főleg nem a karamellát...fúj.
- Persze, hogy kész vagyok. Már tizenhatodik éve lassan. - igen, egy újabb poén. Elvégre tényleg készen vagyok. Meg egyébként is... ez jobb kedvre fakaszt. De a végén Sam annyira el fog tűnni a hajzuhatagomban, hogy meg kell majd keresnem, hová bújt. Csakhogy... én érzem, hogy itt van velem. Maximum azt mondhatják, hogy valami szőrös muki bújt a hajam közé.
- Nem szenvedek már szeretethiányban. Itt vagy nekem. Boldog vagyok. Semmi sem állhat az utamba, hogy ne legyek boldog. És akkor ennek fejébe még jóság is van. - a jóság azt jelenti nálam, hogy minden rendben.
- Igen, tudom, hogy egy klubhelyiség... de nem mindig ruccanok én ki oda. De mostantól megígérem, hogy állok rendelkezésedre. Mindig ott leszek, amikor lesz időm. Meg... azt mondtad, mindig én járok a fejedben, szóval... ha nem látsz, maximum megint rám gondolsz majd. - azt márpedig megértem, ha melegebb helyre akar menni, elvégre... na jó, én nem fázok itt de ki tudja, mikor ráz ki majd a hideg, és akkor Sam azzal jön majd, hogy "látod, én megmondtam". És valóban jobb lenne leülni, mert nem állhatunk az örökkévalóságig. Majd talán máskor.
- Jó. Akkor költözzünk melegebb vidékre. Az ujjaidról meg majd gondoskodok. - mosolyodok el, majd kézen fogom Samet, persze miután felvettem a könyvemet is, és elindultam... jaj, megint lépcsők!