Első emeleti folyosó

Ennek a folyosónak a végében kapott helyet az alkimista labor. Az ajtón soha meg nem kopó, elrettentő feliratot elég egyértelműen valamiféle élőlény vérével firkantotta oda a neves tanító (hiába feketéllik, mint a kátrány, a szag árulkodhat, s a kevéske fény is sötétbordó foltokat fest rá) - ezzel is jelezve, mennyire megfontolandó a jótanács - miszerint tanári felügyelet híján soha ne tedd be oda a lábad.

A folyosó légköre elég átlagosnak mondható, a tömör fatákolmány csiszolatlanul hagyott, durva felszínéből ellenben olyan erős mágia árad, hogy a levegő szinte vibrál előtte. Csak és kizárólag kulccsal nyílik, az Alohomora igével nem is érdemes próbálkozni. Természetesen lehet, ha az ember.. nos.. megrázó élményre vágyik.

Raelyn Bells


Csendes délutáni órák, hétvége. Ilyenkor többnyire csak azok a diákok sétálnak a kastélyban, akik valamilyen különfoglalkozáson vesznek részt. Zane korábban letudta ezt a részt, most visszafelé sétál körletébe, hogy letegye a magával hurcolt könyveket, ám előtte lesz egy kis elintéznivalója. Elég a tanulásból, a mai foglalkozásra is csak azért ment el, mert éppen nem volt jobb dolga, hívták és nem akart körleten belül maradni. Hogy ezek után mit fog csinálni? Azt maga sem tudja. Első sorban felmegy az első emeletre, ahol néhány perces találkozója lesz egy hollóhátas lánnyal. Reméli legalább is, hogy nem akaszkodik rá, átadja amit kért majd távozik, magára hagyva a mardekárost.
A lépcsőről lelépve megáll a folyosó kezdeti szakaszánál és vár. Semmi kedve tovább menni. Diákok mennek el mellette, valószínűleg itt volt dolguk. Nem az ő dolga, nem foglalkozik vele, csak jönne már akire vár. Néhány perces várakozás után úgy dönt lassú léptekkel elindul a folyosón és körbenéz ezen a szakaszon. Eddig csak és kizárólat átsietett rajta. Sok olyan része van a kastélynak, ahol bár megfordult, nem ismeri.
~ Megvárat. Hihetetlen...meg-vá-rat. Ennyit várni egyetlen lapra. ~ Sajnos kénytelen, mert szüksége van ezekre az információkra. Máskor azonban kétszer meggondolja melyik diákkal álljon le tárgyalni. Hosszú percek múlva és jó néhány méterrel beljebb felbukkan a várt személy, kezében az információkkal. Biccent köszönésképpen, táskáját feljebb igazítja karján, hogy ne akadályozza és amint odaér a lány, kikapja kezéből a lapot és belenéz.
Nincs elragadtatva attól, ami lát. - Ennyi lenne? - Enyhén elhúzza száját és indegesen ránéz a lányra. - Kösz a nagy semmit. Ezért vártam ilyen sokat?  Azt hittem több hasznod lesz. Cöh... - Megcsóválja fejét és úgy ahogy van, ott hagyja. Visszafelé sétál, nem figyelve kik vannak rajta kívül a folyosón. Olvas... bár lenne mit.
- Képes ennyivel kiszúrni a szemem... - Alig fejezi be mondatát, megtorpan. Egy lány áll előtte, rejtély hogyan került ilyen hirtelen az útjába, épp, hogy nem gyalogolt bele. Lejjebb hajtja a lap végét és ránéz.
- A folyosón menni szoktak nem bambulni. - Szólal meg, nem túl kedvesen. Szemeit összébb szűkítve méri végig Raelynt. Mivel nincs túl jó kedve, arckifejezése arrogánsabb, mint amilyen szokott lenni. Születési hiba.

[ZANE]

ZANE

Hétvége volt.
Hétvége, amit a legtöbb diák mindig nagyon várt - beleértve engem is - hogy végre lazulhasson egy kicsit... de most sajnos nem volt pihenés.
Igazából én is pihenhettem volna, de elkapott az önszorgalom (még ismeretlen fogalom számomra), hogy bemenjek egy alkímia korrepetálásra. Nem a kedvencem, de különösebb bajom sincs vele; most mégis úgy éreztem, nem ártana egy kicsit felturbóznom magam a tantárgyból. Talán csak az új tanár tette, hogy elbizonytalanított; olyannyira, hogy arra vetemedjek, hogy elmenjek a különfoglalkozásra.
Reggel különösen nehéz volt felkelnem, mivel hozzászoktam a késői kelésre hétvégenként. A készülés azonban sokkal nyugodtabb és visszafogottabb volt mint szokott, még a szobatársak is furcsán néztek, mi történhetett velem, hogy sikerült egyszer időben felkelnem, hogy nem kell kapkodjak. Én persze büszkén kihúztam magam, és tovább pakolásztam. 
Hamar kész is lettem, és kényelmes léptekkel indultam az alkímia terem felé. Ennyi eltöltött év után a Roxfortban, tisztán emlékeztem, hogy az első emeleten van a terem; azonban hogy melyik terem, azt éppen sosem sikerült eltalálnom. A Roxfort még arra is lusta, hogy kitegyen egy apró táblát vagy jelet, hogy sikerüljön megkülönböztetni az ajtókat. De nem, minden ajtó ugyanolyan sötétbarna tölgy, nem beszélve a kőfalakról és fáklyákról; nem csoda ha nem találtam a tantermet.

Ahogy haladtam el a folyosókon, szememmel lázasan keresgéltem, nincs-e egy-egy ismerős arc, vagy valaki, aki épp bemegy egy terembe. Pontosabban nem egy terembe, hanem abba a terembe, amelyire nekem is szükségem van. Nem szivesen nyitogattam volna be mindenhová, itt van-e az alkímia korrepetálás...
Hirtelen megláttam két diákot: egy fiút és egy lányt, ahogy egymással beszélgetnek, és a lány valami papírfecnit szorongatott. A fiú elvette tőle, és szemlátomást nem volt elégedett azzal amit látott.
Elindultam feléjük. Közben a fiú akaratlanul is, de szintén szembe jött velem, és hát nem gondoltam volna, hogy ekkora léptekkel közeledik - majdnem összeütköztünk. A fekete hajú srácra úgy kellett felnéznem, majd egy fejjel magasabb volt nálam, bár ez már nem volt újdonság. Oké, ő is magas volt, de inkább én vagyok a kicsi.
Már szóra nyitottam volna a szám hogy megérdeklőjem az alkímia órát, amikor megelőzött - és nem valami barátságos stílusban szólított meg. Nem szivesen dobálózok ezzel a jelzővel fél percnyi ismertség után, de mondhatni kissé flegma  volt. A szúrós tekintet láttán pedig kíváncsian szaladt fel a szemöldökön.
Ez mindjárt megöl a szemével. gondoltam.
A folyosón menni szoktak nem bambulni.
-Hát, mindig vannak kivételek-  Feleltem hasonló stílusban (és igazán nem magamra értettem), bár próbáltam fékezni magam. Fél szemmel a papírfecnijére pillantottam amire annyira bele volt merülve, aztán ismét a fiúra néztem.
-Figyelj, nem tudod véletlenül melyik teremben lesz az alkímia óra?-
Tértem rá a tárgyra, és bár elég váratlan volt ez a témaváltás, nem akartam pont most szócsatába keveredni. Ha már sikerült elkészülnöm, nem szándékoztam elveszteni az időbeli előnyömet amiatt, mert egy fiúnak épp rossz napja van.
Bár még az is meglehet, hogy nem tudja...

[Raelyn Bells]

Raelyn Bells  



Magaslati levegőt szív, könnyebben belátja az előtte elnyúló folyosószakaszt és az átsiető embereket, mint alacsonyabb embertársai. Még lappal a kezében is. Aki nem akar nekiütközni, kerülje ki vagy ne is menjen a közelébe, mindketten jobban járnak. Zane el van foglalva, ettől függetlenül normális tempóban halad mint a menet közben tanuló diákok. Egy valakire nem számít és majdnem összeütköznek. Csúnya vége lenne a történetnek, ha összepiszkolná ruháját vagy kibillentené egyensúlyából.
A katasztrófát elkerülve csak lejjebb hajtja lapja szélét, végigméri a meglepetésembert és ajkait enyhe fintorra húzza. Mi az, hogy beleütközött? Sehol egy könyv, se egy pergamentekercs, vagy akármi, amit mentésgént fel tudna mutatni, ami miatt hihető lenne mentsége. De nem, sehol semmi... Hogy képzeli ezt? Minden arcára van írva, mikor nem ajakival beszél, szemei teszik meg helyette. Hátrébb lép egyet, néhány elegáns seprő mozdulattal végighalad ruházatán és ismét a lányra néz. Szája széle megrándul Realyn megjegyzésére.
- Még pimasz is. Tudod... én olvastam, ettől függetlenül látok és fel tudom fogni azt, amit látok. Úgy hívják, kétfelé koncentrálás. Olvasás és másfelé figyelés. Neked úgy tűnik egyfelé sem megy. - Nem tudja, hogy a lány éppen termeket keresett mikor összeütköztek. Az a pergamenlap mégis eltakart valamennyit látószögéből és arra sem gondolt olvasás közben, hogy valaki pont neki ütközik. A diákok mozgását és körvonalát észlelte, csak a hirtelen megmozdulásokra nem volt felkészülve.
Újra szóra nyitja száját, végül nem kell megkérdezni mit keresett, ugyanis ez a lány következő mondata. Zane ajkai mosolyra húzódnak, szemöldökeit összébb húzza eljátszva a látványos töprengést megmondja-e vagy sem. Ha akar rendes is tud lenni, vagyis csak a látszatát tartja fenn.
- Ó, termet keresel. Történetesen tudom merre van... - Ujjai hegyével a pergamenlap szélét kezdi dörzsölni, gondosan ügyelve rá, hogy a hurgás lány ne lásson bele. Szemöldökei visszarendeződnek, ajkaival viszont szélesebben mosolyog. A világért sem árulná el, hogy a mai foglalkozás elmarad, pedig tud róla, itt állt mikor közölte a professzor és akkor is, mikor a diákok megosztották az információt az érkezőkkel. Peche van a lánynak, hogy pont lemaradt róla és Zanere szorul. Mikor végre dönt, lejjebb hajol.
- Jól figyelj, mert nem mondom el még egyszer. - Sóhajt, látszik rajta, hogy nehezére esik. - Fordulj vissza, menj végig a lépcső bal oldalán nyíló folyosón, ott fordulj be a második beugrónál. Lesz egy lépcső, azon felmész, jobbra fordulsz, kiszámolod az ötödik ajtót, ami egy titkos lépcsőhöz vezet. Azon lemész, jobbra fordulsz, végigmész a hosszú folyosón és bemész a legutolsó ajtón. Remélem világos. - Visszaegyenesedik, megvárja, míg a lány elindul, vagy legalábbis zavarodottan forgolódni kezd, majd lazán utána szól.
- Persze van egy, egyszerűbb út is. - Félig megfordul és a harmadik ajtóra mutat. Újabb sóhaj, megforgatja fekete szemeit és ismét maga elé emeli a pergamenlapot. Egyelőre nem mozdul, fél karjával táskájában kutat, ceruzát keres benne.

Freya

- Már megint itt vagy Noel? Kezdesz hasonlítani egy pincsire!
- Nehogy azt hidd Noli, hogy miattad…az se érdekelne, ha a kastély másik végében lennél!
- Te sosem tanulsz jómodort igaz? Mindig ilyen bunkó leszel!
- Jajj kislány, inkább meg se szólalj…jobban járunk.
- Na pont ezért szakítottam veled!
- Nem én hagytalak ott véletlenül?
- Menj a fenébe!
Nézek rá mérgesen és kezemmel egyfolytában hadonászok. Muszáj levezetnem a feles energiáimat, mert félő, hogy neki esek a fiúnak. Nem pont jó értelemben. Féktelen dühvel ütném, passzíroznám, legalábbis próbálnám a falhoz, végül pedig nagy valószínűséggel tökön rúgnám. Igen, ez lenne a nagy harci helyzet.
Ehelyett azonban csak bámulom, mintha még soha nem láttam volna. Mindig is tudtam róla, hogy nem a jók táborát gyarapítja és ez vonzz hozzá olyan leírhatatlanul mai napig, de nem gondoltam volna, hogy képes velem ilyen gonosz lenni.
Ekkor azonban olyan történik, amire álmomban sem gondoltam volna már, főleg nem az elmúlt fél évben. A falhoz nyom, szinte már fáj, de rá kell jönnöm elég hamar, hogy mit szeretne. Megcsókolni. Hát persze, hogy fáj neki, hogy még mindig nem kapott meg. Talán az első lány vagyok az életében, akivel nem jutott túl a nem szabad megcsókolnod perióduson.
Hangos csattanás hallatszik, ahogy tenyerem az arcához ér. Saját magam is meglepődök abban a pillanatban, amikor megérzem a fájó bizsergést a feszített bőrfelületen. Noel úgy néz rám, mintha kísértetet látna.
- Durván szereted cicám?
- Takarodj innen! MOST!
Ordítom és halkan morajlik a hangom a folyosón. Nem kell kétszer mondanom neki. Felkapja a táskáját és rám se pillantva trappol el, valószínűleg egyenesen a klubhelyiségbe. Ahogy a folyosó végére ér, akkor látom meg Freyát. Elönti az agyamat a düh. Vajon mennyit láthatott azt a szerencsétlen Hugrabugos?
Elindulok feléje, csörtetek, mikor mellé érek, elkapom a nyakánál és megpróbálom a falhoz nyomni, pont úgy, mint ahogy a fiú tette az előbb velem.
- Mennyit láttál belőle?!
Kiabálom az arcába és a szemébe nézek. Teljes hangerővel sikítok. Tajtékzok a dühtől…nem tudom megmondani, hogy kire haragszom jobban. Noelre, vagy magamra, mert megint bedőltem neki.
- Ha elmered bárkinek is mondani…

[Miv...an?]

Nolita

A délután folyamán megkaptam a soron következő levelemet Jeremytől. Alig várom, hogy újra lássam, el sem hiszem, hogy annyi éven át ott voltunk, és nem vettük észre egymást. Romantikus filmbe illő a történetünk, bár én nem igazán vagyok az ilyesmi híve. Természetesen teljesen ellágyulva, kistányérnyi szemekkel olvasom minden levelét, de ez egy sötét oldalam, amelyet senki nem ismerhet meg – talán csak Ő. Majd egyszer.
A parkban voltam, és a jól bevált mugli módszert alkalmazva (gépírólap+golyóstoll) meg is írtam neki a választ, és már most alig várom, hogy megkapjam a következő levelét. Ez amolyan kislányos rajongás, de tudom, hogy ettől már több van közöttünk. Nem gondoltam volna, hogy pont ő lesz az első, akibe belehabarodom, de sikerült elérnie, és a dolog vica-versa működik. Habár vannak itt az iskolában plátói szerelmeim, de arról Jeremy is tud. Mr. Foley – nekem persze csak Travis – és Mr. Qcross – alias Alex – nos ők az én hiánypótlóim az iskolai hónapok alatt. De persze Jer-t egyikőjük sem tudja pótolni száz százalékosan, hiszen milyen lenne már, ha odamennék, hogy megfognám az Alex fenekét, nem igaz? A mi kapcsolatunk szigorúan plátói. Sajnos. Remélem, hogy sosem fognak megházasodni, vagy ha igen, akkor már a poligámia mint olyan elfogadott lesz az országukban…
Pontpontpont.
Ábrándozhatnék még róluk persze, de hirtelen azt veszem észre, hogy a falhoz nyom egy szorító kéz, és valami hihetetlen nagy sületlenséget kiabál az arcomba. Mintha valami lesifotós lennék, komolyan.
- Miv...an? – próbálok levegőhöz jutni, hiszen anélkül elég nehéz lenne válaszolni a kérdésére - De fel vagy pörögve, hé!
Valamilyen, hörgéshez hasonló hang jön ki a torkomon, amely kísértetiesen hasonlít George Lucas Darth Vader-éhez, csak talán kicsit nőiesebb kiadásban. Jó lenne túlélni ezt a dilis csajt, meg megérteni, hogy miért akar mindenáron megölni, de nem szivárogtat ki túl sok információt, az a nagy helyzet.
Igyekszem lerázni magamról, hiszen nem vagyok én olyan gyenge, csak Jer, Travis meg Alex olyan szinten elvonták a figyelmemet, hogy észre sem vettem, hogy mi zajlik körülöttem. Csak a következmények jönnek itt sorba, meg a kérdések a felbőszült Nolitától.
- Hűtsd már le magad! – válaszolom a kérdésére, mert érdemleges választ úgysem tudnék mondani neki. – Mi...mit visítasz itt, nem vagyok süket, ha nem tudnád. Chh… - kapok a torkomhoz, hogy több levegőt juttassak a tüdőmbe, ugyanis nekem többre van szükségem, mint Vadernek.
Azt hiszem, hogy majd inkább én lehűtöm. Előrántom a pálcát a szabad kezemmel, és felé tartom.
- Aguamenti. – rebegem, és remélem, hogy a friss vízsugár majd észhez fogj téríteni. Annyira jó vagyok, hogy mindjárt rohanok Alexhez, és kérek egy K-t ezért a műveletért!
Kicsit krahácsolok, miután lerázom magamról, ha teljesen nem is, de legalább annyira meg tudok szabadulni a tajtékzó lánytól, hogy oxigénhez juthassak. Valaki vagy valami nagyon felbőszíthette. Egy biztos, ezúttal nem én voltam a ludas, ártatlan vagyok, mint a ma született… hippogriff!
- Miért ne merném? – incselkedem vele – De amúgy mit is? – érdeklődöm a düh tárgyát illetően, bár nem hinném, hogy pont én leszek az, akinek az orrára köti. Nem igazán vágyom rá, hogy lelkizzen itt nekem, mi vagyok én, társalkodónő a középkorból? Még mit nem!
A szakadt farmerom jobb farzsebébe csúsztatom a Jer-nek írt levelemet, amely eddig a kezemben volt, a másikba pedig a pálcámat. Ha ökölharcra kerülne sor, nem árt, ha szabad mindkét kezem. A fiúk kiképeztek, tehát nem félek, nem vagyok az a fajta.

FREYA

Nagyon nem szeretem, ha a dolgok nem úgy alakulnak, működnek, ahogy korábban elterveztem, vagy ahogy akarom. Olyankor mindent megteszek, hogy elérjem a céljaimat, nem törődve azzal, hogy kit bántok meg, kit kell megaláznom, a porba tipornom, hogy minden a kedvem szerint legyen. Már csak azért érzem szükséget, hogy megszerezzem, amit akarok, mert Grosiean vagyok. Nem hozhatok szégyen a családomra. A nevem miatt, túl gőgös vagyok, de van is, amire büszke lehetek. Azonban ahogy mondani szokás, a látszat csal, és mi sem vagyunk kifogástalanok, még a tökély közelében sem járunk. Viszont ezt csak mi, a családtagok, tudjuk, és addig, amíg ez így marad, nincs okom aggodalomra.
Az agyam még mindig Noelen jár. Érzem, ahogy a kezem csíp, bizsereg. Beugrik a jelenet, amikor felpofoztam. Micsoda gyönyörűséges hangja volt. Ám sajnálom, hogy ilyen gyengén felképeltem. Kevés volt neki ez a pofon. Talán egy jó nagy öklös sokkal hatásosabb lett volna, de nem vagyok bokszoló. Sok kell, hogy valaki kiérdemeljen egy óriási maflást. Túl nőies vagyok ahhoz, hogy így verekedjek, de ha egy nap szükség lesz rá, nem fogok sokáig gondolkozni rajta.
Fortyogok. Már megint bedőltem neki. Nem hiszem el, hogy sose okulok. Vajon mikor leszek képes tanulni a hibáimból? Mikor?
A falhoz szorítom a Hugrabugos cafkát. Minden áron ki fogom szedni belőle, hogy mit látott. Az életemre esküszöm, hogy megátkozom, ha nem mondja el. De még akkor is, ha elmondja, csak nem nekem, hanem valaki másnak. Senki sem tudhatja, hogy Noel így viselkedett velem. Ebből aztán nagy problémák lehetnek. Ha Richard vagy a szüleim megtudják… Enyhén szólva csalódottak lesznek, vagy nem is tudom. Azonban ez még a hírnevemen is rontana. Pletykák terjengenének rólam, nem mintha most nem lenne elég, és erre nincs szükségem. Nem akarom, hogy valaki egy mondatban használja a nevemet Noel nevével!
-   Ne térj el a témától! Felelj a kérdéseimre! Mennyit láttál? – ismétlem meg a kérdésemet, és még megmozdulni sem engedem Freyat, bár tény, hogy nagyon mocorog. Ahelyett, hogy úgy ficánkolna, mint hal a szárazon, inkább megmondhatná az igazat. Sokkal gyorsabban végeznénk és neki se fájna annyira.
Már megint eltér a témától, nem kapom meg a válaszomat. Dühítő, hogy nem akar együttműködni. Mit nem ért a kérdésemen? Melyik része nem világos számára?
A nyakához kap, de nem engedem. Még jobban felmérgelődöm a hangnemén. Hogy mer így beszélni velem? Ő az, aki megzavarta a már úgyis elég kellemetlen jelenetet és még neki áll feljebb? Könyörgöm! Mi képzel ez, hol van? Otthon?
-   Talán, ha válaszolnál, akkor…
Előveszi a pálcáját és felém irányítja. Hirtelenül egy hideg, vízsugár talál el. Akaratlanul elengedem a nyakát, talán egy kicsit meg is karmolom. Fejemet lehajtva tartom, a tekintetem a padlón van. Nézem, ahogy nagy mennyiségű víz csöpög le rólam. Próbálok mélyeket lélegezni, érzem, hogy a méreg szétárad a vérkeringésemmel és átjárja az egész testemet. Nagyon dühös vagyok, szörnyen bosszús. Szavakban sem tudnám önteni, milyen érzések kavarognak bennem, de nem bírom visszatartani őket és kitörök, akár egy vulkán.
-   Middleton! – ordítom a vezetéknevét, miközben egy lépéssel közelebb kerülök hozzá – Mit képzelsz magadról? Nézz rám! Nézz mit tettél! Ha ennyire irigy vagy a ruháimra, szólj, neked adom őket. Bőven van galleon a zsebemben, hogy vegyek magamnak másikat. – gúnyolódom. Legszívesebben a hajába kapnék és feltakarítanám vele a folyosót, de higgadt maradok. Nem alacsonyodom le az ő szintjére.
Meghallom a kérdését, a döntésem pedig egyből megváltozik. Neem, ezt nem ússza meg szárazon! Nem elég, hogy tönkretette a ruháimat, de most még hülyének is néz.
Gyorsan előrántom a varázspálcámat és a hugrabugos lányra szegezem.
-   Pofix! – mondom ki a rontást, és remélem, hogy egy ideig nem hallom majd a hangját. Meg fog hallgatni, ha akarja, ha nem. Muszáj lesz neki.
-   Figyelj ide, te senkiházi liba! - kezdem, halk mégis haragos hangon – Most szépen meghallgatsz és vigyázz, hogy mit csinálsz, nehogy később megbánd. – ellépek tőle, majd körbenézek a folyosón. Tudnom kell, hogy csak mi vagyunk, ketten.  - Mindössze annyit kértem, hogy mondd el, mit láttál! Most viszont hidegen hagy, de! Megtiltom, hogy bárkinek is erről beszélj. Megértetted? – kérdem, miközben a pálcámmal játszom.
Hogy bebizonyítsam, minden úgy lesz, ahogy szeretném, újra rá szegezem a varázspálcát.
-   Tarantallegra! – várom, hogy a lány elkezdjen táncolni. Igen, akarta ellenére is azt fogja csinálni.
Meg kell értetnem vele, hogy úgy fog táncolni, ahogy fütyülök.

[Hagyj már békén! Nem láttam én semmit! Tudod, kit érdekel a te kis életed? Még a macskámat se, az a nagy helyzet.]

Nolita

Úgy veszem észre, hogy valami olyasmibe csöppentem, amibe nem igazán lett volna szabad. De az iskola területén oda megyek és akkor, amikor akarok – kivéve persze az éjszakát, amikor felöltöm a McGalagony jelmezemet, és abban körözök a folyosókon.
Igencsak tűzről pattant fruska ez a Nolita, messziről lerí róla, hogy a bőre alatt is pénz van, meg hogy gyémántberakásos volt a cumisüvege, mikor még épphogy csak totyogott.
Elszorítja a nyakamat és úgy vár tőlem választ. Normális az ilyen? - kérdem én. Költői a kérdés, de megválaszolom magamnak: nem. Viszont addig meddig erősködik, hogy csak kinyögök valamit.
- Hagyj már békén! Nem láttam én semmit! Tudod, kit érdekel a te kis életed? Még a macskámat se, az a nagy helyzet. – válaszolom kedves és megértő hangsúllyal, talán kis gúnnyal megfűszerezve. Úgy veszem észre, hogy ennek ma elgurult a gyógyszere és én kerültem elsőnek az útjába, ez igazán nagyszerű dolog.
Szerencsére egy kicsit sikerül lehűtenem a vizes varázslattal – még mindig teljesen odavagyok meg vissza, hogy ezt sikerült kivitelezni. Azt hiszem, hogy szükségem van szorult helyzetekre, és olyankor bukkannak fel az agyam hátsó zugaiból a jobbnál jobb varázslatok. Igen, Lexi biztos, hogy büszke lenne rám. Semmi kétség.
Az ázott csutakra hajazó leányzó korántsem olyan derűs, mint én. Voltaképp én sem vagyok húdeboldog, hiszen épp egy démon készül épp felhalni, de próbálom az élet derűsebbik oldalát nézni, és arra gondolok, hogy mennyire rusnya ez a Nolita így, hogy minden sminkje folyik le az arcán, és finoman szólva úgy fest, mint egy módosabb, jólszituált utcalány, akit bizony jól megfizettek előző éjszaka.
Vezetéknevemen szólít, hogyan a tanárok nagy része is teszi, azonban részéről nem díjazom annyira ezt a megszólítást. Kényes szavaira affektált választ kap, barbie stílusban.
- Igen, irigy vagyok rád, képzeld el! Soha többé nem leszünk így öribarik! – volt honnan merítenem ihletet, ugyanis nem egy, és nem két ilyen embert ismerek itt az iskola falain belül. A legrosszabb, az nem más, mint Angelica Stewart, hatodév, mardekár.
Bepróbálkozik egy rontással, ami elől sajnos nem tudok elugrani, így a nyelvem gyönyörűen feltapad a szájpadlásomra. Így aztán várhatja, hogy bármit is elmondok neki. Féleszű.
Mindkét kezemmel próbálom a nyelvemet leszedni a szájpadlásomról, azonban a küldetés sikertelen. Eközben hallgatom a hisztis liba szavait, miszerint el kellene mondanom, hogy mit láttam, meg hogy volt, de ha feltapasztja a nyelvem a szájpadlásomra, akkor várhatja, hogy bármit is mondjak neki.
- Moszht koholyah asz hiszeh, hoty ity ehondoh hoty mih háha? – érdeklődöm afelől, hogy komolyan gondolta-e a rontást, hiszen így esélye sincs arra, hogy bármit kiszedjen belőlem. Vagy mindezt csak azért kaptam, hogy végighallgassam őnagysága kismonológját? Mert az már megtörtént, és én egyébként nem vágok a másik szavába, hanem tiszteletteljesen végighallgatom. Neveltetés kérdése az egész. Nem a ruha teszi az embert, ezt már Shakespeare is tudta egykoron.
Nolita szavaiból csak úgy árad a kecsesség és a báj, rangjához méltóan beszél – valóban.
Tekintve, hogy nem sűrűn tudok válaszolni neki a kedves szavakra, ezért úgy döntök, hogy nem is erőltetem a dolgot. Majd ha ő feloldja az átkot, akkor majd csiripel a kismadár, de addig még eldöntöm, hogy mit fog.
Egyszer csak egy újabb átokkal rukkol elő, ezúttal pedig táncoltatni akar. Ez sajnos most nem sikerül, mivel gyorsabb vagyok egy hangyányival, és elszökkenek az átok útjából, és valahol mögöttem csapódik bele a kőfalba, melyet egyáltalán nem bánok. Arra nem gondolt még, hogy ha az egyik érzék tompul, a többi felerősödik?
Vajon mikor oldja fel a rontásomat? Nem bánnám már, ugyanis az egész államon csöpög a nyál. Nem lehetek valami szép látvány, de számomra végül is annyira nem fontos, mint Nolitának. Ráférne egy jobb sminklemosó. Vajon szóljak neki?
- Eh hesz éh ehéh? – kérdezem csak úgy mellékesen, hátha összejön.

FREYA

Remélem, feltűnt neki, hogy egyáltalán nem vagyok jó kedvemben és jobb, ha nem piszkál. Csak egy valamit akarok tudni, mégpedig azt, hogy mennyit látott. Olyan nagy kérés ez? Teljesen világos, hogy az előttem lévő egy hugrabugos liba, de ez nem azt jelenti, hogy ennyire ostobának kell lennie.
Talán egy kicsit durva és modortalan vagyok, és ez valószínűleg annak köszönhető, hogy Noel felhúzott, de nem tehetek róla. Muszáj valakire rázúdítanom a dühömet. Sajnos úgy látszik, hogy az a bizonyos valaki Freya lesz. Ha ő nem járt volna errefelé, talán az a szerencsétlen szoknyavadász lett volna az áldozat, de a dolgok máshogy alakultak. És az igazat megvallva tényleg nagyon izgat, hogy mit láthatott ez kis csitri. A családom nem lenne boldog, ha valaki elkezdene terjeszteni rólam olyan pletykákat, miszerint mindent, de abszolút mindent megcsinálok Noelnek. No meg azt, hogy kérnie sem kell, mert annyira elvakít a szerelem, hogy mindenre képes lennék érte. Ha valami ehhez hasonló történne, szerintem leigáznám a fél iskolát, és addig nem állnék meg, míg meg nem találnám a pletyka forrását. Természetesen nem tagadom, hogy Noel még mindig izgatja a fantáziámat, de nem szeretném, hogy bármi közünk is legyen egymáshoz, legalább is a nyilvánosság előtt nem.
Ó, szóval gúnyolódni akarsz, Middleton? Rossz ellenfélt választottál!
-   Merlin öreg szakállára! Kit érdekel a nyavalyás, ki tudja melyik mocskos utcán talált macskád véleménye? – teszem fel a költői kérdésemet, undorral és iróniával a hangomban. Ez az igazság! Egy büdös nyávogó fajzat állásfoglalása az utolsó, ami a világon érdekel, arról nem is beszélve, ha a hugrás macskájáról van szó.                                                                                                           
Azzal hogy - úgy mond - megfürdetett tejesen kibillentett az eddig egy kicsit már így is felboruló egyensúlyomból. Mindig nagyon harapós leszek, ha valaki a kinézetemet bántja, még akkor is, ha csak szavakkal. Ha az illető valaki, akit nagyon lenézek, csupán annyival intézem el, hogy biztos irigy, amiért neki nem adódott meg a lehetőség, hogy bármit megengedjen magának. Ha más lenne a helyzet, talán Freyaval is ezt tenném, azonban a lány nem csak a ruhaimat tette tönkre, de a kedvemet is. Nem gond! Ha a nehezebb úton szeret járni, tőlem… Legyen, ahogy akarja!
A talárom ujjával letörlöm az arcomról a vizet, és megpróbálok igazítani a hajamon. Közben a hugrabugos gúnyos szavait hallgatom.
-   Ó, tehát ez volt a bajod? A barátnőm akartál lenni? – kérdem lekicsinylő hangon – Megértelek, tudom, hogy mindenki velem akar lógni – köztük te is – de sajnos létezik egy ranglétra, ahol mindenkinek megvan a helye és sajnálatodra nem vagyunk egy szinten. – magyarázom el neki, olyan hangon és módon, mintha egy ötéveshez beszélnék. Úgy teszek, mint aki szomorú a tények felállása miatt, miközben bólogatok – De ne félj! – továbbra is ironizálok – Biztos találsz veled egyrangú embereket, akik szívesen barátkoznának veled… Azt hiszem – mosolyodom el gonoszan. Gúnyt űzök belőle. Miért ne tenném? Megérdemli. Először olyan dolgokba üti bele az orrát, amikhez semmi köze, aztán tökreteszi a ruháimat, most meg meg akar alázni. Ezt nem hagyhatom és nem is fogom!
Élvezettel nézem, ahogy megpróbálja leszedni a nyelvét a szájpadlásáról. Igen undi jelenet, de egyben vicces is.
Elkezd beszélni. Mivel nem tudja normálisan kimondani a szavakat, így egy kicsit nehezebb megértenem, de legalább jól szórakozom.
-   Igen – válaszolom és összeszűkítem egy kicsit a szemem – Ajánlatos. A te helyedben én megpróbálnám – rejtetten javasolom neki. Tényleg jobban teszi, ha beszél.
Igazából most teljesen más a szándékom, mint az előbb. Meg akarom alázni, megleckéztetni a naiv, kis libát, amiért megengedte magának azt a luxus, hogy így beszéljen és viselkedjen velem. 
A második rontásom nem sikerül, de az is megfelel, ha elkerülni próbálja a varázsigémet. Nagyjából ugyanazt tenné, minthogy ha hagyná, hogy eltalálja.
Nem folytatom a rontásszórást, mert nem igazán látom értelme, hisz az első is egyre csak viccesebb. Vagy inkább gusztustalanabb?
Middleton állá tiszta nyál és ahogy lecsöpögnek róla... Rossz nézni. Olyan, mintha egy fogyatékossal állnék szemben. Legalább most nem vagyok egyedül és ő is nevetségesen néz ki.
Megint beszélni próbál, de ezúttal nem világos, hogy mit szeretne.
-   Tessék? – fordítom felé a fülem – Mit szeretnél? Csak nem zsepit kérsz? Ne kell mondanod, látom, hogy szükséged van rá – továbbra is gúnyolódom, a mondatom végén pedig felkacagok. Nem hangosan, nem túl halkan. Épp úgy, hogy csak mi halljuk.
Arcom újra komoly lesz, a mosoly eltűnik, ahogy a gúnyos arckifejezés is. Tárgyalni szeretnék.
-   Na figyelj ide! Sokkal jobb dolgom lenne, mint veled csevegni, úgy hogy egyezünk meg. Én feloldom a rontást, te pedig szépen csiripelsz. Képes vagyok még azt is elnézni neked, hogy tönkretetted a ruháimat – ajánlom fel neki egy műmosollyal az arcomon. Csupán próbálom rejteni, hogy mennyire ideges vagyok, no meg sokkal könnyebb rávenni valakit valamire, ha kedvesen teszi meg az ember - Mind a kettőnk jól jár. Mit szólsz? – kérdezem tőle. Itt az esély, hogy megint a könnyű útra térjen. Már csak rajta áll, hogy melyik mellett dönt.

megj. bocsánat, hogy megvárakoztattalak

[Baheg, oty szeh ehhoa ety szhob piha aty.]

Nolita

Ajj, már rohadtul kezd elegem lenni ebből a hülye pcsából! Az egy dolog, hogy én provokáltam ki az átkot, de mi jogon kér számon rajtam olyasmit, amihez közöm sincs. Eléggé nyomaszt, hogy folyton csak azt várja tőlem, hogy elmondjak valami olyat, amit nem is láttam, ó legalább azt láttam, volna, hogy ki a franccal randevúzott, de még csak azt sem figyeltem. Azt hiszi, hogy mindenki azzal van elfoglalva, hogy az ő kis életében mi történik, és pletykára éhesen lessük minden egyes mozdulatát. Nos, téved, de hagy éljen csak ebben az kis álomvilágban, amit felépített magának.
Persze, Hógolyót szidja, meg engem is elhord mindennek, de inkább vagyok csóró és földönfutó, mint olyan sznob liba, mint ő.
- Baheg, oty szeh ehhoa ety szhob piha aty. – dünnyögöm az orrom alatt, így, feketén fehéren, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal. Azért álljon már meg a menet. Van egy bizonyos határ, amit már nem érdemes átlépni, mert akkor az én gyógyszerem is elgurul, és nem biztos, hogy a viselkedésem megfelel az iskola szabályzatának, de igazából nem érdekel, mert most én vagyok olyan helyzetben, aki zsarolhatja a másikat. Exmemoriam átkot nyilván nem alkalmazhat rajtam, mert az azonnal kiderülne, más lehetősége pedig nincs. Hiába átkozgat itt engem, lépek kettőt, és máris a gyengélkedőn vagyok, ahonnan egészségtől kicsattanóan lépek ki néhány óra elteltével… tehát aki most rosszabb helyzetben van, az nem én vagyok, hiába tűnik úgy. Vajon ez eszébe jutott már, hogy fűnek-fának elmesélhetem, hogy mekkora egy… nos, rossz erkölcsű lány? Szerintem nem, mert továbbra is csak osztja az észt arról, hogy ő mennyire tökéletes meg csodálatos én meg egy senki vagyok. De jobb is a senki-lét, eddig legalábbis bevált.
- Aha – mondom szomorú fejet vágva, mikor éppen azt mesélni, hogy nem lehetek a barátnője. Nos valószínűtlen, hogy telesírom majd miatta a párnámat, de ezt nem kötöm az orrára.
Zsebkendővel kínál, amit persze nem fogadok el, mert ki tudja, lehet, hogy átkozott vagy át van itatva valami méreggel. Ennél a kígyónál nem lehet tudni…
- Néhsz, majty beshéeh, ha hem heshel ie helem. – válaszolom neki kissé nyálasan, de már nem oszt, nem szoroz. Mindegy, hogy mennyi nyálam folyik ki, végül is régen a fogorvosoknál sem létezett a nyálelszívó, gondolom. Szóval ultimátumot adok neki: vagy normális lesz, és akkor csiripel a madárka, vagy pedig tovább genyózik velem, de akkor én is olyan leszek, erről biztosítom őt. Habár, azt még nem tudom, hogy mit fogok mondani neki, ha kérdezi majd, de valamit majd kitalálok, vagyok annyira talpraesett, meg fantáziám is van valamennyi, hogy ki tudjam találni, vajon mi történhetett abban a fél percben, míg jöttem a folyosón, ő meg enyelgett a pasijával.
Hátat fordítok neki, mert most igen is, én vagyok olyan helyzetben, hogy zsaroljam őt. Rólam bárki leveheti a rontást, viszont én is elmondhatom bárkinek a semmit, amit láttam. De jó sakkban tartani a csajt, annyi biztos. Habár én nem vagyok az ilyen drámák híve, szóval egyszerűen csak szeretnék megszabadulni tőle, jelenleg ez minden vágyam. Egyébként sem értem, hogy minek faggatózik, aki kettőnk közül jobban tudja, hogy mi történt, ez ő, nem pedig én. Talán festett barna a haja, és titkon szőke lenne? Áh, az nem az ő stílusa lenne, de nem tudhatom…
- Ha, ohad shah el asz áhot. Ohaul ihegeszíhesz hár…