Bájital tanterem

[-Jó reggelt, Professzor Úr!]

::Bájitaltan::


*Ma valahogy korábban kivetett az ágy, így immáron iskolai egyenruhába felöltözve ülök az ágyamon és a bájitaltan jegyzeteimet olvasgatom. Fontos ez a tárgy, mivel szeretnék egy napon medimágus lenni. És bájitaltan RAVASZ nélkül aligha lesznek jók az esélyeim arra, hogy felvételt nyerjek a Szent Mandragórába. Kék szemeim a vaskos pergamenekre írt kézírásomat fürkészik. Csak az órai jegyzeteim. Amikor még Piton professzor tanította a bájitaltant nem túlzás kimondani, rühelltem ezt a tárgyat. Mióta Foley professzor oktatja az óta jobb a „viszonyunk” a bájitaltannak és Nekem.  Végül addig olvasok, amíg az információáradattól csak nem kifolynak a szemeim. Elnyúlnék még utoljára az ágyamon, de az órámra pillantva megállapítom, hogy indulnom kellene, ha nem akarok elkésni. Gyorsan felpattanok az ágyamról, megigazítom az időközben meggyűrődött uniformisomat, majd az ágyam mellől felkapom a bájitaltan felszerelésemet, amit már előző este előkészítettem. Zanzárdbőr kesztyű, ezüst szeletelőkés, rézmérleg és a bájitalfőzéshez szükséges alapanyagok már mind a rézüstöm fenekén hevernek. Az üst fogantyúját megragadom, táskámat -amiben pergamen, tinta, és penna található,- a bal vállamra kanyarítom, majd elindulok le az alagsorba, a bájitaltanterem felé. A teremhez érve udvariasan begörbített mutatóujjammal egyszer megkopogtatom az ajtót, majd benyitok.*

-Jó reggelt, Professzor Úr! *Köszönök mosolyogva, majd elindulok szokásos helyem felé, amely valahol a harmadik sorban van. Az első sorhoz Én nem vagyok elég stréber. Leteszem a táskámat a mellettem lévő székre, taláromat leveszem, és a szék támlájára helyezem a hátam mögé. Bár elég hűvös van, Én jó északihoz híven bírom a hideget. Aztán a Professzor Úr belekezd az órai feladat ecsetelésébe. Doxicidet kell készíteni?? Úgy tudom nem a legegyszerűbb bájital, de azért talán nem lehetetlen megcsinálni. Tavaly V-t kaptam az RBF vizsgán bájitaltanból. Talán ennyi tudás elég lesz hozzá. És be is kell fognunk egy Doxyt a feladathoz. Sajnos nincs időm végig gondolni mit is tudok ezekről a pici és bosszantó teremtményekről, mert máris egy pergamentekercs tűnik fel előttem az asztalon a semmiből. A recept olvasható rajta. Akkor hát. Nagy levegő, és lássunk hozzá. Mielőtt bármibe is belekezdenék, figyelmesen elolvasom a receptet. Miután ez is megvan, az üstbe ¾ kondér vizet töltök, amennyire a recept szerint szüksége van a főzetnek. Ha ez megvan, felrakom azt forrósodni. Miközben várom, hogy a víz felforrósodjon, addig felveszem a zanzárdbőr kesztyűmet, és az elém odakészített „kellékek” közül egy kis dobozkát fogok a kezem ügyébe, amelyben a futóbabokat tartom. Ez a kis Lima babnak vagy karós bab néven is ismert. Négy szemet kiveszek a dobozkából négy szemet. Megfosztom őket a héjuktól, ezüst pengéjű kiskésemmel felaprítom őket. A recept szerint kell még aprított ricínusmag is. Hogy ne kelljen kapkodnom ezt is felaprítom a futóbab után. A ricinusmag egy trópusi örökzöld növény termése. De igencsak mérgező a magja. Egy darabot kiveszek egy pici dobozból, majd ezt is a futóbabhoz hasonlóan felaprítom. Mivel erre még nincsen szükség, ezért ezt félreteszem az asztalra az üst mellé. A négy „Lima bab” felaprított húsát beledobom a kondérba, amiben már kellő forróságú a víz. Majd a három szem sámánbogáncs következik. A recept szerint ezeknek összességében borszínű egyveleget kell alkotnia.

Mivel a főzetből a figyelmeztetés szerint ártalmas gázok törnek fel, így csak tisztes távolból, oldalról vetek egy pillantást az üstben fortyogó bájitalra. Ezután jöhet az egy mérőkanálnyi varangynedv. Előveszem az üvegcsét, amiben a varangynedv található, felnyitom, majd egy mérőkanálnyit a főzethez adok. Most jöhet a keverés. A recept szerint hétszer hét irány felé kell keverni. Felkapom a rézből készült keverő eszközt, és a leírásnak megfelelően hétszer hét irányba megkeverem az üstben fortyogó bájitalt, persze továbbra is figyelve, hogy az ártalmas gázoktól lehetőleg tisztes távolban maradjak. A pergamenen az áll, hogy a lötty ettől besűrűsödik. Amint besűrűsödött beleügyeskedem az aprított ricinusmagot. A zanzárdbőr kesztyű megvédi, a kezemen van, tehát bátran nyúlok a mérgező aprított bogyóhoz. Mi a következő? A sulyokgyökér. Pár szál kell belőle. Kiveszem a dobozkából a megfelelő mennyiséget, majd a főzetbe dobom. Utána hét ujjnyi adag izzadófű bő leve. A hétujjnyi adagizzadó fű nedvét belecsepegtetem a főzetbe. A főzetnek szurokszínűnek, és olyan hígnak kell lennie, mint a víz. Hát bele se merek nézni… majd az ötunciányi sápugró veres gyökér. Miközben a kis rézmérlegen kimérem, elfintorodok, ugyanis nem a legkellemesebb illata van ennek a növénynek. A főzés végeztével megvonom a vállamat. Én igyekeztem. Még ha nem is ez lett a legnagyszerűbb főzet, de megpróbáltam. Aztán előveszek két fiolát. Mindkét fiolát megtöltöm, majd gondosan lezárom őket. Az egyiket a táskámba süllyesztem bele, míg a másikat, amit a nevemmel és az évfolyamommal ellátott felirattal felcímkéztem, Professzor Úrhoz viszem. Ezután visszamegyek az asztalomhoz, felkapom az üstöt, és a benne maradt kevés főzettől megszabadítom. A többi főzetkellékemet is megtisztítom, majd tisztán várják, hogy legközelebb újra használatba vegyem őket. Újra visszamegyek a tanári asztalhoz, majd leveszek egyet a ketrecek közül, meg egy permetezőpalackot, hisz ezekre szükségem lesz, ha csapdába akarom csalni, és remélhetőleg elkábítani a doxymat.

~oOo~

*Megvárom a késő estét. Amikor már csend honol mindenütt, és tündérmanó se neszezik. Csakhogy stílusos maradjak. Még elhülyéskedünk a többi Griffendélessel a klubhelyiségben, de olyan tizenegy felé már senkinek sem jut eszébe egy poén sem. Így hát jobb híján mindenki elvonul a hálókba aludni. Én is felmegyek, de megvetett ágyamba ruhástul fekszem be. A látszatot fenn kell tartani. Várok úgy éjfélig, de amikor már csak a többiek békés szuszogása vagy horkolása hallatszik az éjszaka csendjében, úgy döntök ideje akcióba lendülni. Egy gyors, hanyag mozdulattal félrerúgom magamról a takarómat, majd az ágy mellé guggolok, és kiveszem az ágy alól a ketrecet és a csalit. Apropó. Csalinak fagyöngyöt választottam.  Úgy hallottam, hogy szeretik a kis bestiák. Szóval egy kiürült minden ízű drazsés dobozkába beleteszek párat belőlük. A taláromba süllyesztem a dobozkát, majd megragadom a ketrecet, és még egy köteg pecazsinórt is magamhoz veszek, ez jól jön, hiszen átlátszó színe miatt nem szembetűnő, és nem feledkezek meg a fémkesztyűről sem.

Miután magamhoz vettem minden szükséges dolgot, a cseppet sem könnyű manőverhez hallkan, lábujjhegyen kilépdelek a hatodéves leányhálók ódon faajtaján, majd a spirális lépcsőn, szintén ügyelve a nesztelen mozgásra a griffendél klubhelyiségén át a folyosóra settenkedek. A folyosó teljesen kihaltnak tűnik, ámbár sose lehet tudni nem járőröznek e a prefektusok vagy a különítményesek.*
-Lumos. *Mormolom a varázsigét, mire a 12,5 hüvelyk hosszúságú, kentaurszőr magvú, mahagóni fából készült pálcám végén fény gyullad. A pálcát magam előtt tartva megvilágítom magam előtt a folyosón az utat. Közben a falakon lévő festményeken, békésen szuszogó alakokra is vetek egy-két pillantást. Néhányuk, a zsémbesebbik fajta még rám is rivall, az álmukat megzavaró fényforrás miatt. Válaszul csak pimasz, na és gyermeteg módon nyelvet öltök az illetékesre, majd tovább is megyek a Nyugat-déli összekötő híd felé, amin át könnyen eljuthatok az északi szárnyban lévő kertbe. A kert a legkézenfekvőbb választás. A folyosón lépdelve éppen hogy beleszaladok egy járőröző prefektusba, de még időben észrevettem, villámgyorsan elmondtam alig hallhatóan a Lumos ellenbűbáját, és pálcám végén kialudt a fény. Nem sokon múlt, hisz a másik újra visszafordította a tekintetét a folyosó kövére, tilosban járkáló nebulók után kutakodva. Még mielőtt ez megtörtént volna, az egyik szobor mögé bújva meglapultam, így a járőröző prefi mellettem pár centire haladt el. A folyosó végén balra fordult, eltűnt a kanyarban. Én pedig ismét akcióba léptem. ~Ekkora balf@szt...~ Gondolom magamban igencsak nőiesen, miközben kaján vigyorral az arcomon újra fényt varázsolok pálcám hegyére. Ideje sietősre venni a figurát. Az eddigi óvatosságomat feladva megszaporázom lépteimet, és a hosszú hídon szinte futva robogok át. Azután megközelítem óvatosan a kertet. Itt ismét eloltom pálcámon a fényt, majd a puha talaj mellé állítom fel a ketrecet. A kis csapóajtót felnyitom, az egyik rácson keresztül átfűzöm a pecazsinórt, rákötöm, majd ellenőrzöm a csapdát. Működik a csapóajtó effektus. Ez remek.  A fagyöngyöt is a csapdába helyezem. Még egy kicsit vaksizok a sötétben, de úgy tizenöt perc múlva már valamelyest hozzászokik szemem a gyenge fényviszonyokhoz. Miután felállítottam a csapdát fedezékbe vonulok az egyik üvegház mellé, úgy húsz méterre a csalitól, na és a kihelyezett csapdától.  Úgy fél óra múlva szárny zajára leszek figyelmes, valamint egy kettőtől tizenkét centiméter magasságú, szárnyas alak halovány körvonalait vélem felfedezni a csapda közelében. Vélhetőleg a többiektől elkóborolt ez a kis fényes, vastag szárnyú, méregfoggal támadó kis szörnyeteg. Igazi bestia, meg kell hagyni. Magamban azért fohászkodom, hogy belesétáljon a csapdába. Ekkor motoszkálást hallok, majd úgy döntök lesz, ami lesz alapon, megrántom a csapóajtót leengedő zsinórt. A ketrec ajtaja tompa puffanással jelzi, hogy bezárult, és vélhetőleg mögötte ott csücsül a befogott mini szörnyeteg. A fémkesztyűt kacsóimra húzom, miközben a csapdához rohanok, és nem állom meg, hogy gyorsan meg ne lessem meg a prédát. Felgyúl ismét egy pillanatra pálcámon a fény, majd megpillantom a csapdában a sűrű, fekete szőrű, négylábú, és négykarú, pici szörnyet. Ezek szerint szerencsém volt ezúttal. Elégedett mosollyal az arcomon loholok vele a rejtekre, ahol lefújom a mai bájitaltanon készített főzettel, és ahol remélhetőleg elkábul holnap reggelig, és mire Foley prof.-hoz viszem, már reményeim szerint tiszta K.O  lesz a kicsike...*

[.-= Bájitaltan - Foley prof és a degenerált diákság =-.]

.-= Bájitaltan - Foley prof és a degenerált diákság =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Csendesen baktattam a folyosók végeláthatatlan rengetegében, természetesen téve ezt úgy, hogy reggel az első dolgom volt a leperex ige alkalmazása mind a cipő, a nadrág, valamint a talár esetében. Tisztában voltam vele, hogy a sok borjúarcú picsa már alig várta az első hó lehullását, ezért akár korábban is képesek voltak felkelni, és kimenni órák előtt a szabadba. Jó köcsögök módjára a magukat alfahímnek tartók is vették a lapot, és követték a csajokat egy fürdetés erejéig, meg persze azért, hogy verhessék az amúgy tengereket megszégyenítő mennyiségű nyálukat is. Az éjszaka folyamán lehullott, reggelre olvadásnak indult hó kellő latyakot eredményezett, amelyet még megtoldott a fröcsögés is… a kettő elegye már-már ingoványos mocsárrá varázsolt egyes udvarokat. Mindezen hatásoknak köszönhetően a Bájitaltan órára vezető folyosók némelyikének padlózata úgy festett kilenc óra előtt pár perccel, mintha a szabadban sétálgatnánk. Szükségszerű volt hát a varázsige használata, noha nem igazán preferáltam minden baromság miatt használni a pálcámat.

A terem.
Csend.
A terembe lépve egy karmozdulattal „hajtottam” be magam mögött az ajtót, aminek egyenes következménye volt a csattanó hang. Nem torpantam meg egy pillanatra sem, csupán lassabb léptekkel haladtam, mint ahogyan érkeztem. A tanerőre tekintve emeltem meg balomat, és mutató, valamint középső ujjamat összeforrasztva a szemöldököm sarkához emeltem egy pillanatra, afféle köszöntésképpen. Elgondolkodtam a tiszteletem szó használatán, de azért az kurva nagy túlzás lett volna.
- Reggelt!
Ennyire futotta, azért ez a Foley gyerek ennyit minimum megérdemel. Az SVK és az alkímia mellett az ő órája, amit érdeklődéssel vagyok képes figyelni, hallgatni és tanulni is… nem mellékesen pedig jól is megy. Az asztala mögött ülő tanerő után a diákságra tekintettem, de itt már csak nehezen akart érkezni az a bizonyos köszöntő szócska.
- Szotyola!
Inkább gondoltam arra, hogy milyen szívesen vágnám el a torkukat, vagy mutogatnám őket cirkuszi bohócként. A hátsó sarokban a sapkafüggő kópé pörgette a pengéjét… tényleg cirkuszba való… előtte nem sokkal valami hugrabugos lotyó pislogott a tanerőre olyan csillogó szemekkel, hogy majdnem elélvezett, és nem volt jobb a helyzet a túloldalon elülső helyeket választó hollóhátas nőnemű lények terén sem. Nekem tökéletesen megfelelt a terem közepe, annak is az ablakosabb oldala. Végigmértem a tiszta üstöt, kihúztam a pad alól a széket, és letettem rá a mappámat. Szépen sorban kerültek elő a kötelező, és kiegészítő felszerelések is. A fiolák, a rézmérleg, egy zanzárdbőr-, valamint egy lánckesztyű, kisebb falap, továbbá két bőrerszény, melyek egyikében ezüst, a másikban pedig acél és műanyag eszközök voltak találhatók. Az előkészületeket követően mellkasomon összefont kézzel vártam a kezdést.
Kezdés.
Instrukciók.

Foley prof gyorsan és határozottan közölte a tényeket, ahogyan mindig is szokta. Egyértelmű, hogy cél a főzet tesztelése, de halálosan feleslegesnek tartom egy szaros kis Doxy befogásához. Kesztyű mindkét kézre, vagy még az sem, egy kurva nagy pofon, aztán kalitkába a döggel, mit kell itt szarozni? Mindenesetre a feladat maga érdekes, persze a kotyvalék része, a többi pedig unalomelűző szórakozásnak tekinthető rituálé. Amint megjelent a karcsú pergamen az asztalon, előhúztam a pálcámat, majd a tetejére bökve egyet a pad bal felső sarkába húztam, és odatapasztottam. A középső részt, mint mindig, most is munkafelületnek szántam, kellő távolságra az üsttől, és annak tüzétől. Kezdetnek nyugalmasan végigolvastam a hozzávalókat, ez pontosan elegendő volt ahhoz, hogy megvárjam, amíg a marhacsorda egymást taposva mászik oda a kellékekért… na, ilyenkor jó a pálca, mert ugye feleslegesen minek mászkáljak. Nonverbális módszerrel, a vessző lengetésével az asztalra reptettem a kellő dolgokat, amelyek a bal felső sarokban, a recept és elkészítési útmutató mellett kaptak helyet. Előkerült egy mérőkancsó, majd halk ige mormolását követően a pálca végéből víz kezdett folydogálni. A kondér űrtartalmának egészen pontosan ¾ részét alapul véve szűnt csak meg a csobogás. A helyére kerülését követően tűz gyúlt. A megfelelő vízhőfok elérésével hozzá lehetett fogni a futóbab húsának kinyeréséhez. Aranyos jószág, egészen addig nyugalmasan hever az asztalon, amíg nem akarja megfogni valaki, akkor ugyanis acél szilárdságúra keménykedik a húst takaró réteg. Felhúzva a zanzárbőr kesztyűt fogtam meg, majd az ezüst késsel igen gyakorlott mozdulatokkal szépen meghámoztam. A húsa rettenetesen puha, emiatt könnyen szelhető, de gyors cselekvést igényel, nehogy a leve teljesen elszivárogjon az aprítás folyamata alatt. Minden egyes darab az üstbe került, ahogyan annak lennie kellett. Ezeket az alapanyagokat aztán a három szem sámánbogáncs követte, továbbra is a kesztyű használatában, tekintettel a mágikus hozzávalók bizony rettenetes keléseket képesek a bőrre varázsolni, amelyre nem igazán van gyógyír, így mindenféle szín alatt meg kell várni, amíg a zöldes, gennyes dudorok maguktól felszívódnak. Kondérba kerülésüket követően a főzet színe kellemes aranyra váltott, akár egy jófajta bor egy nemesebb vidékről. Következhetett a sokak által eléggé visszataszítónak vélt varangy nedve, amely kinyerését én igazán élvezetesnek tartottam. Az asztalon heverő, fedett dobozt a falap fölé húztam - még mindig kesztyűben dolgozva -, majd levéve a tetejét halk suttogást hallatva ütöttem ki a jószágot. Kiemelve rejtekéből egyik kezemmel tartottam, míg a másikban egy fiolát tartva kezdtem bele a műveletbe. Szépen, egyenletesen húztam a valagától egészen a nyakáig, többször megismételve, amíg kellő, nyálkás levet nem adott. Gondoltam, hogy elrakok belőle, és dílerkedem az iskolában, hiszen bódító ereje van, hallucinogén szer, de letettem róla. Ezt követően a dög visszakerült a dobozba, arra pedig újra fedő és kötés. A fiolát a tartóba helyeztem, majd megtisztítottam a kesztyűket, ugyanis a ricinus magjának kinyeréséhez ez szükséges. Lehet próbálkozni békanyálasan is, akkor a mag elporlad, egyfajta reakcióba lépve. Ráadásként, ha nem kesztyűben nyúlunk a ricinushoz, akár a héjáról, akár a magról van szó, akkor bizony kellemetlen, több hetes magas láz a jussunk. Nem halálos, mára már meglehetősen jól kúrálható, de mindenképpen kellemetlen… bár, ha az anorexiás picsákat nézzük, így könnyebben lefogyhatnak, akár 5-10 kilót is. A gyakorlott szeletelést követően a pálca használatával a fiola nyálkatartalmát a merőkanálba mértem, hogy megfelelő legyen az arány, majd a főzetbe öntést követően, jobbra hét illetve balra hét kavarást intéztem az ekkor már kondérba reptetett kanál segítségével. Kellőképp sűrűsödni kezdett, így a felaprított ricinusmag is belekerült a létyóba. A kanál asztalra reptetése után a kesztyű is lekerült a kezekről, a sukalygyékényhez nem kellett semmi különlegesség. Három szálat kivéve a tároló edénykéből a kondérban fortyogó főzet tetején landoltak. Következhetett az izzadófű. A fiolatartó a vágólap alá került, hogy könnyen hozzáférhető legyen… ezután egy maroknyi izzadófüvet vettem a kezembe. Gombócot formáltam a két tenyeremből úgy, hogy a fűszálak végei kilógjanak belőle. Előre hajolva a fiola szájához tettem azokat. A gombóc tetején nyílást hagyva meleg levegőt fújtam be, amelytől a fű levedzeni kezdett. A szálakon lecsepegve a fiolában értek véget. Utólagosan mértem ki a kellő mennyiséget, ami nálam a kotyvalék jelenlegi színét nézve öt és félujjnyi, ami pontosan az arany középút. Ezt hozzáadva a lütyihez annak színe lassan sötétedni kezdett és hígult. Pár pillanat kellett csupán, míg felvette a közel vízhez hasonlatos állagot, és a feketével hasonló, ám valamelyest árnyaltabb színt. Már csak a sápugró veresgyökér volt hátra, hogy teljes legyen az öröm. Ismét pálcát ragadtam, szükséges volt ugyanis, hogy a növényről eltávolítható legyen a gyökere, amelyet joggal neveznek sápugrónak és veresnek egyaránt. Amint elválik a hatalmas, piros gubótól a gyökér, a lehető legközelebbi élő szövetet veszi célba, és arra akaszkodva élősködik tovább. Azonban, ha kellőképpen megbabonázza az ember, magától leválik a vörös növénytestről, és a főzetbe dobható. A probléma, hogy az évszázadok során a sápugró annyira alkalmazkodott már a bűbájhoz, hogy regulázása csupán percekig tart. A rézmérlegre helyezve a leválasztottakat kimértem az öt unciát, majd a főzetbe dobtam azokat. Elmerülvén, és eggyé válva a folyadékkal jelezték az elkészültemet. Két fiolát választottam, egy nagyobbat, amelyet megcímeztem a nevemmel, valamint egy kisebbet. Mindkettőt megtöltöttem, majd lezártam. Az asztalon lévő, és megmaradt kellékeket a helyükre reptettem, a saját felszerelésemet tisztítást követően a megbűvölt mappába rejtettem, kivétel persze a kondér és a kanál, mert azok az iskola tulajdonát képezték. Nyugalmas léptekkel indultam meg kifelé a teremből, annyira megtorpantam a tanári pulpitus előtt, hogy a nevemmel jelzett fiolát egy tartóba helyezzem. Ismét a mutató és középső ujjamat összeforrasztva a szemöldököm sarkát érintve intettem a tanárnak, nem akartam megzavarni az óra további menetét. Az idióta barmoknak így is elég problémájuk volt, nemhogy még az is elvonja a figyelmüket, ha köszönniük kell, amit egyébként kurvára nem szoktak. Megragadva egy ketrecet és egy permetezőt angolosan távoztam a helyiségből.

-o-

Este.
Csendesség.
Úgy döntöttem, nem sokkal a takarodó előtt fogom be a kis geciket, addigra biztosan ott fognak kavarni a meleg ágyások mellett a kis udvaron. Megfelelő hely számukra, látogatott, kellőképpen fűtött… Az út nyugalmasan telt, szerencsére a sok barom ilyenkor már a klubhelyiségben veri a verhetőt, vagy éppen sírja ki magát valaki vállán. Kilépve a kis udvarra előkaptam a fiolát, majd ráhegesztettem a permetezőt, a kalitkát pedig leraktam. Csalit nem hoztam, mi a faszomnak az, vannak itt rendesen a dögök, ilyenkor szokták elkezdeni a mulatságot. Pár perc baktatást követően ki is szúrtam kettőt közülük. Csendesen lépdelve kerültem melléjük, de nem eléggé csendesen, ugyanis észrevettek. Az egyik azonnal szemtől szembe érkezett, a másik egy nagyobb körívet írt le, hogy oldalról kapjon telibe. Kivártam, most is a megszokott halálosan unalmas pofával figyeltem a közeledőt… az utolsó pillanatban azonban meglendítettem a balost, és ahogyan érkezett úgy basztam pofán, vagy az egész testét… annyira nem nagy dög. A másik pillanatokkal rá érkezett… volt még annyi időm, hogy akár egy darab fa, eldőljek oldalra, jobbomat pedig a felettem elrepülőre irányítva spricceljek abból a létyóból, amit órán csináltam. A kis rohadék azonnal irányt váltott, és a föld felé kezdett konvergálni, mígnem becsapódott a havas-saras-sáros egyvelegbe. Egy invitoval hívtam magamhoz a ketrecet, amit még az ajtóban hagytam, hogy ne zavarjon a vadászatban… aztán lábbal betessékeltem mind a két dögöt a helyére. Noha feketés szőr borította őket, azért amelyik a maflást kapta, azon látszott némi színváltozás. Ilyen az élet. Megindultam vissza a hálókörletembe… tudtam, hogy még magukhoz térnek majd a rohadékok, így hagytam egy kis anyagot nekik, amit majd beszívhatnak, hogy aludni is tudjak.
Nyugalom.
Séta.

Másnap a reggeli előtt visszasétáltam a terembe, ahol a jól megszokott módon köszöntöttem a tanárt, és visszatettem a már megtelt kalitkát a helyére, de persze előtte a fém alsó részébe jól belevéstem pálcával a Sean Blaine, Mardekár, 6. évfolyam feliratot.

[{ Bájitaltan }]

{ Bájitaltan }

A Perry család sarja megszokott és bőséges reggelije elköltését követően nyugalmas léptekkel indult vissza a déli szárny irányába, hogy jelenésével emelje a Bájitaltan fényét. A folyosókon csak azok felé intézett biccentést, akiket ismert, és persze, akik meg is érdemelték ezt a különleges kegyet, amelyet nem osztogatott olyan bő kézzel, mint hasonkorú, vagy éppen fiatalabb társai. A köszöntöttek között is voltak szintek, amelyek határát természetesen jómaga szabta meg, mérten, hogyan viszonyul a másikhoz. Az alagsorba vezető folyosókhoz érve egyre fogytak azon diákok, akiknek mellkasán nem a zöld és ezüst szegélyes címer díszelgett… azon kevesek, akik más házakhoz, és mégis a zöld felségterület felé tartottak, minden bizonnyal oda készültek, ahová ő is. Nem kapkodott, noha nem volt holmi mugli féle karórája, tisztában volt vele, hogy éppen időben fejezte be az étkezést, és pontosan az óra kezdete előtt fog odaérni a teremhez is. Az oda vezető folyosón emelt fővel, kihúzva magát, határozott léptekkel haladt… nem bámészkodott, mint holmi idióta, hasonlatosan a többiekhez, látta már eleget ezeket a falakat, hiszen az iskola padját koptatta immáron hatodik esztendeje.

A teremhez érve kinyitotta az ajtót, amely annak rendje és módja szerint a lenti nyirkosságnak köszönhetően természetesen jókorát „ásított”, amely nem jelentett mást, mint a kellemes fülsértő nyikorgást. Minthogy hátratekintett, látta, mögötte egy griffendéles lány érkezik. Nem törődvén a megrökönyödéssel, sem pedig a hovatartozással, félrelépett az útból, és megvárta, míg a másik bemegy az ajtón. Annak ellenére, hogy házaik között esztendős ellenségesség húzódik, még mindig tartja magát az etiketthez és a jó modorhoz, tekintsék emiatt különcnek. A lányka szemöldökét felhúzván, folyamatosan szemmel tartva lépett be a helyiségbe, amelyre a fiú csak egy fejrázással válaszolt. Belépve behúzta maga mögött a „síró” ajtót, majd a tanári pulpitus felé tekintve bólintott fejével.
- Jó reggelt professzor!
Kékellői ezt követően továbbsiklottak a diákság irányába, amerre csak egy határozott „sziasztok” sikeredett, aztán, hogy ki éppen mit szeretne kihallani belőle, az már cseppet sem zavarta. A terem közepét választotta helyéül, mégpedig a tárva-nyitva álldogáló szekrénysortól távolabb eső oldalt, hogy a sürgő-forgó diákok ne zavarják majd a bájitala elkészítése közben. Nem volt ínyére, és nem kedvelte, ha munkája alatt apró-cseprő dolgokkal szakították meg, vagy éppen tartották fel. Szeretett arra figyelni, amit csinál, ezzel is biztosítva a végső tökéletes megoldást. Egy ilyen órán ez elvárható, sőt kötelező jellegű, ha az ember nem szeretne égési sérülésekkel, vagy egyéb nyavalyákkal a nem éppen felszereltségéről híres gyengélkedőn kikötni. Ügyet sem vetve diáktársai jelenétére húzta ki a padja alól székét, melyet követően levéve talárját összehajtogatta azt, majd az ülőlapra helyezte. Sokan botor szokásnak tartották, elvégre, ha kifröcsög az üst tartalma, az kárt tehet a ruházatában… de volt ő volt annyira magabiztos, hogy tudja, ez nem történhet meg… másrészt, bájitaltanra mindig egy plusz mellénybe bújt szükség esetére. Mappáját felnyitva rakta ki asztala tetejére a kellékeit, amelyből nem volt hiány. A szülei által ráhagyott vagyonnak, valamint vállalkozásoknak köszönhetően nem kellett szűkölködnie, mindenből megkaphatta a legjobbat. Esze ágában sem volt ezzel hencegni, csupán úgy gondolta, ha megengedheti magának, akkor nem fog szürke egérként megbújni és ütött-kopott holmikat használni. Egyszer sem kérkedett vagyonával társai előtt, így azok nem is igazán foglalkoztak vele, vagy billogozták meg újgazdag szemétként, akitől irigyelni kellene azt, amije van. Azt már persze kevesen tudták, hogy mindezért a szünetekben kőkeményen dolgozik, és segédkezik a vállalkozás fenntartásában, hogy majdan az iskolát elvégezve átvehesse annak teljes irányítását.

Midőn minden szükséges kellék – kesztyűk, rézmérleg, vágó-, szeletelő-, zúzóeszközök, fiolák, valamint az azokat tartó faállvány, merőkanál, vágólap - az asztalra került halovány és elégedett mosoly konstatálta, hogy akár meg is kezdődhet a bájitaltan. Eleddig mindig jól teljesített, és általánosságban véve K illetve V jegyeket kapott… persze akadtak olyan tanórák is, amelyek nem tartoztak az erősségei közé, mégis, azokon is megpróbálta kihozni magából a maximumot, tekintettel nem igazán szívlelte a vereség ízét. Amennyiben a szükség hozta, hát lenyelte a keserű pirulát, de ha tehette, messziről kerülte. Már oldalra tekintett volna, hogy kikukkantson a szabadba, amikor felcsendült Foley hangja, nem sokkal később pedig a semmiből előtűnt az ő asztalán is a mai óra anyaga, a mi és a miként. Felemelve a pergament gondosan végigolvasta a szükséges hozzávalókat, majd az üsttől legtávolabb eső pontra helyezte az asztalon, rárakva némi nehezéket is, nehogy egy késő és berontó diák miatti szellő levigye. Karját megrántva szegeződött a pálca a kezébe, melyet követően sorra érkeztek a nonverbális igék. Ezek hatására a nyitott szekrénykékből a szükséges kellékanyagok felemelkedtek, hogy a diákság feje felett kússzanak át a termen, nehogy megzavarják a már esetlegesen folyó lázas munkálatokat, vagy éppen az egymás gyilkolását. Az anyagok megérkezését követően a fiú maga elé húzta a mérőkancsót, majd a pálcát a mélyére szegve fakasztott vizet abból. A kondér űrtartalmával már jó ideje tisztában volt, így a ¾ kimérése nem okozott különleges problémát számára, elvégre csak a matematikai tudását kellett kamatoztatnia. Midőn az áttetsző folyadékból átkerült a helyére, a varázstárgy hegye a kondér alatti égőre mutatott, és meggyújtotta azt. Minthogy a következő belevaló függött a víz hőfokától, kényelmesen látott hozzá további teendőihez. Elengedte a pálcát, amely a megbűvölt, alkarján lévő tartóba visszakúszva nem zavarta a zandárdbőr kesztyű felvételében, valamint a készletből kiválasztott ezüst vágószerszám falap mellé való bekészítésében sem. A főzethez szükséges anyagok a pergamenen álló elkészítés sorrendjében díszelegtek asztalán, így a fiú most az első, négyfelé osztott dobozkát vette a kezébe, majd helyezte maga elé, amelyben a futóbabok lapultak. Ismét kattant a pálcatartó, és a bodzaág megjelent a kezében, melyet követően a szabadon maradttal leemelte a fedőt… ezzel egy időben már zendült fejében az ige, nehogy annak eltávolítását követően megszökjenek a csíntalan hozzávalók. A futóbab jellegzetessége, ha fény éri, apró lábakat növeszt, és hihetetlen gyorsasággal árnyékos, vagy sötét helyre húzódik. Ez jelen esetben nem lett volna jó, hiszen akkor Davisnek esélye sem lett volna felszabdalni, és húsát venni, amelyre szüksége volt a bájital elkészítéséhez. Időben gondolta a varázst, az alma nagyságú, kékes színű babok a helyükön maradtak, így nyugalmasan megfoghatta őket egyesével, hogy mindegyiket megszabadítsa héjától. Az eljárást követően az alapanyag a már forró vízbe került, így következhetett a következő trükkös hozzávaló a sámánbogáncs. A bogáncs eme alfaja valamelyest hasonlít az eredeti, muglik által ismertéhez, azonban kissé agresszívabb… mind maga a növény, mind pedig a hatása. Akár gyökerezve, akár vágott állapotban az idők végezetéig tartja magát, nagyon nehéz kiirtani. Emberi, állati, de akár növényi testtel való érintkezésének hatására vérömlenyes kelések keletkeznek a felületen, amelyek az idő haladtával egyre nagyobb teret nyernek maguknak. Éppen ezért kesztyűben érdemes megfogni, amelyet a fiatal hatodéves nagyon is jól tudott. A kellő három szemet kivette az üvegtartóból, majd a főzetébe dobta azokat. Nem hajolt az üst fölé, de megtekintette, hogyan alakul a főzet… ahogyan meg volt írva az elkészítési útmutatóban, haloványsárgás borszint öltött a külleme, ez pedig arra sarkallta a készítőt, hogy haloványan elmosolyodjon, mintegy elismerve, jó úton halad. Ezt követően levette a kesztyűket, de csak azért, hogy megtisztítsa a párt az eleddig rárakódott kelletlen anyagoktól. Természetesen az első levétele nem okozott problémát, Davis a pálcás kezét szabadította meg először. Így azonnal le tudta tisztítani a kezén maradt, valamint asztalra helyezett „kézfedőt” is. Ezt követően újra felhúzta, majd a legnagyobb dobozra szegte betegesen kék íriszeit. A varangy éktelenkedett benne, amelyet egyes diáktársai a legnagyobb undorral szoktak megfogni, hogy lefejhessék a hátán lévő mirigynedveket. Jómaga nem vonakodott megfogni, viszont tisztában volt azzal, hogy ezen, tévesen békanyálnak nevezett váladék bizony hallucinogén szer. Érintése, vagy szervezetbe kerülése esetén bódult állapot jellemző… a régi korokban ezeket az élőlényeket használták egyesek, ha kicsit el szerettek volna menekülni a világ problémái elől… a mardekáros gyengeségként tekintett az efféle megoldásokra, mindazonáltal nem igazán izgatta a tény, csupán emlékezett erre mágiatörténet óráról. Kioldozta a doboz fedelén lévő kötést, majd levette a fedőt, hogy pálcájával a vingardium leviosa ige segítségével a lényt mellmagasságba emelje. Ezt követően szabad jobbjával megragadott egy, a tartóban álldogáló fiolát, majd az előtte lebegő hátán végighúzva összegyűjtötte a kellő mennyiségű testnedvet. Szükségszerű volt a művelet többszöri megismétlése, mert a mesékben csóknak köszönhetően királyfivá váló ocsmányság nem termelte olyan gyorsan a váladékot. A külleme alapján nem éppen közkedvelt béka kihasználását követően ismét a dobozban landolt, amelynek teteje a helyére kúszott, a kötés pedig, mintha tudta volna mi is a dolga, zárta a sort. Az anyag nem került a főzetbe, hiszen belekerültét és a keverési műveletek után azonnal érkeznie kellett a ricinusmagnak is. A kesztyűk ismét tisztításra kerültek, melyet követően egy nagyobb befőttesüveg lebegett a vágólap fölé. Ott megállapodva a fedő önálló életre kelve tekeredett le, majd kireppent a tartóban lévő alma nagyságú, szürkés színű ricinus is. Davis a hüvelyk, a mutató, valamint középső ujjával megtámasztotta a vágólapon lévő, amúgy mérgező növényt, másik kezének mutatóujját pedig annak oldalára – ahol a szára található – helyezte. Egy határozott mozdulattal megnyomta, melynek hatására a mag kipottyant a növény túlsó oldalán. Visszadobva az üvegcsébe a már nem kellő részeket a magot kellőképpen felszabdalta, így készen állt a nedv, azt követően pedig az utóbbi alapanyag a főzethez való adáshoz. A merőkanálnyi varangynedv adagolását követően először jobbra hét, majd balra hét keverést végeztetett a megbűvölt kanál segítségével. Ennek köszönhetően az üstben lévő főzet sűrűsödni kezdett, így abszolválhatóvá vált a következő lépés, mégpedig a gondosan felaprított ricinusmag hozzáadása. A kesztyű ezen alapanyagokat követően feleslegessé vált, így a tisztítását követően a székre helyezett mappán végezte. A következő adalékanyag a sukolygyékény volt, amelynek jellegzetessége kellemes illata. Ezzel csábítja magához a rovarokat, hogy azokra spórát lövelljen. A fiatal a receptnek megfelelően három szálat választott ki, amelyeket nemes egyszerűséggel az üstben fortyogó lébe dobott. Ettől várta, hogy a megsűrűsödött folyadék újfent enged állagán. Az izzadó fű következett, amely nedvének kinyerése szintén nem tartozott a túlontúl nehéz feladatok közé. A fiolatartót maga elé véve az egyik üresen megjelölte az ötujjnyi magasságot, majd egy másikat megragadva belegyömöszölt egy jó adag izzadó fövet. Ezt követően a pálcájával hevítenie kezdte a fiola oldalát, természetesen ügyelve arra, hogy a hő hatására nehogy szétroppanjon a kezében. A kékes színű növény ennek hatására váladékot engedett, amely nyugalmasan csepegett bele a tartóban lévő fiolába. A kellő mennyiség elérését követően a műveletet befejezte, a bodzát pedig arra használta, hogy azzal intse az üstbe az öt ujjnyi adagot. Nem óhajtott fölé hajolni, sem kezét kitenni az esetleges gázoknak, vagy forró hőségnek. A főzet szépen lassan felvette a kellő sűrűséget, mely közben mély, feketéllő színe lett. Egyetlen dobozka maradt már csak hátra, abban pihent a jó pár darabot számláló, ökölnyi nagyságú sáp. Ennek találóan a gyökerét nevezték sápugró veresgyökérnek. Egyrészt ugró, mert ha az ember meg akarta szabadítani a sápot a gyökerétől, az bizony azonnal behúzódott a növény magjába… másrészt, az egész növény, így a gyökere is vöröses színű volt. Davis megfogta az elsőt, majd finom és óvatos mozdulatokkal megvágta a tetejét, azt követően pedig két ujját a húsba mélyesztette. A mag megtalálását követően kifordította azt, és óvatos mozdulatokkal leválasztotta. Így már csak a megmaradt magot kellett lehúzni a gyökérről, és azt a rézmérlegre helyezni. Az eljárást addig ismételte, míg a kellő mennyiséget nem kapta, hogy befejezhesse bájitalát. A mérlegről az alapanyag az üstbe került, így készen ált a remekmű, amely, ahogyan Foley mondta, majd a vadászat alkalmával fog kiderülni működőképes-e. A hatodévét taposó mardekárosban egy szemernyi kétség sem volt afelől, hogy tökéletesen végezte el feladatát. Ennek fényében rendet rakott az asztalán, elpakolta saját eszközeit, felöltötte a talárját, majd két fiolával kimérve megindult a tanári asztal felé. Ott az egyik, nevével ellátottat a tartó egy szabad nyílásába helyezte, a másikat pedig mellkasi zsebébe dugta. Magához vette a ketrecet, valamint permetezőt, és bólintva a tanerő felé köszönésképpen távozott a helyiségből.

A doxy egy undorító, semmirekellő és nem mellékesen teljesen felesleges létforma, amely csak a helyet foglalja a világban. Apró kis fekete szőrszálaik, amelyek testüket borítják, az íves és fényes szárnyuk, valamint a gonosz ábrázatuk végett nem éppen Davis Perry kedvencei, ennek okán a fiúban szemernyi aggodalom sincsen, hogy kalitkába kelljen zárnia egyet közülük. Amúgy sem az a kimondott állatvédő, bár természetesen akadnak olyan jószágok a világban, amire jómaga is úgy tekint, nem pálca elé való. A Lumpsluck által oktatottak alapján kiválasztotta a megfelelő csalétket, magához vette, és a zsebébe süllyesztette az apró láncszemekből szőtt kesztyűt, ezt követően pedig felmarkolta a fiolát, a permetezőt, valamint a ketrecet. A jól megszokott éjfekete farmernadrágban, fekete ingben és pulóverben díszelgett, melyek kompozícióját a hosszú szövetkabátja koronázott meg. Eléggé furcsa képet mutatott, ahogyan a folyosókat rótta kezében az óráról elhozott ketreccel.

A tanultak, valamint Foley szavai alapján legmegfelelőbb helynek az üvegházakat látta, hiszen ott tökéletes a talaj hőmérséklete, továbbá meglehetősen látogatottak is, így a bajkeverőknek igazi kánaán. A közel negyedórányi sétát követően az udvarra kilépve felmérte a helyszínt és a lehetőségeit. A csalit két üvegház közé helyezte ki, bízva abban, nem kell majd túl sok rárepülő doxyval számolnia… hiszen, minél többen lesznek, annál nehezebb lesz annak az egy bizonyosnak a begyűjtése. Természetesen az ajtók úgy nyíltak mindkét oldalon, ha a szükség hozta, el tudja zárni a kis helyet a rengeteg támadó elől… így csak az ég felől kell merénylővel számolnia, amely semlegesítése nem jelenthet számára problémát, tekintve a permetezőfejnek, plusz szükség esetén az immobilus is megérdemelhet egy próbát. Miután előkészítette a helyszínt, bevette magát az üvegházba, lehelyezte a ketrecet a földre, és az egyik asztalra felhuppanva egy ablakon keresztül figyelte az eseményeket. Talán öt, tíz percet kellett csak várnia, máris megjelent három pokolfajzat a csali felett, méregetve azt. Davis nem teketóriázott túlzottan sokat, fogta a fiolát, ráhelyezte a permetezőt, majd jobbjában a ketrecet fogva, baljában a támadó fegyvert megindult a begyűjtésre. Kilépve az üvegházból teljesen kinyitotta annak ajtaját, eltorlaszolva így az egyik oldal felől a kis „sikátor” szerű helyet. Határozott lépésekkel és mozdulatokkal érkezett meg, mire a doxyk felocsúdhattak volna már megemelte a permetezőt, és lefújta vele azokat. A szer rögtön hatott a manók kábultan potyogtak a földre. Nem volt sok idő, a csali még mindig ott éktelenkedett, bármikor érkezhettek az új vendégek. A permettel ellátott fiola a kabát zsebébe került, helyére pedig a bodzapálca érkezett. Az egyik doxy a ketrecbe lebegett, annak zárja kattant, a hatodéves pedig azzal a lendülettel tűnt el a helyszínről.

Másnap a reggeli előtt, ahogyan azt a professzor kérte, Davis megjelent a kötelező raporton, és leadta a nevével, házával és évfolyamával díszített ketrecet.

Bájitaltan

Shaelynn a hugrabugosok nagytermi asztalánál gubbaszt olyan zöld ábrázattal, hogy akár azt is gondolhatnánk róla a Mardekár kviddicsmeccsére indul teljes harci arcfestésben. Pedig dehogy. Ez a szokásos arcszíne, ha bájitaltan órája lesz. Idegesen rázza a lábát, miközben úgy mered az asztallapra, mintha megpróbálna a fa gondolataiban olvasni. Ajkát már élénkpirosra rágcsálta, még egy masni hiányozna a fejéről és tökéletesen úgy festene, mint egy karácsonyi hangulatúra mázolt ajándék.
~ Ma lesz… tudom… Érzem, hogy ma lesz az a nap, amikor nem jön be. Ma lesz olyan beteg, hogy nem tud órát tartani, tudom. Légysziiii… ~
Nem mintha bármi baja lenne a professzorral, sőt tulajdonképpen irtóra hálás lehet neki, hogy egyáltalán nem tiltották még el a bájitaltan órák látogatásától, mondjuk egy olyan indokkal, hogy társai biztonsága érdekében, vagyis megelőzendő az eddig még be nem következett, de korántsem esélytelen tömegkatasztrófát. Általában úgy van vele, hogy ma… majd ma jól megmutatja a professzornak eddig ügyesen titkolt tehetségét. Néha egészen ügyesen veszi az akadályokat, idén már nem is egy alkalommal sikerült MAJDNEM a főzete. Természetesen a majdnem nem elég, de már sokkal jobb, mintha mondjuk az erősítő főzetétől az alanyának két feje nőne, vagy hirtelen kővé dermedne…
Szló mósönben, vagyis lassított felvételben emelkedik fel az asztaltól, amikor a figyelmeztető hangok az ő fülébe is eljutnak, s hol reménykedve, hol teljesen összetörten indul meg az alagsori terem felé. Merengő tekintetének sarkából még látja maga mellett elhúzni Davist, de mivel amúgy sincsenek beszélő viszonyban, így nem szól utána. Nem mintha egyébként nem tenné meg, elvégre még egy ismeretlen társaságában is jobb eltölteni az utat, legalább addig sem szorong. Most mégis engedi megmenekülni a mardist, még tekintetével sem követi. Táskája pántját idegesen markolgatja, amíg lassan már szédelegve egyensúlyoz le a lépcsőkön. Gyomra kavarog, de már gyakorlatiasan nem evett egy falatot sem a reggelin, csempészett néhány péksütit a tatyójába, majd ha elvonultak a viharfelhők és sikerül lenyugodnia, megreggelizik. Az időzítésével nincs baj, az ajtó még nyitva, és egy jó mély, lemondó sóhajjal belép a pokol kapuján.
Fohásza természetesen süket fülekre talál, hiszen Foley nem csak egyszerűen ott tüsténkedik a katedrán, de még jó kedvűnek is tűnik. Önkéntelenül is elfintorodik a dolgon, de csak mert tényleg nem bánna egy bájitaltan tanár mentes bájitaltan órát.
- Jó reggelt, Professzor! – még a szorult és némileg kiábrándító helyzetben is mosoly kúszik az arcára, alaptartozék ez nála, bár jelentősége nincs. Csalódott zöldjei a professzorról az osztályteremre terelődnek, megfelelő hely után kutatva. Andy kap egy cinkos félmosolyt a közös kis suskus emlékére, melyet természetesen a DS edzések jelentenek. A középső szekciót befoglalja Sonka és Davis, előbbi még egy laza intést is kap a jól megérdemelt cuki mosolya mellé, és talán egy másodpercig felmerül benne, hogy mellé telepszik ma le. Elvégre legutóbb, amikor fokozottan ideges volt az órán a főzete V lett, talán ez a teher alatti pálmanövekedés dolog most is bejönne. De sajna arról nincs meggyőződve, hogy kedvenc mardekárosa is annyira díjazná a megmozdulást, mint ő maga. Errolon csak úgy, mint máskor, most is átsiklik tekintete, rezzenéstelen, ott ragadt mosollyal fürkészi tovább és tovább a lehetőségeket. Bár úgy vélte időben érkezett, a fennmaradó üres helyek száma így is háromra redukálódott. Zöldjeiben is látszik, hogy most kicsit remegnek térdei a talár és a szoknya alatt, de mit van mit tenni, befoglalja a már előbb kinézett Blaine melletti területet. Két esélyes a dolog, vagy nagyon jól fog elsülni, vagy a jelenlévő hatodik évfolyam búcsút mondhat az életének.
- Szia! – villant egy újabb speckós mosolyt, amely félreérthetetlenül tükrözi, hogy szándékai vannak a srác melletti üres üsttel. – Ugye nem gond? – mert persze ott van a pakliban, hogy Blaine a tőle megszokott „imádnivaló” stílusban küldi ki a teremből egy sallerral, ha csak úgy kérdés nélkül játszik honfoglalósat.  

Sean:
"Nem tudom miért, már az érkezését követően biztos voltam benne, hogy az egész kibaszott teremben pont engem fog kiszúrni... ami persze hízelgő rám nézve... meg ugye, azért valamilyen szinten már barátnak is tekinthető. Igaz, hogy azóta még nem találkoztunk.
- Szia Csedári!
Bököm vissza lazán a választ, ha már Sajt a neve, és még sárga a címere is... mindennek meg kell adni a módját.
- Szabad, csak maradjak tiszta, sértetlen, és ne kelljen a gyengélkedőn várakoznom a sebek ellátására.
Soha nem ment neki a Bájitaltan, mióta eszemet tudom. Mindegy, majd néha ránézek, mit művel, de a saját főzetemmel kell haladnom.

A hugrás számára pozitívabb választ nem is sajtolhatott volna ki a srácból, így egy megkönnyebbült szusszanással dobja táskáját az asztalra, majd rándul össze, amikor hallja a csörömpölést belőle. Kezdődik…
Reménykedve csapja fel táskája fedelét, és úgy tűnik ma az égiek nagyon is mellette állnak, mert másodszor is megkönyörülnek neki, s úgy tűnik minden alkatrész átvészelte a durva landolást. Szeme sarkából les csak Seanra, de haja eltakarja a mardis arcát, így nem látja, hogy reagál-e bármit. Annál jobb. Alig észrevehetően remegő kezekkel pakolja ki cuccait, a tőrt már most a vágódeszka távolabbi oldala mögé rejti, hogy amíg nem lesz szüksége rá, legalább az ne jelentsen veszélyt.

Szürke arccal tekint fel a professzorra, aki a jelzést követően azonnal a lecsóba csap, és nem vesztegetve az időt, máris eléjük hókuszpókuszálja a receptet, amit nem kellene felgyújtani.
~ Remélem, nem kéri őket vissza… ~ mert akkor jobb, ha már most keresztet vet rá. Osztály, reménykedj!!! Sóhajtva olvassa el a címet: Doxicid. Na végre valami, ez a szer nem ismeretlen nála, amikor a nagyijáéknál voltak, tanúja volt egy készítésnek. Najó, csak távoli szemlélője. Elég távoli. A feltáruló szekrény tartalma nem köti le a figyelmét, ráér óra végén is ezzel foglalkozni, amikor gyöngyöző homlokkal csapolja meg üstje kétes hatékonyságú tartalmát. Ejj, hova ez a pesszimizmus?!
Ajkaival csücsörítve emésztgeti a dolgokat, majd végül is, amolyan egy életem egy halálom szusszanással belevág a kotyvasztásba.
~ Lacarnium inflamare… ~ hangzik csak fejében fel az ige, melynek következtében pofás kis tűz jelenik pálcája végén. Elegánsan leejti fészkébe, majd az üst belsejébe mutat vele, s egy aguamentivel háromnegyedig tölti azt is.  
~ Megy ez, mint a karikacsapás, akármi is legyen az. ~ kalandozik gondolatban, pedig eldöntötte, hogy most aztán figyelni fog. Nem bírja ki, hogy ne nézzen oldalra, szereti lesni társa hogy áll. Jobban, mint ő, nem meglepő. Míg a víz melegszik, maga elé húzza a vágódeszkát, majd újra a receptre néz. A szöveg okoz némi nehézséget, ilyenkor mindig eszébe ötlik, hogy mi a mandragóráért nem adják ki ezeket újra, frissítve a nyelvezeten. Külön művészet kisilabizálni, hogy tulajdonképpen mit is akar ez most tőle. Orrát megráncolja egy kicsit, majd a futóbabok felé nyúl baljával, jobbjával pedig az ezüsttőrt veszi magához. Keze megint picit megremeg, de igyekszik az ujját nem a főzethez adagolni. Összpontosít a nagyméretű babszemre, egy alig látható fintorral orcáján kezdi el lágyan lehámozni róla vastag, barna piheszőrökkel borított héját. Lassan dolgozik, noha 45 perce van csak rá, bízik abban, ha ma óvatosabb lesz, a főzete is jobban sikerül. Csak ne remegne ennyire a keze és a térde. A hámozással nincs különösebb gondja, bár az egyik szem bab nem igazán akarta megadni magát, s a nagy koncentrálás közepette megint elkezdte harapdálni az ajkát, s a váratlan szabadulási kísérletkor el is harapta kicsit.
Miután végül a negyedik szem bab is bőrtelenül fekszik a vágódeszkán, egymás mellé sorakoztatja őket és nem épp profi séf módjára kezdi darabolni őket. Gyorsan próbál dolgozni, hogy a lehető legkevesebb levet veszítse el. Hogy ezt honnan szedi, nem igazán tudná megmondani, de a fejében felcsendülő hangocskának nagyi hangja van.
A víz idő közben felforrt, így nem is késlekedik, a deszkáról egy lendületes mozdulattal próbálja beleseperni a babdarabokat az üstbe. Néhány mócsing azonban irányt téveszt, egy a receptre placcsan és csinál egy fekete pacát a lap közepén, míg néhány az asztalon végzi.
- Upsz.. – azt egyelőre fel sem veszi, hogy a pergamen mekkora károsodást szenvedett, kézzel veszi fel a lédús darabot és vöröslő arccal dobja a többivel együtt a vízbe. Zanzárdbőr kesztyűjét felhúzza jobbjára, majd úgy nyúl a sámánbogáncs felé, mintha az valami szörnyű bűzt árasztana magából, pedig nem így van. Sőt. De a csábító illat bizony ördögi természetet takar, ugyanis aki eme termés levével érintkezik, az bizony komoly transzba esik. Órákra kényszerképzetek támadhatják meg, ám ezek nem épp a legjobb vonatkozásúak. A nyál összefut a szájában, hiszen a bogáncs vonzó illata, és a tény, hogy ma reggel még nem evett semmit kísértésbe hozzák. Egyesével adagolja a babos löttyhöz, s bár igyekszik nem a gőz fölé hajolni, le kell ellenőriznie, hogy mi zajlik odabent. A borszínnel kicsit variál, mert az a recept nem említi, hogy ez most fehér vagy vörösbort akar jelenteni, netán rosé-t. Neki, akinek bortermelő rokonai vannak, ez egy komoly dilemmát is okozhat. Nézi, nézi a keveréket, mely lassan elkezd színesedni. Vár még egy kicsit, s mikor az üstben lévő mézszín lé nem színesedik tovább, ismét a recept fölé hajol. Tehát mézbor színűnek kell lennie. Vagy nem?
~ Auh… ~ ijedt zöldjei a professzort kutatják, aztán ő van a legjobban meglepve, mikor épp ebben a pillanatban lép az asztala mellé. Kicsit meglöki kezével a vágódeszkán hagyott ezüsttőrét, melytől az elkezd lassan oldalra csúszni, és tompa koppanással landol az asztalon. Még szerencse, hogy csak ott. Fejét előbb odakapja, de mivel amaz nem akar tovább zuhanni, ismét visszakapja Foleyra. Minden rettegése és kérdése a szemeibe van írva, de minthogy nem kérdez, a férfi sem válaszol, bár, talán mert tisztában van a hugrás képességeivel egy alig észrevehetőt biccent. Shay úgy sóhajt fel, mintha máris megkapta volna az elfogadhatóját a munkájára…. pedig hol van még a vége? Tényleg, hol? Újra a receptet olvassa. Néhány pillanatig ízlelgeti az olvasottakat, majd végül is úgy dönt, hogy előbb felaprítja a ricinus magot. Mivel a kesztyűt le sem vette, apró késmozdulatokkal kaszabolja szét a mérgező magvat. Igyekszik nagyon óvatosan, így egyik kezét a pengére teszi, hogy mindennemű támadását kiküszöbölhesse. Nincs könnyű dolga, s ha a külalakot is pontoznák most, akkor bizony már most búcsút mondhatna az áhított elfogadhatónak. Ezt egyelőre félrerakja egy kistányérra, mert előbb a varangynedvet kell hozzáadagolnia.
- Merőkanál… - motyogja alig elnyíló ajkakkal az orra alatt, s felcsapja a nyálkás kivonatot tartalmazó butéliát, melyet addig ürít a merőkanálba, amíg az meg nem telik. Egy laza csuklómozdulattal borítja a rotyogó főzetbe ezt is.
A keverőpálcát kissé bátortalanul dugja a félkész kotyvalékba, mert erősen tart attól, hogy a következő pillanatban az olvadásnak indul, mintha cukorból lenne. Fene ezekbe a felsejlő emlékekbe. Egyet jobbra kever, majd a következőt balra, majd ismét jobbra, és ismét balra. A főzet lassan sziruposodni kezd, és Shay szemei felragyognak. Még egyszer megismétli a mozdulatsort, majd utoljára még kever egyet jobbra, mire keverék már nem csak színében, de állagában is az olvadt mézre kezd hajazni. A szíve amúgy is gyorsabban ver bájitaltanon, de ha még ráadásul sikerélménye is van, hát el lehet képzelni. Nem igazán tudná megmondani a tányér mikor került ismét a kezébe, de arra eszmél, hogy már a ricinus mag aprólékot önti az üstbe. Újra az útmutatót kezdi el bújni, s csak most tűnik fel neki, hogy a korábban rápacsmagolt babostrutyi a tintát teljesen feloldotta, ezzel olvashatatlanná téve az utolsó utasításokat.
Kétségbeesésében hajol még közelebb az irományhoz, hátha úgy majd sikerül elolvasnia, de semmi. A torkában legalább akkora gombóc keletkezik, mint a ricinusmag volt, és így hirtelen a légzés is problémássá válik.
- Öööhh… - kezd el krákogni és tanácstalanul pillog körbe. Szomszédjára néz, majd kissé remegve húzódik közelebb. Igyekszik mindezt feltűnésmentesen tenni, egyrészt mert nem akarja, hogy a prof az gondolja, csalni próbál, másrészt azt sem akarja, hogy Sean nehezményezze, hogy már megint a zónáján belül toporog. Foley épp egy másik asztalnál felügyel, így legalább ez a veszélyzóna kilőve. Lábujjhegyre emelkedve igyekszik a sok zavarókörülmény ellenére kilesni az utolsó sorokat.

~ Hozzávenni bele minden sukolygyékek, izzadó füvec, az főzetünk már vizes és szurokszín. Hozzávenni végül az veresgyökereket. Rögvest kész az főzet.~
Ajkai hangtalanul formálják a szavakat, melyeket igyekszik észben tartani. Egy amolyan jógalégzést követően aztán megkeresi asztalán a sulyokgyékényt, melyről gyors mozdulatokkal tép le néhány szálat és dobálja azonnal a főzetbe. Minden egyes szál után ellenőrzi a mézszínű masszát, amely az előírtaknak megfelelően kezd el hígulni. Vár, amíg a barna szálak teljesen összefonnyadnak és eltűnnek. Egy remegő kezébe veszi az izzadó füvet, a másikba egy kis mérőedényt. Azért nem fiolát, mert ilyen fokú remegésnél képtelenség, hogy beletalálna. A füvet a gőzölgő üst fölé tartja, a fű alá pedig az üvegedényt. A fekete színű fűszálak hamarosan gyöngyöző fekete cseppeket engednek ki magukból, melyek aztán lassacskán összeadják a kellő mennyiséget. A pohárba talán még több is került, mint amennyi kell, így óvatosan, lassan kezdi el hozzáadagolni, közben magában ismételgeti az utolsó két sort. A fekete löttyből ügyetlenkedésének hála jut elég a bájitalba, talán még több is a kelleténél. Csak akkor eszmél erre rá, amikor feltűnik neki, hogy a mérőedényében alig pár cseppnyi nedv maradt. Az elmúlt évek alatt megtanulta, hogy ilyenkor már fölösleges megállni és keseregni, bár minden lelkesedés nélkül, de lassan haláli nyugalommal veszi ismét kezébe tőrét és hasítja fel a veresgyökeret, hogy külső, inkább barna héját eltávolítsa, s a csillogó, kissé nyálkás hatású, vékony és szinte tollpihe nehézségű belső részt a mérlegre helyezze. A kellő mennyiség kimérését követően végre azt is beleszórja üstjébe, majd alig pár pillanat múlva ki is oltja alóla a tüzet.

Bár nem kellene nagyon elégedettnek lennie magával, mivel munkáját bizonyos, hogy megint elrontotta valahol, arcán mégis megkönnyebbült mosoly terül el. Végül is, még az idő lejárta előtt, igaz csak pillanatokkal, de befejezte. Nem látja, csak érzékeli, hogy asztaltársa már szinte teljesen elpakolt, de ez most úgy konkrétan nem is érdekli. Gépiesen kezdi el ő is a munkaterület takarítását, közben egyszer sikeresen beletenyerel az izzadófű kilöttyintett nedvébe, miközben próbált Blaine útjából elhúzódni, hogy a fiú kedvére távozhasson. A kért mintát kiügyeskedi egy fiolába, majd egy kétszer akkora butéliába a maga számára is tesz el a főzetből. Ezt követően egy suhintással eltünteti a maradék létyót. Fáradt mosollyal, bágyadt pillogások közepette teszi le munkáját az asztalon álló tartóba, majd egy sokat sejtető pillantást küld Foley felé, végül ő is magához veszi a kellő felszerelést és irány a folyosó.
A szabadság hűs illata….

***

A vadászat

Furcsamód, amint a tantermet elhagyta, máris feljebb derült s agya úgy váltott át, mintha megnyomtak volna egy gombot. Nem is kellett gondolkodnia, már fejében megszületett a terv. Nem az az éjszaka kószálós típus, legalábbis biztosan nem marad fent csak ezért, kivéve, ha valami csínyt terveznek. Abban is biztos, hogy Foley professzor sem várná el. A doxik megvárják, mindössze annyi a teendő, hogy fél órával korábban kel.
Reggel, nagyjából mindenkinél előbb ébred, csöndesen összekészülődik majd a felszerelést is magához véve irány a nyugati szárny. Annak is a harmadik emelete. Tény, hogy a kisbestiák az emberlakta helyeket szeretik, ám azt nem, ha zargatják őket. Ezért is olyan biztos, hogy abban a raktárban, amihez egyszer volt szerencséje, találni fog legalább egy kolóniát. Ott minden feltétel adott nekik. A folyosón fesztelenül siet végig, elvégre nem jár tilosban, pedig olyan kommandózást lenne képes véghezvinni, amilyet még senki sem. Hála az égnek, nincs erre szükség. Frissen, üdén izgatott mosollyal nyomja le a kilincset és lép be a zsúfolt helyiségbe. Szíve mélyet dobban, ahogy emlékek tolulnak az agyába. Nem épp kellemesek, mégsem rémesek. Célirányosan indul meg a hátsó fal felé, amelyen több felhajtott falikárpit is pihen. Csalira nincs most szüksége, helyette inkább pálcáját veszi elő, és óvatosan megütögeti a kárpitot, remélve, hogy az nem zuhan le ettől. Amaz a vártaknak megfelelően mocorogni kezd, mire a hugrás leányzó ismét elmosolyodik.
- Hát most ugrik a knarl a vízbe… - sóhajtja, miközben talárja zsebéből egy maszkot vesz elő, mely reményei szerint elegendő lesz ahhoz, hogy a mérgező hatású permetet ne kelljen beszívnia. Magára ölti a fémkesztyűket, majd a permetezőt is kézbe veszi. A ketrecet elteszi az útból, egy nagy sóhajt követően vág bele az akcióba. Újra megütögeti pálcájával a szőnyeg hasát, majd a tartópöcökre szegezi. Másik kezében a permetezővel teszi ugyanezt és elmormol egy gyors fohászt, hogy legalább egy kicsit hatásos a szere. Bár biztos benne, hogy jobban járt volna, ha kér valaki mástól. Lendít egyet a pálcával, mire a tartópöcök leesik és a faliszőnyeg megadóan esik lefelé. Még fel sem tűnt az első doxi, máris elkezdi a permetezést, hátha így már sikerül némi előnyt kiharcolnia. Nem kell azonban sokat várnia, hamarosan fel is tűnik három példány, melyek mindegyike igen morcosnak tűnik. Apró, tűhegyes fogaikat máris megpróbálják bevetni, apró karjaikat pedig fenyegetőleg rázzák irányába. Meglepetésében hátrál néhány lépést, mire egy ottfelejtett puffnak ütközik, és szépen át is vágódik rajta. Ijedten felkiált és elkezd őrülten permetezni a szélrózsa minden irányába, összeszorított szemhéjai mögül észre sem veszi, hogy már nem akarják megtámadni. Beletelik néhány pillanatba, mire eszmél, a portól azonban még így sem lát rendesen. Nagy nehezen feltápászkodik a földről, körbepillog, de csak akkor fedezi fel a népirtást, amikor a porfelhő oszlani kezd.
- Iiiigen….igenigenigeeeen! – ha nem sürgetné az idő, biztosan leállna örömtáncot járni. Gyorsan felkapkodja az alélt, szőrös kis rondaságokat, és kíméletlenül a ketrecbe górálja őket, mit sem törődve azzal, hogy esetleg szűkösen vannak.
- És most ájultak maradtok, rendben? Rendben! – teszi fel a költői kérdést a dermedt és alélt feketeségeknek, majd örömteli vigyorgások közepette száguld ki a fojtogató helyiségből. Sietve szedi a lépcsőket, az eltűnő és vendégmarasztaló fokokat reflexből ugrálja át, s ha már így benne van, az alagsori folyosón is csodás hangulatban ugrándozik végig. A ketrecet is veszettül lóbálja ehhez, így talán sikerül elérnie, hogy a doxijai tovább legyenek eszméletlenek, mint eredetileg lennének.

Épp csak nem piruettezik a professzor előtt, s még azért is meg kell erőltetnie magát, hogy fenenagy jókedvében ne pukedlizzen. Szokatlanul boldogan adja be a munkáját, névvel, házzal, évfolyammal ellátva, bár ha dolgozatot kell beadnia is mosolyog, ez most más. A permetezőt is lerakja, azonban abban jócskán kevesebb van, mint mondjuk kellene, még akkor is, ha 4 doxit ütött ki vele, de ki tudja mennyi időre, lehet pár perc múlva már ébren is lesznek a kis dögök.
Nem lehet minden tökéletes.

[Bájitaltan – 6. évfolyam]

Bájitaltan – 6. évfolyam

Samuel elnyomott egy ásítást. Manapság állandóan álmos, pedig alvásban így sincs hiány nála. Az biztos, hogy nem az a éjjel tanulós típus. Habár volt már rá alkalom a közelmúltban, hogy éjszakáznia kellett, de az akkor igazán kifizetődő volt. Még ma is szaltót dob a gyomra, amikor Raquelre gondol, ahogy illatos hajával odahajol hozzá és puha ajkaival könnyű csókot lehel arcára.
Eme csodálatos éjjel emlékei kergették egymást fejében, miközben vörös nyakkendőjével babrált. Jelenése volt bizonyos bájitaltan órán. Szó-szó, nem vallotta a kedvenc órájának ezt a tárgyat. Talán csak azért, mert mondhatni sík hülye volt a témából. Amíg Piton tartotta, mondhatni görcsölt az órák előtt. Mindenesetre most úgy volt vele, hogy majd csak túléli valahogy, gyors elmegy az óra, aztán vissza sem néz majd, úgy menekül ki a teremből.
Könyvével babrált még egy kicsit, valamint azokkal a kellékekkel amit még év elején vetettek meg vele az Abszol úton. Pénzkidobás az egész… Mikor a büdös életben fog ő szerelmi kotyvalékokat főzögetni, meg egyéb baromságokat? Oké, annyiban van haszna a dolognak, hogy legalább a mérgeket felismeri valamennyire, meg némelyik esetében tudja mit kell csinálni, de kész, itt véget ér a tudása. És a legszomorúbb az egészben, hogy nem is nagyon akar többet tudni. Na de ezt nézzük el neki, Samuelt nem az eszéért szeretjük, habár éppenséggel butának nem nevezhetjük.
Miután végzett táskája bepakolásával, lebaktatott a hálókörletéből, majd elindult a pinceterem felé. Jó hosszú út vezetett Foley professzorig, de legalább addig sem kell abban a dohos lyukban szenvedni. Remélhetőleg az a kis főzőláng elég meleget nyújt majd átfagyott ujjainak. Ugyanis dermesztő hideg volt az egész kastélyban, ami nem is csoda, hiszen az első hó is lehullott az éjjel. És valóban, ha az ember kitekintett az egyik parkra leső ablakon, ott temérdek diákot láthatott, akik bizonyára lyukasórájukat kihasználva élvezték a tél örömeit. Sam irigykedve nézte őket az üvegen keresztül. Sebaj, majd délután felmegy az egyik Kilátóba és lesz ideje gyönyörködni a tájban.
Efféle örömteli gondolatokkal érkezett meg az örömtelinek cseppet sem mondható pincébe. Na jó, el kell ismerni, hogy Piton professzor „uralkodása” óta elég sokat változott a terem. Bár ettől függetlenül Sam akkor sem szeretett ide járni.
Pontosan érkezett, még is idegesen lépte át a küszöböt.
- Jó napot kívánok tanár úr!
Köszönt illedelmesen. Ha már maga az anyag nem megy neki, akkor legalább a tanárral szemben legyen jól nevelt, és ha lehet így mondani, egy picit puncsoljon neki. No nem mintha attól ő még jobb jegyet kapna a Trollnál. Na de nem is a jegyért megy, ő csak próbálkozik.
- Sziasztok!
Diáktársainak is köszön, habár annak a Sean nevű, mardekáros srácnak nem szívesen köszön. Hihetetlenül ellenszenves számára a fickó. Na de hagyjuk is, a „zöldektől” már megszokta ezt a fajta viselkedést, nem is törődik már velük különösképp, amíg nem szólnak be neki valamit. Azonban erre ma nem ad lehetőséget, gyors beveti magát az egyik padba, és elkezdi rendezgetni kellékeit.

-73-

Miután Foley professzor kiadta az utasításokat, Sam nem is tétovázik, nekilát a főzethez,  bár előbb ledobja magáról talárját, ami csak zavarja a koncentrálásban, és feltűri ingujját is. Nagyon elegáns…
Szóval előkaparja varázspálcáját táskája zsebéből, és egy pillantás múlva már emelkedik is a vízszint az üstben.
- Hmm, de hülye hangja van. Emlékeztet valamire –ez a gondolat is csak épelméjűségét mutatja.
Mikor megfelelőnek ítéli az üst tartalmát, újabb pálcamozdulattal tüzet gyújt az alá, és hagyja a vizet forrni. Ismét belepillant tankönyvébe.
„…fahasábon aprékolt futóbabok nedvhúsát…”
Előkeresi táskája mélyéből ezüstpengéjét. Kicsit csorba, na de jó ez így is. 4 szem futóbab kerül a vágódeszkára. Héj nélkül… Most hámozza meg, vagy mi? Nagyon úgy tűnik, hogy az lesz a vége…
Kicsit megirigyli a hátsó sorban ülő hollóhátast, amiért olyan jól bánik a késsel. Most neki is jól jönne efféle kézügyesség. Nagy nehezen lefejti a növény héját, bár a bogyókból alig marad valami, ugyanis a héjjal együtt a húsa nagy része is lekerült. Sebaj, nincs még veszve a dolog. Szépen feldarabolja a szemeket, az még megy is, majd a „szemétből” még megment pár nagyobb darab futóbab húst.
Mostanra körülbelül elég is lesz, szépen felforrósodott a víz is.
„…sámánnak bogáncsit…”
Ebből az isten tudja miféle termésből 3 szemet ír a könyv. Semmit nem kell csinálnia vele, legalábbis nem lát semmilyen instrukciót ezzel kapcsolatban. Annál jobb, nehezebb elrontani. A feldarabolt futóbabokkal együtt önti bele a forró vízbe.
„…borszínű egyveleg…”
Beletekint az edénybe, persze nem olyan közelről. Szépen kezdett színesedni, bár Sam nem tudta volna megítélni, hogy jó felé-e. Úgy volt vele, hogy amíg nem robban fel vele, addig jó is. Nézzük tovább a receptet!
„Hozzávenni az varangyos békáknak nedvit, keverni 7x7 irány felé…”
Egy mérőkanálnyi kell elviekben a főzetbe. Kikereste hát táskájából a célszerszámot, majd elkezdte méricskélni a varangynedvet.
- Nyami!
Fogai között morgott, egészen addig, míg meg nem telt a kanál. Azon nyomban beleöntötte az üstbe, nem is figyelt rá, hogy pár csepp a kezére folyt.
-   Oké, jöhet a keverés –gondolta. – De mi az, hogy 7x7 irány felé? Kevergessem hétszer jobbra, aztán hétszer balra? Na de ez két irány… Vagy csak össze-vissza? Mi a tököm ez, most komolyan?
Segítség után nézett, azonban senkit sem érdekelt, hogy nem nagyon érti az instrukciókat, a tanár úrtól pedig nem volt pofája megkérdezni, hogy még is mi a fenét jelent az az izé a könyvében. Jobb ötlet híján elkezdte hát ide-oda lötyögtetni a főzetet, hétszer É-D, hétszer Ny-K, hétszer ÉNy-Dk, hétszer ÉK-DNy irányban lökdöste a főzetet, valamint hétszer jobbra, hétszer balra kavarta. Ez azonban még mindig csak hat irány volt, hetediknek pedig nem tudott kitalálni semmit, hagyta hát a fenébe.
„…most hozzávenni gyors iramban az mérges ricinust.”
A nagy sietségben nem olvasta el az „aprított” szót a recepten. Nagy okosan belehajította a termést úgy ahogy volt az üstbe, amely fortyogva üdvözölte az újdonsült érkezőt.
„…Hozzávenni bele minden sukolygyékek, izzadó füvec, az főzetünk már vizes és szurokszín.”
Szépen sorjában belehajította az alapanyagokat a „Doxicid-nek” csúfolt kotyvaszába, majd elkezdte kevergetni, hogy szépen szétfőjön a sukolygyökér. Az izébizé színe valóban sötétebbre színeződött, de Sam még mindig nem volt biztos benne, hogy teljesen kóser. Sebaj, legalább vízhez hasonló volt a sűrűsége.
„…Hozzávenni végül az veresgyökereket.”
Jól van, már csak pár perc van hátra az órából. Most vagy soha! Eddig egészen szépen teljesített, Várakozáson Fölül, az biztos. Ne az utolsó lépésben essen el. Szépen elkezd méricskélni a rézmérleggel, majd amint megfelelőnek ítéli a mért adatot, fogja, és beleönti az üstbe. Zsír…
Sam nem is hitte volna, hogy időben kész lesz. Most már csak ki kell töltenie, hogy a későbbiekben használni is tudja. Nagyon ügyel rá, nehogy ujjára csepegtesse, elvégre azon már van minden a varangynedvtől kezdve egészen a kismacskaszőrig, vagy tudja isten mit rakodott bele a doxyméregbe.
Utolsó lépésként már csak a ketrec, meg a permetező begyűjtése van. Miután meg van vele, gyors rendet rak az asztalán, elvégre tudja mennyire kényes a prof a rendre. Amint lehet el is hagyja a termet.

-73-

Estére hagyta a kis dögök begyűjtését. A tanár úr által tanácsolt helyre ment. Az akció előtt beüzemelte a permetezőjét, felvette a kesztyűjét is, de azért pálcáját készenlétben tartotta. Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy végül kábítóátokkal kell lefegyvereznie a kis dögöket.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy belebotoljon egybe. Hátulról támadott, mint egy jóóó griffendéles, és egyből lelocsolta a délelőtt készített löttyel.
Lélegzetvisszafojtva várt, hogy vajon milyen hatása lesz a méregnek. Jó ideig nem akart semmi sem történni, a kis dög csupán megzavarodott a váratlan támadástól, és Sam úgy vélte megítélni, hogy támadni készült. Nem is várt tovább, pálcáját előrántva egyből a doxy „életére” tört.
- Stupor!
Vörös fény villant, bumm, bele a kis jószág képébe. Azonban Sam nem elégedett meg ennyivel, a biztonság miatt még kétszer az undorító kis izére fröccsölte a mérget.
- Ez pont jó is lesz –gondolta, és egy egyszerű lebegtetőbűbájjal a kalicka zárjai mögé tessékelte a kis állatkát.

Másnap kora reggel, már amilyen korán fel tudott kelni, leadta a halálán lévő lényt. A ketrec aljára a ’Samuel I. Goldhawk’ név volt karcolva. Ezen is túl volt…

[<<Főzőcske>>]

<<Főzőcske>>

Ajánlva: Shay, Meda, Tony

Nincs bűvös szakácskönyvem, nem vagyok konyhatündér, és nem hordok szívecskés köténykét. A világ egyik legszebb és legnehezebb művészetét próbálom elsajátítani, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Rajtam kívül még több millióan értik, hogy mire gondolok, mikor azt mondom: „ Már megint leégett ez a sz*r!” A szívem olykor megelőzi az eszem, és nem örülök, ha a népek összekeverik az olasz konyhát a brittel. Büszkén gondolok mesteremre, Antoniora - Ramazzottira,  Tottira, Puccinire, és Benignire-, akiknek közük sincs a konyhához, de no problemo. Szeretem a pepperonit, a pizza prosciutto-t, a spagetti bolognese-t , a tiramisut. Itt élek a Roxfort szívében. Bájitalban én vagyok a császár (vagy nem?)és igenis nálunk vannak a legászabb pálcaforgatók. Olaszország, Roxfort, én így szeretlek.


Igazán csöpögős hangulatomban talál rám a reggel korán kelő manója. Hunyorogva tekintek háztársaim dudorodó takarói felé, majd vetek egy kósza pillantást a vekkeremre. A látvány nem hat meg. Most is csak lomhán vándorló mutatókat látok, egy mezei számlapon. Semmi extra.
Lábaim vakarászva keresem meg magam függőleges testhelyzetben, majd hatalmasat ásítva elvégzek pár egyszerű, fáradt izmokat kímélő gyakorlatsort. Vállkörzések nélkül félember lennék. Na és, ki az a csóri, aki megelégedne egy fél idiótával? Akkor már inkább szeretik teljes egészében kiélvezni a társaságom. Nyúzott mosoly jelenik meg szám szegletében, majd a természetes úton gyártott vágás csak szélesedik, szélesedik, mintha csak gumin rángatnák. Végre egy olyan óra kerül ma utamba, ami a lehető legnagyobb élvezetet jelenti számomra. Elkalandozhatok a bájitalok izgalmas világában, amit bármilyen furcsán hangzik is, nem kötik rokoni szálak a főzéshez. A fakanalat valóban nem az én kezembe tervezték, ez viszont teljesen más tészta. Olyan ez, mint…  Tehát, nem lehet őket egy kalap alá venni.
Indulásom előtt még betermelek egy kiadós, gazdagon megtöltött szendvicset, ami még a tegnapi plusz vacsorámat követően maradt árva, majd végső energialöketként felcsapom a meglehetősen megviselt olasz zsebszótáram, és előhalászván az amico több mint egy hete érkezett levelét minden erőmmel azon vagyok, hogy választ gyártsak rá. Szegény olasz barátom madara talán azt hitte, hogy ejtőernyő van rajta, ami tompítja a zuhanást. Fúh, akkorát csapódott aznap az ablaküvegen. Rendesen megzakkant a nem létező pészmékerem. Kanyargósra sikeredett betűim arra engednek következtetni, hogy még nem tértem teljesen magamhoz. Ennek ellenére ügyetlen mozdulatokkal, de sikerül Twinky lábához erősítenem a papírtekercset.
-Csatold be magad! Na és vigyázz a felhőkkel! – adom ki szokásos utasításaimat megidézvén magam előtt barátom csapzott, torzképű madarát. Szegény pára. Annyira azért nem, jelentem túlélte a megpróbáltatásokat.
Én viszont nem élem túl ezt a napot, ha nem kerítem elő a pálcámat. Aláírom, remek játék elrejteni háztársunk nemes fegyverét, de néha a remek érzés átvált idegesítőbe. Ez most ama egyszeri, de megismételhető pillanat volt. Eszembe jut az „Invito” varázsige, mily’ felemelő másodperc, mikor varázsigéken töröm a fejem. Csak kár, hogy ahhoz pálca is kell. Pech. Jobb híján drogkereső kopót utánozva vizslatom át a helyiséget, nyújtózkodok, kúszok-mászok…és ez még csak a leredukált listája azoknak a mulatságos tevékenységeknek, amikre rákényszerülök. Szerencsémre potenciális csodálóim mind mély álomban élvezkednek. Nem sokáig.
Meglepetésemre Mathias illatfelhőket kilövellő alsónadrágjai közül kikandikálni látszik pálcám markolata. Ravasz vigyorral ragadom magamhoz a kincset, mint Tony haverom a mackóját, majd gyors készülődést követően, ellenőrizvén a szükséges kellékek meglétét az ajtó felé indulok.
Még a becsapódást követően azonban megtorpanok, 180 fokos fordulatot veszek és…
-Whááá, McGalagonya a fürdőben!!! – hívom elő rejtekéből legmagasabb frekvencián szóló, nyikorgó, fülsiketítő hangom. A riadt tekinteteket már csak képzeletemben jelenítem meg. Az ajtó csapódik, elhaló kacaj hallik.


Bájital

A tüdőtágító sétát követően kisimult arccal, harca készen nyitok be a tanterembe. Beletörődve nyugtázom, hogy néhány diáktársam még nálam is gyorsabban rajtolt, és ki felcsigázva, ki unottan várja a mai halált megvető bátorságot igénylő feladatot.
Mosollyal az arcomon biccentek Foley Professzor felé, majd talárom denevérszárnyként lebegtetve a tárolószekrényhez legközelebb eső, Meda szomszédságában lévő, üst alatt roskadozó asztalt teszem magamévá. Intek a lánynak, majd tengelyem körül megpördülve vetek egy pillantást a többiek felé is. Szemem megakad a hátam mögött álldogáló hugrás leányzón. Kacsintásra hasonlító hunyorgásom jelzi, hogy szorítok „ex-partnernőm” sikeréért. Ezt megkoronázva széles vigyorral adom tudtára, hogy egyáltalán nem tartom reménytelen esetnek. Sőt! Ígéretes tehetség.
Csillogó íriszekkel hörpintem fel Foley szavait, gondosan elraktározva azokat az agyam eme célra kijelölt rekeszeibe. Az asztalomon időközben megjelenő pergamenre ráhelyezem rézmérlegem lábait, hogy a teremben uralkodó „irtózatos” légáramlatoknak köszönhetően ne főzzem azt is a „levesbe”. Bár lehet, hogy igazán megbolondítaná a bájitalt. A gondolatra mosoly ül ki arcomra, miközben bandzsítást imitálva, a lapra, jobban mondva az azokon sorakozó kusza betűkre fókuszálok.
~Áhá, Doxicid.~
Ugyan közelebbi kapcsolatot még nem létesítettem a főzettel, de a tüneményes tündérlényekkel már volt szerencsém összefutni párszor. Annyira azért nem tüneményes egyedek. A recept megfejtését követő lépés, mint mindig, most sem a pálcámhoz kötődik. Öt év alatt vajmi keveset változtam e téren. Mai napig szeretem magam kézben tartani az életem, nem holmi varázseszközre bízni. Így most is a testemhez nőtt, két darab lábon sétálok a tároló felé, hogy kézbe vegyem, a kézbeillő dolgokat. A folyamatot az anyagok számát, és kezeim kapacitását figyelembe véve többször megismétlem.
Az üsthöz visszatérve immáron áthatóbban tanulmányozom át a rövid, ám annál velősebb irományt, majd stopperórám magam mellé helyezve belekezdek a nagy műveletbe. Mózes módjára vizet fakasztok pálcámból, és mérőszalag híján szemmértékemre hagyatkozva ¾-ig töltöm az üstöt. Lélegzetvisszafojtva mormolom el a tűzcsiholó igét, minek következtében lángok csapnak fel, és kezdik el nyaldosni a kondér alfelét. Eltekintve azon ténytől, hogy a víz elég gyorsan eléri a forráspontot, egy egyszerű varázslattal elősegítem a folyamatot, majd a fadeszka után nyúlok. Biztonság kedvéért a veszedelmes lényekkel érintkező kezemet már most a fémkesztyűbe gyömöszölöm, majd gyilkolásra készen, kezemben a késemmel harakirit hajtok végre. A futóbabokról ugyanis tudniillik, hogy nem csak kiváló sprinterek, de ordításból is jelesek, így jobb minél hamarabb túlesni a dolgon.
~4 szúrás. 4 halott. Nem rossz arány.~
Ezennel kihalászom a műveletet követően osztódásnak indult világosbarna, hosszúkás babszemeket rejtekhelyükből, és óvatos mozdulatokkal lehántom róluk a vékony fedőréteget, engedelmeskedvén a receptben foglaltaknak. Precíz munkát végzek, az üstből kilövellő lávaszerűen felém tartó forró víz azonban kizökkent nyugodt lelkiállapotomból.
-Vaffanculo! –ugrok el a löket elől egy dühös morgás kíséretében, ami így engem megkímélve az asztalon árasztja el a szükséges kellékeimet. Pár kapkodó mozdulatot követően, pálcám megtalálva lecsillapítom a tüzet, miközben fél szemem Foleyra vándorol.
-Leperex! –adom ki az utasítást immáron jóval erőteljesebb hangon, mire a víz megadja magát, én pedig egy homloktörléssel jelzem, hogy ezt megúsztam. Arra azonban nem figyelek, hogy az apró balesetnek ára van, ugyanis a víz egy (talán még elhanyagolható) hányadától búcsút intettem. Pá-pá.
A stresszes pillanatokat követően „Vingardium Leviosával” felemelkedésre késztetem a deszkán nyugvó hullákat, majd eleresztvén azokat engedem, hogy lubickoljanak egy kicsit. Ugyanígy cselekszem a sámánbogánccsal, ami tulajdonképpen egy szúrós kis golyóbis, felszínéből kinőve jó pár apró tüske adja tudtomra, hogy jól döntöttem, hogy felvettem a kesztyűt. Illata leginkább a mugli háztartásban használatos szegfűszegéhez hasonlatos. Ebből három szem szükségeltetik.
Az összeérés ideje éppen elegendő arra, hogy megvívjam legundorítóbb harcomat. Vetek egy megvető, vagy sokkal inkább távolságtartó pillantást a kezemtől jobbra ficánkoló dobozra, ami nem magától illeg-billeg.
~Jobb lesz minél hamarabb túlesni rajta.~
Nyelek egyet, majd időhúzás céljából keverek egyet a színesedni látszó mágikus kotyvalékon. Ezt követően felnyitom a doboz egyik, majd másik fedelét, és kihalászom belőle az áldozatot. Bár ha jobban belegondolok, az én vagyok. A tenyérnyi jószágot a deszkalapra ültetem, és másodpercekig farkasszemet nézve a jószággal imádkozom, hogy ne a fejemen kössön ki. A megerőltető művelet közben kitapogatom a pálcámat és örömmel tapasztalom, hogy az idomításom bevált, továbbra is akár egy jó kutya gubbaszt a helyén. Én jövök.
-Rictusempra! –szegezem az állatra a fegyverem. Még ifjonckoromban olvastam valahol, hogy ez a legjobb módszer a varangy taccsravágásában. Bármily’ meglepő, de állatok esetében teljesen más a hatása, mint embereken. Az áldozat megdermed, és egy percig, ismétlem, egyetlen egy percig kezesbáránnyá változik. Persze lányoknál bevált módszer a hagyományok szerint a csókos megoldás is. Huncut mosollyal pislantok hátra Shay felé, aki talán félvérként tisztában van ezzel a különös szokással. Nem teketóriázok. Ismervén a kegyetlen valóságot, megfordítom a porcelánbabaként engedelmeskedő jószágot, majd mutatóujjam a valagához helyezem, alá tartom a mérőkanalam és a bőrt irritálva annyi nedvet idézek elő, amennyi megtölti a kanálkát. Nincs mese, itt a megoldás valóban a béka segge alatt keresendő.
Merész mozdulattal keverek még egyet-kettőt a főzeten, mire az egyre inkább egy jó minőségű fehérbor állagát és színét veszi fel, majd belelöttyintem a lecsapolt varangynedvet. Hogy az üstből felszabaduló gázok még véletlenül se kerítsenek hatalmukba, és ne kelljen a homályos látás következtében kardomba dőlnöm, egy könnyed pálcaintéssel eltérítem a „gomolygó felleget”. Természetesen társaim testi épségét ezzel a manőverrel nem veszélyeztetem, ennyire azért nem dúl bennem a versenyszellem. Megtisztítván az utat immáron kitágult pupillákkal nyomulok a kondérba, tartózkodván attól, hogy egy szemgolyóval gazdagodjon a beetető folyadék. Örömmel nyugtázom, hogy minden a lehető legnagyobb rendben, így hát következhet a bűvös keverés. Azaz előtte még egy kis ricinusmag vagdosás. A mutatványhoz védőszemüveget veszek fel, jól tudván, hogy a magból esetlegesen kilövellő folyadék szembe, szájba kerülése meglehetősen veszélyes. Így darabolom apróra a kis, fekete, szotyira hajazó magot, majd a keverésig a deszkán pihentetem. Most matematikai képességeim legmélyebb bugyraiba tekintek, de 7 irányt sehogy se sikerül összeszednem. Mivel nálam a hülyeség határtalan, gondolok egy merészet és ennek hangot is adok.
- Bájital! – mintha csak azt mondtam volna, hogy: Heuréka!
Na de, a bájital szó 7 betűből tevődik össze, minden betűje más irányba kanyarodik, így minden betűt 7-szer rajzolva a főzetbe, reményeim szerint elérem a kívánt hatást. Büszkén végzem el az eltervezett műveletet, majd látván a sűrűsödést gyors mozdulatokkal belesodrom a ricinusmag maradványait. Ezután ismételten a mentőövként szolgáló papírra tekintek, mely a következőket mondja:
„Hozzávenni bele minden sukolygyékek, izzadó füvec, az főzetünk már vizes és szurokszín.”
Tehát jöhet pár szál sukolygyékény, amivel szerencsére nem kell sokat szórakozni, ezért csak letépem a kellő mennyiséget a fásult szárról, és a zöld színű hosszúkás, fűszerű egyedeket a főzetbe dobom. Nem keverem, hagyom, hogy magától szétmásszon, ami nem egy hosszadalmas folyamat. Addig kinyitom az izzadófű levével telt fiolát, és ügyelve arra, hogy ne párologjon el idő előtt belőle a „drága” folyadék, egy tű segítségével felszívok 7 ujjnyi adagot, majd arányosan eloszlatva azt a főzethez adagolom. Nem csinálhattam annyira rosszul, mert minden csepptől szürkébb és szürkébb, majd vizesebb és még vizesebb lett a keverék. Kezdtem nyeregben érezni magam, de még mindig nem volt vége.
- Hozzávenni végül a veresgyökereket. –olvasom hangokat hallatva az utolsó sorokat, miközben kezem már egy zacskóban kotorászik. Kiemelkedve onnan egy pár rücskös, fehéres, olyan igazi gyökérhez méltó zöldségféleséggel gazdagodik testrészem. Nem tudom miért, de ez a távolugró, akarom mondani sápugró növény nem rémlik nekem. Viszont egész nyugodt teremtés.
Persze erre már a deszkára tétele előtt rögvest rácáfol. Ugyanis nem a deszkán, hanem a nyakam körül landol, jobban mondva tekergő kígyót játszva fojtogató tevékenységbe kezd. Szemeim kiguvadnak a hirtelen ért támadás következtében, kezeimmel megmarkolom a bestiát, de kevés ehhez az emberi erő. Még mielőtt bárki is a segítségemre igyekezhetne, megkaparintom a pálcát és egy erőteljes varázslattal lefejtem torkomról a piócaként rátapadó vehemens lényt. Dühömben, szikrázó szemekkel ragadom meg a kést, és akkorát vágok a növény „fejére”, hogy az leesve kiereszti magából a folydogáló „fehérvérsejteket”. Mivel a levére egyébként sincs szükség, a mérlegre helyezem az egyedet, majd a még nyugalomban lévő társával is eljátszom a folyamatot. Végtére a mérleg megadja magát, a kívánt mennyiség pedig pottyan a forró főzetben. Újabb néhány keverés, majd elégedett mosoly következik.
- Pronto signore!
A sötétszínű, vizes állagú kotyvalékot hagyom kihűlni, miközben egy „Suvickus-t” mormolva eltávolítom a csatatéren maradt összes nem odaillő elemet. Táskámból fiolákat pecázok ki, majd megmerítem azokat a kész Doxicidben, mindaddig míg teljesen meg nem telnek. Felszerelésem összeszedve, nyugodt léptekkel menetelek Foley felé, mosolyogva kocogtatom meg az immáron nevemmel ellátott fiola oldalát, melyet a kijelölt rekeszbe helyezek. A másikat eközben a táskám egyik oldalzsebébe csúsztatom. Kalap. Kabát. Intek, majd kitrappolok a teremből.


Doxylesen

Elérkezett a nagy pillanat.
Mohón pakolom a vacsora utolsó falatkáit is a pofazacskómba, mely már lassan kipukkanni látszik a temérdeknyi ételmennyiségtől. Úriemberhez illően, tele képpel pattanok fel az asztaltól, majd „Banderas” vállára csapok, amolyan további jó étvágyat kívánva neki, és kisietek a teremből. Agyam már a begyűjtés mámorító pillanata körül forog, és legfőképp azon, hogy merre kezdjem a vadászatot. Hogy őszinte legyek nem akarok túl sok időt elcseszni vele, hosszú még az este, és nem holmi undormány tündérlények űzgélésével szeretném tölteni azt. Bár azért meg kell valljam, egészen testhezálló feladat lenne, ha mondjuk a főzetem egyből kiütné őket. Turbómozgással ragadom magamhoz a ketrecet, a permetezőt jobbom alá csapom, a fiolát a benne lötyögő folyadékkal talárom egyik zsebébe, a pálcát a másikba.
Start.
Úgy döntök, hogy összekötöm a kellemest a hasznossal, ugyanis az esti séta jótékony hatásairól mindenkinek órákat tudnék mesélni. Tehát kinti lesre indulok. Kiérve, arcom hideg szellő csapja meg, ami valljuk meg doxyk számára nem a legmegfelelőbb környezet. A virágokért viszont odavannak, és igazából az éjszaka az ő igazi terepük. Óvatosan egy közeli fa törzsének dőlök, és onnan várom az áldozatot. A ketrecet nyitott állapotában helyezem magam mellé, naivan bízva abban, hogy talán magától is beletalál, bár ez nem sanszos. A fémkesztyű immáron a kezemen feszül, mint valami extravagáns motorosszerkó, a csali viszont. A csali viszont otthon maradt. Nem is én lennék. Rántok egyet a vállamon, beletörődve ezzel „sanyarú sorsomba”, majd előhalászom a fiolát, és hozzáerősítem a permetezőt. Újdonsült vízipisztolyom harca készen szegezem előre, és mozdulatlan testhelyzetben várok. Először egy délibábot próbálok megcélozni, talán ez már az álmosság jele. Majd fülem kezd hirtelen piszkosul viszketni, de először nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Mikor az eset sokadjára is megismétlődik, vadul hadonászni kezdek, vesztemre. A szőrös tündérmanó támadást érzékelve visszakézből hajt el a fenébe, de gyors lélekjelenlétemnek köszönhetően ugyan csukott szemmel, de lesprickolom a főzettel. Először csak fél szemmel kukucskálok ki, majd veszélyt nem érzékelve a másikat is útjára bocsátom. Nem látok mást, csak egy lábam előtt heverő kis kupacot. A talpnyalója. Győzelemittas ábrázattal terelem pálcám segítségével a jól megérdemelt nyugvóhelyére, majd börtönébe reteszelem. Sietős léptekkel igyekszem vissza a hálókörletembe, ahol még aznap este ellátom a rácsot adataimmal.
Másnap első dolgom, hogy felkeressem Foleyt, akinek szerény mosollyal adom át az előző napi áldozatomat, természetesen ketrecestül, majd mellé ajándékként átnyújtom a majdhogynem tele lévő fiolát is. Ho finito tutto.

Unalom. Körülbelül erről szól az egész mai nap. Császkálás ide-császkálás oda egyik óráról a másikra. A hatalmas kastélyban egyszerűen semmi izgalom sincs. Mondjuk az is kérdés, hogy mi számít egyáltalán nekem, izgalomnak a 13. terem óta. Még mindig nehéz feldolgozni az ott történteket, még is már az egész olyan, mintha csak egy rossz álom lett volna. Az igazat megvallva nem is akarok nagyon rá gondolni. Próbálok a kviddics és a DS edzésekre koncentrálni, de hát ez sem megy túlzottan. A csapatban vérfrissítések voltak plusz éppen elég kellemetlen légkört teremt nekünk az az ostoba Wolf. Nem értem Audreyt, hogy Őt miért nem szórta ki a csapatból. Sokkalta nyugodtabb lenne a légkör és ez tény. James szeptember óta játssza az eszét és ez kezd nagyon nem tetszeni.
DS edzések pedig túlon-túl ritkásan vannak az adrenalin pörgetéshez, de persze ez várható volt kedves kis fekete kámzsás barátainknak köszönhetően. Röhej ez az egész, komolyan mondom. Még Umbridge idején sem volt ilyen rémes a Roxfort!
A halálfalók óráiról pedig ne is beszéljünk. Undorító népség. Legjobban Mirol idegelt fel SVK-n, oh bocsánat már csak SV-n. A „Kivédése” szócska már nincs a tantárgy nevében. Mi a halálért jó sötét varázslatokat tanulnunk? Azt hiszik, amint végzünk a Roxfortban magunkra firkáljuk a sötétjegyet és beállunk közéjük? Csoda, hogy a Griffendél Godrik Akadémiát még nem nevezték át Mardekár Malazárra. Botrányos. Történjen már valami! Így az ország külpolitikája is szánalmas, hogy Sötét Varázslók irányítanak. De ez engem miért is érdekel? Csak mert jelenleg ebben az országban élek? Jogos. Hiszen, ha felnövök úgy is visszaköltözök Ír honba. De hát akkor is. Itt van a családom, a barátaim és még én is! Ráadásul anyu mugli születésű! Egyelőre a pénz megvéd minket, de hamarosan ránk fognak szállni, érzem.

Mindenesetre ez az idő még nem érkezett el és nekem éppen bájitaltanom lesz. Ideje lenne visszatérnem a jelenbe a teljesítményem megint, romlik és most nem tudom kenni semmire izgalmak híján, hiszen járőrözés közben is tudnék tanulni. Ha akarnék. Eredetileg akarok is, de valahogyan mindig elfelejtődik, ámbár tegnap pont bolt időm átolvasni a mágiatörit és a bájitaltant. Hozzáteszem mágiatörire tök feleslegesen készültem, hiszen ezzel az átkozott nőszeméllyel úgy sem tanulunk semmit, persze ha a testvére visszatér agyon fog minket szívatni, úgyhogy inkább tanulok magamtól. Jobban járok.
Lépteimet begyorsítva sikeresen, időben beérek a Bájitaltan terembe. Ennek az órának viszonylag még örülök is. Foley prof nem igazán halálfaló párti és az Ő órái megmaradtak a régi hangulatban, ami nem mondható el a nagyban lecserélt tanári-karról. Mondjuk tény, hogy sosem voltam túl jó a kotyvasztásban, de ha megerőltetem, magamat talán egy Várakozáson felülit össze tudok kaparni. Talán. Mondjuk, nem nagyon tetszik a hatodéves tananyag. Permet szerek. Eleve a gyógynövénytant utálom és közelébe sem megyek semmilyen mozgó gaznak így fölösleges megtanulnom, hogy mit főzzek rájuk. Nem?

Pár diáktársam már bent van az alagsori teremben, pont úgy ahogy a késést nem ismer prof. Valószínűnek tartom, hogy a „fiatalabb” kategóriába eső tanárok közül, Ő az egyetlen, aki hord magánál órát. Qcross és Raimbourg egyfolytában késik, ami persze nem túl nagy probléma de néha már idegölő, főleg Qcrossnál, aki még tanítani is akar utána. Egy biccentéssel köszönök Foleynak és a többieknek majd elfoglalom a szokásos helyemet.
A tanár úr már mindent elő készített és ezúttal már én is felkészültem. Tavaly az RBF vizsgámon sikerült hihetetlenül kiidegelnem Foley-t, amikor kábé semmilyen felszerelést nem vittem magammal és ott kellett szaladgálni, hogy meglegyen minden. A gyakorlatom így is E lett, csak a K elméletemnek köszönhető, hogy megkaptam a V-t. Tehát körülbelül minden osztályzatot végig jártam a nyamvadt Bájitaltan RBF-fen és közben az őrületbe kergettem a tanár urat, aki szerintem az óta is pikkel rám.
Szemem elkerekedik, amikor felfogom az információt, hogy mit is készítünk az órán. Doxicid? A megátalkodott! A szemétládája! Merlin mahagóni mankójára! Hogy képzeli? És még vadásszunk is hozzá?! Ez már több a soknál! Ha nem lenne jelenleg ilyen szigorú az iskolarendszer most azonnal kimennék a teremből. Arra buzdít minket, hogy legendás lényeket mérgezzünk?! Okés, persze a doxy nem a legkedvesebb „lakótárs”, de hát én sem kábítok el senkit a fiúhálóba akármilyen büdös is a lába. Ezzel most elásta magát nálam a szemétje!
De muszáj megcsinálnom, bármennyire sem szeretném. A jelenlegi átlagommal nem engedhetek meg magamnak egy H-t. De hogy tudnám elérni, hogy ne bántsak doxykat? Habár már a puszta méreg elkészítése is ellenkezik az elveimmel. Ha már vadászni nem megyek, kompenzálhatnék. Elkészítem viszonylag jól ezt a fertelmes, undorító mérget majd megmondom ennek a Merlin vertének, hogy nem vagyok hajlandó Doxyra vadászni. Úgy is! Tökéletes terv, nemde? Lumpsluckot sem értem, hogy mehetett bele ilyenbe. Ez bestiakínzás. Eleve a Doxy védett lény ráadásul fent áll az esélye annak is, hogy valamelyik balfácán a túlerősre kevert permetével megöl egyet. Szúrós és megvetős pillantásokat küldök a tanár felé majd beletörődve a dologba elkezdek dolgozni.


Essünk neki... Háromnegyed kondér víznek, amíg felmelegszik, kell egy kis idő így célra törő, ha a forralással kezdem, és amíg felforr, bíbelődhetek a hozzávalókkal. Van még az órából körülbelül negyven perc. Ha mázlim van húsz perc alatt felmelegszik ez az ökörség. A csapnál túl sokan vannak, hogy most odamenjek tolakodni az üstömmel, célszerűbb pálcából fakasztani a vizet. Pálcámat gyorsan az üst fölé tartom majd elmormolom a varázsszót.
- Aguamenti! – s láss csodát az üstben már is víz volt. Amint a víz elérte a kellő mennyiséget lealítottam a bűbájt és eltettem a pálcámat. Az üstöt láng fölé tettem és el is kezdtem most már behatóbban olvasni a receptet.
Futóbab, izzadófű levél, ricinusmag, sámánbogáncs, sápugró veresgyökér, sukolygyékény és egy merőkanál varangynedv. Igazán kellemes összetevők mondhatom, elhiszem, hogy kábító hatásuk van. Már csak a tudat, hogy ilyen undormánnyal rám spriccelnek is borzasztó. Izzadófű, veresgyökér és varangynedv még van a személyes készletemben de a többiért vadászatra kell indulnom. Tekintetemet a tárt szekrény felé fordítottam, ami előtt diáktársaim tömege sorakozott a hozzávalókért. Na jó 'asszem előbb akkor kiadagolom azokat, amiből van nálam is.
Nagy nehezen előkotortam a táskámból a mérleget és a vágó szerszámokat plusz pár üvegcsét. Nagy cuppanással levettem a dugót az izzadófüves üvegcséről és elkezdtem kimérni. 4 uszkve 7 ujjnyi adag, a színváltozástól függően. De utálom az ilyeneket. Kivettem az üvegből a nyálkás fűleveleket, amin a nyál összevissza váltogatta a színét. Na, jó akkor most hogy csoportosítsam? Árnyalat vagy a színváltás gyorsasága szerint? Az árnyalatos megoldás szimpatikusabb megoldás, hiszen gondolom más anyagot tartalmaz az, amelyik narancssárga és piros között váltakozik, mint a kék-zöld. Hatujjnyi adag ki is jött viszonylag különböző színekben, talán megfelel. Remélem.
Most jöhet a veresgyökér. Kinyitottam a befőttes üveget (sajnos ezek az izék nem férnek be üvegcsébe) és kiszedtem belőle a vöröses répára emlékeztető groteszkül nagy és büdös gyökereket és a rézmérlegemre pakoltam. Fölösleges volt annyira pakolnom, mert 5 uncia egyetlen bűzgyökér értékével egyezett meg, úgyhogy azt az egyet kint is hagytam a többit pedig visszarakosgattam az üvegbe. A tömeg szépen fogyott, amíg daraboltam a veresgyökeret és amire végeztem már el is tűntek a szekrény elől.
A tőlem telhető legnagyobb sebességgel felszerelkeztem a szekrényből és baktattam is vissza a placcomhoz. Úgy éreztem csak most fog jönni a nehezebb rész. Jól sejtettem. Mindig is utáltam a futóbabot, de ez most rémes volt. Amint kivettem a négy szemet a légmentes flaskából azonnal elkezdtek hajtani kifelé. Az egyik már majdnem virágba borult mire át tudtam döfni a késsel. Nagy nehezen lepucoltam róluk a friss hajtásokat és a zöldes héjukat majd félre tettem őket a veresgyökér darabkákhoz és az izzadófűhöz.
Recept szerint a sámánbogáncs jött a futóbabok után így kénytelen voltam azzal az utálatos hozzávalóval folytatni én is. Szerencsére ennél nagy méricskélés és erőfeszítés nem kellett, bár az egyik színes sávos, tüskés golyó elég rendesen megszúrta az ujjamat, ahogy benyúltam érte. Ez még nem vészes, harmadikban az egyik szabályosan az arcomba ugrott és szétszurkált. Lehet, hogy most már érzik, hogy erősebb vagyok és berezeltek. Mindenesetre most elég nyugton voltak.
Jöhetett a ricinusmag. Mugli növény hál’ istennek. Oké, hogy mérgező de legalább nem ugrál és nem pislog rám. Gyorsan feldaraboltam a ricinus magot és szerencsémre pont időben. Az üst elkezdett rotyogni a víz úgy néz ki elérte a kellő hőmérsékletet.

Gyorsan beledobáltam a recept szerint a futóbabot és a sámánbogáncsot és vártam. Előkotortam nagy nehezen a lépréselőmet, amíg a főzet elérte a kívánt borszínt. Na, jó, hogy borszín, azért túlzás engem jobban emlékeztet speciel a sárkánytrágyára. Még a szaga is olyan, pusztán az álaga különbözik. Most egy ujjbab üvegcsét nyitottam ki. Varangynedv. A mérőkanalamba beletöltöttem a gusztustalanul sűrű szürke masszát (nedvnek nevezni azért eléggé botor dolog) és mérőkanalastól a rotyogó főzetbe tettem.
„Keverni 7x7 irány felé” Mennyire is utálom ezeket a régies szövegeket. Mi a francra gondol azzal, hogy hétszer hét irány felé úgy még is?! Gondolkozz Sol, gondolkozz. Tündérmanók befogására kell ez a trutyi. A hetes eleve a tündérek száma a számmisztikában. Oké, nem oda járok fakultációra de azért ennyit még én is tudok. Hét irány? De hát csak négy égtáj létezik. Az ördögbe is még ebben a viszonylag könnyű kotyvalékban is van valami, ami kifog rajtam!
Hirtelen megvilágosodás. A kanállal rajzoltam egy septagrammot az üstben. Valamivel sűrűbb is lett a löttyi. Lehet, hogy mégsem vagyok annyira hülye? Gyorsan még hatszor rajzoltam a merőkanállal tündércsillagot a bájitalban és a végére tényleg egészen sűrű lett. Nagyszerű! A végén még kiderül, hogy nem hiába vagyok Hollóhátas!
Amint befejeztem a hetedik hét ágú csillagot beleszórtam az üstbe az aprított ricinusmagot. Egy kicsit bugyborékolt a méregtől a sűrű massza, de semmi komolyabb nem lett így jöhetett a sukolygyékény. Most egy darabig hagytam a kevergetést, hiszen a recept szerint jártam el. Vártam, hogy a ceruzára emlékeztető szalmaszínű gyökérből kijöjjön minden és hígabb legyen a massza. Amíg hígult a tésztaszerű cumó az üstben újra a kezembe vettem a lépréselőt. Beletettem a kiválogatott, nyáladzó izzadófüveket és vártam.
Amint kellően híg lett a bájital a lépréssel a legnagyobb erőfeszítéssel próbáltam szétnyomni az izzadófüveket, hogy minden levük kellően az üstbe juthasson. A nyálkás lé, mint valami bestiának a nyála úgy csorgott az üstbe. Gusztustalan egy főzet, mondom én. A szurokszín dolog megint túlzás az én bájitalomra. Ezúttal sokkalta találóbb lenne a szenes alumínium. De hát ízlések és pofonok, nem várhatom el az angoloktól, hogy olyan pompásan fogalmazzanak, mint mi Írek.
Végre! Az utolsó hozzávaló. Gyorsan beleszórtam a veresgyökeret a löttyibe (ami ettől lila színű lett) és szusszantam egyet. Még volt tízperc az órából és a többiek még összevissza mesterkedtek. Nem igazán mondanám, hogy tökéletesre sikeredett a kotyvalékom, de úgy érzem sikerült legalább egy E-t vagy V-t összehoznom. Ami nem is baj, mert tuti egy jeggyel lentebb lesz az osztályzatom a hamarosan bekövetkezendő jelenetem után

Egy fiolányi Doxicidet kimertem és értelem szerűen meg is töltöttem vele egy fiolát. Felcímkéztem szépen a nevemmel majd elkezdtem összepakolni. A tanár úr meglehetősen bután nézett rám, amikor látta, hogy a maradék löttyit már ki is öntöttem a lefolyóba. Most még ne utáljon, ezt az órát legalább nem beszéltem végig. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy Foley gyászolja az elkározott hozzávalókat. A felszereléseimet elmostam és szépen visszapakoltam a szekrénybe és a táskámba. Sajnos hiába az elhasznált hozzávalók a táskám ugyan annyira nehéz volt, mint a nap eddigi részein. De kezdem megszokni, akárhányszor bájitaltanunk van, leszakad nap végére a hátam.
A fiolával a kezemben rögvest megcéloztam a professzort, aki még mindig úgy nézett rám, mint egy sült bolondra.
- Tessék, itt a készítményem! – mondtam a kelleténél talán indulatosabban. Már megint elkezdtem magamat felhúzni. - Remélem tudja, hogy a Doxy védett állatnak van nyilvánítva, mivel csak Észak-Britanniában és Észak-Amerikában él! Az angol varázslótársadalomnak ideje lenne komolyan venni a védett bestiák jogait! – nyugi Sol, ne kiabálj. Szerencsémre sikerült is tartoztatnom magamat és inkább csak indulatosan beszéltem, mintsem kiabáltam. - Nem vagyok hajlandó Doxyra vadászni, semmilyen körülmények között! Remélem, megelégszik a főzettel. - ááá úgy viselkedem, mint egy hisztis kislány. Na, már mindegy, ami kijött az kijött. Mondjuk nem is tudom mit várok az angoloktól. Mindig is pusztították a doxykat és valószínűleg ezután is fogják. Mázlimra éppen ekkor csengettek és ott tudtam hagyni egy biccentéssel a professzort, aki távozásom után valószínűleg röhögő görcsöt kapott.

[• • Blugy-blugy • •]

•  •  Blugy-blugy  •  •

  Akkor sem szerettem a bájitaltant, amikor Piton tartotta, de még így, hogy Foley tartja, még így se! Az elmúlt időben nagyon rohadtul letojtam a tanulást, az órákat épp, hogy végigültem, és csak pár idegszál választott el attól, hogy ne menjek be az órákra, de valahogy mindig ott voltam minden órán. Az órai feladatok általában nagy kín-keservvel sikerültek, mindig át-átcsusszantam egy-egy dolgozaton, de valahogy mindig sikerült, eddig még nem buktam meg semmiből, csaknem fogok pont bájitaltanból eltaknyolni.
   Lehet, hogy a tanulás utáni repdeső gyűlölet miatt vánszorogtam be ennyire kelletlenül a tanterembe. Úgy néztem ki, mint aki épp a kivégzésére menne. Hangtalanul bemásztam a terembe, és csak annyira köszöntem hangosan, hogy épp csak a tanár halhassa, hogy nem vagyok faragatlan.
   - Jó reggelt Professzor úr! – néztem rá, azzal helyet foglaltam az egyik szabad üst mellett, és rápillantottam a mai óra anyagára. Fájdalmamban felnyögtem, majd feltűrve két karomon a hosszú ujjamat, kis terpeszbe állva neki – akartam – feszültem a kotyvasztásnak.
   Mielőtt még bárminek is nekifogtam volna, észrevehetetlenül a többi diákra sandítottam, és bár volt ismerős, úgy tettem, mintha rettentően lefoglalna a tanár mondandója, ugyanakkor alig tudtam összpontosítani a szavaira. Nagyjából felfogtam minden információt, és ismét a feladatra bámultam.
   Kisebb méretű válltáskám aljából előkapartam a késemet, illetve védőkesztyűmet, mérleget és miegymást. Reméltem, hogy marad nekem is főzethez való alapanyag, nehogy úgy járjak, mint múltkor, hogy épp kifogyott nálam, szóval megrohamoztam a többiekkel egyetemben a tároló szekrényt és kezemben a lappal sorra vittem az asztalomhoz a szükséges anyagokat.
   Majdnem leblokkoltam, hogy mégis, hogy kezdjem el, de a falon lévő óra emlékeztetett rá, hogy nincs idő bambulásra, csupán háromnegyed órám van!
   A rövid kis leírásra sandítottam, és átfutva a gondosan megfogalmazott mondatokon, próbáltam rögzíteni, majd nekikezdtem.
   Pálcámat előhúztam és a kis kondér aljára szegeztem.
   - Piroinitio! – azzal alágyújtottam.
   Amint kimondtam a varázsigét, legszívesebben pofon vágtam volna magam. Nem kellett volna előmelegíteni a kondért, víz nélkül, az meg a másik, hogy a felforrt vízbe azonnal bele kéne a szükséges alapanyagokat.
   Hát már édesmindegy volt, arra az elhatározásra jutottam, hogy egy nagyon kicsit várok, beleöntöm a vizet, addig a lehető leggyorsabban előkészítem a sok gyökeret meg gezemicét.
   A futóbabok meghéjazását már azonnal elkezdtem, húsát pedig egy letisztított nagy deszkára tettem le. Ez viszonylag gyorsan megvolt.
   Mellétettem a három szem sámánbogáncsot és a pár szál sulyokgyékényt. Utána ismét megmarkoltam a pálcámat, és a kondérba mutattam vele.
   - Augamenti! – de a kondér csak félig telt meg. Füstölögve megismételtem gyengébben a varázslatot, mire körülbelül háromnegyedig megtelt az edény. A víz elkezdett melegedni. Magam elé húztam a mérleget, és sápugró veresgyökeret szem szerint kimértem, majd addig pakoltam rá a mérlegre, míg öt unciát nem mutatott. Ezzel elbíbelődtem egy darabig, majd az izzadófű levét kipréseltem késemmel, és egy kis fiolába öntöttem, hogy ne itatódjon fel a deszkán, majd védőbűbájjal és nem mellesleg kesztyűvel a kezeimen a ricinus magot is felaprítottam, és azt is lezártam egy fiolába, nehogy valami gáz feltörjön belőle, vagy tököm tudja mi. Hiszen a recept azt írta mérgező. Dehogy hogyan és miért?
   A forró vízbe, mielőtt még kifutott volna beledobáltam a futóbabot és a sámánbogáncsot. Ujjaimat keresztbe vetve félszemmel figyeltem, ahogy a víz kezd elszíneződni, de nem vártam meg teljesen, mert észbe kaptam, hogy a varangynedvet is ki kéne merni valamivel.
   - Mérőkanál! – jesszus! – Mérőkanál, mérőkanál… - mormogtam, majd felkutattam az egész asztalomat, de sehol sem találtam. Ijedten pillantottam a főzetre, ami kellemes borszínűvé vált közben. Kapkodva körülnéztem magam körül, és valami megcsillant a földön. A mérőkanál! Gyorsan felkaptam, és a palack varangynedvben jól megmerítettem, majd beleöntöttem a már kicsit sötétebb főzetbe. Csak reménykedni tudtam, hogy nem repül fel az iskola a főzetemtől, de látszólag semmi baja nem lett attól, hogy sötétebb lett, így gyorsan a receptre sandítottam.
   „…keverni 7x7 irány felé…” – tátott szájjal bámultam a lapot, tekintetem a kifejezés és a főzet között ugrándozott. Idegesen dobolni kezdtem lábammal, és oldalra sandítottam, hogy lássam a többiek hol tartanak, illetve hogy oldják meg ezt a részt. Ahogy néztem valaki már jóval arrébb tartott, míg mások tanácstalanul vakargatták a fejüket az üst mellett. Csak a terem végében láttam valakit kevergetni, de odáig nem láttam el.
   - Vagy sikerül… - megfogtam a pálcámat, és egy jelölő bűbájjal a kotyvalékot a 7 egyenlő részre osztottam, a részek egy kört alkottak. – vagy nem. - A vonalak egy centire lebegtek a félkész főzet felett. Az átlók középpontjában állt a keverőkanalam. Az egyik cikkely vonalán áthúztam a kanalat, majd a köríven végighúztam, ezzel megkeverve a doxicidet, és végül ugyanazon a vonalon visszahúztam a kör középpontjába. Ezt megismételtem még hatszor a különböző sugarakon, majd feloldom a jelölő bűbájt, és kiveszem a keverőkanalat. És gyorsan belevarázsolom a ricinust, úgy hogy ne érjek hozzá, majd a már sűrűbb főzetbe beledobom a sulyokgyékényt, az izzadófű levét. A főzet lassan elszíneződik, de ahogy eddig sötétebb volt, mint a közönséges borszín, még a szurokszín is, mintha sötétebbnek tűnt volna. (Az lehetséges?). Végül az öt uncia veresgyökeret is belehajigálom. Még egyszer belesandítok a receptbe, nehogy kifelejtsek valamit, de ha eddig elrontottam valamit, annak már édesmindegy.
   Bepalackoztam a szert, kitisztítva mindent, elpakoltam magam körül. És még maradt... négy kerek percem!

  - Na gyertek, ti undok kis dögök! - suttogtam gonoszan, majd erősen megmarkoltam fémkesztyűs kezemmel a pálcám illetve a liliomgyökér-csokrot, majd kinyújtva a növényeket a doxik felé, vártam, hogy ráharapjanak a csalira. Először az egyik rugaszkodott el, így rányomtam egy Stupor! - t, de közben a következő már támadott, így hátráltam pár lépést, mire elbotlottam valamire, és hanyatt vágódtam, de még időben ráüvöltöttem a másik doxira:
   - Stupor! - ismételtem, majd néztem, ahogy elkábul a másik doxi is. Fogalmam sem volt meddig lesznek ilyen állapotban, ezért gyorsan bevágtam őket a ketrecbe, gondosan rájuk zártam az ajtaját, és jól nyakon öntöttem őket a permetszerrel, de mégis hagytam a palackban. A doxik teljesen kidőltek, de meghalni nem haltak meg. Lehet, hogy kicsit erős lett a bájital? Vállat vontam, majd visszasiettem a kastélyba, és másnap az első dolgom volt, hogy leadjam a főzet maradékát, illetve a névvel, házzal, évfolyammal ellátott ketrecet a tanár úrnak.

>>>Bááájiiitaaaltaan???!!!<<<



Úgy féltem ettől az órától is mint általában a többi bájitaltantól, és cseppet sem volt ínyemre, hogy már ilyen korán  ezzel az órával kell kezdenünk.
Ki nem állhattam a bájitaltant, és emiatt aztán féltem is tőle mint a tűztől, mert ki tudja mikor éget meg; minden évben egy célom volt vele kapcsolatban: meglegyen az év végi jegy, és szerencsére eddig valahogy sikerült is... mostanáig.
Ugyanis utóbbi időben úgy elvesztettem a fonalat, hogy miről van szó, nem mintha máskor értettem volna belőle valamit is, de addig azért nagyjából tudtam, hol tartunk, most még azt sem, ráadásul az utóbbi időben a sok átnevelő órák, a kviddics és a többi hasonló dolog miatt még a korrepetálásra sem volt időm, ami ráadás ahhoz, hogy a tanárúr még csúnyábban nézzen rám, és lekezelőbben beszéljen velem.
Bár, nem mondom, igaza van, tényleg nem ártana, ha egy-egy korrepetálásra bejárnék, de hát, ha az embernek nincs ideje rá... na jó persze azért sántít a dolog egy kicsit... na jó, nagyon, valójában mindig próbálom úgy szervezni minden egyéb foglalkozásomat, hogy ütközzön ezzel a korreppel. Valahogy úgy vagyok vele, hogy igazából nekem nagyon is sok az amit az órán tanulunk és nem kell több belőle, ezért aztán olyanok a jegyeim amilyenek.
Na meg persze aztán ki tudja, hogy mi leszek, kell-e még, erre persze aztán rögtön rávágom, hogy nem, már miért kéne nekem ez a jövőben? -annyira azért nem vagyok hülye, hogy ezzel akarnék foglalkozni... nem mintha fel is vennének ilyen tudással valahová is, de ki tudja, mit hoz a sors... az biztos, hogy most egy bájitaltant.
Végigrohanok a folyosókon, valahogy tudtam, hogy az utolsó percig megint nem kéne halogatni az elindulást, de hát ez van, megint el fogok késni, még fél perc, még két lépcsőforduló; kettesével -szinte ugrálva- rohanok lóhalálában, hogy még oda érjek, közben nézem az órám, még húsz másodperc, nem kéne még jobban elásnom magam a tanár előtt.
Még a rövid lépcsősor ami a pincefolyosóra vezet, még tíz másodperc. Futás, futás, futás!!
Egy ajtó, még egy, meg még egy és még egy: megérkeztem, rakom rá a kezem a kilincsre, és abban a pillanatban hallom ahogy a toronyóra nagyot kondul:
BAMM!

Megjöttem -fut át az agyamon a gondolat- még időben, igen király vagyok.
-Jó-na-pot, szi-asz-tok! -nyögöm ki erős légszomjjal küszködve, miközben beljebb lépdelek a terembe és meglátom a benne lévő embereket, huhh, ez kemény volt.
A levegőtlen dohos terem nem éppen az a hely, ahová az ember szívesen betér miután igazán kifutotta magát, és ezt érzem is éppen eléggé, miközben odatámolygok egy kiszemelt -még- üres asztalhoz.
-Doxicid -tárul elém a feladványos papír, amire egyből egy kérdés merül fel bennem: ez meg mi a sz@r?
Oké, hogy hülye vagyok a bájitaltanhoz, de mi köze ennek a Doxykhoz? -Egyáltalán van köze?

...Jéé, mekkora király vagyok -fut át a gondolat az agyamon, mikor néhány perccel később a tanár el kezd beszélni a feladatunkról- rögtön a Doxy ugrott be róla, legalább van valami, amiből azért elég jó vagyok... úgy tűnik -és önelégült mosoly terül el az arcomon.
Úgy tűnik, hogy én inkább a feladat második felét választanám, amikor már be kell majd fogni a kis dögöket... tényleg -ugrik be a gondolat - valakivel meg kéne beszélnem: ő megfőzi nekem ezt a kotyvalékot, én meg befogom neki a Doxyt, ezzel a kecske is jól lakna, meg a káposzta is megmaradna... kár, hogy nem igazán vagyok beszélő viszonyban a  körülöttem ülőkkel; és már bánom is, hogy ilyen bezárkózott lettem az utóbbi időben...
-Na jó munkát! -gondolom magamban, és értetlenül nézem az előttem heverő papírlapot, melyen a főzet elkészítésének részletei találhatóak- ez kemény lesz, úgyhogy rögtön azzal kezdem, hogy felgyűröm a talárom ujját, mintha éppen birokra kelnék az előttem álló feladattal, az hiszem így csinálják az igazán profik.
Miután már a talárom ujját felgyűrtem nincs más választásom, nem húzhatom tovább az időt, muszáj lesz hozzálátnom, különben soha nem végzek vele, főleg nem az óra végéig; habár már most tudom, hogy az óra végéig semmiféle képpen nem fogok kész lenni vele, de ez azt hiszem mellékes, miután a papírlapra pillantva szembesülök igazán az előttem álló feladattal.
Körbenézek miután már vagy háromszor átolvastam a feladatot, és még mindig se kép se hang, úgyhogy azt hiszem ezután jön az, hogy kérjünk segítséget, mivel kezdjem?
Megnyugodva emelem a pálcám az üst fölé, hogy vizet csurgassak bele, miután rájöttem, hogy nem csak én vagyok ilyen hülye hozzá, más se tudja, hogy kezdjen hozzá addig, amíg meg nem látja a többieket, ahogy éppen vizet varázsolnak az edényükbe.
És lőn... víz... az edényben, mintha (a pálcámon) megnyitottam volna egy csapot, hogy friss vizet engedjek magamnak, majd mikor úgy gondolom, hogy elég lesz, akkor egy intéssel leállítom, mondom ha úgy gondolom; de miután nem úgy gondoltam ezért aztán egy kicsivel többre sikeredett, na jó nagyon sokkal több lett.
Most mit csináljak? És miután jobb ötletem nem lévén először is körbenézek, hogy nem figyel-e senki, majd egy kicsit kilöttyintek az edényből, majd még kétszer végrehajtom a műveletet, ami által a földön már tetemes mennyiségű folyadék indul meg minden felé amerre csak lát; de én nem láttam semmit!
A következő dolog amit kell(ene) csinálni aaaz: jé, de hülye vagyok, hiszen ide van írva, hogy "forró vízbe", na jó, úgy tűnik az az elolvasás sem történt meg annyiszor, mint ahányszor itt az előbb megemlítettem.
Tehát tűz!
Abraka dabra, és máris kis lángocska nyaldossa az üstöm alját, jajj milyen professzionális, azt hiszem máris leteszem bájitaltanból a doktorit.
És most? Ahá, futóbab, nyúlok a táskámért, majd azzal a mozdulattal a földről fel is kapom azt, miután már majdnem elért a víz hozzá is, de még megúsztam, majd lopva körbepillantok, hogy más holmija nincs-e veszélyben. Nincs. Még, de ez már nem az én gondom, különben is, egy Mardekáros az, akinek a táskája a veszélyeztetett körzetben van... szegényke, így járt, nagyon tudom sajnálni.
Majd előhalászok valahonnan a táska mélyéről néhány szem babot, majd egy kést, amivel neki is állok, hogy megpucoljam, miután csak a húsa kell.
Juj, kapom el az egyik kezemet, miután kis híján megvágtam magam... hülye bájitaltan.
Néhány perc, szitkozódás és átkozódás elteltével, már ott is hevernek előttem a meghámozott és felaprózott babszemek és az a három szem sámánbogáncs (amit előtte néztem meg, hogy mi akar lenni, mert, hogy én ilyenről még soha nem hallottam, az is biztos) amit a szekrényből kellett, hogy elhozzak, miután nálam ilyen végképp nem volt, és a szekrényben is csak hossza keresgélés után került elő; hogy lehet ilyen kis betűvel felcímkézni valamit?!
De az a lényeg, hogy már meg van minden, a víz már forr, de még mennyire, na akkor most mindenki a pad alá Peter kotyvaszt!
Szépen lassan óvatosan beleszórtam a két hozzávalót, mire pár pillanat múlva a megadott -bor- színt vette fel, legnagyobb meglepetésemre.
Igencsak önelégült fejjel tekintek körbe, ki hogy áll, és kétségbeesetten kell, hogy tapasztaljam, én vagyok az aki legjobban le van maradva. Rögtön az órámra pillantok, már huszonöt perc el is telt, ajaj, tényleg nem leszek kész, pedig bájitaltanból eddig még sohasem volt sikerélményem, csak most először, és azt is rögtön el kell rontani valamivel?!
Tovább olvasom a leírást, ami már félig olvashatatlanná vált, miután a főzetem már annyira forr, hogy egy pár cseppet szét is köpködött (mi az, hogy egypár csepp); ezért aztán gyorsan megfogom az üst szélét, hogy egy kicsit megmozgassam, azonban a kesztyű lemaradt, aúú -szisszenek fel, mire az előttem ülők hátrafordulnak, majd hangos kacajban törnek ki, csak azt nem tudom, hogy mi miatt: amiatt, hogy hol tartok, vagy ami van az asztalon (egy kis kiborult -kiborított- víz, "néhány" csepp szétköpködött kezdetleges bájital, az ez által eláztatott leírás, valamint egy csomó elcseszett bab és sámánbogáncs, amik vagy teljesen szét lettek farigcsálva, vagy csak szimplán össze lettek nyomva stb.) avagy amiatt, hogy... azta, húzom ki a hajam az üstből, miután annak nagy része a bájitalkezdeményemmel együtt fortyogott amióta belelógott, de mióta? Amióta az üst fölé hajoltam, hogy megmozgassam -fut át a kérdés az agyamon, de alig gondolom végig, hirtelen furcsán érzem magam, majd el kezd forogni a világ: szédülök, majd puff.

Egy nagy és kényelmes ágyban ébredtem, ami... mintha... nem is az enyém lenne, hol vagyok? -kérdezem magamtól, majd néhány pillanat múlva már minden világos lesz, azt hiszem a gyengélkedőn.
Hát igen, néha professzorok is hibáznak...

[Az óra]

Az óra

•  •  •  •

   Szokásomhoz híven erről az óráról is elkéstem. Vagyis biztos voltam benne, hogy el fogok késni. Futás közben a nyakamban fityegő mágikus órára pillantottam: ez egy kis medál, három apró gyűrű fordul el hangtalanul egymáson, amint a viselője a kezébe veszi. Érzékelő detektor van belebűvölve, tehát esetemben csak akkor mutatja az időt (mintha egy láthatatlan szerkezet gravírozná a fémbe a számokat), amikor már úgyis mindegy.
   Az ajtó megnyikordult, ahogy beljebb toltam – tisztára, mint egy horror regényben. Foley professzor egy ragadozó madár tekintetével csapott le rám, éreztem, hogy az arcomat elönti a forróság, de mit volt mit tenni, a késés az késés. Foley pedig nem az az igazságtalan vagy éppen elnéző fajta; biccentett felém, s közben hangosan kimondta a levonást. 5 perc késés, 5 pont. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy az aulában lévő óriási homokórából aláperegnek a gyönyörű zafírok. Szám szerint pontosan 5 darab.

   A megrázkódtatáson ezennel túl is léptem, tudom, hogy az előbbiekért maximum a háztársaim neheztelnek rám, de hát az szinte már le is pattan rólam. Nem, valójában nagyon zavar, hogyha bárkinek is az útjában állok, vagy ha közutálat tárgya vagyok, úgyhogy ünnepélyesen megfogadom – ismét – többet nem fogok késni.
   Elkínzottan dobtam le a táskám az asztalomra, és szép sorjában pakoltam ki belőle a felszereléseimet: mérleg, pipetták, kesztyűk, kések és egy méretes fémdoboz. Ebben tartom azokat az alapanyagokat, amelyek nem tartalmaznak halálos mérget, és a puszta érintésük sem fenyeget heteken át tartó gyógykezelés gondolatával. Felpattintottam a doboz fedelét, és csalódottan állapítottam meg, hogy igencsak gyér a készlet. Nem csoda, ha minden órán marékszám pazarolom a belevalókat; általában egy besült főzetbe vesznek oda a drága anyagok.
   A szekrényekhez közel eső asztalhoz telepedtem, mivel a szokásos helyemet már elfoglalták. De így legalább nem kell sokat gyalogolnom a cuccok és az üstöm között. Apropó, félre is tettem az ütött-kopott, de legalább tiszta iskolai kondért, hogy a saját, új üstömet tegyem próbára a tűz fölött. Egy ideig mélázva elnéztem azért, ahogy a szomszédjaim gondos mozdulatokkal aprítanak-kavargatnak, mire a professzor halk köhintésére észbe kaptam, és pirulva munkához láttam.
   Persze mindez nem indult olyan gördülékenyen, mivel nekem nem jutott recept. Legalábbis meg voltam erről győződve egészen addig, míg meg nem emeltem a táskámat, amit az első percben rádobtam a papirosra. Hát így tényleg nem könnyű bájitalt főzni.
   Összedörzsöltem a két kezemet, mintha lelkes lennék, pedig majd’ megőrültem, úgy izgultam, mint mindig, amikor önálló munkát kell végeznünk. Végigfutottam a szövegen: szinte belesápadtam, amikor a rengeteg, riasztó nevű hozzávaló alatt megpillantottam az elkészítés leírását. Teljességgel érthetetlen, hatszáz éves fogalmazás! Miért is nem lehet ilyenkor a tankönyvet használni…?
   A táskámat a földre dobtam, hogy ne legyen útban, majd a többiekről példát véve én is elkezdtem forralni egy kis vizet a kondérban. Azazhogy nem kis vizet, hanem az előírt mennyiséget. Nagyjából. Szemre. Fordultam kettőt, hogy begyűjtsem a füveket és a varangynedvet, és már azt veszem észre, hogy füstöl az asztalom! Lélekszakadva rohantam vissza, és kapkodva oltottam el a lángra kapott receptet. Ez annyira, de annyira jellemző rám! A pergamen egyik széle alaposan megpörkölődött, gondolom, én löktem be a tűz alá, de még nincs minden veszve. Ahogy elnéztem, csak a lista végéből tűnt el egy kis darab, az utolsó instrukciók homályosan kivehetők. Oh, nem, olvashatatlanok. Hát nem kizárt, hogy az én doxym pont ezért fog majd belepusztulni a szer hatásaiba.

   Tehát akkor az előkészítés. Immár ügyelve a biztonságra, glédába állítottam a listán szereplő anyagokat (egyszerre hoztam ide, az asztalomhoz mindent, hogy ne kelljen többet magára hagynom az üstömet), és nekiláttam a futóbabok hámozásának. Nem egyszerű feladat az ilyesmi, ha a szökni vágyó, hétköznapinak tetsző babok mindenféle undok levet eregetnek magukból, nehogy a végén még felszeleteljék őket. Vajon a gyógynövény- és bájitaltan nyersanyagai miért kelnek öntudatra? Ez valami szabályszerűség? Nem mondom, hogy könnyebb lenne megfőznöm egy szimpla bablevest, de ez már túlzás. A futóbabokat már-már laposra préseltem, mire sikerült kihámozni őket a csúszós héjukból, de aztán a sámánbogánycsokkal sem volt minden problémamentes. Ahogy kiszórtam őket egy aranyzsinóros szütyőből, rögtön önkívületi állapotba kerültek és termékenységi táncot jártak, amíg meg nem szúrtam egyiküket a késem hegyével. Szegényke… Abban a pillanatban bűzös füstpamacsot prüszkölt a pici kampóin át az arcomba, de én akkor már felkészültem erre: kupán csaptam a kántáló bogáncsot a kés vaskos nyelével, aztán sorra lefegyvereztem a többi termést is. Két bogáncsnak így is sikerült levetnie magát az asztalomról, az egyik pedig belegubancolódott a hajamba, de ezen már fel sem kaptam a vizet. Egyszerűen copfba fogtam a hajamat a bogánccsal együtt. Ezt persze még az óra kezdete előtt meg kellett volna tennem. Majd kibűvölöm belőle valahogy az alattomos élősdit.
   Minekután az előkészülés nehezén túl voltam, és az üstben fortyogó vizet is apró buborékoszlopok szőtték át, úgy döntöttem, nem várok tovább. Óvatosan összeöntöttem a futóbabhúst és a sámánbogáncsot, majd addig kevergettem a leírásnak megfelelően, míg sötét mézszínű nem lett a víz. Eddig jó.
   Felpattintottam egy gúlaüvegcse parafadugóját, és az ujjaimat messze tartva a zselés állagú varangylétől, egy mérőkanál segítségével azt is az üstbe adagoltam. Ügyeltem rá, hogy még csak a szaga se csapjon meg, ugyanis élénken élt még az emlékezetemben az a bizonyos délután, amikor varangyosbékát fogtam Anton bácsiéknál. A mérges ragacstól napokig kötéssel a kezemen kellett járkálnom, úgy kiverte a ragya a tenyeremet.
   Most aztán figyelmesen a kevergetéssel! Hétszer hét irány, az annyi, mint… vagyis hétfelé… hét irány? De hát ha körbe-körbe keverem, az minden irányra vonatkozik. Talán úgy érti, hogy jobbra és balra, hétszer és megint hétszer. Lopva körülsandítottam a teremben – a legtöbben már a következő lépésnél tartottak, de még így is sikerült elcsíptem néhány tétova pillantást. Mondtam én, hogy buta dolog meghagyni a régi szövegeket, csak összezavarják az embert.
   Miközben így elmélkedtem, a főzetem kezdett egyre sűrűbb lenni, már az állagán is látszott, ahogyan összekapaszkodtak benne az alkotóelemek, és sárszerű masszává alakították a gyönyörű borszín keveréket. Sietnem kellett a ricinus felaprításával, annál is inkább, ugyanis olybá tűnt, hogy kezdek kifutni az időből. Megint kézbe vettem a láncon függő, pici kronométert, mire a karikák alig hallható kattogással elfordultak egymáson, és összeszorult a torkom. Jó, ha tíz percem van még!

   Nem mertem megkockáztatni a ricinus késsel történő feldarabolását, ezért nagy üggyel-bajjal, de sikerült néhány hevenyészett Diffindo-val kibontani a tüskés termésből a magokat. Na ebből nekem elég egy is – újabb bűbájos mozdulatokkal legalább ötfelé szeltem egy mérgező magvacskát. Ez így jó is lesz, végül is nem ricinusmorzsa kell a bájitalba. Sebtében bele is szórtam ezt a masszába. Aztán ahogy a recept fölé hajoltam, ismét elfogott a kétségbeesés. Elégettem a további teendőimet! Lámpalázasan kukkantottam át a szomszédos asztalokra: az évfolyamtársaim már majdnem elkészültek, a főzetük pedig többnyire felhígult és besötétedett. Pont olyan, mint a legfeketébb kávé, amit valaha is láttam.
   Most kell aztán okosnak lennem. A felsorolásból az izzadófüvet, a veresgyökeret és a sukolygyékényt nem használtam még fel, úgyhogy nem érheti nagy kár a Doxicidet, ha ezeket is gyorsan beledobálom. Remélem, nem kell fejre állva, a denevér röptével szinkronban megkavargatni többet a főzetet, mert akkor végem.
   A határidőtől lázasan dobáltam egy melegítőedénybe egy marék izzadófüvet, aztán lángot csiholtam a pálcám végére, hogy azzal gyújtsak be kövér, formátlan növénykötegnek. A fű csakhamar – a nevéhez hűen – izzadni kezdett, és egyre kisebbre töppedt össze az edény fenekén. Közben már csepegtettem is át a melegítéssel nyert értékes cseppeket egy rovátkolt fiolába, amit olyan 5-6 ujjnyi adagnál át is forgattam az üstbe. Valami színváltozásnak kéne történnie, gondolom, sötétebbre színeződik a főzet. Azonban egyelőre épp hogy csak felszállt a magasba némi sajtszagú gáz, egyéb változás nem történt. Lehet, hogy baj van a sorrenddel.
   A sukolygyékény mindig is a hétköznapi spárgára emlékeztetett engem; csomóba kötve fortyog a dudvásvégű spárga a levesben. Persze ezt az hozzávalót soha senki nem főzné az ebédjébe. De a Doxicidbe mégis kell, úgyhogy kihúztam a csokorból pár kevésbé érdes és májfoltos szálat (szerintem ennek teljes egészében csontfehérnek kellene lennie, nem foltosnak, de hát jobb híján ezek a beteges példányok is megteszik), és alámerítettem az örvénylő kotyvalékba. Ezek után már csak kevergettem, míg a gyékény egészen fel nem oldódott. Mintha csak cukorból lett volna, úgy eltűnt a főzetben.
   Persze a veresgyökeret kifelejtettem, de még talán nincs veszve semmi. Azaz… leszámítva, hogy a receptgyújtogatós akcióm szinte cselekvésképtelenné tett. Tehát besúlyoztam a rézmérleget, és öt unciánál szolid elégedettséggel nyaláboltam fel a kimért mennyiséget. És most? Csak úgy szórjam az üstbe? Fél sor lamentálás után úgy döntöttem, hogy felhasítom a gyökereket, akkor gyorsabban kioldódik belőlük a… hát az, aminek ki kell oldódnia. Máris a tőrömért nyúltam, de bár ne tettem volna, ugyanis a gyökeret szó szerint elöntötte a pír, mintha a göröngyös testét átfonó erek megérezték volna, hogy ma vérüket veszik. Kificánkolt a kezemből, és lelökte az asztalomról a futóbabok vászonzsákját. Mondanom sem kell, hogy a benne lévő összes babszem megbokrosodott ettől, és mintha egy hatalmas kéz jobbra balra rázta volna a termet, úgy gurultak ezek is egyik saroktól a másikig. Egy perc múltán nem maradt olyan babszem, amire rá ne lépett volna valamelyik évfolyamtársam. Na ezért mit kapok Foleytól…? Már egyszer szembesített vele, hogy milyen pazarlóan is bánok a szereimmel – és persze a kölcsön kapott tanári készlettel –, hát most nem hazudtoltam meg önmagam. Szégyenlősen odaintettem ingerült iskolatársaimnak, és próbáltam láthatatlanná válni. Jobb lesz, ha inkább nem hasítok fel semmit sem.
   - Stupor – szinte csak tátogtam az átkot, amivel a menekülő veresgyökeret céloztam meg, aztán a hagyományos módszert, az odamegyek-lehajolok-fölveszem-visszamegyek mozdulatsort egy lemondó sóhajtással toldottam meg. És beledobtam az elkábított gumót a főzetbe.

   Az óra vége előtt nem sok idő maradt rá, hogy jól összeérjenek az alapanyagok a kondérban, de legalább úgy-ahogy elkészültem. A Doxicid színe a grafitszürke és varjúfekete között mozgott, de állagra legalább olyan volt, mint a többieké: vízszerű. Egy fiolányit megtöltöttem vele, és fel is címkéztem azt, mielőtt kivittem volna a tanári asztalon álló gyűjtőállványhoz. Aztán egy másik, jóval nagyobb üvegcsébe is merítettem a kábító italból, hogy aztán legyen mit önteni a permetezőbe. Apropó, kell nekem egy permetfújó és egy kalitka is. Szegény doxyk, mi vár rátok…

A vadászat

•  •  •  •

   Audreyék azt mondták, hogy sokkal izgalmasabb, ha este megyünk ki doxyvadászatra, pláne, hogy én fedezhetem őket prefektus mivoltomnál fogva. Persze, mert azt hiszik, hogy a prefijelvény felhatalmaz az esti kódorgásra meg a szabályok sutba vetésére. Ők ezt direkt élvezik, de én sokkal jobban érzem magam, ha nem kell a tilosban járnom. Márpedig ez az egész vadászat nem olyan dolog, amit csak és kizárólag sötétedés után lehet megtenni. Meg is haragudtak rám, amiért azt mondtam nekik, hogy bizony én ki nem teszem a lábam a hálókörletből a tilos-időben, és ajánlom nekik is, hogy ne tegyék meg, különben jelentek mindenkit a házvezetőknél. Azóta hasogat a karom. Iza sajátos módon fejezte ki nem tetszését, aztán közölte, hogy mit és hova tegyek, és hogy ő csak azért is éjjel fog kimenni doxyt lőni. A bánatos thestrálfarát neki, úgysem tudnám bemószerolni a barátaimat.
   Így történt tehát, hogy teljesen egymagam kerekedtem fel kártevőbefogásra, méghozzá a délutáni tanulóidőben. Majd később megírom a jóslástan házit. Vagy nem…
   Még a hálószobában kifordítottam a táskám tartalmát az ágyamra, hogy helyet csináljak a legszükségesebb holmiknak, amiket magammal viszek az expedícióra. Először is kellenek a fegyverek; a pálcám és a Doxicid. Aztán néhány sajtkocka, szalvétába csomagolva – csalétek gyanánt. Bedobtam az egyik oldalzsebbe egy csodaszép csengettyűt is, amit tegnap bűvöltem át egy réz tányéralátétből Átválztatástanon a finom ízlésű doxyk kedvéért. Továbbá sebtapaszok, önkötöző géztekercs és egy pár fémkesztyű is helyet talált a szütyőben, vész esetére. A hátamra csaptam a pakkot, balomba fogtam a kalitkát és peckes léptekkel elindultam szép hazámból. Teljesen úgy éreztem magam, mintha csak Anton bácsi lennék, aki egy szál térképpel a kezében vág neki Svalbard lakatlan szigeteinek.
   Első tervem az volt, hogy a négyes vagy az ötös számú üvegházba megyek, hiszen ott olyan sok az édes mézgát termő virágos növény, meg a jó búvóhelyek, de eszembe jutott az is, hogy Bimba professzor milyen vérmesen védi az ő drágaságait. Nem valószínű, hogy egyetlen szem pete is kikelhetne ezekben a paradicsomi régiókban. Arról nem is beszélve, hogy a doxyk a hűvös helyeket kedvelik, nem a párás, trópusi környezetet. Tehát a kastély a kulcs.
   Lekaptattam az alagsorba vezető lépcsőn, bár már akkor éreztem, hogy össze-összekoccannak a térdeim. Miért is nem Audékkal mentem? Utálok egyedül barangolni a veszélyzónában. Mindenféle képzelt hang követett, suhogó talárszegélyek kavarták fel az alagsor hideg levegőjét, és kényszeredetten elnevettem magam, amikor rájöttem, hogy csak a táskám csatja kopog ütemesen a lépteimre. Ugyan már, itthon vagyok! Ez is csak a Roxfort.
   Na de milyen Roxfort ez már? Különítményesek, halálfalók, inspektor és állandó ellenőrzés. Mintha az iskolából börtönt csináltak volna. Uh, doxyk! Azokra kell koncentrálnom.

   Három leágazással és vagy egy óra bolyongással később az iskola egy különös szegletében találtam magam. Már viszonylag régóta tapostam valami megkopott, molyrágta szőnyeget, ami egy vakfolyosóhoz vezetett. A falakat körben aranyozott karnisra húzott gobelinek éktelenítették (ugyanis ezekben a falikárpitokban már rég nem maradt semmi ékes), a sarkokban pedig néhány elrontott éggömb és lunaszkóp hevert gazdátlanul. Egyszóval ideális hely a kis bestiák számára. A fejemet tettem volna rá, hogy megtaláltam a kolóniát, ezt igazolta is a monoton zümmögés, ami mintha a falak mögül jött volna.
A ketrecet nyitott ajtóval a földre tettem, közben elővettem a megtöltött permetezőt és a pálcámat. Kiválasztottam azt a gobelint, amelyiken sarlószemű baglyok gubbasztottak egy híd formájú tölgyfán, és felkészültem a támadásra. Ez annyira nem az én műfajom…
   Hirtelen elhatározással magasba emeltem a lábamat, és határozatlanul ugyan, de belerúgtam a kárpitba és ezzel egy időben elkiáltottam magamat. Nem, nem harci csatakiáltás volt, csak nem számítottam arra, hogy a kárpit mögött a tömör kőfalon kívül nem lesz más. Egy darab doxy sem.
   Sorra végigtapogattam a többi faliszőnyeget is, kiraktam a sajtot, ráztam a csengettyűt, de semmi, és már-már a visszavonulást fontolgattam, mikor az egyik szőnyeg meglibbent. Ahogy hozzáértem, lendült egyet, majd újból függőlegesbe hintázta magát. Ahá, megvagytok! Lélegzetvisszafojtva rántottam le a karnisról az elnyűtt szövetet, és csukott szemmel, vaktában permeteztem a levegőbe az összes Doxicidet, ami az üvegben lötyögött. Csak azért nem ordítottam ez alkalommal, mert a szer olyan kellemetlen szagot árasztott, hogy nem vitt volna rá a lélek, hogy ezt az orromon vagy a szájamon át beszívjam. Beletelt jó pár percbe, mire a kábító gáz szerteoszlott a levegőben, és végre szemügyre vehettem a csata kimenetelét. Megszállottan kapaszkodtam a pálcámba, elkészülve rá, hogy bármi áron megvédjem magamat a bestiáktól – de erre szerencsére nem volt szükség. Négy alélt kis kártevő hevert a földön, fényes bogárszárnyuk szoknyaként terült rájuk, fekete hajuk pedig olyan volt a sötétben, mint a pipacs dús porzója. Nagyon megsajnáltam őket, és egy kicsit undorodva bár, de a pálcám hegyével kiigazgattam a szárnyaikat meg az összegabalyodott lábacskáikat (amelyekből szörnyen sok volt nekik!). Aztán kiválasztottam az egyiket, belevitáltam a kalitkába és alaposan rázártam az ajtót. A többiek meg néhány óra múlva felkelnek majd, és nem is emlékeznek rám. Remélem. És remélem azt is, hogy egyáltalán felkelnek…

   A fölöslegessé vált holmikat visszatettem a táskába, a ketrecet kézbe vettem, azzal a szent szándékkal, hogy még ma leadom Foley professzornak, és kezdjen a kiütött bestiával azt, amit akar. Persze mindenekelőtt meg kellett bizonyosodnom még egy valamiről…

Vajon ez tényleg az, amire gondolok? Egy titkos átjáró?
...

Bájitaltan…

Még pont időben startolok a klubhelyiségből bájitaltanra. Mondjuk azért így az ősz végén már tényleg nem árt némi pontosság, nem most kezdődött a tanév. Sőt, ha azt nézem, lassan itt a téli szünet és tűzhetek haza. Kéjmámor.
Nem éppen kedvenc óra az ominózus, bár mióta nem Piton prof tartja, határozottan jobb lett, dacára a halcsifalcsi tanerőkészletnek.
Némi elméletezéssel kezdi az órát Foley prof, ám előtte minden asztalra kiutal egy receptet az elkészítendő főzethez. Fél füllel figyelek a mondókájára, ám közben szemeim a receptet csillagásszák. Nézzük csak, mi kell a kotyvasztáshoz! Futóbab megvan, izzadófű szintén, ricinusmag is, sámánbogáncs – itt lapul a tatyómban… Sápugró veresgyökér, te meg miszösz vagy, öregem? Mindegy, max szerzek a tárolószekrényből. Sukolygyékény van, varangynedv gigantikus üveggel lapul a hozzávalókészletemben, vizet pedig bármikor tudok szerezni. Ezüstkés kéznél, varázspálca, fiolakészlet, rézmérleg úgyszintén. Zsír, csaknem minden itt van.
A többiekhez hasonlóan begyűjtő bűbájjal invitálom magamhoz a fémkalitot és a permetszóró palackot, valamint ha már úgyis gyűjtögetek, akkor a tárolószekrényből szert teszek egy „sápugró veresgyökér” nevezetre hallgató izgága növényre. Ha ugyan növény egyáltalán ez az izgő-mozgó izé, ami itt pattok előttem az asztalon a rézmérleg közvetlen szomszédságában. Lefelé fordított szájjal parkolok fölé egy üres üvegcsét, hogy ne mászhasson el a dögnek való.
Na jól van, most gyorsan át kéne futni a receptet, mert anélkül meglehetősen nehéz bármit is kezdeni.
Gyorsan felaprítom a ricinusmagot, mert a recept szerint így lesz rá szükség és úgy nézem, később nem nagyon lesz időm felcafatozni. Egyéb híján a talárba törlöm kezeimet, mielőtt a továbbiaknak látnék. Röhejes lenne, ha olyan kis kötényekben pompázna mindenki órán, mint ami a sztárszakácsoknak van, de tény, hogy elkelne valami kéztörlő alkalmatosság olyan esetekre, amikor az ember mérgező dolgokkal vagy könnyen levet engedő összetevőkkel dolgozik.
A leírásnak megfelelően háromnegyedes jelzésig megtöltöm vízzel a kondért, majd pálcámmal felsrófolom a lángokat alatta, hogy felforrhasson. Míg a víz melegszik, a futóbabok hámozásának látok. Nem könnyű feladat nyugalomra bírni a vesztüket érző, alapból is mozgékony természetű futóbabokat. Különös módon fel sem merül bennem, hogy varázslatot alkalmazzak a pattogás ellen, aminek biztosan mugli származásom az oka.
Miután végre kitessékeltem bőrükből a bőszülten tiltakozó babokat, laza csuklóval belesöpröm a négyfőnyi legénységet a vágódeszkáról az üstbe, továbbiakként pedig a jó előre odakészített három szem sámánbogáncs csúszik a babok után az időközben fortyogóvá forrt vízbe. Csaknem követi az összetevőket az ezüstkésem, de mákomra sikerül az utolsó pillanatban elmarkolnom az üst fölül.
Azután csak állok néhány másodpercig a kés pengéje mellől lecsorduló véremet bámulva. Jellemző, még ezt is el tudom bénázni: pont az ezüstpengénél sikerült elcsípni a kést, s az él végigszántotta az ujjaimat. Hát ez hörr és morr. Hangos csattanással landol a kés az asztalon a megmaradt összetevők mellett, amikor végre szétnyitom öklömet. Egyéb híján a talár alatt rejtőző pólóm aljáról tépek sebkötözőt a vérzés elállítására, hogy innentől kezdve fél kézzel bénázhassak tovább. Az a bizonyos borszín egyveleg még megvan, ám kevés esélyem van épkézláb főzet összeállítására ilyen kézzel.
Most következne a mérőkanálnyi varangynedv. A táska aljáról korábban előpecázott üvegért nyúlok és hatalmas szisszenés kíséretében tekerem le a jól ráerősített tetőt. Jobb kezemben az üveg, balban a mérőkanál; enyhén remegő mancsokkal próbálom kitölteni a löttyöt. Naná hogy megcsúszik a véráztatta kötésen az üveg, így ugyan a mérőkanál tele lesz, de a taláromra is jut egy nagyobb adag undorító sárgászöld lütyő. A főzőcske miatt esélytelen a trutymó letakarítása, erről csakis utólag lehet szó.
Most nézem csak, hogy a varangynedvből jutott az üstbe is valamennyi, amitől hirtelen kedvem lenne sűrűn káromkodni. Megoldásképpen a mérőkanálból visszatöltök valamennyit az időközben üressé lett üvegbe, a többit pedig az üstbe löttyintem a már ott fődögélők mellé, s jöhet a 7x7 irányú keverés. A főzet viszont bagózik sűrűsödni, hiába kevergetem bőszen. Biztos a túladagolt varangyszmötyi miatt van. Nem érdekel, sebtében belevágom az előaprított ricinusmagot.
Egy pillantás a receptre és jöhet a sukolygyékény, azután izzadófű levét locsolok egy fiolából az üstbe. Pfuj, micsoda ocsmány kinézete lett! Nem egészen fekete a hígas lötty, úgyhogy jobbnak látom belezúdítani a maradék kevés izzadófű levet, ami a fiolában található. Erős a késztetés, hogy az üst fölé hajoljak megszagolni a főzetet, ám még az óra legelején észbe véstem, hogy veszélyes az ember orrát beleütni a készülő doxicidba és a készbe egyaránt a mérgező gázok miatt, ezért inkább csak keverek rajta néhányat.
Hát akkor jöjjön az utolsó lépés, a sápugró veresgyökér. Lekapom az óra elején ráfordított befőttesüveget (a fene tudja mit keresett a bájitalos holmik között…) a veresgyökérről és mielőtt elszökdécselhetne a galád, tenyéréllel suhintok utána. Halk nyekkenéssel terül el az asztalon a dög – ha nem órán lennék, nagyon jól elszórakoztatnának a menekülési kísérletei, itt azonban nem lustálkodhatok.
- Sajnálom, haver – mormogom, miközben a véráztatta kötéses kezembe markolom, majd az üstbe merítem a kapálózva tiltakozó gyökeret. Tudom, szentimentális ökör vagyok, de mégiscsak egy élet volt.
A végeredményt tekintve azt hiszem, nem lett tökéletes a főzetem. A víznél hangyányit hígabb, de legalább a színe normális, azaz szurokfekete, akár a receptben, a szaga legalább olyan förtelmes, mint a többieké. Hogy ezt miért nem írják le a receptek, felfoghatatlan. Mindegy, egy fiola megy a tanárnak a főzetből, ám mielőtt kivinném az asztalhoz, az üvegcsére ragasztok egy cetlit névvel, évfolyammal, házzal ellátva. A szórófejes palackba is öntök egy adagnyit és egy újabb fiolába megy a tartalék arra az esetre, ha véletlenül elhánynám valamerre a fújókásat. Végezetül kiürítem az üstöt és a következő órára indulok.


Vadásszunk doxyra!

Bélelt pulcsit öltök magamra, ami kellőképpen vastag ahhoz, hogy ne fázzak, mégsem gátol a mozgásban. A farmer hidegségét már nem tudom mivel ellensúlyozni, de az a legfeljebb félórácska, amit kint szándékozok tölteni a zegernyében, nem lehet olyan vészes. Fagyhalál biztosan nem fenyeget.
Előhúzom ágyam alól az előre odakészített ketrecet a doxiciddel és a lánckesztyűvel együtt. Magamhoz veszem a komódon pihenő varázspálcát és nesztelen léptekkel vadászatra indulok az üvegházak környékére, menet közben igyekezve nem felriasztani a szunnyadó háztársakat. Már a kastélyon kívül bújok bele az apró láncszemekből készült fémkesztyűbe, mert ez a művelet mindig halk csörgéssel jár és nem szeretném kockáztatni a lebukást, ha már a szabályok ellenére idekint császkálok. Csak ekkor jut eszembe, hogy elfelejtettem csalit hozni, ergo vígan lebukhatok, vajmi kevés az esély a sikerre.
Más módon kell bejuttatnom a kártékony kis szőrcsomókat a ketrecbe. Ez esetben viszont csak a nyílt vagy a rejtett támadás maradt lehetőségként, amiből az utóbbi jobban vonzott, mert nagyobb az esélye, hogy nem kapok a nyakamba egy rakat doxyt, akik rám fenik a méregfogaikat. Keresek egy olyan bokrot, ami kellőképpen nagy a rejtőzéshez és elég közel van az üvegházhoz, hogy legalább arról védve legyek. Miután sikerül alkalmas búvóhelyet találni, ellenőrzöm, hogy doxymentes-e (mázlimra lakatlan), majd igyekszem a lehető legkisebb zajjal befurakodni a levelei közé, nehogy idejekorán elriasszam a forgalmat. Hátamat az üvegház kellemes hőmérsékletű falának simítva leselkedek ki az ágak közül, alkalmas prédára várva.
Kevés híján elbóbiskolok a bokor ölelésében, mire végre arra vetődik egy kisebb csoport aprótermetű doxy. Nagyszerű! Nonverbálisan küldöm rájuk a bénító varázslatot, nehogy idő előtt megneszeljék honnan érkezett a támadás, majd hasonló módon lebegtetek magamhoz két döglöttnek tetsző, moccanatlan lényt. Elég óvatos vagyok ahhoz, hogy ne fogjam meg egyiket se, hiába van rajtam lánckesztyű. Inkább beröptetem a méregfogúakat a magammal cipelt ketrecbe és gyorsan rálakatolom az ajtót. A kalitka rácsain keresztül fújom le őket a délelőtt folyamán megfőzött bájitallal, de a biztonság kedvéért a bénító varázst sem oldom fel róluk, nehogy túlzottan bevaduljanak a ketrecben. Még bulit rendeznének az ágyam alatt, ahová reggelig elrejteni szándékozom a kalitot a kíváncsi tekintetek elől.

Másnap reggel a leadás előtt cetlit ragasztok a ketrecre, melynek felirata megegyezik a tegnap leadott bájitalon szereplőkkel és feloldom a bénító varázst. Mellékelem a szórófejes palackot is a doxiciddel, ám az utazóládámban lévő másik fioláról mélyen hallgatok Foley prof előtt. Jól jöhet az még valamire.

[# Bájitaltan]

# B^ájitaltan

A Nagyteremben való meglehetősen finom reggeli elköltését követően ideje volt elindulni Bájitaltan órára, hiszen sok minden elmondható volt rólam, csak az nem, hogy késni szoktam. Persze a mellettem baktató, még mindig szendvicsét majszoló Thomasról ez közel sem volt állítható, ő csak akkor ért be időben, ha hathatósabb regulázásnak vetettem alá. Ez általában abban merült ki, hogy a matracánál fogva borítottam ki az ágyából. A folyosókon kanyarogva ő hangosan köszöngetett, természetesen a lányok felé, a fiúk intést kaptak, ha ismerte őket… én, mivel mellette haladtam, és nem akartam modortalannak tűnni, szintén üdvözöltem, akit ő is. A bejárattal szembeni lépcsősoron lekullogva jobbra fordultunk, hogy rákanyarodjunk az alaksorba vezető folyosókra. Ő rajongott az általam csak pincének vélt nedves és nyirkos helyiségekért, és tantermekért. Jómagam nem preferáltam a tanórák efféle helyre tételét… de nem volt beleszólásom a tanrend kialakításába, mint ahogyan abba sem, melyik tanórát hol és mikor tartják. Ahogyan haladtunk, kissé összébb húztam a taláromat, november végén jártunk, kellemetlenül hűvös volt idelent, arról nem is beszélve, ha az ember nem figyelte a tócsákat a termőköveken, akkor belefuthatott egy kellemes kis nyakat érő zuhanyba is.

Az ajtóhoz érve aztán oldalra tekintettem, Thomas akkor falta be az utolsó falatot, majd egy vigyorral vállon vert, és szinte kitépve az ajtót lépett a terembe, hangos köszöntést hallatva. Még nem látott senki, a folyosón álldogáltam… megráztam a fejem, majd egy sóhajt követően jómagam is beléptem, és behúztam magam mögött az ajtót. A tanári pulpitusra tekintve biccentettem, mivel azonban az etikett megkívánta, hát meg is szólaltam.
- Kellemes reggelt!
Ezt követően végigmértem a terem másik oldalát is, amelyet már jó pár évfolyamtársam bizony birtokba vett.
- Sziasztok!
Köszöntöttem őket is illedelemmel, nyugalmas és bársonyos hangon, majd a terem közepétől mérve a pulpitus felé eső első sort választottam magamnak. Bagoly a középső oszlopot szemlélte ki, jómagam inkább az ablak melletti részt részesítettem előnyben. Azon az oldalon van természetes fény… legalábbis azokon a kis ablakokon, amelyek a terem mennyezete alatt húzódnak… elvégre az alaksorban vagyunk. Továbbá az sem volt elhanyagolható tényező, hogy a kellékes szekrénysor a másik oldalon kapott helyet, így nekem nem kell majd a repkedő eszközök, vagy éppen tolongó diáktársak miatt aggódnom. Mögöttem egy mardekáros tevékenykedett, Blaine, mellette pedig egy igazán szemrevaló hugrabugos. Barátom túloldalán pedig Perry készült, hogy nekiláthasson a bájital elkészítésének. A leghátsó sort a hozzám hasonlóan szótlan hollóhátas sapkás vette birtokba. Aztán persze ott voltak még a háztársaim, Bucksworth, Goldhawk, Stratford, egy nagyobb hugrabugos különítmény, valamint a hollósoktól Mika és Sol. A neveiket tudtam, de mást nem igazán, elég keveset beszélgettem a körülöttem élőkkel. Mivel nem nagyon volt meg az érzékem ehhez a tárgyhoz, frusztráltnak kellett volna lennem… de egyszerűen nem tudtam magam apróságok miatt felhúzni. Tudatában voltam a hiányosságaimnak, de biztos voltam abban, hogy minden tőlem telhetőt meg fogok tenni a főzet elkészítésének céljából. Végigmérve az asztal tartalmát, amely jelenleg egy szeletelő deszkából, valamint egy kondérból állt, levettem a féloldalas pántú fekete bőrtáskámat, és a székemre helyeztem… úgysem fogok ülni. A talárom is zavaró tényezőnek bizonyult, így levéve, és összehajtogatva a táska alá helyeztem. Szépen elkezdtem kirakodni a kellő felszereléseket az asztalra, a rézmérleget, a bőrkesztyűt, a fiola állványt, és magukat a fiolákat is, no meg persze az ezüst készlet, a szeletelőkés, a hámozó, a törő. Miután minden a helyére keveredett, szépen sorrendben, az asztal felső részére, az üst ellentétes oldalán, még egy pillantást vetettem Thomasra is. Nála a szokásos rendetlenség uralkodott, az asztalra hányta minden holmiját, „majd úgyis kiválogatom” alapon, a rend helyett inkább a lányok méregetésével foglalkozott.

Aztán hirtelen felcsendült a pulpitus felől az élces hang, melyet követően egy pergamen jelent meg az asztalomon a semmiből. Felemeltem, és miközben a professzor szónokolt, végigmértem, mi is fog kelleni… nem okozott különösebb problémát egyszerre több dologra figyelni, ez valahogyan kiskorom óta jellemző volt rám. A pergamen aztán az asztalom jobb felső sarkában kötött ki. Előhúzva a pálcámat non-verbális igékkel az asztalomhoz reptettem a szükséges hozzávalókat, nem volt kedvem a rengeteg diáktársamon áthámozni magam. Persze, arra ügyeltem, hogy minél magasabb útvonalat válasszanak a kellékanyagok, nehogy zavarjanak valakit. Miután landoltak az asztalomon, újfent elolvastam a receptet, majd annak megfelelően sorrendbe állítottam mindent.

A pergamenen álló hozzávalók szerint pontosan a kondér ¾ részét kellett megtölteni vízzel, így egy mérőkanna is az asztalhoz lebegett, azt bizony nem hoztam magammal, nem fért el a táskában… de a szertár amúgy is büszkélkedhetett készlettel, hát miért hordoznám a sajátomat. Az űrtartalom ismeretében egyszerű volt kimérni a kellő mennyiséget, bár szükségszerű volt az Aquamenti varázsige használata is. Ezt követően, hogy a víz felmelegedhessen egy Piroinitio segítségével a főzet alá gyújtottam… volt elegendő időm, hogy megszabadítsam a négy futóbabot a héjától, és beletegyem a sámánbogáncsot is a készülő doxycidbe. Előbbi trükkös növénynek számított, ugyanis, amint tere nyílt rá, azonnal lábakat eresztett, és már utol sem lehetett érni az első földágyásig. Mivel semmiféle föld nem állt rendelkezésre, így magam elé húztam a befőttesüveget, amelyben tárolva voltak, majd lecsavartam a tetejét… jobbommal ezt követően megcéloztam a fedőt, majd lekapva azt már érkezett is a non-verbális Immobilus ige, nehogy a virgoncok nekilendüljenek, és versenyt rendezzenek a tanteremben. Halk puffanás hangzott, ahogyan a varázslat célt talált… a futóbabok csendesen kuporogtak az üvegben. Kiválasztva egyet a falapra helyeztem, közben az üveg fedelét visszazártam. A kis fenevad megszabadítva a héjától már nem jelentett problémát, így megismételtem még háromszor a műveletet, hogy meglegyen a recept szerinti kellő mennyiség. Oldalra tekintettem, mivel a víz már kellőképpen gőzölgött, megfogtam az ezüstkést, majd kicsit megvágva a babok húsát a kondérba dobtam azokat. Szépen elmerültek, de nem volt idő foglalkozni velük, felhúztam a bőrkesztyűmet, majd a következő üvegért nyúltam, amelyben a sámánbógáncsok voltak találhatóak. A bestiák érintésre azonnal képesek voltak az ember bőréhez tapadni, mégpedig kis csápokat növesztve, csakhogy fájdalmas legyen. Így azonban, a kellő védelem meglétével kivettem a szükséges három szemet, majd a futóbabok húsa után ezeket is a főzetbe tettem. Lehúzva a bőrkesztyűket oldalról, nem az üst fölé hajolva szemléltem meg a változásokat, a recept szerint borszín kell, hogy legyen. Pár pillanat kellett ugyan, de haloványsárgás árnyalatokat öltött a készülő lé. Bólintva konstatáltam, hogy jól haladok, eddig minden rendben. Újra a pergamen fölé hajoltam, amely tanúsága szerint be kellett gyűjtenem egy merőkanálnyi békanedvet, továbbá egy ricinus magját szeletelve, rá pár percecskére pedig érkezhetnek majd a sukolygyékények. Az olvasást követően az asztalomon heverő legnagyobb dobozra tekintettem, amely most békésnek hatott… biztos voltam benne, ha leveszem a fedelét, a varangy legjobb esetben is legalább egyet ugrana majd. Már éppen nyúltam érte, amikor hangos puffanásra lettem figyelmes a mellettem lévő padból… Thomas. Oldalra sandítva láttam, hogy kedves szobatársam, és legjobb barátom egy ütéssel bírta jobb belátásra a varangyot. Ő is rám tekintett, valahogyan érezte, hogy ezt biztosan nem fogom legalább fintor nélkül hagyni… az arcán természetesen a bárgyúnak joggal nevezhető vigyor ült, mire megráztam a fejem, és visszatértem a főzetemhez. Legegyszerűbb módja a varangy nedvét begyűjteni, ha az állatot egyhelyben tartva a hátát érintjük, erre indul meg a kiválasztási folyamat. Levéve a doboz fedelét fogtam meg balommal a bestiát, amely természetesen azonnal rúg-kapálni kezdett, de szerencsére nem tudott kiugrani a kezemből. A vágódeszkára helyeztem, majd balommal tartva a jobbomba egy fiolát vettem, és nem erőteljes, de határozott mozdulatokkal a hátán fel és lehúztam. A nedv kiválasztódása lassan, de biztosan elkezdődött, így közel öt fiola megtöltését követően úgy határoztam, nem kínozom tovább szegény varangyot… visszahelyeztem a dobozába, és újra letakartam a fedelével. Egy kötést kapott minden irányból, hogy biztosan ott is maradjon. Még nem tettem a főzetbe a merőkanálnyi adagot, merthogy a ricinus magját rögtön azt követően bele kellett dobni… annak viszont kinyerése nem félperces folyamat. Bármilyen formában érjen is az ember a maghoz, akár a ricinushoz, azonnal kómába esik, rosszabb esetben ez halálhoz is vezethet… teheti kesztyűben, bélelt ruhában, a méreg egyszerűen azonnal átivódik, és felszívódik. Ennek fényében letakarítottam a vágólapot, mintegy előkészületként, majd a Vingardium leviosa segítségül hívásával egy ricinust reptettem rá. Újfent használtam az igét, most azonban az ezüstkésen alkalmazva… próbáltam határozott pálcamozdulatokkal bevágni a növény négy oldalát, amely úgy festett sikerült is. Ezt követően ugyancsak a reptetett késsel szétfeszítettem, hogy kipottyanhasson a mag. A felesleggé váló hús és héj végül az asztalom alatti tárolóban landolt, a mag pedig négyfelé vágatott. Mivel ez is megvolt, a merőkanálnyi adag varangynedvet a főzetbe öntöttem, ezt követően pedig ugyancsak a pálca segítségével először hétszer jobbra, majd hétszer balra kevertem a kanállal. A folyékony lé lassan masszásodni kezdett, itt volt hát az idő belereptetni a magot, és figyelni, mi történik. Mivel minden úgy festett, rendben van, kibontottam a sukolygyékényt tartalmazó üvegcsét, és három szálat kiválasztva szintén az üstben rotyogó lébe dobtam. Félretéve a már nem kellő hozzávalókkal teli üvegcsét tekintettem a pergamenre, majd az izzadófüvet tartalmazó dobozkára. A fiolás állványt magam elé húzva kinéztem magamnak azt, amely ujjmértékre olyan öt lehetett. Tökéletesen megfelelő lesz a főzetbe ennyi… az igazat megvallva nem igazán tudtam, miért négy-hét ujjnyi van megadva, nem pedig pontos adat, de véve a közepét az ötöt megfelelő számnak találtam. Az izzadófűhöz való hozzáérés előtt ismét kesztyűt húztam, nem volt kedvem elkapni a növény nyavalyáját, és literekben izzadni ki szervezetemből a vizet… ártalmas az egészségre. Kimarkolva egy nagyobb adagot egy tálkába helyeztem azt, majd a kondér mellett elszigetelve kis tüzet lobbantottam, amely fölé odatartottam a matériát. Nem kellett sokat várni, míg a kékellő fűszálak mélykék-fekete levet eresztettek. Ezt óvatosan a fiolába öntöttem, a maradékot pedig természetesen a tárolóba dobtam, tüzét pedig eloltottam. Kivéve a kelléket tartalmazó üvegcsét az állványból a főzethez öntöttem, amely azonnal reagálva színváltásba kezdett. Nem éppen szurokszín lett, mindinkább valamelyest világosabb árnyalat, de csak egy hangyányit. Megrázva a fejem futtattam magamban végig a hozzávalókat és azok darabját, súlyát, mértékét… mindent jól adtam hozzá. Valószínűsítettem a könyv ódivatú fogalmazásából, hogy nem feltétlenül kell ragaszkodni a leírtakhoz, elvégre a szurokszín is több árnyalatot takarhat. Levéve a kesztyűmet az asztalra helyeztem azokat, majd magamhoz vettem az utolsó dobozkát, és hozzávalót, a sápugrót. Az átkozottak, ha az ember nem gondoskodott a kellő összezavarásukról, bizony hatalmas ugrással voltak képesek menekülni. Ennek fényében, mintha csak egy gyógyszeres fiolát tartottam volna, amelynek használatiján a felrázni felirat szerepel, ráztam meg a dobozt erőteljesen, jó egy percen keresztül téve ezt. Amikor levettem a fedelet, a sápugrók kába módon ténferegtek benne. Elkapva kettőt letéptem a vöröslő gyökerüket, majd a mérlegre helyezve néztem az unciákat. Még egy kellett a sikerhez, így megragadva annak is eltávolítottam a gyökerét, majd a doboz fedelét ismét visszaraktam és lekötöztem… biztosan mérgesek lesznek, ha magukhoz térnek. Az öt uncia meglétét követően a főzetbe dobtam. Mivel a recept tanulsága szerint készen álltam, két nagyobb méretű fiolába kimértem a léből. Az egyik természetesen a tanár asztalán fog majd landolni felcímkézve, amint rendet tettem magam után az asztalomon, a másik pedig az utasításnak megfelelően nálam marad egy permetezőfej és egy kalitka társaságában. Sikerült nem utolsónak végeznem, így mindent rendben hagyva egy köszönést követően távoztam a helyiségből. Thomas intett, hogy ne várjam meg, neki még hátravan egy jó adag… meg valószínűsítettem, hogy valamelyik lány lesz a célja a még ott lévők közül. A doxyk befogását estére datáltam, így volt időm, hogy a magamhoz vett kellékek hálókörletben való lepakolását követően kimehessek a szabadba, hódolni kedvenc foglalatosságomnak.

# V^adászat

Elérkezett az este, Thomas egész vacsora alatt azzal zaklatott, hogy fogjunk együtt azokból a kis fekete és szőrős lényekből, mert egyszerűbb. Mivel jó barátom volt, sőt, az egyetlen igaz barátom, természetesen nem mondtam neki nemet… de felkészültem rá, hogy nem feltétlenül fogjuk megúszni ép bőrrel, legalábbis ő biztosan nem, a habitusából ítélve. Sikerült leegyeztetnünk a helyszínt is, amely nem esett másra, mint az egyik parkban lévő, konyhából kivezetett párátlanítók közelére. A mágikus szerkezet csak úgy ontotta magából a meleget, arról nem is beszélve, hogy a helyszín az emberek által gyakran látogatott volt. Alkalmas tehát arra, hogy akár egy nagyobb kolónia is elszállásolja magát ott.

Felöltve a meleg öltözéket magunkhoz vettük hát a kalitkákat, a permetezőfejeket, és saját főzeteinket, majd útnak eredtünk. Thomasnak be sem állt szája, olyan terveket gyártott, hogy némelyiknél bizony égnek állt a hajam a nyugalmas természetem ellenére is. Nem értette meg, hogy elegendő lesz a nála lévő csalétek kihelyezése, majd amikor a kis bestiák megjelennek, akkor egy Immobilus igét követően a permet segítségével ki-ki lefúj egyet, és a ketrecbe teszi… neki fontos volt, hogy előtte hadakozzon velük, és megharaptassa magát. Ahogyan közeledtünk, láttam az arcán, hogy már beleegyezett az általam felvázoltakba, csak azért, hátha kihoz a sodromból folytatta. Eleddig soha nem sikerült neki ez a művelet, pedig már hosszas esztendők óta próbálkozott. Olykor érezni lehetett, hogy frusztrálja a dolog, de mindannyiszor ott kötöttünk ki, hogyan lehetek ennyire nyugodt, miért nincs meg bennem az adrenalin, ami másokban csak úgy dübörög. Természetesen bennem is megvolt, csak nem az efféle dolgok repítették azt az egekbe.

Kilépve a parkba megálltam egy bokor mellett, és féltérdre ereszkedve a kalitkát a talajra helyeztem. Ezt követően a fiolára rávarázsoltam a permetezőfejet, hogy felkészüljek az állat befogására, majd a rohanásra, merthogy az ige nem tart örökké. Thomas is így tett, majd dolga végeztével előkapta a csalit, és a párátlanítóhoz szaladva elhelyezte azt annak a tetején. A visszaérkezését követően hosszú percekig csak kuksoltunk, kezdett átfagyni a fülem, és az arcom is pirospozsgássá vált már, akárcsak a mellettem térdeplőé. Hiába zendített rá a havazás, a szerkezet annyira okádta a hőt, hogy a környékén meg sem maradt a hó, azonnal elolvadt. Thomas aztán kezdett gyanakodni, rossz helyet választottunk, de csendre intettem, mert biztos voltam a dolgomban. Igazam lett, először egy, majd további nyolc bestia jelent meg, és óvatosan körözgetni kezdtek a csali felett. Bagoly nem várakozott túlzottan sokat, egy „halál rátok” csatakiáltással permetezőt ragadott és futásnak eredt a lények felé. Már nem tudtam elkapni, így nem volt választásom, előbújva a rejtekből határozott hangon elharsogtam az Immobilust, amelynek hatására mindegyik doxy megdermedt. Fogva a ketrecet odasiettem, majd lefújtam a legközelebbit, és betessékeltem a helyére… de rossz előérzetem volt. Nem hiába, a lények előfutárokat küldtek, és amikor már a permetezéssel voltunk elfoglalva, megjelent a teljes kis csapat, akik itt raktak fészket. Körülbelül harmincan lehettek, de nem volt időm a számolgatásra.
- Thomas, ha kedves az életed, és jó akarsz maradni a lányoknál, fuss!
Kiáltottam el magam, majd az ajtó felé, amerről érkeztünk olyan tempót kezdtem diktálni, amit szinte képtelenség. Egy újabb varázsige felesleges lett volna, a doxyk szétreppentek, hogy több oldalról is támadhassanak. Mivel nem láttam magam mellett Thomast, pedig velem egy időben indult meg, megtorpantam, és megfordultam… abban a pillanatban száguldott el mellettem… de volt még annyi lélekjelenléte, hogy megragadta a kabátomat a mellkasomon. Egyszerre estünk be a folyosóra, jó nagy lendülettel. Szerencsére nem túl messze az ajtótól, így volt időm berúgni azt… hallottuk, amint pár fenevad nekikoppanva hangos üvöltéssel a földre zuhan. Pár pillanatig még heverésztünk a termőköveken, hogy kifújjuk magunkat, de aztán talpra állva indultunk meg a körletünk felé. Szerencsére maradt elegendő a doxycidből, hogy amennyiben éjszaka nem tudunk majd aludni, akkor kaphassanak még a kis vadorzók.

Másnap óra előtt, ahogyan az utasítást szólt vittem be a ketrecemet, fémjelezve a nevemmel és osztályommal. A tárolóba került vissza, ahonnan kivettem, és ahová Foley professzor kérte…

[Bájitaltan]

Bájitaltan

   Hú, éppen csakhogy sikerült nem elkésni, egy hajszálon múlott az egész. Talán tegnap este nem kellett volna a birtokon császkálnom éjfélig és akkor most nem lennék ennyire fáradt és szétszórt. Nem mintha az utóbbit csak az alváshiányra foghatnám, de mindegy, mindig csak kevesen múlik, hogy mindenhova időben elérjek, néha nem is sikerül. Ehhez szerintem már minden tanár, köztük Foley professzor is hozzászokhatott már. De ma szerencsém volt, mindenki elégedett lehet, beértem csengetésre, nálam van a könyvem, a felszerelésem, minden rendben van.
- Jó reggelt! – köszönök hangosan nem csak a tanárnak, de általánosságban mindenkinek címezve, miközben elégedetten mosolyogva foglalom el a helyem a terem közepén elhelyezkedő egyik üstnél. Előkapom a szikémet, amit Laidantól örököltem. Valahogy mindig megnyugtat, ha valami olyat veszek a kezembe, ami az egyik rokonomé volt. Én már csak ilyen ereklyemániás maradok, ami nem is baj, Rom bácsi is ilyen. Miért ne ragaszkodhatnék valami olyanhoz, ami már bevált?
   Ahogy a prof  kiadja a feladatot, hozzá is kezdek, bár még mindig félek kicsit a főzőcskétől. Egyszer másodikban Piton professzor óráján valami úton-módon sikerült felrobbantanom az üstöm tartalmát, ami szépen összecsapott mindent, persze engem a legjobban. Az egész évfolyam rajtam röhögött, bár én sem tettem másképp, hiszen tényleg elég viccesen nézhettem ki. A bájital állaga ugyanis olyan volt, mint a csiganyálé… Undorító volt és nem csak magamról kellett levakarnom és feltakarítanom utána, hanem büntetőmunkát is kaptam. Egy hétig minden nap nekem kellett a szertár összes üstjét kisúrolnom. Mondanom sem kell mennyire élveztem…
   Szóval izgulva bár, de félve nem, nekiláttam a recept elolvasásának. A hozzávalókat megértettem, bár a futóbab láttán, nem derült fel különösebben az arcom. Utálom ezeket a varázsnövényeket. Mennyivel békésebb egy mezei tulipán vagy barackfa, mint egy futóbab vagy egy fúriafűz? Annyival szemet gyönyörködtetőbb egy közönséges, muglik által is ismert növény, mint egy ilyen… elvarázsolt mutánsnövény!
Ahogy az elkészítés részhez értem az olvasásban, ismét megállapítottam magamban, hogy igazán modernizálhatnák ezeket a bájitalrecepteket. Legalább kétszer kellett újraolvasni, hogy felfogjam mit is kell csinálnom tulajdonképp. De sikerült.
   Igyekszem először a hozzávalókat és a megfelelő eszközöket magam elé kirakni és csak eztán hozzálátni a dolgoknak. Az üstöt megtöltöm 3/4 részig vízzel, majd a pálcámat előhúzva tüzet gyújtok alatta, magam elé helyezem a fahasábot, és míg a víz felforr, nekigyürkőzöm a dobozkájukban összevissza pattogó futóbabok meghámozásának és aprításának.
   Ahogy az első babszemet igyekszem kieszkábálni a skatulyából, egy rossz mozdulatnak köszönhetően egy másik is kipattan a helyéről és csíraszerű nyúlványain támaszkodva szaladgálni kezd az asztalomon. Ez roppant módon bosszant, idegesen próbálom jobb kezemmel elkapni, miközben a balban a másik bestiaszemet tartom. Viszont babszem létére roppant furfangos, az üstöm lábai között és a könyveim körül rohangál, hogy még véletlenül se tudjam elkapni, de buzgón hajkurászom egy ideig.
   - Te kis… ! – sziszegem, miközben végleg elvesztve a türelmem pálcát rántok és háromszor próbálkozás után sikerül végre eltalálni. – Stupor! Stupor! Stupor!
   - Megvagy! – veszem fel az elkábult babszemet az asztal alól, ahova legurult, miután elkábítottam és gyorsan meghámozom.
A másik három futóbabszemmel már óvatosabban bánok, mire a víz felfő, már mehetnek is az üstbe, ahová a három szem piros-sárga színű sámánbogáncs is követi őket. Ahogy mind belepotyogtak, mindössze néhány másodperc elteltével már szép bordóra is színezik a vizet, így megnyugodva ugrok a következő lépésre.
   Előre felaprítom a ricinusmagot, mivel a recept azt írja „gyors iramban” kell hozzáadni a főzethez közvetlenül a varangynedv után. Aprítás közben persze vigyázok, de szokás szerint a saját ujjamat is megvágom, de már nem törődöm vele, hozzászoktam, hogy nálam a főzőcske mindig kisebb-nagyobb sebesülésekkel jár. Mielőtt még ismét a ricinushoz nyúlnék, bekötözöm a sebet. Semmi kedvem mérgezés miatt ismét a Gyengélkedőre kerülni.
   A ricinusmag feldarabolása után undorodva mérem ki a kívánt mennyiségű varangynedvet, amit szépen kiszámolva 7szer 7 irányba megkeverek, majd egy gyors mozdulattal a sűrű főzetbe söpröm a ricinusmagot a vágódeszkámról. Már közeledni látszott az óra vége, mire a két szál sukolygyékényt beledobtam és megvártam, míg felhígul a főzet. Nem éreztem teljesen vízállagúnak, így még egy fél szálat oldottam fel a forró lében, majd 5 és félujjnyi izzadófűlét is beleöntöttem, így a sötétebb szürke árnyalatú bájitalhoz már csak az 5 uncia sápugró veresgyökeret kellett előteremtenem. A veresgyökérrel nem volt nagy gondom, ez teljesen „ártalmatlan” növény, ezzel megbirkóztam, hiszen csak addig ugrál, míg él. Miután a bájitalokhoz felhasznált részét már megfosztották a levelektől, már nem ugrál. Egyébként csak azért tudok ennyit róla mert a nagyiéknál Walesben a mocsarbán sok ilyen sápugró növény van. Viccesen néznek ki, ahogy egyik helyről ugrálva egy másikra cuppognak…
   Nagy nehezen előszedtem a rézmérlegem és igyekeztem potom kimérni 5 unciát, amihez legalább háromszor kellett lefaragnom valamicskét az egyik gyökérből, de végül sikerült. Elégedetten pottyantottam be a doxykábító folyadékba az utolsó hozzávalót, majd néhány perc múlva egy kis fiolába pipettával kimértem egy keveset belőle. Igazándiból sajnáltam a doxykat, de mit volt mit tenni, ez a faladat.
   A maradék főzetet csengetéskor leadtam Foley professzornak, összeszedtem és megtisztítottam az eszközeim és letakarítottam a padomat, felvettem a kikészített ketrecek és permetezőkannák közül egyet-egyet, majd távoztam a teremből. Már előre örültem a legális éjjeli kimenőmnek.

***

   Csend honolt a kastélyban. A legszebb csend, amit el tudok képzelni, az az éjszakai zajos csönd, amikor bár semmi sem mozdul, mégis hangos minden: baglyok vadásznak, a Tiltott Rengeteg fái sóhajtoznak a szél nyomán, a fúriafűz recseg a hidegben, mintha csak panaszkodna, valahol a távolban farkas vonyít, a kastély órái hangosan ketyegnek, az elvarázsolt portrék pedig halkan hortyognak kereteikben. Egyszerűen imádom a roxforti éjszakát.
   A klubhelyiségből egyedül indultam útnak, a törölközőmből rögtönzött batyummal a hátamon. Ketrec, védőkesztyű, némi sütőtökös pite a vacsorából csali gyanánt és egy permetezőkanna tette ki a felszerelésem, bár kicsit soknak találtam ezt a mennyiségű cuccot egy doxy befogásához.
   Egyenesen a csónakházba indultam, hiszen a múltkor is ott futottam össze egy fél tucat tündérmanóval, így reméltem nem tették még át székhelyüket máshova. Ismét szerencsém volt, ott találtam őket. Teljes létszámban, mind a hatan ott ücsörögtek egy régi háló foszlányaival játszadozva. Ez nem kecsegtetett túl sok jóval, mert nem voltam benne biztos, hogy mind elkábulnának, ha rájuk fújom a kábító folyadékot. Eszembe jutott, hogy esetleg megfagyaszthatnám őket és csak utána kábíthatnám el őket, de úgy ítéltem meg, hogy ez csalás lenne.
   - Ha nem kábulnak el, akkor megfagyasztom őket… Hátha hat mindnyájukra ez a főzet… - mormoltam, miközben a fiolám tartalmát áttöltöttem a permetezőbe. Felpumpáltam a szerkezetet, majd az egyik távolabb ücsörgő doxy felé fordultam vele. Ahogy meghúztam a „ravaszt” és a permet a levegőbe került, az orrom elé húztam a sálam, hogy be ne lélegezzem a gázelegyet. Az kéne még, hogy én is elkábuljak!
   A doxy rémülten sikoltva röppent fel, megriasztva a többieket is, akik követték példáját és apró kék bogaraként kezdtek kerengeni körülöttem, mire én pálcát rántottam, de mielőtt még rám támadhattak volna, elhalt a kiáltásuk és lassan leereszkedtek körém a földre, ahol ténylegesen elájultak. Csak annak köszönhetem a gyors hatást, mert a csónakház egyik kis kamrájában voltam, így a szer is koncentrálódott a levegőben. Szerencsém volt. Megint. Micsoda piszok mázlista vagyok ma! Minden egy hajszálon múlik.
   A tündérmanók kicsi testeit óvatosan pakoltam egymás mellé a ketrecbe, majd egy bánatos mosollyal rájuk zártam az ajtót. Remélem jó dolguk lesz Lumpslucknál…
   Amikor visszaértem velük a kastélyhoz, némító bűbájt szórtam rájuk és magammal vittem őket a szobámba, az ágyam alatt éjszakáztak. Reggel első dolgom volt elvinni őket Foley professzorhoz és leadni.
   - A csónakházban találtam őket, igazán semmi kárt nem tettek semmiben, hetek óta ott vannak, nagyon békésen viselkedtek. Megtenné nekem tanár úr, hogy szól Lumpsluck professzornak, azon szándékomról, hogy vissza szeretném őket vinni oda? Mert gondolom, hozzá fognak kerülni... Szóval átadná neki, amit mondtam? Kérem.
Nem tudom, hogy végül szólt-e az öreg varázslónak vagy sem, de jókedvűen hagytam el a termet. Csak ez járt a fejemben: Küldetés teljesítve!

[KOTYVASZTÁS]

KOTYVASZTÁS

Bár nem szokásom a késés, ám most igencsak kapkodni kell a lábaimat, hogyha még időben az óra kezdete előtt akarok beérni a tanterembe. Erre egyre kevesebb esélyt látok, pedig ennél jobban nem is siethetnék. Már csak egy folyosó választ el a céltól, még nagyobb sebességre kapcsolok és még pont időben sikerül beesnem a terembe, így az az átkozott csengőszó már a tanteremben ér. Szerencsére. Mindeközben a köszönés sem maradhat el, így amint jut elegendő mennyiségű oxigén a tüdőmbe megteszem ezt is. Legalább illetlen parasztnak ne tűnjek.
-Jó napot! Sziasztok! – majd helyet foglalok a megszokott helyemen, hogy aztán percek múlva már az üst fölé hajolva szenvedhessek az órai feladattal.

><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><

Sosem érdekelt túlságosan a bájitalkeverés és van egy olyan érzésem, hogy ezen a Doxicid megkotyvasztása sem fog segíteni. Mindenesetre azért megpróbálkozom vele, hátha összejön valami használható, és amire legalább egy elfogadhatót kaphatok. Nincsenek nagy elvárásaim magammal szemben, a lényeg csupán annyi, hogy lehetőleg ne nyírjak ki senkit a főzetemmel. kétszer is elolvasom a receptet, hogy minden egyes szavát és utasítását felfogjam, már amennyire lehetséges ez. De elég most már a tétlenkedésből, itt az ideje annak, hogy belevágjunk a dolgok közepébe, elvégre próba szerencse. Nem igaz? Azt hiszem megvan minden ami a főzethez kell, így el is kezdem az egészet. – Nézzük csak, forró vízbe… - mormolom magamnak. – Aquamenti! – s a pálcámat az üst fölé tartom, hogy az abból előtörő vízsugár oda menjen ahová én szánom és ne máshova. Amint ez megvan már csak azt kellett megvárni, hogy egy piroinitio után megfelelő hőmérsékletűvé váljon a víz. Míg erre vártam továbbolvasva a receptet nekiálltam, hogy az izgő-mozgó futóbabokat megszabadítsam a héjától. Már a feldaraboláskor jutott eszembe, hogy elszámoltam magam, és négy helyett csak három darab héjától megszabadított babszem hever előttem darabokban. Szerencsére még időben kapcsoltam, így a negyedik sem úszhatja meg a kopasztást s a későbbi főzetbe kerülést. Rápillantok az üstöm tartalmára ahol a víz már ráérősen bugyog, úgyhogy szerintem felesleges is várni, beledobálom a feldarabolt futóbabok húsát, természetesen nem három méterről, hogy a kifröccsenő víz valakit leforrázzon, hanem kényelmesen alig néhány centiméterről, finoman. Óvatlanul veszem kézbe a sámánbogáncsokat. –Áú! Ez szúr. – megállapítással landolnak ők is a már főzetben gubbasztó babszem darabok mellett. Ekkor a recept szerint az oldatnak borszínűvé kellene válnia, és ha semmit nem szúrtam el, akkor másodperceken belül az enyémnek is ilyenné kellene változnia, és mire végiggondolom a mondatot az üstömben levő valami átváltozik a kívánt színűre. Eddig megvolnánk, nem szúrtam még el semmit, nem gyújtottam fel sem magam, sem másokat, remélem ezek után sem fognak ezek megtörténni, bár messze van még az óra vége. Jöhet a varangyos béka, vagyis pontosabban csak a nedve. Kár, hogy nem lehet egészben belefőzni a békát, sokkal könnyebb lenne, mint itt szenvedni azzal, hogy valahogy kicsikarjam belőle a szükséges mennyiségű nedvet. Ránézek szerencsétlenre és már előre sajnálom azt, amit vele fogok tenni, de hát nincs más választásom, egyszerűen szükségem van arra a trutymóra, ő meg tudja nélkülözni. Néhány percnyi szitkozódás után, könyékig nyálkásan, boldogan, és egy mérőkanálnyi varangynedvvel gazdagodva visszarakom a békát a tárolójába. Meggyötört brekegést hallat, de már nem is figyelek oda rá, jobban leköt a következő két lépés. Jobban járnék, azt hiszem, hogyha a ricinusmagot előre felaprítanám. Ez is megtörtént, ezért hozzáöntöm a főzethez a nehezen kinyert nedvet. Hétszer hét irányba keverni, hogy besűrűsödjön. mindez szép, jó és okés, csak azt felejtette el közölni a recept irányítója, hogy merre kellene mindezt véghez vinni. Sok választásom nincsen, kezdjük talán a ballal, aztán, ha nem jön össze irányt váltok. Körülbelül a negyedik kör után észlelem, hogy a kotyvalékomban semmiféle változás nem történt. Ugyanolyan híg maradt, mint előtte, így arra a logikus és egyszerű következményre jutottam, hogy lehet, hogy nem ártana irányt változtatni. Elkezdem tehát jobbra kavargatni az üst tartalmát, hátha még nem késő és besűrűsödik. A negyvenkilencedik kavarás után talán rá lehet fogni, hogy besűrűsödött, vagy legalább is egy nagyon kicsit sűrűbbnek tűnik, mint amilyen előtte volt. Nem tudom eldönteni, hogy én szúrtam-e el valahol, vagy szimplán csak ilyennek kell lennie. Újra átfutom a receptet. Nem hagytam ki semmit, a mennyiségek is megfelelőek voltak, így talán csak az eltelt idő és az először választott rossz keverési irány lehet az oka. Mindegy is, nincs idő az elmélkedésre, muszáj tovább haladni, jó lesz ez így is. Gyorsan kellene hozzáadni a feldarabolt magvakat, hát mit ne mondjak ez se jött össze olyan sebesen, mint ahogy terveztem. Pár szál sukolygyékény lesz a következő áldozatom, aki belekerül az üstbe. Vajon mennyi lehet az a pár szál? Kezdésnek talán megteszi négy darab is, aztán majd kipótolom még, ha nem lesz elég. Várok egy kicsit, mivel a gyékényeknek teljesen el kell főniük. Addig is amíg ez bekövetkezik egy kicsit rendet rakok az asztalomon és eltüntetem az addig ott uralkodó romhalmaz egy részét. Véleményem szerint a főzetem még nem teljesen víz állagú ezért hozzáadok még egyet a sukolygyékényből. Így már valamennyivel jobban hasonlít rá. Jöhet az izzadó fű leve, ami majd szurokszínűvé varázsolhatja a főzetemet. Most következik az óra eddigi legnagyobb bakija, amit elkövethettem, figyelmetlenségemnek köszönhetően sikerült egy kicsivel többet hozzáönteni a léből mint amennyit előír. Ezt a főzetem pedig szürkés füsttel hálálja meg. Köhécselve igyekszem eltüntetni a füstöt az üst és az asztalom felől, kisebb nagyobb sikerekkel. Valahogy gondolhattam volna, hogy valami úgy is közbejöhet, nem úszhatom meg az órát hibázás nélkül. Persze, hogy az utolsó előtti lépést kell elbaltázni, nehogy már legyen az embernek végre valamiféle sikerélménye is ezen a napon. Kimérem a rézmérlegen az öt uncia veresgyökeret és végül azt is hozzáadom, és ha minden igaz, akkor kész is vagyok. Végre. Kiszedem és elrakom a táskámba doxicidet tartalmazó fiolát, elpakolok magam után, majd az óra végét jelző csengőszó után elindulok kifelé a teremből.

><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><

DOXYK VESZÉLYBEN

Nincs kedvem estére vagy takarodó utánra halasztani a dolgot, így délután amint van egy kis szabadidőm elintézem a feladat második részét is. Magamhoz veszek mindent, amihez csak szükségem lehet a doxyvadászathoz, kesztyű, csali, ketrec és nem maradhat el az órán kotyvasztott doxicidnak csúfolt valamit tartalmazó kis üvegcse se. Elindulok a felfedezőtúrára, ami remélem nem fog sokáig tartani, nem akarok órákat elpazarolni erre a hülyeségre. Félórányi bolyongás után megtaláltam az ideális helyet így a permetezőt üzemkész állapotba helyeztem. A függöny mögötti mocorgás arra a következtetésre juttat, hogy egyedül van az áldozat. Felveszem a kesztyűt, kezembe veszem a permetezőt, nagylevegő és elrántom a függönyt. A szemét kis doxy természetesen azonnal támadásba indulna, így amilyen gyorsan csak tudom, lefújom a méreggel. Azonban úgy tűnik annyira nem hatásos, ezért még egyszer a képébe fújom hátha sikerül. Viszont ezzel csak még jobban sikerült feldühítenem, ezért nincs más választásom, mint segítségül hívni a pálcámat. –Stupor! –szegezem rá a pálcámat a kis szemétre. Végre valami hatott ellene. A kezembe veszem, lefújom még egyszer, hátha így kábult állapotban jobban hat majd. Belerakom a ketrecbe és elindulok vissza, hogy az ágyam alá rakhassam ezt a kis bestiát tárolót, és megfeledkezzek róla másnap reggelig.

Reggel a dühös doxy ébreszt fel az álmomból. Mérgesen és nyűgösen kimászok az ágyamból és kap még egy löketet a kicsike a főzetből, hátha ez már hat valamennyire. Hát nem ő lett a legkábább, de legalább nem kelti fel a többieket. Gyorsan felöltözök, felkapom azt a kis szemétládát tartalmazó ketrecet és a doxicidot tartalmazó fiolát, amiben már nem sok minden maradt, de annyi talán pont van benne ami elég lesz a professzor úrnak.

-Jó reggelt tanár úr! – köszönök, és belépek a terembe, hogy a nevemmel ellátott fiolát s ketrecet otthagyhassam a többi mellett, majd kisétálok, és arra veszem az utam amerre jöttem. A feladat elvégezve.

[Kiértékelés]

Kiértékelés

•  •  •

Errol Dreenman

• Extra (jan. 7-ig) +20 pont

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +10 pont

• Anyagjellemzés +5 pont

• Doxy-kaland +5 pont

• További +2 pont jár azért, ha a doxykat a megfelelő helyen kereste a tanuló („Doxykat szép számmal találunk Észak-Európa szerte és Amerika hűvösebb éghajlatú vidékein.”)

Összesen +52 pont
Jegy: E
A főzete pontatlan, sokkal jobban oda kell figyelnie, hiszen ez nem a konyha, ahol az ember az érzéseire hagyatkozhat (nem véletlenül használunk patikamérleget). Nem mindegy, hogy mérőkanalat vagy merőkanalat ragad kézbe. Mint ahogy az sem, hogy végül mi kerül a kondérba: sukolygyékény vagy sulyokgyékény. Sajnálattal kell közölnöm önnel, hogy mivel a permetezőt nem rendeltetésszerűen használta, helyette az összes kábító mérget a befogott bestiára öntötte, az ma reggelre kimúlt. Az érdemjegye összességében nem lehet jobb az Elfogadhatónál.


 Andromeda Bucksworth

• Extra (jan. 7-ig) +20 pont

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +10 pont

• Anyagjellemzés +5 pont

• Védőkesztyű használata +2 pont

• Iskolai üst kitisztítása +2 pont

• Doxy-kaland +5 pont

Összesen +54 pont
Jegy: V
Az előírtakat mind betartotta, nagyon gondos, nem hajolt az üst fölé, a méréssel és az arányokkal is helyesen járt el, valamint nem feledkezett meg a védőfelszerelésről sem. A RAVASZ-on viszont oda kell figyelnie, hogy ne tévessze össze a receptben leírt nyersanyagokat, még ha a nevük megtévesztően hasonló is. A sukolygyékény nem helyettesíthető sulyokgyökérrel. A doxyja elkábult, de hamar magához tért, talán túl hamar is, és láthatóan megviselte a befogás. Figyelem, nem célunk az állatok kínzása. Nehéz jó kábítófőzetet készíteni. A munkáját Várakozáson felülire értékelem.


Sean Blaine

• Extra (jan. 7-ig) +20 pont

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +10 pont

• Anyagjellemzés +5 pont

• Védőkesztyű használata +2 pont

• Iskolai üst kitisztítása +2 pont

• Doxy-kaland +5 pont

Összesen +54 pont
Jegy: V
Rendkívül precíz diák, és külön öröm számomra, hogy mindig a saját felszerelését használja az iskolai eszközök helyett. Nem veszi félvállról a biztonsági előírásokat – ezen hajlama a jövőben még meghálálja magát. A finommérésekhez jó érzéke van, de a figyelmetlenség még így sem megengedett ezen az órán: máskor a merőkanál helyett a mérőkanalát használja, ugyanis végeredményben nem elhanyagolható a különbség. Az egyik doxyja furcsa testi elváltozásokat produkált, kétlem, hogy ez teljes mértékben a főzetének köszönhető. Várakozáson felüli a munkája.


Davis Perry

• Extra (jan. 7-ig) +20 pont

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +20 pont

• Anyagjellemzés +5 pont

• Védőkesztyű használata +2 pont

• Doxy-kaland +5 pont

Összesen +62 pont
Jegy: V
Mindig is a gondos diákjaim közé tartozott, ezért is fájó, hogy e munkájára Várakozáson felüli jegyet kell adnom. Merőkanalat használ a mérőkanál helyett? Azonban külön dicséretben részesítem, mert a fiaskó ellenére az egyik legprecízebb bájital az öné. A megfelelő védelemre és a végletekig pontos arányokra nagyon odafigyel, és a saját eszközeit minden órára magával hordja. A doxyja kissé kábultabb volt a kelleténél, de összességében a szer jól működött.


Shaelynn Scarborough

• Extra (jan. 7-ig) +20 pont

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +20 pont

• Anyagjellemzés +5 pont

• Védőkesztyű használata +2 pont

• Iskolai üst kitisztítása +2 pont

• Doxy-kaland +5 pont

Összesen +64 pont
Jegy: E
Miss Scarborough, tudom, hogy kevéssé bízik a bájitalfőző képességeiben, mégis igazán jól indult a főzete. Aztán a kapkodásával súlyos hibákat vétett. Nem nézem el egyik diákomnak sem, hogyha merőkanállal méri a varangynedvet, illetve ha sulyokgyékényt használ a receptben meghatározottak helyett. A határozatlansága időveszteséget eredményez, nem beszélve arról, hogy bizonyos nyersanyagokkal szemben hátrányos helyzetbe kerülhet (ilyenek például a szeleburdi futóbabok). Dicséretes azonban, hogy – ha tisztában van a gyengéivel – legalább külön ügyel a saját biztonságára. A Doxicid túl erős lett, ezért a négy befogott kártevője közül az egyik el is pusztult. A munkáját Elfogadhatóra értékelem.


Samuel I. Goldhawk

• Extra (jan. 7-ig) +20 pont

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +10 pont

• Iskolai üst kitisztítása +2 pont

• Doxy-kaland +5 pont

Összesen +47 pont
Jegy: V
Remélem, legközelebb figyelembe veszi a tanári utasításokat, és a tankönyve helyett az asztalán található receptet használja majd útmutatásul. Gyorsan dolgozik, de nem túl precízen és hatékonyan. Ügyeljen a saját épségére, és ne felejtse el a védőkesztyűt. Mondhatni, szerencse, hogy nem történt baj, mivel a ricinust elfelejtette felaprítani, de ez befolyásolta a főzet minőségét. A permetezőből nem szabad túl sokat a bestiákra fújni; akár el is pusztulhatott volna a kis kártevő.


Kevin Stratford

• Extra (jan. 14-ig) +10 pont

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +20 pont

• Anyagjellemzés +5 pont

• Védőkesztyű használata +2 pont

• Iskolai üst kitisztítása +2 pont

• Doxy-kaland +5 pont

Összesen +54 pont
Jegy: K
Mr Stratford, úgy hiszem, lényegesen megkönnyítette volna a munkáját, ha fémkesztyű helyett az előírt zanzárdbőr kesztyűt ölti magára. Ne higgye, hogy nem láttam, amint kilötyköli a kondérból a vizet, aztán kis híján megfojtotta a veresgyökere; ha komolyan gondolja a bájitalfőzést, akkor önnek is komolyabbnak kell lennie. A kapkodás és a szétszórtság nem lesz ebben hasznára. Ennek ellenére a mérések és az adagolás tökéletesen sikerült, az elkészült Doxicidet Kiválóra értékelem.


Sol N. Harington

• Extra (jan. 14-ig) +10 pont

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +20 pont

• Anyagjellemzés +5 pont

• Iskolai üst kitisztítása +2 pont

Összesen +47 pont
Jegy: V
Mr Harington, az órai munkájával elégedett vagyok (az arányokra és a mérések pontosságára gondosan ügyelt, de máskor ne feledkezzék meg a védőkesztyű használatáról sem, hiszen nem habókra ajánlatos a viselése!), annak ellenére, hogy a főzete a kívánt fekete szín helyett lila lett. Biztos, hogy elég sukolygyékényt tett bele?
Tájékoztatásul közlöm, hogy a doxy kártevő, s mint ilyen, nem veszélyeztetett állat semelyik kontinensen. Jobban is figyelhetne Lumpsluck professzor óráin. De tiszteletben tartom az élőlények iránt táplált lelkes érzelmeit, és természetesen nem kényszerítem olyasmire, ami ütközik az elveivel. Épp ezért megtettem én magam azt, ami az ön feladata lett volna. Szerencséje volt a doxyjának, ugyanis a bájital remek lett, a bestia egy órán át úgy aludt, ahogy pete kora óta soha. A munkáját Várakozáson felülire értékelem.


 Carithy Denalie

• Extra (jan. 14-ig) +10 pont

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +5 pont

• Védőkesztyű használata +2 pont

• Iskolai üst kitisztítása +2 pont

• Doxy-kaland +5 pont

Összesen +34 pont
Jegy: H
Sulyokgyékény? Ez nem az a tantárgy, ahol a hanyagság elnézhető. Még ha nem is érdekli a bájitaltan, gondoljon arra, hogy veszélyes anyagokkal dolgozik, és nem csak a saját, de társai épségét is kockáztatja azáltal, hogy félvállról veszi az utasításokat. A bájitala összecsapott, a befogott doxyk még most is öklendeznek attól az adag méregtől, melyet rájuk locsolt a finom permetanyag helyett. Az órai munkája Hitvány.


Peter Blackman

• Extra (jan. 14-ig) +10 pont

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +10 pont

Összesen +30 pont
Jegy: T
Sajnálom, Mr. Blackman, de mivel 45 perc alatt nem állt elő semmivel, csupán egy kondér elforrt vízzel és pár kizsigerelt futóbabbal, az órai munkája értékelhetetlen. Ha nem akar megbukni az év végi záróvizsgáján, tanácsolom önnek, hogy járjon be bájitaltan-korrepetálásra.


Mika Holland

• Extra (jan. 14-ig) +10 pont

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +10 pont

• Anyagjellemzés +5 pont

• Doxy-kaland +5 pont

• További +2 pont jár azért, ha a doxykat a megfelelő helyen kereste a tanuló („Doxykat szép számmal találunk Észak-Európa szerte és Amerika hűvösebb éghajlatú vidékein.”)

Összesen +42 pont
Jegy: E
Láttam, mit művelt a sámánbogáncsokkal... Meg úgy általában véve az összes nyersanyaggal. Miss Holland, mikor szokik már le erről a szörnyű pazarlásról? Sajnos a végletekig szétszórt, de kérem, ne az én órámon ábrándozzék. Ügyes bájitalmester válhatna önből, kisasszony, ha kicsit jobban koncentrálna, és egy irányba összpontosítaná végre a figyelmét. Felcserélte az anyagok sorrendjét, és nem hagyott elég időt a hozzávalók összeéréséhez. A munkája Elfogadható szintű.


Christian Ashmore

• Órán való részvétel +10 pont

• Iskolai üst kitisztítása +2 pont

• Doxy-kaland +5 pont

Összesen +17 pont
Jegy: V
Kérem, a jövőben mindenféleképpen öltsön védőkesztyűt, ugyanis tudvalevő: mérgező anyagokat nem fogunk meg puszta kézzel, hisz’ nagy a kockázata annak, hogy munka során esetleg megvágjuk magunkat az ezüstkésünk élével, és ezeket a mérges anyagokat akkurátusan a friss, vérző sebünkbe dörgöljük. Ez mind kerülendő. Valamint szeretném, ha jobban figyelne a méréseknél! A körülbelül nem egy mértékegység. A főzete Várakozáson felüli.


Arion O’Niell

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +20 pont

• Anyagjellemzés +5 pont

• Védőkesztyű használata +2 pont

• Iskolai üst kitisztítása +2 pont

• Doxy-kaland +5 pont

Összesen +44 pont
Jegy: V
Elővigyázatos és roppant higgadt – egy jó bájitalkeverő ismérvei. Mr. O’Niell, miért nem fordít egy kicsivel több gondot a bájitaltan-tanulmányaira? Akár a Kiválót is megcélozhatná magának, ha akarná. És ha kiküszöbölné az olyan ordító figyelmetlenségeket, mint hogy mérőkanál helyett merőkanállal ontja a varangynedvet a főzetébe. Több figyelem, jobb jegyek. Várakozáson felüli a munkája.


 Seosaphine Baradwys

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +10 pont

• Anyagjellemzés +5 pont

• Iskolai üst kitisztítása +2 pont

• Doxy-kaland +5 pont

• További +2 pont jár azért, ha a doxykat a megfelelő helyen kereste a tanuló („Doxykat szép számmal találunk Észak-Európa szerte és Amerika hűvösebb éghajlatú vidékein.”)

Összesen +34 pont
Jegy: K
A méréseit lelkiismeretesen végezte, bár ahogy láttam, tartott a csoportnak egy rövid magánszámot még az óra elején. Jobb szeretném, ha kevésbé lenne szétszórt – még inkább, ha egyáltalán nem lenne szétszórt! –, és ez vonatkozik a munkavédelmi felkészültségére is. Ne nyúljon csupasz kézzel a veszélyes anyagokhoz! Mindazonáltal a Doxicid, amit készített, Kiváló, és természetesen gondom lesz rá, hogy a befogott bestiák visszakerüljenek a kolóniájukba.


Abigail Wolf

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +5 pont

• Iskolai üst kitisztítása +2 pont

• Doxy-kaland +5 pont

Összesen +22 pont
Jegy: V
Miss Wolf, ha önnek is fontos a testi épsége, egészsége, akkor legközelebb mindig viseljen az órámon védőkesztyűt! Elkerülheti a baleseteket. Az ön legnagyobb problémája a határozatlanság. Bízzon magában, megy ez önnek, csak koncentrálás és precizitás kérdése az egész. A munkáját Várakozáson felülire értékelem.

Házpontok állása
Griffendél -25 pont +233 pont = +208 pont
Hollóhát -20 pont +141 pont = +121 pont
Hugrabug -30 pont +167 pont = +137 pont
Mardekár -25 pont +116 pont = +91 pont

A pontlevonás a meg nem jelent diákok miatt érte a Házakat,
a teljes lista a Házpontjelzőnél olvasható.

A főzeteik többé-kevésbé sikeresnek ítélhetők, azonban mindenkit megkérnék arra, hogy egy kicsit vegye komolyabban a bájitaltant, még akkor is, ha jövőbeli terveiket tekintve mellőzhető a tantárgy.
A befogott doxykat – a kiértékelést követően – szabadjára engedtem. A legendás lények gondozásában megszerzett tudásukat pedig ajánlatos lenne felfrissíteni egy kevéssé, konzultáljanak Lumpsluck professzorral!
A következő diákoknak ajánlom figyelmébe a délutáni bájitaltan-korrepetálást:
Shaelynn Scarborough, Carithy Denalie, Peter Blackman, Mika Holland, Errol Dreenman
A következő diákoknak ajánlom figyelmébe a RAVASZ előkészítő tanfolyamot:
Andromeda Bucksworth, Davis Perry, Kevin Stratford, Seosaphine Baradwys

Köszönöm szépen a figyelmüket!

Nagyon szépen köszönöm, hogy elindíthattam és le is zárhattam a 3. BIT órát is!
Nélkületek – nem meglepő módon – ez nem ment volna ((:
Nagyon élveztem a reagjaitokat, csuda színesen írtok, és olyan ötleteket dobtatok be, amikre én sem számítottam. Éppen ezért a feladatnak nincs egy, igazi megoldása. Szubjektíven kezeltem a munkákat, minthogy az írás egy igencsak szubjektív dolog. Ezelőtt sem léteztek leírások az általam kitalált nyersanyagokhoz, s bár remek jellemzéseket fabrikáltatok, ezután sem szeretnék kiragadni egy leírást sem, amivel definiálhatnám őket. Minden megoldást egy kicsit séma szerint, és egy kicsit egyedileg is értékeltem, ezért lettek olyan különbözőek a szerzett házpontok.
Végezetül még annyit, hogy bocsánatot kérek mindazoktól, akiket megsértett vagy megbántott Foley professzor értékelése (ezek természetesen nem az órán elhangzottak; személyes konzultáció során vagy házi bagolyposta útján értesültek az érintettek). Reméltem, hogy megengedhetek magamnak ennyi rugalmasságot, és a kari jelleméhez híven, nem csak a szépre, de a csiszolandóra is rámutattam.
Igazából nekem mindegyik reag nagyon tetszett ((: