Könyvtár előtti folyosó

[~Jajj, belehalok a zöld szemeidbe!~]

SHAY

Szerencsémre Shayt nem kell győzködni, ha tréfáról van szó. Engedelmesen elhúzódik az útból és már kopog is a hátamon az ujjaival. Közel van hozzám, nagyon közel. Ha más lenne a helyzet, talán még izgalmasnak is fognám fel a dolgot, de most az időzítés és a varázsszó pontos kimondása, valamint a pálcamozdulat a legfontosabb. Persze ezért a kis tréfáért még kapni fog valami meglepetést később…
-Hogy mit? Ó csak egy drága barátomat szeretném megtanítani egy mugli sportra. Jégtánc a neve! – közlöm Shay-jel, de most már tényleg a feladatra összpontosítok.
Az ajtó teljesen kitárulkozik, mintha egy lenge hölgy ajánlaná fel bájait. Sajnos ezt a képet Kallen megjelenése zavarja meg. A kövérkés, baltával vájt arcvonásokkal rendelkező fiú, szinte kifarol az ajtón és már az étkezde irányába is rángatja csülkeit. Furcsa fintor jelenik meg az arcomon, de már nincs idő Kallenről és negédes megjelenéséről gondolkodnom. Mögötte még pár éhenkórász – akik nem mernek ujjat húzni Kallennel –érkezik a nyomában, majd a többiek. Akkor hát kezdődjön a móka!

- Aquappear! – hangzik el halkan a számból és egy begyakorolt kecses pálcamozdulattal – amelyet órákon át tökéletesítgettem Fred leírása alapján – útjára bocsájtom a varázslat utolsó elemét. Ekkor, a padlóba beszívódott ezüstös folyadék a másodperc tizedrésze alatt előbújik rejtekéből, majd megszilárdul és tükörjéggé alakul. Lehetetlen kikerülni belőle, főleg úgy, hogy még nem tökéletes a varázslat. Ugyanis Weasley barátom szerint ez az anyag nagyjából másfélszer másfél méteren terül szét. Nos, már a fél folyosó ilyenné alakult, úgyhogy legalább húsz „emberáldozatot” fog követelni, már, ha a Mardikat nevezhetjük így. Kallen – egy hangos „ó, jaj” után – cipője azonnal megcsusszan, a testes Mardekáros lábai pedig begyorsulnak maga alatt és rohanni kezdenek. Azonban nem haladnak egy métert sem, hanem csak csúszkálnak, Kallen pedig egyensúlyba próbál maradni. Elismerést láthatna tükröződni a szememben, hogy még talpon van, bár az arcomra írt gúnyos telijszájas mosolyról ugyanezt már nem szűrhetné le. Sajnos bármennyire is igyekszik, a mögötte lévő már nem ennyire ügyes, így egy ügyes – bár nem szándékos – becsúszással elgáncsolja a célpontomat. Majdnem sajnálatomra, még többen elcsúsznak, Kallenen egy kisebb emberhegy képződik. A többiek, csak próbálnak kapaszkodni egy-egy kiálló tárgyban, képben, kiszögelésben, de jellemző az emberi magatartásra, hogy mikor már biztonságba hiszik magukat, jól kiröhögik az újonnan alakult jégtánccsoportot. Szerencsénkre senki sem lát minket, mindenki vagy azzal van elfoglalva, hogy magát mentse, vagy azzal, hogy a többieken nevessen. Persze van néhány üvöltözve átkozódó figura is, akik keresik a bűnöst, de ezekkel nem törődöm, elég messzi vagyok tőlük. Viszont itt az ideje sietnünk, mert a jég hamarosan nyom nélkül el fog tűnni.

- Oppsz! – mondom kacagva bűntársnőm – most már le sem vakarhatja magáról ezt – nevető arcába, majd a pár méterrel odébb lévő sarok felé sandítok. ~Jajj, belehalok a zöld szemeidbe!~ szerencsére gondolataim nem látszanak rajtam. El is csodálkozom, hogy ilyen rizikós helyzetben bármilyen lányra is tudok gondolni. Azonban eljött az idő, hogy angolosan távozzunk a helyszínről, Kallen pedig mehet most már enni… már ha éhes lesz még ezek után. Talán még jót is tettem neki, figyelhet az alakjára. Ami most kissé elszíneződhetett. Újra a kisasszonyra vetem nevető szembogaraim.
- Futás, ugyanis van még néhány ötletem kedvenc Hugrabugrisom! – mondom és választ nem várva eltűnök a sarkon. Természetesen bevárom őt, hiszen ketten sokkal mulatságosabb lesz megemlékezni erről a kedves esetről.

Kareem



A másodpercek valahogy most csigalassúsággal telnek, ennek mérésére dobol a keze alá került felületen, nevezetesen Kareem háta közepe környékén. Bár megkérdezte, mit fog látni, a válasz az ő félvér, de totálisan varázslós felfogásának nem segít. Tanul ő mugliismeretet, de Minticz professzor eddig nem tért ki ilyesmire, a mugli sportokra még kevésbé, és nagyon valószínű, hogy ebben a tanévben nem is fog. Amit idén a muglikról tanulnak, az meg sem közelíti a normális tanítási irányzatot, s ha nem lennének azok a büntetőmunkák a mugliismeret professzorral, akkor sokkal kevesebb dologgal lenne így is tisztában.
- Jégtánc... - ismétli halkan a szót, s lelki szemei előtt megjelenik egy jégcsap, ahogy a maga dermedt valójában valami iszonyat esetlen módon táncol. Így ez alapján nem tűnik túlságosan viccesnek, persze, ha elképzeli, ahogyan de Crasso - mert ő van most leginkább a bögyében - jégcsappá dermesztve próbál küzdeni a táncoltató ártás ellen. De akkor minek szöszmötölt ott távolabb a hollós az előbb? Ennek így nem sok értelme van, noha a rúnatanerőhöz kapcsolódó mókás képet elraktározza magában, neki sehogy sem akar összeállni ebből az egészből egy vaskos tréfa. Ajkát elhúzza, s talán már épp csalódni készülne, amikor nyílik az ajtó, s feltűnik előbb egy két ajtós szekrény mardekáros talárban, majd Kareem hangját is hallja, amint egy ismeretlen bűbájt szór ki, aminek hatására végre lát változást.

Ott a jég! Eddig minden rendben, de ez a jég egyáltalán nem tűnik olyan mozgékonynak, hogy táncolni kezdjen. Azonban, amint a delikvens bénázni kezd rajta, rögtön elvigyorodik, s noha ő még mindig nem lát senkit táncmozdulatokat végezni, ez-így-vicces. Ujjai ráfognak a végzős hátára, hogy jelezze tetszését, mármint a csíny iránt, pedig ekkor még csak a megtermett fiú ügyetlenkedik. Ekkor azonban jönnek a többiek, s beindul a gépezet, az egymás után érkező áldozatok és reakcióik, vagy éppenséggel művészi taknyolásaik fokozzák a hugrabugos jó kedvét, szája elé kell kapnia kezét, hogy ne nevessen fel egy különösen szép hanyatt esés láttán.
- Ez óriási... - emeli el annyi időre tenyerét, hogy a szavakat halkan, de érthetően szűrje ki fogai közül, majd gyorsan visszatapasztja, mert egy egész pofás kis mardistorony képződik, nem válogatva a kínos pozíciók között.
- Őket nézd! - mutat ujjával egy különösen szerencsétlenül járt párosra, de a távolság miatt, az hogy így mutogat, semmit nem segít. Nem tudja a nevüket, nem is érdeklik, sokkal jobb így nevetni rajtuk. Legnagyobb sajnálatára, Malfoy úgy tűnik, lóg az óráról, mert őt nem látja bekapcsolódni a mozgalmas diorámába.
Még elnézegetné őket egy jó darabig, valószínű ugyanis, hogy inkább bénáznának még, mintsem megpróbálnának valamit kitalálni. Nagy vigyorgások közepette lép hátrébb és pillog fel Kareemra, olykor egy-egy sikkantásnál még elles mellette. Hát zárul a mókatár... kuncogva bólint, tényleg ideje lelépni innen, egy túl jó kedvű hugrabugos mindig kedvelt célpont a felbőszített mardisok számára.

A hollós utolsó megjegyzése kíváncsivá teszi Shayt, s feledve terveit, iramodik meg a nyomában. Vajon milyen egyéb ötlete lehet, mire és ki lehet az új áldozat? Persze az agya mindig is gyorsan vágott, ugyan veszélyérzete nem arányos a bajbakerülési képességeivel, de most azért akad benne némi fenntartás... talán épp ő maga lenne az újabb tréfa alanya. Végül is... a fene sem bánja, ha jó poén lesz. Azért alkalomadtán majd elismerését fejezi ki, egyelőre a sietős léptek nem nagyon engedik a társalgást. Mosolyogva szedi lábait, s próbálja tartani az iramot, kíváncsian várva, hol is fognak kikötni és mik a további tervek.
- Hova megyünk? - szalad ki száján mégis a kérdés két szusszanás között. Nos igen, nem szereti túlságosan a meglepiket, a könyvek végét is előbb olvassa el, minthogy eljutna odáig.



Folyt. köv. ITT

 

Athalea Lestrange

 Napok óta úgy vigyorgok, mint a fakutya. A hugrás arcok egytől egyig visszamosolyognak rám, nem tudom mi, de valami nagyon félresiklott náluk a teremtéskor, az biztos. Kissé meglepő, mivel a saját házamban az ilyen "mindig mosoly" figurákat vagy elkönyvelik elmeháborodottnak, vagy azt gondolják, hogy iszonyatos gondolatok keringenek a fejében, s mivel ez láthatóan igen nagy örömmel tölti el, így az ellenségeiknek azt a tanácsot adnák, hogy ne vásároljanak tartós tejet. Én viszont nem tekeredtem be, szimplán nincs senki és semmi, aki megzavarhatná ezt az állapotomat, nincs az az úszómesteri síp, ami megzavarhatná lubickolásomat, ebben a kimondhatatlanul gejl vizű medencében. A pozitív gondolatok eperízű, olvadt vattacukorként ragadnak műszőrmébe öltözött szívembe. Magamnak bevallhatom, hogy hiányzott már ez a gondtalan érzés, az önfeledt boldogság.

  Minek örülök ennyire? Beválasztottak a Dobraverő szerkesztőségébe Cassiusszal és Levi nevű sráccal együtt. Cassius a házam egyig üdvöskéje, prefektus és a kviddics csapatunk hajtója, Levit még nem ismerem, bár a griffiseket általában jól kijövök, igaz egy kicsit felvágósak, de azt hiszem elég jól viselem őket, mivel hasonlóan elégedett vagyok magammal, csak vagyok annyira intelligens, hogy ezt nem kürtölöm világgá. Cassius az önimádat olyan szintjét érte el, hogy szerintem már belefogott  a Csodálatos én című önéletrajzába, viszont abban biztos vagyok, hogy befejezni sose fogja, mert napról-napra egyre több olyan dolgot fedez fel magában, amiért ez a szerelem soha nem hűlhet ki. Ő pedig van mindezek mellé olyan eltökélt, hogy a teljességre törekedjen, még akkor is, ha tudja, hogy életében ez a könyv kiadásra nem kerülhet. Szerintem éppen ezért jelentkezett ő is a szerkesztőségbe, hogy a saját nagyszerűségét rendszeres időközönként hibátlan strófáiban eldalolja, a rajongói legnagyobb örömére.  

Sétálok a könyvtár előtti folyosón. Sétálok? Szabályosan vonulok. Eltökéltem, hogy belevetem magamat a munkába, így a többiek előtt példaként tüntetve fel magamat. Igazából gyötör az unalom és jobb szeretném, ha a munka hőse érdemrenddel tüntetnének ki, minthogy közveszélyes munkakerülőként emlegessenek. Hónom alatt az újságírók állandó attribútumaival, a papírral és a pennával igyekszem válaszadásra késztetni a könyvtárból kiözönlő tömeget.
  A kérdésem lehet, hogy kissé öncélú, de ezt majd eldönti a nagyérdemű olvasóközönségem, már ha lesz olyan. Arra vagyok kíváncsi, hogy a többi varázslótanonc miként látja azt a súlyos problémát, hogy a leprikónok nem szerepelnek az értelmes lények lajstromában. Jó, nincs szükségem az olvasók értékítéletére, tudom én azt magamtól is, hogy ez a kérdés leginkább engem izgat. Meggyőződésem, hogy ez az angol-ír probléma kivetülése a varázsvilág legendás lényeinek csoportjára. Csak azért nem ismerik el őket, mert az ír hiedelemvilággal hozhatók összefüggésbe?  Az augureyekről is milyen sokáig fenntartották azt a tévhitet, hogy a halál hírnökei. Ostobaság. Azt hiszem, hogy aláírásgyűjtésbe kezdek a leprikónok intelligenciájának elismerésére.  Nem is emésztem magamat tovább, bepróbálkozom a könyvtárból éppen kilépő srácoknál.
- Egy pillanat srácok. A Roxforti Dobraverőnek készítek riportot, válaszolnátok egy kérdésemre? - válaszként csak nevetés érkezik. Minden elkövetkező próbálkozásom teljes eredménytelenségbe fullad. Megdőlni látszik az, hogy ma senki nem ronthatja el a kedvemet, a sikertelenségnél semmi nem lomboz le jobban. Ha meghallják a többiek a szerkesztőségnél, hogy itt szerencsétlenkedtem és még egy választ sem tudtam kicsikarni, akkor hetekig én lehetek minden beszólás célpontja, azt meg én végképp nem szeretném, tehát nem adhatom fel, legalábbis ennél a mardekáros csajnál még bepróbálkozom.
 - Hali! Castor O'Riley vagyok a Dobraverő új szerkesztője. Mi arról a véleményed, hogy a leprikónok nem szerepelnek az értelmes lények jegyzékében?

Castor O’Riley

   
              Alig egy órája lehetett, de mintha már fél napja lett volna hogy betettem a lábam a könyvtárba. Furcsa. A csend olyan mély s poros, mint még soha, soha ilyen délutáni időben, amikor elvileg mindenki házi feladatot ír. S hogy mi az oka? Ki tudja? Szoktam is én könyvtárban leckét magolni… Csak az elméletét tudom, hiszen sokat láttam ám, hogy erre lábatlankodik egy egész kissereg diák. Most én is lámpák fénye alatt görnyedek, mi úgy terül el a vállamon, mint holmi pokróc s törik meg hajam egy-egy fodrában. Természetes fény nem sok akad, de talán jobb is így. Ha ablakon keresztül látnám a kinti tájat, biztosan nem tudnék az előttem heverő könyvre figyelmet fordítani. Mondjuk, egyébként sem tudok, szóval teljesen lényegtelen az egész itt töltött időm. A számmisztika tankönyv az asztalon feküdt, de alighanem még csak nem is annál a fejezetnél volt nyitva, ahol éppen tartottunk. Meg aztán fejjel lefelé nehéz bármit is elolvasni…
              Érdekesebb volt azon gondolkodni, hogy milyen kis szemtelenek azok a Hugrabugos alsóbb éves lányok, akik csak úgy minden előzetes figyelmeztetés nélkül betörtek az Én csendességes könyvtáramba, hogy tönkretegyék az Én csendemet. Felháborított, de nem jobban, mint a könyvtáros, aki pisszegéssel próbálta elnémítani a csacsogásukat. Én úgy véltem, hogy a kislányok tavaszosat játszottak, és ők alakították a színdarabban a csicsergő madárkákat. Gyűlölöm, a madárkákat. A könyvtárosnak nem a pisszegéssel kellett volna vesződnie, hanem egyszerűen el kellett volna őket némítsa valami jó kis bűbájjal.  De az oktalan fecsegés tovább fokozódott - lassan már zajjá fajult-, s csak újabb meg újabb csitító szó érkezett válaszul. Egyre lehetetlenebbnek tűnt a helyzet, mire már én sem tudtam magam türtőztetni, s egy dühös-figyelmeztető tekintetet küldtem a rendbontók felé. Jogos a kérdés: mégis miért zavarnak engem, amikor még csak nem is tanulok? És jön a válasz: Zajban nem lehet emlékeket felidézni.
              Eszem vesztettnek éreztem magam amiért nem tudtam, hogy kik jártak egy számmisztika órára azzal az ötödéves Hollós csajjal aki idáig a házimat intézte. Miután feladta Roxfortos tanulmányait  hogy bújócskázhasson a hatalommal, nem volt ki a számok misztikusságának házi feladat részét megoldja helyettem. Kedveltem azt a lányt. Igaz, hogy egy teljes évvel fiatalabb volt mint én, mindig megtudta csinálni azt amihez nekem sosem volt kedvem. Persze nem ingyen ám, de nem volt nehéz lefizetnem. Ezekben a vészterhes időkben minden mugli születésűnek jól jött, ha egy aranyvérű tanulmányait segíthette. Sok széppel és jóval - vagy legalábbis büntetésenyhítéssel- járt, ha közben jártam a dolgainak. Egyébként remek lány volt: rendszerető és szorgalmas. Csak ne lett volna az a kis perverziója a muglikkal meg a szökdöséssel. Kár érte...
              Kezdetben azt gondoltam: "Áh, nem baj, egyedül is megoldom." Majd ma beláttam: "Igen, megoldom! Csak nem a házit, hanem az elveszett házi felelős kérdését, lássuk csak, ki lehetne?" Nos igen, ennyiben is maradtam, miután a könyvtárban egy Hollós sem fordult meg mióta itt vagyok. Az ember azt hinné, hogy egész nap itt lebzselnek, aztán kiderül, hogy mégsem. Lehet, hogy türelmetlen vagyok? Lehet, hogy az-az egy óra valójába csak tíz perc volt? Nem kizárt, de mellékes. Akárhány percet is töltöttem itt, rövidesen biztosan távozok a helyiségből. Még egy-egy rosszalló pillantást vetek a Hugrabugos lányokra, majd távozni készülök. Még éppen meghallom, ahogyan az egyik lány odaszól a másiknak:
- Láttátok ezt? Mi baja volt? Úgy nézett ránk, mintha meg akarna minket átkozni.- Még hogy megátkozni! Annyira azért én sem érek rá. Szórakozottan és kicsit feldúltan robogtam ki az ajtón, majdnem magammal sodorva a kis Hollós srácot aki ott ácsorgott. Fel sem tűnt, hogy mondott volna valamit, csak a szörnyen reménykedő arckifejezésén ütköztem meg. Abban bízott, hogy fellököm? Persze akkor érintkezhetne velem, de azért ennyire csak nem lehet valaki beteges. Mindenesetre ezen hamar túltettem magam, mert eszembe jutott, hogy én pont az ő házából keresek valakit. A felismerés villámként sújtott le, majd ezernyi kis robajjal indultak útnak gondolataim, amik mind a körül forogtak, hogy miként lehetne kellőképpen diszkréten kiszedni belőle az infókat. Nem sokat könnyített a dolgon, hogy úgy meredtünk egymásra, mint két idétlen alak. Ő arra várt, hogy válaszoljak, én meg nem értettem az arckifejezését, mivel nem hallottam a kérdést. Várakozón néztem rá, de végül jobbnak láttam, ha mégis megszólalok:
- Mond csak, tudnál nekem segíteni? - kérdeztem annyi kedvességgel a hangomban, amennyivel csak tudtam. Bármikor el tudtam kápráztatni másokat, rutin művelet volt. Persze tisztában voltam azzal is, hogy simán kikényszeríthetném belőle az ötödéves számmisztikások névsorát, de félő volt, hogy hamar visszajutna egy tanár fülébe. Azzal a lánnyal is roppant óvatos voltam, bár tudtam, hogy ő sem örülne annak, ha kitudódna mit tesz. Megegyeztünk abban, hogy jobb az ilyesmit csendben intézni. Talán ha hallottam volna, amit a fiúcska mond, nem pont nála próbálkozok. Nem lenne kellemes a Dobraverőben azt olvasni, hogy a kis Lestrange lány Hollóhátasokkal irattatja a számmisztika háziját.

  

Athalea Lestrange

  Még éppen sikerül elugranom az ajtó elől, így megúszok egy jó kis agyrázkódást és orrtörést. Talán sikerül megúsznom az interjút is épp bőrrel, bár aki így bánik egy ajtóval az, hogy bánhat egy mitugrász firkásszal? Nem túl bíztató, de jelenleg az egyetlen esélyem. Mit is szólnának a többiek, ha kiderülne a magánakcióm és én üres kézzel állítanék be a szerkesztőségbe, mert nyilván ki fog derülni, mivel legalább másfél tucat embert állítottam meg. Talán most megszakad a sikertelenségi sorozatom.
  Feltettem a kérdésemet, bár a szótlanságából arra következtettem, hogy nem igazán hallott, de azt is elképzelhetőnek tartom, hogy csak szimplán nem értette. Hollós vagyok, leginkább a házam tagjaival lógok, akik felnőtt korukban köztudottan a csúcsértelmiség vékony rétegét töltik meg személyükkel, friss alapanyagként mióta világ a világ, így hozzászoktam a magas röptű beszélgetésekhez. Nem tudhatom, hogy egy mardekáros milyen szellemi képességekkel rendelkezik. Van pár óránk, amit a hugrásokkal együtt hallgatunk le, szerintem ritka kedves népség, de azért a világrengető terveimet nem velük tárgyalnám meg. Az biztos, hogy jó hallgatóság, látom magam előtt, ahogy bólogatnak bőszen a szokásos fülig érő mosolyukkal. Kikérem a véleményüket, aztán a vigyort egy más arckifejezés váltja fel, ilyenkor a szem kikerekedik, az arcizmok ellazulnak, az állkapocs kávája finoman leereszkedik az ajkak között a jellegzetes "O" alakú rést létrehozva. Nem éppen az értelmet sugározza ez az arckifejezés, de most én is ezt vettem fel éppen, meglepődve a kínos  helyzeten. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Lehet, hogy rossz a füle, ismételjem meg a kérdést, vagy tényleg olajozatlan a gépezet, ami a koponyájában dolgozik? Mindenesetre szimpatikusnak tűnik, mert ő is felvett egy, az enyémhez hasonló ábrázatot. Együttérzésből, meglepettségből, vagy együgyűségből? Lényegtelen.
 
  Megkérdezi tőlem, hogy tudnék-e segítséget nyújtani neki. Mindezt olyan kedvesen teszi, hogy nem tagadhatom meg tőle a segítő jobbot. A saját feladatomról már majdnem meg is feledkeztem, azonnal az ő problémája élvez prioritást, de azért bizakodom benne, hogy ő is ismeri az ódon közmondást, hogy jó tett helyébe jót várj. Talán a leprikónok problémája elbír még pár óra késedelmet, s foglalkozhatok egy kicsit a varázslótársaim hercehurcáival is.
- Persze, hogy segítek, legalábbis azon leszek. Ígérem.- Ezt az "ígéremet" talán elhagyhattam volna, mert úgy tűnik, mintha nem segítenék mindig szívesen. Jó ez tényleg így is van, de amikor ilyen szépen kérnek, akkor mindig ellágyulok. Úgy tűnik el ilyenkor belőlem a racionalitás, mint a sötétség Lumosra. Megfeledkezem bátyám intelméről is, mindig azt mondja, hogy legyek óvatos a mardekárosokkal és a csajokkal, kiváltképp a mardekáros csajokkal. Ha segítek neki, akkor nyilván nem fog nehezére esni, hogy kierőszakoljon magából egy pár mondatos választ. Szükség törvény bont, ez van. Punktum.  Szükségem van arra a riportra, meg egyébként is olyan kedvesnek tűnik ez a lány, nem hiszem, hogy ártani tudna bárkinek is.
- Miben  segíthetek?- a kérdés után még egy hipernyájas mosolyt is útjára eresztek, a biztonság kedvéért. Nem bánnám, ha egy megvadult tündérmanó rajt kéne megzabolázni, akkor két legyet ütnék egy csapással. Segítenék a csajszinak és meg a lap hasábjain is megjelenhette az érdekfeszítő eset, ráadásul az összes lányt elkápráztatnám a bátorságommal. Hohó nem is két legyet, hármat. Castor nem vagy te egy hülye gyerek, ahogy már elkönyvelném magam a Roxfort méltán legokosabb diákjaként emlegetett srácnak eszembe jut, hogy olyan türhő voltam, hogy még be se mutatkoztam.  
-Bocsi, el is felejtettem bemutatkozni. Castor O' Riley szolgálatodra.- egy kicsit meg is hajlok, mint az a régi korokban volt szokás, remélem ezzel sikerül helyrehozni a hibát, ami rossz fényt vetne rám a neveltetésemet illetően. Férfi felmenőimtől lestem el ezt a mozdulatot, én még sose próbáltam, de mindennek eljön az ideje. A mugliknál is szokás úri körökben, nos én nem vagyok úr, de mugli sem, tehát ezt nyugodtan megengedhetem magamnak. Egyébként még ő sem mutatkozott be, tuti azért, mert először a fiúknak illik, ő pedig biztosan szigorúan ragaszkodik az etikett szabályaihoz, csak akkor nem értem, hogy miért akart porrá zúzni az ajtóval.

****

   Egy-egy vidám arcot látván az ember azt gondolhatná, hogy senkit nem fenyeget veszély és a Minisztérium a szivárvány lábánál megtalált aranyakat osztogatja. És valóban…
Az előttem álló fiút elnézve komolyan olyan érzésem támad, mintha valami vicces kis közjátékba keveredtem volna, s még az is eszembe jut, hogy talán megtervezett az egész s ez bizalmatlansággal tölt el, de mindezt azonnal félre is söpröm. A helyzet látszólagos együgyűsége maximálisan nekem kedvez, és ki lennék én, ha nem próbálnám meg kihasználni a lehetőséget? Hát nem Lea, az biztos. Castor szavai hallatán az arcomon egy árnyalattal még szebb mosoly jelenik meg, mintha csak a mögötte megbújó őszinteség fényezte volna ragyogóbbra, eltakarva azt a cseppnyi aggodalmat. Valóban lélek simogató jelenség, ahogyan illendő viselkedések egész sorát mutatja be a fiú. Komolyan pozitív csalódás - bár kicsit nevetségesnek érzem a piciny meghajlást egy ilyen fiatal fiútól -. Pont pár perccel ez előtt botránkoztam meg a Hugrás lányokon, akik olyan szenvtelenül nevetgéltek, mintha az a hír járná, hogy mind bálkirálynők lehetnek egy rózsaszínes mesében.
Castorral való véletlen találkám már egészen kezdett pozitívvá formálódni, míg rám nem került a bemutatkozás sora. Nem épp indokolatlan félelem suhant át arcomon. Vajon elszalad-e ha meghallja, hogy pár eszelősnek vagyok közeli rokona? Vagy szimplán lefagy az a nyájas mosoly az arcáról és eloldalaz mielőtt még örültté vált tekintettel rákényszeríteném valamire? Esetleg még örülne is, mert az a sok ész a fejében a mi pártunkra állította? Kitudja? Ha elmondható lenne, hogy az őszinteségből még sosem származott károm, biztosan  nem hezitálnék, de mivel egyszer-kétszer naivan őszinte szavaim erősebben ütöttek vissza mint egy jól elsütött átok, nos fenntartásaim vannak. A fiú segítőkész, udvarias, de sajnos felettébb bosszantóan jókedvű. Élő példája annak, hogy valakinek még a félelem sem szent, de előferdülhet, hogy valóban szimpatizáns alkat.
- Nagyon örvendek, Castor. – csicsergem tett jó kedvel. Hogy mennyire művészi az előadás módom azt csak egy külső szemlélő tudná megmondani, de attól nem tartok, hogy átlátszó vagyok mint az ablak, hiszen nem teljesen őszintétlen amit mondok, sőt kifejezetten sok igazság van benne s ettől valószínűleg a hangzása is az.
S amire én nem is gondoltam a neve hallatán: Miután egy hosszabb pillantás erejéig találkozott a tekintetünk rádöbbentem, hogy én ismerem őt. Vagyis nem őt, hanem a bátyát, aki évfolyamtársam. Egyre nyilvánvalóbb, hogy nem vele kellene beszélgetnem éppen, mégis bemutatkozom kis habozás után:
- Athalea Lestrange... – Rövid bemutatkozásom egyáltalán nem nevezhető tény közlőnek, inkább egy hosszabb mondandó első felének vélhető melyet elharaptak a név után. Aggódóan. Mégis talán zokon veheti ezt a rövid bemutatkozást? 
Egy lélegzetvételnyi időt kapott mielőtt elő álltam volna a problémámmal. Bár udvariatlanság, hogy nem hagytam neki lehetőséget a tisztes menekülésre, tudom, de az is az, ha sokáig feltartom.
- Egy Hollóhátas fiút keresek, csak elfejtettem a nevét. Beszélnem kellene vele. Azt hiszem ötödéves, és számmisztikára jár… - Igyekszem még mindig kedves lenni, de a türelmetlenség talán máris kiült az arcomra. Nekem most kell valakit, le kell adnom a házit. Mondjuk nem tudom miért keresek fiút. Talán a változatosság kedvéért?
- Még sosem találkoztam vele... csupán hozzá irányítottak egy ügy kapcsán, de én voltam olyan buta, hogy kiment a neve a fejemből. - Ezt csak attól való félelmemben toldottam hozzá, hogy rákérdez a fiú kinézetére. Így teljesen butuskának tüntetem fel magam, de hát ez van. Az esetlen arckifejezésem pont passzol a "butuska" jelzőhöz, csak a házamhoz nem éppen. Könnyebb lenne rólam elhinni, hogy Hugrabugos vagyok, s erre a gondolatra olyannyira megijedtem, hogy a mosoly is lefagyott az arcomról, csak a türelmetlenség maradt.

  

Athalea Lestrange

 Ahhha, Athalea Lestrange... A nevét már kismilliószor hallottam, fenn van a bátyám áldozatainak listáján, csak azt nem tudom, hogy a pipa már ott van-e a neve mellett. Enyhén szólva is orbitális türhőség ez a szokása, olyan muglis. Egyébként is ellenzem ezt, de ennek a lánynak az esetében pláne. Külső tulajdonságait tekintve is figyelemre méltó, de a tény, hogy ezt a nevet ilyen méltósággal viseli, az mágusfeletti tartásáról tanúskodik. Így is van ez helyén, minden családban vannak zavarodott elmék, s ez fordítva is igaz, tehát a legterheltebb családokból is előkerülnek meglepően normális emberek. Nem tudom, hogy melyik igaz a családjára, de kétségtelen, hogy ő elég jól sikerült.  Nehezemre esne bármi negatívumot is kiemelni, talán az egyetlen hibája, hogy öreg. Mármint hozzám képest.
 
 Azt mondja, hogy örül a megismerkedésünknek, hát szeretném ezt elhinni, de egy ilyen gyerek, mint én nem hagyatkozhat szimplán az érzelmeire, pláne nem a vágyaira, viszont kegyetlenül tapintatlan és kíváncsi lehetek.
- Lestrange? Akkor szegről-végről tuti rokonok vagyunk, olyan szerteágazó a családfánk, igaz csak apa bírja kibogozni a bonyolult családi szálakat, ő is aranyvérű, vagy pontosabban csak volt. Véráruló, ha a szülei szégyene  is volt, én nem neheztelhetek rá, mert anyám miatt hagyta maga mögött az addigi életét. Sokan hasonló esetben úgy érzik, hogy ők nem is a szülők, hanem az áldozat gyermekei. Az ilyen házasságok nem szoktak boldogok lenni, mert mind a két fél érzi, hogy az egyik tulajdonképpen feláldozta magát a kapcsolatukért. Az egyik konstans önmarcangolásba kezd, a másik meg nap, mint nap felmászik a keresztfára gondolatban, magára igazi mártírként gondolva. Na, az én őseim nem ilyenek, szerintem inkább szerencsésnek érzi magát apa, azt mondja, hogy elege volt már a protokollból, érdekkapcsolatokból. Nem áldozatot hozott, hanem ajándékot kapott, legalábbis ő így gondolja.- az arcizmait, a szemét kémlelem, hátha elárulja, hogyan vélekedik a magamfajtákról.  Nem szégyellem senki más előtt a "kasztomat", soha nem láttam a családom egyik tagjától sem, hogy lenne rá bármi okunk. A vérmániás felfogással itt a Roxfortban találkoztam először, igazából megértem őket is. Minden új ismeretet hasznosnak tartok függetlenül attól, hogy az jó vagy nem, ráadásul egy hollós nem is engedheti meg magának, hogy szubjektív legyen, aki képtelen erre az megszolgált rá, hogy letépjék a ház címerét a talárjáról. Igen, a sovinizmus tőlem sem áll távol, a hatalmas különbség viszont, hogy ők érzelmi alapon igazolják a létjogosultságát, én pedig észérvekkel.  

  Egy hollós srácot keres, aki számmisztikára jár, a nevére viszont nem emlékszik. Mégis honnan tudnám? Azt hiszi, hogy én tartom az órát, vagy annyira strébernek néz, hogy fejből tudom a háztársaim órarendjét és mindenkit elhessegetek órára, aki úgy gondolta, hogy az adott napon az alvás élvez prioritást a sulival szemben?
- Biztosan ismerem, csak jó lenne leszűkíteni a kört. Milyen ügyben keresed? - nem tudom, hogy adhat-e választ rá, de biztosan könnyebben adnék választ én is az ő kérdésére.
- Az se baj, ha titok, akkor rákérdezek a hálóban, ott biztosan megtalálom az illetőt.

****

„Ez mi ez?”- kérdem magamtól. Az sem érintett volna sokkal kellemetlenebbül, ha itt helyben valaki megütött volna. Kaptam már pofont életemben, tisztán emlékszem hogyan fut végig az arcon a zsibbadás. Pont úgy, ahogyan most az agyamon. Kissé értetlenül, megbotránkozva hallgatom a fiú szavait, mely borzalmakat én váltottam ki a nevem említésével. Egyszerű gesztus volt részemről a bemutatkozás, teljesen ártatlan, mégis felkészültem már arra, hogy hátat fordít nekem beszélgető partnerem és elinal. Talán jobban is jártam volna, ha szimplán otthagy, mert arra még én sem gondoltam, hogy családi hátterének taglalását kezdi. Kit érdekel, hogy Ő kicsoda? Castor O’Riley. Rendben, felfogtam. Hollóhátas kis taknyos, ez is oké. És itt Pont. Nem akartam többet tudni róla. Nem hat meg, hogy félvér, hogy az apja aranyvérű, véráruló. Szánakozást érzek magamban. Nem a családja miatt –persze az is szánalmas-, hanem amiatt, hogy Nekem ezzel előrukkolt. Mégis milyen elvetemült ember tesz ilyet? Szegénynek elég rossz lehet, ha késztetést érez arra, hogy mindenkinek elmondja ezt, aki bemutatkozik neki. Nehéz lehet elviselnie magát.
- Nos, nem tudok róla, hogy közvetlen családfámban előfordult-e a családneved, ha véletlen rokonok vagyunk, akkor nagyon távoliak. Előfordulhat, persze. - valamit csak válaszolnom kellett. Csendesen, leereszkedően. Az elismerő tekintet melyet az imént még méltán kapott tőlem, lekicsinylővé vált, s ezt is ugyan úgy meg érdemli. Hova fajul a világ? Mi lenne, ha én is elkezdeném mesélni a személyes dolgaimat? Mióta teregetjük ki a szennyest mások orra elé? Koránt sem lenne problémám magával a származásával. Nem érdekelne, túllépnék rajta. Ahogyan szándékoztam is tenni eredetileg a neve hallatán, hisz természetes, hogy azonnal tudtam hova tenni. De amikor… Merlinre! Szégyenletes! Lehet, hogy csak én élem meg ilyen rosszul, lehet, hogy másnak nem fordulna fel a gyomra. Biztos abból fakad az undorom, hogy én magam irtózom attól, hogy bárkinek is személyes, családi ügyeimet kifecsegjem vagy akár csak szubjektív meglátásaimat közöljem, szegényes lelkem ócska lim-lomjaival szórjam tele a társaságomat. A legjobb barátom, aki többet volt nálunk, mint otthon szintén alig tudott a felszín mögé látni. Szerette a családomat, mert nem ismerte igazán. Miért kell nekem most egy számomra idegen tanuló apjának árulásáról értesülnöm egyenesen a fiútól? Ha Eric meséli olyan szándékkal, hogy megismerjem az aranyvérű családokat, megértem. Ha valaki erről pletykál nekem, meghallgatom.
Arcizmaim tökéletesen kontrol alatt állnak, nem engedhetem meg magamnak, hogy a szörnyülködés egy az egyben kiüljön az arcomra. Néha a szám széle kissé megrándul miközben hallgatom, de egyébként teljesen normálisan sikerül végig szenvednem a rövid kis monológot, aminek a fele el sem jutott hozzám. Mindig jó voltam abban, hogy amit nem akartam meghallani, azt nem hallottam meg. Csak úgy csináltam. Elég volt hallani az elejét, hogy egy életre kiábránduljak a fiú társaságából, pedig egész szimpatikus volt kis srác volt. Az arcomon eluralkodott mosoly most már valóban visszavonulót fújt, úgy takarodott el még a hamis jókedvem is, mint annak a rendje. Az imént még Hugrás lányok esete vetekedett a számmisztika házi problémájával bennem, most O’Riley vitt mindent. Most még mindig akarhatnék tőle valamit. Megkérdezhetném, hogy Alinda Livley ötödéves hollóhátast ismert-e? Tudja-e, hogy kikkel lógott? Ez így alaposan leszűkítené a kört, sokkal egyszerűbb lenne megtalálni valakit akit még én sem ismerek. Persze nem várhattam el csak úgy tőle, hogy tudja, hogy kit keresek amikor én magam sem tudom ezt. Itt még a gondolatolvasás sem segítene rajta, csupán elmondtam neki mit nem tudok. Most aztán már ketten nem tudjuk. De Alindát csak ismerheti, ha még a Lestrange nevet is egyből beazonosította.
Valóban érdekel ez még engem?


Elég nehezen teszem túl magam a sokkon, aztán máris jön az újabb: Sokan azt gondolják, hogy „Hogyan lehet valaki büszke arra, hogy az apja véráruló?”, Én azt mondom „Azta!”. Valahol mégis csak bátor dolog ezt ilyen nyíltan felvállalni manapság. Talán oktalanság is lenne, ha nem az iskola falai közt hangozna el. Castor nyilván tudja, hogy itt úgysem esik majd komolyabb baja, mondjon bármit is. Minden esetre lehet bátornak találom mélyen magamban, de az biztos, hogy én inkább sárvérűnek vallanám magam, mint vérárulónak. Netalán letagadnám apámat, és erősen kapaszkodnék épeszű nagyszüleimbe, és igyekezném tisztára mosni, amit édes szülőm bemocskolt.
De hát nekem nem kell ilyesmin agyalnom, aranyvérű vagyok. Igen! Miért is szorulnék rá másokra? Elvégre értem én miről van szó a számmisztika könyvben, csupán lusta vagyok hosszú oldalakat körmölni. Viszont ha más megtudja csinálni, megcsinálom én is! Alinda utódjáról meg lemondok, legalább nem lesz bajom vele… És elmenekülhetek a kis Hollós elől, mielőtt még ismét belekezdene valami mesébe.
- Azt hiszem megvan! Már tudom kihez fordulok. – nyöszörgöm neki hihetetlenül kényszeredetten. Szabályosan meg kellett erőszakolnom a szám, hogy valami értelmeset kinyögjek mielőtt elsuhannék a környékről.

Köszönöm a játékot!

[- Áu!]

      

     

... Szeretem a munkám... Szeretem a munkám... Szeretem a munkám... A főnököm egy kedves, szerethető varázsló... A kollégáim aranyosak és megértőek... A világ legjobb helyén dolgozom... A könyvtár izgalmas....
ÁH!
Kit ámítok?
Pocsék a munkám. Az egésznek semmi értelme, és nem vagyok több mint egy lóti-futi kisasszony... Ott kéne hagynom... De hát valamiből élni kell... S nem könnyű munkát találni...
Ránézek az előttem lebegő könyvhalomra. Van vagy ötven könyv... és egyik sem a vékonyabb fajtákból... Fogalmam sincs, hogy miért nekem kell ezeket leszállítanom... Ez végképp nem tartozik a munkaköri leírásomba! Persze mi tartozik oda? Velem csináltatnak mindent, amihez senkinek nincs kedve vagy épp nincs rá idejük, szerintük. Szerintem csak rám sózzák az alja munkát...
Mily meglepő, hogy ezekben az időkben senki nem akart a Roxfortba könyveket hozni... Nem mintha máskor bárkinek is kedve lenne rá. A Roxfort csodás hely volt, míg idejártunk, de felnőttként visszajönni a diákok közé azért nem egy álom. Főleg, úgy hogy egy senki nem vagy.
Oh, pedig mekkora álmaim voltak! Amik persze még most is léteznek, csak még nem sikerült őket megvalósítani. De Merlin szakállára esküszöm, hogy el fogom érni őket!
- Áu!
S ahogy én is majdnem a földön kötök ki, a könyvek hatalmas, már robbanás szerű hanggal landolnak a földön.
Ki tört a cipőm sarka... Remek... Ez úgy megkoronázta a napomat... Pedig olyan szép ez a cipő!
- A rohadt életbe... - és lerogyok a könyv kupacra - Ez ma nem az én napom...
Olyan szép ez a cipellő. És kényelmes is! Ritka egy nő topánkában az ilyen kombináció.
Gubbasztok a könyveken igazán nőiesen egy kék nadrágban és egy bézs színű blúzban, miközben a fél lábamon nincs cipő.
- Hogy van azaz átkozott ragasztó bűbáj?
Igen. Beszélek. Miközben egyedül vagyok. Szoktam ilyet. Magam sem tudom pontosan miért, talán a bennem megbúvó több személyiség lehet az oka. De legalább sosem unatkozom!
A pálcám a kezemben van, de egyelőre nem sokra megyek vele... Csak támasztom a fejem és bámulom az előttem fekvő beteget.
- Mond, miért pont most kellett letörnöd? - teszem fel a kérdés annak az aljas saroknak.

                                                                                                                      


                  

[Vinnie]

Vinnie

     Az iskola ódon, kissé nyirkos falai kellemes hűvösséget árasztanak magukból, s kesernyés illatuk betölti a tüdőmet. Már nem is tudom hanyadszorra jegyzem meg magamnak, hogy mennyire szeretek a Roxfortban lenni. Ennek a kastélynak minden szeglete olyan történeteket rejt magában, mely önmagukban megérnek egy vaskos kódexet. Szélesen elvigyorodom, majd folytatom utam a könyvtár felé. A következő órámhoz keresek némi háttéranyagot, már persze nem mintha nekem lenne rá szükségem, csak… Jól van, nekem van rá szükségem. Teljesen kiment a fejemből, hogyha a drog-okat csokival etetjük, akkor változnak e négyméteres nyáladzó szörnyetegekké, vagy akkor, ha nem kapnak csokit. Belátható, hogy nem teljesen mindegy azért.
     A könyvtár felé közeledve halk szitkozódásra figyelek fel. Valaki iszonyatmód átkozza egy cipő készítőjének hozzáértését. Ahogy közeledem úgy válik egyre érthetőbbé a dühös, kis motyogás, melyről már biztosan meg tudom mondani, hogy női hang.  A sarkon befordulva kissé mulattató látvány tárul a szemem elé. A könyvtár vaskos mélyfekete ajtójától kb. húsz méterre ha hirtelen jól számoltam, akkor legalább hét vastag sárkány-, és egyéb kemény bőrkötésű könyvön, egy törékenynek tűnő, de meglepő csinos, fiatal nő ül, s a lábfejét masszírozza, miközben cipőjét a kezében tartva, megpróbálja elérni az időközben valószínűleg letörött sarkat, mely bosszantó távolságban hever a baleset helyszínétől.
     Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy segítsek e, vagy még nézzem egy kicsit, mert olyan cuki, ahogy erőlködik. Végül amellett döntök, hogy pofátlanság lenne, csak úgy elmenni mellette, s nem is szólni hozzá, tehát közelebb megyek.
-   Invito! – mutatok rá a sarokra, s a kezembe röptetem, majd leguggolok a nő elé. Mikor közelebb kerülök hozzá, akkor látom meg, hogy milyen finom metszésű arca van, s a szemei…
-   Engedelmével, kisasszony! – mondom, majd elveszem tőle a cipőjét, s a letört részhez illesztem a sarkot. – Reparo!
Az engedelmesen illeszkedik a cipőhöz, s újra összeforr vele.
-   A világért se érezze kellemetlenül magát! – mosolygok miközben felsegítem a lábára a topánkáját. Nem tudom nem észrevenni a kagylófehérre kilakkozott apró körmeit, a talpát tartva jólesően megborzongok, majd hamiskásan ránézek. – Én is sokszor töröm el a sarkam, ha magassarkúban járok!
Elvigyorodom és kacsintok egyet, majd a kezemet nyújtom, s felsegítem.
-   Lupus vagyok!

[- Vinnie]

      

      

Szu... szá... szu... szá...
De miért velem történnek mindig ilyen dolgok? Merlinre mondom, biztosan a kastély szórakozik velem! Ebben egyre biztosabb vagyok! Már diákként is tudtam, hogy él az iskola, és sejtettem, hogy valami oknál fogva örömét leli az egzecíroztatásomban, de nem gondoltam, hogy ha felnőttként visszatérek, akkor sem fog békében hagyni...
Miért csinálod ezt velem?
Persze ez csak egy költői kérdés. Tudom ám én, hogy csak zakkant  elmém játszadozik velem. Máskor is előfordult már. Túl nagy képzelőerővel bírok. De legalább az én életemben mindig akad valami izgalmas. Mint például most, hogy az őrült kastély bosszúja! A rejtély már csak az, hogy mit tettem ellene? Lehet van egy mélyen elrejtett emlékem, melyet a homály sötétjébe zárt emlékem, miszerint minimanó mágustanoncként firkáltam volna eme nagyszerű létesítmény falait? Vagy pusztán rongáltam? Aj, nem tudom...
Épp további fantasztikus összeesküvés elméleteket akartam volna tovább szövögetni magam ellen, csak hogy tovább sajnáltathassam magam, mert igen, néha kell! Mikor feltűnik, hogy koránt sem vagyok egyedül.
"Invito!" Hallom meg első körben a varázsigét, mely azonnal elreppenti  a látszószögemből a sarkat. A hang irányába nézek, meg persze arra is, amerre a kis mocsok sarkocska továbbállt.
Egy férfi.
S nem is akármilyen. Ki ez? Az biztos, hogy nem tanár. Vagyis nem tanított akkor, mikor én még ide jártam. Kezdtem azt érezni, hogy nagyon rosszkor voltam a Roxfort diákja. Már a kicsi Foley is itt tanít, mint bájitaltanár... Piton helyett ő lett... Kikupálódott a kis srác az biztos, mikor még háztársak voltunk rengetegszer ment az idegeinkre... Ma pedig már, tinilányok csorgatják rá a nyálukat...
És itt ez a férfi is. Vajon ő is itt tanít? Vagy csak olyan kósza látogatója a kastélynak, mint én? Hmm... Egy biztos: engem néz. És azt hiszem én pedig elfelejtettem pislogni.
Azt hiszem kellően agyalágyultnak nézhet, mert én egyetlen szó nélkül adom át a pipőmet, azaz inkább veszi ki a kezemből, mert én még annyira döbbenten nézek rá, hogy képtelen vagyok bármifajta reagálásra.
VINNIE!!!!
SZEDD ÖSSZE MAGAD!!!
NEM VAGY MÁR 13 ÉVES!!!
Reparo! A fenébe is! Ez az idiótán egyszerű ige, hogy nem juthatott eszembe! Hú, ez... gratulálok Vinnie, remek debütálás volt...
De a mesébe illő jelenet folytatódik. Álmodom. Ez már biztosan álom. És álmomban valóban csak tizenhárom éves vagyok. Egy hátulgombolós taknyos.
Rám segíti a cipőmet!
Azt hiszem, hogy most épp olvadok. Még jó, hogy az üres tekintetemből ez nem olvasható le. De továbbra is bámulom. Ami egyrészről, na jó valójában teljes részről a zavaromat jelzi. Nem tudom melyik a jobb, mikor leblokkolok, vagy mikor idiótán fecsegek össze-vissza...
És elejt egy poént.
Elmosolyodom.
Végre a degenerált arcomon ott van egy kis érzelem, viszont válaszolni még nem vagyok képes. Csak hülyén vigyorgok. De ez már azt hiszem haladás az előzőekhez képest.
Hagyom, hogy felsegítsen.
- Vinnie - mutatkozom be én is, a Laviniát úgy ahogy van el szoktam felejteni.
És ahogy sikerült megszólalnom, úgy térek nagyjából magamhoz.
- Igazán köszönöm a segítséget - mondom mosolyogva - Mindig jól, jön ha feltűnik a semmiből egy lovag. Azt hiszem a szerencsétlen nap kezdete után, még is igazán szerencsésnek mondhatom magam. És te is átutazóként vagy itt, vagy itt is tanítasz?
Ahogy kimondom a szavakat, azonnal eszembe is jut, hogy nem kellett volna. Letegeztem. Tolakodó voltam. És F L Ö R T Ö L T E M is? Vagy azt nem tettem?
Azt hiszem elpirultam.

                                                                                                                      

[- Ne haragudj, nem állt szándékomban beléd gyalogolni.]

Roman

Igyekeztem csöndesen felöltözni, nem akartam túl nagy zajt csapni és felébreszteni a szobatársaimat. Nem aludtam túl jól éjjel, ismét az a nyomasztó álmom volt, ami hányingerkeltő űrt hagyott maga után. Mély levegőt véve húztam fel farmeromat és a háromnegyedes ujjú fehér inget, majd arra a taláromat. Szerettem az anyag puha, selymes tapintását, s megnyugtatott pálcám közelsége. Teljesen nem, de nyugodtabb voltam, mint mikor hevesen dobogó, elfacsarodó szívvel felébredtem.
Értettem, hogy mi volt a háttérben rejtőző indíttatása az álomnak, de ez nem segített a rám telepedő negatív hangulat elűzésében. Hajamat az egyszerűség kedvéért fejem búbjához közeli helyre húztam, s pár másodperc múlva hosszú lófarokban omlott le hátamra a rubinszínű hajzat. Táskámat a vállamra véve indultam el tőlem telhető halk módon, vagyis megpróbáltam nem keresztülzuhanni a semmin. Felesleges lett volna felvernem a másik három, alvó lányt mozgolódásommal: még legalább két óra volt a reggeliig, s kedveltem őket annyira-, vagyis inkább tiszteletben tartottam őket annyira-, hogy hagyjam őket még aludni.
Miközben akaratlan is a Könyvtár felé vettem az irányt – az én lelket megnyugtató, elmét ékesítő csodálatos szentélyem felé-, utolsó álmom járt fejemben, amire emlékeztem. Hiányzott anyám, kedves mosolya, fejemet lágyan megsimító keze… Néha még most is nehezemre esik belegondolni, vagy csupán elviselni a tudatot, hogy testét férgek rágják a föld alatt. Mindentől óvott gyermekként, s talán ennek látnám kárát most, félig felnőttként? Keserédes volt ez az éjjel is, hiszen még ha csupán álmomban történt is, de láthattam anyámat. Az már mellékes, hogy a kedves álom hirtelen rémálommá válva kényszerített döntéshozatalra: Anyámat, vagy apámat akarom életben? S mintha a kérdés maga nem lenne eléggé kínzó, lehetőségem volt végignézni mindkettejük halálát s megtapasztalni az életet nélkülük. Nappal könnyen elfoglaltam magamat, s tereltem el gondolataimat: többnyire a tanulással töltött órák jelentettek számomra menekülést gondolataim elől. Mély levegőt véve hessegettem magamtól távolabbra a nyomasztó hangulatot, s fordultam be a folyosón, mely a Könyvtárhoz vezetett. Látszott rajtam, mennyivel lazább vagyok így, hogy nem számítottam senkire sem a folyosókon: úgy éreztem, még kisugárzásom is változott. Az is megfordult fejemben a kellemes időt látván, hogy repülök kicsit mielőtt reggelizni ülnénk le. Utolsó évemben talán lesz merszem jelentkezni a kviddiccsapatba… Gondolataimból az riasztott fel, hogy beleütköztem valakibe. Megtántorodva léptem hátra és mértem végig a nálam talán fél fejjel magasabb fiút, majd talárján állapodott meg tekintetem. Mardekár… Nem kedveltem túlzottan azokat közülük, kiknek értelmi szintje egy burgonyáéval ért fel. Tekintetem a fiú arcán állapodott meg: Nem tűnt ostobának, barna szemeiben nem láttam az értelem hiányának sötét mélységét. Jellemző módon, most is kis híján torkomra forrt a szó, de ehy mélyebb levegővételt követően kipréseltem magamból a szavakat.
- Ne haragudj, nem állt szándékomban beléd gyalogolni.- Módszeresen láttam neki a felkelésnek: előbb elhatározást, majd lendületet vettem, végül felvettem a földről a táskát, melybe a kelleténél megint több könyvet tuszkoltam. Jelen esetben csupán azért, mert vissza akartam vinni néhányat. - Mia Brooke Wolsey vagyok.- Nem tudtam, nyújtsam-e a kezemet, vagy se, így a megkezdett mozdulatot leplezendő inkább végigsimítottam hajamon.
- Te sem vagy az az ágyban lustálkodó típus?- Érdeklődve pillantottam rá, kíváncsi voltam, hozza-e a házától megszokott arrogáns stílust, vagy ezúttal sikerült egy olyan emberrel szóba elegyednem, aki rácáfol a bizonyos értelemben megalapozott előítéleteknek. Nem voltam hozzászokva a rám irányuló figyelemhez, többnyire megpróbáltam elkerülni minden olyan helyzetet, amikor ilyesmit tapasztalhattam volna. Éreztem, hogy arcom hőt sugárzott- vagy csupán beképzeltem volna pirulásomat? Kedvem lett volna leellenőrizni, s hűvös kezeimet arcomra illeszteni, de ostobának tűnhetett volna.

[- Semmi baj... vagyis, én is sajnálom, az én hibám is ugyanannyira]

Mia

Miután megkötöm a zöld nyakkendőt a tükör előtt, annyira halkan, amennyire csak tudom, elhagyom a szobám, és a könyvtár felé veszem az irányt. Nagyon korán van még, éppen csak vége lehet az éjszakai kijárási tilalomnak, de felesleges lenne forgolódni az ágyban. Rosszul viselem, hogy Athéné elpusztult, úgyhogy azt csinálom, amit csinálni szoktam, ha valami zavar: olvasok.
 Mostanában meglehetősen sokan vannak, akik azt mondják, hogy nincs értelme tanulni többé, és a vizsgák értelmüket vesztették akkor, amikor elkezdődött a háború. Én nem tartozok közéjük. Nem értik meg, hogy nem tizenévesen kell megváltani a világot, harcolni eszmékért, ezek az évek arra vannak, hogy fejlődjünk, megszerezzük, ami kelleni fog felnőtt korunkban. Nem feltétlenül az érdemjegyeket, sokkal inkább hasznosítható tudást. Apa még az aranyvérűek között is magasan áll a többiek felett bölcsességben, hiszen nem rángatott bele minket ideje korán semmibe. Soha nem beszél róla, hogy pontosan milyen most a családunk helyzete, de biztos vagyok benne, hogy ő és Brian bácsikám biztos kézben tartanak mindent. Tizenöt évesen nem is az én dolgom belefolyni.
 Leülök egy padra a könyvtár előtt, és kipakolom a táskámból azt, ami érdekel. Természetesen mindent megírtam előre még a hétvégén, de mivel nem tudom, hogy pontosan mit akarok most olvasni, azzal indítom a reggelt, hogy átnézem a házi dolgozatot, amit mára készítettem. Olvastam már háromszor, és mint mindig, a helyesírásom most is kifogástalan, minden pontosan úgy van, ahogy lennie kell. Nem is köt le sokáig, úgyhogy a Sötét Varázslatok tankönyvet folytatom, szeretek az osztály előtt járni. Sokakat megijeszt, elborzaszt, hogy ilyesmit tanulunk, de engem kifejezetten érdekel ez az eddig eltitkolt tudás.
 Véleményem szerint nem létezik jó és rossz tudás, csak tudás létezik, a „sötét” szó pedig pusztán az ismeretlenségre utal. A muglik megégettek volna bárkit ötszáz évvel ezelőtt, akármilyen ártalmatlan varázslatot használ, akár azért is, ha lebegtet egy lábost. Szerintem ostobaság volt, hogy eddig mi is elzártuk a mágia bizonyos fajtáit, éppen olyan szűk látókörűek voltunk, mint ők. Az határoz meg, hogy mire, hogyan használod a tudásod, mert egyszerű átváltoztatással és bűbájokkal is lehet éppen olyan gonosz dolgokat tenni, mint a Főbenjáró átkokkal, és mindkettőt lehet jóra használni.
 Mivel nem jön senki a folyosón, felállok, és fel-alá sétálva olvasom el újra az Imperius-átok leírását. Egy kicsit álmos kezdek lenni, köszönhetően annak, hogy gyakorlatilag semmit nem aludtam, ezért muszáj mozgásban maradnom, mielőtt eljutok a Nagyterembe, és hozzájutok a kávémhoz. Talán egy átvirrasztott éjszaka már elég volt ahhoz, hogy túltegyem magam Athéné elvesztésén, és ha nem is sikerül teljesen feldolgozni, az biztos, hogy ma már nem lesz energiám hozzá, hogy ébren maradjak éjszakára.
 Összerezzenek, ahogy egy lány belém gyalogol- vagy inkább, én gyalogolhattam bele, mert egyáltalán nem figyeltem a környezetemre. Egy kicsit meg is lep, hogy van környezetem, még legalább egy óra lehet addig, amíg a legtöbb diák elindul reggelizni. Mindenekelőtt, egy pillantást vetek a címerre, ami a talárjára van varrva, bár nagyon valószínű volt, hogy hollóhátas, komoly összeget tettem volna rá már azelőtt, hogy megláttam a kék színű pajzsot. A könyvtár közelében általában velük lehet találkozni.
 - Semmi baj... vagyis, én is sajnálom, az én hibám is ugyanannyira- ahogy szemügyre veszem, rögtön nyugtázom, hogy még nem láttam, tehát valószínűleg nem aranyvérű, őket nagyjából ismerem. Bár apa nem mondta, hogy ki akar nekem jelölni feleséget, vagy bele akar szólni abba, hogy kit vegyek el, az számomra soha nem volt kérdés, hogy csak hasonlóan előkelő családok közül fogok válogatni, nem én leszek az, aki miatt a Nott név egy lesz a sok közül. - Roman Nott.
 Bár annyira nem értek a testbeszédhez, azért nem kerüli el a kézmozdulat a figyelmem. Nem tudom, hogy pontosan mi akart lenni, de elképzelhetőnek tartom, hogy kezet akart fogni velem, csak azután meggondolta magát. Mivel alapvető illemszabály, hogy egy hölggyel csak akkor fogunk kezet, ha ő ajánlja fel, így nem fogunk kezet. Nem is érzem igazán szükségét, én főleg udvarias bemutatkozásoknál, vagy közelebbi barátoknál használom ezt a köszöntési módot.
 - Nem, nem igazán, bár ennyire nem szoktam korán kelni- egy kicsit értetlenül nézem, ahogy a lány enyhén elpirul, és mivel egészen biztos vagyok benne, hogy ezt nem én váltottam ki, gyorsan végiggondolok pár betegséget, aminek ez tünete lehet, de egyik sem tűnik valószínűnek. - Te?- sajnos, soha nem voltam túl jó a mindennapi beszélgetésben. Ha nem filozófia, politika, valamilyen érdekes olvasmány, vagy ehhez hasonló, mélyebb, nagyobb spektrumú dolog a tárgy, általában nehezen tudok bármit hozzátenni.

[- Örülök, hogy megismerhettelek, Roman Nott.]

Roman

Továbbra sem voltam képes nyugodt szívvel gondolni arra, aminek végkifejletét minden egyes varázsló és boszorkány formálta. A háború, ami beszennyezte fiatalságunkat, ami annyi ember és varázslény életét követelte kérlelhetetlen könyörtelenséggel rondított bele a derűs hétköznapokba s zúzta szét azt a burkot, melyet családjaink emeltek körénk. Ajkaim szomorkás mosolyra húzódnak, s tekintetembe szomorúság költözik. Feleslegesen, hiszen nem láthatja ezt senki sem, s ha valaki mégis láthatná, nm fog vele foglalkozni. Ahogyan én sem foglalkozhatok folyamatosan azzal, ami a múltban történt- bármennyire is szeretnék rabjává válni az engem oly mohón marcangolni kívánó kételyeknek. Ha azzá akarok válni – márpedig azzá akarok válni -, amivé akarok, akkor mennem kell tovább előre az általam kijelölt úton.
Talán ennek következtében váltam kényszeres tanulóvá? Meg akartam felelni anyámnak, míg élt, s halála után az emlékének. Tartoztam neki ennyivel- magamért tudom, hogy nem tettem volna semmit sem. Túlságosan könnyű lett volna belesüllyedni a sötétségbe, hagyni elveszni minden tudást, amit elsajátítottam. Jellemileg azt hiszem, gyengének tartom magamat, túlságosan érzelmes vagyok. Ha nem lenne az ő emléke és Eva, aki mellettem áll, én sem lennék semmi sem. A legfontosabb, amit meg kell tennem a háború alatt: meg kell találnom önmagamat a tömegben.
Kékes íriszeimet a fiú arcára vetett, mikor megszólalt: ismertem már rég a vezetékneve köré szőtt pletykákat. Torkom akaratlanul is összeszorult, ahogyan magamban ismételtem el a szép csengésű nevet. Elmém ismét felidézte annak a szörnyetegnek az arcát, aki családunkat szétszaggatta s megcsonkította: komoly erőfeszítésembe került, hogy se ez, se haragom ne látszódjon rajtam csöppet sem. Mosolyogva szólaltam meg, tartva magamat az általam felállított szabályok egyikéhez:
- Örülök, hogy megismerhettelek, Roman Nott.- Ha belül üresnek, összetörtnek, boldogtalannak is érzem magamat megfogadtam, hogy sosem fogom megmutatni. Legkevésbé akkor leszek gyenge, ha mások láthatják ezt. - Ami engem illet… Az utóbbi évben nem vagyok jó alvó. - Vontam meg vállaimat, s továbbra is a fiú arcán nyugtattam pillantásomat. Bárhogyan erőltettem emlékezőképességemet, nem ugrott be az arca. Valóban nem találkoztam vele még sosem, vagy csupán elkerülte eddig a figyelmemet? Abszurd, hogy létezik olyan lény, akivel sosem fogok találkozni tanulóként az ódon kastély falain belül ittlétem alatt. Nem mintha annyira vágynék az ismeretségekre… Jó nekem láthatatlanként.
- Ó… Sötét Varázslatok Kivédése?- Csillantak fel szemeim, ahogyan rápillantottam a kezében tartott könyvre. - Ez a kedvencem.- Mi lehetne tökéletesebb ennél a tankönyvnél? Bár az utóbbi időben nem nevezném jónak az órákat. Bár ennek megítélése is attól függ, mennyire látunk a dolgok mélyére. A tudás hatalom… S azzal nem alattam vágják a fát, ha megtanítják, milyen átokkal intézzem el a halálfalókat később.
Az félig átvirrasztott, félig rémálmok között vergődő éjjel után még mindig fáradtnak éreztem magamat, s nem voltam rest megdörgölni kissé arcomat, majd pálcám után nyúlva kívántam orvosolni a táskámon esett apróbb baleset nyomait: az egyik sarkánál volt egy szakadás. -Reparo!- Suttogtam halkan, s figyeltem, ahogyan a szakadt anyag újra összeforr. Mennyivel egyszerűbb mágusnak születni! Míg így helyrehozhatom, egy mugli családnak meg kell vívnia a tudattal, hogy a gyereknek új táskára van szüksége. Kissé igazságtalannak tartottam a dolgoknak ezen menetét, de beletörődnöm muszáj volt: varázserőmről sosem mondanék le más javára, ha lehetséges lenne, akkor sem. Túl önző vagyok hozzá.
Újra arra gondoltam, mennyire képmutató dolog tőlünk, hogy itt tanulunk, úgynevezett biztonságban, míg ezrek kockáztatják életüket mindkét oldalon. Mindezt a Nagyobb Jóért… azért, amiért én is küzdeni akarok. Undorodtam a tehetetlenségtől, talán ezért temetkeztem az utóbbi időben oly nagyon a tanulásba s magoltam be újabb és újabb átkokat és rontásokat. Abba a tévképzetbe ringattam magamat, hogy így majd lesz hasznom, hogy egyszer eljön az én időm. Ahogyan eddig sosem jött el… Még ahhoz is gyáva voltam, hogy jelentkezzek a kviddics csapatba… Tekintetem az ablakon át az udvarra tévedt, s vágyakozón sóhajtottam fel. Milyen jó lenne játszani kicsit…

[- Én is örülök]

Mia

 

- Én is örülök- egy udvarias mosolyt küldök a lánynak, olyat, amilyet apa fontos, hazug módon barátságos vendégeinek illik adni kézfogás közben. Nem igazán értem, mit szeretne, és nehezen beszélgetek csak úgy, komolyabb téma nélkül. Azt viszont nehéz nem megérteni, hogy a lány mire gondol az alatt, hogy nehezen alszik ebben az évben, és mivel Brian nagybátyám börtönben is volt egy évig, gondolom, már el is könyvelt halálfalónak, vagy minimum halálfaló spiclinek, annak ellenére, hogy egyáltalán nem foglalkozok még a politikával. Legfeljebb szemlélője vagyok. Persze, megértem, ha elővigyázatos, sokan vannak, akiknek félniük kell most. Én személy szerint kicsit túlzásnak érzem, amit most a sárvérűekkel csinálnak, de persze, nem folyok bele, nem az én dolgom megváltoztatni a világot. - RBF év? Néha én is nehezen alszok, ha belegondolok, hogy már csak két hónap- nem tudom, hogy hányadéves, de ránézésre akár az évfolyamtársam is lehet. Igaz, nem emlékszem rá, és annak ellenére, hogy rengeteget bújom a könyveimet, azért kicsi az esélye, hogy ne láttam volna öt év alatt egyszer sem.
 - Tényleg? Nekem is az egyik kedvenc tárgyam- annak ellenére, hogy soha nem átkoztam még meg senkit, és az összes párbajom játék volt, amit néhány évfolyamtársam rendezett, mindig nagyon érdekelt, hogyan tudom megvédeni magam, és hogyan győzhetem le azokat, akik ártani akarnak nekem. Ostoba dolognak tartom az erőszakot, de ezt mindenkinek meg kell tanulni, mert ha egyszer lesz saját családom, képesnek kell lennem rá, hogy megvédjem őket.
 Még mindig elképzelhető lehetőségnek tartom, hogy aurornak menjek, de még nem döntöttem. Könnyen lehet persze, hogy végül valami tudományosabb hivatást választok inkább, de azt hiszem, könyvet írni lehet aurorként is. Ebben nem akarok egyedül dönteni, kell hozzá a szüleim véleménye is. Ha Vitalie auror lesz, akkor nekem talán más hivatást kellene választanom. Valakinek tovább kell vinnie a családi vállalkozást is, és nem hiszem, hogy jó lenne Finnick-re bízni.
 - Édesanyám auror volt, és rengeteg dolgot megmutatott, elmagyarázott már azelőtt, hogy a Roxfortba jöttem- igazság szerint hatalmas ostobaságnak tartom azt, hogy korábban a kiskorúak nem varázsolhattak otthon akkor sem, ha aranyvérűek. Rengeteg dolgot megtaníthattak volna nekem otthon a nyári szünetekben, ha tudom használni a pálcámat, és nem csak elméleti tudást tudnak átadni. Tudom, hogy ezt a törvényt főleg azok miatt hozták be, akik muglik között élnek, és esetleg nem érzékelik a tetteik súlyát, de ostobaság volt kiterjeszteni ránk is.
 Miközben figyelem, ahogy a lány megjavítja a táskáját, leülök, és vetek még néhány pillantást arra az átokra, ami eddig tiltva volt, és amivel rá tudom kényszeríteni az akaratom másokra. Ez az átok tökéletes lehetne vadállatok ellen, amik megtámadnak, anélkül lehetne őket legyőzni, hogy bármiféle bántódásuk esne, nem is értem, miért volt tiltva. Emberen használva kétségtelenül lehetőséget ad visszaélésekre, de akár egy egyszerű sóbálvány-átokkal is lehet kegyetlen, gonosz dolgokat elkövetni. Inkább azt kéne nézni, hogy mi volt az, amit az illető tett a varázslattal.
 - Szívesebben mennél ma ki, igaz?- néha látom ezt a kifejezést az öcsém arcán- csak azért néha, mert a Roxfortban legfeljebb háromszor találkozunk egy héten. Utál órákra járni, ebben az évszakban sokkal szívesebben lenne az udvaron, amit néha megértek, ha felesleges óránk van. Néhány Mágiatörténet óra anyagában semmi újat nem hallok, sőt, kifejezetten kellemetlen, hogy „tavaszi miniszterként” emlegetik szegény nagyapám, és mindenki hátrafordul, hogy megnézzen engem magának. Igaz, úgy hallottam, az idei harmadik évfolyamnak már nagyobb tisztelettel beszéltek róla, de akkor majdnem összeszedtem életem első és egyetlen büntetését azzal, hogy megpróbáltam megvédeni a tanár ellenében.