Pincefolyosók

A pincefolyosó a nagyterem előtti előcsarnokból nyíló folyosó. A lépcső lefelé vezet vagy 10 métert. Egyenesen halad előre, majd balra egy elágazás található, ez a Mardekár folyosója, mely a Házba vezet.

Egyenesen folytatódik a folyosó, mely két elágazáshoz vezet, a bal oldalon a pince, jobb oldalon a bájital tanterem található vagy 20 méterre az elágazástól. Szövevényes járatok, nehéz itt kiismerni magad, talán még nehezebb, mint a kastély többi részén, hiszen itt sötét van, és a falakat semmi nem különbözteti meg egymástól a lámpák monoton során kívül.

A folyosón továbbá számtalan beugró és kis mellékfolyosó, valamint ajtó van, de ezek mind zsákutcába vezetnek, ahol zárt ajtók vannak.

A varázslat itt nem segít, a bűbájjal védett ajtókat csak és kizárólag kulccsal lehet kinyitni.

ACSARKALAND

Túl naiv voltam, hogy azt hittem ez az este is ugyanolyan nyugodt lesz, mint a többi. Még lefekvés előtt gondoltam, hogy lecsekkolom az acsarkákat. Úgy terveztem, hogy másnap reggel leviszem őket Hagridhoz. Ő biztosan tudna kezdeni velük valamit, de én már nem. Mindig is tudtam, hogy az acsarkák gyorsan szaporodnak, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a rőtfejű acsarka két nap alatt kikölykezik. Összesen harminc acsarka vandálkodott már a ketrecemben, ami kezdett finoman szólva is szűk lenni nekik. Így tehát eldöntöttem, hogy átadom őket, egy még nálam is nagyobb lény fanatikusnak. Kiléptem a szobámból, s lebaktattam a lépcsőn, majd a klubhelyiségbe léptem, ahol még elszórtan volt néhány ember. Lévén, hogy este 10 óra volt, ezen nem is csodálkoztam. Azon inkább, hogy nem hallom a folyamatos motoszkálást, amit a kis állataim ketrece felől megszoktam már. Rosszat sejtve léptem közelebb és hirtelen meghűlt a vér az ereimben. A ketrec nyitva, az acsarkáknak pedig sehol semmi nyoma. Pár percig nem tudtam semmit sem csinálni, csak meredten bámulni a nyitott rácsot, s közben azon szitkozódni magamban, hogy ez hogy a francba történhetett meg. Hallottam, hogy valaki mellém lép.
- Hát ez szívás, haver! - veregette meg a vállam Tiny - Merlin tudja, hol lehetnek ezek már!
- Ne idegesíts, Des! - csattantam fel - Mikor láttad őket utoljára?
A szőke hajú fiú megvonta a vállát.
- Nem tudom, talán úgy egy órája. - gondolkozott el - Valami hihetetlen módon csapkodták egymást. Akkora visítást csaptak, hogy Ekks némító bűbájt adott nekik.
"Hát ezt nem hiszem el!"
- NÉMÍTÓ BŰBÁJ??? - úgy éreztem, hogy egyre mélyebbre zuhanok - Ez aztán növeli az esélyeimet, hogy megtaláljam őket, nemigaz?
Tiny újra csak a vállát rázta.
- Nem érdekel! - vigyorogta - Most nekiállsz megkeresni őket?
- Miért szerinted van más választásom? - morogtam dühösen.
Hogy lehetett Ekks ekkora egy gyökér? Altató bűbáj is létezik a világon. Nem muszáj pont némítani őket. Ha ezek szétszóródtak a Roxforton belül, akkor egész éjszaka kutatnom kell utánuk. Nem történhet meg, hogy egy prefektus, vagy - istenments - egy tanár rájuk találjon miközben épp a nagyterem függönyeit rágják szét. Azt hiszem, hogy a Griffendél jelentős pont mennyiségtől esne el, ha kiderülne, hogy az állataim a díszfüggönyökkel tömték meg a bendőjük. Vetettem még egy utolsó szúrós pillantást Desre majd a portréhoz léptem.
- Ilyenkor már nem szabad a folyosókon csatangolni. - jegyezte meg a Dáma, mikor becsukódott mögöttem.
- Tudom, de... - fordultam felé - Nem látott véletlenül errefelé egy csomó acsarkát?
A Dáma felvonta szemöldökét.
- Nem! - mondta, miközben hatalmas legyezőjével hűsítette magát. -Nem voltam itt egész este! De kérdezd meg Őrült Krollt. Ő biztosan tudja, megszállottan imádja az állatokat. Azt beszélték róla, hogy... - bizalmaskodva közelebb hajolt, s hangját suttogóra fogta - még a feleségét is elhanyagolta, mert volt egy kwertz (angliai kecskeszerű lény, savat köp, ha ideges), és azt szerette... Már ha érted miről beszélek!
Hirtelen tudatosult bennem, hogy mire is akar kilyukadni.
- Jól van, jól van, jól van! - mondtam gyorsan mielőtt még újabb részleteket tudtam volna meg Őrült Krollról - Azt mondja meg, hogy hol találhatom meg őt!
- A Déli szárnyban van - mondta egy kissé sértődött hangon a Dáma, valószínűleg azért, mert közbevágtam a pletykálkodásába - Közvetlenül a pincék felé vezető folyosók melletti falon van a portréja. De tudod, hogy TILOS a folyosókon járkálni éjnek évadján.
- Igen, tudom - feleltem neki - De azt is tudom, hogyha nem találom meg az állatokat, akkor a Griffendél elég tetemes mennyiségű ponttól fog elesni.
A Dáma megszeppenve pislogott, majd megvonta  a vállát, és tovább legyezte magát. Elvigyorodtam. Azért látszik, hogy neki is szívügye a Griff. No, de akkor induljunk neki. Nem olyan hosszú az út, és egy kis szerencsével még a járőröző prefektusokat és tanárokat is elkerülhetem.
- Lumos Minimo - dörmögtem, s pálcám hegyén akkora kis fénygolyó jelent meg, ami épphogy csak a látásban segített. Lassan elindultam a Déli szárny felé.
...
Azt hiszem eltévedtem. Igazából tényleg fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Kár, hogy nekem nincs Roxfort térképem. Nem is tudom, hogy valaha készült e ilyen. Hát ha igen, ha nem, most igazán jól jönne egy. Már körülbelül egy órája úton vagyok, s folyosóról folyosóra járok, de sehol semmi nyom. Közben eltökéltem, hogy nem csak a portrét kérdezem meg, hanem én is nyitva tartom a szemem, s keresek, kutatok az acsarkák után. De SEMMI nyom! Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hová tűntek. Vagy tíz percenként hallottam motoszkálást mindenfelé, de nem láttam semmit. Azóta már vagy ezerszer elátkoztam magamban Ekkst. A hangjuk lett volna az egyik legfőbb nyomom. Úgy biztosan sokkalta könnyebben megtalálnám őket. Esküszöm, ha ennek az egésznek vége, egy egész álló napra sóbálvány átkot szórok rá, s beállítom a szekrénybe. Nagyot sóhajtottam. Miért mindig velem történik ilyesmi? Fáradtan, s keserű szitkokat szórva leültem egy ajtó mellé. Már előre láttam Foley arcát, amint azt ecseteli, hogy a Griffendél szégyene vagyok, és mindenki NAGYON köszöni nekem, hogy botrányt okoztam, csak azért mert annyira rögeszméim az állatok.
- Hülye kis acsarkák. - motyogtam magam elé a sötétbe.
- ACSARKÁÁÁÁÁÁÁK! - kiáltott fel valaki mellettem, elérve ezzel azt, hogy majd megállt a szívem az ijedtségtől. - Azok aztán ám a bitang kis jószágok, ehunn e!
- Lumos Mediumo - mormogtam, hogy egy kicsit több fény borítsa el a folyosót, s lássam, hogy ki volt az, aki ilyen kegyetlen tréfát űzött velem. Viszont legnagyobb megdöbbenésemre nem láttam senkit. Egyedül voltam. Képzelődtem volna? Már annyira az agyamra ment az aggódás, hogy kivetülök saját magamból, s megijesztem önmagam? Becsavarodtam volna?
- Ne odavilágíccson mán az ifiúr! - hallottam megint azt a recsegő hangot - Idefönn vagyok, ni!
A hang irányába fordultam, s pálcám fénye megvilágította a falat. Egy portrét láttam, melyben egy kócos öregember állt állatok között. Az öregnek fénylő zöld szeme volt, s egy fekete repülős szemüveg volt a feje tetejére felcsúsztatva. Kissé kopott, de még jó állapotban lévő bőrkabátot viselt. Mellette, mögötte rengeteg állat nyüzsgött. A legtöbbet felismertem, de voltak köztük olyanok is, amikkel még életemben nem találkoztam. Legnagyobb meglepetésemre a vállán két kis acsarka üldögélt, s szemmel láthatólag kedélyesen szundikáltak.
- Ha nem tévedek, - mosolyodtam el - ön Őrült Kroll.
- Én vagyok, biza! - nevetgélt az öregember, s elsőre körülbelül öt aranyfogat számoltam össze - Aztán mi járatban errefelé? Alvódni köllene már, nem gondolja?
- Nekem azt mondták, hogy tud segíteni nekem! - mondtam, s az acsarkákra mutattam a vállán - Őket keresem.
Az öreg újfent szélesen elvigyorodott, majd megsimította a csendesen pihegő kis állatokat.
- Jobbhoz nem is fó'dulhattá' vóna, mint az öreg Krollhoz. - recsegte - Minden állatról tudok, ami a Roxfort falain belül él! Azt is tudom, hogy nagy állatbarát vagy te. - kacsintott rám, majd folytatta - Nemrég vettem észre egy csapat rőtfejű acsarkát, akik a nyugati szárnyban vonultak...
- Merre tartottak? - vágtam közbe.
Az öreg elgondolkodott.
- Hát ammá régen volt, de ha jól vág az eszem, akkor az Óraépület felé láttam őket utoljára.
Hát persze, hiszen ott van a legközelebbi borostyán. Tudnom kellett volna, hiszen az acsarkák kedvenc csemegéje ez a futónövény. Vééééégre! Megvannak!
- Nem is tudom, hogyan köszönjem meg, uram! - mondtam - Nagyon sokat segített nekem!
- Ugyanmá' - legyintett az öreg  - Ne uramozz itt mán! Világéletemben különc voltam, mostanság sem vagyok több!
- Hogyan tudnám meghálálni? - kérdeztem vigyorogva - Tudja szinte az életemet mentette meg!
Jó, oké, ez kicsit túlzás volt, de ha a Griffendélben eltöltendő napok számát nézem azzal a tudattal, hogy miattam temérdek ponttól esett el a ház, nos igen, az Életemet mentette meg.
- Há' talán... - vakarta a fejét az öreg - Tudod nem sokan társalognak itt velem. Senki sem érdekelnek az állatok. Néha eljöhetnél beszélgetni vagy mifene!
Szélesen elvigyorodtam. Nocsak, egy magányos portré. Bár az is igaz, hogy biztosan rengeteg mindent tudnék tanulni tőle. Ha már csak figyelembe veszem azt, hogy mennyi állat van körülötte melyeket még nem is láttam soha.
- Hogy hogy nem érdeklődnek az állatok felől? - kérdeztem.
- Tudjafene! - mormogta az öreg - Itt csak a kígyókról kérdeznek engem. Bár nem is csodálom, az ő fajtájuk...
Az ő fajtájuk? Ez meg miről beszél?
- Nem értem! - néztem rá kérdőn.
Őrült Kroll nagy szemeket meresztett rám.
- Há' nem tudod? Milyen házból gyüttél te? - somolygott - Ez a folyosó vezet a Mardekár házához!
Fejével a portréja mellett álló ajtóra bökött, mely mintha csak ebben a pillanatban kellet volna megtörténnie kinyílt. Még annyit sem tudtam mondani, hogy Nox. Nem tudtam elrejtőzni a sötétbe. Valaki tehát felfedezett. Csak remélni tudtam, hogy ő is egy tilosban járó diák.

[- Mit keresel te itt ilyenkor?]

I FEEL LIKE A
MONSTER
~
GORDON ESTERHAS

Nekem tényleg nincsenek gondjaim az állatokkal, amíg szépen elkerítve, tőlem legalább húsz láb távolságban, lehetőleg csonkított karmokkal és összeszíjazott csőrökkel üldögélnek és nem csinálnak semmit. A legendás lényeket is azonnal leadtam az életveszélyes hippogriff-támadás után, mert a legcsekélyebb kedvem sem volt hozzá, hogy trágyát kotorásszak tojások után kutatva, vagy salátaleveleket próbáljak letömködni négy lábon poroszkáló páncélos szörnyetegek torkán. Ez egyszerűen nem fehér embernek való, főleg nem aranyvérűnek. Még a klubhelyiségben szabadjára eresztett dögöket sem mindig bírom elviselni, főleg azért, mert pár háztársamnak mániája a hüllőtartás, persze szabadon, mert az milyen jó poén, ha van egy siklód ami a csuklódra tekeredik amikor alszol. Hát eszméletlenül. Hacsak találtam egyet a gazdájától elhagyatva, annak jól elláttam a baját, múltkor például addig csapkodtam egy varánuszt a plafonhoz, míg a gazdája sikítva ki nem rontott a klubhelyiségbe, azt követelve, hogy eresszem le a pálcám. Én megtettem, a gyíkja két métert zuhant, és földet érve halkan roppant a nyakcsigolyája.
Ezt a fogalmam sincs milyen bestiát a mohás sarokban találtam épp vackot túrni. Furcsa volt, mert maga nem csapott zajt, csak a tevékenysége, tudniillik hogy jobbra-balra hányja a koszt és kaparja a követ. Ádáz bénító támadásom hatására eldőlt oldalra, én pedig azon kezdtem töprengeni, hogy a kandallóba hajítsam-e, vagy inkább ki a tóba, mikor megkondult az óra és elütötte a tizenegyet. Ilyenkor szoktam indulni a klubhelyiségből prefektusi őrjárat címén fel az ötödikre, Viki szobájához, mert ekkora már az összes gyökér eltakarodik a folyosóról, így nagy valószínűséggel nem lesz semmi fegyelmeznivalóm.
Magamra kanyarítom a talárom, az egyik ezüstpáncélba pillantva megigazítom a hajam, majd a tetszhalott állatnak egy ezüst gyertyatartóból ketrecet rögtönözve úgy döntök, hogy leadom a zsákmányt Lumpsluck professzornak, aki jelenleg kénytelen legendás lényeket tanítani, azzal a szöveggel, hogy szegény dögöt így találtam, meg lehet-e menteni... Úgyis olyan érzelgős és jóindulatú az öreg, én meg úgyis épp be akarok vágódni nála.

Alig teszem ki azonban a lábam a klubhelyiség ajtaján, szembe találom magam egy világító pálcás alakkal. Én is Lumost bűvölök, és felemelem a karom, hogy jobban lássak. Először nem szólok semmit, hisz ha egy háztársam tart épp vissza a klubhelyiségbe, csak akkor intézek hozzá pár keresetlen szót, ha alsóbbéves, mert egyébként nem érdekel. Hunyorgok egy kicsit, mire felismerem a velem szemben levőt.
- Mit keresel te itt ilyenkor? - förmedek rá, miközben a klubhelyiség ajtaja becsukódik és eltűnik mögöttem. A bal kezemben továbbra is a pálcát fogom, a jobban meg a ketrec fogantyúját szorongatom, melynek belsejében ott hever a döglöttnek látszó... akármi.
- Csak nem a jelszót karod kihallgatni? - acsarkodom tovább, némi örömet lelve abban, hogy hoppá, nagyon rossz helyen találtam most ezt a szerencsétlen griffendéles senkiházit, és hogy a lehető legnagyobb büntetőmunkát fogom elintézni neki lehetőleg minél hosszabb időre.

DRACO MALFOY

Ez egyszerűen nem lehet igaz! Pedig már azt hittem, hogy a mai napot megúszom büntetés nélkül, de neeeem. Amint megláttam, hogy ki lépett ki az ajtón úgy éreztem, mintha vízzé vált volna a lábam. Az utolsó ember, akivel találkozni szerettem volna ezen iskola falain belül, az Draco Malfoy volt. Az iskola kiskirálya. Amióta az új rendszer van, azóta úgy járkál a folyosókon, mintha itt övé lenne minden. Nyílt titok, hogy senki sem kedveli, hiszen hogyan is lehetne egy olyasvalakit szeretni, aki állandóan bebizonyítja az ellenkezőjét. Márpedig ha az ellenszenvről van szó, akkor Malfoy ebben jeleskedik. Emlékszem, hogy körülbelül másodikos lehettem, mikor egy kis mozgullal mászkálgattam a folyosón. Ez egy gyíkszerű lény volt, mely arról volt híres, hogy fantasztikusan tudta utánozni a környezete hangjait. Órákig röhécseltem rajta, s állandó poénforrása lett a klubhelyiségnek. Egy szó, mint száz épp az egyik folyosón mendegéltünk, mikor szembe találkoztam Malfoyjal és a két csicskájával, Crakkal és Monstróval. Az egy dolog, hogy belém kötöttek, mert hát így megy ez. Amióta világ a világ a Griffendél és a mardekár rühelli egymást. Nem tagadom, amikor csak lehetőségünk támadt rá, mi is belekötöttünk a mardekárosokba. Tehát azzal, hogy Malfoy becsmérelni kezdett igazából semmi bajom nem volt. A mozgulom beszaladt a lábaim közé, s onnan kezdte ismételgetni amiket Malfoy mondott. Alig bírtam visszatartani a nevetést. De ekkor olyasvalami történt, ami belém fagyasztott mindent. Malfoy lenézett a kis állatomra, majd egy pálcaintéssel kivágta a mellettem lévő ablakon. Az iszonyattól pár pillanatig nem bírtam megszólalni, csak Crak és Monstró tohonya röhögését hallottam. És akkor elöntött a düh. Éreztem, amint felbizsereg a pálcám, ahogy a gyűlölet, és a düh keveredett varázserőmmel. Ilyet normális ember nem tesz! Nem ölhet meg valamit, csak mert az felidegesíti. Nem ölheti meg az állatomat. Egyszerűen NINCS JOGA HOZZÁ! Csak egy állat képes ilyesmire. Egy önmagában meghasonlott szerencsétlen. Nem hiszem, hogy valaha is sikerült olyan jól egy viszkető átkom, mint akkor. Malfoy fetrengett a földön, s veszettül vakaródzott. Nem akarom, hogy bárki is félreértse. Nem lettem hős, nem ünnepelt mindenki, hogy Malfoyt a földre küldtem. Szinte az átkom után azonnal Crak és Monstro úgy megvertek, hogy nem igazán tudtam megmozdulni pár percig. Ezenkívül még a Grifftől is levontak pontot, mivel megátkoztam egyik társamat. Igazából akkor már ahhoz sem volt kedvem, hogy említést tegyek arról, hogyan gyilkolta meg Malfoy a mozgulomat. Lényeg, hogy ezek után amikor csak tehettem kerültem Dracot.
Erre meg kilép nekem itt az ajtón. És valami hatalmas nagy előnyben is van velem szemben, mivel ő prefektus. Én meg csak egy diák a sok közül, ráadásul Griffendéles. Nekem annyi. Még jó, hogy az acsarkák nincsenek a közelben. A kérdésétől viszont sötéten elmosolyodtam.
- Ugyanmár, Malfoy! – sziszegtem – Szerinted létezik egyetlenegy olyan lélek is ebben az iskolában, akinek kellene a mardekár jelszava? Ne legyenek illúzióid! Egyedül vagytok!
A helyzetem koránt sem volt derűsnek mondható, sőt ahogy sejtettem nagy büntetőmunkát fogok én ezért kapni, de valamelyest kárpótolt, mikor láttam, hogy Őrült Kroll portréján lévő összes állat fújni, nyüszögni, morogni kezd, vagy akármit is csinálnak, de dühöt és megvetést fejeznek ki. Kroll csak sötét, szúros tekintettel méregette a mardekáros fiút.
Nagyot sóhajtottam. Felkészültem a szidalmazásra, a várható büntetőmunkára, de abban biztos voltam, hogy nem fogom sokáig tűrni, hogy Malfoy feltartson.
- Túl eshetnénk már végre azon, hogy te elmondod mekkora egy szánalmas senkiházi vagyok, és hogy a Griffendél is csak egy romos, tetűtanya? Szerintem ugorjunk, és mondd meg a büntetőmunkámat, aztán megyek, mert tudod Malfoy – szinte köptem a nevét – rohadtul nincs kedvem itt álldogálni, s nézni azt az önelégült fejed, hogy végre elkaptál valamiért! Amiért itt voltam, az már úgyis megvan!
Kifújtam a levegőt. Legalább az acsarkák biztonságban vannak, s remélem miután jól laktak, már alszanak is. Majd holnap begyűjtöm őket.

[- Nem tetszik a modorod, griffendéles]

CHEAT, YOU HAD TO CREATE
AN ENEMY STEREOTYPE

Kárörömömbe némi türelmetlenség is vegyül, hisz komolyan, minél tovább vitatkozom ezzel a rakás szerencsétlenséggel, annál kevesebb időm lesz arra, hogy benézzek Lumpyhoz... Vikihez meg nyilván nem állítok be ezzel a ládányi döglött állattal, amit itt lóbálok a bal kezemben.
A vérszegény választ hallva nem fogom telesírni a párnám, de a neszezés és fújtatás kicsit kezd idegesítővé válni itt a... falon. Őrült Knoll képe kap egy rosszindulatú pillantást, és komolyan elgondolkodom azon, hogy egy pöccintéssel a fal felé fordítsam-e őket, mint ahogy már megtettem párszor, de ahhoz ki kéne altatnom a fénygömböt, ami viszont szükséges a fenyítéshez és fenyegetéshez. Igyekszem hát figyelmen kívül hagyni az öreg méricskélését és inkább én magam mérem végig a griffendélest tetőtől talpig. Ettől sajnos nem jut eszembe a neve, hisz ezek a hetedéves griffendélesek mind egyformák, Potty árnyékában szenvedő huszonhatodik senkik, Finnegan, Pulse, Hawk, mind egyre megy, kivéve Thomas, aki nem más mint egy utolsó nigger csicska.
- Nem tetszik a modorod, griffendéles - szólítom meg a legutolsó alja megszólítással, amivel csak illethetem őt. - Bár magam se mondhattam volna különben. Látom, azt tudod, hogy hol lenne a helyed, de azt nem, hogy befogd a pofád és el is takarodj oda, ahová való vagy.
Teszek felé egy-két lépést, nagyon remélve, hogy nem óhajt faképnél hagyni osztás közben.
- Nem válaszoltál a kérdésemre. Mit keresel itt éjjel tizenegykor?
Olyan nagyon belejöttem a fegyelmezésbe, hogy csak most veszem észre azt, hogy a kezemben tartott ezüst ketrececske meg-megrándul. Csak nem ébredezik a hülye kis lakója? Legalább lesz mit a fiú képébe vágnom, ha nagyon szemtelen. Ez az egy szem döglött patkány épp megfelel majd a célra.

[*szókimondó, trágár szöveg előfordulhat]

*szókimondó, trágár szöveg előfordulhat

DRACO MALFOY

Megvetően elmosolyodtam.
- Egyrészt véletlenül se gondold, hogy kedvtelésből álldogálok itt. Másrészt soha nem fogom megtenni neked azt a szívességet, hogy hátat fordítok neked. Harmadrészt a kérdésedre válaszolva azért vagyok itt, mert dolgom van. Amihez persze neked semmi közöd, de annyit elárulhatok, hogy Őrült Knoll portréjához jöttem.
Magamban latolgattam az esélyeimet. Még ha a legjobban sülne is el minden, akkor sem tudnám büntetés nélkül megúszni ezt a kis kalandot, de legalább az acsarkákat nem veszi észre. Mindegyikük jó távol van innen, és amint elszabadulok, be is gyűjtöm a kis bajkeverőket. Most viszont Malfoyjal kell "harcolnom", és már marhára unom. Miért van az, hogy ez a srác mindenkiben Pottert látja? Csak azért gyűlöl engem és sokakat, mert egy kibaszott kalap egy másik házba osztott be, közben fogalma sincs arról, hogy épp mit gondolok, vagy érzek. Mindegy. Nem is érdemes törődnöm ezzel. Valamit ki kell hoznom ebből a patthelyzetből.
- Viszont, mint látom többször is meggyűlt a bajod ezzel a portréval - biccentettem Őrült Knoll felé, aki most már egyfolytában élcelődött Malfoy haján, testén, állapotán, származásán, miközben a háta mögött lévő állatok mind vagy fújtak, hörögtek vagy morogtak. - Van egy ajánlatom, azaz bocsáss meg - vigyorodtam el gúnyosan - Tudom, ti mardekárosok nem vagytok hajlandóak velünk, halandókkal ily módon üzletelni. Lenne egy elméletem arról, hogy hogyan végződhetne ez a kis éjszakai közjáték. Először is elvinném innen Őrült Knoll portréját, persze szerzek hozzá engedélyt, így titeket sem fog többé zavarni, engem pedig határtalanul érdekel az öreg.
A portré hálás vigyort vetett rám.
- Az, hogy a portré helyére kit tesztek az a ti gondotok, de szerintem nem lesz nehéz helyettesíteni.
Malfoy arcáról nem tudtam leolvasni érzelmeket, de legalább nem rántotta elő a pálcáját.
- Illetve az a tény, hogy te leadtad a legendás lények gondozása órát, én pedig nem, új irányba tereli a beszélgetésünket. Ugyanis. Az, amit te abban a letakart ketrecben szorongatsz egy frop. Az állatvilágban senki sem szuszog ily dallamosan, mint ő. Küllemében a patkányhoz hasonlít, de köze sincs hozzá. Ez az állat ugyanis súlyosan a védett kategóriába tartozik, mivel a vére hihetetlenül értékes gyógyászati anyag. Egy dolog teheti tönkre az állat teljes szervezetét, mégpedig ha elkábítják. Mindenki, aki egy kicsit is szakavatott a témában tudhatja, hogy csak a sóbálvány átkot képes elviselni. A többitől órák alatt elpusztul. Ha bárki rájönne arra, hogy mit tettél, akkor...  - szívtam a fogam egy kicsit - Remegne az a prefektusi jelvény. Mert a törvény, az törvény. Aki megöl egy fropot, annak kártérítést kell fizetnie.
Őrült Knoll hatalmas szemekkel meredt a letakart ketrecre, majd feltette a pilótaszemüvegét és megnézte újra.
- Istenemre, tényleg egy frop. És milyen vacak állapotban van, NAH TE TACSKÓ, MOST MÁR BENNE ÜLSZ A PÁCB...
- Knoll, kérlek! - csitítottam el a portrét - Ne rendezz jelenetet.
Újra Malfoyhoz fordultam.
- Mivel mostmár egy portré is tudja, hogy mit rejtegetsz, gondolom nem lesz nehéz kitalálnod, hogy egy pillanat alatt mindenki értesülhetne róla az épületben, de még az igazgatói irodában is. Ám nem kell ennek így történnie. Én hajlandó vagyok tartani a szám, Őrült Knoll ugyancsak. - az említett szorgosan rázta a fejét - Nem fog kitudódni, mivel én nem vagyok olyan patkány, hogy hátba támadjalak, ha egyszer megegyeztünk valamiben.
Szélesen elvigyorodtam.
- Szóval az ajánlatom a következő: Én fogom magam, és eltűnök innen egy pillanat alatt, és aztán engedéllyel majd elviszem a portrét is, te pedig folytathatod titokzatos éjszakai utad. Felőlem megszabadulhatsz az állattól is, nem érdekel, mostmár úgysem tehetsz érte semmit. Örülj neki, hogy legalább nem tartják számon őket a Minisztériumban. Nem gondoltad volna, hogy a Roxfort az egyik fő frop-elixír exportőr, ugye? Ejj...
Összekulcsoltam a kezeimet.
- Nos, mit szólsz?

[- Tájékoztatásul közlöm, hogy nekem, mint iskolalesőnek, mindenhez közöm van, ahhoz meg pláne, amit az ilyen fajankók ügyködnek éjnek idején, mint te. Őrült Knoll portréja talán csak éjszaka fogad látogatókat? A szerelmed akarod megvallani neki, vagy mi?]

THERE WAS A CAT
THAT REALLY WAS GONE

- Tájékoztatásul közlöm, hogy nekem, mint iskolalesőnek, mindenhez közöm van, ahhoz meg pláne, amit az ilyen fajankók ügyködnek éjnek idején, mint te. Őrült Knoll portréja talán csak éjszaka fogad látogatókat? A szerelmed akarod megvallani neki, vagy mi?
Nagyon gyűlölöm ezeket a kis senkiháziakat. Nem azért, mert valami hülye süveg máshová osztotta be őket, mint azt sokan hiszik, hanem azért, mert mind idióta. Egyiknek sincs semmi fogalma arról, hogy mi az a rend, és mit jelent a rendet be is tartani.
Fogalmam sincs, honnan szedi azt, hogy meggyűlt már a bajom azzal a festménnyel, amivel ő épp beszélgetett. (Mit is mondott, ki van rajta? Valami Őrült Troll?) Nem szokásom képekkel csevegni, ennyire nem vagyok magányos. Egy idő után úgyis mind ugyanazt mondja.
Mivel a pálcám már azóta a kezemben van (és ezt Esterhasra is szegeztem eddig), hogy megpillantottam őt a folyosón, nem kell előrántanom, viszont most teszek vele egy mozdulatot. A Lumos-gömböt az egyik közeli fáklyába pöccintem, így kicsit nagyobb teret világít már be a folyosóból. Ebből nem sok előnyöm származik, csak az, hogy a pálcámat használhatom immár másra, azon kívül jó megvilágításba kerül a griffendéles idétlen frizurája is.
Pálcámat a portréra szegezem, amelyik megállás nélkül járatja a pofáját. Ettől picit elhallgat. Elhallgat annyira, hogy Esterhas el tudja kezdeni a mondókáját.
A ketrec amúgy nincs, és nem is volt letakarva, és mindössze egy darab lényről van szó.
Azt meg nem tudom, honnan veszi így ránézésre, hogy Stuporral lett a kis patkány elkábítva. Biztos ezt is a dallamos szunyókálásból (ami egyébként érdekes, mivel ugye a lényen némító bűbáj ül).
Egyre csökkenő érdeklődéssel hallgatom végig a HIHETETLENÜL csavaros mondókáját. Egy pillanatig egyébként még meg is ijedek, nem tenne jót a jóhíremnek egy ilyen baleset, de egy mardekáros mindig józanul gondolkodik. Először is, amit állít, nem tudja bizonyítani. Másodszor is... Én nem hallok semmiféle szuszogást.
Ebből az következik, hogy az egész egy blöff, vagy ha nem is az egész (tény, hogy nem ismernék föl egy fropot, ha egyáltalán létezik ilyen), a kínosabbik része bizonyára.
Nem tudom, honnan veszi, hogy egy hülye griff túljárhat egy kígyó eszén. Arcomra gonosz vigyor húzódik. Amint a portré megint beleugat a beszélgetésbe, gondolkodás és figyelmeztetés nélkül kap egy némító bűbájt. Utálom, amikor ezek a pimasz varázstárgyak azt képzelik, hatásuk van a mágusokra, akik teremtették őket.
- Nagyon csábító lenne az ajánlatod, Esterhas, a baj csak az, hogy nem tettem semmit ezzel a kis… hogy is nevezted? Froppal? Éppen Lumpsluck professzorhoz igyekszem vele, te meg épp feltartasz a sületlenségeiddel. Lehet, hogy te az állatokhoz értesz, én viszont a bájitalokhoz. Ha a frop vére olyan értékes lenne, hidd el, tudnék róla, egyébként pedig látod, nem vérzik! – emelem fel a ketrecet úgy, hogy a fáklya fényében jól látható legyen az állapota.
A benne levő állatkáról úgy tűnik, kezd elmúlni a kábító átok hatása. Már az előbb is éreztem, hogy a ketrec mocorog, de úgy néz ki, tényleg felébredt és vígan üldögél. A vigyorom csak szélesedik.
- Hát nézz oda! Ennek semmi baja!
Muszáj belebámulnom Esterhas képébe, csak hogy lássam azt a villanást a szemében, hogy igen, nem jött be a trükkje.
- Akkor most én mondok neked valamit. Tíz pont a Griffendéltől azért, mert takarodó után a folyosón tartózkodsz. Öt pont azért, mert el akartad lopni ezt a festményt. És öt pont azért, mert feltartóztatsz. Ez hogy tetszik?
Most én tehetném karba a kezem nagy elégedetten, de sajnos nem tudom, mivel fogom a pálcát meg a ketrecet, pedig hatásos volna.


Ui. Grat az államvizsgához

[DRACO MALFOY]

*szókimondó, trágár szöveg előfordulhat

DRACO MALFOY

Pár pillanatig meredten bámultam Malfoyt, majd végül elvigyorodtam.
- Asszem... ezt elbsztam! - néztem a mardekáros szemébe - Nem kicsit... nagyon!
Kuncogni kezdtem. Láttam, hogy Malfoy nem nagyon tudja hová tenni a dolgot.
- Bocs, Draco! - pihegtem - Csak tudod, annyira büszke voltam magamra, hogy felépítettem ezt a kis cselt, erre meg...
Alig bírtam ki, hogy ne kezdjek el nevetni. Mivel beláttam a vereségem, és a pontok is levonódtak már, ezért nem volt értelme tovább harcolni. Tudtam, hogy iszonyatosan paradox, amit művelek, de hirtelen nagyon murisnak találtam a helyzetet. Feszítettem itt mint állat, megjátszva a harcias kis oroszlánt, aki egy kígyóverem előtt egy viperába botlott. Sőt még ezt az állatos trükköt is kifundáltam seperc alatt, és NEM JÖTT BE! Pár pillanatig csak döbbenten álltam, mikor erre rájöttem, és éreztem, ahogyan kiráz a hideg. Abszurd módon az is átfutott a fejemen, hogy itt a vég. Aztán lassan, elöntött valamiféle vidámság. Vég? Ugyanmár... hiszen csak egy iskolai kihágáson kaptak rajta. Én meg itt moralizálni kezdtem. Tisztára hülye vagyok! Egyre szélesebben vigyorogtam.
- Nem rajtad vidulok! - tettem hozzá gyorsan megregulázva az arcizmaim - Csak tudod... áhh, hagyjuk! Természetesen tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy tilos a folyosón járkálnom esténként, és megérdemlem a levonást is, bár azt hozzá kell tennem, hogy egyáltalán nem akartam ellopni a képet, tehát az ezért levont 5 pont igazságtalanság, de ezt beszámítom borravalónak!
Igazából elsülhetett volna rosszabbul is ez az eset, inkább örülnöm kéne, hogy 20 ponttal megúsztam. Tekintetemmel megkerestem Kroll portréját. Biccentettem neki, ezáltal is jelezve, hogy vissza fogok jönni érte valami indokkal. Magamban összegezve az esti történteket arra jutottam, hogy tulajdonképpen Malfoy egész tisztességesen viselkedett, ha egyáltalán ismeri ezt a szót. Mármint akár meg is átkozhatott volna kapásból, és majd napok múlva, mikor a ragyák, meg a fél méteres körmök lehullottak volna rólam, akkor járkálhattam volna újra a folyosókon, de nem tette. Igazából úgy viselkedett, mint aki tényleg prefektus, és nem csak smafuból kapta ezt a címet. Ha más nem, ez azért tisztelendő. Malfoyra néztem és meghajoltam.
- Azt hiszem, hogy akkor visszatérek a klubhelyiségembe. - mondtam - És bocs a kellemetlenkedésért! További szép és állatmentes éjszakát! - intettem a ketrec felé.



u.i.: Köszi! (államvizsga)  

[- Hé Maugli! Ezt vidd magaddal a barlangodba!]

WELL, THAT WAS
STRANGE

Mi? Mi? Ennyi? Még csak halálra se rémült! Hol van az elégtétel? Hogy képzeli, hogy röhög? Mindjárt levonok még húsz pontot, akkor aztán nem lesz min röhögni!
Persze... Tudom jól... Egy iskolaelsőnek egy éjszakára húsz pont a maximálisan levonható összeg... Ezt kell beosztanunk. Még így is örülhetünk, mert a prefektusoknak csak tizenöt. (Érzed ugye te is a hatalom jelentőségét.)
Elfojtom a csalódottságomat, és inkább továbbra is olyan morcos fejet vágok, amilyet eddig. Annyira röhög ez a szerencsétlen, hogy eszembe jut, milyen vicces is lenne, ha így is maradna egész éjjel, egy Rictumsempra ártás egész jól el is intézné ezt, de olyan rossz kedvem lett a vidámságától, hogy még ehhez sincs kedvem. (Pedig olyan jól túljártam az eszén.)
Kicsit kezdi összeszedni magát, magyaráz is valamit, az én figyelmemet azonban egy pillanatra eltereli ez a... őő... frop? Már abban se vagyok biztos, hogy így hívják, ugyanis nagyon elkezdett mocorogni a ketrecben. Körbeszimatolja a sarkokat, majd azt, amelyiket a legalkalmasabbnak ítéli a műveletre, elkezdi módszeresen levizelni.
Eközben Esterhas már a meghajlásnál és az érzelmes búcsúnál tart, én meg undorodva tartom el magamtól ezt a nyavalyást.
- Hé Maugli! Ezt vidd magaddal a barlangodba! - kiáltok utána, és jól meglendítem a ketrecet, nem törődve a bent épp anyagcserét végző lakójával. Remélhetőleg elkapja a ketrecet, ami tulajdonképp gyertyatartó, de hát ezt se fogjuk többé látni a Mardekárban. Még jó - kinek lenne szüksége vizeletaromájú illatmécsesre...?
Miután ellenőrzöm, hogy rám nem került egy csepp sem a kellemetlen folyadékból, figyelmemet felkelti a portré, ami azóta is némán rikácsol.
- Mit vagy úgy oda? Menj utána! A kastély másik végében nyilván nem fog már hatni rád a Silencium, te észlény... - tanácsolom neki, majd magamhoz intem a fáklyába ültetett fénygömböt. Őrült Knoll persze eliszkol, egyenesen Esterhas után, én meg, miután egyedül maradtam a folyosón, folytathatom utamat fel a másodikra, Viki szobájába, ahová eredetileg is indultam.

~

Köszönöm a játékot

[*]

Bájitaltan óra után, Niall Haron

A hűvös, s a csekélyke fényviszonyok miatt igazán horrorisztikus a hangulat ebben a teremben. Azonban éppen ez teszi hangulatossá a bájitalfőzés tudományát. Az idő során már volt szerencsém hozzászokni eme hátborzongató tanteremhez, sőt egészen a szívemhez nőtt a tantárgy iránti rajongásomnak köszönhetően. Szép lassacskán már nem is rettegtem a sötét küllemű helyiségtől, s ez sokat dobott az órán való teljesítésemen is. Még ha a mai órán maximalista hozzáállásomhoz képest szörnyen siralmasan teljesítettem.
A Griffendél házzal volt összevont óránk, s bár nagy örömmel tértem be a tanterembe, nem sikerült hoznom szokásos teljesítményemet. Gondolataim mind – mind másfelé kóvályogtak, s ez arcomról is leíródott. Egyszerűen képtelen voltam koncentrálni az óra menetére, melynek eredménye a feladott bájital szörnyűséges eredménye lett. Mintha csak egy rémálmom vált volna valóra ezzel.
Ennek hatására bőszen lapozom fel a tankönyvet az óra végén említett bűvös bájitalról szóló részhez. Már megnevezése is igazán érdekesnek tűnt, ezért a kíváncsiság, illetve a mai napi órán való teljesítésemmel szerzett bukásom gőzerővel hajtott arra, hogy részletesebben is utánanézzek. Egyszerűen képtelen voltam megvárni a következő órát ahhoz, hogy fény derüljön a szóba került, számomra egyelőre még ismeretlen bájital titkára. Nem hagyhatom, hogy még egyszer megismétlődjön a mai nap eseményei.
Így könyvvel a kézben indultam meg a teremből kivezető tágas ajtó iránya felé. Tekintetemet közben egy pillanatra sem vettem le bal kezemben szorongatott kötetről, mélyen belemerülve a tartalmába lépdeltem előre, egy apró sort, szót, betűt sem hagyva ki az olvasás során. Mígnem nagy olvasásba való belemerülésem közepette sikerült egészen véletlenül nekimennem valakinek. A könyvet éppen, hogy nem ejtettem ki a kezemből a figyelmetlenségem miatt kialakuló kisebb karambol miatt. Tanácstalanul pillantottam fel az illetőre, kibe belerohantam az ajtón való, cseppet sem óvatos kievickélésem során. Teljesen kizökkenve álltam a talárján látható piros és aranyszínű címerrel tarkított diáktársam előtt. Nem számítottam erre, hiszen pár pillanattal ezelőtt még csak én és a könyv voltam, s nem gondoltam volna cseppet sem, hogy valaki váratlanul befurakodik fantáziavilágomba, még ha oka konkrétan saját magam voltam.
- Öhm… proshu proshcheniya*, nem akartalak feltartóztatni. – bocsánatkérésem során vetettem egy kósza pillantást a kezemben tartott könyvre, hogy láthassam az oldalszámot, s bekezdést, ahol éppen tartottam, mielőtt becsuknám. Ezután rendesen szemügyrevettem, kinek is mentem neki konkrétan, azon kívül, hogy egy Griffendéles diáktársam volt szerencsétlen áldozata az előbbi kis attrakciómnak. Ugyan nevét nem tudtam felidézni, azt azonban tudtam, hogy ő egyike volt annak, kinek sikerült teljesítenie az órai feladatot bájitalával.
- Oh, szóval te! – vidám mosoly húzódott arcomra, ahogy belém nyílalt a felismernem, majd ezt követően titokzatosan körülnéztem, hogy senki sem figyel e minket. Mert amire vetemedni készülök, az nem éppen a Hollóhát tagjaihoz méltó. - Mond csak... te, hogyan boldogultál el a feketeürömmel? – suttogóra fogva hangomat, mintha valami féltet titkot szeretnék megtudni, felvont szemöldökkel pillantva rá teszem fel a kérdést, hogy megtudhassam nyitját annak, amit a bájitalfőzés során, sajnálatos módon nem tudtam megfelelően teljesíteni.    

* elnézést kérek

Sence

Néha úgy érzem, túlságosan is jóhiszemű vagyok az embertársaim megítélése tekintetében. Sajnos azonban mindig akadtak olyanok, akik sportot űznek abból, hogy megcáfolják ezt a bizonyos idilli képet, ami a képzeletemben él róluk. Egyesek még több év után se képesek megtanulni az iskola rendjét. Itt nem feltétlenül csak az írott szabályokra gondolok. Vannak olyan ki nem mondott, fel nem jegyzett törvények, amiket szintén tiszteletben kellene tartani ebben az épületben. Példának okáért ott vannak az engem megillető jogok, mint a privát útvonal használata.
Eltelt öt év és azoknak a nagy többsége, akik legalább csak hírből ismernek, megtanulhatták, hogy én nem vagyok az a többi diákot nagylelkűen kikerülő típus. A legtöbben ezért, ha meglátnak, rögtön félreállnak, hogy akadálymentesen közlekedhessek. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy gondoltam, ezt már mindenkinek tudnia kéne és hasonlóképpen kellene cselekednie egy ilyen szituációban. Kivételek azonban még mindig akadnak. Természetesen a gólyák részéről még elnézem a dolgot, hiszen annyi új információ mellett nem lehetett sok idejük megfelelően tájékozódni az iskolai kasztrendszert illetően. Igaz, velük van a legkönnyebb dolgom, hiszen minimális erőkifejtéssel el lehet őket távolítani az útból. A felsőbb korosztályból is akadnak makacsabb egyedek, akik nem hajlandóak elfogadni az engem megillető jogokat, ezért őket helyre kell tenni. A tény viszont, hogy olyasvalaki nem tanulta meg a leckét, akivel öt éve egy házba osztottak és ráadásul még egy szobában is ébredünk miden áldott reggel, már tényleg elszomorító. Ténylegesen romlik a színvonal.
Éppen elhagytam a klubhelyiséget, hogy megkeressem Amandát, akinek állítólag van egy új pletykája a Pierce-Grosiean páros állítólagos kapcsolatáról. Bíztam benne, hogy ezúttal valami használhatóval szolgál és nem ismétli azokat az információkat, amiket már másoktól hallottam. Néha kicsit lassú szegényke és hónapok kellenek hozzá, amíg valami a fülébe jut. Ez után csodálkozik, hogy senki nem az eszéért szereti. Mindenesetre reméltem, ez alkalommal sikerül újdonságot megtudnom tőle.
Ezekkel a reményekkel indultam útnak a pincefolyosókon, ahol nem bizonyult nagynak a forgalom. Egy valaki mégis akadt, aki megnehezítette a közlekedést. Ez pedig nem más volt, mint a háztársnőm, Sence, aki láthatóan pontosan ugyanazt az egyenest választotta közlekedési helyként, mint én. Ez még nem lett volna baj, de nem láttam semmilyen jelét annak, hogy esetleg irányt akarna váltani. Bizony ez nagy felelőtlenség a részéről.
Különösebben soha nem volt bajom ezzel a lánnyal. Az első években, ha jól emlékszem még beszélgetni is próbáltam vele, de elég zárkózottnak bizonyult, így nem pazaroltam rá sok időt. Sajnálhatja, hiszen ő azon szerencsések egyike lehetett volna, akit a barátnőimnek nevezek. Ezt a páratlan lehetőséget azonban elszalasztotta. Azóta nem sokszor kerültünk kontaktusba. Amennyiben nagyon muszáj volt hozzászóltam, de az esetek nagy részében úgy mentünk el egymás mellett, mint akik nem ismerik egymást. Az évek folyamán ő azok közé tartozott, akihez nem intéztem kritikus szavakat. Mégis csak egy házba járunk, aranyvérű és nem állt soha az utamban. Egészen a mai napig, amikor ezt a szó szoros értelmében megtette.
- Jaj, szegénykém! Látom, eltévedtél. Megsúgom, hogy Korea nem ebben az irányban van – Álltam meg előtte pár lépéssel, miközben sajnálkozó pillantást vetettem rá. Ettől az egész jelenet elég teátrális lett.
- Egy percig se aggódj, majd én elmondom, mit kell tenned. Keresd fel McGalagony igazgatónőt az irodájában. Ő biztosan megengedi, hogy használd az egyik hopp kéményt. De ha mégsem megy bele, Roxmortsban biztos akad valaki, aki szívesen segít. Nem kell megköszönni. Elég, ha képeslapot küldesz – Mosolyodtam el a mondat végére, és hogy megkoronázzam ezt a csodálatos jelenetet még integettem is. Nem mintha tényleg számítanék a távozására. Bár belegondolva, csak jól járnék vele, ha elmenne. Eggyel kevesebb fölösleges ember a szobában. Milyen szép is lenne!

[- Neked is jó reggelt, Cassiopeia!]

Cassiopeia

Ma kettővel több fiolányi orvosságot kellett bevennem.
Sajnos az elmúlt hetekben egyre feszültebb voltam és gyakran ébredtem szinte mulaszthatatlannak tűnő fejfájással, amit csak az apám által küldetett bájital tompított. A reggelit elmulasztottam, ahogy az első órámat is. Amúgy is kezdem teljesen feleslegesnek érezni a bejárást.

Miután úgy-ahogy elmúlt a lüktető-szorító érzés a koponyámban kimerészkedtem a hálókörletből, hogy a konyhán némi hideg ételt magamhoz vegyek és elkezdhessem a napot. A klubhelyiségben szerencsére senkit sem találtam, a folyosón viszont többen is grasszáltak, de még köztük is csak át kellett vágnom, felismertek, széthúzódtak a kezemben tartott pálca láttán. Ez némiképp megnyugtatott és feldobott.

Azonban miközben visszafele tartottam immár jólesően eltelten, egy szűkebb folyosórészhez értem és valaki nem tért ki az utamból. Meglepő. A pálcám megemelkedett, a szó már az ajkamon volt, amikor kinyitotta a száját, hogy kiömöljön rajta egy sor felesleges szó. Milyen pazarló magatartás, nem csoda, ha a gyenge, sértésnek alig nevezhető szónoklata hidegen hagyott. Nem néztem rá, csak a pálcám egy kecses legyintésével és egy alig hallható szóval arrább toltam az útból. Nem volt hangulatom válaszolni az inzultusra, ahhoz sem, hogy egy prefektus sértegetéséért pontot vonjak le a saját háztársamtól, ami újabb konfliktushoz vezetne a több mardekárossal. Így sem szeretnek, de talán jobb, ha nem is utálnak a jelenleginél jobban.

Amint elléptem mellette kicsit szorosabbra húztam magamon a könnyű fekete talárt, amit a hálóköntösöm fölé kanyarítottam és hátrafordultam, hogy szemügyre vegyem a merész leányzót, akiben egyik évfolyamtársam ismertem fel. Visszamosolyogtam rá.
- Neked is jó reggelt, Cassiopeia! - szóltam bájosan. Ettől a legtöbben frászt kaptak volna, de tudtam nála ennyi nem lesz elég és valószínűleg már az arrébb tolástól is felkapta a vizet. Még szerencse, hogy a három üvegcsényi főzettől kellemesen bódult lett az állapotom és semmi sem érdekelt. Sarkon fordultam és kényelmes tempóban tovább sétáltam a klubhelyiség bejárata felé, mintha mi sem történt volna.

A körülöttünk álldogáló diákok várakozóan pillantottak a lányra, hogy mit lép. Elenged vagy utánam szól?

Sence

Nem gondoltam volna, hogy az integetésem után pont én leszek az, aki helyet változtat. Pedig így történt. Egyszer csak rám szegezte a pálcáját és a következő pillanatban a testem máris magától arrébb került. Nem túl kellemes érzés, mikor az ember nem képes uralkodni saját maga felett. Még akkor sem, ha ez az állapot mindössze egy pillanatig tart. Miután arrébb tolt, mint egy egyszerű tárgyat, az egyensúlyom visszaszerzése végett a bal kezemmel a falnak támasztottam. Közben még körülbelül két pislogásnyi időbe telt, mire felfogtam, hogy az a kis szégyentelen céda tényleg ezt merészelte velem csinálni. Miután felocsúdtam a döbbenetből, rögtön meg is fordultam, kicsit megigazítottam a hajamat, majd egy gyors mozdulattal elő is rántottam a pálcámat a talárom zsebéből. Éreztem, hogy minden szem hirtelen rám szegeződik. Lélegzetvisszafojtva várták, mit lépek. Legszívesebben a lábánál fogva fellógattam volna a levegőbe azt a kis tiszteletlen keleti libát, de én nem alacsonyodok arra a szintre, hogy ilyen incidensre rögtön átokkal reagáljak. Annál jobb neveltetésben részesültem, ami nyilván a másik lányról nem mondható el. A pálcarántás részemről nem volt több puszta önvédelemnél. Így utólag belegondolva, ezt már hamarabb meg kellett volna tennem, hiszen köztudott, hogy a lány átkokat szórva halad végig a folyosókon, de azt hittem tiszteletben tart bizonyos határokat. Még inkább csalódnom kellett benne. Ezek után, mégis hogy legyen jóhiszemű az ember lánya bárkivel is?
Ráadásul az egészre csak egy jó reggelt köszöntéssel tud reagálni aztán, mint aki jól végezte dolgát el is tűnne a tett színhelyéről. Azt már nem! Ha azt hitte, mindezt szó nélkül fogom hagyni, nagyot tévedett. Én Cassiopeia Chesterfield vagyok, velem senki nem bánhat így.
- Ne haragudj, az én hibám! Nem tudtam, hogy a ti kultúrátokban az ilyen helyzeteket így szokás intézni – Válaszoltam még mindig az előbbi negédes hangnemnél maradva. A kultúra szót direkt kihangsúlyoztam és sokat mondóan egy hozzám közeli bámészkodóra pillantottam.
Csalódást kellett okoznom az egybegyűlteknek. Nem toroltam meg varázslattal a rémes cselekedetet. Ennek ellenére egyre többen választották a maradást eredeti úti céljuk megközelítése helyett. Lehet, hogy még mindig azt a bizonyos párbajt várták, amire talán sor is kerül, ha Sence még egyszer ilyennel próbálkozik.
- Tudod itt minálunk a civilizációban az emberek illendően megkérik az útjukban állót, hogy menjen arrébb. A jobb helyeken esetleg előzékenyen kikerülik őket – Közöltem vele körülbelül olyan stílusban, mintha egy gólyát oktatnék a helyes magaviseletre. Szörnyű, hogy mindezt egy olyan személlyel kelljen megtennem, aki velem egykorú. Sajnos nem lehet mit tenni, minden közösségben akad egy-két későn érő típus.
Az áthaladás közben teljesen leállt és megkezdődött az alig hallató sutyorgás. Akik már az elejétől szem és fültanúi voltak az eseményeknek, megosztották az újonnan érkezőkkel, mi is történt eddig. Illetve jöttek a spekulációk, hogy mi lesz ennek a vége. Igen, elég jó fülem van az efféle suttogásokhoz. Sok kemény pletykával teli év tapasztalata kellett a tökéletesítéséhez.
- És még ilyen neveltetés mellett meri magát valaki aranyvérűnek nevezni. Komolyan, már én szégyellem magam a szülei helyett. Lehet, hogy nem ártana mindenki számára kötelezővé tenni az etikett és protokoll órákat – Ezt már kivételesen nem a lánynak címeztem, hanem a többi megjelentnek, de a hangerőm miatt ő is hallhatta. Abban se voltam biztos, hogy felfogja, amiket mondok neki. A röpke pillanat alatt, mikor az előbb sikerült a szemébe néznem eléggé lassúnak tűnt.

[- Én pedig nem tudtam, hogy a te kultúrádban a varázslók nem használnak mágiát, ha valamit el szeretnének érni. De akkor vajon mit keres a pálca a kezedben?]

Cassiopeia

Érdekes, hogy az emberek mi mindent össze tudnak zagyválni, amikor visszafoghatatlan kényszert éreznek arra, hogy véleményt alkossanak olyan dolgokról, amikről semmit nem tudnak. Például rólam. Húzott a szemem, na és? Sárga a bőröm? Ugyan,  sápadtabb vagyok egy albínónál ettől a génjeimbe ivódott szörnyű szürke angolságtól, mert hát akad a felmenők között nem is egy, a szűk családomnak pedig minden tagja ezen a szigeten született, tehát éppolyan angol vagyok mint ő, s az ő kultúrája az enyém is, de már hozzászoktam, hogy ilyen megjegyzéseket tegyenek a tények teljes figyelmen kívül hagyásával, amivel valljuk be csak magukból csinálnak hülyét.

- Én pedig nem tudtam, hogy a te kultúrádban a varázslók nem használnak mágiát, ha valamit el szeretnének érni. De akkor vajon mit keres a pálca a kezedben? - fordultam vissza félig, a vállam fölött egy fáradt, szánakozó pillantást vetve rá. Talán mégis ki kellene használnom a prefektusi cím kiváltságát és még azelőtt hátat fordítani neki, mielőtt nekem esik. Hogy egyesek milyen nehezen tűrik, ha valami nem úgy van, ahogy ők akarják! Talán fel kellene világosítanom arról, hogy az élet nem erről szól? Talán jobb, ha ezt szakemberre hagyom.

- Oh, sajnálom, hogy nem hallottam, amikor illendően megkértél, hogy menjek arrébb, elvonta a figyelmem a rögtönzött földrajzórád Korea elhelyezkedéséről - fordítottam saját szavait ellene bocsánatkérő arcot mímelve, ami lehet hogy kicsit gúnyosabbra sikeredett, mint akartam, de nem érdekelt.

- Etikett és protokoll, milyen idegenül hangzik ezen iskola falai közt ez a két szó - felelem szinte önmagamnak, elgondolkodón, mivel tényleg, de tényleg nem jelentenek semmit a falak között ezek a divatjamúlt szabályok, melyek tisztelték az emberi méltóságot és a rangot. Korunkban ennek már aligha van helye. De ezt leszámítva sem veszem magamra a mondat élét, hagyom szétszóródni a tömegen a kijelentés súlyát. Nincs kedvem vitatkozni, legfeljebb csak visszavágok egy-egy jól irányzott replikával, mert ettől többre lesz szüksége ahhoz, hogy kihozzon a sodromból. Sokkal többre.

Nincs kedvem a tömeg miatt sem épp most párbajba bonyolódni a lánnyal, de azért a nyelvem hegyén tartok egy gyors lefegyverző bűbájt, ha szükség lenne rá, elvégre prefektusként példát kellene mutatnom, nem párbajba szállni a saját háztársnőmmel annak sértett büszkesége miatt. Milyen szánalmasan megalázó lenne számára a többi Mardekáros előtt, akik habár nem szeretnek, tisztelni tisztelik legalább a címet amit viselek, ha pontot kellene levonnom tőle a megtámadásomért. Kár lenne a kis hercegnőért, ez biztos, de ha rákényszerít, nem lesz más lehetőségem.

Sence

Ez annyira jellemző. Még neki áll feljebb az előbb történtek után. Hihetetlen, hogy egyeseknek nincs egy kis önkritikájuk se. Mondjuk igazán megerőltethette volna magát, hogy összehozzon egy rövid és annál őszintétlenebb bocsánatkérést. Igazán szégyenletes, hogy így bánik egy elit aranyvérű család sarjával. Azt teljesen megértem, ha egy fél- vagy sárvérűvel ezt műveli. Az teljesen rendben van, ők rangban alattunk állnak, de az elit réteggel szemben ez a fajta magatartás nem megengedett. A humort félretéve, tényleg elgondolkodtató, hogy milyen nevelés eredménye ez. Ezt a tiszteletlenséget nyilán otthonról hozta. Szép kis szülei lehetnek. Nyilván titokban vérárulók.
- Igen, ez így van. Az én kultúrámban sajnos vannak bizonyos határok, amik egyes szituációkban nem javasolják a mágia használatát. Egyébként a te elméleted tényleg jobban tetszik. Milyen szép is lenne a világ, ha mindent mágiával oldanánk meg! Például az evéshez is minek használjunk külön evőeszközöket, mikor megoldhatnánk varázslattal? Miért ne hoppanáljunk mindenhova a fölösleges séta helyett? Sajnálatos módon a mi társadalmunk még éretlen erre. Neked azért sok sikert hozzá – Zártam rövidre a kis elméletemet a totálisan mágia uralta hétköznapokról. Valójában még több példa is lett volna a tarsolyomban, de véletlenül se szerettem volna túlterhelni az apró agyacskáját a sok információval. Így is eléggé úgy festett, hogy komoly gondjai vannak a koncentrációval.
- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de úgy tűnik a memóriád már nem a régi – Csóváltam a fejem szánakozó arckifejezéssel – Egy szóval se említettem Korea földrajzi helyzetét. Mindössze tippeket adtam, hogy juthatnál vissza oda leghamarabb. Ne aggódj, nyilván nem olyan súlyos a dolog, ha a Korea szó megamaradt. A saját nevedre ugye még emlékszel? – Súgtam oda neki az utolsó mondatot, mintha attól tartanék, hogy kellemetlen helyzetbe hozom a többiek előtt. Mellesleg tényleg elég ciki, hogy a rövidtávú memóriája ennyire hiányos. Mindenestre ezt a jelenséget annak tudom be, hogy korán van még számára. Nem lehet mindenki egész nap fitt, mint jómagam.
- Mégis miből gondolod, hogy nem kerültelek volna ki? – Teszem csípőre a szabad jobb kezemet – Ennyire jól megy a jóslástan, hogy előre látod ki mit fog reagálni, mielőtt még az illető meghozza a döntést? McCoy professzor tényleg kitűnő munkát végez – Mondjuk a beszélgetés hangneme ellenére, tényleg úgy gondolom, hogy sokkal tehetségesebb az elődjénél. Mindezt persze csak hallomásból tudom, hiszen én soha nem éreztem indíttatást rá, hogy a jövő titkait kémleljem. Megelégszek a jelennel.
- Ez érthető. A nyelvünknek vannak ilyen nehéz szavai, de ne aggódj, szülinapodra megleplek egy szótárral. Még szépen be is csomagolom neked, ha szeretnéd. Milyen színű masnit tegyek rá? – Érdeklődtem lelkesen.
Kíváncsi voltam, mikor játssza ki a prefektus lapját és fenyegetőzik a pontlevonással. Nyilán az egybegyűltek, akik mind a háztársaink értékelnék ezt a kis gesztust. Másrészt így legalább lenne ürügyem meglátogatni Vulkanov professzort, akivel tényleg elég nehéz beszélgetést kezdeményezni tekintve, hogy nem tanít. Nem saccoltam tovább öt percnél azt az időtartamot, amíg kibírja a rangja említése nélkül. Még azt is túl hosszú időnek érzem, bár úgy tűnik elég jó a tűrőképessége. Vagy ez, vagy pedig egy újabb átok. A nézelődők helyében én már fogadásokat kötnék, melyik lépést választja.