Sence
A karjaimat összefonom a mellkasom előtt, miközben hallgatom a háztársamat, aki egyik pillanatról a másikra elővette a beszédes oldalát. Az elmúlt öt év alatt nem hallottam ennyit a hangját, mint az utóbbi percekben. Érdeklődő tekintettel figyelem minden egyes rágalmát, de sajnos nem bírom ki a szóáradatot rezzenéstelen arccal. A gyomos résznél már ismét fülig ért a szám. Hagytam, hogy befejezze a mondókát, mert tényleg érdekelt, mit tud kihozni ebből a hosszú hasonlatból.
- Ez gyönyörű volt drágám. Javaslom, írd le ezt a kis beszédet és add be gyógynövénytanra. Mellesleg hol látsz te itt tükröt? – Nézek körbe csupán a drámaiabb hatás kedvéért – Csak mert minden, amit az imént mondtál, téged jellemez. A vadság, az öntörvényűség és minden más, amit említettél tökéletesen igazak rád. Ráadásul a családoddal csak gyomként funkcionáltok a valódi európai aranyvérűek kertjében. Annak viszont örülök, hogy reálisan gondolkodsz és belátod: mi sosem leszünk egy kultúra. Te akkor leszel igazi brit varázsló, amikor én szegény – Hangom még mindig nyugodt és olyan kedvesen adom elő az egészet, mintha sajnálnám ezért. Pedig a legcsekélyebb szánalmat se érzem iránta. Még arra se méltó. Ezt pedig ismét sikerült bebizonyítania.
Csak egy másodpercre nézek végig a tömegen, hiszem ezt már olyan régen tettem meg. Megbizonyosodtam róla, hogy mindenki jól szórakozik és az eddigi összes szavunkat a lehető legtisztábban értették. Mi leszünk az egész napi téma, ebben biztos vagyok.
Nagy hibát vétettem azzal, hogy nem tartottam szemmel a közveszélyes koreait. Már nem tudtam mit tenni, mikor észbe kaptam és láttam a rám szegezett pálcát, aminek a tulajdonosa éppen a némító bűbáj utolsó két hangját mondta ki rám. Megjegyzem, ezt igazán tehette volna hangosabban is, mert akkor lett volna esélyem védekezni.
„Micsoda? Ez most komoly? Te rusnya ferdeszemű féreg!” Tátogtam, mivel a bűbáj megakadályozta, hogy bármilyen hang kijöjjön a számon. Nem tudom, mennyire tud szájról olvasni, nem is érdekel, hogy értette-e, amit mondtam. Ez aztán a hárpia! Pont a hangomat veszi el, ami nélkül még viszonozni se tudom a támadást, pedig hirtelen idegességemben megtettem volna. Talán még szerencse is, hogy nem tudtam nonverbális igéket használni, mert akkor már biztos olyan sérüléseket szerez, amiket csak a gyengélkedőn lehet gyógyítani.
Egyébként teljesen ostoba. Én ha elnémítanék valakit ezzel megakadályozva a varázslatban, akkor a következő lépésem egyből a pálcától való megfosztás lenne, aztán meg a bokájánál fogva fellógatnám az illetőt és elkezdeném pörgetni a levegőben. Látszik, hogy teljesen fantáziátlan a drága.
Mindenestre szórakoztató időtöltés volt hallgatni a legfrissebb szidalmait rólam. Sikerült is megnyugtatnia vele. A jobb kezemet ismét csípőre téve figyeltem, közben lenéző pillantással néztem az íriszeibe. Olyan kétségbeesetten próbál küzdeni ellenem, hogy az felettébb szórakoztató. Talán a tömeg szimpátiáját szeretné kiváltani vele, és egy kis népszerűségre szert tenni, ami neki, mint szürke kisegérnek nem adatott meg. Az ajánlata érdekesnek tűnt. Békét akar kötni a harc helyett. Ez azoknak a gyáváknak a módszere, akik már nem tudják mivel megvédeni magukat. Nyilván sietne vissza a kis odújába, hogy ott sírdogálhasson a mai eset miatt. Legyek olyan jólelkű és adjam meg neki ezt a lehetőséget? Nem, arról szó sem lehet. Egyébként is, még nem használta fel ellenem a kis kitűzőjének a hatalmát erre pedig alkalmat akarok neki biztosítani.
Mikor befejezte és válaszomra várt, feltételeztem, hogy a rontás elmúlt, ezért újra megszólaltam.
- Mulatságos, hogy neked bűbáj kell ahhoz, hogy mások végig hallgassanak – Olyan jó volt ismét hallani a tulajdon hangomat. Az ember nem is tudja milyen nagy áldás ez, amíg el nem veszíti – Tudod, engem úgy neveltek, hogy ne szóljak közbe, ha más beszél hozzám, így erre semmi szükséged nem lett volna – Közöltem az eddig is nyilvánvaló tényt. Nem tudom, hányszor kell még hangoztatnom, hogy én jó nevelésben részesültem és nem vagyok barbár, mint ő.
- Protego totalum – Mondtam ki a varázsigét, miközben pálcámat magam elé tartottam. Ha minden igaz, ezzel sikerült egy láthatatlan falat képeznem magam előtt, ami megvéd az esetleges követező támadásaitól.
- Szóval elfutnál a probléma elől, amit mellesleg te magad generáltál? Rendben van, hajlandó vagyok elfogadni az ajánlatot amennyiben egy szívből jövő bocsánatkérést hallok tőled és elismered, hogy ez az egész a te hibád. Hangosan, itt mindenki előtt. Mit szólsz? – Adtam elő a saját feltételeimet a békére. A sértett fél még mindig én lennék, nem pedig ő.
- Egyébként képes lennél elmenni anélkül, hogy elmondanád mit és kit takar a nevem? Kérlek, oszd meg velünk, mire gondolsz, amikor a Cassiopeia Eris Chesterfield nevet hallod. Kíváncsian várom – Vigyorogtam. Ténylegesen foglalkoztatott, vajon mivel tud még előrukkolni. Talán a halálfaló szüleimmel? A két évvel ezelőtt Azkabanból megszökött vér szerinti apámmal, akit többek között számos gyilkossággal is vádoltak? Esetleg más van a tarsolyában? Érdeklődve várom, melyiket húzza elő a tarsolyából.
- Állok elébe annak is, hogy megmutasd, kivel is állok szemben. Lássuk hát! – Azt mondjuk megnézném hogyan alkalmaz ellenem bármilyen rontást a láthatatlan fal felvonása után. Maximum tényleges fizikai erőt tudna ellenem használni, de nem hiszem, hogy ilyen mélyre süllyedne. Vagy mégis?
- Ezek szerint nekem is jóstehetségem van, mert a mi kettőnk barátságának a leghalványabb esélyét se látom. Akkor mutatkoznék veled az oldalamon, amikor egy mocskos sárvérűvel – Az arcomon undor jelent meg, mikor kiejtettem a sárvérű szót. Milyen jó is a mostani rendszer! Régen mugli születésűnek kellett hívnom őket, mert rangon aluli volt a hátrányos megkülönböztetésük. Ma viszont úgy kezelhetem őket, ahogy mindig is megérdemelték volna. Csak az a kár, hogy az ilyen undok koreaiakat még mindig embernek tekinti a közvélemény.
Minden szem Sencere szegeződött. A tömeg lélegzetvisszafojtva várta a lány reakcióját.