Könyvtár

Christopher Price

Easy question

Megint nem szólalt meg egy ideig, így ismét volt időm tanulmányozni őt. Helyes srác volt, és ott volt a szemében az fény, ami kicsit a önmagamra emlékeztetett: a folyamatos óvatosság. Intelligens volt, és ez tetszett. Tudtam, hogyha ezt most megszívom és valaki meglát minket, akkor csak magamra számíthatok majd, de ez rendben is volt így. Ha nem lenne mindegy számomra én is saját irhám menteném, az önfeláldozás meg a további szarságok maradjanak csak a griffendéleseknek.
- Nem tudom – felelte végül, amibe azért bele tudtam volna kötni. Nincs olyan, hogy jön egy érzés és maradsz. Olyan van, hogy indokod van rá, vagy legalábbis az olyanoknál, mint mi. Végül mégsem feszegettem, mert nem akartam elriasztani. Végül is nekem mindegy az indok, a lényeg, hogy egy ideig megszabadít saját magamtól.
- Inkább arra válaszolj, te miért kértél meg, hogy maradjak és miből gondoltad, hogy hajlandó lennék kockáztatni a saját biztonságom, csak mert egy könnyes szemű tinilány megpróbál hatni a jóindulatomra. – Szóval átlátott rajtam. SZÁ-NAL-MAS - éreztem, ahogy elkezd villogni a homlokomon.
Minden vidámság nélkül halkan felnevetek.
- Nem kérdezheted komolyan… - csóválom meg a fejem, de még mindig nevetek. – Mindketten tudjuk, hogy mi vagyok – mondom neki és közben újra körbenézek. Ez már reflex lett. Ahányszor kinyitom a szám, meg kell győződnöm róla, hogy nincs felesleges közönségem. - Három hete nem beszéltem egy árva lélekkel sem, bármit megtettem volna, hogy leülj. Bármit – mondom neki, és a nevetésemnek végleg elhal. Ismét átvette a helyét a sóvárgás, a magány érzése és a kilátástalanság. Végig a szemébe néztem, miközben beszéltem. Leírhatatlanul hálás voltam neki. – Már ott tartok, hogy az sem zavar, hogyha szánalmasnak tartasz. El sem tudod képzelni milyen, amikor be vagy zárva a saját gondolataid közé – mutatok a homlokomra. – Szó szerint érzem, ahogy a józan eszem fokozatosan eltűnik. Az eszem nélkül pedig akár ki is ugorhatok valahonnan – mondtam neki és a szemeim megint könnyesek lettek. Veszettül próbáltam kapaszkodni a maradék józanságomba és megijesztett a tudat, hogy ez mennyivel nehezebb lesz napról napra. Aztán taktikát váltottam és megpróbáltam inkább Chrisre összpontosítani, mivel a stílusa, és a nyugodtsága rám is jó hatással volt. – Bár tény, hogy a helyedben olyan gyorsan fordultam volna sarkon, hogy a lábam nyomát sem láttad volna – sóhajtom. – Komolyan mondtam, hogy meglátnak, akkor elviszek minden lehetséges balhét. Nekem már tényleg mindegy – mosolygok rá és megint beletörlöm a szemem a taláromba.

[Louise C. Lott]

Louise C. Lott

Yep, awkward as always

Ritkán hall az ember olyan nevetést, ami ennyire erőltetett, reményvesztett és sugározza a kétségbeesést. A lány szavaiból a teljes megadás sugárzik, mintha már ő maga is elhinné, hogy az, aminek mondják, még csak nem is aki, hanem AMI. Mintha úgy tekintene magára, mint alsóbbrendű létforma, amit éppen csak megtűrnek a Roxfortban, azért, mert mások is így tesznek. És ki hibáztatja? Ha valamit sokáig ismételgetnek, idővel önkénytelenül is elhiszed. Nem csak a szavai, de a tény, hogy pont az én társaságomért sóvárog annyira, egyértelművé teszik mennyire elkeseredett és hogy nem lát kiutat ebből a helyzetből, amibe csak a származása miatt belecsöppent. Igazságos ez? Nem, de ki mondta, hogy az élet fair módon játszik.
Csöndben végig hallgatom amit mond, nem szakítom félbe, és miután befejezi megint csöndbe burkolózom. Végiggondolom a hallottakat és elemzem magamban, majd csak ezután fordulok ismét hozzá.
- Miért, mi vagy? - kérdezek rá nyíltan. Nem azért, mert nem tudom pontosan, csak kíváncsi vagyok kimondja-e. Érdekel, mikor miközben elhagyják a szavak a száját vajon elcsuklik-e a hangja, dühös lesz-e vagy épp ismét elsírja magát. Foglalkoztat vajon hogy fog magára utalni, mint sárvérű vagy épp mugliszármazású, és vajon ismét tárgyként, élettelen dologként jellemzi magát, vagy épp személyként.
Megpróbálom beleélni magam a helyzetébe, hogy mi az amit én éreznék, ha hasonló szituációba kényszerülnék. Én sem folytatok túl sok interakciót az emberekkel, de ez az én választásom, neki nem volt olyan opció, hogy másképp tegyen. I  Ötletem sincs milyen lehet, amit ő átél, noha van tapasztalatom milyen, mikor nem mondhatod ki amit gondolsz, de korán sem halmozódott fel bennem annyi érzés, kimondatlan elképzelés és szitok, ami benne. De azt teljes mértékben átérzem, hogy mi az a szívet szorongató félelem, amit az ember az ép esze elvesztése fölött érez.
- Igazad van, fogalmam sincs. Eltudom képzelni, felfogtam miről beszélsz, de nem tudom megérteni mit érzel, ezt csak te tudod. Ha pedig annyira félted az ép elméd, akkor használd. Gondolkozz, írd le aztán égesd el, mond ki hangosan amit kiakarsz, ha nincs körülötted senki, üvöltsd a nagyvilágba, ha épp arra tartja kedved - fejezem be az észosztást, annak ellenére, hogy a mondókám legelején bevallom nem tudom átérezni a helyzetét. Ennek ellenére késztetést érzek, hogy ha nem is sokat, de legalább azzal segítsek neki, hogy elmondom mit gondolok. Nem azért, mert megsajnáltam volna, hisz ha ezt bárki hallaná vagy látná, soha nem hagynák el ezek a szavak a számat.
Az utolsó kijelentésére először csak egy kínos mosoly és egy alig hallható püffögés a válaszom. Ha tudná mennyire egyetért vele a józan eszem.
- Nos ha ennyire ragaszkodsz hozzá...- kezdek bele, de végül mégis ülve maradok és folytatom - tudod ha én meg a te helyedben lennék, ilyet fel sem vetnék, főleg mert még mindig megfogadhatom a tanácsod. Mellesleg, ha nem is ajánlottad volna föl, akkor is rád verném az egészet - mosolyodom el végül én is, a szokásosnál kissé játékosabban.
Annak ellenére, hogy folyamatosan ott dörömböl a fejemben a hang, és azt üvölti húzzak már el innen, meglepően ellazult vagyok. Pusztán azért, mert Louise a származásán kívül semmi fajta veszélyt nem jelent rám. Ha olyat is mondok, amit esetlen nem szabadna az sem gond, hisz ha el is mondaná valakinek - amit erősen kétlek - senki sem hinne neki. És mivel ő is figyeli a környezetét, biztosan tud olyasmit, amit mások nem, ez pedig mindig hasznos.

Christopher Price

Please, stay...

Ahogy teltek a percek egyre nyugodtabb lettem, mivel úgy tűnt senki nem hallotta meg a kirohanásom, ez pedig megnyugtatott. Picit lazult a tartásom, de még mindig gyakran pillantottam a polcok közé, árnyékokat kutatva. Megszokás – sóhajtottam és visszafordítottam a tekintetem Chrisre. Ahogy az izgalmam csillapodni látszott és már nem bénított meg teljesen a félelem Chris lassúsága is más szintre került. Néztem, ahogy gondolkozik. A legkisebb részletekig végig gondolt mindent, ebben biztos voltam. Türelmes embernek tűnt, olyannak, akit a türelme és az intelligenciája veszélyes ellenféllé tehet. Megfontolt volt. Előrébb dőlve vártam a válaszára, de már nem volt olyan sietős, és az én régi, megfontolt énem is pislákolni kezdett az intellektuális beszélgetés reményében.
- Miért, mi vagy? – kérdezte végül, amivel meglepett. Nem válaszoltam rögtön, csak néztem őt egy darabig. Vajon hogy érti, hogy mi vagyok? Hiszen tudja, hogy sárvérű. Talán nem erre gondolna? Egészen biztos voltam benne, hogy mégis.
Ahogy tovább néztem Christ próbáltam rájönni, hogy milyen választ is várnak a fürkésző szemei. Úgy tűnt ez egy teszt, vagy legalábbis valami ahhoz hasonló, bár arra nem tudtam rájönni, miért érdekelheti a válasz, amit ráadásul tud. Sárvérű vagyok. Egy utolsó, mocskos kis sárvérű, aki meg sem érdemli, hogy éljen, a varázsló névhez pedig végképp nem ér fel. Nehéz volt nem ezt rávágni, amikor annyiszor hallottam már ebben az évben. Egy ideig próbáltam hitegetni magam, hogy ettől még ugyan olyan jó vagyok, de aztán feladtam. Túl sokan mondták. Mégis, a sárvérű szó rikító, skarlát betűi után egy valami villant még fel az agyamban.
- Ember – mondtam ki és reflexből körbepillantottam. Ember. Hiszen a sárvérű, a boszorkány és a nő jelzőket elvéve nem voltam más, csak egy ember.  Vártam, hogy erre mit lép, ezért csak csöndben figyeltem. A beszélgetésünk kicsit emlékeztetett egy sakkjátszmára. Ő nézett engem és próbálta felmérni a következő lépésem, én pedig igyekeztem ugyan ezt tenni. Érdekeltek az erősségei, de nem akartam szemet hunyni a gyengeségei felett sem. Tetszett Christopher jelleme ezért igyekeztem nem elsiklani semmi felett sem, ami vele kapcsolatos. A szóhasználata, a hangsúlya, vagy éppen a mimikája - mind árulkodó volt.
- Ne hidd, hogy nem próbálkoztam mindennel, de naplót vezetni depresszív gondolatokról nem jó ötlet, hidd el nekem. Olyan érzés volt, mintha vágnám a saját ereimet, akárhányszor csak elkezdtem negatív dolgokat leírni, mert aztán önkénytelenül is visszaolvasod őket, ahányszor csak kinyitod. És ez csak egy újabb módja a dolgok elfojtásának, felületi kezelés, ha úgy tetszik – válaszolom neki halkan, és lassan, miközben kivételesen nem nézek rá. Nehéz volt erről beszélnem, hiszen ezzel egy újabb bizonyítékot adtam a kezébe az elmeállapotom labilisságáról, amit a legjobb indulattal is csak szánalmasnak lehetett nevezni.  -  A magadban beszélés pedig az őrület egyik jele, amit inkább nem súlyosbítanék – mosolyogtam rá. Egyre hálásabb voltam neki, és ezt nem tudtam, hogy pontosan hogyan is fejezzem ki.
Amikor azt mondja, elmegy, minden nyugalmam elillant, hirtelen állok fel a helyemről és már kapnék is utána. – Ne! – mondom neki halkan, hiszen kiabálni mégsem merek, bár legszívesebben belé kapaszkodva könyörögnék neki. A félelmem a magánytól megint vasmarokkal ölel át, még akkor is, amikor mégsem mozdul. – Be-bevallom a saját szemszögemből nézve tényleg buta kijelentés volt – ismerem el és nézem, ahogy elmosolyodik. Most egészen kedvesen, szinte már vidáman. – Ne hagyj itt, kérlek – mondom neki újra és még mindig állva figyelem, hogy mit lép. – Segítek a dolgozatodban is, vagy lemásolhatod az enyémet… bármi, amit csak akarsz! Csak kérlek, maradj – suttogom megint kétségbeesetten. A kellemes biztonságérzetem pedig megint romokban. A pulzusom ismét az egekben, bár most nem a lebukás veszélye miatt, hanem mert görcsösen próbáltam kapaszkodni Christopherbe.

[Louise C. Lott]

Louise C. Lott

Interesting expressions

Tépelődik. Ki ne tenné? Biztos vagyok benne, hogy egy szó ugrál a lelki szemei előtt, ezt az egy szót hallja a fejében visszhangzani ezernyi különböző hangon és stílusban, de még van benne annyi tartás, annyi erő, hogy ne mondja ki, mert ő maga nem tartja igaznak. És ez az, amire mindig emlékeznie kell, ha atrocitások érik a származása miatt, mert ebben a világban, ebben a pillanatban csak és kizárólag magára számíthat. Csak abba a pislákoló, halványan felcsillanó határozottságba kapaszkodhat, ami akkor villan fel, mikor kimondja ezt az egyszerű szót:Ember. Roppant egyszerű, mindennapi kifejezés ez, ami egyszerűsége ellenére is sokat mondó. Mégis manapság van, akit nem vesznek emberszámba, holott pont ezek az emberek azok, akik nem érdemlik meg, hogy így hívják őket.
- Mindenek előtt ember, igen. Ezt ne felejtsd el - mondom némi szünet után, majd én is körbe nézek, magam is meggyőződve róla, hogy nincsenek a közelben illetéktelen szemek és fülek.
Elgondolkozok egy pillanatra a szavain. Én magam sosem vezettem naplót, egyszerűen nem láttam értelmét, hiszen minden amire szükségem van - és amire nem az is - a fejemben van, ráadásul egy naplót bárki elolvashat. Ezután a megállapítás után pedig nem is tépelődöm tovább a kérdésen, csak bólintok egyetértésem jeléül, miszerint a napló nem megoldás.
- Ezzel a megállapításoddal nem értek egyet. Ha kimondasz valamit sokkal könnyebb átlátni, letisztázni a fejedben. Csak figyelned kell, hogy más ne hallja - fejezem ki ellenvetésem a témával kapcsolatban. Úgy vélem ha az ember nincs abban a helyzetben, hogy másoknak megmondja a véleményét, kifejezze a gondolatait, legalább saját magával őszintének kell lennie.
Annak ellenére, hogy nem volt komoly szándék a szavaim mögött Louiset mégis hatalmába kerített a kétségbeesés. A pillanat hevében még föl is pattan a székből, mintha az utam akarná állni, de meggondolná magát, hangja pedig olyan halkan hallatszik csak, hogy egyértelmű ha most elsétálnék semmit se tenne. Határozatlansága ellenére minden eszközzel próbálkozik, megpróbál hatni a jóindulatomra, kérlel, megveszteget és mindet komolyan is gondolja.
- Ahogy már mondtam az ilyesmi nem hat rám, hiába a könnyes szemek és a kérlelő szavak, nem tudsz ilyesmivel befolyásolni, ha úgy döntök megyek nincs, amivel megállíthatnál - mondom neki határozottan, miközben végig mérem az arcát, majd a könyvre pillantok és folytatom - de egyenlőre még maradok - bököm ki végül, miközben a szemem sarkából figyelem a lányt. Őszintén szólva érdekesnek találom, ahogy az apró dolgokra reagál, noha tudom nem szép dolog kihasználni a helyzetét, de mivel nincs fenyegető tényező a környéken, úgy döntök elvesztegetek még itt némi időt.

Christopher Price

Lets make it a chessgame

Igyekszem csillapítani a heves légzésem, mielőtt nekiállnék hiperventillálni. Mostanában gyakran előfordul, ha valami nagyobb atrocitás ér. Miközben az asztal lapját szorítva próbálok ismét visszarázódni, Chris újra beszélni kezd.
- Ahogy már mondtam az ilyesmi nem hat rám, hiába a könnyes szemek és a kérlelő szavak, nem tudsz ilyesmivel befolyásolni, ha úgy döntök megyek nincs, amivel megállíthatnál. – Ezzel tisztában voltam, mégis szörnyen esett. Bólintottam és ismét elfoglalva a helyemet csak bámultam magam elé. Nincs semmi, amivel bárkit is megállíthatnék, hiába a tudásom, a szép szám, vagy a jóindulatom. Bármennyire is értékeltem Chris jó szándékát, kíváncsiságát, vagy akármi indoka is volt a maradásra, nem tudtam félre tenni, hogy még az ilyen emberek is, mint ő – akiken nincs reflektorfény, békében élhetnek, és nem fenyegeti őket közvetlen veszély -, képesek becsukni a szemüket és elviselni a körülöttük lévő világot. – De egyelőre még maradok – fűzi hozzá a könyvet olvasva. Amint végig gondoltam az előző gondolatmenetem, rájöttem, hogy csak az elfojtott düh miatt fordult meg a fejemben. Hiszen én is pont ezt csinálom. Ha meg lenne bennem a bátorság a változtatásra, nem másokat hibáztatnék, hanem én magam vettem volna a kezembe a dolgokat. Beszegődhettem volna a sok idióta griffendéles közé, akik az életükkel játszottak egész évben. Na, igen, már a megfogalmazásban is idiótának tartom őket, nem véletlen, hogy nem álltam közéjük. Pedig amit csinálnak az az én érdekem, leginkább. Viszont a saját életem fontosabb nekem mindenki másénál, és ha jobban belegondolok, ez az, ami leginkább közös bennem és Chrisben.
Ezután sikerül végre ismét visszatérnem a kíváncsiságomhoz, és a megkezdett sakkjátszmánkhoz. Még mindig nem tudtam miért maradt. Nincs az a Merlin, amiért mindezt szimpla jótékonykodásból tenné, hiszen pont most bizonyította be, mennyire hasonlítunk. Őt sem győzik meg a kisírt szemek és a megvesztegetés, de akkor miért? Halvány mosoly ült ki az ajkaimra, és elhatároztam, hogy ezt kiderítem. De csak semmi sietség.
- Elég nehéz ez a dolgozat, nem gondolod? – kérdezem és közben ismét magam elé húzom a sajátomat. – Hogy állsz az RBF-kel?