Bájitaltan szertár

Az alagsori Bájitaltan tanteremhez tartozik ez a kicsiny helyiség, aminek két ajtaja van. Az egyik összeköti a teremmel, a másik a folyosóra nyílik. Mindkét vasveretes, nehéz ajtón lakat lóg, valamint egy figyelmeztető tábla, miszerint a diákoknak tanári engedély nélkül szigorúan tilos a belépés.
Belül, a falakat végig egész polcrendszer futja körbe, padlótól a plafonig. A maradék szabad felületet pár ólomüveges vitrin és megkopott tároló fedi, s a világításról az ajtó melletti falikar gondoskodik.
Minden fontos nyersanyag megtalálható itt, aminek a tantermi tárlószekrény már nem adott helyet, valamint a veszélyesebb holmikat is őrzi a kis szertár.

Vaszilij Zajcev

Az utóbbi hetekben Sat alaposan bejárta az iskola azon „félreeső” részeit, ahol az elmúlt években - finoman szólva - nem sokat járt.  Ilyenek voltak például a tantermek. Na igen, szégyen-szemre, az iskolakerülés se ment már olyan jól, mint annak idején, köszönhetően annak a páratlan „nevelési reformnak”, melyet az idei tanévben vezettek be.  A felfedezett területek listájához tartozott még a fürdőszoba budin túleső része, közismertebb nevén: zuhanyzók, emellett a birtok gyógynövényágyásoktól távolabb fekvő még az iskolához tartozó parcellái, vagy akár a tanulószoba és az irattár. A tanárok ebből azt a némileg nagyképű következetést vonták le: jót tettek neki az átnevelő órák. Cöhh, a lánynak persze ez pont kapóra jött. Amúgy ezekre az ominózus átnevelő órákra, ahogy mugliismeretre is, Miss Cherhal csupán aludni járt be. Persze nem amolyan nyilvánosan – tátott szájjal horkolva, miközben csattognak a f*kabuborékok - csak diszkréten, hiszen még a végén ő is CC görénye mellett végezné, aki tavaly tért meg őseihez virsli-túladagolás következtében. Egyszerűen törekedett arra, hogy a nyitott-szemmel-alvás művészetét professzionális szintre fejlessze, mindezt persze úgy leplezve, mintha a tananyag teljes mértékben lekötné - azaz tollal a kezében, homlokával jegyzetein támaszkodva.  Visszatérve a nagy felfedező körúthoz, mindezt valóban önszorgalomból tette, ám a célja most se az órák behatóbb látogatása, vagy a tanrend iránt frissen feléledt szimpátia táplálta lelkesedés volt. A lehetőségeket mérte fel. Egy mentálisan korlátolt, koncentrációs készségében alulfejlett, mágikusan diszfunkcionális egyén lehetőségeit. Ugyanis ezt olvasta az egyik róla készült jelentésben. Tehát ő már nem is akárki, hanem valaki, aki elérte az EGYÉN szintet. És mint ilyen, úgy gondolta, ő már rendelkezik bizonyos demokratikus szabadságjogokkal, melyeket nevelői csak pillanatnyi hanyagságból nem bocsátanak rendelkezésére. Ahogy a többi elfogott szökevényt is csak „hanyagságból” lőtték tarkón, vagy deportálták távoli és megfoghatatlan helyekre… „koncentrálni”. Tehát felmérte, mi-hol található az iskolában, mit érdemes próbálgatni és mit nem. Ő ezt csak gyűjtögető életmódnak nevezte, gyűjtögetett mindent, ami hasznosnak tűnt, és nem volt leszögezve.   És mint a réti-néger társadalom legújabb, tiszteletbeli tagja mai körútja is arra irányult, hogy olyan tárgyakat gyűjtsön be, ami másnak „nem kell”, és sokat ér, vagy legalábbis felhasználhatja valamire. Mert persze – többek közt az átnevelő óráknak is köszönhetően – esze ágában se volt a Roxiban maradni. Egyszerűen nem ért annyit, mint amennyit elvártak cserébe. Így tévedt a bájitaltan szertárba is. Egy lakat, legyen az bármilyen cifra, rég nem jelentett problémát egy olyan szakembernek, aki nyári munka címszó alatt autórádió-gyűjtögetésből élt. Az üvegek címkéit tanulmányozva pedig biztos volt benne, hogy talál a szájvíznél használhatóbb kotyvalékot...

Satine

                               

Tám, tárám, tárámtárám tárám.. Tám, tárám, tárámtárám tárám… - odafigyelve ejtette ki a betűket, hogy a kis énekszó minél  jobban érthető legyen.. De minek? Talárjában sétált a folyósón, céltalanul bolyongott. Zsebébe rakta a kezét, majd a földet nézve, szépen-lassan sétált előre.. Nem tudta, hogy merre megy, csak előre.. Unatkozott. Talán lyukas órája volt? Nem érdekelte.. Annyit tudott, hogy elege volt abból, hogy ennyire megkötik az életét, megmondják neki, hogy mi szerint kell élnie a mindennapjait.. Nem volt számára elég az, hogy minden nap korán kellett kelnie, de az is problémát jelentett számára, hogy nem egyedül volt az iskolában… hanem sok más féreggel együtt.. Valahogy elment a kedve mindentől, lehet, hogy a láz járta át testét, de nem érdekelte.. Határozott volt, de valahogy mégsem. Pálcáját magánál tartotta, habár biztosra vette, hogy nem fogja használni, még akkor sem, ha egy griffindor fenyegeti.. Pedig arra mindig ugrott.. Vonzották, hogy kettesben lehet egy griffendélessel egy olyan helyen, ahol senki sem láthatja, hogy mit csinál.. Aznap először akkor töprengett el valamin, amikor a folyosó végére ért, és el kellett döntenie, hogy az útját jobbra, esetleg balra folytatja… Megrázta őt, hogy rengeteg barátja elhagyta az iskolát.. Régebben több barátja is volt, akik a háborúban meghaltak, mondanom se kell, hogy Vaszilij azóta gyászolja a nagyurat, és a visszatérését várja… mint anno, valamikor a zsidók várták a Messiás eljövetelét.. Ezen a gondolatmeneten még ő is erőltetett egy mosolyt az arcára, majd hirtelen mozdulattal a folyosó végénél az irányt jobbra vette.. Időnként szembe jött vele egy-két diáktársa, de nem érdekelte.. Hiába köszöntek rá, ő rájuk se hederített.. Mint valami agyament kisgyerek, nézte a cipője orrát, és közben dúdolta a kedvenc verseit. Valahogy mindig is vágyott arra, hogy az iskolát bejárja.. Többször elhatározta magában, hogy minden titkos zegzugot felkutat, de valahogy valami mindig közrejátszott.. Majd maga elé képzelt egy virtuális táblát, melyre felírta a gondolatait, majd hirtelen ezeket szivaccsal le is törölte, hisz tudta, hogy úgyis valaki meg fogja akadályozni az elhatározásában..  Amikor egy viszonylag rövid, és keskeny folyosó nyílt jobbra, hirtelen befordult, és mivel a földet nézte, ezért kicsit későn vette észre azt, hogy a cipőorra előtt lévő talaj egyre világosabb: valahonnan fény szivárgott. Erre hirtelen, mint valami babonás vénember,  kikapta a zsebéből a kezét, pálcáját elővette, majd áttette azt a jobbik kezébe, és mint valami idióta Szilágyi Áron hasonmás vívómozdulatokat bemutatva araszolt az immár tisztán látszó fényforrás felé: egy nyitott ajtó volt az, és a fiatal srác hamar felismerte, hogy ez nem más, mint a Bájitalok szertárja. Az arcára egy komisz mosolyt erőltetett, majd hirtelen, meggondolatlanul az ajtóhoz ugrott.. Lehet, hogy valaki van odabent? Lehet, hogy valaki arra várt, hogy megérkezzen? Vagynem..

Vaszilij Zajcev

-          Mon Dieu! – nyögte Sat, miközben leemelte a polcról az első szembe jövő üveget.
Egy ideig csak pislogott, majd értetlenül forgatta ujjai közt a fiolát, ám Piton írása enyhén szólva is olvashatatlannak bizonyult. Az üvegcsére ragasztott cetlire valami olyasmi volt firkálva, hogy Pipacs vagy talán Pacsuli. Szürkés színű lötty, enyhe csillogással, ám inkább matt… mint amikor a fekete festékes ecsetet az egyébként is használt vizes tálkába mártjuk. Persze biztos volt benne, hogy egyik szer se mókából került a szertárba, így csak óvatosan lazította ki a dugót, majd még annál is megfontoltabban döntötte meg az üveget, hogy belekandikálhasson. Az illata már messziről megcsapta orrát, nem is kellett közel hajolnia. Pedig amúgy tök topán érzékelt bármit, ám most még neki is feltűnt az üvegcséből áradó kénes bűz. Arra a következtetésre jutott, hogy a varázskotyvaléknak köszönhetően vagy visszanyerte a szaglását, vagy ez valami ritkán ótvar büdös dolog lehet. A felirat csak ekkor nyert számára értelmet: Pocsolya egy kis büdös sajttal fűszerezve, meg persze száznapos-tojás körítéssel. Ha nem is az, hát neki akkor se ér többet.
~ Bűzbombának jó lesz… ~ süllyesztette talárja egyik kis titkos rekeszébe a holmit, majd óvatosan meg is paskolta, mint aki jól végezte dolgát. Volt ebből a zsebből még jó pár a belső oldalon, hosszú, fáradtságos estéket töltött azzal, hogy felvarrja ezeket. Beszerzőkörútjain mindig ezt a ruhakölteményt hordta, s ha valaki szembe jött vele a folyosón, csak annyit motyogott orra alatt, hogy az utóbbi időben felszedett pár kilót, majd rögvest tovább sietett.
Az eggyel lentebbi polcon álló fiolán a következő felirat díszelgett: Ropi vagy Floppy esetleg Csoki… a szaga alapján Zokni, a plafonra ragadós fajtából, genny sárga színnel.  Újabb üveg a zsebbe. A Gríz feliratú – színtelen, szagtalan vackot inkább a polcon hagyta. A Magóra elnevezésű zöld lötyiből pedig szó szerint visszakacsintottak rá… rémesen bizarr élmény volt. Egyébként is, mi a fenét jelent az, hogy Magóra? Ennek ellenére ezt is zsebre vágta. A tárgykeresgélős játékokból rég megtanulta: amiről végképp nem gondolnád, hogy hasznos, pont az fog a legjobban kelleni a későbbiekben. A Faggyúmag és a Tócsniháj címkék után már inkább nem is olvasgatott, úgy gondolta Pitont nagyon csúnyán átvágták, hisz ilyen cuccok tutira nem léteznek. Egy darabig csak csüggedten meredt maga elé, végül óvatosan tapogatózva körülnézett, hátha talál valami kapcsolót vagy gyertyatartót, esetleg titkos kart, hogy a fentebbi sötétségbe vesző polcokat is szemügyre vehesse. Ám sehol semmi, ha lett is volna ilyen alkalmatosság, a félhomályban amúgy se találta volna meg. Végül mélyet sóhajtva, csak benyúlt a talárja alá, hogy elővegye az egyébként használaton kívüli mahagóni pálcát. Közben erősen kattogott az agya, mi is lehetett az a primitíven egyszerű varázsszó, amit még elsőben próbáltak a fejébe gyalulni, és ő csak elemlámpa-varázsnak nevezte.
-          Lompos! – nyögte ki végül, ám legnagyobb bánatára még egy bagóvégnyi parázs se pislákolt fel az általa sokszor csak gyújtósként emlegetett pálca végén. Pedig fél órával ezelőtt még, amikor budira ment, emlékezett rá. Lehet, nem kellett volna a teljes kviddics-hasábot végigbogarásznia közben, akkor most nem folyton a „Vratsa Valtures” szó jutna az eszébe.
-          Lakkos… Lapos… - még meg is rázogatta a hasznavehetetlen gallyat - Lumos!
Kitartó próbálkozását végül mégiscsak siker koronázta. Egy darabig csak pislogni tudott, nem is igazán a váratlan sikernek köszönhetően, inkább hogy telibe vakuzta magát, s nagy formátlan foltok ugráltak a szeme előtt. Nem is volt olyan rossz az a pálca…
Talált a sarokban egy rozoga széket. A polcok elé vonszolva felmászott a nyikorgó tákolmányra, majd végigfuttatta tekintetét az ilyen-olyan poros vagy egyszerűen csak régi üvegcsék tömött sorain. Végül úgy véletlenszerűen magához vett párat, ahogyan csak a gyerekek szoktak választani: a színes csillogó cuccokat. Később ráér még bogarászni a bájitaltan tankönyvben, hogy rájöjjön mi-micsoda. Főleg hogy a tákolmány, amin egyensúlyozott meg is reccsent, jobbnak látta végre lemászni. Még pár fiola lentről, s mivel a zsebei már mind foglaltak voltak, a karjában egyensúlyozva ezekkel megindult kifelé. Az ajtó résnyire nyitva volt, így már a kilinccsel se kellett bajlódni. Egyszerűen egy jól irányzott rúgással próbálta meggyőzni a vasalt falapot, hogy nyíljon ki, hisz az acélbetétnek a diófa amúgy se árt. Ha pedig nem tárul ki elsőre, belerúg még kettőt, hátha csak egy kiálló járólapban akadt el odakint…