Nyugat-déli összekötő híd

Ez az a híd, ahonnan a legkönnyebben megközelíthető a nyugati szárny. A híd zárt és közkedvelt útvonal. A Griffendélesek innen jutnak el legkönnyebben az északi szárnyban lévő kertbe, s a déli szárnyban lévő könyvtárba.

Ha a másik úton mennél, akkor a keleti szárnyon keresztül tudnál csak átjutni.

::Amelia::

*A reggel ezúttal igazán ígéretesnek ígérkezik. Se Fiducia, se Norah... Se semmi egyéb, ami megzavarhatná lelki nyugalmamat. Szeretem a családom, de néha jobb távolról szeretni valakit, mint közelről utálni. Szóval nagyon örülök, hogy nem Ők keltettek fel reggel. Egyáltalán hogy van az, hogy magamtól kivetett az ágy? Furcsa. Új tanév, új szokások. Ja igen. Új szokások. Például tanulni egy kicsit Bájitaltanra. Ezt jó lesz szokásba iktatni. Mindenképpen jó lesz. A jóképű Foley prof. értékelni fogja mindenesetre. Tehát ma miután elvégeztem ügyes bajos reggeli dolgaimat első dolgom lesz felkeresni egy nyugodt helyet, ahol tanulhatok egy kicsit. Egy gyors zuhany után valósággal lerobogok a nagyterembe bekapni pár falatot. Pirítóst reggeliztem, amit jó alaposan leöblítettem sütőtötlével. Annyira siettem, hogy a tiszta taláromra is jutott belőle. ~Csúcs.~ Forgatom szürkéskék szemeimet gúnyosan. Mi a francnak kell nekem rohannom örökké? Miért nem nyughatok már egy kicsit? Ezekre a költői kérdésekre asszem már sosem lelem a választ. Jellemző, hogy mindig rohanok valahová. Hát nincs mit tenni. Az én életstílusom ilyen pörgős. Nem alszik meg a tej a számban az biztos. Kissé dühösen a taláromból megpróbálom kidörgölni a nagyobb gomb méretű sütőtöklé foltot, miközben a megszámlálhatatlan mennyiségű lépcsőn valósággal csörtetve visszamentem a Griffendél klubhelyiségébe a bájitaltan felszerelésemért. A szerény háti tatyómba a bájitaltan könyvem mellé lúdtoll pennát, tintát, és pár tekercs pergament helyeztem. És természetesen nem hiányozhat pár darab csokibéka sem. Remek. Mindent bepakoltam most már elindulhatok, hogy mélyen beleáshassam magam a tudás talajába. Most már csak egy kérdésem maradt. Hova is mehetnék? Valami olyan hely kellene, ahol nyugodtan tudok tanulni anélkül, hogy  Fiducia, vagy Norah Rám találna. Magamban villámgyorsan végigfuttatom a lehetőségeket. Látogassam meg Myrtile barátnémat? Á nem jó ötlet. Úgy sem tanulnék sokat akkor. Végig a szellemlányt piszkálnám az Én kis furfangos tréfáimmal. Hisztis Myrtle mosdója tehát kilőve. Megvan.
Már tudom hova megyek. A Nyugat-déli összekötő híd. Elég nyugis helynek tűnt eddig. Ráadásul közel van a klubhelyiséghez is. Príma. Egyszerű fekete tornacsukás lábaim a híd felé veszik útjukat. Mondhatom szépen nézhetek ki. Az iskolai egyenruha megspékelne egy koromfekete tornacsukával, aminek a külső oldalán Spongyabob, egy mugli rajzfilmhős díszeleg. Igazán furcsa összeállítás, de ha egyszer így szeretem? Aztán meg... Akinek nem tetszik ne nézzen rám. A kastélyból kilépve örömmel konstatálom, hogy "jó" Brit szokáshoz hűtlenül nem csepereg az eső, hanem kellemes őszi idő uralkodik odakinn. Príma. Mintha ma minden a kezemre játszana. Komikus módon meg is pördülök párszor a tengelyem körül örömömben, hogy ilyen jó idő van. Még talán kicsit el is felejtem mi is volt kiruccanásom célja. Egyszerűen ledobom a táskámat egy szimpatikus helyre, majd én is lekuporodok mellé a földre. Mivel melegem van, ezért úgy döntök megválok a sütőtöklé foltos taláromtól, és a táska mellé dobom azt is. Ezután kihalászom a bájitaltan könyvemet, egy pergament, tintát, na és lúdtoll pennát a táskámból, és fellapozom a könyvet. Minő véletlen, hogy a könyv éppen a százfűlé- főzet címszónál nyílik ki. Elmélyülten tanulmányozni kezdem az irományt.

juharfa fátyolkája, bikornisszarv-őrlemény...

Olvasom hangosan a hozzávalókat. Hát ezt bizony elég kemény dió elkészíteni. Egy tervemhez még jól jöhet a jövőben...Különösen most, amikor ilyen hogy is fejezzem ki magam. Áldásos időket élünk... Azonnal pennát ragadok, és a könyv másik oldalát elfedem a pergamennel, hogy megtámasszam a kényelmesebb írás végett, és girbegurba betűimmel leírom magamnak a könyvben található irományt a főzetről. Írás közben néha el el kalandozik a tekintetem a tájon, ami a híd mögül elém tárul. Nincs számomra felesleges munka. A tanulásba fektetett energia pedig megtérül. Ha nem most, hát a jövőben. Most nem rühellem annyira a tanulást. Na nem mintha eddig utáltam volna tanulni. Sőt.*

 

&&& Andy &&&

* Sóhajtva ültem fel az ágyban, miközben fél kézzel kisimítottam az arcomból pár kósza hajtincset. Mi tagadás, az éjszaka elég rosszul aludtam. Válogatott rémképek gyötörtek attól a pillanattól fogva, hogy lehunytam a szemeimet az ébredés percéig.
Többek közt a húgomat, Mirandát láttam, bár ez nem jelentett újdonságot. Mióta az új rezsimnek híre ment, szinte mindig a testvéremről álmodok. Róla, aki talán birtokolja ugyan azt az ajándékot, mint amit én, de az ellenkezője is lehetséges. Hat év alatt leghőbb vágyam volt egyszer vele együtt érkezni a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába, ám az utóbbi időben már nem bízok semmi másban, csak a menekülésben. Bezzeg Apa egyáltalán nem aggódik Mirandáért! Számára fekete köd csak az amit én itt nap, mint nap átélek. A mugli születésűeket övező kényszeres utálat, hova tovább, gyűlölet!
Én - hatodévesként - már meg tudom védeni magam, de mi egy apró, tanácstalan elsősnek még ez maga lenne a pokol! Nekem sem tetszik a helyzet, meg kell hagyni, ám sajnálatosan tehetetlen vagyok! "Sárvérűként" amúgy sem lenne jövedelmező, ha neki állnék " Szurkoljunk  Potternek! " bulit szervezni a Hugrabug klubhelyiségében. Mondjuk, ha bele gondolok, az ma már senkinek nem tesz jót. Bár talán egy aranyvérűtől elnéznék! Talán ...

Sajgó szívvel gondoltam a " vérárulókra ", akik annak ellenére, hogy úgy mond aranyvérűek, nem számíthatnak könyörületre. Szegény Weasley-ék ...
Úgy döntöttem, még nem vagyok kész az ébredésre. Még nem erősödtem meg annyira, hogy szembe tudjak nézni az előttem álló megpróbáltatásokkal. Az átneveléssel, a mugli ivadék ellenességgel! Nem, arra egyenlőre nem állok kész ...
Csak egy kicsit rá pihenek a dolgokra, abból nem lehet baj! , győzködtem magam, miközben ismét vissza bújtam a takaró alá. A jó melegben másodpercekre ugyan, de némileg felengedett a fagyos, szívettépő hangulat, ami már napok óta belengte az egész lényemet. Olyan volt, mintha egy dementor folyamatosan a nyomomban lenne! Elszívta előlem a levegőt, a boldogságot, nem maradt más helyette csak a bánat, a félelem.

Hiányzott a DS. A nyáron rengeteget gondoltam rá. Mint valami mentőövbe az igazság elől, úgy kapaszkodtam az emlékekbe az együtt töltött késő délutánokról. Arról a pillanatról, mikor Neville először - tegyük hozzá sikeresen! - lefegyverezte Harryt, mikor a patrónusbűbájt tanultuk. A karácsonykor feldíszített Szükség Szobájára, Zacharias Smith-re, miután Fred és George Weasley elkábították ...
Aztán persze jöttek a kevésbé boldog, ám az edzésekhez fűződő emlékek is! Dobby, a szabad manó ijedt arca, mikor önmaga fenyítésével ugyan, de elmondta: jön Umbridge! Na jó, az "elmondta" azért túlzás, Harry barkobázta ki, de ... a rajta ütés az akkor is rajtaütés, bárhogyan hívjuk is!
A múlt képei közt kalandozva gyorsabban telt az idő, mint vártam. A tíz perc halasztás ólomsúlyú hibává alakult, mikor másodszor is neki álltam, hogy kimásszak az ágyból. Nem maradt időm teketóriázni, villám sebességgel öltöztem. A hálóterem akkorra már kiürült, de - tudom - ha bárki egy légtérben is tartózkodott volna velem, nem szólt volna hozzám! Az új szabályok áthághatatlanok voltak, kiskapu nem létezett! Mondjuk leírni le lehet dolgokat, kimondani nem ...
De egy mugli születésűnek csoda, hogy levegőt vennie szabad mostanság! Köszönjük új rezsim, köszönjük Tudjukki ...

Épp a posta érkezésének idején léptem be a Nagyterembe. Az én házi kedvencem, Anonymus év eleje óta nem mutatkozott a kézbesítésnél. Nem, mivel senki nem küldött nekem levelet otthonról. Vagy, ha küldött is, hát elkobozták, Anonymus pedig nem tehet semmit az ilyen helyzetekben.
Azonban most csapkodva leszállt elém, közvetlenül a tányérom mellé, bár még egy cetli sem volt nála, amit átadhatott. Ennek ellenére nagyjából tudtam, miért viselkedik így. *
- Te is hiányoztál nekem! - motyogtam, miközben fél kézzel megsimogattam tollas kis barátom hátát. Anonymus hálásan megcsipkedte az ujjamat, majd huhogott egyet és - Merlin szakállára! - rávetette magát az előttem békésen hűlő rántottára. Azt hittem, elájulok. Idegesen, ügyetlen mozdulatokkal neki álltam elhessegetni a szemlátomást önmagáról megfeledkezett madarat. *
- Anonymus, ne! Menj már! Hess! - suttogtam, miközben kihúztam a csőre alól az ételt. A madár mérgesen, szemrehányóan rám pillantott, majd dühös csőrcsattogtatással kirepült az ablakon. Nekem pedig elment az étvágyam ...

Se szó, se beszéd felálltam, a hátamra kaptam a táskámat és kíváncsi pillantásoktól kísérve távoztam a Nagyteremből. Bár korgott a gyomrom nem volt túl sok kedvem vissza menni a cápák közé. Így, hogy senki nem beszélt velem sokkal nyomasztóbbnak éreztem az egészet.
Egyenesen a Nyugat-déli összekötőhíd felé vettem az irányt. Ott nem sűrűn mászkálnak hugrabugosok, nekem pedig házam minden tagjából röpke tíz perc alatt elegem lett.
Ám annál nagyobb volt a meglepetés, mikor a célhoz érve mégis megpillantottam valakit. A lány épp fennhangon olvasott egy tankönyvből. Már láttam a folyosón, emlékeztem az arcára. Úgy rémlett, közös óránk is volt, de, hogy mikor arra nem emlékeztem.
Ettől függetlenül oda léptem mellé. Mikor megláttam, hogy griffendéles, fellélegeztem.
- Szia, leülhetek? - kérdeztem barátságos mosollyal az arcomon.

[Andy! Andy! Te komplett őrült vagy, hogy egyáltalán ilyesmi megfordulhat a fejedben. Ahogy eszedbe jutott, olyan gyorsan felejtsd is el. Ez veszélyes móka. Akár az életeddel is fizethetsz... Hát nem kedves számodra az életed? Mondd! Szándékosan hozol bajt a fejedre? És Mi? Miránk nem is gondolsz? Ha a halálfalók rájönnének, hogy Százfűlé-főzettel felvetted egyikük alakját, és úgy kémkedtél utánuk azonnal megölnek. Tudom, hogy jó szándékkal tennéd, de ismered a mondást. A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Ne rohanj a vesztedbe Önszántadból...]

::Ame::


*Én nem vagyok normális. Komolyan nem vagyok normális. Ha Norah tudomására jutna az én nem éppen veszélytelen tervem a százfűlé-főzettel azt hiszem villámokat szórnának íriszei dühében. Szinte hallom is, ahogy egyenesen a szemembe néz, és mondja a magáét ezerrel. Andy! Andy! Te komplett őrült vagy, hogy egyáltalán ilyesmi megfordulhat a fejedben. Ahogy eszedbe jutott, olyan gyorsan felejtsd is el. Ez veszélyes móka. Akár az életeddel is fizethetsz... Hát nem kedves számodra az életed? Mondd! Szándékosan hozol bajt a fejedre? És Mi? Miránk nem is gondolsz? Ha a halálfalók rájönnének, hogy Százfűlé-főzettel felvetted egyikük alakját, és úgy kémkedtél utánuk azonnal megölnek. Tudom, hogy jó szándékkal tennéd, de ismered a mondást. A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Ne rohanj a vesztedbe Önszántadból... Eme gondolatok aranycikesz gyorsaságával száguldanak bennem. Olykor képes vagyok rövid időn belül számos lehetőséget végigfuttatni magamban. Ez most egy ilyen helyzet. Életemben rengetegszer kockáztattam már, és eddig egyszer sem maradtam alul. Pont mint egy jó kártyajátékos. Mindent egy lapra teszek fel. És a Sors kezeire ajánlom magam. Aztán vagy bejön vagy nem.

Egyik kedvenc mugli íróm Agatha Christie szerint. "Az élet nem csak a biztonságról szól. Aki nem kockáztat nem nyerhet." Milyen igaz! Kockázat nélkül nincs nyereség. Ha nem vagyunk hajlandó vállalni a kockázatot semmiképpen sem nyerhetünk. Életemben már számos hülyeséget elkövettem, de úgy hiszem ez lesz a legnagyobb dobásom. Nyilvánvaló, hogy a Szemetek valahol gyűléseznek, vagy van egy hely, ahol összejönnek megvitatni ügyes bajos, na és piszkos kis dolgaikat. A probléma elhárításának első fázisa, ha feltártuk magát a problémát. A tervem segítségével pedig mesteri módja a probléma feltárásának. Meg kell tennem. Fiduciáért. Norahért. És Mindazokért, akik még Igazak. Tudom, hogy a halálfalók nem kispályás varázslók. Igazi nagykutyák, akikkel úgy tartják nem érdemes kikezdeni. Hát majd én megmutatom Nekik. Hogy egy egyszerű diáklány is képes túljárni az eszükön. Fel kell vennünk belük a versenyt. És ha szerencsém van még bajtársaim is lesznek ebben. Csak annyi kell, hogy falazzon nekem, és segítsen beszerezni a hozzávalókat a főzethez. De ki lehet még ilyen bajkeverő, mint én? Ki lehet még legalább ennyire vakmerő? Fogalmam sincs. Eltart egy jó ideig mire körültekintően megszervezek mindent. És ha valamit. Ezt bizony nagyon ki kell találni. Hogy még a legkisebb hiba se merüljön fel az akció közben. nehéz lesz. Az előkészületek pedig jó ideig eltarthatnak. El kell most ismernem: Korszakalkotóan zseniális a fantáziám. Akár egy atomfegyver, ami kitudja mikor szabadul a drága halifalcsikra.

Ha ők egyszer így játszanak, akkor mi is lehetünk olyan karakán f***a gyerekek nem? Ó dehogynem! Miközben olvasom a könyvet ezen gondolatok cikáznak végig fejemben. Arcomon mindössze ravaszos féloldalas mosolyom árulhatja el, hogy rosszban sántikálok. Más nem. Egy kívülálló pusztán egy tanuló lányt lát, az agyában nem rág megszületett tervéről semmi sem tanúskodik csibészes mosolyán kívül. Nah igen. Nem igazán vagyok a pókerarc mestere, de azért annyira nem vészes a helyzet. Mindenesetre annyira elmélyülten, és beleéléssel olvasom a könyvben található hozzávalókat, hogy eleinte észre se veszem, hogy közeledik valaki a hídon. Ám jó hallható hangerővel olvasom a könyvet. És ha nincs szerencsém azt is tudja, hogy mely bájital alapanyagait soroltam az imént. Azonban az olvasás hevéből "felráz" egy lágy hang. Rám köszön, majd megkérdezi, hogy leülhet e. Egy mozdulattal combjaimra dobom a könyvet, és se perc alatt felmérik a könyvről Rá emelt szürkéskék szemeim. Azonnal megismerem ki az. A Hugrás évfolyamtársam, Amelia Winters az.* -Szia! Dobd le magad! Nem harapok. *Nevetem el magam mondandóm végén, majd tenyeremmel bátorítóan megpaskolom a talajt magam mellett.

Ugyan látogatóra nem igen számítottam, innentől fogva kissé meglep, hogy Ő is pont ide jött, de cseppet sem zavar. Mindig is szerettem új embereket megismerni. Barátkozós típus vagyok mondhatni. Vajon mi szél hozta ide? Talán Ő is a borzalmak elől keresett menedéket? Pont ahogyan Én is? Megtudom érteni a legteljesebb mértékben. Itt a Roxfortban Senki nem volt biztonságban az aranyvérűeken, és a rendszert preferálókon kívül. Már ha akad ilyen a "kígyó ház" tagjain kívül. Ugyan ki olyan lüke, hogy istenítené ezt a Voldemort által avanzsált mocskos, szemét, korrupt rendszert? Voldemort "Őnagysága" hívein kívül ugyan Senki. Vajon Ame-t is ilyen gondok nyomasztják? Ahogy végigmérem a lányt megértő, barátságos tekintetemmel látom rajta, hogy valami bántja. Csak nyugodtan ossza meg velem bánatát. Ha tudok segítek neki, és ha szüksége van rá kiállok mellette.* -Andromeda Bucksworth vagyok. De a kutya se szólít a teljes nevemen. Szólíts csak bátran Andynek! *Mutatkozom be. Majd, ha eddig még nem ült le, hát ledobom a könyvet a lábaimról, illemtudóan felkelek ülő helyzetemből, és határozottan a kezemet nyújtom neki ismeretségi célból. Kedves mosollyal az arcomon. Ugyan évfolyamtársak vagyunk, de eddig nem igen volt alkalmunk megismerkedni igazán egymással. Remélem ez hamarosan megváltozik. A kézfogást követően visszaülök a földre, a könyvről teljesen megfeledkezve, majd barátságosan Ame-hez fordulok.* -Mondd csak mi szél hozott ide? *Hangzik kérdésem, és közben kíváncsian várom válaszát. Tudom nem éppen a legprímább kezdése egy beszélgetésnek, de valahogy neki kell fogni. Nem?

&&& Andy &&&

* Mi is a bizalom, kérdezem magamtól, miközben talán óvatlanul, talán meggondolatlanul, de leülök griffendéles évfolyamtársam mellé. A bizalom - zengi egy komoly hangocska a fejemben - olyan dolog, ami mostanság életveszélyes. Főleg akkor, ha mások felé irányul. Magadban bízhatsz, az a túl élés esélye! Az egyedüli esélye! de másokat megajándékozni ezzel az áldott-átkozott érzelemmel, felér egy öngyilkossági kísérlettel. Aki az új rezsim alatt bízni akar bárkiben is a tükörképén kívül, az a sírfeliratát fogalmazza meg. Mert hiába, ma már senki nem a, akinek látszik. Fiú árulja el az apját, anya adja fel a gyermekét, testvér ront rá testvérre ... barát árul el barátot! Ilyen emberek közt, ilyen világban, ilyen ösztönökkel és téglákkal kit akarunk becsapni? Az egyetlen lény a varázsló társadalomban, akinek a kezébe teheted a Sorsod, te magad vagy. Aki mást mond, hazudik. És aki ellenkezik, azt elhallgatatják. Könyörtelenül.
Kirázott a hideg, mikor arra a sok névtelen, arctalan muglira gondoltam, akik pusztán a származásukkal magukra vonták Tudjukki haragját. Semmit nem tettek, amivel kiérdemelnék. Ahogy a menekülés is lehetetlen számukra.
Ekkor eszembe jutott a tény, miszerint én magam is mugliivadék vagyok. Na jó, én nem vagyok veszélyben a Roxfort falai közt, de több százan, sőt! Mit százan? Ezren talán e pillanatban is halálos veszedelemben forognak! A Minisztériumi alkalmazottak pedig tesznek arra, mi történik velük. Nekik csak az a fontos, hogy okos, hűséges kiskutyái legyenek Neki Akit Nem Nevezünk Nevén. Ja, igen ... és mentik a bőrüket, mint általában!
Fellángolt bennem az indulat, pedig semmi okom nem volt rá. Magamban gyorsan elszámoltam tízig, s mire a számsor végére értem már ismét nyugodt voltam, ha nem is teljesen maradéktalanul. Leginkább azért nem, mert nekem is van családom, mint minden diáknak az iskolában. Mint a mellettem ülő lánynak is, aki az imént még önfeledten motyogta egy főzet hozzávalóit. Csak annyi a különbség, hogy az én szeretteim muglik. Egytől-egyig. Na jó, ha a húgom, Miranda a varázslói képesség legkisebb szikráját is felmutatja a közeljövőben, akkor az már jó. Vagy ... nem is igazán tudom ... ez a mostani duma a "lopott" varázstudásról épp akkora sületlenség, mint az, hogy a Chudley Csúzlik az idén megnyerik a bajnokságot!
Mérgesen felsóhajtottam. Miranda nem tehet semmiről. Ezt az egészet én kezdtem el, a családomban - állítólag - én vagyok az első ilyen "csodabogár". Bár ezt elég valószínűtlennek tartom, mivel a mágia csak olyanokban üti fel a fejét, akiknek van némi nemű hajlamuk rá. Ez az egész kicsit hasonlít Murphy törvényére, miszerint " Ha leejtesz egy kenyeret, az mindig a megkent felével lefelé ér földet. " . Vagy például : " Ami elromolhat az el is romlik. " . Ezek tények, nem érdemes sakkozni velük, kiskapukat keresni, mert - Merlinre mondom! - itt olyan nem létezik! Ahogy az új rezsim által hozott szabályokban sem. Ha lenne kiút, a leleményes roxfortosok már megtalálták volna ...
De így? Nos ... így annyit tehet a mezei varázsló, hogy bebújik egy barlangba Gróp, a vadőrünk öccse mellé és imádkozik.
Vagy ... mégsem ... ?

Eddig fel sem tűnt, mennyire elmerültem a minisztréiumnak címzett gondolatbeli pocskondiázásban; újdonsült beszélgetőtársam ébresztett fel a kábulatomból.
Egy hosszú pillanatig értetlenkedve pislogtam rá, majd mikor rájöttem, mit mondott, elmosolyodtam. Ha nem is olyan látványosan, mint szerettem volna. *
- Amelia Winters, örvendek. De szólíts csak Miának vagy Ame-nek! * fogadom el a kezét. VÉGRE! VÉGRE valaki, aki hozzám szól! A bátortalan kis ajakgörbülés pedig másodpercek alatt merésszé, barátságossá vált ...
Magabiztosabban feleltem a második kérdésére, mintha bizony tudnám rá a választ. Pedig csak mondtam, ami az eszembe jutott. *
- Tudod ... nos ... hát ... gyűlölöm a hugrabugosokat! Meg a Nagytermet! De fogalmam sincs, hogy ezt most miért mondtam ... * éreztem, hogy az arcomon terjed az árulkodó pír, ezért a " mentsük, ami menthető " elvén felnevettem. Fogalmam sem volt, miért viselkedem ilyen hisztérikusan. *
~ Gratulálok, Amelia! Most még az egyetlen, normális, beszéd képes ember is meggyűlöl ... már biztosan gyogyósnak tart Téged! Van is oka rá ... ~ * makacskodott az az ominózus hang az elmém egy rejtett zugában. Hogy elnyomjam a suttogását, vissza kérdeztem. *
- Hallottam, hogy valami bájital összetevőiről beszéltél. Mit szeretnél csinálni a ... - magamban gyorsan felsoroltam az említett növényeket - ... Százfűlé-főzettel?

[-Nem tudom, hogy jól sejtem e, de valamiért úgy érzem, nem bízol bennem. Nos hogy lásd kivel van dolgod…]

::Ame::

Nem mindig, de van, amikor közvetlennek lenni nem éppen a legbölcsebb dolog. Ez sajnos az a helyzet. Elvégre szegény lány nem tudhatja kivel áll szemben. Pedig ha tudná, hogy én nekem semmi közöm Voldemorthoz biztosan megenyhülne. Ugyan miért is lenne nekem bármi közöm hozzá? Noha eddig pártatlannak számítottam mostanra egyre jobban húzok a jó oldal felé. Abszolúte ellenzem a Sötét Nagyúr elveit. Kérdem én! Mi értelme megbélyegezni a mágustársadalom tagjait, amikor ma már alig akadnak aranyvérű családok a világban? Köztudottan a varázsvilág nagyobb részét félvérek, illetve mugli varázslók, és boszorkányok teszik ki. Egyebek között én is félvér vagyok, és történetesen eszem ágában sincs szégyenkezni emiatt. Az persze egy dolog, hogy utálom, ha emiatt atrocitások érnek. De már rég leszarom az ilyesmit. Nem a vére teszi a varázslót, hanem a tudása, és az elszántsága. Semmi egyéb. Valahova meg aztán születni kell. Nem? Az ember pedig-mint az köztudomású-nem válogathatja meg hova születik. Visszatérve Amehez. Mosolyogva látom, hogy elfogadja a felé nyújtott alabástrom fehér jobbomat. De mintha tétovázna. Vajon miért? Nem is. Elkalandozott egy kicsit azt hiszem. Legalábbis úgy látszik én zökkentettem ki gondolkodásából. Kis ideig zavartan pislog rám, mintha kellene neki egy kis idő, amíg feldolgozza magában, hogy mit is mondtam neki az imént. Némi kedves mosollyal bátorítani próbálom őt, mert úgy látom, szüksége van rá.

Ő is hamarosan magabiztosabban mosolyog, bár eleinte kissé bátortalan. Jól van, semmi gond! Hamarosan saját maga is bebizonyosodhat róla, hogy baráttal van dolga, aki a jók táborát erősíti lassacskán teljes mértékben. -Nem tudom, hogy jól sejtem e, de valamiért úgy érzem, nem bízol bennem. Nos hogy lásd kivel van dolgod… -Amint e szavakat kiejtem a számon rögtön felé fordulok ülőhelyzetemben, és megragadom iskolai egyen-ingem hosszú ujját, és szépen feltűröm mindkét karomon. Így ez által jól láthatóvá válna a szobor fehérségű bőrön a randa sötétjegy, ami mostanában oly rettegésben tartja az embereket. Nem is csoda, hiszen mostanában sokaknak van oka aggodalomra, és bizalmatlanságra. Így hát nem hibáztatom a bizalmatlanságért irántam. –Most már remélem, elhiszed, hogy tőlem nincs miért tartanod. Én a jókat támogatom, az igazakat, akik mernek még harcolni Voldemort ellen. –Hupsz! Kimondtam a nevet előtte is, mint mindig. Egyesek szerint nem éppen a legjobb szokás, de hát én aztán nem tudhatom ki hogyan áll a Névvel, és annak kimondásával. A legtöbben Tudjukkiznek, és nem merik kiejteni a nevét. Csak azt mondaná már meg végre valaki mire jó ez?? Miért nem lehet kimondani azt az átkozott nevet?  Miért? Szilárd meggyőződésem, hogy minden ember gyávaságról tesz tanúbizonyságot, amikor Voldemortot Tudjukkinek, vagy éppen Akit Nem Nevezünk Nevénnek szólítja. De ez most nagyon mindegy. ÉN kimerem mondani a nevet puszta vakmerőségből is. Ez az én posztom. A bármi áron kimondott őszinteség.

Elmosolyodom ismételten, csakhogy lássa kivel van dolga, ám a mosolyom ízes kacajba tőr ki. Mikor kissé alábbhagy a jókedvem nem is késlekedek közölni vele nevetésem tárgyát. -Tudod Ame... Elképzeltem magam, mint halálfalót. Írtóra nem Én vagyok az. De köztünk legyen szólva megértem a gyanakvásod. És nagyon jól is teszed, hogy óvatos vagy. De nekem semmi okom Lord Voldy mellett állni. Tudod, félvér vagyok. Az anyám ugyan nagy múltú családból származik... Vagyis származott, de apám. Nos, Ő is félvér. Szintúgy, mint én. Na nem mintha bánnám vagy valami. Csak aggódom a kishúgom meg a nővérem miatt. Most idén lett elsős a kishúgom, és nem szeretném, ha baja esne Neki vagy Norahnak... Nem akarom, hogy csak egy ujjal is hozzáérjenek a halálfalók... -Közben egyre inkább azon kapom magam, hogy szokásomhoz híven be nem áll a szám. Jajj Andy! Muszáj örökké elriasztanod magadtól mindenkit a szófosásoddal? A francba! Hiába én már csak ilyen vagyok. Régóta nem tudom levetkőzni ezt a rossz szokásomat. Pedig biztosan zavaró. Amíg azon agyalok, hogy bocsánatot kellene kérnem a bőbeszédűségemért újdonsült Hugrás barátnémtól a lány válaszol a kérdésemre. Nagy meglepetésemre azt válaszolja, hogy utálja a többi hugrabugost, meg a nagytermet, de fogalma sincs, mindezt teszi ezen kijelentéseket. Még egy kicsit el is pirul, aztán felnevet. Én pedig ismét vele nevetek. Anyám! Ha most valaki errefelé tévedne, azt gondolná, hogy Na tessék! Két idióta lány, akit letámadott pár Lángnyelv Whyskis üveg... Kezd nagyon rokonszenvessé válni ez az Ame nekem. Mintha valami azt súgná, hogy mi bizony világi jó barátok leszünk.  

-Igazán jó fej csajszi vagy! Érzem, hogy mi jó barátok leszünk, Ame. -Vigyorgok a lányra, ahogy csak bírok, és barátságunkat megpecsételendő előhalászok az én kis szerény táskámból pár darab csokibékát, lerakom a táskára úgy, hogy Ő is könnyedén hozzáférjen, majd megkínálom az édességgel. -Akkor hát! Éljen a barátság, na és a csokibéka. Remélem, szereted. Vegyél, nyugodtan belőle amennyivel csak elbírsz. Egyébként ne haragudj, amiért túl sokat beszélek, de az az igazság, hogy nagyon bőbeszédű ember vagyok. Sosem fogyok ki a témából. Ami persze nem mindig jó, de nem feltétlenül rossz. –El kell ismernem én is elég idegesítő tudok lenni néha a szószátyárságom miatt. Nem is csodálkoznék rajta, ha rám unna Amelia ezek után. De azért bizakodom benne, hogy nem így lesz. A szabadkozást abbahagyva inkább felbontok egy csokibrekit, és bekebelezem a tartalmát, az elvarázsolt békát. Ugyan nem mondhatni, hogy mániákusan gyűjteném belőle a képeket, de azért első dolgom csekkolni ki van rajta ezúttal. ~Grogan Stump (1770 – 1884) Népszerű Mágiaügyi Miniszter, 1811-ben nevezték ki.~ Olvasom fel magamban a kártyán szereplő varázslóról szóló részt. Tulajdonképpen annyira el vagyok foglalva a csokibéka kártyával, hogy meg se hallom amit Ame kérdez. Jajj basszus! Most ha tehetném, falba vágnám, a fejemet annyira dühös vagyok magamra. Miért is nem voltam óvatosabb? Ajj… A jó büdös fenéééébe!

Gratulálok magamnak, amiért ilyen szépen lebukatom magam. Nem akarok neki hazudni. Gyűlölöm a hazugságokat minden formában. Számomra a gerinctelenség egyik formája a hazudozás. Ezért azt a módszert alkalmazom, ami ilyenkor tapasztalataim szerint a legcélravezetőbb. Ködös, sejtelmes választ adok a kérdésére. Így két legyet üthetek egy csapásra. Nem füllentek sunyi módon, de nem is árulom el magam. –Még semmit… Tudod. Épp tanulgattam egy kicsit. Csak egy nagyon kicsit bájitaltanra. Elvégre nem árthat, ha az ember fia tanul néha napján valami hasznosat. Nem igaz? –Nézek évfolyamtársamra kérdő tekintettel. Ha minden jól megy, akkor kielégíti kíváncsiságát a válasz. Ha nem, hát akkor villámgyorsan ki kell találnom valami profi fedő sztorit. Elvégre nem szeretnék nyílt lapokkal játszani. Még nem. Túl veszélyes lenne, úgy hiszem beavatni a korántsem veszélytelen tervembe. Egy részt azért, mert még nem készítettem mindent pontosan elő. Másrészt meg még nem igazán tudom, hogy megbízhatok e újdonsült Barátnémban. Bár jó úton haladunk én még azért óvatosan bánok a bizalom szócskával. Csak türelem! Idővel úgyis kiderül, hogy vajon jó titokgazda lenne e Ame. Minden csak rajta múlik. Ha ész érvekkel meg tud győzni, hogy benne megbízhatok, akkor legyen… Meg fogja tudni mi is a tervem. Ám addig marad az idegesítő bizalmatlanság, és a ködös válasz.

- Gyűjtöd a kártyákat a csokibékákból? Én nem, ezért ha szeretnéd, odaadom az enyémet.  Grogan Stump van rajta. –Miután lenyeltem a maradék édességet, a kártyalapot a lány felé tartom. Ha kell neki simán kiveheti a kezemből. Bátorítóan rámosolygok, miközben ránézek gondolkodva, hogy vajon mi járhat a fejében? Mi az, ami nyomasztja? Legalábbis általában akkor tanúsítanak az emberek ilyesfajta reakciót, ha valami nem stimmel. Nem is csodálom. Elvégre mostanság kevés varázslónak felhőtlen a kedve. Voldemort áldásos közreműködése nyomán. A varázsvilágban egyre csak nő a feszkó. Vajon véget ér e mindez valaha? Talány. Majd idővel minden kiderül. Ám nem hagy nyugodni, hogy bánthatja valami Amet. Ezért bátorkodom rákérdezni. –Mi a gond? Úgy értem. Látom rajtad, hogy bánt valami. Nekem elmondhatod. Meghallgatlak szívesen. Most már úgyis bebizonyítottam, hogy én a jók mellett álok. Csak ki vele. Meglátod könnyebb lesz. –Nah jó. Talán túl bizalmas hangot ütök meg az amúgy is kissé bizalmatlan lánnyal szemben, de  most már talán megvan győződve kilétemről.

&&& Andy &&&

* Eltűnődve próbáltam elkerülni Andromeda tekintetét, miközben észre sem vettem, hogy az alsó ajkamat addig haraptam, míg kiserkent belőle a vér. Amint azonban a maró, sós ízt megéreztem és a vele járó fájdalmat, gyorsan a szám elé kaptam a kezem; csak egy jól irányzott mozdulat volt, míg megtöröltem. Ez az egy apró, a semmibe vesző reakció azonban egész láncreakciót indított el.
Miután ugyanis letöröltem azt a pár, alig látható cseppet olyan ügyetlenül sikerült mozdulnom, hogy a könyököm erőből bele vágtam annak a fának a törzsébe, ami közvetlenül mögöttünk volt. Ennek következtében én hallattam egy fájdalmas sikolyt, majd mikor a karom az ölembe hullott észre vettem, hogy a híd túl oldaláról nem egy diák kíváncsian pillant felénk. *
~ Nyilván nincs jobb látni valójuk. ~ * jegyeztem meg magamnak a fájós könyökömet masszírozva. *
- Bocs, kicsit béna vagyok ... * motyogtam Andynek, majd megpróbáltam küldeni felé egy mosolyt, de végül csak valami fintorgás-félére futotta. Átkozott gyanakvás, bár lenne fegyverem!
A hangja ébresztett fel a pár szívverésnyi öngyőzködésből. Abból a fajtából, hogy ideje megbízni másokban. Mióta ugyanis édesanyám meghalt nem volt rendes barátom, Arianát kivéve. Ő pedig idén nem jött vissza a Roxfortba, így egyedül maradtam a mugli születésűeket övező globális utálattal szemben. Akik hasonló cipőben járhattak is, mint én, túl félénkek voltak beszélni. Legalábbis nekem ez így tűnt, mivel a napi, sőt, a heti szóadagom is minimálisra csökkent!
~ Mi lesz itt emberek?! ~
Andy hirtelen mozdulatára felkaptam a fejem, de mikor csak az ingjének az ujját rántotta fel, sóhajtva elernyedtek az izmaim. Hogyan is feltételezhettem ilyen csacsiságot egy Andy-féle csupa-mosoly-csupa-élet lányról?! *
- Nem gondoltam, hogy ... * közelebb hajoltam hozzá, úgy suttogtam a következő gyűjtőnevet * - ... halálfaló lennél! Épp csak mostanában nem sokan szólnak hozzám és azt hiszem, elfelejtettem, hogyan kell beszélni. Ha úgy tetszik, kicsit el vagyok szigetelődve, mert ... gondolom már kitaláltad, miért.
* Nem nagyon tudtam, Ő honnan jött, de egy valamiben biztos voltam: ő a legbarátságosabb lány, akivel ebben az évben találkoztam!
Amikor arról kezdett beszélni, hogy megérti a gyanakvásom és miegymás, hevesen bólogatni kezdtem. Hirtelen átértékeltem az egész hetemet, minek következtében az a szilárd meggyőződésem támadt, miszerint vannak még normális emberek a varázsvilágban. Olyanok, akik mernek bátrak lenni. Náluk pedig csak egy különb van, Andy ... vagyis aki még vakmerőbb, még bátrabb!
De héj, griffendéles! A bátorság a védjegyük ...
Amikor aztán Andromeda a testvéreiről kezdett beszélni elszorult a torkom. *
- Azt hiszem, tudom, mit érzel. Nekem is van egy húgom, Miranda. Ugyan nála nem tudni, kialakulhat-e mágikus képesség, tekintve, mugli családból származunk, de ... ha egyszer megtörtént,  megtörténhet bármikor, nem? Nagyon aggódom érte. * suttogtam és éreztem, ahogy az aggodalom súlyos lepedője cseppet sem finoman gúzsba kötötte a lelkemet. De aztán végül sikerült legyőznöm a könnyeimet; nehogy már ezt a kivételesen szép pillanatot is elronthassák!

A mosolyom már sokkal könnyedebb volt mikor megkínált a tucatnyi csokibékájából. *
- Hát ... hogy őszinte legyek nem sokat ettem ... * ismertem be, mire a gyomrom - mint egy megerősítésként - hangosan megkordult. Zavaromat már nem is palástolhattam, két gyönyörű, skarlátpiros folt költözött az arcom két oldalára. A hajam tűntetően oda vontam, majd felbontottam az első békát. Az apró lény hevesen fészkelődni kezdett, de nem engedtem megszökni. *
- Nos, Andy ... engem egyáltalán nem zavar, hogy beszélsz. Te vagy az egyetlen, aki hozzám szóltál, mióta itt vagyok. Már az átnevelőkön kívül ... * jegyeztem meg epésen. * - Mellesleg pedig köszönöm, hogy hajlandó voltál emberszámba venni engem. Nagyon sokat jelent! * mosolyogtam rá hálásan. *
Amikor a bájitaltanról kezdett beszélni, felhördültem. *
- Fúj, ne is mond! Piton ... grrr ... a vén denevér! Mondjuk igazad van, de ... jaj ... * fintorodtam el, majd megfordítottam a saját kártyámat. Morgana volt rajta. *
- Nem, nem gyűjtöm. De van egy Morganam? Kéred? * kérdeztem mosolyogva, majd az arca elé tartottam a lapot. Az utolsó megjegyzése azonban megint elfújta csöppnyi boldogságomat. *
- Áhh, semmi. Csak ... a háztársaim szóba sem állnak velem. Félnek. De ... mind félünk, mégsem vagyunk bunkók, udvariatlanok a másikkal! * tettem hozzá hevesen. *

[-Minden rendben? Tessék! Töröld meg ezzel a szádat. A könyököddel minden rendben? Nem ütötted be nagyon?]

::Ame::

*Figyelem Ame minden reakcióját, minden mozdulatát. Kerüli a tekintetem. Ez számomra azt üzeni, hogy zavarban van. Vajon mi feszélyezi a lányt? Tudva vetőleg a dolgok milyen fordulatot vettek nem is csodálom, hogy szorong. Manapság mindenkinek ez teszi ki a napjait. Csak jönne már egy isteni szikra.. Csak elég lenne egy jel. Valami ami reményt ad. Hogy igen is van jövője minden varázslónak és boszorkánynak. De egyenlőre kilátástalan a helyzet. Amíg mindenki vagy behódol Voldemortnak, vagy meghúzza magát, addig nincs. Cselekvőképes, tettre kész emberekre van szükség. És nem akarom elhinni, hogy nincs ilyen. Biztosan akadnak ezen a nagy világon akik tenni tudnának a Sötét Nagyúr ellen. Aggodalmas tekintetet vetek Ame-re. Szegény lány addig harapdálta ajkait, amíg abból ki nem serkent a vér.*

-Minden rendben? Tessék! Töröld meg ezzel a szádat. A könyököddel minden rendben? Nem ütötted be nagyon?  *Belenyúlok mellettem hanyagul heverő talárom zsebébe, és kiveszek onnan egy egyszerű, fehér, tiszta, gondosan összehajtogatott szövetzsebkendőt. Felé nyújtom, hogy elvehesse. Eltűnődve figyelem a lányt. Vajon mit érezhet? Megtudom érteni a kétségbeesését. Nekünk félvéreknek sem könnyű a helyzet, hát még a mugli születésűeknek. Nekik kiváltképp nem. Közben persze bátorítóan mosolygok rá. Mintha a mosolyon keresztül lelket szeretnék önteni belé. Csak fel a fejjel Ame! Minden rendben lesz. A ruhaujjamat pedig hanyag mozdulattal visszarántom az alkaromra. Végre sikerült neki bebizonyítanom hogy semmi közöm a rossz oldalhoz. Én vele vagyok*

-Örülök hogy most már hiszel nekem. Hogy mi? Nem szólnak hozzád? Mert hülyék! Ne foglalkozz velük! El vagy szigetelődve? Miért is? Talán arra gondolsz hogy nem vagy aranyvérű? Ugyan már! Te többet érsz bármely elkényeztetett, beképzelt aranyvérűnél. Én is félvér vagyok, mint mondtam, és egyáltalán nem bánom! Te se tedd. Nem a származása teszi hogy milyen ember vagy. *Próbálom őt vigasztalni nyugtató hangon. Megosztom vele amit mindig előszeretettel hangoztatok ha ez az egész vérségi mizéria kerül szóba. Sosem kellene elítélni az embereket a származásuk alapján. Meg aztán tényleg úgy van, ahogy mondtam. Ame többet ér bármelyik beképzelt aranyvérűnél.

Amikor a tesóink jönnek szóba kiderül, hogy Ame is hasonlót érez, mivel Neki is van egy kishúga. Érthető okokból aggódik Ő is hozzám hasonlóan testvéréért. Én sem szeretném ha bármelyik tesóm halálfalók kezére kerülne. Sajnos az átnevelő is előszeretettel borzolja a kedélyeket. Az a maca. Az a Tara Swan. Ha csak egy ujjal is Fiduhoz, vagy Norahhoz ér megbánja azt is hogy megszületett.* -Biztosan nála is megmutatkozik a varázserő. Nem gondolod, hogy talán jobb is Mirandának, hogy ebből kimarad? Az pedig hogy muglik vagytok szerintem nem számít. Tényleg! Kutattál már a családfátok után? Egyrészt az nagyon érdekes dolog, másrészt pedig kideríthetnéd hogy honnan ered a mágikus képességed. Könnyen meglehet, hogy nagyon nagy múltú család volt a tiétek régen úgy száz éve.

*Először kérdőn tekintek rá, miközben egy igen fontos tényre hívom fel Ame figyelmét, miszerint a húgocskája nem is járt rosszul hogy nem idén kezdte a Roxfortot. Aztán eszembe ötlik a mágikus képességről, hogy Ame vajon tudja e honnan ered családja mágiához való képessége. Csak úgy mellékesen érdekes dolog lehet ha felkutatod az őseidet. A miénk is megvan. Illetve anyám családfája. Apámé nem számottevő. Ők egy ideje a félvérek útját járják. Aztán elmosolyodom, hogy végre sikerült jobb kedvre derítenem a csokibékáimmal újdonsült barátnémat.* -Vegyél csak amíg van. Mmmm. Nagyon szeretem. Hogy hogy senki nem szólt hozzád? Miféle embereket ismersz te mondd? Mert nagyon úgy fest, hogy eddig nem sok barátságos emberrel találkozhattál. Az átnelelő? Ne is törődj vele. Bár légy óvatos. Az a perszóna eléggé elvetemült, ahogy a hírek szólnak eddig róla... Na de igazán! Nagyon szimpi vagy Te nekem. Miért ne vettelek volna emberszámba? Különben is. Én sem szoktam ilyen jót beszélgetni mindenkivel. *Az átnevelő szóra gúnyos arckifejezést öltök. Nemtetszésem jeléül összehúzom szemöldökeimet, de aztán amikor könnyedebb témára váltunk mosolyom ismét barátságossá lényegül.* -Pitont én sem bírtam, de Travis Foley prof. egész jó fej. Bár Pitonnál bárki jobb. *Jelentem ki határozottan.* -Megértem, hogy félsz. Mindenki fél. De legyünk optimisták. Egy nap remélem vége lesz ennek az egésznek. *Tekintetem most a távolba réved, elgondolkozom azon, hogy vajon nem hazugság e amit az imént mondtam. De rá kell jönnöm, hogy nem! Mert elhiszem, hogy lehetséges a Voldemort mentes világ gondolata. Csak az van meggyőződve az ellenkezőjéről, aki pesszimistán vélekedik a dologról.
 

[~Imádom, hogy még nem árult be, remélem ez így is marad. Persze, amit a másik három ház kap mostanában… nos, úgy hiszem megérdemelték a kígyófejűek. És ez a lány olyan kis helyes, mondtam már? Legjobb lenne, ha…~]

Előzmény INNEN

SHAY

Ahogy elszelelünk, folyamatosan vigyorgok és nevetek, össze-össze nézve Shay-jel. A hét év egyik legjobb jelenetét éltem át, bármennyi büntetőmunkát megérne, ha elkapnának miatta. Persze, még a távolban is hallottunk néhány puffanást, jajgatást, szitkozódást és halálos fenyegetéseket. Miközben a szívem a futástól és a nevetéstől szinte kiugrik a helyéről, elérkezünk a nyugati szárnyra vezető híd lábához. Itt egy picit megállunk és ha hugrás lány továbbmenne, megpróbálnám visszahúzni őt. De úgy tűnik, hogy ő is inkább az úti célra kíváncsi, minthogy rohanjunk tovább.
- Szerintem menjünk le a kviddics szertárba a seprűkhöz. Csak előbb keresni kell néhány hasonló méretű fabotot, de szerintem ezt majd megoldjuk. De előbb… láttad a lila emberhalmot? Olyan kis édes pozíciókat vettek fel… - nevetem el magam újra és újra. Kicsit neki is dőlök a híd fa tartószerkezetének és pihenek, miközben a csábos huncut leányzót figyelem. ~Imádom, hogy még nem árult be, remélem ez így is marad. Persze, amit a másik három ház kap mostanában… nos, úgy hiszem megérdemelték a kígyófejűek. És ez a lány olyan kis helyes, mondtam már? Legjobb lenne, ha…~ azonban gondolatmenetem egy nemrég hallott hang tulajdonosa zavarja meg. Bár még messze jár, szinte érezni a belőle áradó, minden áthatoló felismerő bűbájt. McGalagony tanárnő közelítet, muszáj cselekedni.
- Bár imádnék egy hármas szócsatát vívni vele – bökök az igazgatónő felé az ujjammal, ha még a bűntársam nem vette volna észre -, most inkább kihagynám. Ki tudja, miket találna ki rólunk, bármiről legyen is szó. – Fejezem be egy kacsintással és gyorsan valami búvóhely után nézek. A híd lábánál elbújhatunk, ismerem fel a helyzetet. Igen, mivel elég sok ilyesmi van a számlámon, legalább a búvóhelyek gyors felfedezése ismeretté formálódott az idők során. Gyorsan be is bújok a híd alá, ahova valószínűleg alig férünk be ketten. Eléggé össze kell bújnunk ahhoz, hogy ne látszódjunk ki. Persze lehet, hogy Scarborough kisasszony kimagyarázza magát és nem jön utánam. Az is vicces lenne, viszont félő, hogy én is lebuknék… De mint már mondtam, megérné.

Előzmény INNENKareem



Vigyorogva szedi lábait, nem törődve az út közben begyűjtött értetlen pillantásokkal. Már szinte fel sem tűnik neki, hiszen elég gyakran van része benne. Kíváncsisága pedig kezd egészen elhatalmasodni rajta, azonban úgy tűnik a válaszra várnia kell. Lépcsők és folyosók maradnak mögöttük, majd nagy sokára - természetesen Shay mértékkel mérve - elérik... az átjárót? A hugrás szemöldökeit összevonva, értetlenül pillant fel a langaléta hollósra, arcára kiülnek gondolatai, legalábbis a legnyilvánvalóbb. Ide jöttünk? Valami nagyobb durranásra számított, ám most nem esik korábbi hibájába, nem veszti el máris az érdeklődését, s Kareemot is mosolyogva hallgatja, amikor megszólal. Arca picit kipirult, halkan szuszog, de nem olyan nagyon, hiszen azért edzésben van, sokat kellett menekülnie a tanév során, meg olykor edzést is tart a Hugrabug kviddicscsapata is... már amikor.
Az indítványozásra, miszerint menjenek le a seprűtárolóba, nem mond semmit, mivel a srác hamar tovább is lép, felelevenítve a korábbi eseményeket. Ezt Shay sem állja meg nevetés nélkül, most azonban sajnálja, hogy nem tudja a neveket, volna egy-két emberke, akiket ki tudna emelni.
- Mókás húzás volt - kuncog - jól értettem, hogy Weasley cucc? - érdeklődik vigyorogva. Hirtelen ugyan ő nem tudja, milyen esetben használná, talán ha megint valamiféle éjszakai bevetésre mennének. Egyelőre nem tervezget, majd a téli szünetben feltölti készleteit, csak az a kérdés, hogyan fogja becsempészni. Gondolatai peregnek fejében, fel-felsejlik egy utált arc, akik ellen válogatott, lehetőleg inkább kínos, mint fájdalmas csínyeket követne el.
Fantáziálgatásából Kareem hangja zökkenti ki, s kissé megkésve, de a mutatott irányba fordul. Arca pillanatok alatt vált át riadtba.
- McGalagony... - formálják ajkai a nevet. Igazság szerint nem tudja, miért tört rá hirtelen a pánik, hiszen kivételesen most nincs vaj a fején, ha csak nem múltbeli dolgokról van szó. Ő most nem csinált semmit... csak nézte. De magyarázza ezt be bárki az igazgatónőnek, főleg ha Shaelynn Scarborough a neve. A professzor asszonynak megvan az a képessége, hogy egy pillantással vallomásra tudja bírni még az ártatlanokat is, a hatodévesről meg köztudott, hogy csapnivalóan hazudik. - Most azt hiszem, én sem csevegnék el vele, délután úgyis megkapom a magamét... -
Az biztos, mert Minticz professzor is elég gyanakvó természet, s ha a fülébe jut, hogy valaki okozott valamiféle fennforgást, talán már csak megszokásból rákérdez nála, hol járt az adott időpontban és van-e köze hozzá. Shay meg dalol, mint a kismadár, persze bűntársakat sosem dob fel, néha élvezi látni a mugliismeret tanerő majdnem dühös arcát, amiben megcsillan olykor az elismerés szikrája... de sosem képes kimondani. Pedig a hugrás aztán provokálja.
Nem könnyű feltűnés nélkül fedezékbe húzódni, az igazgatónő szeme olykor radarként működik, így ő kevésbé sietősen követi Kareemot.
- Beférek? - azért egy Shaynyi helyet nem nehéz szorítani, most mégis elég szűkösnek tűnik a dolog. - Húzd össze magad, Dagi! - és tusééé, végre egyszer ő mondhatja ezt valakinek és nem fordítva. Persze, alaptalan, de akkor is, néha jó ezzel is cukkolni valakit, ugyan nem valószínű, hogy a végzőst olyan kellemetlenül érintené a megjegyzés, mint mondjuk őt vagy a többi lányt.  És hát... a hollósra sok más megjegyzést lehetett volna tenni, de azt, hogy kövér lenne... na mindegy, Shay azért jót mulat saját megjegyzésén és csöppet sem szégyellősen húzódik oda a fiúhoz.
Néhány pillanatig csöndesen kivár, de McGalagony nem dörren rájuk sehonnan, hát oldalra fordítja fejét. Nem kell hangosan beszélnie, hiszen alig két arasznyi a távolság közöttük, de nem is suttog.
- Szóval... a fél végzős mardekáros csoport mellett... ki és miért kapta ezt a szupi kis ajándékot? - kíváncsiskodik, mert nem ő lenne, ha nem tenné. Elvigyorodik ismét, zöldjei még mindig csillognak jó kedvétől.

[~Ó, te még hozzám is bújsz? Nem vagy túl frigid kiscsaj! Még jó, hogy a nagy vörösségem betudható a futásunknak, a végén azt hinnéd, hogy egy kicsit is élvezem a helyzetet… Pedig, tényleg!~]

SHAY

~Ó, te még hozzám is bújsz? Nem vagy túl frigid kiscsaj! Még jó, hogy a nagy vörösségem betudható a futásunknak, a végén azt hinnéd, hogy egy kicsit is élvezem a helyzetet… Pedig, tényleg!~ mosolygok magamnak, amíg a szigorú tanerő léptei eltávolodnak. Persze még csak véletlenül sem nézek ki a rejtekünkből, biztos vagyok benne, hogy a Macskusz-Roxfortusz azonnal lebuktatna. Hihetetlen milyen érzéke van hozzá! És egyébként is, itt ez az édes kis Shay, „shaynálnám” ha gyorsan vége lenne ennek a kényszerű kis érintkezésnek. Nem vagyok túl sikeres a nőknél, persze ezt magamnak köszönhetem. Valamivel mindig elbaltázom, vagy előbb, vagy utóbb. Most viszont nem kell magyarázkodnom a kis hugrás előtt szerencsémre. Persze ezzel nem sokra megyek jelenleg, hiszen nem vagyunk épp olyan helyzetben, hogy a beszélgetésünk témája ilyesmi irányba terelődjön. Eszembe jut amit a hídon kérdezett, és gyorsan válaszolok, nehogy kiolvassa a szemeimből a szinte sugárzó gondolatokat.
- Igen, Weasley cucc, ahogy mondod. Jóban vagyok velük, néha adnak tesztelésre egy-két dolgot. Sajnos nem elég sokszor, és most már találkozni sem szoktunk, amióta… - vállat vonok, de süt belőlem az irtózattal és félelemmel kevert, ellenben büszkeséggel átitatott érzelem kavalkád. Persze csak kicsiben, sajnos túl sok a Halálfaló. Már majdnem folytatnám, mikor behelyezkedik és „ledagiz”. Azonnal mozgásba hozza a vigyorreflexeimet és valóban megpróbálok összébb húzódni, szinte a falhoz tapadni, még muris pofát is vágok hozzá, mintha beszorultam volna.
- Így jó lesz, szépséges és zsírmentes hugribugri? – kérdezem a valóban vékonyka és csöpp lánytól, majd elengedem magam és kiszorítjuk a levegőt a kisebb méretű beugróból. Nem lenne túl jó sokat mocorogni, mert le is eshetünk, tényleg elég szűk a hely, de azért nem adom meg ezt az örömet Shaynek. Kezdem túlságosan élvezni a jelenlétét. Bár régebben is volt néhány közös akciónk, de sosem figyeltem fel a vidám lányra. Lehet, hogy most meg már késő, de mindegy is. ~Mit is kérdezett az előbb? Talán jó lenne, ha figyelnék…~ korholom le magam, bár nem teljesen értem miért. A hideg sem tesz jót nekünk, lassan illene behúzódni valami melegebb helyre. Bár a testmeleg sem rossz olykor... Ekkor veszem észre, hogy szinte az arcomban beszél, olyan közel vagyunk. Gyorsan megköszörülöm a torkom és választ adok, nehogy beégjek, hogy hatással van rám. Remélem nem direkt csinálja.
- Ö igen, ne haragudj, picit elkalandoztak – és itt az ékkőként ragyogó varázslatos zöldjébe nézek – a gondolataim egy pillanatra. Kallen Mustro, a Halálfalók talpnyalója, a Mugliellenesek szövetségének elkötelezett tagja. Persze, ha lenne ilyen cím. Volt olyan botor, hogy belém kötött és ócsárolta a szüleimet, továbbá volt egy-két rossz húzása velem szemben, ami sajnos heves reakciót és némi büntetőmunkát váltott ki belőlem. A többiek sajnos, ahogy a háborúban mondják: szükséges veszteség. Egyébként, ő volt az a nagydarab, aki kijött először az ajtón, és megkezdte a jégtáncbemutatót. Jut eszembe, ha gondolod és lesz lehetőség rá, egyszer elviszlek egy ilyenre. A mágia nélkül is lehet varázslatos dolgokat csinálni. – fejezem be végül, de hirtelen elmém rövidtávú memóriájából előhuzakodik egy elejtett megjegyzése Shaynek.
- Mondja csak Scarborough kisasszony, ha már itt tartunk, miért is kapja meg a magáét a délután folyamán? – próbálom utánozni McGalagony hangját, de persze nekem nagyon nem sikerül. Így egy szégyenlős mosoly és egy vállvonogatás után hallgatom a csinos hugrás válaszát.

Kareem



McGalagony professzor szigorú hangja továbbra sem dörren rájuk sehonnan, tehát egyelőre feltételezhető, ez a küldetés teljesítve. Ez idáig szép és jó, de vajon ki fog kibújni és ellenőrizni, hogy tiszta-e a levegő? Vagy itt fognak ülni a délutáni órák kezdetéig? Azt talán csak nem, egyébként is kizárt, hogy a professzorasszonyt nem szólítják el máris teendői.
~ Csak nem olyan ráérős, hogy legyen ideje idekint ücsörögni! Vagy igen? ~ Kiindulva abból, amit korábban mondtak neki, hogy mindenkinek arra van ideje, amire szán… simán meglehet, ő pont ma, pont erre akar szánni az idejéből. Egyelőre nincs jele. Talán nem a legbölcsebb dolog rejtőzködés közben társalgást kezdeményezni, de egy idő után a néma bujkálás olyasvalaki elől, aki már lehet, réges-rég a közelben sincs, hamar unalmassá válik.
Kareem is láthatóan jó kedvű, hiszen folyamatosan mosolyog, talán ő is élvezi ezt a kis kalandot, bár akár somolygásnak is lehetne nézni azt, ami elterül az arcán. Fene se tudja, hagyja is a dolgot, mielőtt még valami nem létezőt képzelne bele a dolgokba. A kötekedő becézet viszonzásán elvigyorodik, majd jó látványosan fészkelődik még egy picit, indokolatlanul nagy helyet követelve magának, noha tudja, ez kábé akkor lenne lehetséges, ha a hollós lyukat fúrna a hídba, ez meg tán nem lenne túl jó.
- Hát… csak kibírjuk valahogy egy darabig itt – próbálja kicsit sopánkodósra venni a hangját, pedig tényleg egész sok helye van, de legalábbis elfér.
Érdeklődve hallgatja aztán a történetet, ám már ott az elején nem tud megállni néhány vigyort. Egyik szemöldöke megemelkedik, s nem is süllyed vissza az igen elnyúlt monológ végéig. Van mit emésztenie, hallott komoly dolgot, számára mókásat, érdekeset, aztán pedig meghívást is kap. Nem szokása a közbevágás, ritkán beszél bele más mondandójába egy-egy ahánál többet, az is csak azért, hogy jelezze a másiknak, figyel. Az egyes részeken így a helyzethez illő arcokat vág, komolyakat az elején, apró gunyoros mosolyt, ahol Kareem megemlíti „volt egy-két rossz húzása velem szemben”, s igenlő bólogatást is. Az ajánlat tétel meglepi, de megfontolandó, hiszen széles az érdeklődési köre, azonban a jelenlegi helyzetben szülei aligha engednék el ilyesmire. No, meg az sem mindegy, hogy ez a jégtánc dolog a mugli világban is van-e olyan vicces, mint ott a folyosón volt. Talán Shay igényeit jobban kielégíteni egy jéghoki meccs.
Mielőtt azonban végiggondolhatná, érveket sorakoztathatna, vagy csak feltenné a kérdését, vagy elkezdhetne kombinálni, s esetleg kellőképpen zavarba jöhetne, a végzős ismét megszólal, újabb témát vonva elő. Eddig is vigyorgott, most kicsit el is huncutul arca, ahogyan a kérdés végére ér. Igazság szerint ő sem nagyon bizonyos abban, mi miért is történt, de elég sok minden megtörtént már, és fog is, ugyanis ha csak valami katasztrófa nem történik, a délutánjai még jó ideig be lesznek táblázva.
- Hogy is mondjam… - kezdi bizonytalanul, de végül egy csibészes pillantást követően biztosabban folytatja - …nem vagyok mindig bájos és ártatlan – szándékosan fogalmaz így, ez nem hazugság, csak senki nem gondolja így, mert ő még akkor is bájos, ha dühös és akkor sem tudna olyan agyon komolyan ártani, ha annyira nagyon akarna. És most ne említsük a Sötét Varázslatok órákat. – Ezért is vagyok mindig büntetésben! – és itt most a szó legszorosabb értelmében értendő az a mindig, azonban ezt az apró tényt most említetlenül hagyja. Nem olyan nagy titok, s el is mondja, ha esetlegesen a dolgok mélyebb boncolgatásába fognak, de jelenleg elég, ha csak nagyvonalakban mesél, talán nem is érdekelné a hollóst jobban az ő kis története.
- Ha híre megy a folyosós dolognak, márpedig miért ne menne, Minticz professzor tudni fogja, hogy ott voltam. Jó, ebben a dologban nem mindig van igaza, de azért… lássuk be, a kardlopási fiaskó és… a falfirkás akció után, egy szavam sem lehet – legalábbis a végzős hollósnak belátja, a professzornak nem fogja. Mielőtt megkérdezné Kareem, honnan is tudná Minticz, hogy ő is benne volt a firkálásban – Felismerte az írásom – rántja meg a vállát. Pedig ő igyekezett más stílussal írni, de akik ennyit lógnak együtt, mint a Mugliismeret professzor és a hugrabugos… az sem segít. Most már ő is tudja. Egyáltalán nem tűnik úgy, hogy Shayt rosszul érintené a gyakori kényszer program, ugyan eleinte kézzel-lábbal tiltakozott ellene, mára már előfordul, hogy jó kedve támad, amiért büntetőmunkára kell mennie.
- Néha kifejezetten jó móka bosszantani szegényt! - jegyzi meg mosolyogva, nagy zöldekkel pillogva bajtársára. Most komolyan, van bárki, aki elhiszi, hogy képes lenne rosszalkodni? Lassan kezd elgémberedni a lába, és fázni a háta.
- Szerintem jók vagyunk! - jegyzi meg, ha Kareem esetleg fűzött valamit a monológhoz, akkor utána. - Talán kibújhatnánk innen!

[~Nem kéne bámulnod, mert még beleesel, ahogy a többi lányba… akit csak meglátsz! Tök jó, hogy magamnak adok tanácsot!~]

SHAY

Hallgatom, mint egy zombi, bár a szavai átáramolnak rajtam, néha meg is rázom a fejem, hogy befogadjam a kapott információt. ~Nem kéne bámulnod, mert még beleesel, ahogy a többi lányba… akit csak meglátsz! Tök jó, hogy magamnak adok tanácsot!~ koncentrálok most már  jobban, és figyelem, ahogy kecses ajkai a szavakat formálják, miközben mintha örök vigyor átkot szórtak volna rá. Nos, igen, mikor a lebukásairól beszél, melegség önti el a szívemet. A falfirkás sztori miatt haragszom rájuk. De csak azért, mert kihagytak belőle! Legyintek magamban és most már egy „igen, így már értem!” bólintást adok neki jelzésül.
- Felismerte az írásod… Nem is gondoltam, hogy ilyen rafkós a tanár úr. De ígérd meg, ha legközelebb lesz ilyen, vagy hasonló akció, szólsz nekem is. – feddem meg, még az ujjaimmal is fenyegetem játékosan. A szemeimben bujkáló vidámság természetesen elárulja a fenyegetés valótlan mivoltát. Aztán mocorogni kezd, és igazat is adok neki, hogy kissé belepenészedtünk ebbe a kis lyukba.
Jó, megyünk már, csak húzd be a hasad, teljesen beszorítottál! – mondom neki félig kacagva és kimászok, majd a vélhető távozási irányába nézek MekiGalagonyinak. Miután minden csendes - leszámítva pár érdeklődőt, akik meglepettem fordulnak felém, majd továbbállnak - a kezemet nyújtom Shaynek, hogy kisegítsem a már egész kényelmes méretűre nőtt búvóhelyről. Ha beleteszi tappancsát az enyémbe, természetes könnyedséggel húzom ki, majd fel a hídra a pajkos tekintetű „Nem vagyok ártatlan” kisasszonyt.~Azért még egy kicsit maradhattunk volna mégis.~ konstatálom magamban, miközben azért felmérem a lány adottságait újra. Shaelyn Scarborough felkerül a TOP5-be, az elképzelt szépséglistám folyton váltakozó szabad helyének egyikébe. Bár ha jobban belegondolok, a TOP5-ben legalább húszan vannak, de ez sosem zavart. Shay biztos örülne, ha tudná, hogy ilyen előkelő társaságba került. De egy gyors fejrázással elszakítom tekintetem a zöld varázslatból és próbálom még húzni egy picit az együttlétet, illetve a bűntársi viszonyt legalább „jó ismerősök” fokozatba mélyíteni.
- Tudom, hogy  hol lehetne végre kosárpalánkom, bár lehet, hogy egyesek átkok hadával válaszolnának eme nemes ötletemre. Te is jártál már ott, ahol az van, amire szükségünk van. De jól megfogalmaztam. – vágok savanyú képet. A jó jegyek nem párosulnak a jó kifejezőkészséggel, de általában ennyi is elegendő. Megnézem a pálcám nem sérült-e meg a nagy bujkálás közepette, de szerencsére semmi baja. Azt sem tudom ezt miért osztottam meg vele, de az a biztos, ha adok néhány tippet neki, ha esetleg keresne. Mindenkit felkészítek – akik engem érdekelnek valamilyen szinten -, hogy bármikor megtalálhassanak. Hiszen nagy szükség lehet rám bármikor. Mikor rájövök, hogy ez önmagában elég kevés információ és fölösleges is, az eddigiekkel kapcsolatban, gyorsan kimentem magam a helyzetből.
- Ja, csak úgy mondtam. – vágom ki magam büszkén. Talán már teljesen hülyének néz és nem fog komolyan venni. Már ha eddig egyáltalán eljutott volna odáig, hogy ezt tegye.
- Bocs, zöldszem Shaelyn az előbbi érthetetlen monológomért, néha magam sem értem magam. Szerintem indulhatunk tovább, ha még van kedved velem múlatni az időt. Egyelőre annyit közölhetek veled, hogy örülök neked, hogy… hogy… velem tartottál és ilyen jó bűntársam lettél. – A két „hogy” között furcsa arcot vághattam, mert a zöld szempár feletti szemöldökképződmény kíváncsi szögbe állt be. Talán tanulnom kéne és lehűteni magam. De az is lehet, hogy nem. Tanácstalan vagyok, mint egy kisközség. Így elindulok a hídon, hogy még távolabb kerüljek a bosszúszomjas Mardekáros népségtől. Remélem Shay velem tart.

Kareem



Néha egészen olyan érzése támad, mintha Kareem agyban valahol egészen máshol járna. Néz, néz, de nem lát. Észreveszi? Igen. Érdekli? Nem. Miért? Mert annyiszor megesett már, hogy éppen aktuális beszélgetőpartnere hasonlóan tett, csak akkor mondjuk épp valami számára érdekes, az illető számára pedig nem létező dologról beszélt és igazából kérdés nélkül locsogott. Most nem ez volt a helyzet, hiszen a hollós érdeklődött felőle, ő pedig a tőle telhető leglekerekítettebb verziót adta elő, megkímélve az unalmasnak épp nem nevezhető részletektől, na de ugye kinek mi az izgalmas. Mindenesetre ő elmondja, amit akart.
- Igazság szerint én sem gondoltam róla korábban, de nagyon sok mindent tud – ha most a férfi hallaná ezt a hangsúlyt, biztosan teljesen meghatná ez a majdnem elismeréssel kiejtett mondat, de ugyebár ezt nem engedhetjük meg magunknak. Igaz, történtek dolgok, amelyek miatt már úgysem tagadhatja le, hogy tulajdonképpen egészen megbarátkozott sorsával, s olykor még élvezi is a büntetőmunkát. Főleg, amikor új dolgokat tanít neki, varázslatokat, melyek nincsenek a tananyagban. Egyedül azok az unalmas másolási feladatok nem tetszenek neki, akkor igen nehéz is vele bánni.
A végzős feddésére elmosolyodik, majd bólint, bár ez a dolog nem rajta múlik, ő mindig csak katona, sosem vezető, nem ő mondja meg, ki jöjjön küldetésre, csak jelentkezik. Többnyire az elsők között. De ez az ígéret nem kerül semmibe most.  Maga az itt lét nincs ellenére, de se kinti talár, se sapka nincs rajta, s így decemberben a hideg kőnek támaszkodni és nem mozogni sehova… hát na, nincs mit magyarázni, fázik.
- Hát, ha te az én hasamtól nem férsz el, az elég rossz lehet, neked! – neveti el magát, miközben fogadván Kareem segítő jobbját, nehézkesen felkecmereg és ő is kimászik. Ott feledett mosollyal arcán hallgatja aztán a fiút, aki úgy adja elő ötletét, mintha legalábbis a ragyaszóródás ellenszerére döbbent volna rá így hirtelen. Szemöldökei is felemelkednek hozzá, mintha tényleg nagy áttörésről lenne szó. Nem hülye lány ő, még ha vannak is olyan pillanatai, amikor egészen olyan benyomást kelt, mint aki egy másik bolygóról jött. A kosárpalánk megint egy olyan dolog, ami okoz némi fejtörést neki. De ebben azért van egy hajszálnyi ismerete. Épp egy hajszálnyi. Arckifejezése talán nem olyan volt, mint azt szerette volna, mert mielőtt hozzászólhatna a témához, némi gondolkodási időt követően, a végzős szabadkozni kezd.
- Ne butáskodj! – böki meg felkarját, próbálja leállítani Kareem önmarcangolását, mely úgy hirtelen kiszakad belőle, de a fiú csak végigmondja. A hugrás elmosolyodik a végén, s megrázza fejét. – Nincs semmi dolgom egyelőre… - rántja meg a vállát, de nem tudja eldönteni, ezt most inkább valami esetlen bóknak vegye, vagy értelmezze úgy, le akarja koptatni. Végül is az előbbi mellett dönt. Mosolyog, majd megpróbál visszatérni az előbbi témához. Kellett neki egy kis idő, mert tudta, hogy ismeri a kosárpalánk szót, csak az emlékek végigpörgetése lassabban ment. Egyszer az egyik mugli születésű háztársának mesélt a kviddics szabályairól, ő hasonlította a karikákat ehhez a palánkizéhez.
- Szóval, az amit mondtál, az az izé, igaz? – na ez egy értelmes beszélgetés kérem szépen, de talán a fiatalok megértik egymást, ennek elősegítéseképpen Shay egyik kezével vízszintes karikát ír le a levegőben, mintha valami nagy üstben kavargatna. – Abba kell beledobni a labdát, igaz? – vonja össze bizonytalanul szemöldökeit. DE!… várjunk csak!
- De szerintem az úgy nem lesz jó. Emlékszel? Neville-ék azt mondták, lehetőleg ne használjuk a Szobát, nehogy lebukjunk vele – hangját lehalkítva, s kicsit bizalmasabb közelségbe hajolva a fiúhoz mondta el érvét, majd visszahátrál, s ismét elmosolyodik.
- Nekem lenne egy másik ötletem. Egy nagyon kicsit macerás, de szerintem néhány bűbájjal meg lehetne oldani. Persze, csak ha nem ragaszkodsz annyira, hogy Ott legyen?! – némi kérdő hangsúlyt is igyekszik belesűríteni, mert ez egyúttal kérdés is lenne. Ha a hollós ragaszkodik a helyhez, ő nem üti bele az orrát, de véleménye szerint dőreség lenne ilyesmivel veszélyeztetni a rejtekhelyüket. Így sem olyan nagy titok már az a szoba, de az iskolában tartózkodó halálfalók nem tudnak róla. Legalábbis még nem akartak ott rajtuk ütni.

[~Egyszer megeszlek emiatt, te drága!~]

SHAY

Megállok, mivel úgy tűnik, hogy nem vagyok neki rossz társaság. Nem is gondoltam, csak a lányok-nők állandóan elbizonytalanítanak, ebben az életben nem fogok kiigazodni rajtuk. Talán még élvezem is ezt, a lányok iránti mazochizmusom végül is nem ismer határokat. De azért nem vagyok védtelen a nőkkel szemben, sok mindent tudok róluk… amíg el nem olvasztanak, mint ez a kedves példány és máris összezavarodok. Gyorsan száguldó nőelemzésem után visszafordulok, és széles mosollyal nyugtázom felé, hogy örülök, hogy velem tart. Figyelmesen hallgatom, ahogy a kosárlabdáról beszél. Szinte látom, ahogy a fogaskerekek beindulnak az agytekervényeit összekötő folyosón, ahogy lenyúl a tudásáért a mugli sporttal kapcsolatban. Legszívesebben beleszólnék, de inkább hagyom, hiszen olyan édes pofát vág hozzá. ~Egyszer megeszlek emiatt, te drága!~ Nem túl nagyok az ismeretei, de ebben aztán igazán tudok majd neki segíteni, amennyiben érdekli a későbbiekben. Nyáron alig van meccs, anya küldi az NBA eredményeket bagollyal. Igaz, csak az utóbbi két évben, mert addig ki nem állhatta huhogó barátainkat, ahogy összepiszkították a konyhát, vagy poénból elloptak egy-egy ruhadarabot a szárítóról. Azóta – mivel mindig megbeszéljük, hogy mikor küldök baglyot – már jól bevált módszerei vannak a tréfás kedvű postások ellen. Néha még szomorúságot és átkozódást vélek a madarak szemében felfedezni, amin nagyot szoktam mosolyogni. Közben Shaelynn végez a rövidke ismeretével, én pedig kötelességemnek érzem felvilágosítani egy kissé. Persze, csak az ő érdekében, ha már velem akar lógni oly ennyire.

- Hát, leegyszerűsítve így van. – bólintok neki beleegyezően, majd vágok egy mindentudó pofát. - Csak sokkal több szabálya van, mint a kviddicsnek például. Ha ezeket ismered, végtelenül jót lehet szórakozni rajta… és szidni a bírókat. Ők azok, akik betartatják a szabályokat. Esküszöm, belopok egy TV-t, és megnézünk egy jó kis meccset mondjuk DVD-n. Egyébként most is tartom, hogy néhány mugli sport varázslat, legalábbis van néhány varázslatos művelője. Lehet, hogy varázsló lenne Michael Jordan? Meg kéne baglyozni valami amerikai iskolának. – teljesen belelkesedem az ötletem. A szemeim csillognak és gesztikulálni kezdek úgy, hogy észre sem veszem. Ő továbbra is türelmes velem, bár nem tudom, hogy csak kedvességből nem neveti el magát, vagy tényleg érdekli. ~Hogy én erre még nem gondoltam eddig. Azokat a trükköket egy mugli nem tudja megcsinálni. Ha igen, leborulok előtte.~ Gondolataim széles mosolyra húzzák az ajkaim, de közben a Szükség Szobájára tett megjegyzése kijózanít.

Csak egy kósza ötlet volt a Szükség Szobája, mert tudom, hogy ott pontosan azt kapnám, amire vágyom. De nem kockáztathatunk, főleg én, akit a fél iskola most árgus szemmel figyel. Tényleg igazat adok neki, nem is tudom, hogy jutott ez eszembe egyáltalán. Ha ott lebuktatnának, minimum repülnék a Seregből, és még lehet, hogy Shayt is magammal rántanám, mert nem árult be. Persze, lehet, hogy beárulna az ügy érdekében és én még csak nem is haragudhatnék rá. Szerencsére meggyőzött, és ez így van rendjén. Általában nem hallgatok senkire, de vannak fontosabb dolgok is nálam. Ezt még pár éve nem ismertem volna el, de Diggory halála felnyitotta a szememet. Voldemort és Halálfalók nagyon nagy fenyegetést jelentenek, Harryért pedig ki kell tartanunk. Külön is szoktam gyakorolni, néhány, a Weasley fivérek  által mutatott elhagyatott helyen, amit csak igazán kevesek ismernek. Igaz, egyedül nem olyan jó, de nem merek senkit sem beavatni. Még Shayt sem, aki most olyan kedvesen hozta a tudatomra, hogy hülye vagyok, hogy még dicséretet is érdemelne. Ráadásul ezt olyan közelről tette, hogy ha még pár centit előrébb jönne, összeérnének az ajkaink. Elakad a lélegzetem, de szerencsére a mondandója végén hátrébb lép, ezzel nagy könnyebbséget okozva nekem, hogy nehogy valami őrültséget műveljek.
- Igen, igen, igazad van. – mondom ki is a gondolataim sebtében, hogy a lány ne gyanakodjon. Bár szerintem már annyi hibát vétettem, hogy rájöhet akár. Nem foglalkozom ezzel, ugyanis már tágra nyílt szemekkel hallgatom az ajánlatát a kosárpalánk máshol történő felállításának lehetőségéről, vagyis ennek az ötletének a kezdetét, mert végül is csak félig mondja el. ~Talán át akarja alakítani a kviddicspálya karikáit? Vagy átváltoztatunk néhány dolgot? Milyen segítőkész, és én eddig hanyagoltam a társaságát. Elég nagy hiba volt!~ örülök magamban.

- Ne várass, tudni akarom, hogy hogyan gondolod! Persze, felejtsük el az előző dolgot, nagyon rossz ötlet volt! – szinte őrültség lángja lobban fel a szememben, annyira érdekel az információ. Szinte fenyegetően felé magaslok és várom, hogy megeredjen a nyelve. Ekkor jut el a tudatomig, hogy akaratlanul is dörzsöli a felkarját, mindkét kezével. Fázik. Még egészen ki is pirult, amióta itt vagyunk. Én meg beültetem a vizes, szűk és hideg lyukba. ~De egy hülye vagy Karr! Figyelhetnél szerencsétlen zöld szeműre is, nem csak magadra!~ Gyorsan megpróbálom megmenteni a megfázástól.
- Várj, tudod mit? Menjünk valami melegebb helyre, kezdek fázni. Sajnálom, hogy nem figyeltem rád eléggé, pedig már biztosan fázol egy ideje. Nem szeretném, ha átfagynál. Bemegyünk, iszunk valami meleg italt és miután lejött rólad a deresedés elmondod az ötleted, jó? – kérdőn meredek rá, kissé hátrébb lépek. Arcomon kedvesség sugárzik és egy kis noszogatás, ugyanis tényleg nem szeretném, ha megfázna miattam. Ráadásul ki tudja, mikor érnek ide jégtáncosaink…