A pincébe vezető út

Sache

- Jah, egész más. - Feleli mintegy félvállról, mintha nem is igazán izgatná a kérdés, a tekintete ellenben éberen rebben a fiú arcára; majd onnan tovább, a folyosó falára. A köveket fürkészi. Keres valamit, de nem találja, ettől pedig hamar bosszús lesz. Összepréseli az ajkait és egy halk, morgásszerű torokhangba sűríti nemtetszését. Persze közben egy pillanatra sem áll meg. A hollóhátas jó kondiban van, hamar beéri majd, ha esetleg lemarad, ő viszont nem szeretne kizökkenni a tempóból.
- Röhejesen, de majd elmúlik. Gondolom. Ez lesz az. - Cellar arcára valami olyasféle kifejezés ül ki, amit az elmúlt napokban Sache számtalanszor láthatott már, Morty viszont néhány hónapja mutatóban sem. A fiú lelassít, lopva a hasa fölé borítja egyik tenyerét, aztán lassan, óvatosan, szinte már áhítatos léptekkel közelíti meg a falat. A Roxfort és a falak... ahol semmi sem az, aminek látszik. Bár ez esetben nagyon úgy fest, hogy a szürke kövek valójában sem mások, csak szürke kövek.
A kérdésre, hogy nála van-e a kő, egy intés nem sok, annyit sem reagál. Megmondta. Megvan. Amúgy sem ez a lényeg, hanem a "kulcs".
- Zimi? - Fintorodik el értetlenül, de nem fordul vissza Sache felé, helyette leszámolja a klubhelyiségtől nézve harmadik fáklyatartó fölötti harmadik követ, majd tőle balra kettőt, végül átlósan fel egyet. Az ujjával körberajzolja a durva felületet, lesöpröget onnan némi port, bár nem jár túl sok eredménnyel. Előhalássza a pálcáját.
- Nem megyünk ki az épületből. - Ingatja a fejét határozottan. Semmi szükség rá. Talán soha többet nem kell elfutnia. Talán...! Egészen kiszáradt a szája az izgalomtól, szinte az önmagába fakuló kőris is belereszket a vágyakozásba. Nem sikerül olyan simára, mint szerette volna, ám a durva vonások ellenére is felizzik előttük az önmagába visszatérő, bíborlila hurok. Ott ragyog a kő körül.
- Despecto! - A fiú srégen felrántja a pálca hegyét, a csomó megszorul, majd kibomlik. Halkan, súlyosan odébb súrlódik valami a falban. A kő csúszott odébb egy szűk gyereköklömnyit. Pince kicsit nyújtózkodik, hogy a résbe csúsztathassa a kezét. Valamiért az a kényszerképzete támad, hogy a fal be fogja zúzni, vagy a túloldalról elkapja egy nyálkás kéz. Semmi ilyesmi nem történik, bár tény, az ujjai közé akadt kis papiros a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető tisztának vagy száraznak. A saját betűivel kiegészített szöveg, a sarkában nyomtatott oldalszám. Egy könyvtári könyvből tépett lap, aligha tenyérnyi.
- Kint hol? A Rengetegnél? Azt mondtad, rengeteget mesélhetnél róla, de hülyeségnek tartanám. - Fel sem néz a másikra, helyette széthajtogatja az írást, és megkönnyebbülten konstatálja, hogy nem esett baja. Gyorsan átfutja, majd könyörtelen mozdulattal a zsebébe süllyeszti. Csak most pillant vissza Sache arcába. Alig egy órája a kutya sem hitte volna, hogy képes így is nézni. Szinte ízekre szedi minden apró rezdülését.
- Attól tartok, valamit elhallgatsz előlem, Sache. - A mardekárosok, és az az undorító szokásuk, ahogy fenyegetések alkalmával kiejtik a veszélyeztetett fél nevét... Ő sem csinálja másképp. - Ne játszd itt nekem a lelkes nyomozót, érzem, hogy nyakig benne ülsz a szószban, és baromira élvezed! Én viszont nem. Rohadtul fáj a hasam, ennek itt pedig annyi köze van a vérhez, mint nekem egy Harry Potterhez. - Undorodó fintorba rándul az arca, miközben jelzésértékűen megérinti a zsebét, amiben a kő nyugszik. Vagy nagyon jól uralja az érzelmeit, vagy túl dühös ahhoz, hogy üvöltsön. - Ki vele, mi történt tegnap? Baleset? - Ismétli vissza az eddig hallottakat. - Összekarmolt egy udvarias vadállat, aki előtte szépen megkért, hogy ugyan, kedves Pinceajtó, tudom, hogy tél van és neked csak vékony ruha meg talár jutott, nincs meleg bundád, mint nekem, de most vedd le őket szépen, had marcangoljam szét a hasadat? Hm? Nehogy szétszaggassam őket, de óh! Várj csak, így meg fogsz fázni! - Riadt képet vág, előadja a megrettent, tutyimutyi vadat, aki nagy mamlasz létére nem tudja, hogy a tüdőgyulladás vagy a vérfolt miatt aggódjon inkább. Az egyikből nem jönnek ki, a másik nem jön ki. - Hmm... Inkább visszaöltöztetlek. Vagy az már te lettél volna? Várj, tudom már! Ott feküdtem a hóban, csurom véresen, félig csupaszon, erre te véletlenül pont arra jártál, és hogy ne fagyjak szarrá, betakartál. Így történt?! Egyet jól jegyezz meg, Sache... - Vesz egy mély, reszketeg lélegzetet, a halántéka merő nyirok, kevesek láthatták eddig ennyire dühösnek.
- Ha valaha is rájövök, hogy hazudtál nekem, és közöd volt az esethez, én kicsinállak. Értve vagyok?
Várakozón összefonja maga előtt a karjait, és enyhén felszegett állal bámul a borzas hollósra.
- Utolsó lehetőség.
Na. Kezdhetsz csiripelni. Még az egyik szemöldökét is felvonja.

*Ezek az éber pillantások kényszerű óvatosságra intik, ahogy a bosszúság is, ami átsuhan a fiú arcán. Hiába a tudás, úgy látszik attól most nem lettek jobb pajtások, rövid ismeretségük alatt első ízben gondol arra a mindenki más számára teljesen evidens kérdésre, miszerint róla vajon milyen információkat tartalmaz a fiú naplója? Hogyan jegyzi fel őt, Sacheverellt, mit tart róla érdemesnek arra, hogy átismételjen, átmentsen egy következő nap számára. Hiszen Cellar elméje nagyon befolyásolható, emlékek híján egy adott nap pillanatnyi impulzusa dönti el, hogy mit ír róla, ha egyáltalán írja azt a csodálatos eszközt, az pedig éppúgy lehet építő jellegű, mint kritikus, ami kritika beárnyékolhatja a későbbi együttműködésüket.
Ezek a felismerések óvatossá, már-már megfontolttá teszik. Leváltja a kényelmes dilis-patkányos fiú pizsamáját az ifjú varázsló talárra, akinek van józan esze, még ha ritkán használja is, és nem beszél vagy tesz bődületes marhaságokat. Követi a pillantásával a körbetekintést, miköben valóban fürgén ered Cellar nyomába, az erőfeszítés legkisebb jele sem látszik rajta, elvégre nem ő a gyengélkedő-szökevény.*
- Ez lesz mi?-*ez a fal is csak olyan, mint a másik, de a fiú arca sokatmondóbb, így aztán már készítené is a pálcáját, hogy egynémely kutatóvarázslatok segítségével rádöbbentse saját magát, hogy mitől is olyan különleges ez a hely, de az elsőbbség a Mardekárosé.*
- Zimi, úgy mint hideg. Hűvös. Tudod... ez olyan hangutánzó szó, vagy hangulatfestő?-*homlokát ráncolva töpreng el, hogy mit is hallott a húgaitól, de talán ez teljesen mindegy is. Akaratlanul is számol a fiúval együtt, mániákus pontossággal, mintha azon múlna a lelki üdve, hogy mennyire jegyzi meg a választott objektum helyét.... HOGY KERÜL POR A KŐFALRA? Egésze n megbűvölten szemléli a jelenséget, majd a felizzó lilaságot, leplezetlen érdeklődéssel, ahogy azt viszont elleplezi, hogy mennyire megkönnyebbült, hogy mégsem kell kimenniük.
Despecto. Megnyitás, megnézés. Vagy valami ilyesmi. Izgatottan megnyalja a száját, a patkánnyel együtt előrehajol, hogy belásson abba a picinyke kis üregbe, ügyesen billeg a lábujjhegyén, de persze nem sokat lát Pince kezétől, ami eltömíti a nyílást, de a kényszerképzeteiben ő is osztozik, ezer és plusz még kettő rémséget el tud képzelni oda, ahova azokat az ujjakat, kezet és csuklót bedugta a másik fiú. Különös helyre rejtette a kicsiny kincsüket, nagyon különös, de nem kételkedik abban, hogy megvan ennek is az oka.*
- A... a Rengetegnél? Nem ezt mondtam, azt hiszem-*zavartan összehunyorítja a szemét, megnyalja a száját, ahogy a csapda halovány körvonalai derengeni kezdenek körülötte. Együtt állították fel Cellarral, ő pedig szépen belesétált a saját szórakozottságának labirintusán keresztül. Körbecikázik a folyosón a pillantása, mintha a menekülési útvonalat keresne, de nem, az per pillanat nem erre vezet.
Túl sokat fecsegsz Sache, az itt a legnagyobb baj. Minden látszat ellenére egy Mardekárossal beszélgetsz, márpedig egy ilyen hogyan maradna életben a saját klubhelyiségében egyáltalán, ha nem jegyezne fel rögtön minden szót és indítékot, nem fedezné fel a társai hamisságát?
Hát, egyelőre úgy fest elbukott a próbán. Nem elég ravaszul következetes és következetesen ravasz ahhoz, hogy az orránál fogva vezethesse Cellart, de legalább megpróbálta.
Fanyar mosolykával konstatálja a nevét, bármennyire is jól hangzik, érzi benne a fenyegetés ízét, a zsebre vágott papír után sóhajt egy fájdalmasat, mielőtt erőt venne magán, és megállna a rászegeződő, boncoló pillantás fényében.*
- Egy kicsit paranoiás vagy, egészen biztos lehetsz abban, hogy lelkes nyomozó vagyok. Jó, lehet, hogy tényleg élvezem, de hidd el, neked is jobb volt úgy, hogy „eltitkoltam” valamit előled-*sóhajt, hátrasimít egy, az arcába hulló göndör tincset, megfeszíti és kihúzza magát, ennek persze elvi jelentősége van csal, látványra nem lesz különösebben magas, összehúzza a szemét. Bizarr kis mosoly költözik a szája sarkába, ami csak attól lesz igazán bizarr, amit azután mond.*
- Igazából szerintem ez sokkal jobban hangzik, mint az, hogy egy hagyományos ezüstkéssel egy pentagramma formát metszettem a hasbőrödbe a köldököd körül, amibe a követ kellett volna helyezni, de egyelőre nem mertük, nem tudva milyen hatással lesz, így a varázslatot kipróbáltuk anélkül és hát... az eredményt már ismered-*a lábujjhegyére áll, aztán a sarkára billen, látja maga előtt az aggodalmas vadállatot és elkapja a vágy arra, hogy akarjon egy olyat. Cellar biztos tudja hol élnek.*
- Rosszul lettél, eltüntettem a mágikus jeleket, hogy nagyjából vadállat-támadásnak látszódjon, aztán a gyengélkedőre juttattalak. Lásd be, ez nem volt igazi hazugság, csak egy kis kedvesség, hogy ne ijedj meg nagyon.

Sache

Hah! Érezte, hogy valami bűzlik a másik körül, érezte, érezte, és ha nem lenne ilyen izgatott, hogy szóhoz sem jut tőle, most kemény ujjal mutogatna a másik homlokára! Tudta! Úgy tudta!... Na de... Várjunk... MIIIIII?!?!?!?!
A másodperc töredéke alatt történik, ahogy megreped a földre ejtett tojás héja, és hirtelen nyúlós, nyálkás benne plöttyen elő belőle. Pince alakja jó egy egész fejjel nyúlik magasabbra a haragtól!
- Teee... - hörgi földöntúli, visszafogottan reszkető hangon, ám e hördülésbe mégis minden porcikája külön reszket bele. A magabiztos, már-már fanyar, fensőbbséges nyugalmat sugalló vonásokat csúnyán megszaggatja a döbbenettel vegyes méreg. Mit törődik most azzal, hogy fáj, ha kihúzza magát? Kit érdekel, hogy olyan kincs lapul a zsebében, amihez a kulcsot ezzel a szerencsétlen, aljas, rohadt, szemét, áruló gazember...!
- Ezért most megöllek... HALLOD?! HALOTT VAGY!!! - Talán fel sem fogja, mit csinál, az ujjai maguktól rándulnak, a karjait láthatatlan erő rándítja előre, mert nem, ő nem az az erőszakos alkat. A bőre, a csontjai, a húsa, a vére akarja azt az érzést, amint a peckesen illegő-billegő hollóhátas csigolyái elroppannak a markában! Csak az ujjbegyei akarnak az izmaiba fúródni, elnyomni a lüktető ereket, csak a...
Ha Sache nem vigyáz, Pince hirtelen felindulásból a torka után kap, és úgy taszítja a folyosó falának, mint egy súlytalan kis semmit, hogy csak úgy koppanjon a feje! Le akarja verni a képéről azt az idegesítő kis vigyort, így hiába fáj, a dühe megsokszorozza az erejét, sőt: egész kiforgatja magából a jámbor Kígyót. Ezen a folyosón Ő az Úr! Ezen a folyosón a Prefektusok is hallgatnak, ha egy senkiházi kis szarzsákot helyrerak! Ezen a folyosón ma Sacheverell d'Espèrey zöldre-lilára vert, nyöszörgő személye lesz a rinyáló szőnyeg!
A torkánál fogva szegezi őt a falnak, aztán az arcába mártja az öklét. Az arcába mártja az öklét jó párszor.

*Milyen jól jön, hogy az imént még a pálcáján motozott a keze, hogy a fal rejtekét felfedje, mert ez egy igazán érdekes és félelmetes jelenség, ahogy a jóravaló Cellar gyerekből valahogy előkerül az az indulatos kamaszállat, amit mindannyian ott hordoznak magukban, megül a szívükön, körbetekeri a gerincüket és a velőbe meresztgeti a karmait, mindakkor, amikor az ember úgy érzi, hogy ideje lenne felrobbanni és szétmarcangolni a világot, de a tanult megszokás ezt nem engedi meg. Hát… most megengedte magának, és Sache a maga részéről le van nyűgözve, még akkor is, ha a patkány riadtan menekül el a közeléből, mert az ilyen harci helyzetek nem neki valóak. Neeem, ha valaki a kis gazdájának talárja alá nyúl, annak kicakozza az ujjait, az rendben van, de ilyen bőszültség ellen mit tehet a kis rágcsáló? Semmit. És nem is kell semmit tennie, nincs ilyen elvárás.
A Hollóhátas a maga részéről figyeli az arc átváltozását, a mélyről jövő hörgés első hangjaira a keze határozottan a pálcájára fonódik, az éntudatának a része, hogy ahhoz nyúljon, hogyha baj van, márpedig most úgy fest, baj van, és aki tegnap még a barátja volt, az mára már-már az ellenségévé válik, vagy legalábbis felfortyan ellene, miközben ő még mindig tisztán és esszenciális jóindulattal aggódik a sebei miatt, amiket ő okozott, de hát éppen ezért.*
- Ne csináld ezt -*kéri szinte szelíden, jámboran, amikor a fiú felcsattan, körülpillant a folyosón, hogy vajon hányan hallották ezt, erősen fohászkodik azért, hogy ne sokan, csak egyszer adja Merlin, hogy senki ne figyeljen fel arra, ahogy két diák összepárbajozik a folyosón, de talán a mágiatermészet törvényei nem egészen így működnek és…
… mire visszafordítja a fejét, hogy megpróbálja megnyugtatni Cellart (na ugye, hogy jó volt az a hazugság, legalább nem izgatta fel magát), addigra egészen különös tettre szánta el magát Mardekáros barátja. Megüti. Megízleli a saját vérét a saját száján, mindenféle varázslópárbaj-kifinomultságtól mentes ez az ütés, olyasmi, ami egyszerűen nem illik hozzájuk, és mégis, itt van a fájdalom, az arccsontjában reszket végig, visszhangot ver a falnak koccanó koponya kemény hátsó felében, ott van mindenhol, de legfőképpen a hollóhátasban is fellobbanó harci kedvben és sértettségben, őt csak ne üsse meg senki, a baljával a mellkasánál megtaszítja a fiút, a fejét elkapná a következő szédítő ütés elől. A pálcája ellenben az oldalához simul, és már mondana is egy átkot, egy gonoszat, fájdalmasat, vagy éppen olyat, ami teljesen nevetségessé teszi a másikat, bosszúátkot…
… de hiszen ő a barátod!*
- Obscuro!-*sziszegi önmaga gyengesége miatt dühösen a torkára forrt kéz alatt, megvakítva ezzel a fiút, majd két kézzel ellöki magától és néhány lépést hátrál oldalra, hogy zihálva és feldúltan, de jobb pozícióból nézhessen szembe a feldúlt fiúval.*
- Tegnap még jobb fej voltál.

Sache

Pince úgy érzi, lángoló cserépdarabok ropognak az ökle helyén, ám az a meglepő tény, hogy neki is fájt megütni a másik fiút, cseppet sem lohasztja le a kedvét. Sőt! Mintha megrészegülne a sikertől, újabb lendületre emeli az öklét. Majd ő megmutatja ennek a lebetűzhetetlen nevű hollóhátasnak, amit meg kell, és abban aztán nem lesz köszönet! Se gyógytea recept cickafarkkal meg kamillával, háromszor forralva, hangyatojással és bizmut-szulfáttal kótyagosítva!
A puszta gondolat elég ahhoz, hogy Pince arcát - ha ugyan lehet még fokozni - még ádázabb vicsorba gyűrje a méreg. Lesújt, Sache viszont idő közben kapcsol, őt pedig pontatlanná teszi a mohóság. Csak bántani akarja, de nincs igazán türelme célozgatni, ahhoz hideg fej kéne. Úgy sodródik le az ökle a hideg kövek irányába, mint egy gellert kapott kamion.
Ennek nem örül, következésképp csúnyát morran a mázlista fiúra, és már emelné a kezét, hogy a koponyája síkjába lapítsa az orrát, mikor valami történik.
- Áhh...! - kiáltja dühös-rekedten, miközben az arca elé rántja mindkét kezét, és vadul dörzsölni kezdi a szemeit. Átkozott! B*szd meg, Sacheverell! Hogy a retkes motkány töke hasadna ketté a...! A lökéstől veszélyesen megtántorodik és egy-két kurta lépést hátrál. A léptei bizonytalanok, de nem esik el.
- Rohadj meg. - morzsolja a fogai között, szívét-lelkét beleadva a kívánságba - Tegnap a saját véremben tocsogva feküdtem a hóban!
Oké, ez a kifakadás pillanata. Tisztán a kifakadásé, mindenféle testi erőszak nélkül. Ami azt illeti, az iménti kis tornagyakorlat nem volt bölcs dolog. A fiú lassan, egy végtelenül gyöngéd mozdulattal a hasára borítja az egyik tenyerét, és még mindig nagyokat pislogva megrázza a fejét. Kimelegedett, a bőre nyirkos, a talárja meg úgy lóg rajta, mint egy hevenyészett fotelsarkon. Alig észrevehetően, de összegörnyed.
- Tudod, mit? Itt a te nagyszerű tea-esszenciáló szarod, és megkapod hozzá a receptet is... - felületesen, gyorsan veszi a levegőt, egy pillanatra vissza is fojtja, amíg a zsebébe túr, és remegő kézzel előhalássza a falból kiszedett papirost. Kis híján elejti, ahogy Sache elé dobja a földre. - nesze! A tied lehet az egész, nekem ennyi BŐVEN elég volt! - Ugyanazzal a fájdalmas, bizonytalanul remegő mozdulattal halássza elő a rongyokba bugyolált "dolgot" is, és odalöki a pergamendarab mellé. Cseppet sem érdekli, hogy törékeny vagy sem.
Egyáltalán nem érti, hogy remélhetett gyógyulást egy kis teától. Ennek semmi értelme! Tudni akarja, MIÉRT. Mikor újra megszólal, a hangja keserű, de határozott, pont mint egy büszke, frissen átvágott kereskedőé, aki igyekszik tartani magát, de túl nagyot csalódott ahhoz, hogy jó képet vágjon hozzá.
- Hogy a francba vettél rá, hogy hagyjam magam megvágni?

*Harci düh, pimasz, emberi ösztönösség, varázslóhoz annyira méltatlan, még ő is tudja, félvér család fogadott gyermeke, próbálja is visszafogni magát. Egyre csak mantrázza, „Cellar a barátod”. Ő nem az ellensége, csak megijedt, zavarba és kétségbeesett, megesik az ilyesmi a feldúlt fiúkkal, különösen, hogyha valami szokatlan és különös dolgot művelnek, márpedig az ő közelében minden szokatlanná és különössé válik. Joviálisnak és türelmesnek kell lennie vele. Mintha a bátyja volna. Egy kissé veszett báty.
Nem fogadhatja örökbe, csak azért, mert látta kiszolgáltatottan és elgyengülve, és mert úgy érzi, tartozik neki. Érdekes dolog ez a tartozás, mert nem érzi jogosnak a hozzá vágott szavakat, élénken fintorogva figyeli a szemeit dörzsölő fiút, szembefordul vele.*
- Nézd, nem így akartuk, oké? És ha véres is voltál, vigyáztam rád. Elhoztalak a gyengélkedőre is-*próbál a lehető legtisztábban szólni, mindenféle neheztelést kiirtani a hangjából. Aztán oldalra lép csendesen, még mielőtt a hangja alapján Cellar újabb rohamot indítana felé. A pálcáját továbbra is rászegezi, fenntartja a varázslatot, amíg szükséges.
Egy kicsit sajnálja, hiszen látja az ijedelmét, és a félelem mindig sajnálatra méltó. Új ez neki, nem tapasztalt, soha meg nem tapasztalt. Micsoda átok elfeledni a tegnapot, a megtörténtet, bár sokat gondolkodott rajta, még nem eleget, még van mit átgondolnia azon, hogy ez mennyire súlyos teher is.
De ő nem rontotta el. Legalábbis nem látványosan, nem direkt, csak egyszerűen nem volt elég megnyugtató és határozott ahhoz, hogy Cellar befogadja, amit mond. Elég szomorú. Még szomorúbb, ahogy összegörnyed, a Hollóhátas érzékeny szívébe markol a szomorúság, ahogy a hasára fog, hiszen mégiscsak megsebezte.
Mindazonáltal létezik fontossági sorrend is ezen a világon, gyorsan lehajol a papírért és a tárgyért, fájdalmasan rándul az arca megint, rossz látnia, hogy csak így dobálja.*
- Mi ez a papír? -*ráncolja össze aztán a homlokát, felbámul a fiúra rosszallóan, minden lelkiismeret-furdalása ellenére sem szereti, ha hülyére veszik, a tekintete elsötétül. Kirázza a rongyból a tárgyat is, hátha az sem az, aminek látszik, vagy aminek ő hiszi.*
- Mert akkor még több megfontoltság és hit volt benne, érdeklődés a jó dolgok iránt. Elmondtam neked mindent, amit én tudtam, és … MI A MERLIN EZ?!
*Nagyon gyorsan nagyon feldúlttá ás dühössé válik, felpattan, tesz néhány lépést Cellar felé, aztán megtorpan. Egészen nekikomorodik, az ujjai megfeszülnek a pálcán.*
- A saját házfolyosótok fogsz a saját véredben fetrengeni, ha nem adod vissza, ami az enyém.

Sache

Pince túlságosan el van foglalva azzal, hogy valamelyest csillapítsa a szemei előtt kánkánozó csillagokat, így a legkevésbé sem tűnik fel neki Sache szánalma, vagy az imádott ereklye iránt érzett aggodalom. Egyszerűen csak idegesíti, hogy bármerre néz, vak foltok takarják ki a képet, és a biztonság kedvéért még keringenek is a látóterében.
Kelletlenül, szinte csak foghegyről morzsolja oda a választ, miközben ő is a zsebébe süllyeszti a kezét, hogy elővakarja a pálcáját.
- Kutattam egy kicsit a könyvtárban, meg a trófeateremben... és megkérdeztem azt a kopott, lila kalapos festményt is. Úgy tűnik, a kincsed nem más, mint egy egyszerű tea kivonatoló kristály. - A hangja kicsit elmélyül, ahogy kezd idegesebb és idegesebb lenni. Hol a fenében van egyáltalán a pálcája?! - Az ég szerelmére, szedd már le rólam ezt a sz*rt!
Legszívesebben újra orrba nyomná a szenvtelen hollóhátast, ám ekkor valami változik. Mi? Mi mi? Mi van? Nem látja tisztán, de a hangsúlyból ítélve valaki valamit valamerre annyira sikeresen elkavart, hogy aranyba kéne önteni a nevét, és... nem, nem Gabriel Mirol írja a történetet, szóval storno. Tehát a kincs eltűnt. Vagy nem? Nem, nem tűnhetett el, hiszen pont ott volt, ahova tette, és rajta kívül senki más nem fér a naplójához, amibe a pontos helyet és bűbájt lekódolta!
A fiú arca még így, zavarodottságában és mérgében is megnyúlik a rökönytől.
- Hogy mi van?! Ott van, a rongyok között, nézd meg újra! Leszedted róla a leplezőt? Basszus már, Sache, ne hülyéskedj velem, nem látok semmit, azt sem értem, mi a francról hadoválsz.
Erőszakkal csitítja vissza normális hangerőre a mérgét, hogy legalább másokat ne vonzzon a helyszínre. Ha egy pszichopata kis mocsok képes uralkodni magán, hát neki is menni fog. Beleremegnek az ujjai az így elfojtott indulatokba, de ökölbe szorítja őket. Mostanra teljesen áthűltek. Újra megdörzsöli a szemeit, mintha az segítene.
- És ne fenyegess úgy, mintha elemi jogod lenne bármikor kibelezni csak azért, mert másnapra úgyis elfelejtem. Seggfej.
Ezt már mellesleg csak odamormogja a végére, feltéve, ha nem segítenek a szemén.

- Zagyvaság - minősíti dühödten az összehordott ostobaságokat, megfeszül a keze, ökölbe szorulnak mindkettő, de hát a jobbjában a pálca, baljában pedig az a szemét gyűrődik össze a hülyeségekkel telefirkált papírral, amit a Mardekáros fiú elé vetett. A hangja megtelt haraggal és dühvel, nehezen tartotta féken magát, de abban mindenképpen igazat kellett adnia Cellarnak, hogy nem fenyegetheti csak így itt, a folyosón. Elvégre ez egy Mardekáros folyosó. Ez a pince. Nem a Hollóhát torony, vagy éppen a környéke.
A Roxfort kognitív térképén ez a terület egy veszélyes hely. Mondhatni, gettó, igaz, aranyvérű gettó, és ráadásul nem csak aranyvérűeknek.
- Megnéztem - erőszakosan megpányvázza a torkában az indulatokat és az elméjében is, nem gyerek már, lepattintja Cellar szeméről a vakító varázslatot, könnyedén, a varázserejének teljesen és magabiztosan az ura, olyannyira, hogy nem fél a magas fiú közelébe lépkedni, mintha egyáltalán nem tartana attól, hogy újra megütni, pedig még érzi kemény öklének haragos nyomát, de megküzdene vele, és legyőzné, ebben egészen biztos.
Valójában ebben mindig teljesen biztos. Egoizmus nélkül.
- Látod - nem kérdés, hanem kijelentés, felemeli a tárgyat és az írást - Még csak kinézetre sem olyan, mint amit leírtam neked, miközben a folyosón szerencsétlenkedtünk - elsősorban persze Cellar állapota miatt, ami egy közös kísérlet nyomán alakult ki, és most dühítően tagadja, mintha soha nem lett volna lázas szemű, lelkes, kísérletre és tettre kész ifjú diáktárs. Hazugság. Minden napja egy új hazugság, amivel a saját életét fonja és alakítja. Nehéz élet, de ettől függetlenül nem tartja megbocsáthatónak ezt a hozzáállást. Mintha nem is ugyanaz a személyiség lenne.
Talán nem is rá dühös igazán, hanem a megfigyelésre, hogy ennyire nem számít a személyiség. Hogy emlékek nélkül az ember nem ugyanaz az ember. Hogy egy ilyen törékeny, könnyen elvesző kacat-kincs határozza meg a létezésének színét, értékét, tartalmát, a valóságbeli dimenzióját. Emlékek nélkül senki és semmi lesz. Ő is az lehetne. Ez megijeszti és megfélemlíti egyszerre, szívesen elmenekülne ez elől a hátborzongató gondolat elöl, de nem lehet gyáva és gerinctelen, ráadásul vissza akarja kapni azt, ami az övé.
Ridegen néz fel rá, kék szemeit keményen, szórakozottság nélkül szegezi az arcára, mintha annak a kibelezésre máris sort keríthetnének.
- Nem ezt adtam neked. Elhagytad vagy elveszítetted, vagy ellopták tőled a drága háztársaid, nem igazán számít, szerezd vissza.

Sache

Nagyokat pislog, mintha szükségét érezné, hogy az átok maradék szemcséit is kimossa a szeméből, aztán kicsit ráz a fején, és a felmutatott gombkilincsre bámul. Egy kurta másodpercig egyáltalán nem tudja hova tenni a látott képet, az agya egyszerűen nem kapcsolja össze azzal, amiről egész eddig szó volt. Nem rémlik, hogy kilincsnek álcázta volna az illetéktelen alakok miatt... Vagy mégis? Ezt ő csinálta? Jesszus, mi a fene járhatott a fejében?
Még mindig némán az értéktelen kacat után nyúl, hogy alaposabban is szemügyre vehesse. A pálcáját valamikor elejthette, mert most a lábától nem messze pillantja meg a padlón. Nem esik jól lehajolni érte, de ha választania kéne, hogy ebben a kínos-kínos-KÍNOS helyzetben hallgassa a talán jogos lecseszést (egy hollóhátastól), vagy száz felülés itt és most, hát az utóbbit választaná. Egészen kiszárad a szája, egy kicsit megnedvesíti az ajkait, miközben óvatosan a fal mellé botorkál, és nekiveti a hátát.
Csendesen elmormolja a kendőző bűbájt feloldó igét, a díszes gombkilincs azonban makacsul megmarad réz- és faberakásos, semmi különösséget nem mutató gombkilincsnek. Pince szemöldökei úgy futnak össze, mint akinek szöget ütött valami a fejében - ez a valami azonban nem emlékkép. Még csak halvány tippje sincs, mi történhetett, pedig lázasan kattog az agya. Ez a valami a szégyen.
- Vacsorára meglesz. - jelenti ki egész gyászosan, hitetlenül. Kerüli a másik fiú tekintetét, épp elég büntetésnek érzi, hogy alul maradt ebben a meg sem történt összecsapásban. Maga elé réved valahova a levegőbe. Elnézést nem fog kérni azért, amiért behúzott neki, viszont ami a varázstárgyat illeti...
- Várj meg a bejáratnál. - Nehezebben jön a nyelve hegyére ez az egy nyüves szó, mint gondolta. Most már nem csak a szemei ragyognak lázasan, de az arca is égni kezd a sápadtsága felett. - Sajnálom, az én hibám.
Bárcsak tudná, honnan a francból vakarja elő az ereklyét anélkül, hogy az egész Mardekár tudomást szerezne róla! Lassan megborzolja a haját a tarkóján, aztán nagyot szusszan, kihúzza magát, és eltökélten sarkon fordul. Nem ártana addig nyomra bukkannia, amíg még emlékszik, hogy egyáltalán mit keres.

Átengedi a kilincset, legalább olyan undorral lökve Cellar kezébe a közönséges tárgyat, mint aki biztos abban, hogy nincs álcázás rajta, bár ő maga nem vizsgálta meg, minden kis varázslónak meglehet a magához való megérzése. Amúgy sem hinné, hogy Cellar elvarázsolt volna egy olyan erős mágikus tárgyat, mint amilyen az, hiszen akkor elrejtenie sem kellett volna, maradhatott volna a ládájában. Vagy bárhol. Akárhol, ahol nagyobb biztonságban van.
Sóhajt. Okos varázsló egyedül dolgozik, és legfeljebb darabokban használja fel hozzávalóként a többi mágiást. A bizalmi alapon működő tapasztalatszerző kapcsolatoknak volt valaha is jó vége?
De felesleges lenne átadnia magát ezeknek a hozzá cseppet sem illő kesernyés gondolatoknak, metsző pillantását rajta tartja a fiún, ahogy a pálcájáért hajol, aztán odébb botorkál, rideg tartózkodással váltotta fel a korábbi készséges, meleg, bújós segítőkészségét. Nem ad segédkezet, pedig ugribugri módon könnyedén felvehette volna az elhagyott vesszőt, támogathatná a pórul jártat.
Majd máskor. Amint megbocsátja neki, hogy elveszítette azt, amit rábízott. Egy dolog elveszíteni az emlékeket, és más dolog hanyagul vigyázni magára. Bár legalább az eddigi tapasztalatait megtalálta  a naplóban, illetve hát tudta, hogy hol keresse a rejtekhelyet, még ha nem is volt itt, amit kerestek. Fél siker, fél haladás, gyakorlatilag nem ér semmit.
Mordul valamit a vacsora szóra, a szemeit gyanakvón összeszűkítve vizsgálja Cellar arcát, aztán sóhajt.
- Figyelj, tudom, hogy gorombán hangzik, de ne sértődj meg, amiért azt mondom, hogy teljesen esélytelennek tartom, hogy egyedül a nyomára akadsz - sima hangja józanul cseng, megnyalja a száját, aztán meg is dörzsöli, kelletlenül rácsodálkozva arra, hogy tényleg megütötték, efelett még nem tért egészen napirendre, de azért már tovább tud lépni.
- És ha meg is találod azt, aki gondolom követett ide, és lenyúlta a cuccot, akkor is hogyan szerzed vissza tőle? Szinte teljesen biztosan házadbeli volt. Nem jegyeztél fel valamit, ami gyanakvásra adhat okot? Nem követtek? Nincs rejtett varázstárgy-piac a klubhelyiségetekben? - szálldosó fantáziája egészen nekibuzdul.

Sache

- Hm? - Ő már indulna, mikor Sache újra belefog valamibe, ami hosszúnak, kellemetlennek, azaz további lebaszásnak ígérkezik. Pince arckifejezése magáért beszél, ahogy nyegle, unott mozdulattal a másik fiú felé fordítja a fejét, a pillantása enyhén szólva sem nevezhető barátságosnak. Elege van belőle, hogy ő a hülye. Igen, elismerte, igen, elnézést is kért, itt, a saját folyosójukon, meghunyászkodott, leszögezte, hogy megtalálja azt a becses csecsebecsét, mi a franc kell még?! Ám ahogy Sache egyre inkább belelovalja magát a találgatásba, úgy a mardekáros arcáról is oszlani kezd a sötét bosszússág - végül egész átadja a helyét az élénk figyelemnek.
Valószínűleg eldöntötte, hogy inkább nem veszi magára a vélhetőleg unalomig ismert sértést, mert egyáltalán nem teszi szóvá a dolgot, helyette lehunyja a szemeit, biccent egy rövidet, és kurta szusszanást követően Sache szemeibe néz.
- Értem, mire gondolsz, de sajnos nem. Ennyit tudok. Ennyit mondtam rá a nap... - ennél a pontnál a szemei finoman összeszűkülnek, mintha furcsállná, hogy ilyen nyíltan beszél erről a dologról. Enyhén szólva is intim a téma, valahol szégyellnivaló is. Minden nap újra és újra meglepődik azon, hogy mások is tudnak a fogyatékáról. Aztán hála az égnek minden nap újra és újra el is felejti. - ... a naplómra. Khm.
Futó pír jelenik meg az arcán, ahogy félrepillant, hogy szabaduljon a másik közelségétől, helyette előveszi a kilincset, és azt kezdi forgatni. Ha emlékezne az elmúlt pár napra, az felérne egy kisebb fajta csodával. Mégis, honnan tudná, hogy követték-e? Láthatóan az sem hagyott mélyebb nyomot benne, hogy felnyesték a hasát. Nagyon erőltetetten fókuszál a kilincsre, hogy elterelje a figyelmét.
- Ha ki tudnánk deríteni, honnan szedték le, valamivel közelebb lennénk. Vagy ha le tudnánk tapogatni a nyomát. Vagy a varázslatot a falon. Vagy valamit.
Kurtán elmosolyodik, visszapillant Sache arcára.
- Honnan szeded ezt a sok hülyeséget? Még hogy varázstárgy-piac... Tetszene, mi?

Cellar arckifejezése egy kissé bőszíti, ez megakadályozza, hogy felvegye a korábbi barátságos tónusát, bár hajlamos lenne rá, de azért megpiszkálja a büszkeségét ez a tekintet. Cellarnak csak ne álljon feljebb a hollóhátas fiú szerint, mert bármit is mond vagy tesz vele, teljesen jogos, és még mindig nem egyenértékű azzal a kárral, amit ő okozott neki.
Persze, azt szokták mondani, hogy az emberi élet, test és sérülések nincsenek egyenértékben a tárgyi vagyonnal, de hülye az, aki ezt elhiszi. Aki valamiben hanyag és felelőtlen, az igenis bűnhődjön meg érte és térítse meg a kárt. Ha szadista lenne, most nagyon könnyen megtérítetthetné, de ő inkább vissza akarja kapni az örökségét, áhítja azt. Kicsit önmagát is hibáztatja, miért bízik meg egy kígyóban? Lehet, hogy házi biznisz? Cellar most előadja a hülyét, falazva annak, aki eltulajdonított a tárgyat, aztán majd azok ketten osztoznak a hasznon? Meglehet, könnyen meglehet, túlságosan is kényelmetlen és valószínű gondolat, újra beráng tőle a szeme sarka, összeszorítja a fogait, keményen és határozottan viszonozza a rávetett pillantást.
Elvégre minden kombinatív paranoia ellenére is hajlamos hinni abban, hogy elő fog kerülni a varázstárgy, és ő visszakapja épen, rendben.
- Ez is több, mint a semmi - szinte vigasztalón mondja, mégiscsak rossz lehet egy naplóra felmondott (hah, nem is írja!) információk alapján tájékozódni a világban. Teljesen elveszíthette a realitásérzékét, hiszen a jó és a rossz fogalmai már rég nem lehet tisztában, elvégre minden egyes emberi tettet nem tud szavakba önteni, illetve tudhat, de nincs arra idő, órák alatt sem végezne a felmondással.
Milyen érdekes lehet az a napló. Hirtelen szívesen megnézné.
- Körülnézhetünk a könyvtárban ilyen bűbájok után, biztos van valami ehhez hasonló. Crasso professzor egyszer említette - hogy a tárgyak beszélnek hozzá - hogy vannak bűbájok, amikkel ki lehet deríteni, hogy egy levelet például ki írt, megnézhetjük vele, hogy ki babrált a kilinccsel és/vagy az írással - új lelkesedéssel telik meg, megnyalja kiszáradt száját.
- Elég élénk a fantáziám, és persze, hogy tetszene! Varázslatos lenne, nem igaz?

Sache

- Hát de nem sokkal... - mormolja maga elé kedvetlenül. Még mindig nem akaródzik Sache arcába néznie, helyette a kilinccsel foglalkozik. Ha tudná, hol látta azelőtt... Baromság. Honnan tudná? Bár a Roxfortot elég jól ismeri még a baleset előttről, így ha csak nem valami friss restauráláskor került ide, emlékeznie kéne, hogy látott-e már egyáltalán hasonlót a kastély falain belül. Vagy azon kívül.
De ki figyeli a kilincseket, mikor vannak ajtók?
Azért lassacskán, még ha nyögvenyelősen is, csak sikerül rátalálnia a régi hangjára, és bár nem mondja, hálás a fiúnak, amiért nem vagdos további szitkokat a fejéhez. Akár még barátok is lehetnének. Vagy már azok?
Pince arcán megszélesedik a mosoly erre a hírre.
- Igen? Akkor mi a francra várunk még, menjünk! - azzal zsebre vágja a kilincset, a pálcát, és terv szerint elviharzik a könyvtár irányába. Az elviharzást azonban nagyban akadályozza a hasa. Nem nyafog miatta, nem nyöszörög vagy kúszik-mászik a fal mentén, igyekszik jól tűrni a fájdalmat, de a szája vonala bizony megkeményedik, a sarka megrándul, a hangja pedig elsőre elcsuklik, ahogy válaszolni akar. Elneveti magát.
- Ha lenne ilyen piac, rendelnék egy új memóriát. - az arcán látszik, hogy ez a gondolat, még ha olyan valószerűtlen is, valamelyest eltereli a figyelmét a jelen állapotokról, mert mintha kisimulnának a sápadt vonások. Azért az egyik kezét meg-megmozdítja a hasa felé, mikor nagyobb levegőt vesz, bár sosem nyúl egészen oda.