A pincébe vezető út

A folyosó a bejárati csarnokból induló pince-folyosóból nyílik balra. Ha erre jössz, akkor 40 méter után a jobb oldalon megpillanthatod a beugrót, mely a Mardekár klubhelyiségébe nyíló kétszárnyú ajtót mutatja, persze csak ha tudod, hol kell azt keresned.

Nem messze innen található a bájitaltanterem és a pince maga.

Rabbythia

Még alig kezdődött el ez a tanév, de máris túl vagyunk jópár bájitaltan órán. Valahogy sosem szívleltem ezeket az órákat, s ezen még az sem változtatott, hogy pár éve új tanárt kaptunk. A házvezetőm Perselus Piton helyett egy újonc Travis Foley lett a bájitaltan tanár, aki idén megkapta a Griffendél házának vezetőségét is. A mostani óra azonban még a szokásosnál is szarabb volt. Nem elég, hogy össze voltunk vonva egy csomó hisztis negyedévessel és a Hugrabugosok és Griffelndélesek bénázásai is kiborítottak. A Hollóhátasok legalább okosak, így ha ki is nyitják a szájukat általában nem hülyeséget beszélnek. Az adott utasítások szerint az órán egyedül kellett előállítanunk egy főzetet, hogy a mintát a prof később értékelni tudja. Persze, hogy nem ment a legjobban a dolog, így mire sikerült a tökéleteshez nem éppen hasonlítható főzetet elkészítenem, egy könyvet teleírhattam volna azokkal a káromkodásokkal amikkel munka közben magamban a professzort és azt az átkozottat illettem aki kitalálta a bájitaltant. Pedig elvileg nem egy nehéz főzet volt amit el kellett készíteni, de nekem gyakran már a legkönnyebbek is nehézséget okoznak.
Kicsengettek
A legtöbb diák kapkodva szedi össze a holmijait, s egy apró üvegcsét az asztalra dobva rohan ebédelni. Én azonban nem sietek. Ráérek hiszen csak este lesz újabb órám addig lustálkodhatok ahol akarok, s megspórolok magamnak egy tülekedést a legjobb helyekért. Lassú mozdulatokkal a táskámba süllyesztem a könyvem a pennám, s néhány olyan dolgot amit sikerült teljesen feleslegesen elővennem. A fiolára ráhelyezem az apró dugót s miközben elindulok, hogy helyére rakjam az üstöm az apró kristályedény a tanári asztalon landol.
Szinte utolsóként bandukolok végig a folyosón, míg elérek az elágazásig ahonnan a házunk bejárata is elérhető. Azonban egyelőre nincs kedvem bemenni még annyira sem, hogy lepakoljam a dolgaim. A sok bunkó tájparaszt még akkor is széthordaná ha éppen varázslatot tennék rájuk. Helyette táskám egyik rejtett üregéből előveszem kedvenc kis runespooromat, s a nyakamra tekerve sétálok tovább, miközben ügyelek arra, hogy a kígyó mindvégig a pólóm rejtekében maradjon

Drew

-Rabbyt, menned kéne órára! Nevet rám Blane de én nem megyek sehova a folyosó tök üres és már csak egy nyomorult bájitaltan órán kell túlesnem utána pedig ünnepélyesen is végeztem a nappal. Elhúzom a számat, jó lenne az egész napot Vele az az Blane-el tölteni de olyan kevés hely van ahol egyedül lehetünk.
-Jó. Tényleg mennem kéne. Hát...szia. Mondom egyszercsak hirtelen és faképnél hagyom a mostohabátyámat, szoktam vele ezt csinálni ilyenkor még jobban hiányzom neki, tudom és érzem. Ugrándozva lépegetek a folyosón, boldog vagyok először igazán boldog a bátyám és az anyám halála óta. Persze van hogy jó és van hogy nagyon rossz, fent és lent örök körforgás meg különböző sablonossá vált szövegek. Hirtelen elcsúszom a síkos padlón és a nagy ijedelemben belekapaszkodom egy épp felém sétáló fiúba, őt is a földre rántom. Rendesen bevágom a fejem a padlóba de nincs nagy bajom, kicsit még fájlalom és iszonyúan szégyellni kezdem magam.
- Istenem, de sajnálom bocsi nem akartam. Dadogom idegesen hiszen nem szokásom szerencsétlen embereket leteríteni a folyosó közepén. Kisimítom az arcomból a hajam és próbálok biztatóan mosolyogni az illetőre hátha nem akar majd itt helyben kinyírni.

Sache

(előzmények)

Egyre kevésbé tudja mire vélni a srác viselkedését, de azon kapja magát, hogy lassan már nem is akarja követni. Minden Háznak megvannak a maga fekete bárányai, a Hollóhát viszont - amint azt a jelen ábra is mutatja - egy egész csordányival büszkélkedhet! Már ha bárki is büszke lehet ilyesmire... Ezer tündérmanó sem tudna ilyen ementálira rágni egy varázsló agyat. Biztos születési rendellenesség. Igen, annak kell lennie, szerencsétlen Lovegood-ot is hiába akarná kibogozni az ember, egyszerűen vannak ilyen született gordiusiak. Feladja.
Méltatlan lett volna?... Áh, kit érdekel! Csak provokál a kis hülye. Legyint egyet gondolatban, miközben komoly elhatározásra jut. Nem fogja felvenni a kesztyűt. Az lesz a legjobb, ha bevágja a pókerarcot, és úgy csinál, mint akit a legkevésbé sem izgatnak a másik szavai. Nos az első pár méteren még úgy fest, működőképes a terve, a probléma csak akkor kezdődik, mikor először venne mélyebb levegőt. Összerezzen és meg is torpan.
Francba!
Lassan fújja ki a beszorult leget. Nem ártana előállni valami épkézláb menekülési útvonallal, ugye, de amíg ilyen kusza szögekbe borulnak a szemei előtt a falak, mint egy hegyi troll fogsora, képtelen bárhová is figyelni. Sajnos az egyetlen dolog, ami kitölti a világát és fix, az a hollóhátas srác hangja. Abba pedig kapaszkodni kell, ha nem akarja elveszteni a fókuszt. A makacs hallgatás módszere tehát nem jött be. Csapó No.2.!
- Hehh... - Ismétli meg az imént már hallatott, lesajnáló kaccantást, és újra nekiindul. Emelt fővel, ahogy egy zöld-ezüsthöz illik. A halántéka mostanra már csurom víz, akárcsak a zöld póló anyaga a talár alatt, a gatyája, a kötése, vagy éppenséggel a szürke zoknija. Undorító. Látja a foltot is, de nem emlékszik. Nem emlékszik semmire! Ez a kiszolgáltatottság mindennél rosszabb.
- Jól van... Tegyük fel, hogy így van. - Nyel egy nagyot, és fáradt, fanyar vigyort villant évfolyamtársa felé. Simán megtámaszkodik a vállán, ráadásul cselesen. Ez a végtelenül lazának szánt (és leginkább részegesen elnagyoltra sikerült - a szerk.) mozdulat leginkább arra hasonlít, ahogy a sokat tapasztalt húszévesek átkarolják az aprónép vállát, miközben olyan titkok színhelyére kormányozzák őket, ahol egész világok sorsa dől el (bordély, kocsma, stb. - a szerk.). Cellar is így könyököl Sachére, még szórakozottan gesztikulál is a kézfejével, vagy legalábbis meg-megrándítja az ujjait, míg beszél.
- Ez esetben had köszönjem meg, hogy megmentetted az életem. - Neem, véletlenül sem gúny hallatszik ki a hangjából. - De komolyan! - Véresen komoly képpel pillant oldalra a hollósra, egy kicsit meg is szédül. El már lassabban, óvatosabban fordítja a tekintetét, és kipécéz magának egy távoli pontot a folyosón. Mikor ismét megszólal, a szemei révetegek, szinte üvegesek, a kérdése pedig egyszerű és komor.
- Miféle vadállat az, aki előbb levetkőzteti az áldozatát?
Nem tekint rá újra, a választ akár a folyosó mélyétől is várhatná. Örömtelen, fakó mosolyba rándul a szája sarka, szinte csak sejteni lehet, mint valóban látni.
- Persze. Tetoválás... Meg a nénikém törpéi... És mi a Rengeteg meséje, hm? Mit kerestem volna ott?
És Te? - Kell egy tükör.

*A provokáció roppant különös műfaját űzi, anélkül provokatív, hogy ennek a tudatában lenne, vibráló létezése sértés bárki számára, aki erre nem fogékony, nem akar fogékony lenni, vagy egyszerűen csak túl összezavart ahhoz, hogy részleteiben felfoghassa, a teljes egésze a fiúnak pedig egyszerűen zavarba ejtő. És talán ijesztő. Már amennyire ijesztő és komikus lehet egyszerre valamit.
Az igyekvése, hogy egyenesben tartsa a fiút azonban egyáltalán nem komikus, meglepően erősen fogja meg, ahogy mozdul a világ annak káprázó szemei előtt,, még egy pillanatra el is hallgat, nem is sejtve, hogy ezzel okozta a katasztrófát, vonta meg a kapaszkodót sérült társától, és hogy ennek köszönheti, hogy Cellar újra előszedte a hangját, hogy hozzá beszéljen, bármennyire is képtelenségnek tart mindent, amint mond.
A kaccantást lerázza magáról, ahogy korábban is, aggodalmas pillantásokat vet az izzadó fiúra, ha meg is fordul a fejében egy pillanatra, hogy maradniuk kellene, bölcsen hallgat, ám mardekárosok iránt érzett meglepő aggodalma nem rejtőzik el. Már a nyelve hegyén ülnek a kedvesebbnél bájosabb nyugtató szócskák, amikkel kvibli húgait csillapíthatná, de valahogy sikerül megállnia, hogy esetleg további önkéntelen provokációt hajtson végre puszta jó szándékból.*
- Tegyük fel-*kis mosoly, ahogy végre megengedi, hogy az igazság bebizonyítsa a számára a létezését, de nem lovagolja meg ezt a kis mondatot további képtelenséggel, Hollóhátas a fiú, okos, gyorsan tanul, nagyon gyorsan, miközben vezeti tovább, lassan, néhány diáktársuk furcsálló pillantásával, amióta a halálfalók beköltöztek a Roxfortba, népszerű hely lett ez a gyengélkedő. Talán némelyek be is veszik a mesét, amit Cellar próbál elhitetni a testbeszédével, egyesek jót kacagnak azon, hogy a mardekáros fiúnak milyen csicskást sikerült összeszednie, akinek fel-felpillantó tekintete kétséget sem hagy afelől, hogy teljesen le van nyűgözve a nagyfülűtől, akármit mondjon is neki.*
- Ugyan...-*leheli zavartan, az élet megköszönése váratlan találat káprázattal teli elméjének védfalain, a gúnyra a szeme rebben, de ugyan, a fiú a barátja, biztos nem gúnyolódna rajta, kis mosolyt villant elő újra, ahogy a komolyságát bizonyítja, bár ebbe a mosolyba már valami zavar vegyül, alighanem az igazság zavara, ami egyelőre kideríthetetlen. A folyosók fogynak, a lépcsők kanyarognak, a mélység csábítja őket, meg sem állnak a pincéig, igaz, ez aligha a megszokott délceg levonulás.*
- Nem tudom, talán egy szatír. Biztos élnek errefelé-*kacag fel a komor kérdésen, mint aki felszabadult valami súlyos vád alól.* - Levetkőztetett, aztán jött egy vérfarkas és elkergette, majd összekarmolt téged, de mivel nem volt telihold ezért nem harapott meg, végül jöttem és a vérfarkas elszaladt... bár ha nem volt telihold, akkor nincsenek is vérfarkasok?-*komolyodik meg a témához. Nem, ez a mese több pontban is sántít, neki azonban tetszik, felpillant a fiúra megint, de az éppen nem néz vissza rá, maga elé mosolyog, vagy mosolygat, esetleg csak az aurája mosolyog, bele a folyosó fáklyákkal gyéren megvilágított sötétjébe, pedig akárhogyan is mereszti a szemét, nem lát arra semmi érdekes, ami miatt érdemes lenne ennyire-ennyire odafigyelni.*
- Hááát, reméltem, hogy ezt nem kérdezed meg, mert én valójában nem akarok neked hazudni azzal, hogy azt mondom, hogy nem tudom, de ha elkezdem mondani, akkor azt fogod mondani, hogy ezt az egészet csak kitaláltam, mert azzal fogom kezdeni, hogy tegnap még egy más ember voltál-*hadarja egy szuszra.* -A Rengetegről rengeteget tudnék mesélni, de ostobaságnak tartanád, úúúúgyhogy, azt hiszem egyelőre nem teszem. de emiatt ne haragudj meg.

Sache

Igyekszik tartalékolni az energiáit, amennyire lehet, bár az utóbbi percekben igen csak elhagyta magát. Nem elég, hogy egy hollóhátasra támaszkodik, mert kínkeserves még a járás, de a figyelme is csúnyán ellankadt - már ami a lehetséges menekülési útvonalakat illeti. Lankadatlan éberség? Egy frászt! Azon kapja magát, hogy csak mennek és mennek, a lábai pedig önálló életre kelve fogyasztják a métereket, míg ő elréved. Egy darabig még követi a történetet. Szatír, vérfarkas, aztán a hős kék-ezüst! Csak aztán valahogy értelmetlen masszává torzulnak a hangok, fél szótagok kiesnek, elfelejti a mondat elejét. Elfolyik előtte egy narancsvörös láng, aztán szórakozott macskaként kitekeredik előtte a folyosó képe. Úgy hullámzik minden, mint egy víz állagú, torz tükörben. Csak egy kurta másodpercre akarta lehunyni a szemét. Erre megesküdne.
Olyat botlik, mint három másik!
- Ngh...! - Mordulja valahol egy artikulált "bassza meg" és egy nyűgös nyögés között félúton, és megáll. Most egy tapodtat se. Felületesen, szaporán lélegzik. Már nem meri lehunyni a szemeit, így aztán nagyokat és sűrűn pislog, hogy valahogy kitisztuljon előtte a tér. Csak próbáljon meg odébb iszkolni a kis hollóhátas, és megismerheti, milyen az, ha görcsösen kapaszkodnak a válla húsába...!
Kicsit megrázza a fejét, hogy magához térjen.
- Szédülök. - Jelenti ki végül halkan, mintegy mellékes megjegyzésként a farkasos sztori kiegészítéseként, az arckifejezése ellenben koránt sem jókedvű. Máskor talán még nevetne is egy ilyen költeményen, most viszont határozottan rémültnek tűnik. - Úgyhogy azt hiszem... most leülök ide.
Nem ájulhatok el, nem ájulhatok el, nem ájulhatok el, nem ájulhatok el...!
Nem kér engedélyt, ő csupán kész tényeket közölt, nehogy ok nélkül pánikoljon itt bárki rajta kívül. Nem mehet vissza a gyengélkedőre, de a klubhelyiségig sem fog tudni elmászni így. Bizonytalanul, szinte vakon tapogatja ki maga mellett a legközelebbi kiugró felületet a falon, és odahúzódik mellé.
- Ezt akkor most  még egyszer, egy kicsit lassabban. - Tágra nyitja a szemeit, már mindenhova próbál fókuszálni, a pislogások csak tovább sűrűsödnek, ahogy a nyirkosodó köveknek veti a hátát, és óvatosan lecsúszik a tövükbe. Innen már csak egy fintorral járó mozdulat, és le is fekszik, ha hagyják. Vér kell a fejébe. Mardekárosként kevés kínosabb dolgot tud elképzelni ennél, de most a józansága a tét, ez pedig felülírja a büszkeséget.
- Aztán majd eldöntöm, mit mondok. Lehet, hogy semmit. Kurvára fáj ez a szar... - a kastély köveihez simítja az arcát.

*Hihetetlen, de a fiú majdnem elaludt mellette, nemhogy állva, de járva! A megdöbbenésének és a rökönyének igazán hangot se tud adni, csak nyikkan egy rövidet, mint a macska, amikor oldalba rúgják, mikor a karomujjak a vállába mélyednek, pedig csak szembe akart fordulni Cellarral, mielőtt túlságosan meginogna és összeesne, nem lenne helyes hagyni, hogy végignyúljon a folyosón, mint egy szőnyeg, nem, ugye nem? Bár a mardekáros szőnyegen biztos szívesen keresztültipornak nem is egy más diák, de Sache kínosan ügyel rá, hogy ez ne történhessen meg. Védi a mardekáros büszkeséget, vagy Cellart magát, a fiút, aki azt se tudja, hogy kicsoda, de voltaképpen most nem is számít.
Nem nyafog sokat, engedi leülni, aggodalmasan vizsgálja az arcát, kemény csatát vív a saját lelkiismeretével, hogy elrohanjon-e segítséget hívni, végül is, az ő hibája, ő hozta el a gyengélkedőről, nem lett volna szabad, ejnye, de végül marad, figyel, enged, csendben marad, engedi lefeküdni, rábólint, szédülés, szédülés, valami eszébe jut erről, otthon tanulta, behajtja a fiú térdeit, hogy feljebb legyenek, igen, valami ilyesmiről hallott, így talán elmúlik majd. Sóhajtva telepszik mellé, gondterhelten ráncolva a homlokát figyeli a kinyújtózott alakot, a pálcájával egy sárga fénygömböt idéz maguk fölé, hogy pótolja a két fáklya közötti sötétségből hiányzó világosságot, aztán gyorsan kibújik a talárból, amíg a fiú az erejét keresgéli és a szemét mereszti, majd ráteríti, hűvös van itt a folyosón, a földön fekve, bágyadtan. Ráadásul ki tudja mikor evett utoljára, és alighanem kihagyták belőle a Sacheverell-féle örökmozgó géneket, amik melegen tartják. A talár belső zsebében persze kíváncsian megmoccan a patkány, egészen másféle hasfalat érezve a lába alatt, míg Sache hosszú ujjú kék felsőjében, és téliesen vastag nadrágjában törökülésbe rendezi magát.*
- Áh, nem mondom el újra, már elfelejtettem, a lényeg az, hogy a tegnapi dolgokhoz azt kéne alapul venni, hogy te napról napra elfelejted ki voltál, és visszazökkensz a szökésed emlékei közé-*a hangja lágy, szinte duruzsoló, kedveskedő, éppen csak a kandallótűz hiányzik mellőle, és a bögre, habos kakaóval a kezéből.* - A helyzet úgy áll, hogy tegnap, mikor összefutottunk a könyvtárban, mutattam neked valami nagyon érdekeset, egy módszert, amivel a tündéreket elő lehet csalogatni télen is, és lementünk az erdő szélére, ahol is megejtettük ezt a mutatványt-*a hangján nem érezni, hogy a felét most találja ki, csak egy kicsit elmered a szemközti falra.* - Tündérek persze nem jöttek elő, de kellett az igézéshez egy kis vér, ez pedig odacsalt az erdőből valamit, ami megtámadott. Áh, csak hülyítelek-*kacag fel.* - Fogalmam sincs mit kerestél az erdőnél, én csak követtelek, amikor mondták, hogy arra láttak távozni, tudod, amiatt a dolog miatt, amit nálad hagytam korábban. Nem tudom igazából mire jó, de el akartunk végezni rajta néhány bűbájt. Én úgy kerültem oda. Szóval megvárjuk, amíg jobban leszel. Persze, hogy fáj, biztos kéne kenegetni, meg ecsetelni, meg ilyesmi.

Sache

Érzékeli, hogy valamit motoznak a lábával, talán feljebb húzzák őket. A mardekáros fiú arca elkínzott grimaszba rándul, ahogy megfeszül a hasfala, ám hamarosan el is simul. Fáradtan a folyosó falának dönti a térdeit, ahhoz is gyengének érzi magát, hogy megtartsa őket. Nem akarja - mert nem ez a megfelelő hely és alkalom -, mégis úgy érzi, muszáj lehunynia a szemeit. Annyira szárazak, fájnak, csak a forró lüktetést érzi, bezzeg amikor pislant! A szemhéjai mögött finom, gyógyító meleg önti el a tudatát. Áh! Nem alhat el!
Megnyújtja a nyakát fektében, és halkan szuszogva lehunyja a szemeit. Olyan érzés, mintha egyszerre minden csontja elfolyósodna, és a helyükre valami puha, kocsonyás anyagot töltenének. Megkocsonyásodott, langyos teát. A gondolat persze gusztustalan, de az érzés mennyei! Akárcsak az angolok tejes teái. Cellar le merné fogadni, hogy csupán másodpercek kérdése, és tényleg egész belesimul a szürke padlózatba. Az arcán és a nyakán foltokban aranyosan fénylő bevonatot képez a beteg nyirok, ahogy a sárga gömb alatt fekszik. Lassul a légzése. Lehunyt szemhéjai mögött narancsvörösből lassan feketébe vált a világ. Érzi, hogy ráborítanak valamit, a következő pillanatban viszont úgy nyílnak fel a szemei, mintha rémálomból riadna fel!
- Jó ég, Sache, a patkányod!... - Hörgi teljes beleéléssel, mivelhogy a drága állat épp ott tapos, ahol nem kéne. Még könnyek is gyűlnek a szemeibe, de legalább ébren van. Fújtatva kutat a talárban rekedt zöld haramia után. Az ember még azt hiheti, hogy ha megtalálja, agyon is csapja mérgében, mert ha fáj valami, az ember már csak ilyen agresszív.
- Igen, ezt már mondtad. - Jegyzi meg a bevezetőre szkeptikusan. - Lezsíroztuk, hogy ez baromság és nem tudod bizonyítani, de tegyük fel, hogy igaz. És aztán? - Aztán valami mocorgóra akad a keze a rögtönzött takaró alatt. - Háh! Vedd el, vedd el, vedd el innen!! - Darálja izgatottan, mint valami kölyök, aki hatalmas halat fogott, de az fickándozik a horgon és fél is tőle, el fogja engedni, mielőtt az apja odaér, aki pedig minden gond nélkül meg tudná tartani. Nem mintha ő, Pinceajtó, félne a rágcsálóktól... Uggyann... Épp csak zavarja, hogy egy patkány ül a hasán.
Ez a rövid kis intermezzo egész megélénkíti. Vagy köze lehet hozzá a felhúzott térdeknek is, neki ugyan fogalma sincs, de ahogy a hollóhátas felé fordítja az arcát, már tisztábbnak tűnik a tekintete. Sápadtnak még mindig rettenetesen sápadt, de legalább világít, és nem lépnek rá. Mindenesetre a hallottakra igen csak töprengve ráncolja a homlokát. Tündéreket?... Már-már ott tart, hogy megjegyezze, ez még mindig nem ad választ az épségben maradt póló misztériumára, mikor kinevetik. Ő meg csak les, hogy hogy lehetett ekkora bamba szamár, hogy azt hitte, a bugris srác komolyan beszél!
- Nagyon vicces... - Mormolja maga elé minden mosoly nélkül, ugyanakkor az a kellemetlen érzése támad, hogy Sache tényleg komolyan beszél. Nem a tündérek, nem a téli varázs, hanem a dolog, amire állandóan hivatkozik, hogy nála hagyta. Ennyire nem lehet valaki hülye, hogy milliomodszor is bepróbálja ugyanazt az átverést, holott már az első 999.999 alkalommal sem vették be. Ez már nem vicces. Senki sem gondolhatja, hogy az. Cellar arckifejezése gúnyosból egyenesen komorrá és zárkózottá válik, ahogy a mellette őrködő fiút nézi.
- Te nem hülyítesz. - Szólal meg végül halkan, mélyen, majd kicsit mégis reménykedve hozzáteszi. - Ugye?

*Gondoskodó hajlamában könnyen elfeledkezik arról, hogy minél nagyobb kényelmet biztosít a szemlátomást elég rosszul levő fiúnak, annál valószínűbb, hogy az el fog aludni. Mégis, nem tagadhatja meg a segítséget, hiába nem kérte azt tőle senki, a helyzetfelismerés nyilvánvalóan azt ordítja, itt és most segíteni kell és lehet, megkívánja az illem, az etikett, a belső jó érzés, és az önérdek is.
Kényelmesen elüldögél mellette, a folyosó belseje fele, kész szerencse, hogy nem jár erre senki, bágy akkor ő lenne a leghatásosabb jelzőbólya, ami a száguldozók figyelmét felhívná arra, hogy ÁLLJ! FEKVŐ ROXFORTOS! Védené. A testével, mindenféle patetikus mellékjelző nélküli természetességgel, miközben árgus szemmel figyeli, hogy jobban lesz-e a talár melege alatt, és ha jobban nem is, de legalább megélénkül.*
- Ne félj, nem fog megharapni, vagy ilyesmi-*nyugtatja meg gyorsan, tökéletesen félreértve, hogy mi a patkánnyal a probléma, egészen megszokta már, hogy a patkány puszta látványa, és létezésének ténye mély hördülést vált ki a közönségből, mintha egy vérengző vadállat, egy kócosra tépett erdei dúvad lenne.* - Absinthe a neve és nagyon barátságos. Szeret az emberek közelében lenni, vonzza a varázserő-*megakad, mit mondjon még róla hirtelen, de úgy látszik, többet nem kell, hiszen Cellar máris a patkány után nyúlkál, keresi a kis, zöld tündért, alighanem, hogy behatóbban összebarátkozzanak, így van ez nagyon jól. Ez egy gyógypatkány, jót tesz a megfáradt idegeknek, kisimítja őket, természetes barátságosságával megnyeri magának az embereket. Az ingerült kapkodást sietségnek tudja be, örvendve szemléli a megélénkülést, a szkeptikus szavakra ügyet sem vet, alig várja, hogy a gombszemű rágcsálóval előkerüljenek a kezek.
Annyira meglepi a darálás, ami egy klasszikus sikoltozás szavait és ismétlését idézi, hogy egy riadt kis „miabajjal” megtoldva már ki is kapja az ujjai közül a zöld patkányt, aki, a körülményekhez képest jól tűrte a megragadást, izgatottan fúrta élénken mozgó orrocskáját az ujjak közé, apró mancsai határozott támaszt leltek,  kopasz, zöld farkát pedig külön felszólítás nélkül tekerte horgonynak a hüvelykujj köré, hogy aztán Sache-nek kelljen gyengéden lecsavargatnia onnan.*
- Tényleg nem harap-*mentegetőzik gyámoltalanul, az ölébe engedett kezeinek meleg húsfészkébe zárva a patkányt, mielőtt az elszabadulna, ez az eset annyira sokkolja is, hogy csendben marad szinte percekig, amíg a fiú rendezi magában a mondanivalóját, komoly az arca, egy kissé talán szerencsétlen arckifejezéssel. Bólint.*
- Nem hülyítelek, jó, persze, az a tündéres egy rossz vicc volt, de annyira ellenkeztél bármi ellen, gondoltam, jobb, ha nem fogok komolyabba, majd ha megnyugodtál, addig meg hátha nevetünk egyet-*szelíden néz rá.* - Olyan egy hete van nálad, lehet csináltál is vele valamit, ezt nem tudhatom biztosan. Egy foglalat, benne egy kővel, ami áttetsző, de az alja, amihez nem lehet hozzáférni, mert benne ül egy csupor szerű, fém kehelyben, az vérvörös, felülről látszik. Mintha a fenti drágakő egy másikká változott volna odalent. Lent rubin, fenn pedig valami átlátszó kő. Néha olyan, mintha mozogna benne valami. Vagy mintha folyékony lenne belül. Más-más emberek varázserejére máshogy reagál. Ezért volt nálad is. Hogy megnézzük, hogyan reagál rád, vagy a mardekáros társaidra, mert ha valami régi-régi varázseszköz darabja, akkor az aranyvérűekre biztos jobban reagál-*lehajolva suttog, komoly az ügy.*

Sache

- Nem az...! - Mentegetőzik, miután végre valahára megszabadult a fura, zöld patkánytól. Egy kicsit ki is fújja magát erre a nagy izgalomra, és valamivel mélyebbre fészkelődik a kényelmetlen kövezeten a talár alá. - Csak pont beletaposott a hasamba.
Nézi a srác kezében ficergő patkányt, és azon töpreng, vajon Sache mennyire vehette a szívére ezt a kis incidenst. Mert ugye ő nem akarta megbántani, csak hát Absinthe mocorgása elefánt szteppnek hatott a hasán, és hát... Áh, most már úgyis mindegy. Összepréseli az ajkait, kicsit felhúzza az állát, majd bölcsen hümment inkább egyet, mielőtt nagyon belegabalyodna a saját paranoiás gondolataiba. Talán ha megdicsér rajta valamit, elfelejthetik, hogy kis híján eldobta (valahova messze).
- Egyébként... - Kezdi nagy lendülettel, míg Sache épp hallgat. Most már biztosra veszi, hogy megbántotta, ettől pedig egy egész kicsit ő is kezdi kutyául érezni magát. Na. Gyerünk. Valamit, akármit. - Jó zöld szegény.
Hát ez kicsúszott. Olyasmit akart mondani, hogy "Nagyon aranyos." vagy "Helyes patkány.", esetleg "Tök okosnak néz ki.", ehelyett ránézett, tudatosult benne újra, hogy amit lát, az a legkevésbé sem fekete vagy barna vagy szürke, hanem ZÖLD, csupa nagy betűvel, és hát a többit már nem kell mesélni. Úgy elszégyelli magát, ahogy annak rendje és módja. Zavarában még egy utolsó kísérletet tesz, hogy mentse magát és a helyzetet.
- Mármint tök jó ez az árnyalat.
Az állával Absinthe irányába bök, és ezúttal csak reméli, hogy most már szent a béke. A tekintetét azért félrefordítja, valamiért kényelmetlen lenne most rájuk nézni. Egy darabig csak hallgat, mélyebbre fúrja az állát a dobott talár anyagába, és jobb híján Sache térdét nézi, mivelhogy az tölti ki a látótere jelentős részét. Összeráncolja a homlokát. Kedves gondolat volt, hogy meg akarták nevettetni, de ha ebből a sületlenségből akár csak egy szó is igaz, többre lesz szükség itt puszta viccelődésnél. Egyszeriben borzasztó elveszettnek érzi magát, elönti a pánik. Mi van, ha igaz? Mi van, ha tényleg nem emlékszik semmire? Mi történt vele azóta? A fülében egyre sebesebb ritmusban hallja lüktetni a tulajdon vérét, ahogy hatalmába keríti a tehetetlenség. Most valahogy a padló is hidegebbnek érződik a háta alatt.
De még nem bizonyította be. Ez csak egyszerű megérzés, semmi több.
Mondogatja magának, a gyanú viszont túl borzasztó ahhoz, hogy csak így heverésszen itt. Bizonyosságra van szüksége! Valami megdönthetetlenre, amit nem tud megcáfolni, máskülönben miért kéne hinnie ebben a mesében? Hirtelen a közelebb hajolt fiú arcára emeli a tekintetét, és azzal a lendülettel, amivel kitakarózik, négykézlábra is küzdi magát. A hasa fölé emeli a kezét, pihen egy kicsit, mielőtt megpróbálkozna a tényleges talpra állással.
- Gyere...! - Nyögi közben eltökélten, valahol félúton a kiakadás és a röhögés között. - Keressünk valakit, aki alátámasztja neked, hogy február van.
És ezzel vissza is tértek a gyökerekhez. Azokhoz a rút, hitetlen gyökerekhez. Hajlik rá, hogy higgyen, de mégis, miben?
- Különben is, miért kellett volna nekem pont a te köved? Mi érdekelt volna rajta? Egyáltalán honnan szerezted?!... - Kínlódva felkel, bizonytalanul a falra simítja az egyik tenyerét. Most érzi úgy, hogy teljesen, totálisan, menthetetlenül össze van zavarodva.
A portré majd eldönti.

*Halvány, zavart mosollyal próbálja a mentegetőzést visszafogni, elvégre ő se egy szent, odafigyelhetett volna rá, és amúgy is, a bocsánatkérés csak zavarba hozza, mert voltaképpen Cellar nem csinált semmi rosszat, se vele, se a kis kedvencével, ezt a zavarát pedig a saját bocsánatkérésével oldja fel.*
- Ó, sajnálom, nem figyeltem, hogy hova tettem, nagyon fájt?-*résztvevő és együtt érző a hangja, még kicsit hebrencs is, a szándékai jók.* - Meg amúgy, mégiscsak patkány. És elég zöld. Sokan félnek tőle, de mindig elfelejtem, hogy miért, meg hogyan, nincs benne semmi logika, alig van foga-*cirógatja a kisállatot, miközben egészen megnyugszik, igaz, a „jó zöld” bókot még megpróbálja hova tenni, aztán egy kicsit elpirul, ahogy az árnyalat szóba kerül.*
- Örülök, hogy tetszik, bár véletlenül lett ilyen, elszabadult a pálca-*magyarázza meg kissé szégyenlősen a kérdést, ami, noha nem hangzott el, tapasztalata szerint mindenki fejében megfordult, miszerint miért is ZÖLD az az állat. Hát, nem azért, mert a Mardekár felé orientálódik szívben és lélekben.
Sejtelme sincs miféle gondolatok merültek fel a fiúban erre az előtárásra, a baljósság és a vészjóslás benne nem vert komoly gyökeret, a gyanakvás nem érinti meg, ő tudja magáról, hogy teljesen igaza van, és ez, mint valami különös kisugárzás veszi körbe, ebben a korban annyira nem jellemző, de önnön igazának biztos tudata valahogy megerősíti, hatalmat ad neki, na nem mintha ez aktív hatalom lenne, amivel élni érdemes, egyszerűen csak nyugtalanítóan eltökélt. Nem bizonygat, ő egyszerűen nem szorul rá, Cellar dolga elfogadni vagy megcáfolni őt.*
- Máris? Biztos vagy abban, hogy ez jó ötlet?-*kapja el a kezét, hogy talpra segítse, a patkányt a vállára hajítja  hanyagul, de meglepően stabilan tartja ott, miközben a fiút építi fel újra, felnevetve kicsit, legalább neki jó kedve van.* - Biztos vagyok benne, hogy még néhány lépés, és egy olyan folyosórészhez érünk, ahol már többen lesznek a háztársaid, de ott már ugye nem akarsz lefeküdni? Nem mintha az időnkből ne telne ki, de mégis, biztos nem lenne túl szerencsés, ha úgy látnának-*mert ő ilyesmire is figyel, a diákpolitika egy sajátos megnyilvánulása a büszkeség, ami, főleg háborús helyzetben, de nem halt még ki teljesen a tanoncokból.* - Nem akarlak kiábrándítani, de február lesz. És aztán? Bemész a klubhelyiségbe? Tudom-tudom, hogy én nem mehetek be oda-*pedig annyira izgatná, pontosan látszik felcsillanó, mohó kis szemében, hogy ácsingózik erre a bemenetelre, még ha nem is lehetséges, a tiltott gyümölcs a legédesebb*- de megígéred, hogy visszajössz majd? Tudod, nem szerencsés zöldszegélyes kísérő nélkül tartózkodni ezeken a folyosókon, na nem mintha félnék, de mióta Neehill Malfoyjal párbajozva rátok omlasztotta a tótartót egy kicsit nem szeretik a Hollóhátasokat errefelé. Én persze soha nem csinálnék ilyesmit-*biztosítja a fiút arról, hogy ő nem követne el olyan gonoszságot, mint amire Cellar nem is emlékszik, de megtörtént.*
- Nem kellett neked, legalábbis nem a szó azon értelmében, ahogy kell valami valamiért egy határozott céllal, felhasználásra-*áll meg mellette, ahogy a falhoz simul, de tovább noszogatja, ha már elindult, akkor induljon el tényleg.* - Támaszkodj rám nyugodtan, ha úgy jobb-*ajánlja kertelés nélkül, talán ha látják a kígyófészeklakók, hogy a társukat támogatja, akkor egy kicsivel elnézőbbek lesznek, vagy legalábbis kevésbé kötekedőek.*
- Az örökségemből van, mindenféle régi cucc, poros könyv, kár, hogy nem tudok latinul, onnan van a gyűrűm is-*már amelyik látható az ujján, a sima kő, a koponya csak egy apró dudor a szegycsontja felett a pulóver alatt, a nyakába kötött láncon.* - Meséltem neked róla, meg is mutattam, te meg érdekesnek tartottad. Nem nagy történet, semmi extrém. Azt tippeltük, hogy valami bájitalokhoz használatos kellék lehet, vagy valami erőfókuszáló dolog.

Sache

Nem akar komolyabban belemenni, hogy mennyire fájt vagy nem fájt, így aztán mormog valamit az orra alatt, ami akár igennek is vehető, de még inkább cseppet sem érdekes. Fájt-fájt, de túléli, most már elhárult a vész.
- Áh, én nem félek a rágcsálóktól, tényleg csak... khm. Hm-hmpf-trt-t. - Legyint, a mondat vége pedig kusza bröftyögésbe, motyorászásba és töttögésbe fullad, ami ismét csak hűen mutatja, mennyire nem számít, hol szteppelt alig egy perce csóri Absinthe.
- Úh, az szívás, mázli, hogy nem lett baja. - Szisszen fájdalmasan, mintha legalábbis az ő valagát átkozták volna csípős zöldre annak idején. Mert ugye az efféle kósza bűbájok arról híresek, hogy csípnek, füstölnek vagy szikráznak. Ha eddig voltak is kósza ellenérzései a srác állatkájával szemben, hát most leomlott a fal. Szerencsétlen...
Persze, meg még keressek már közös vonásokat köztem és egy patkány között! Felhorgad benne a büszkeség, mert azért van különbség, nem is kevés, sőt, semmi közös nincs bennük, vagy ha mégis, hát makacsul tagadni fog! Vagy hallgat. A hallgatás célravezetőbbnek tűnik. Mindegy! Most jön csak az igazi mutatvány, a talpra kecmergés.
- Persze. - Nyöszörgi még mindig a hasát markolászva, miközben egy kínlódó, ferde vigyorral elfogadja a kinyújtott kezet és nagyjából visszaegyenesedik. - Ez mégis csak egy folyosó. Már jól vagyok. - Azon nyomban lezuhan a vérnyomása, a szemei előtt apró, fehéren ragyogó pontok táncolnak faltól falig, padlótól plafonig. Beletelik jó néhány másodpercbe, míg kitisztul a kép. Óvatosan ácsorog a fal mellett, a tenyerét a hűvös köveken nyugtatva, és vár. Ami azt illeti, kezd egy kicsit türelmetlen lenni.
Sache következő feltételezésére úgy kerekíti el a szemeit, mint akit gyomron vágtak, majd egyből össze is vonja a szemöldökeit, az orrát pedig felhúzza. Nem. Nem tervez újból lefeküdni.
- Itt sem akartam. - Szögezi le csupán a mihez tartás végett, a hangjából facsarni lehetne a sértettséget, keserű, mint a grapefruit. Most már elereszti a támaszul szolgáló falat, meg a vicces kedvű fiút is. Egyedül indul tovább, a járása enyhén imbolygó, ellenben konok és lendületes. Hajtja a mérge. Oké, hogy lesérült, oké, hogy hülyére veszik, de amíg fenn nem akadnak újból a szemei, ne kezeljék úgy, mint egy gyépés óvodást! Persze a másik csak beszél és beszél és beszél.
- Talár. - Emlékezteti nem túl kedvesen, amit azon nyomban meg is bán, elvégre az ő kedvéért terítette le a földre. Árgh...! Pince nyűgösen megvakarja a nyakát, és nagyot sóhajt, ami fáj, így legközelebb majd figyel rá, hogy csak kisebb levegőket vegyen.
- Meg. Visszajövök és kapsz egy csokibékát is, ha eztán kikísérsz a kastélyból. - Az arckifejezése túlságosan komoly egy vicchez képest. - Vagy knútot. Sarlót. Galleont. Tök mindegy, csak... - Látszólag keresi a szavakat, az állkapcsa csúnyán megfeszül, akárcsak a szája. Végül megcsóválja a fejét. - Csak kísérj el az üvegházakig. Onnan már boldogulok.
Már oda sem bagózik arra, hogy Malfoy és Neehill és a klubhelyiség, egyre csak az jár a fejében, hogy ha ez az egész igaz, akkor itt valami nagyon bűzlik. Mi folyik az iskolában? Miért hozták vissza? Mit keres itt ez a látszólag tiszta kedves hollóhátas? Miért nem lépett le ő is a többiekkel? Ki kell jutnia innen. Talán jó okkal került a Gyengélkedőre, és annak semmi köze Sache kövéhez. Talán a srác valójában csak egy kísérő. Őrszem. Viszketni kezd a gondolattól, hogy figyeltetik, a bizalmatlanság belopja magát a pólója alá és megveszett pókként rohangál a bőrén. Kirázza a hideg, egyúttal pokoli melege lesz a járástól. Idegesen megvakarja az arcát.
- Inkább nem. Kösz. - Megereszt egy kurta-furcsa mosolyt, míg visszautasítja, ráadásul a hollóhátas felé eső kezét zsebre is vágja.
Hamarosan rákanyarodnak a klubhelyiségbe vezető folyosószakaszra, Cellar gyomrában pedig, a kötések és a fájdalom alatt zsibongó izgalom ébred. Elhaladnak néhány háztársa mellett, aztán elérkezik az igazság pillanata. Sache-t hátrahagyva lép előre, egész kiszárad a szája. De minek izgul? Ez csak a portré. Ismeri már egy jó ideje. Halkan, de határozottan mondja be a jelszót.
- "Non omnis moriar."

*Ha nem fél, nem fél, jó hír, bár az artikulálatlan hangok egészen másféle tudományos érdeklődést keltenek fel benne, mintha valami legendás lények órán lenne, ahogy egy eddig felfedezetlen szörnyet kell rendszerbe sorolniuk, de neeem, igazságtalan lenne így tekinteni az elgyötört Cellarra, csak azért, mert teljesen szét van esve. És még csak ki se lehet röhögni ezért, mint a Hollóhátas társakat, mert érzékeny, emocionális fiú, ráadásul micsoda traumán van túl! Főleg, ha emlékezne! Talán sikítva menekülne. Talán akkor sikítva üldözné, hogy hallgatásra bírja valahogy, valamiért. De mindez már a múlt zenéje, nem olyan érdekes.*
- Jaja, örülök is. Ő is örül-*cirógatja meg a patkány szőrét, az állát odahajtja a vállán tanyázó fenevadhoz, gyengéden végigsimít rajta, óvatos, rituális, megszokott mozdulat, miközben az űzötten cikázó tekintetet figyeli, valami nagyon nincs rendben ajtó-fiúval, és neki egyelőre nincs ötlete arra, hogyan segíthetne rajta, de mindenki nagy örömére azt legalább őszintén elmondhatja, hogy beizzította már a gondolatait arra, hogy megoldja a problémáikat és áthidallja közöttük a kommunikációs szakadékot.*
- Jó-jó, rossz szóválasztás. Tudod, kicsit frusztráló nekem is alkalmazkodni minden nap az új helyzethez, főleg ma, hogy ilyen rossz napod van-*vallja be töreldelmesen, hatalmasat sóhajtva, úgy döntve, hogy talán az őszinteség lesz a leghatásosabb út.* - Nem tudod elképzelni, de tegnap még olyan könnyedén csevegtünk, mindennapos dolgokról, és kevésbé mindennaposakról, varázslatok, ilyesmi-*tiszta vonású arcán visszatükröződik annak zavara, hogy ez ma már nem így van, alighanem tényleg bánja is, őszintén, hogy tovalett az a varázs, ha gyanú is merül fel ellene, ebben a bánatos kifejezésben egészen megolvad, elcsúszik rajta, nem reagál bántón a megvesztegető szavakra, kicsit elmosolyodik, ártatlan, tiszta gyermekiséggel.*
-Talár, köszi! Majdnem itthagytam!-*kapja fel gyorsan a nevezett ruhadarabot, aztán Cellar után iparkodik, úgy látszik a Mardekáros fiú szépen összeszedte magát ez alatt a rövid fekvés alatt, még ha nem is néz ki jól, sőt, kifejezetten rosszul néz ki, az elszántsága és az ereje ahogy megy valahol lenyűgöző az iménti rosszullétből levont téves, maradandó következtetések után. Már-már „loholnia” kell utána, ez egészen lelkesíti.*
- Honnan tudod, hogy van csokibékád?-*üt a fejében szöget egy gondolat, összeráncolja a homlokát, de nem mondja ki, hogyha nem tudja biztosan, akkor ez egy hamis gondolat, hessegető mozdulatot tesz.* - Hagyd már, mi vagyok én, hogy le kelljen fizetni? Persze, hogy lekísérlek az üvegházakhoz, de mégis mit akarsz ott csinálni? Mármint, mivel akarsz boldogulni? Elrejtetted a kis dolgot?-*csodálkozik rá, hiszen a fiú erre se emlékezhet, de Sache a maga részéről kezd elbizonytalanodni, ami pedig egy művészet, hiszen olyan megingathatatlan volt mindig is, egy erős vár sziklaszilárdan felépítve csillogó buborékokból.
Majdnem elkíséri a portréhoz, de néhány éppen szintén befelé haladó Mardekáros csúnyán rámordul, így aztán egy biztató mosoly után taktikai visszavonulót fúj és néhány lépés távolságból lesi, ahogy Cellar megpróbálkozik a jelszóval, nem különösebben lepődik meg, amikor a portré csüggedten megrázza a fejét, de a Mardekáros társakkal ellentétben ő nem neveti ki.
Szerencsére azok sem nevetne sokáig, akad közöttük évfolyamtárs, aki pontosan tudja mi a helyzet Cellarral, kígyótól szokatlanul barátságos vállveregetéssel odalép mellette és megsúgja a jelszót a portrénak, végül egy utolsó fenyegető pillantással magára hagyják Sacheverellt a folyosón.*
- Hát várunk Absinthe. Ne aggódj, vissza fog jönni-*biztatja önmagát a patkányok keresztül, miközben lecsúszik a fal mellett a földre, kényelmes törökülésben várakozva, elvégre a naplóolvasás mégsem öt perces mutatvány. Kitartóan lesi a portrét, elszemezget vele, csak akkor kel fel, amikor Cellar visszatér, így vagy úgy, zavartan, vagy éppen tetterőtől áthatottan.*
- De vajon mit akar az üvegházaktól?-*dünnyögi még a zöld szőrbe.* - Remélem nem megint megszökni. Nagyon lezárták a birtokot, még a végén megsérül. Meg kell akadályoznunk, igaz?

Sache

- Áh! - Csak így. Legyint egyet, és probléma orvosolva. Fingja sincs, hogy akad-e valahol még csokibéka a ládájában, ezt csak úgy mondta. Azt sem tudja, pontosan mennyi tallért rejt az erszénye, de ha kell, bármit megszerez. Nem nagy ügy. A Roxfort voltaképp egy eszméletlenül nagy piac, ahol majdnem minden eladó, csak a megfelelő embereket kell keresni, és kellőképp jó ajánlatot tenni.
Fortyog benne az indulat, csípősen, mint a jóféle chili. Eddig türelmes volt, birkatürelemmel tolerálta a másik szünni nem akaró csicsergését, mostanra azonban elege lett. Szíve szerint puszta kézzel tekerné ki szegény srác nyakát, de nem, nem, dehogy, ő nem ilyen agresszív, áh! Csak az orrát törné be. Vagy a szemét nyomná ki. Mindegy, csak fájjon, és duguljon már el végre.
Az út hátralévő részén egyetlen szót sem szól, csak megy. A lépteire koncentrál, a fejében csapongó gondolatokra. Tépelődik. Valahol bűntudatot érez, mert Sache lényegében segített neki, ugyanakkor borzalmasan idegessé teszi az egész lénye. Vagy valami más?... És csak rajta vezeti le a felgyülemlett feszültséget? Elvégre csak egy hollós, és momentán, hogy egy valamire való kis elsős sincs a környéken, ki mással legyen durva? A fiú bosszúsan hátratúrja a haját, és letörten ismeri el: ha beigazolódik a másik igaza, tartozni fog neki legalább egy néma vállveregetéssel (ha kimondott bocsánatkéréssel nem is).

* * *

- Igen, egy ideje eléggé összenőttetek. - bólogat örömtelenül Morty. Igaz, hogy neki is vannak kacsalgásai a Hollóhát felé, de azért a mardekárosok büszkesége azt kívánja, hogy lehetőleg ne töltsön el egész délutánokat (sőt, heteken át tartó délutánokat!) a lány után loholással. Pincének sem kéne egy ilyen mitugrász kis folyamatosan pofázó kölyökkel lógnia! A fiú sértetten felhúzza az orrát, és újabb drazsét dob a szájába. A sértettsége villámgyorsan undorrá alakul. - Fúj, fokhagymás...! Blöeh... mnyehh... mnyehh...
Cellar az egyik kényelmes kanapé karfáján ül, összekulcsolt bokákkal, karba font kezekkel, és némán vár. Már túl van a napló visszahallgatása okozta első sokkon. Az ember azt hinné, egyre könnyebben megy majd, hogy ebbe bele lehet szokni, de meglepetés! Nem lehet. Olyan nyomorultul érzi magát, mint még soha (mint minden áldott reggel, ami kitörlődött a fejéből), Morty ellenben rutinosan rakosgatja helyre a szétcsúszott barátot.
- Ha engem kérdezel, nem tesz jót neked. Az utóbbi napokban olyan fura vagy... Most meg ez! - Mindkét kezével Pince hasa irányába mutat, hogy ezt, EZT kell nézni, ezt a fertőt, ezt a borzalmat, ami a pólója alatti kötés ALATT lapulHAT. Persze még nem láthatta személyesen, de a tény, hogy ekkora adag kötszert kellett tekerni rá, épp elég.
- Na jó, de hol voltam tegnap meg tegnapelőtt? - Szólal meg végre rekedten. Az egyik lábfejét idegesen rángatja keresztbetéve a másikon.
- Nemt'om. - Vonja meg a vállát Morty. - Nem akartad elmondani. Tegnap meg vissza se jöttél a körletbe. - Igyekszik nem mutatni a sértettségét, de az csak kiül az arcára. Felülemelkedett, látszólagos leszarom stílusban beszél, mellesleg közben egy cseppet sem mortimeres mozdulattal kifényesíti a körmeit a talárján.
Pince sötéten nézi barátja ténykedését, és bár felhúzza magát rajta, úgy dönt, oké, megérdemli. Így inkább lenyeli a mérgét, és minden türelmét összekaparva megkérdezi:
- Mikor láttál utoljára?
Morty-t - úgy fest - képtelenség most kizökkenteni a sérelméből, de azért foghegyről válaszol.
- Valamikor vacsora után. Nem jöttél vissza velünk, azt mondtad, dolgod van. Siettél. - Pince kiürült, gondterhelt arca láttán végül mégis csak nagyot sóhajt, a tenyerébe borít egy jó adag mindenízűt, és gondosan kiválogat vagy öt tapasztaltan jó ízűt. Málnásat, ananászosat, és egy szem paradicsomosat. De csak mert Ajtó szereti. - Na add a mancsod, ettől jobb lesz!
Amaz hálásan kinyújtja a kezét. Nem hiszi, hogy az édesség gyógyír a bajára, de legalább Morty nem utálja. Az is valami. Gyorsan bekapja a paradicsomos cukrot, és feltápászkodik ültéből.
- Most meg hova mész? - Kerekíti el a szemeit a duci gyerek.
Csak egy nem túl vidám pillantást kap válaszul, ami előre borítékolja, hogy a hollóhátashoz, és hogy Morty nem örülne, ha kimondaná. Nem örül az így sem!
- Jóh, menj! Bár szerintem masszívan feküdnöd kéne. Egyáltalán kiengedtek így?... Járni is alig tudsz!
- Az azért még megy. - Vigyorodik el végre, és a maradék drazsét is a szájába tömi.
A talárja zsebében már ott lapul a kő.

* * *

Engedékenyen előrelendül a portré. Pince egyik keze mélyen a talárja zsebébe süllyesztve, a tartása még mindig kicsit görnyedt (na jó, eléggé görnyedt), de legalább az arcáról eltűnt a zaklatott zavartság, sőt! Az egész lényéből sugárzik a tudás nyújtotta hatalom. Már nem fél. Minden teketóriázás nélkül Sache elé lép, megáll mellette, épp csak egy pillanatra, majd rá sem nézve tovább is lép. Épp csak halkan odaszól.
- Megvan, gyere.
Így azért mindjárt más.
Tévedett. Egyszerűen képtelen bocsánatot kérni, ezerszer fontosabb teendőik is akadnak a másik lelkének ápolgatásánál.
- És most mesélj nekem a tegnapról, mert nem hiszem, hogy egész nap nem találkoztunk, csak a balesetem körül.

*A tudás hatalom. Nem csak a nagyhatalom vallja, de még az ötödévesek is tudják a hollóhátban, meg a jobb körökben, hogy ez így van. A hatalom pedig kezdetben nagyon jót tesz az egyén egészségének, még ha később nyomorba és bajba dönti is, az adott pillanatban nagyon jót tesz neki. Így Cellarnak is.*
- Délceg herceg, látod Absinthe?-*suttogja a patkányra, mikor a fiú kijön a klubhelyiségből. Sokáig volt el, legalábbis túl sokáig ahhoz, hogy egy átlagos türelmi és állóképességi paraméterekkel megáldott roxfortos ezt az időmennyiséget kibekkelje a folyosó kövén ülve törökülésben, néha nyújtóztatva csak a lábait, a hátát a falnak vetve, a kezeit pedig az ölébe engedve oly módon, hogy az egymásnak fektetett ujjbegyei összetámaszkodnak kinyújtva. Kék szeme rendíthetetlenül a portréra szegeződött, bár nehezen állta meg, hogy kíváncsian oldalra ne tekintgesse, hamar rájött, hogy ezzel olyan felesleges inzultust von magára, ami esetleg megakadt a „furaság” védőbástyáján, elvégre ki akar megszólítani egy maga elé meredő sápadt fiút , ki pont olyan, amilyennek a pszichológiai tankönyvek leírják azokat az egyéneket, akikkel inkább ne álljanak szóba az emberek egy sötét utcán, egy híd korlátjánál találkozva. Vagy éppen a túlélési kézikönyvek írnak le hozzá hasonló jelenségeket olyan címszó alatt, hogy kikkel NE állj szóba, ha megjelennek a folyosón.*
- Mindjárt más, igaz?-*kérdezi Cellártól féloldalas kis mosollyal, miközben fürgén feltápászkodik, nagyot nyújtózik, ügyelve arra, hogy a patkánynak biztos kapaszkodó legyen a vállán, még akkor is, amikor kicsit köröz a karjával, hogy visszataláljon bele a vérkeringés és az élet.*
- Láttam be és kimenni csomó embert az évfolyamodból, gondolom rendesen elláttak információval, amit csak tudhattak. Hogy érzed magad?-*tisztán tudományos érdeklődéssel lesi a fiút, miután az szembesült azzal, hogy 24 órája van arra, hogy éljen és nosztalgiázzon, hovatovább igazi mutatvány lehet ezt feldolgozni lélekben, de úgy fest, rendben van. Persze, ő, Sache, aki nap mint nap tanul valamit, amire aztán szüksége van, képtelen lenne így élni.*
- Nálad van a kő?-*kérdezi, mielőtt elindulna, mit sem érzékelve abból, hogy neki kijárna az a bizonyos bocsánatkérés, ami elakad a büszkeség aranycsipkehálóján, és soha nem is lesz esélye arra, hogy megtapasztalja, elvégre mégiscsak egy mardekárosról van szó, minden körülmény ellenére is.
Ha megvan a kő, mehet a móka.*
- Amúgy elég zimi van, muszáj kimennünk az üvegházakhoz? Nem mintha nem lenne tök érdekes, de előtte felszaladni a kabátért, meg látom, te se hoztál magaddal... vagy majd sietünk?-*a cukorkaillatot mesteri módon kiszúrja, a levegőbe szimatol, vet egy reménykedő pillantást Cellarra, hátha a vendéglátás egy helyi, specializált formája iránt feltámad benne a buzgóság, és kedvet kap ahhoz, hogy megkínálja. Persze, erre az esély egyelőre megközelítőleg édeskevés, de legalább édes. Még ha kevés is. Nem, a szavakkal nem lehet jóllakatni a cukorra szomjazó torkot és nyelvet, nedvedző nyálbimbókat.*
- Fuhu, hol is kezdjem-*körülpillant, mintegy támpontot keresve a sötét folyosón, a lépteit Cellaréhoz igazítva, rá-rápillantva, hiszen azért a görnyedtség az csak görnyedtség marad minden elszántság ellenére is, és ők már bebizonyították, hogy mennyire is jó csapat együtt, mármint a hollóhátas szemszögéből nagyon gyümölcsöző volt a kooperációjuk.*
- Találkoztunk ebédszüntetben, akkor beszélgettünk egy kicsit a kőről, azt mondtad, hogy majd este beszélgetünk róla még, mert reggel nem volt időd megnézni a jegyzeteid, úgyhogy nem is emlékezhettél semmire. Mondtam, hogy oké, aztán mentünk. Estére beszéltünk meg találkozót kint-*hm*- Láttalak még rúnaismeret előtt is, mentél valahova, de amúgy semmi különös. Miért, mire gyanakodsz?-*csillanak fel a szemei, konspirációs teóriák a színen.*