Trófeaterem

Mosolyogva figyelem, ahogyan a lány felpattan, majd villámgyorsan megszünteti a bűbájt.
- Ejha. – nyögöm ki halkan – Te aztán nem vesztegeted az időt. Más terülten is ilyen gyors vagy? – kérdem kíváncsian, ám arcomon közben pimasz mosollyal, s így aligha tudná megítélni, komoly kérdésnek szántam-e vagy nem. Pedig nem.
Aztán megszólal, abban a szépen csengő, kioktató, félig durcás hangnemben, amit azt hiszem szeretek nála. Vagyis… ilyenkor úgy a földbe döngölném, de közben meg olyan szeretnivaló is. Mintha a húgomat látnám benne.
- Igazán? – húzom fel szemöldököm a váratlan ajánlat, vagyis ezúttal elszalasztott ajánlat hallatán. Nocsak, miből lesz a cserebogár! Ki gondolta volna, hogy a mi sziklaszilárd prefektusunk a végén mégiscsak megenyhül? – Hát… akkor ezt a lehetőséget elszalasztottam, deee… - és még mindig mosolygok – Kit érdekel? – vonok vállat.
- Akkor kíváncsi vagy még rám, vagy menjek vissza, takarítsak és kussoljak? – a kérdés feltétele közben jobb kezem hüvelykujjával magam mögé mutatok, s ez a mozdulat most ösztönösen jött. Kétlem, hogy igennel válaszolna, vagyis ezek után majdcsak nem. De lehet, hogy csak én vagyok túl naiv és szeretném ezt hinni, főleg mivel semmi kedvem a munkához. De azért megfordulok, a szekrények felé, lássa, komolyan gondolom. Vagyis nem. Mindegy.
- Mondd, lassúztál már valaha? – a kérdés váratlanul jön, váratlannak szántam, s, hogy mit akarok kihozni belőle, még abban sem vagyok igazán biztos. Mindenesetre tekintetem megállapodik egy kupán, mely igazándiból nem is kupa, sokkal inkább valami dísztárgy. Egy alacsony talpazat felett egy – minden bizonnyal aranyból kovácsolt – táncospár lebeg, s forog, szigorúan a talpazat felett, valami képzeletbeli ritmusra ropva. Rögvest megrohantak az emlékek. Mikor először lassúztam, a karácsonyi bálon. Igazándiból az volt az első bálom. És eddig az utolsó is, ritkán járok ilyen népünnepélyekre, meg hasonlókra. Pedig tökre szeretek kiöltözni. Jól áll a dísztalár.
Félig visszafordulok felé, hogy lássam, hogyan is reagál, milyen arckifejezéssel néz rám. Azt hiszi megőrültem, hogy csak ilyen – kissé személyes jellegű- kérdésekkel dobálózok. És lehet, hogy igaza is van.

[Naná!]

El mariachi

Szemlátomást jót derül az iménti manőveremen. Pedig nem viccnek szántam, de számára vicces volt. Hát ő tudja, a lényeg, hogy nem talált arcon az a rongy. Nem igazán örültem volna, hogy ha tízliternyi víz arcon talál. Szerintem semmi vicces nincs benne, de nem akarok az ő fejével gondolkodni, úgysem menne.
- Naná! –vágom rá azonnal büszkén. – Mint a villám. – mondom és kihúzom magamat, mint aki tényleg büszke arra, hogy gyors. Viszont a gyorsaság is relatív. Egy kviddicsmeccsen valószínűleg nem tudnám elkapni azt a kis repülő hogyhívjákot, annyira nem vagyok gyors. De egy csigától talán valamelyest fürgébben mozgok. De ezt neki nem kell tudnia, legyen ez az én ki titkom, és kész.
Az ajánlatom hallatán mintha tétovázna, de egy szempillantás alatt túllép rajta és már más vizeken evez tovább. Pedig szerintem ez egy remek ajánlat lett volna, de ha ő ilyen buta, hogy nem él a lehetőséggel, akkor sajnálom. De azért látom az arcán, hogy újra a régi és lehet poénkodni vele. Néhány perccel ezelőtt még teljesen más szelek fújtak köreinkben. Örülök neki, hogy tisztáztuk a dolgokat.
- A te bajod. – zárom le ennyivel az ajánlatom visszautasítását egy vállvonás kíséretében. – Így jártál. Most már teljesen végig kell suvickolnod az össssszeset! – fűzöm még hozzá és kezemet végighúzom a levegőben, mutatva a vitrinekben sorakozó kupákra. Van még itt tennivaló, annyi szent! Gonosz tekintettel nézek rá, mint ahogyan a mesékben szoktak a gonosztevők.
- Mire gondolsz? Mire legyek kíváncsi? Elkezdesz itt táncolni, vagy mire készülsz pontosan? – kérdezem, s egyik szemöldököm fentebb is ugrik az arcomra kiült kíváncsiság következtében. Fogalmam sincs, hogy mire készülhet, az előbb semmit nem mondott, csak az arcomba küldte a vizes rongyot. Vajon most zsonglőrködni akar velük vagy micsoda? Mindenesetre azért megvárom a választ, még mielőtt bármit is válaszolnék a kérdésére, nehogy ugyanoda lyukadjunk ki, ahol az előbb.
Kérdése meglepetésként ér, mivel semmi köze az eddigiekhez. Hogy én? Én lassúztam-e? Háhá, ez igencsak vicces.
Hangos nevetésben török ki. Lehet, hogy ez volt James célja is. A lehető legrosszabb embernek tette fel ezt a kérdést, mert az biztos, hogy én nem fogok táncolni a Gringotts összes aranyáért cserébe sem!
- Ez most valami beugratós kérdés? – kérdezek vissza, és még mindig a kérdése hatása alatt állok, vagyis letörölhetetlen az arcomról a vigyor. – Nem gondolod komolyan, hogy elkezdünk itt táncolni, ugye? Háhá, azért jó próbálkozás volt! – mondom elismerően, és egy kacsintással is megtoldom az elmondottakat. Őszintén kíváncsi lennék, hogy milyen célja volt ezzel a kérdéssel, de táncolni semmiképpen sem akarok. Ezek szerint ő nagy táncos lehet. Nem láttam még eddig, hogy mire képes.
Mindenesetre, ha itt akarja bemutatni a tánctudását, akkor holnapra sem fog végezni a büntetőmunkával. Hiszen elsősorban azért vagyunk itt. Sajnos.

Halk kuncogásom egy kedves, megértő mosoly követi.
- Fantasztikus vagy Pulykatojás, hogy még ilyenkor is mosolyt tudsz csalni az ember arcára. – mondom neki elismerően, majd a szekrények felé fordulok. – A történetemre gondoltam, az életemre, meg, hogy mi történt velem. Nem te kérted, hogy meséljek? – vonom fel szemöldököm, ám ő ezt sajnos nem láthatja, háttal állok neki. Kár.
Hangos nevetését hallva kissé zavartan mosolyodok el, majd vissza is fordulok a szekrény felé Úgy érzem engem röhög ki, pedig a kérdésem komoly volt, most nem szántam viccnek. Erősen ragadom meg a rongyot, kinyitom a tároló ajtaját, és elkezdem törölgetni a következő kupát. Nem valami nehéz, vagy megerőltető meló, csak sok, na meg persze mugli munka, ami megalázó. De itt úgysem látja senki.
- Mondtam én egy szóval is ilyet? – vonom fel szemöldököm, melyet ismét nem láthat, s egy pillanatra megtorpanok a nagy munka közepette, mintha gondolkodást mímelnék, majd pár másodperc múlva folytatom is. A maró gúny érzékelhető volt, s talán jó lenne visszavennem kicsit, ha nem akarom újból megbántani, vagy valami. Az egyikünknek sem lenne valami jó.
- Szóval… mint láthatod, azóta levágattam a hajam. – mosolyodok el, kezemmel végigsimítok fejemen, mert hajnak nem nevezhetném, és visszateszem az 1970-es házkupát a helyére. Kiveszek egy másikat, ami még porosabb. Ajh, hogy az elődeim miért nem tudtak rendes munkát végezni?!
- Hogy miért? – teszem fel a kérdést, csak, hogy aztán megválaszolhassam. – Újítani akartam. Az életem unalmas volt, ideje volt felpörgetni. – ez persze nem így van, de az igazságot nem mondhatom el neki, hisz életem egyik fontosabb szereplőjét sem ismeri… tudtommal. Ismeretlen emberekről meg hiába beszélek neki, csak untatnám, viszont így, hogy magamról beszélek – igaz, nem tudom, rám mennyire kíváncsi – legalább megismerhet engem. És ha azt hiszi, hogy megúszhatja hasonló mesedélután nélkül, hát téved.
- Egyébként egész jó volt a nyaram. Szerelem, barátok, animágia, meg ilyesmi. Szóval nem unatkozhattam. Kár, hogy olyan gyorsan vége lett. – gondterhelt sóhajjal toldom meg roppant tömör összefoglalómat, melyet direkt nem ragoztam túl. Mostanában túl sokszor meséltem el mindent, kezdek belefáradni a kioktató, illetve megrökönyödött beszélgetésekbe, ahol többnyire én beszélek, a másik fél meg sápítozik. Így esik meg egyre többször, hogy bunkó módon elküldök bizonyos embereket, utána meg csodálkozva nézek körbe, hogy hova lettek a barátaim. Hát sajnos ez van. Nem valami kellemes, vagy kívánnivaló az életem, de mindenki úgy él, ahogy tud, és ha nekem csak így megy, akkor kénytelen vagyok ezt elfogadni.

[Köszi az elismerést.]

El mariachi

Az elismerő szavak hallatán halovány pír jelenik meg az arcomon, ez amolyan menetrend-szerű dolog, ha valaki kedveset mond nekem. Jó lenne már kinőni, remélem, hogy egyszer az a pillanat is elérkezik.
- Köszi az elismerést. – mondom büszkén, hogy sikerült megmosolyogtatnom. Vele könnyű a helyzetem, teljességgel a társaság része mindig, bármikor meg lehet nevettetni. Ellentétben Arionnal. – De, igen én kérdeztem, csak nem értem, hogyan fér össze a mesélés a lassúzással meg a tánccal. Lehet elaludtam közben, és csak a felére emlékszem?
Nem vagyok az a fajta, aki nem szentel száz százalékos figyelmet a partnerének, még akkor is, ha az halálosan unalmas, bár el Mariachi nem olyan, őt bírom.
Végre elkezd mesélni. Mindenféléről.
- Hát szerintem az már csak a helye az egykori hajadnak. De… - elkezdem méregetni, még hunyorítok is kissé hozzá, akárcsak egy igazi szakértő – azt mondom, hogy nem rossz. Kifejezetten nem rossz. De én nem igazán értek az ilyesmihez… - mondom elbizonytalanodva, de hát megértheti, nem vagyok sem stylist, sem pedig mesterfodrász. Rám férne egy stylist, azt én is tudom magamról, de szerintem James-nek semmi szüksége rá.
- Amú… - kérdezném már a váltás okát, azonban ő megelőz. Talán a törölgetés közben nem vette észre az igyekezetemet, miszerint éppen nyitom a számat a kérdésre. De nincs ezzel semmi gond, örülök neki, hogy ennyire lelkes. Könnyű dolgom van vele, kérdeznem sem kell. Azt hiszem, hogy a néhány perccel ezelőtti összetűzésen hamar túltette magát, annyira lelkesen mesélni a történeteit.
- Animágia? Tényleg? – kérdezek vissza én is hasonló lelkesedéssel. – Teljesen lenyűgöz az animágia, mesélj róla! Milyen alakú, és és és… nehéz? Vagy hogyan kell csinálni? – azt hiszem, hogy egyelőre elég a kérésekből, győzze csak ezeket a válaszokkal, aztán majd ha megkaptam a válaszokat, akkor majd bombázom tovább. Én is szeretném megtanulni az animágiát, de nem tudom, hogy kellően felkészült vagyok-e egy ilyen lépésre. James már jóval idősebb tőlem, tehát tapasztaltabb és valószínűleg okosabb is, így a megszerzett tudást jobban át tudja ültetni a gyakorlatba. Vagy nem tudom… Arion még fiatalabb, mégis több éve már, hogy animágus. Elképesztő, hogy én csak animágus embereket ismerek! Lehet, hogy egy jel, hogy nekem is meg kellene tanulnom. Bátortalan vagyok egy kicsit hozzá.
- Én is szeretném majd egyszer… - jegyzem meg mellékesen, bár lehet, hogy James-et nem igazán érdekli az ilyesmi. – De figyelj, mondd már el, hogy mi volt az a táncos dolog, mert még mindig nem értem. – térek vissza az előző témához egy hirtelen váltást követően.
Van még egy dolog, ami fúrja az oldalamat, és már egy jó ideje küzdök vele: az Arion-akta. Mivel James fiúból van, és már egészen jól összebarátkoztam vele, lehet, megkérdezném tőle, hogy van-e valami tippje nekem. Nem akarok beszámolni mindenről, csak körvonalakban.
- Figyelj, szerinted hogyan lehet egy komoly fiút megnevettetni? Vagy legalább rávenni arra, hogy mosolyogjon? – teszem fel a kérdést, amely még élesebb váltás az előző témák után, azonban nem hagy nyugodni a dolog, és zavar, hogy nem jutok túl ezen az akadályon.

- Az bizony könnyen lehet. – sóhajtok halkan, mintegy felelve kérdésére, válaszom azonban nem sikerül túl értelmesre. Őszintén szólva én csak kíváncsi voltam, egy pillanatra elragadott a hév, és szerettem volna kicsit a dolgok mélyére látni. A lány mélyére látni. De ennek már vége, igazándiból ez csak egy gyors dolog volt, ami mostanában egyre többször előfordul. Hangulatingadozások, és hirtelen jött ötletek, melyek az első pillanatokban egész jónak tűnnek, de aztán jövök rá, hogy kár is volt kimondani őket, mert a végén csak engem néznek hülyének az ilyenek miatt. Igen, végülis terjeng egy olyan mende-monda, hogy a hollóhátasok furcsák, gyogyósok, stréberek. Hmm… nézzetek rám! Ez hülyeség.
- Igen? – görbül apró mosolyra ajkam, s ezt társítom egy laza vállrándítással. – Mások szerint förtelmes. Láttad volna, McGalagony hogy nézett rám. – alapvetően bírom a vén tyúkot, és eddig úgy véltem, ő is hasonlóképpen van velem, hiszen jó vagyok átváltoztatástanból, a közös téma megvan, de mikor beállítottam frissensült fejemmel, elég furcsa képet vágott. Lehet, hogy azt hitte, félresikerült az egyik átváltoztató bűbájom.  Emellett mások is szekáltak már vele, hiszen a Roxfortban nem sok az olyan őrült, mint én, és pláne nem sokan vetemednek ilyen dolgokra, ezért is lettem a hollóhát egyik kikiáltott Luna Lovegood-ja. Csak engem nem az eszem, hanem a hajam miatt szeretnek, hát nem csodás?
- Iiigen…. – húzom el a szót, ugyanis számomra kicsit veszélyesebb vizekre eveztünk. Az animágia egy olyan dolog az életemben, amiről nem szívesen beszélek akárkinek. Jó, persze, Sydney egy ideje már kicsúszott az „akárki” csoportból, és viszonylag megbízok benne, de látnom kell a dolgok másik oldalát, ezúttal pedig a másik oldalon ott csillog az a bizonyos prefektusi jelvény, mely, mint tudjuk, elég sok mindenre képes. A gyávából bátort, a kedvesből parasztot, a barátból ellenséget csinál, de ez nem a jelvénynek tudható be, hanem annak, amivel a kinevezés, és az aprócska tárgy is jár. A hatalomnak. Régen emberek egymást ölték a hatalomért, s nincs ez ma sem másként, mázli, hogy a prefektusi posztért folyó harc még nem durvult el annyira, de ki tudja, hol kötünk majd ki, csupán idő kérdése. – Szerinted? – fordulok felé, önbizalomtól telített mosollyal. – Farkas. – végülis abból nem lehet gond, hogy elárulom, mivé változok, nem kérdezett rá a tanáromra, a módszereimre, sem a különleges ismertetőjelemre, sőt, még arra sem, hogy bejegyzett animágus vagyok-e. Igaz, még csak animágus-kezdemény, de lassacskán eljön az idő, mikortól majdnem tökéletesen űzöm a mágia eme ágát, és a minisztériumban bizony csinos kis büntetést szabhatnak ki, ha elmulasztom a lejelentkezést. – Hát… elég nehéz, de hozzá lehet szokni. – vonom meg ismét vállam, és visszafordulok szívem csücskeihez, a poros, s randa kupák tömkelege felé. Már négyet megpucoltam. Teljesítmény. – A lényeg azon van, hogy nagyon koncentrálni kell, meg tudni, hogy mit akarsz. Nem szabad szeme elől téveszteni a célt, mert akkor hiába csinálod az egészet. Nagyon hajtani kell. Nekem például mindig az jár a fejemben, hogy jónak kell lennem, tökéletes animágusnak, mert csak így tanulhatom ki rendesen. – válaszolok kérdésére, tulajdonképpen nem sok személyességet vive a dologba, miközben a vizes szivaccsal megpróbálom a porba veszett évszámot láthatóvá tenni. – Legalábbis én így csinálom. másoknál lehet, hogy más vált be. – egészítem ki gondolataimat, s részemről ezzel lezártnak tekintem az animágia témát. Úgy gondolom ennyi bőven elég volt belőle, s bár szívesen beszélek róla a közelebbi barátaimmal, – akikből manapság egyre kevesebb van – Sydney sehogy sem fér azokba a körökbe, akikkel minden titkom megosztom. Nem a korkülönbség miatt, nem is azért, mert lány, hanem mert egyszerűen nem tudok ténylegesen, és százszázalékosan megbízni benne. A jelvénye miatt.
   Tekintetem az aprótárgyra siklik, de rögtön el is kapom, és pár percig csak hallgatok. Igazndiból Sydney lassacskán került egyre közelebb hozzám. Mármint… a francba, ez megint kissé félreérthető gondolat lett, még jó, hogy nem hallja. Nem úgy, mint a lányok egy bizonyos része kerül közelebb, nem úgy, mint Barbi, Kate, vagy bárki más, sokkal inkább egy sajátos módját választotta. Hmm… nem is tudnám kihez hasonlítani. Talán csak Abbsel van ilyen kapcsolatom. Sydney már-már olyan, mintha a testvérem lenne. Jó, persze azért még elég távol áll, de nagyon jó úton halad a viszonyunk afelé.
- Néha én sem értem magam. Ez van. – csóválom fejem, apró mosollyal arcomon. most végképp nincs kedvem lelkem rejtekeiről, s viselkedésem különös fordulatairól csevegni, mert a végén tényleg eljönne az, amitől kissé tartok, a lány által zárnak be a Szent Mungó elmeosztályára, és ott aztán magyarázhatom, hogy fogadjunk, mindenkinél előfordul, a zéró tolerancia földjéről nincs menekvés.
- Hát… fogós kérdés. – szusszantok fel, immár bővebb lére eresztve mosolytáram, és pár pillanatig elmélkedek a kérdésén. Örülök, hogy végre mer személyesebbet is kérdezni, hisz ez azért nem olyan kérdés, melyet az ember „akárkinek” feltesz. Ez mindenképp boldogsággal tölt el, még ha kevéssel is, ilyen időkben jól esik mindenféle pozitív érzés. – Engem például már azzal meg tudsz nevettetni, ha bénázol… már bocsi. – küldök felé egy mosolyt, csak, hogy ne vegye komolyan, majd folytatom is. – De én aligha lennék komolynak mondható, engem nagyon könnyű megnevettetni. – levegőt veszek, mert elég gyorsan kifogyott, és egy határozott mozdulattal teszem helyére a kupát, melynek kerek alja halkan csattan a portól behatárolhatóvá vált helyén. – Én például biztosan megpróbálnám kideríteni, mi az amit szeret, ami jobb kedvre deríti, és megadnám neki. Vagy… - a gondolattól ismét elmosolyodok - … próbáltad már elvinni cirkuszba? Vagy beülni vele a moziba, egy vígjátékra? – igen, tudom, mugli dolgok, de engem mindig jobb kedvre derítenek a varázslat nélküliek baromságai. Persze ha a fiú nem rajong a mugli dolgokért, megértem. – Vagy csak egyszerűen próbálkozz nála néhány viccel. Hátha valamelyik tetszeni fog neki. Ha meg nincs humora, arra ott vannak a borzalmasabbnál, borzalmasabb viccek, melyeket csak az ő fajtájuknak találtak ki. – vonok vállat, ma már sokadjára, és hozzá látok a ’94-es kviddicskupához.

[Szerintem néha nem árt egy kis újítás. Legegyszerűbb, ha a hajadon végzed el, abból (olyan) nagy károd nem lehet. Például én rendszeresen változtatom a színét, szigorúan a mugli módszert alkalmazva. Néha szőke, néha meg vörös, már lehet, hogy te is észrevetted máskor]

El mariachi

Pedig nem szokásom elbambulni, de akkor ezek szerint ez történhetett az elmúlt percekben, mert a lassúzós témát még mindig nem tudom hová tenni. Jobb, ha továbblépek erről, minek rágódni a múlton, nemde?
- Szerintem néha nem árt egy kis újítás. Legegyszerűbb, ha a hajadon végzed el, abból (olyan) nagy károd nem lehet. Például én rendszeresen változtatom a színét, szigorúan a mugli módszert alkalmazva. Néha szőke, néha meg vörös, már lehet, hogy te is észrevetted máskor – vagy nem. A fiúk figyelmének felkeltésébe inkább ne menjünk bele, azt mondom. – Szóval, akinek nem tetszik az egy buta tök. Egyébként McGalagony tudod, hogy nem mai csirke, az ő idejében még olyan fehér felcsavart parókát hordtak és be kellett nyúlni alá és megvakarni a fejét, ha ficánkoltak a bolhák. – folytatom némi humorral megfűszerezve szavaimat.
Felpattanok az szófa-szerű ülőalkalmatosságról, és odamegyek a büntetését éppen letöltő barátom mellé, hogy ne kelljen annyira kiabálnunk, ha beszélünk. Még a végén kifüleli valaki, hogy miről beszélgetünk. Ahogyan észrevettem az animágiás téma meg kifejezetten olyan, amiről nem biztos, hogy jó, ha sok ember tud róla.
- Nézd, megértem, ha nem nagyon akarsz róla beszélni. Főleg a mai időkben… senki sincs biztonságban – mondom aggódó tekintettel. Visszafogottsága is gondolom, hogy ennek tudható be, hiszen voltaképp egy vadidegen vagyok neki. A barátainak bizonyára szívesebben számol be az animágiával kapcsolatos élményeiről. Bárcsak tudná, hogy nekem gyakorlatilag ő az egyetlen „barátom”, akivel többet tudok beszélni, mint két szó. – Tekintve, hogy életem célja, hogy halált faljak inkább mézeskalács helyett, immáron te sem vagy biztonságban. – gonosz(nak tűnő) tekintettel nézek rá, és sátáni kacajt hallatok. Olyan muhaha-szerűt, mint a mesékben. Természetesen a hangsúly elárulja, hogy csak viccelek, kétség nem fér hozzá.
Lehet, hogy a muhahám egy kissé hangosra sikeredett, ugyanis a következő pillanatban Frics nyit be a terembe. De hogyan? Hiszen elsütöttük a disaudiót, ha emlékezetem nem csal…

- Dolgozzatok, lusta banda! Több van, mint volt! Megyek, bepanaszollak benneteket a házvezetőtöknél, hogy nem dolgoztok, senkiháziak!
Titkon, suttogva elsütök egy „Finite”-t, hogy a disaudio bűbáj megszűnjön, hiszen akkor hiába válaszolnék a gonosz, gnóm szörnyetegnek, úgysem hallaná.
- De uram, én felügyelem a büntetőmunkát! – lépek hozzá közelebb, hogy jobban lássa a prefektusi jelvényt. – Hollóhátas prefektus vagyok, a házvezető tanárnak tudomása van a büntetőmunkáról.
- Nem feleselj velem! Mégis mit képzelsz?! Söpredékek…chhh… gyere cicuskám! − fejezi be a mondandóját és vesztesként elhagyja a tett színhelyét, karöltve imádott kedvencével.
Nagyot sóhajtok, majd a disaudio-t visszaállítva ismét visszamegyek James-hez.

Most bizonyára azt gondolja rólam, hogy én is tényleg olyan vagyok, mint a többiek. Ezt a témát feszegette, mikor elkezdtük a büntetőmunkát. Pedig én tényleg nem… Csak Fricset jó megleckéztetni ilyesmivel!
- Ajh, de ráfért volna egy Vermuculus. Akkor ugyan senki nem találta volna meg, csak talán az imádott cicuskája! – tréfálkozom kicsit az iménti dolog kapcsán. – Na, de ott tartottunk, hogy halálfaló leszek! És animágus is. Egyébként tényleg, nagyon érdekel ez az egész, ismerek már animágusokat is, és képtelen vagyok felfogni az egész jelenséget. Gondolom, ha egyszer átélhetném, akkor sikerülne. – ontom továbbra is magamból a szavakat, s magam elé révedek. Vajon az én alakom milyen állat lenne?
Visszatérve az Arion-aktára… Azt hiszem, hogy váratlan kérdésem meglepte James-et. Tőlem nem számított ilyenre – bizonyára nem feltételezi rólam, hogy fiúkkal vegyülök, kivéve, persze őt.
- A bénázásos kártyát már kijátszottam. Sikertelen volt a küldetés. A viccelődéssel is próbálkoztam. Esélytelen… - mondom szomorúan, lehangolódva. Ariont nehéz lesz megnyerni, bármennyire is szeretném megnevettetni, valószínűleg lehetetlen.
- Szerintem a mugli módszerekért sem rajong túlzottan. Nem tudom… - tanácstalan vagyok az ügyben. Eközben néhány lépést hátrálok, nehogy útban legyek, és akadályozzam a munkát.

Ezermillió meg egy bocsánat a kései reakcióért!

[Köszönöm a játékot!]

a 300. a tiéd.

- Fúj. – vágok egy undorodó fintort, s elnevetem magam a lány bolhás-parókás ötletét hallva. Egyszerűen el nem tudom képzelni, hogy férfiak hogy szenvedhettek ily megaláztatást régen. Eleve az, hogy parókát kelljen húzniuk, ráadásul olyan borzalmasat. Na de mindegy Ha McGalagonynak azok a pasik jönnek be, ám legyen. Egyébként sem bukok az ennyivel idősebb nőkre.
   Arra nem szívesen válaszoltam volna, hogy észrevettem-e a lány hajszínváltozását, mert őszintén szólva nem. Amúgy is elkerülik az ilyen apróságok a figyelmem, és van több száz másik lány a Roxfortban, akik gyakorta váltanak hajszínt, ráadásul varázslattal. Ennyi erővel a körmük színének változását is számon tarthatnám…
- Nos, akkor örülök, hogy megérted. – bólintok, és pár pillanat erejéig felnézek rá. Csak, hogy értse, az animágia téma ezentúl kivégezve, ne szívesen taglalom, és már így is eleget hallott. – Hűha. – vonom fel kicsit gúnyosan szemöldököm, miközben fel se nézve a kupáról, súrolom a kacifántos mintákat. Persze azért udvariasan elmosolyodok, még ha nem is nagyon éreztem át a humorát. Kicsit más poénokkal élünk, s ez nem is baj. De ne várja el, hogy fennhangon vihogni fogok rajta. Egyébként pedig imádnivaló, ahogyan viccelődik. Komolyan.
   Mikor az ajtó nyílik, s Frics morgolódva dugja be fejét, hirtelen kapom fel fejem,és érdeklődő tekintettel figyelem a szituációt. Egy szót sem szólok, nem fogom mentegetni magam a koszos kviblinek, főleg nem amiatt, amit nem is csináltam, ha pedig beköp Crassonak, hát legyen. Tristram úgyis ismer már annyira, hogy tudja, milyen vagyok, sőt, szerintem tűkön ülve várja, mikor érkezik a következő panasz rólam. A gond csak az, hogy e kis „balesetek” nagy részét ő maga generálja, csak, hogy még mélyebbre nyomjon a szarban, melyben már egyébként is vagyok. Mázli, hogy Odillal még nem buktunk le az animágiás dolog miatt. Túl sokat képzelek Crasso-ról? Paranoiás vagyok? Túlzásba viszem? Lehet, de nekem ne mondja senki se, hogy nincs alapja rágalmaimnak!
   Mosolyogva figyelem a lányt, ahogyan közelebb jön, s közben oda se nézve vizezem be a szivacsot. Arcom teljesen azt sugározza, hogy „Én megmondtam”, vagy valami hasonló, amit az orra alá dörgölhetek, még ha mindenféle szó nélkül is. Majdhogynem kikérte magának, hogy ő nem olyan, mint a többi prefektus, hogy ő nem dicsekedik a nyamvadt jelvényével. Hát… láss csodát, mire nem képes Mr.Frics.
   A mosolyt csak pár percig engedem közszemlére, utána arcom kifejezéstelenné válik, nem is nézek a lányra, úgy teszek, mintha annyira lekötné figyelmem az ostoba serleg. Újból beszélni kezd, de leginkább érdemtelen dolgokról, persze, most, az iménti szituáció után kicsit el is ment a kedvem a lelkes beszélgetéstől, úgyhogy nem kell csodálkozni, hogy érdemtelennek tartom, amit mond, s, hogy csak egy „ühüm”-mel reagálok.
   Válaszolok kérdésére, sőt, még csöppnyi örömmel is tölt el, hogy tudok segíteni neki. De leginkább annak örülök, hogy mer ilyen személyesebb dolgokat is kérdezni, s ezáltal kicsit közelebb kerülhetünk egymáshoz.
- Akkor sajnos ötletem sincs. – sóhajtok. Újra. Hű, nagyon rákaptam a sóhajtozásra!
   A kupát visszarakom a helyére, és becsukom a szekrény ajtaját. Kezeim farmeromba törlöm, majd Sydney felé fordulok.
- Figyi Pulykatojás. Én most abbahagyom. Frics már benézett, más meg aligha hiszem, hogy ellenőrizni fog, plusz melót meg nem vállalok, úgyhogy…. köszi a felügyelést… ’asszem. – félszegen megvakarom tarkóm, s körbenézek a teremben.- Segítsek elpakolni? – ajánlkozok, elvégre  barátok vagyunk,vagy valami hasonló.

   Ha pedig nem igényli segítségem, elköszönök tőle, s távozok a teremből.

Köszönöm a játékot!

[Hát nem baj. Azért köszi.]

El mariachi

Jamesnek nem igazán tetszett a McGalagonyos elméletem a bolhákról meg a parókáról, voltaképp nem is csodálkozom, mert meglehetősen undorító. Az ő fintorát látva én is elfintorodom, de már nem fűzöm tovább a gondolatot, pedig lenne még mit mesélnem, hiszem olvasmányélményeim határtalanok és bármeddig tudnék olyasmikről beszélni, amik érdekesek.
Az animágia témát pedig jobban teszem, ha hanyagolom, mert valószínű, hogy nem szívesen beszél róla, ezért nem is feszegetem tovább a témát, majd elmondja, ha szeretné, vagy ha úgy látja, hogy érdemlegesnek tart rá.  Nem hinném, hogy túl közeli barátnak tart, csak amolyan "ismerős" kategóriába tartozom, hiszen még csak nem is járunk egy évfolyamra ahhoz, hogy több közös témánk legyen esetleg, illetve nem ülünk egymás mellett órán, szóval gondolom és olyan "lány vagyok a szomszédból", aki kedves, aranyos, meg segítőkész és ennyi. Nem is szándékozom több lenni, de azért örülök, hogy egyáltalán van olyan fiú, aki nem ellenszenvet vált ki belőlem azonnal. Vagy talán vele is így volt eleinte? Rég volt már.
A fricses kirohanásom azt hiszem, hogy rácáfolt a néhány perccel ezelőtt elmondottakra, hogy márpedig én nem vagyok olyan, és nem élek vissza a prefektusi jelvénnyel. Utólag visszagondolva most szerintem hülyét csináltam magamból El mariachi előtt.  Bizonyára megvan rólam a véleménye, de valahogyan muszáj volt leállítanom azt az idegesítően ordibáló gonosz kviblit. Ez volt az egyetlen megoldásom.
Szemlátomást a fricses akcióm nem igazán érdekelte James-et, legalábbis nem szól rá semmit - lehetséges, hogy azért, amire gondoltam. Nem baj, ha ő lett volna a helyzetemben, valószínű, hogy ő is bevetette volna a prefektusi kártyát, mivel azt a rusnya gondnokot nehéz lerázni, mert mindig azt hiszi, hogy a diákok csak lófrálnak az iskolában. Na mindegy, így lehet, hogy oda a renomém, de majd csak visszaszerzem valahogyan.
Visszatérve pedig az arionos témához, sajnos James sem tudott kellő információval szolgálni a férfi agyról,. hogy vajon mi az, amivel trükkös módon mosolyra lehet bírni valakit, egy nem is akárkit. Azt hiszem, hogy ha mugli iskolába járnék, írhatnék erről egy pszichológiai tanulmányt és publikálhatnám.
Szomorúan válaszolok az ötlettelenségére vonatkozóan.
- Hát nem baj. Azért köszi. - rebegem, és egy halvány mosolyt küldök felé. Frics óta egy kis feszültséget vélek felfedezni a légkörben, de lehet, hogy csak paranoiás vagyok.
James úgy dönt, hogy részéről ennyi volt a büntetőmunka. Én sem akarom erőltetni a dolgot, végül is elég sokat megcsinált, mióta itt vagyunk, bizonyára kellően megbánta már a bűneit, tehát nem is ellenkezek, mikor pakolni készül.
- Rendben van. - válaszolom beleegyezően és mosolygok. Hagy menjen csak, nem akarok neki rosszat. Azért azt remélem, hogy nem ez volt a legrosszabb büntetőmunkája, igyekeztem fenntartani, hogy ne érezze magát olyan helyzetben.
Segítséget ajánl, de visszautasítom.
- Nem, hagyd csak. Ilyenkor nekem kell visszavinnem Fricsnek. De köszi azért. - Felveszem a földről az eszközöket, és indulásra készen állok, már csak a búcsú hiányzik.
- Örülök, hogy rád kellett vigyáznom, El Mariachi! De legközelebb lehetőleg ne tegyél rossz fát a tűzre! - intem óva minden csínytől tréfásan, habár tudom, esélytelen a dolog.
Elindulok az ajtó felé, és jobbra, Frics irodája felé veszem az irányt.

Köszönöm! Imádtam!

A terem szabad!

Gabriel Mirol

Nem hiszem el, hogy egy egyszerű könyvtárlátogatás is ennyi feszültséggel kell, hogy járjon! Mint mindig, most is az átváltozástannal gyűlt meg a bajom. Amilyen szerencsecsomag vagyok, persze hogy ott volt Deirdre Deveraux, és kedvenc időtöltésének hódolt - prédára lesett. Valaki, akibe beleköthet, akit szekírozhat, akit kiboríthat idegileg. Sikerrel járt, engem ugyanis megint megtalált és tökéletes célpontnak bizonyultam. Nem tudom mi baja van velem, de Merlin a tanúm, egyszer még ráuszítok egy hippogriffet! Annyira nagyra van az aranyvérével, a kviddiccsel, meg az állítólagos pasijával, hogy már tele van vele a hócipőm. Úgy csinál, mintha ő lenne a legtökéletesebb lány az egész Roxfortban. Bosszantó, hogy megteheti, és mégis vannak még barátai is. Na, mondjuk ők se különbek. Tiszta szívvel remélem, hogy nem csak pletyka, hogy Wallbrickkel kavarnak, mert náluk tökéletesebb párt még nem látott ez az ódon épület.
Amivel igazán felbosszantott ez a felfuvalkodott hárpia az az, hogy már megint a hűdetökéletes apjáról kezdett el áradozni. Kit érdekel, hogy anno Royal Deveraux mekkora ász volt a suliban vagy mekkora nem? Mert engem aztán igazán hidegen hagy… hagyott volna, ha nem keverte volna bele a mondandójába az én szüleimet is. Lehet, hogy ők nem aranyvérűek, de ettől még biztos vagyok benne, hogy kiválóan értettek a varázsláshoz.
,, Royalnak számtalan kupán és trófeán szerepel a neve! "
Bla-bla… Kit érdekel?!
Persze semmit nem válaszoltam neki, csak duzzogva elvonultam. Eljön még az az idő, amikor én is kinyithatom a szám, és beolvashatok az ilyen nagyképű libáknak. Sietős léptekkel haladok a célom felé. A nagy sietségben majdnem felborítok valakit, de nem is néztem, hogy ki volt az. Fiú vagy lány, még ez se tűnt fel. Elmormogok valami bocsihoz hasonlót, és már suhanok is odébb. Épeszű diák nem jön ide önszántából, itt általában büntetőmunkát szoktak végezni az emberek. Nem érdekel, ha emiatt bárki is idiótának fog nézni, akkor is keresni fogok legalább egy valamit, amin megtalálom a szüleim nevét.

A terem ajtaját nyitva találom, ezért szó nélkül bemasírozok. Egy pillanatra megtorpanok, a hatalmas mennyiségű ereklye láttán. Számíthattam rá, hogy van egy pár, de erre azért nem gondoltam. Mély levegőt veszek, és közelebb lépek az egyik polchoz. Kezdjük az elején, valamit csak találok majd. Például egy vödröt meg néhány rongyot. Úgy látom, valaki igencsak hanyagul végezte el a büntetőmunkáját, ha még az ehhez szükséges szerszámait is szanaszét hagyta. Odébb terelgetem a lábammal, hogy ne legyenek útban, és már folytatom is a böngészést. Ahogy a kérdéses időszakhoz közelítek, valóban szembe találom magam nem is egyszer Royal nevével. Már csak ez hiányzott. Unottan húzom a szám, és keresek tovább, amikor egy fotón megakad a szemem. Csoportkép, az egyik kviddics döntőn készülhetett. Végre arcot is társíthatok az oly sokszor olvasott név mellé, mivel Dee apja is a képen van. Őrző volt, hát persze, hogy még kviddicsezett is! Az én szüleim meg nem.
Dühösen toppantok egyet, mert tényleg kezdek begurulni. Miért épp most jutott eszébe ennek a lánynak valami igazat mondani? Nem hiszem el, hogy ennyire jogosan hordja olyan magasan az orrát! Aprót morgok, mint a macskám szokott a neki nem tetsző kajára, és visszalépek a polchoz. Nem sokára eredménye is lesz a keresgélésnek. Muszáj!
Ez az! Megvan!
Egy iskolai oklevélen végre megpillantom anyám nevét. Megara Carson.
Széles vigyor terül szét az arcomon, elégedett vagyok, hogy fel tudok mutatni én is valamit. Mindez éppen akkor történik, amikor valaki betoppan a terembe. A vödörhöz ezek szerint egy diák is tartozik…

[Maya]

Maya


Az illető, akit a szeles szöszke kis híján elsodort, mormog valami érthetetlen átokfélét az orra alatt - valószínűleg hollóhátul, mert gyanúsan sok "-usz"-ra végződő szó keveredik bele -, a szemébe söpri a haját, majd egy hosszúra nyúlt, megadó sóhajjal távozik a színről. Túlságosan a gondolataiba merült ahhoz, hogy egy ilyen kis semmiség megakaszthassa a ritmusát. Hogy a fenébe is lenne ideje bármire ezen a szerencsétlen világon, ha folyton egy kelekótya, szita-agyú havert kell pesztrálnia?!
- ... mindenki rá vár, erre ő... lefogadom... bezzeg ha én nem lennék...!

- Hóó, Morty, csak ésszel! - perdül ki az útjából egy csíkos pólós fiú, akinek mellesleg nem csak a pólója csíkos, de csikarós a kedve is, a szája sarkából pedig csakugyan egy cigicsikk kacsint ki kacéran. Gabe puszta hatásvadászatból megszívja a bagót, és sűrű, tejfehér füstöt pöffent ki az orrán.
- Mortimer. - veszi elő a vérfagyasztóbb modorát, mivel a másik volt szíves nem megállni, és nagyon úgy fest, meg akar lépni mindenféle bocsánat kérés nélkül.
- Hagyjál már, Mirol, nem látod, hogy nem érek rá?! Az a hülye Pince már megint elveszett, a kapitánya meg MÁR MEGINT az ÉN nyakamon keresi! - darálja a duci fiú, és csak úgy villognak a szemüvegei, mikor lendületből visszafordul nyurga háztársa felé. Gabenek persze enyhén megemelkedik a szemöldöke, pusztán az egyik. Mi köze neki Pincéhez?
- Hé, héé, Morty. - ingatja meg a fejét látszólag lemondón, dramaturgiailag fontos elemként maga elé nyújtott tenyérrel, amivel mellesleg megálljt parancsol az ideges srácnak. Először csak a mellkasának nyomja a kezét, hogy ácsi, a következő másodpercben viszont csúnyán marokra gyűri a talárja anyagát. - Nem érdekel, hol van Pince. Nekem jöttél.
- És? - nyifogja a másik. Arról az értetlen képéről lerí, hogy nem látja, hol van itt a probléma. - Te meg a múltkor rágót ragasztottál a párnámra, és egész délután süveget kellett hordanom miattad. Na. Jól van már.
- Nincs jól!
- Te jó ég, mi bajod van már neked is?! Mindenki meg van zakkanva?...
Ez elgondolkoztatólag hat. Mindenki? Akkor neki is be kéne állnia abba a bizonyos sorba? Nem, volt már elégszer szürke madár. Azért még acsarog valami nem épp kedves becézetet Mortynak, mielőtt eleresztené, csak hogy levezesse a felgyülemlett agressziót.
- Legközelebb pedig figyelj az orrod elé. - Na. Amaz megigazgatja kicsit a ruháját, helyrebillenti az orrán a szemüvegét, és már veszi is a nagy levegőt, hogy elküldje Gabrielt a második emeleti lánywc-be - had zokogja tele a csészét Hisztis Myrtill-el -, mikor ismerős hang üti meg a fülét. Egyszeriben felderül az arca, sarkon fordul és elrohan.
- Pince, basszus, álljál meg! Azt mondtam: ÁLLJ!
Gabe pedig maga marad a folyosón egy csodálatosan szép, karcsú partvis nyéllel, amit a vállára lendít. A Roxfortban híres luxus dacára ez is csak kopott fa. Semmi aranyberakás, elefántcsont ékítés... Unalmas. Áhh, seggbe kellett volna sóznia vele azt a szamarat!
Na majd holnap megkeresi Hóborcot, hátha benne van valami közös heccben. Addig is... Hm. Az a kis kacsa ott nem egy elsős? Ördögi mosoly terül szét az arcán.

Egy alacsony, göndör, szőke gyerek óvakodik be a terem ajtaján, tágra nyílt, hatalmas kék szemekkel, mint valami giccses puttó. A testtartása meglehetősen görcsös és feszengő, ráadásul mihelyst megpillantja a bent nézelődő lányt, azon nyomban hátrálni is akar. Csakhogy jön mögötte egy partvisnyél. És egy hozzá tapadt kézfej, csukló, kar, végezetül pedig egy nálánál kétszer nagyobb fiú.
- Na-na. Az alku az alku. Rongyok, Lorca, Lorca, rongyok. Előbb-utóbb úgyis el kéne kezdened gyakorolni. Ha időben végzel, kapsz egy szál cigit.
A kicsi szkeptikus, szívmelengetőn lesajnáló pillantást vet a dohányszagú nagyra, aztán duzzogva a partvis után nyúl. Elkapják előle.
- Héka. Mondom: rongyok. Egy-kettő.
- Ezért még beárullak...
- Igen? És aztán mi lesz? Na ide hallgass, vakarék. - azzal belemászik a harcias kis arcba, és lehalkítja a hangját - Választhatsz. Vagy jó fiú leszel, és csillogni fog ez a terem, vagy... - Belesúg a fülébe.
- Igen, Uram!
- Megy ez! - Rövid mosoly, egész addig kitart, míg útjára bocsátja a vakarékot, aztán le is hervad. Pff... Hány órát kell még végigunatkoznia ebben a szárnyban, mire lejár a büntető?...
Úgy ballag oda Mayához, a fa partvist pörgetve, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna eldumcsizni egy hugrás lánnyal.
- Heló, királylány. Hát te miért nem csutakolod a trófeákat, ha már egyszer itt vagy? Biztos vagyok benne, hogy jut még rongy neked is.
Ásít egyet, és ha addig nem takarták el/rakták félre, belepillant az oklevélbe.
- Hm.

Gabriel Mirol

Egyre kerekebb szemekkel meredek a terembe érkező két diákra. A kicsit noha nem ismerem, első perctől fogva sajnálom ahogy megpillantottam. Nyilvánvaló, hogy nem önszántából masírozik be a terembe, erre nincs is ékesebb bizonyíték az őt követő nála jóval idősebb és termetesebb fiúnál. Hiába nem akarom, néhány szót elcsípek a beszélgetésből. Meg kell hagyni, Gabriel élelmes, ugyanakkor kegyetlen fickó, amiért mással végezteti el a büntetőmunkáját olyan csekély ellenszolgáltatásért, mint egy szál cigi. Grimaszolva húzom kicsit a szám, és próbálok nem tudomást venni a serényen dolgozó fiúról.

Esélytelen nem észrevennem őket, és nem kommunikálnom velük. Együtt érzőn tekintek a trófeákat suvickoló  fiú felé, egy halvány mosollyal is megdobom, mielőtt Gabe felé fordulnék, aki idő közben a közelembe sétált. Próbálok semleges arcot vágni, de a szemeimből kiolvashatja, hogy mennyire nem értek egyet a módszereivel.
- Helló. – köszönök kurtán, aztán észreveszem, hogy az oklevelet vizslatja. Míg nem kérdez rá, én nem fogom megmondani neki, hogy mi ez és miért szorongatom ilyen bőszen. Rosszallón emelem fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek hiszen jóval magasabb nálam, miközben szám sarka felfelé görbül egy halvány mosoly kezdeteként. Annak ellenére mosolyodnék el, hogy nem szeretem, ha becézgetnek, pláne nem azt, ha nyilvánvalóan azzal a szándékkal szólítanak királylánynak, hogy felbosszantsanak. Ez a fiú nyilvánvalóan se nem ismer, se nem érdekli, hogy mi a véleményem róla. Rendben, nem bánom. De ezt vissza is tudom ám fordítani ha nagyon akarom.

- Ugyan miért segítsek neked? Nem voltam ott akkor sem, amikor kiérdemelted, hogy itt takaríthass. – könnyedén rántok egy aprót a vállamon, majd a mellettem lévő stabil polcnak döntöm a hátam. Nem áll szándékomban rongyot ragadni azért, hogy más helyett dolgozzak. Ciki vagy sem, az eddigi évek alatt egyszer sem tettem semmi olyat, amiért büntetőmunkát kellett volna végeznem. Nem most fogom elkezdeni a poros, koszos trófeák tisztogatását puszta önszorgalomból. Noha tisztában vagyok vele, hogy ki áll velem szemben, és eszemben sincs magamra haragítani, azért nem vagyok annyira bolond, hogy szó nélkül engedelmeskedjek. Ráadásul ugye, nem is tettem semmi olyat, amiért ez lenne a büntetésem. Jobb is ezt mielőbb tisztáznom.
- Tudom, hogy hülyén hangzik, de én önszántamból jöttem ide, a terem eredeti funkciója miatt, ami… a trófeák tárolása, nem pedig a takarítás. – vigyorodok el szélesen, és lepillantok a kezemben tartott oklevélre. Jó érzés rajta látni anyám nevét. Egy pillanatra megfeledkezem magamról, és szórakozottan végigfuttatom az ujjam a betűkön. Milyen rég láttam ezt a nevet… halk sóhaj után leeresztem a pergament, de el nem engedem. Legutóbb ugyanígy húztam végig a kezem anyám nevének betűin, egy egészen más helyen: a temetőben. Mennyivel másabb így, ezen a kis darab papírom látni leírva! Persze tudom, hogy nem tarthatom meg, mert nem az enyém, de azért még egy kicsit tartogatnám a kezemben mielőtt visszateszem a polcra. Kevés dolog, egyszerűen túl kevés maradt meg nekem a szüleimből, főként az anyámból. A merénylet után a házunkat felgyújtották, szinte minden személyes tárgy vagy kedves emlék oda veszett a tűzben. Gyűlölöm az egész helyzetet.
 
A melankolikus gondolatokból egy szempillantás alatt visszaránt a valóságba, ahogy a terem másik sarkában nagy buzgalommal takarító srác egymáshoz vert két serleget, amik hangosan hozták tudomásunkra, hogy bizony tényleg fémből vannak. Meglepetten keresem tekintetemmel a zaj forrását, majd amikor megtaláltam, figyelmen kívül is hagyom. Elvégre nem az én dolgom, hogy a fiú takarít-e vagy sem, és közben tör-zúz vagy sem.

[Maya]

Maya


Ó, szegény mimóza lelkű borzokról mindig elfelejti, milyen rossz szemmel nézik a tüsténkedését. Igazán szégyellhetné magát! De most nincs kedve hozzá, szóval gondolatban felrója a "Dolgok, amiket holnap okvetlenül meg kell tenned, ha még emlékszel rá - ne aggódj, úgysem fogsz." című táblájára. Mint annyi minden, perceken belül ez a teendő is halványodni fog, mivel annyira nem érdekli, hogy bődületes! Nem úgy a csaj halvány kis vigyorféléje.
Gabe válaszul olyan széles mosolyba húzza a száját, hogy félő, szétszakad az arca! Láthatóan cseppet sem zavarja a mögöttes tartalom, vagy simán csak nem veszi észre. Rávigyorogtak, viszonozta, csak épp ezerszer akkorában! Még az is lehet, hogy bátorításnak szánja.
- Ó, nem! Nekem nincs szükségem segítségre, de a kis Lorca biztos örülne neki. - Vet még egy gyors pillantást az oklevélre, majd gyorsan körüljáratja a tekintetét a termen, és egy bizalmas mozdulattal közelebb inti magához Mayát. - Maradjon köztünk, de most dobta ki a barátnője, elég maga alatt van szegény. Pedig már egymás kezét is megfogták. Én csak terápiás jelleggel dolgoztatom, hogy elterelje a figyelmét, de egy ilyen csaj, mint te, biztos hatásosabb lenne, mint egy... hm. Mint egy pléköcsög.
Maya a polcnak dől, Gabe viszont marad a helyén, lazán a vállára vetett partvisnyéllel, nyeglén zsebre vágott kézzel. Nem úgy fest, mint akinek nehezére esik elhinni, hogy valaki csak a trófeák kedvéért is látogathatja a termet.
- Ahhaaa... - Vonja össze a szemöldökeit mégis szkeptikusan, sőt, még az állát is felszegi hozzá! - Aha-aha. Issmerem ezt az arckifejezést, és őszintén le vagyok nyűgözve! Maya-Maya... Ejnye.
Nevet, mint maga az ördög, jókedvűen és kellemesen, csak a szemei csillognak azzal a kiismerhetetlen hévvel. Egész izgatottá vált, hisz valljuk be, nem minden nap lát az ember fia egy hugrabugos hercegnőt a tolvaj szerepében! Huhh. Na jó. Amint újra levegőhöz jut, előveszi a zsebéből a kezét, és kérő mozdulatot tesz.
- Add csak ide, had nézzem, mire fáj a fogad. Aztán mondok egy árat.

Gabriel Mirol

- Ügyes fiú ő, megoldja maga is. – mosolyogva és érdeklődve figyelem őt beszéd közben, néha-néha a buzgó takarítás felé fordítom a fejem, mintha érdekelne. Mire Gabriel a mondandója végére ér már kuncogok. Utána hamiskás félmosollyal intem magamhoz – Köztünk szólva… a kézfogás elég nagy dolog, de nem hinném, hogy neki olyan lány kellene, mint én. – húzom ki magam egy egészen kicsit. Lehet, hogy alacsony vagyok, de azért egyáltalán nincs miért szégyenkeznem. Igaz, hogy ha csak a magasságomat veszi valaki észre, akkor igen gyakran gondolnak jóval fiatalabbnak, de ezen már túlléptem, hiszen vannak bőven olyan külső tulajdonságaim is, amik alapján pontosan be lehet határolni a koromat. A legnagyobb elégedettséggel nyújtózok egyet aztán ismét Gabe felé fordulok.
Szóval, érdekli az oklevél. Szórakozottan lóbálom meg kezemben az pergament. Egyáltalán nem áll szándékomban megtartani, sokkal jobb helye van itt, mintha az enyém lenne. Itt bárki megnézheti, míg úgy csak én láthatnám. Apró vállrándítás után nyújtom Gabriel felé. Felőlem elveheti. És bármilyen árat is talál ki amiért az enyém lehetne… nos, nem vagyok köteles megfizetni. Elgondolkodva tartom a pergament egészen addig, míg a fiú nem nyúl érte, de hacsak nem sokkal gyorsabb nálam, akkor visszahúzom előle.
- Miért adjam oda neked? Ha úgy vesszük, már nálam van, nincs szükségem arra, hogy neked adjak érte cserébe bármit is. Vagy akkor ha már neked kell fizetség, akkor Lorca is ugyanazt kell kapja. Ez nekem így logikus. – kuncogok játékosan, és lerakom a polcra magam mellé a lapot. Ha érdekli annyira, hogy megnézze akkor kénytelen lesz a közelembe jönni érte. Ezzel a kis mókával próbálom magamra vonni a figyelmét. Remélem, hogy Lorca érti a szándékomat, és lelép míg Gabe velem van elfoglalva. Elvégre én se vagyok olyan szívtelen, hogy nézzem ahogy ez a kis szerencsétlen más helyett gályázik. Ha viszont nincs annyi esze, hogy meglógjon, akkor meg is érdemli, hogy még néhány órán át suvickoljon.
- Halljam, milyen árat kérsz érte, és majd megfontolom a dolgot. Nem kell ahhoz megnézned, hogy válaszolni tudj. Neked ez egy oklevél, pont olyan mint másik száz. Szóval mi az ára? – emelem rá kérdőn és kihívón a tekintetem, halványan mosolyogva. Nincs ellenemre egy ártatlan kis játék, sőt kifejezetten élvezem, ha kibontakozhatok. Az előbbi könyvtárbeli jelenet Deveraux-val felkeltette a harci kedvem, és úgy tűnik megtaláltam a megfelelő partnert, akivel lehet szórakozni egy kicsit. Persze ő is szórakozik velem, de ennek éppen ez a lényege.

[Maya]

Maya


- Ugyan, cica, ne nekem kéresd magad! - Röhögi el magát a mardekáros, majd egy könnyed mozdulattal megperdíti a vállának támasztott partvisnyelet és a kölyök felé bök vele. - Neki meg aztán végképp. Felsős csaj vagy, szőke, egész formás, ráadásul "kedves".
Hihetetlen tehetsége van hozzá, hogy még ezt az alapvetően bók jellegű szócskát is úgy mondja ki, mint aki tengervíz ízű rágót csócsál (ja és közben félkézzel csak úgy a miheztartás végett végigköveti a levegőben Maya alakját, mintha a homokóra fazon és a "kedvesség" egymás szinonimái lennének).
- Na jó, hagyjuk a kis tökfejet és vissza az üzlethez. - A partvis vége halkan koppan a padlón, Mirolunk pedig érdeklődve közelebb lép. Kell neki az a papír, pláne, ha így lobogtatják az orra előtt. Utána is kap, de Maya hamarabb elhúzza az orra előtt, mint Viki azt a bizonyos mézes madzagot JÓLtudjukKI orra előtt. Ez már nem tetszik annyira a fiúnak, de készséggel belemegy a játékba. Megkomolyítja az ábrázatát, amitől hirtelenjében úgy fest, mint egy kiköpött üzletember. Leszámítva a kócos üstököt és a narancs-sötétszürke csíkos pólót, amin a C'mon PUMPKINS! felirat díszeleg. Azért a farzsebéből előhúz egy kellőképp sötét napszemüveget.
- Szóval... - Kicsit meglehelgeti a maszatos üveget, megdörgöli a mellén, és felcsapja az orrára. Mindjárt szét is szalad az a bicskanyitogató vigyor az arcán, ami most olyan mézes-mázos, mint egy jóféle muffin. - Ne próbálj meg úgy tenni, mintha a hollóba osztott volna a Süveg, hagyd meg a logikát a strébereknek és nekem.
Még egy szűk lépéssel közelebb lép, és hacsak nincs egyéb ellenvetés, szélesen mosolyogva, a lehető legtermészetesebb mozdulattal nyúl a félrerakott oklevél után.
- Nem lesz valami kevésbé értékes attól, hogy számomra "csak" egy a sok közül. - Még el sem érte, a behízelgő mosoly féloldalas vigyorrá korcsosul. - Már csak az a kérdés, ki is az a Megara Carson. - Egy ujjal sem ér a laphoz, helyette Maya arcát vizslatja a szemüveg folyékony árnyakkal átitatott üvege mögül.
- Vagy ő is "csak" egy ember a sok száz közül, akik itt porosodnak? Neem, túl gyengéden néztél a nevére. - Kicsit elfintorodik. - És most nem az alap hugrabugos boci szemekre gondolok.
Üvölt a testtartásából, hogy a róla szóló pletykák nem hazudnak. Ez a dög talán tényleg mindent tud.
Lorca a háttérben abbahagyta a takarítást, és most furcsállón néz a páros felé. A kezében tartott kupák közül az egyik fedele alól rózsaszín habos folyadék csöpög a padlóra. Ez minden zaj, ami megtöri most a csendet.

Gabriel Mirol

   

 Már nyitom is a számat, amiért Gabe gyakorlatilag ostobának titulált. Nem szeretem az ilyet, egyáltalán nem tartom magam butának. Kicsit talán… balszerencsés, de ez minden. Mély levegőt veszek, hogy méltatlankodásomnak hangot adjak, majd mielőtt még az első szót kiejthetném, be is csukom a szám. Nincs szükségem arra, hogy még a ,,hisztérika" jelző is illjen rám. Oldalra biccentett fejjel figyelem, ahogy felteszi a napszemüvegét. Bent, a suliban, ráadásul úgy, hogy ezeken a télies napokon ilyenkor odakint már rég sötét van. Nem tartom indokoltnak ezt a kiegészítőt, de ő tudja. Ha ettől érzi magát nagyfiúnak, ki vagyok én, hogy meggátoljam benne?
- Megara az anyám neve, ezt pedig ő szerezte. – nézek fel rá semlegesen, majd elgondolkodva érintem mutatóujjam az államhoz. Ha ostoba libának tart, akkor nyugodt szívvel teszek rá az összhatásra egy lapáttal. – Hugrabugos boci szemek? – meresztem rá ártatlanul, ahogyan ,,hugrabugos boci" módra a szemeim. – Nem tudom mire gondolsz. Mi mindig így nézünk, mert mi ugye csak fölösleges kis töltelék emberek vagyunk itt a kastélyban, akikre alapvetően semmi szükség. Mert túl buták és túl bénák vagyunk mindenhez, nem is igazi varázslók, ugye?
Mosolyom mindvégig a helyén marad, megjelenésem továbbra is maga a megtestesült ártalmatlanság. Csak a talárom ráncai közé rejtett ökölbe szorított kezeim árulkodnak arról, hogy valójában ebben a pillanatban egyáltalán nem vagyok az. Az évek alatt megtanultam, hogy sem a hisztéria sem a kitörések nem visznek előrébb, és sokkal okosabban teszem, ha inkább befogom a szám.
Határozottan nyújtom a kezem az oklevél felé, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy visszategyem a helyére. Lorcára pillantok, aki szerintem még nálam is jóval szerencsétlenebb, és kisebb a létjogosultsága. Miért nem lógott meg? Tekintetemmel követek pár cseppnyi habot, ami szép lassan formás kis tócsát fog alkotni (amit aztán majd takaríthat össze). Rosszallón húzom el a szám, egyáltalán nem tetszik, hogy ez a szerencsétlen itt takarítgat más helyett. De ez nem az én dolgom, és nem az én gondom.
Vissza az üzlethez. Azt hiszem ideje tisztáznom, hogy nem akarom megtartani a pergament, és semmilyen fizetségért cserébe, legyen az bármilyen csekély is, nem fogom innen elvinni.
- Nem volt számodra nagy feladat kiokoskodni, hogy számomra fontos személy neve lehet, nem kell azért ennyire elégedettnek lenned magaddal. – mosolyodok el halványan, és visszadőlök a polchoz. A mozdulat persze valahogy sokkal egyszerűbb, ha más csinálja, én azonban tudtam, hogy ami először sikerült, az most nem fog. Az én formám már csak ilyen, meg sem lepődök azon, hogy amikor megpróbáltam karjaimat magam előtt összefonni, sikeresen bevertem a könyökömet az egyik polc élébe. Halkan felszisszentem, majd alig hallhatóan, ugyanakkor meglehetősen ízesen mormogtam el a véleményem az eseményről. Jobb kezemmel a fájós bal könyököm dörzsölgetve emelem vissza tekintetem a fiúra, keresem a napszemüveg mögött az arcot, a szemeit.
- Fölösleges lenne bármilyen árat kínálnod, nem viszem el innen, és neked sem adnék érte fizetséget.