Trófeaterem

A Trófeák Terme a Roxforban megszerezhető trófeákat, címeket és a kitüntetett diákok és tanárok neveit rejti magában.
Ide minden diák bejöhet.

Elég gyakran előfordul, hogy egy-egy diák pucolja fényesre az itt őrzött serlegeket büntetőmunka címszó alatt... Nos... ez egészen fárasztó munka, szóval nem véletlen, hogy utálják is rendesen... mint általában a büntetőmunkát...

[„ Mr. Frics nem ér rá ma délután. Egy illetékes prefektust küldünk, hogy ellenőrizze a büntető-feladat végrehajtását. „]

Sosem hittem volna, hogy ez az iskola képes lesz ilyen mélyre süllyedni. Illetve nem is az iskola, hanem a minisztérium. Tanárokat küld, akiknek abszolúte semmi köze a tanár kifejezéshez. Sokan alig ballagtak el innen és máris itt vannak, ráadásul a katedra túloldalán, minket oktatva a jóra. Én ezt nem veszem be. Ez... már annyira szánalmas. Teljesen egyértelmű, hogy mire megy ki a játék. Tudjukki nyílt lapokkal játszik… és ez nem tetszik. Ha én gonosz zseni lennék, akkor tuti nem teregetném ki a legfontosabb kártyáimat, erre ő mit tesz… persze, lehet, hogy a Roxfort csak másodlagos vagy épp sokadlagos célja. Az elsődlegest ismerjük. Harry.
Lépteim visszhangot vernek a folyosón, mely egészen kihalt, így késői délutáni órákban. Hát… való igaz, a kellemes emlékek miatt nem túl sokan járnak a Trófeaterem felé.  Én se tenném. Eszem ágában sem lenne erre jönni, ha nem lenne muszáj.
Nem rég… este elkaptak a folyosón azok a tetű Mardekárosok, és most meg büntetőmunkára ítéltek. Nagy szám… kupacsutakolás. Volt már részem benne… igaz, fárasztó munka, de hallottam már rosszabbról is, úgyhogy azért annyira nem vagyok elkeseredve. Az időmet meg amúgy sem tudnám semmi értelmesre fordítani.
Lehet, hogy még jót is fog tenni ez a kis takarítás. Hehe… persze. A végrehajtóimnak tuti tetszeni fog, hogy úgy sikálom a fényes serlegeket, mint holmi házimanó, melyekre otthon még a hasbarúgást is sajnálják. Azok a kitömött…
Persze… minden más lenne, ha az én mellemen is itt csillogna a fényes jelvény, mely majdhogynem sebezhetetlenséggel jár ebben a tanévben, na de mi esélyem volt megkapni, most komolyan. Ki vagyok én? Egy szánalmas félvér, akinek még említésre méltó pénze sincs, amiért megvehetné magának a pozíciót, ráadásul protekciók nélkül. Nekem nincsen tanár-halálfaló bátyám, aki kinyalja a seggem és mindent megad nekem. Jah. Gwen persze élvezi ezt az évet. Ott csücsülhet a bátyja mellett és aranyosan mosolyog, abban a hiszemben, hogy milyen csudijó világban élünk. Csak nehogy összetörje magát, mikor rájön az igazságra és leesik arról a bizonyos magas lóról, merthogy én nem fogok ott lenni, hogy elkapjam.
Nagyot sóhajtva lépek be a Trófeaterembe, s nézek körbe Fricset kutatva, de a vén kvibli és a rühes dög helyett csak egy papírfecnit találok a falra ragasztva.

„ Mr. Frics nem ér rá ma délután. Egy illetékes prefektust küldünk, hogy ellenőrizze a büntető-feladat végrehajtását. „

Aláírás nuku. Csupán a macskakaparás bizonyítja, hogy valós személy írta a levelet. Talán maga a macska volt az!
Vállat vonok. Maximum megúszok egy kis melót és kész. Ennyi meg egy bambi. A bejárat melletti falnak dőlve aktív hűsölésbe kezdek, s egészen addig nem akarok mozdulni, míg az az illetékes meg nem érkezik. Kíváncsi vagyok, kit küldenek a mardekáros piócák közül. A végén talán még megúszom egy olyan kis taknyossal, mint az a Grosiean gyerek.

[- El mariachi!]

El mariachi

A mai nap folyamán rúnatan után de Crasso úr odahívatott magához. Nem tudtam mire vélni a dolgot, mert semmi rosszat nem csináltam, amit meg kéne rónia, egyszerűen azt tettem, amit máskor: figyeltem és jegyzeteltem. Ő azonban nem a tantárgyról akart csevegni, hanem kijelentette, hogy ma nem kell mennem járőrözni, mert máshol kell ellátnom a prefektusi feladataimat. Nem a folyosókat fogom este róni – egyedül, Sol-lal vagy bárkivel, hanem ezúttal egy büntetőmunkát kell majd felügyelnem. Szerencsére ez nincs annyira későn, mint a járőrözés, így remélem, hogy a rég megszokott időpontban már ágyban lehetek majd. Óh, de jó is lenne!

Bőven az órák után járunk már, így ma csak a térdig érő zöldeskék szoknyámban és egy hollóhátas pulcsiban megyek az áldozatomhoz, a talárra és az egyenruhára itt nincs szükség, de a prefektusi jelvény a pulcsimon díszeleg, nehogy azt higgye az áldozatom, hogy át akarom verni.
Még nem tudom, hogy kit kell munkára fognom, annyit azonban igen, hogy a Trófeaterembe kell mennem. Itt általában Frics szokott felügyelni, de ma valami van vele – lehet, hogy meghalt, nem csodálnám. Bár abba már a macskája is belepusztult volna, őt meg most láttam egy sarokkal arrébb, a Hollóhát főfolyosójának kijáratánál.

A nyugati szárnyat is útba ejtem, a kis titkos folyosókon úgy hamarabb oda tudok érni. Pár nappal ezelőtt ezen a folyosón sétáltam Arionnal. Hm, azóta nem is láttam újra, szerintem biztos, hogy szellem volt. Nincs olyan szerencsém, hogy egy olyan fiúval akadjak össze ebben a suliban, aki normális. Jó, persze vannak kivételek, de vele tudok párhuzamot vonni magammal és ez olyan… furcsa. Pont, mint ő.
Álmodozásomból felébredve már az északi szárny folyosóján kopogok a fekete cipőmmel, s már csak pár lépés és elérem a Trófeatermet. Remélem, hogy nem kell majd várnom, az órám szerint pont időben vagyunk.

A folyosó jobbra kanyarodik, s megpillantom a nyitott ajtót. Tehát megérkezett. Őszintén remélem, hogy nem valami sznob Mardekárost varrt a nyakamba de Crasso. Eddig sem volt igazán szimpatikus, ettől meg még kevésbé lesz. Odaérek a nyitott ajtóhoz, majd belépek. Először balra nézek, ott nem látok senkit, majd jobbra és egy ismerős arcot pillantok meg. Mosoly terül szét az arcomon az örömtől, s attól, hogy nem egy unalmas délután-este elé fogok nézni az illetővel.
- El mariachi! - kiáltom - Rosszalkodtál? – kérdezem rosszalló tekintetet villantva felé, de persze közben továbbra is mosolygok. – A gitárodat most nem hoztad?

Pár perc elteltével kezeim automatikusan beindulnak, s a zene kezd a felszínre törni. Combomon dobolva, dúdolok egy, az ideillő hangulathoz igencsak vidám dalt. Közben pedig lehunyt szemmel koncentrálok a szövegre, s arra is figyelek, nehogy túlzásba vigyem, és túl hangosan énekeljek, ám ekkor egy hang férkőzik be az üdítő zenei hanghullámok rengetegébe. Egy oda nem illő hang.
Szemem felpattan, s érzem, ahogyan a vér arcomba tódul, majd mikor meglátom a lányt, szemem elkerekedik, s szám egyből mosolyra húzódik.
- Pulykatojás. – üdvözlöm barátságosan. Ha már ő adhat beceneveket, én miért ne adhatnék? Tudom, nem voltam túl kreatív, na de majd legközelebb. – Hát te… ? – ám, nem fojtatom a kérdést, mivel szemem egyből a jelvényre siklik. Grimaszolva bólintok, majd inkább más témát választok. – A kezed jól van? – tekintetem ezúttal karjára siklik, melyet első találkozásunk alkalmával sikeresen eltört, még Roxmortsban, s, hogy egész biztosan ne felejtsem el a dolgokat, még segít is emlékezni a kérdésével.
Felvonom szemöldököm, s arcomra csibészes mosoly kúszik.
- Hát… azt hittem suvickolni jövök, nem zenélni, de ha neked az jobban fekszik, felőlem csinálhatjuk azt is. Én jobban élvezném. – na, ha most sikerrel járok, akkor ennyit a büntetőmunkáról. Még talán ezt is megúsznám? Ennyire mázlista lennék? Áh, ekkora szerencsém tuti nincs.
- Na és hogy érzed magad a nagyok között? – kérdem, egyértelműen az újonnan válogatott prefektusi osztagra célozva, s hangommal egyértelművé is teszem a kinevezések nemtetszését. Pont Sydney az, akit sosem tudtam volna elképzelni köztük, erre most... de ez van. A sors nem mindig az elvárásaink szerint cselekszik.
- Hogy rosszalkodtam-e? Neeem, dehogyis. Csak betértem ide, gyönyörködni a csudiszép trófeákban. – mondom gúnyosan, majd ellököm magam a hideg kőfaltól, s lassú léptekkel a terem közepére sétálok, majd megfordulok, s Sydney szemébe nézve felvonom szemöldököm.
- Kezdhetjük? – kérdem kissé sürgetve a lányt, bár, hogy mit is akarok elkezdeni, fogalmam sincs.

[- Én? Hát jöttem.]

El mariachi

Ahogyan közeledem, fülbemászó dallamok szűrődnek ki hirtelen a Trófeateremből. Ej, de jó kedvvel érkezett valaki a büntetőmunkájára! Ilyet sem láttam még!
De nem csalódom, hiszen El Mariachit ismerem már egy ideje és az ő élete a zene, s ezúttal sem csalódtam benne.
Pulykatojás. Ez az első szava, melyet hozzám intéz. Na ez meg vajon mi lehet? Valami idióta ragadványnév, amivel a házon belül illetnek? Na de mégsem hasonlítok egy pulyatojásra, hát csak nem! Nem reagálok szóban a megszólításra, talán csak az El Mariachi-ra kontrázott – pontosabban nagyon ajánlom neki, hogy így legyen. Chhh… Természetesen ettől függetlenül is vigyorgok, főleg azon, hogy meglepődött, hogy engem lát. Nyilván nem a saját házából számított valakire, hanem lehet, hogy valami gonosz mardist várt. Na de így legalább elviselhetőbb lesz a munka, majd szóval tartjuk egymást; egy mardis szerintem nem alacsonyodna le hozzánk, hollósokhoz.
- Én? Hát jöttem. – közlöm kérdésére a roppant információdús választ. – Én leszek a felügyelőd, jó mi? Amúgy köszi, már aznap helyrejött. – folytatom a kezemre irányuló kérdésére válaszolva. No igen, tavalyi kalandunkkal kezdődött ismeretségünk, mikor sikeresen eltörtem a kezem, és ő volt olyan gáláns, hogy visszakísért az iskolába, hogy ne szenvedjek egyedül. Akkor még nem sok semmit motyogtam neki, azóta már kicsit beszédesebb vagyok vele.
- Jajj, hát tényleg! Nem szerenádozni jöttél, hanem törölgetni. – mondom szomorúságot mímelve, majd elvigyorodom én is, akárcsak ő.
Több embert is meglepett, hogy én kerültem ki prefektusként – sosem volt feltűnési viszketegségem, s lám, anélkül is lehetséges a dolog. Gondolom James-t is meglepte a kinevezésem, mivel szóba hozza a dolgot.
- Köszi, jól megvagyunk. Bár azóta nem igen alszom el időben. – válaszolom a kérdésére, s ez igencsak őszinte volt, minden viccet félretéve. Olykor úgy érzem magam reggel, mint egy inferus. Azt nem tudom, hogy úgy is nézek-e ki, de minden esély megvan rá sajnos. Még nem nagyon jöttem bele a dologba, de év végére csak összejön majd!
- Tudtam én, hogy rosszalkodtál! – állapítom meg – Na, akkor jól mondod, kezdjük is! – adom ki a parancsot, és összecsapom magam előtt a két kezemet, mintha megadnám a startjelet. Jelenleg még ép jobb kezemmel intek felé, hogy nyugodtan közelebb merészkedhet, hiszen távolról nem lesz túl jó csinálni, mert igen nehéz lenne elérni őket.
És ha büntetőmunka, akkor vannak ugye szabályok, melyekre figyelnem kell majd. Ezeket meg is osztom vele, mivel megbíztak ezzel, bár El Mariachi lehet, hogy nem először jár már eme falak között takarítás céljából.
- Szóval. A vitrineket kinyithatod zárnyitó bűbájjal, de ennyi. Semmi mágia a továbbiakban. A Suvickus és társai ezúttal tiltott bűbájok számodra. -  mondom, majd kissé elhúzom a szám, és suttogva folytatom, nehogy más meghallja – Ugyanis ez titok, de elmondom neked, hogy ebben a tanévben már ez is szigorúbb lett, és de Crasso úr a munkád befejeztével meg fogja nézni a pálcád, hogy használtad-e. Azt mondta, hogy zárat nyithatsz vele. Nah, ennyi lenne. – zárom le a mondandómat, és várom hogy a bűnös nekilásson a kirótt feladatnak. Végignézek a húsz vitrinnyi kupán és kitüntetésen, majd nagyot sóhajtva hátrább lépek és lehuppanok egy fotelbe, mely a terem közepén áll.

- Jó, hát hogyne lenne jó… - motyogom kicsit szétszórtan, miközben fejemben a gondolatok sebesen váltják egymást.
Aztán vállat vonok és mosolyogva bólintok, jelezvén, hogy valóban nem szerenádozni jöttem, s nyilván arcomról le is tudja olvasni mélységes sajnálatomat a dolog iránt.
- Majd bepótoljuk. – mondom, s kacsintok egyet. Öhm… ez nem olyan csajozós kacsintás volt, hanem inkább olyan, „zavarban vagyok, és nem tudok már mit kezdeni magammal” kacsintás. Bár, ezt könnyen félre lehet értelmezni, de ezt már az ő fantáziájára bízom. Ha van egy kis esze, akkor nem reménykedik, mert tudja, hogy nem az esetem. Nos, ha nincs neki… akkor majd kap egy keveset. De persze csak finoman… elvégre jóban vagyunk, nemde? Bár ez nekem mostanság elég fura. Mármint, hogy a prefikkel haverkodok. Alapjáraton nem lenne gondom velük, de a mostani rendszer ismeretében, nagyjából sejtem kik rángatják őket a képzeletbeli madzagokon. És ez az, ami kibaszottul nem tetszik. De én csak egy vagyok a sokból. Egyedül nem tudok mit tenni… még ha akarnék is.
Miközben beszél, csak mosolygok.
Bevallom őszintén a formaságok és a bájcsevej nem az erősségem. Nem arról van szó, hogy zavar a társasága – bár kéne – csak sokkal szívesebben beszélnék vele más témáról.
Mikor eljutunk addig, hogy a büntetőmunkára is szakítsunk pár szót, mert hát ez hozott így össze minket, ismételten bólintok, majd érdeklődve fordulok felé. Mintha nem tudnám előre végzetem.

Mikor végez a szabályok igen pontos ismertetésével, sőt, kapok tőle pár nem publikus információt is, csibészes mosolyomat húzom elő. Ismét. A szemébe nézek és próbálok igen meggyőző lenni.
- Azt mondtad… - egy csöppnyi hatásszünet. Hogy minek, nem tudom, de szeretem a drámai helyzeteket - … nem használhatom a pálcámat, mert ellenőrzik. Deee… te egy becsületes prefektus vagy. Eszükbe sem jutna, hogy akár segítséget nyújtanál nekem. Ugyan, már miért tennél ilyet? – felhúzom a szemöldököm és egy féloldalas mosolyt villantok – Szóval csinálhatnánk azt, hogy én kinyitom a pálcámmal a zárakat, aztán a tiéddel, persze csak ha belemész, – vagy ha nem az sem okoz nagy gondot – alkalmazhatnám a Suvickust. Gyorsan végeznék a trófeákkal és aztán maradna időnk énekelgetni egy kicsit? Na? Hogy hangzik Pulykatojás? – úgy mosolygok, mint egy idióta, de ez is a játék része. Képzeljétek el ha nem mosolyognék. Az olyan lenne, mintha Barbie-nak kicsi melle és fekete haja lenne. Senki nem vinné haza a boltból. Még Ken sem.

bocsi, hogy ilyen későn. :/

[- A szerenádot?]

El mariachi 

Hozhattam volna magammal valami olvasnivalót, amíg El Mariachi takarítja a trófeákat. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig fog tartani, de jó lenne minél hamarabb végezni. Nem akarok csak ülni és nézni, hogy dolgozik a másik. Világ életemben utáltam ezt, inkább segítek, de ezúttal nem tehetem, és végig kell ülnöm az egészet.
- A szerenádot? – kérdezem vigyorogva. Talán egy kicsit el is pirulok zavaromban, de jól tudom, hogy ő más lányok felé tekintget, az ilyen szürke egerek, mint én nem sok senkinek kellenek. De igazán aranyos, hogy egyáltalán szóbaáll velem, és nem felejtett még el. Sajnos sok olyan embert „ismerek” akikkel így van. De nem teszem szóvá. Ha nekik úgy jó, akkor legyen jó, nekem is jó.

Miután elmondtam az instrukciókat, a kényelmes fotelben elhelyezkedem, és várom, hogy elkezdje a munkát. Azt mondta a professzor, hogy figyeljek oda, nehogy csaljon, le is fogja ellenőrizni a pálcáját utána. De szemlátomást még van néhány kérdése a munkával kapcsolatban, pedig szerintem elég világosan elmagyaráztam mindent, no de nem baj.
Miután elém tárta a koncepciót, kissé elkerekedik a szemem.
- De én nem segíthetek neked. Nem arról van szó, hogy gondolják-e rólam, vagy nem. Hanem arról, hogy… hogy nem! – Ennyit bírtam kinyögni, voltaképp nem is tudom, hogy mit akartam mondani. Persze, szívesen segítenék neki, hiszen ő is segített nekem egykor, mikor eltörtem a kezem, szóval jövök neki eggyel. De miért pont így kellett összefutnunk? Házi feladatot szívesebben írnék neki, de a prefektusi jelvényemet kockáztatom azzal, ha segítek a munkában. Most biztos nagyot csalódott bennem. Elszomorít, hogy nemet kell mondanom.
Hacsak…
És felgyullad a fejem fölött a láthatatlan villanykörte…

Egy pálcalegyintéssel bezárom a Trófeaterem ajtaját, egy non-verbális disaudio bűbájt is elsütök, nehogy illetéktelenek fülébe jusson, amit mondok.
- Mit szólnál egy olyan üzlethez, hoooooogy… - időhúzás. Én is tudok olyat. - …szóval mi lenne, ha másképpen segítenék? Végül is, te is segítettél nekem legutóbb, így az adósod vagyok.
Megvárom, hogy feldolgozza az elmondottakat, és utána folytatom a konkrét üzlettel, ami lehet, hogy nem lesz a legelőnyösebb, de jóval könnyebb munkája lesz, mintha fel-le kellene mászni a létráról.
- Tehát arra gondoltam, hogy leülsz ide a másik fotelba mellém, és fogod szépen a törlőruhát, és eltörölgeted azokat a dolgokat, amiket én idehívok. Ha végeztél, visszateszem. Mit szólsz? – kérdezem mosolyogva, és őszintén remélem, hogy tetszik neki az ajánlat. Ettől többet nem segíthetek.

- Mi mást?- húzom fel szemöldököm, s félig ránézek. Jó, persze azért az én fantáziám is határtalan, na meg jó perverz, úgyhogy értettem én a célzást, csak nem veszem tudomásul, mivel nem akarom megbántani Sydneyt, mert úgy érzem, a kapcsolatunk kezd a barátság felé sodródni. Kár lenne belerondítani a dolgokba egy idióta megjegyzéssel…

Aztán még küldök felé egy biztató mosolyt, majd tekintetem elfordítom, hogy ne tűnjek túl rámenősnek. Elvégre befolyásolni nem igazán tudom, zsarolni meg aztán végképp nem, sőt, nem is szeretném.
Kíváncsian várom a válaszát, s közben kedvesen mosolygok. Elkerekedik a szeme. Remek, ezek szerint meglepetést okoztam neki… Hát, manapság ez ritka. Sokan azzal jönnek, hogy kiszámítható vagyok, mikor szerintem tökre nem. Már miért lennék az, he? Ha unalmas lenne az életem, a napjaim monoton ritmusban telnének, s minden nap ugyanazt csinálnám, akkor jogos lenne, és akkor talán megmaradtak volna a barátaim, de mivel nem vagyok kiszámítható, s meggondolatlan hülyeségeket csinálok, így sok barátom kinyilvánította nem tetszését, vagy éppen én nyilvánítottam ki nekik. Jah… hát Gwen sem egy egyszerű eset.
Kissé csalódottan nézek Sydre, de mosolyom nem hervad. Nem érzem még szükségességét a sajnálatra méltó, szegény kisfiú kártyának. Meg lehet, hogy be sem venné.
Szemöldököm felvonom, kezeim széttárom, s csak annyit bírok kinyögni:
- És miért nem?
Na, jó, hangomból hallatszik a csalódottság, ami teljesen jogtalan. Mégis mit vártam? Hogy majd a nyakamba ugrik a fantasztikus ötletem hallatán, hipp-hopp végzünk és kész, megyünk koncertezni a klubhelyiségbe? Asszem az még érdekesen végződött volna, de mindenképp jobban, mint így.
Aztán összerezzenek, mikor pálcát ránt és biztosítja biztonságunk. Arcomon elnyúlik a vigyor. Remek, meggondolta magát, ezaz kislány!
 - Hoooogy? – kérdek vissza a hatásszünetben.
Aztán csak hallgatom az alkut.
Igen, igen, az adósom, blabla, ez nem számít semmit, csoda, hogy a mai világban van olyan, aki az ilyet megjegyzi, de azért igaza van. Engem viszont az a bizonyos másféle segítség érdekelne.
Kérdőn tekintek rá, de nem sürgetem, had fogalmazza meg értelmesen a dolgokat.
Aztán miután elém tárja az ajánlatot, elfintorodok. Hát ez remek!
Én viszont makacs vagyok, nem tágítok az elképzelésem mellől.
- És ha te kényelembe helyeznéd magad, én pedig villámgyorsan kitakarítanám azt a koszfészket? – bökök fejemmel a trófeás szekrény felé, hangom mézes mázos, csilli villi, cukros mukros meg minden, amit csak el lehet képzelni, de kétlem, hogy nála hatékony lenne az efféle máz.
Ám akkor is a remény hal meg utoljára…
… naná, mert ő a gyilkos.

[- Mert nem és kész. Örülhetsz neki, hogy nem Frics jött. El kell fogadnod, hogy mindkettőnk érdeke, hogy szabályosan csináld.]

El mariachi   

Örülök annak, hogy nem egy olyan emberrel kell eltöltenem az elkövetkezendő perceket, aki teljesen idegen számomra, bár le kell szögeznem, hogy a csend a barátom, tehát én jól elvagyok magamban, bár még mindig bánom, hogy nem hoztam magammal könyvet. De azért remélem, hogy James-szel jót beszélgetünk, miközben takarítja a kupákat és különféle díjakat.
Elképesztő, hogy mennyit képes vigyorogni! Lehet, hogy így született? Áh, ez hülyeség, persze, hogy csak az én fejemben fordulhat meg ilyesmi. 
De továbbra is kitartok amellett, hogy csalással nem lehet elvégezni a büntetőmunkát. Nemcsak az ő érdekében kell a megszokott módon csinálni, hanem az én érdekemben is, de ezzel mégsem állhatok elő neki, hogy ha nem azt csinálja, amit mondok, akkor de Crasso elintézi nekem, hogy egy életre elköszönjek a prefektusi jelvényemtől. Bár, ha belegondolok, akkor megkönnyítené vele a dolgomat, viszont akkor biztos, hogy a fekete listán végezném, az pedig nagyon nem lenne jó.
- Mert nem és kész. Örülhetsz neki, hogy nem Frics jött. El kell fogadnod, hogy mindkettőnk érdeke, hogy szabályosan csináld. – nah, mégis beleszőttem magamat is, bár annyira nem lett vészes.
Felajánlottam neki, hogy hajlandó vagyok segíteni, de csak akkor, ha portörlővel takarít. Kissé lelomboz a tudat, hogy a kisujjamat nyújtom, de már az egész kezem kell. Tudok róla, hogy James bajos fiú, de azt reméltem, hogy én kimaradhatok belőlük.
- Ahogy látod, én már kényelembe helyeztem magam. – válaszolom mosolyogva a mézesmázos kérdésre. Még annyira nem ismert eddig, és talán nem tudja, hogy nálam ez nem működik. Engem nem tud elvarázsolni semmivel, mert mindent beárnyékol a háttérben megbúvó tudat: ő egy fiú. És ahogyan már ez az év elején is bebizonyosodott a Roxfort Expresszen, a fiúk mind egy szálig gonoszak és rosszat akarnak a lányoknak.
- Nézd, mondtam, hogy segítek, de ha továbbra is kitartasz az álláspontod mellett, muszáj leszek szólni de Crasso tanárúrnak, hogy nem jól csináltad meg a feladatot. – mikor kimondom, tudatosult bennem, hogy most megzsaroltam. Szent tehén, most mi lesz velem?? Én nem… nem vagyok ilyen! Pfej, a prefektusi jelvény az oka mindennek! Arcomon talán tükröződik, hogy micsoda belső vívódáson megyek most keresztül. Remélem, hogy most nem utál meg ezért!! Nagy nehezen össze tudtam ismerkedni egy emberrel, aki még később is köszön nekem a folyosón, és most mindent elrontok! Valahogyan korrigálnom kell a dolgot.
- Nos, úgy jó, ahogyan mondtam? Mint mondtam, szívesen segítek. De te is tudod, hogy a varázslat ebben az esetben tiltott eszköz. Jó? – próbálom menteni a menthetőt, és bűbájosan előadom neki a koncepciómat. Remélem, hogy beválik, és nem sértettem halálra.

Arcom lágy fintorba torzul, mikor a leányzó kőkeményen ellenáll. Hát jó, legyen. Nem muszáj barátkozni meg kedvesnek lenni, elvégre ez is egy megoldás, egy alternatíva, mely fakultatív módon választható és senki nem áll a Cruciatus alatt, hogy azt tegye, ami mondva van neki. Elfogadom a döntését, de nem jó kedvvel. Nem fogok kijönni a sodromból, nem fogok dühbe jönni, meg semmi. Csak nem esett jól. Ennyi.    Azt hittem Sydneyben valamiféle rokonlélekre találhatok, de hát tévedtem. Ismét. Nem túl jó az emberismerő képességem. Vagyis nem mindig. Előfordult már nem egyszer, hogy csalódtam a megítélésemben. Olyankor át kell ugrani a dolgokat és élni tovább. Na meg akkor megismerni a másik tényleges valóját.
nem válaszolok neki. Nem igazán tudnék mit mondani, hiszen valamilyen szinten igaza van, ezt be kell látnom, még ha nem is nagyon tetszik a dolog. Elvégre már az nagy dolog, hogy engedményekbe bocsátkozott egy prefektus, egy ilyen egyszerű földi halandóval, mint én.
Mikor újra megszólal, felé nézek, s elmotyogok egy „Látom..” –ot.
Aztán elfordítom tekintetem, s keresni kezdem a kellékeket, vagyis a munkámhoz szükséges, nélkülözhetetlen felszerelést. Ch... röhejes, hogy mit csinálok.
Épp nyúlni készülök értük, mikor beszélni kezd. És megzsarol, amit őszintén szólva nem igazán ajánlottam volna neki. Már nem azért az egy húszért, de nem tudom mit képzel. Prefektus... na és? Kit érdekel, hogy prefektus, és, hogy feljebbvaló. Nem kell folyton tisztáznia, egy egy megszólalásával, hogy most ő irányít. Anélkül is tudom. Most eléggé nagyot csalódtam benne.
Höhh. Halkan felnevetek és rá se nézve beszélni kezdek.
- Tudod Pulykatojás... azt hittem te másmilyen vagy, de úgy látszik elnyelt a mélyvíz. – lehet, hogy érthetetlenül fogalmaztam, de majd megérti, s folytatnám én szívesen, de mint említettem, nem akarok kijönni a sodromból, sem haragudni rá. Sem megbántani. Ez még egy olyan elfogadható kritika volt a részemről. Mérges meg nem lehetek, hiszen még mindig ő az, aki engedményeket adott és jófej volt. Csak ez a zsarolása vágta ki egy kicsit a biztosítékot.
Aztán beáll a teljes csend, amit nem késlekedik megtörni. Elmosolyodok. Milyen kis aranyos, hogy próbálja helyre tenni a dolgokat, s mintegy valahogy elviselhetőbbé tenni előző megszólalását.
Mikor végez, én csak megcsóválom a fejem, s most már ránézek.
- Nem kérek belőle, köszi. Azt hiszem nem fogok belerokkanni , elvégre a büntetőmunka az büntetőmunka. A lényeg az, hogy ne élvezzem, nem de, és a drága felügyelő prefektusnak pedig az a dolga, hogy megteremtse a szükséges körülményeket. – közlöm vele, mintha egy ötévest tájékoztatnék a dolgok lényegéről. Persze, még a süket is észrevenné, hogy ez sokkal inkább gúnyos, s sértett hangnem volt, nem pedig kioktató.

El mariachi   

Teljességgel menthetetlen az egész. Jól elrontottam mindent. A hangszíne immáron nem olyan, mint amikor betoppantam, most már teljesen más, de legkevésbé sem baráti és őszinte.
Nem vállalhatom a felelősséget egy olyan tettért, amit jómagam is elítélek. Ha büntetőmunka, akkor azt jelenti, hogy az illetőnek bűnhődnie kell egy olyan dolog miatt, amit ő okozott. Azonban mindketten tudjuk, hogy a büntetőmunka, mint olyan teljességgel átalakult ebben a tanévben, most már olyan is kaphat, aki esetleg hasra esett a folyosón, és ezáltal feltartotta a közlekedést.  Nem tudom, hogy James mit csinált, vagy éppen mit nem, de azt tudom, hogy neki van vaj a füle mögött, úgyhogy szerintem jogos a büntetés, meg akkor egyébként nem lett volna olyan jó kedélyű, mikor érkeztem.
Ez az „azt hittem, hogy te másmilyen vagy” szöveg teljesen betalált. Nem fogok itt sírni, meg semmi, de talán látszik rajtam, hogy a szavai elérték a kellő hatást. Úgy gondolom, hogy jobb lesz, ha nem mondok semmit innentől kezdve, hiszen már minden szükséges információval elláttam a feladatot illetően. Nem merek ellentmondani a házvezetőmnek, hiszen mindenki tudja, hogy miféle fából faragták azt az embert, és hogy kit szolgál. Ha megcsinálom, amit mond, akkor nem lehet belőle bajom. És ha én megcsináltatom a büntetőmunkát, akkor egyikőnknek sem lesz semmi baja. Nem fogom erről kioktatni, mert ha lenne egy minimális esze, akkor szem előtt tarthatná, hogy ha segítek neki, akkor azzal magam alá teszek. Előfordul, hogy jönnek a tanárok, és megnézik, hogyan halad a büntetőmunka. Mi arra a garancia, hogy ma senki nem jönne? Semmi.
Úgy látom, hogy próbál valami mosoly-szerűt erőltetni az arcára, de korántsem őszinte a dolog. Rendesen kioktat a gúnyos szavaival, de lenyelem, nem tehetek mást. Alapvetően szeretem elkerülni a konfliktusokat, ezért inkább ráhagyom a dolgot. Szememben látszik a szomorúság, melyet szavaival keltett bennem, de hát nem vártam mást, gondolhattam, hogy dühös lesz, ha ellent mondok neki.
De felajánlottam a segítségem, azonban az, abban a formában nem kellett neki. Azt hiszem, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, hogy visszaadjam a tartozásomat, de nem vállalhattam akkora kockázatot, amekkorát ő szeretett volna.
Keresztbe fonom a mellkasom előtt a karjaimat, átteszem egyik lábamat a másikon és várok. Várom, hogy elkezdje a munkát, innentől kezdve ennyi volt. Ha esetleg észreveszi, hogy túllőtt a célon, és javítana a helyzeten, akkor lehet, hogy újra szóba elegyedek vele, de ha továbbra is köti az ebet a karóhoz, akkor tőlem játszhatunk csendkirályt is. A torkomban egy hatalmas gombóc van, azt jelzi számomra, hogy most vesztettem el valakit, aki talán nevezhettem valamilyen szinten a barátomnak. Talán részéről nem olyan lényeges, ha rossz viszonyban leszünk, de nekem nem sok senkim van.

Szavaim után síri csönd fogad, s azt hiszem ez érthető is. Nem szól vissza, nem mutat be, nem átkoz pokolra, nem akad ki, nem kiabál. Mintha meg sem hallotta volna.
Karjait keresztbe teszi mellkasa előtt, s hallgat. Megsértettem. És most, hogy ránézek, mar a lelkiismeret furdalás, de nem tudom megváltoztatni a múltat. Sajnos. Mert hát Sydney nem érdemelte meg, amit kapott, nem is tudom, mi ütött belém, én nem is tudom... nem kellett volna.
Leszegem fejem, majd jobb kezembe veszem pálcám, balba pedig egy rongyot, majd az első szekrényhez lépek, és egy „Alohomora”-val kinyitom. Sóhajtok, zsebre dugom a magyalvesszőt, majd megragadom az első kezem ügyébe eső díjat, mely egész véletlenül a tavalyi kviddics kupa. Úh, csodás. Még egy kellemetlen emlék. Gyerünk, sorakozzatok, húzzatok sorszámot, ezaz! Ígyis olyan vidám vagyok! Már csak pár pofon hiányzik!
A kupa egy kedvesnek aligha nevezhető fintor után, egy képen törlést kap, méghozzá a bal kezemben tartott rongytól. Elég kellemetlenül érzem magam. Mármint nem a törölgetés nyugtalanít, hanem Sydney, aki a hátam mögött durcáskodik. Nem akarom, hogy haragudjon rám. Elszállt az agyam és meggondolatlan voltam, az Istenit is!
Hangosabban felsóhajtok, majd leengedve kezeim, a kupával és a ronggyal együtt, a lányra nézek. Arcomon most semmiféle kifejezés nem ül. Talán egy kis megbánás.
- Figyi, Pulykatojás. – kezdem, nem túl magabiztosan. Még mindig benne van a pakliban, hogy az előbbiekért meg is átkozhat és az egyedüli fegyverem, ami jelenleg kézben van, az egy piszkos ruhadarab, meg egy, körülbelül ötkilós serleg. Ő nyerne, ez egyértelmű. – Én... nem akartalak megbántani. – nyögöm ki nagy nehezen. De legalább ezúttal őszintén. – Bocsáss meg. – ha nemet mond, nem fogok rimánkodni, de azért csak jobban örülnék egy igen-nek.

[Elfogadva.]

El mariachi 

Némán magam elé révedek a semmibe, csak azt hallom, hogy James motoszkál, ahogyan a takarítást végzi. Miután kiesem a transzból, akkor látom, hogy csinálja a munkát: szépen törölgeti végig a kupákat, ahogyan azt kértem tőle. Nem sok kedvem van most már vele egy helyiségben lenni, tudván, hogy most már ő sem kedvel engem. Biztos gondolatban jól elszid mindennek, hogy milyen gonosz vagyok, akárcsak a mardekárosok. Pedig én tényleg nem…
Az ilyen következményekkel nem számoltam, amikor elvállaltam a prefektusi címet. Elvállaltam? Jött a levélben, hogy az lettem, és kész. Nagyon szuper, ez az iskola még jobban megakadályozza, hogy barátokat szerezzek. Már éppen hajlandó lennék lebontani a gátjaimat, amikor…
Rápillantok, szemeimmel követem a kezei mozgását. Nagyon erős, könnyen megragadja azokat a kupákat varázslat nélkül is. Nem is értem, minek ide a bűbáj, ha így sokkal gyorsabban végezhet.
Egyszer csak hátrafordul, és rámnéz. Én is ránézek, szemeimből továbbra is szomorúságot olvashat ki, mást nem. Nem bánom, amit mondtam, én csak a feladatomat teljesítem, nem tehetek mást, ezt neki kellene elfogadnia. Pedig még a segítségemet is felajánlottam, de az nem volt jó. A kisujjamat nyújtottam, de az egész kezem kellett volna neki. Teljes mértékben tudatában voltam annak, ha segítek, akkor is lebukhatok, de vállaltam volna a kockázatot, mivel ő is segített egykoron nekem. De az, amit ő kért tőlem, túl nagy kockázattal járt volna, amelyet nem mertem és nem akartam felvállalni. Mióta az „új rendszer” van, nem tudom, hogy mivel illetik azokat a prefektusokat, akik nem hajtják végre megfelelően a parancsot – a jelvényüktől és egyúttal a büszkeségüktől is bizonyára megfosztják őket. Nem akarok részese lenni egy ilyen procedúrának, James sem kérheti tőlem ezt.
Továbbra is mozdulatlanul ülök a székben, és figyelem őt. Szemében különös fényt látok megcsillanni, de nem tudom eldönteni, hogy mire készül. Valamit mintha mondani akarna, de nem tudom… Aztán mégis.
Bocsássak meg?? Nahát… Arcomra kiül a döbbenet, őszintén szólva egy ilyen macsó fiútól, mint James, nem vártam, hogy ilyen lépésre szánja el magát. Talán túl hamar beskatulyáztam, és van neki másik oldala is. Jajj, tudhatnám, hiszen egyszer már segített nekem, de nem tudom, azóta csak a menő énjével találkoztam a folyosókon.
Őszintének hangzanak a szavai, és nem kell sokáig gondolkoznom a válaszon. Ejh, milyen lágy a szívem!
- Elfogadva. – válaszolom egy halvány, biztató mosoly kíséretében. Nem mondok többet, gondolom ezzel is oldottabbá tettem a közöttünk feszengő légkört. – Na, de sipirc dolgozni! – folytatom mímelt szigorúsággal, és elvigyorodom utána. Nem tudok egyébként sem sokáig haragot tartani, akkor meg főleg, ha a másik fél belátja, hogy igazam volt. – Közben mesélhetsz ám! – jegyzem meg pluszban, csak, hogy ne legyünk itt csendben, bár gondolom, hogy ugyanúgy beszélgetnénk, mint ahogyan eddig tettük felszólítás nélkül is.

Villantok Sydney felé egy fogkrémreklámos colgate mosolyt, majd visszafordulok a szekrény felé, és a félig-meddig megtisztított kupát visszarakom, és úgy fordítom, hogy a tiszta része látszódjon, majd kezem megindul a következő felé, de ekkor egy ötlet fut át fejemen. Pálcám kiemelem zsebemből, majd a rongyok felé mutatok vele.
- Oppungo! – suttogom, majd vigyorogva nézem, ahogy a lány felé veszik útjukat, vizes csíkot húzva maguk után. Felé fordulok, hátra lépek egyet, majd nevetni kezdek rajta. Kinek van kedve most takarítani, ostoba kupákat suvickolni, mint egy alsóbbrendű házimanó.
- És mégis miről meséljek? – kérdem, pálcám készenlétben tartva, hátha esetleg visszaküldi a zaklató rongyokat. – Tudod. Minden megváltozott. – kezdek bele, eltűnődve, mégis érezni lehet a dolog gúnyos mivoltát. Pálcám kezem között forgatom, játszok vele, s szemeimmel a teremben kalandozok szerteszét. A kupák, a lány, a rongyok, a vizes vödör. A lány. Halk sóhaj hagyja el ajkam, majd még közelebb lépek hozzá, hogy kivegyem a részem a küzdelemben. Azt hiszem ma sem lesz oly nagy takarítás.

[Finite!]

El mariachi 

Akkor könnyű a megbocsátás, ha kérik. Sajnos, elég ritkán van részem benne, inkább elgáncsolnak a folyosón, de hogy bocsánatot nem kérnek, az fix. Ez viszont azon ritka alkalmak egyike, amikor egy fiú igenis hajlandó megtenni. Díjazom az igyekezetet, de attól még a fejemben visszhangzanak a szavai, még akkor is, ha nem akarom.
Szemlátomást kelletlenül kezd neki a munkának, tisztára rossz nézni! A fejem fogom, és inkább próbálok kitalálni valami okosat. Segítenem semmiképpen sem szabad, de talán valamit mégis tehetek annak érdekében, hogy könnyebben menjen a munkája. Ne mondja, hogy szőrösszívű prefektus vagyok.
De Crasso úr csak az utolsó varázslatot tudja visszanézni a pálcából, legalábbis általában azt szokta, nem tudom, hogy valamilyen felsőbb mágiával a többit vissza tudja-e nézni. Eddig nem tapasztaltam effélét, így csak reménykedni tudok abban, hogy ezúttal is így tesz majd.
Egy nonverbális disaudiot sütök el, míg James pakolgatja a kupákat. Nem tudom, hogy mit szeretnék még, de valahogy mégis megkönnyítem a dolgát. Egy pálcalegyintéssel bezárom az ajtót is, nehogy valaki benézzen. Ha be akarnának jönni kintről, azt tapasztalnák, hogy valamilyen véletlen folytán az ajtó ezúttal zárva van. Ellenben mi könnyedén ki tudjuk nyitni belülről.
James feltehetően nem vette észre a boszorkányságot, hiszen háttal állt nekem mindvégig. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy ezerwattos vigyorát rám mereszti, ami számomra valamilyen csalafintaságot üzen. Nagy hirtelen felémröppen az összes munkaeszköze, és nem tudom, hogy most mi történik. Felpattanok a székből, hiszen a vízzel teli rongy vészesen közelít felém. Ha nem cselekszem, akkor mielőbb kapok egy maflást ezektől a rongyoktól, és akkor feltehetően James jót mulat majd az egész történeten. Gyors reakciómnak hála előkapom a pálcámat, és elkiáltom magam:
- Finite! – rikoltom, és ebben a pillanatban annak kell történnie, hogy a repülő munkaeszközök szépen lehullnak a földre. Rosszalló tekintetemet Jamesre szegezem, aki most éppen arról beszél, hogy mit is mesélhetne. Hát, ezek után már nem vagyok kíváncsi.
- Csak szólok… - kezdem durcásan – éppen most akartam mondani, hogy engedek neked, és minden ötödik kupát kellett volna manuálisan letörölni… De ezek után… - mondom, és nyitva hagyom a mondatot. Kezemmel a földre hullott rongyokra mutatok, és méltatlankodó tekintettel nézek Jamesre. Annyira nagyon nem akar dolgozni, látom rajta. Megpróbálom tréfának felfogni, mert feltehetően annak szánta, de azért előtte meghallgatom, hogy mi a véleménye az általam elmondottakról, hátha visszakozni akar majd, vagy a manó se tudja.