Trófeaterem

[Maya]

Maya


Nem kerüli el a figyelmét, hogy a lány tarsolyában bizony akadna valami kedves, szellemes, vagy egyszerűen csak felháborodott válasz a sértésére, de úgy tűnik, csalódnia kell. Hiába néz úgy Mayára. Provokálón. A szöszke egyszerűen becsukja a száját és megtartja magának, mi a véleménye.
Hát jó. Suhan át Mirolunk agyán a gondolat. Hallgatás=beleegyezés. Most pedig, hölgyeim és uraim, kezdődjék a tánc! Napszemüveg, fények...! Ide jól jönne egy főcímdalnok, de semmi gond. A színpadon pedig Gaaaaaabe Miroooooll!
Alig észrevehetően húzódik szélesebbre a vigyora.
- Látom, pontosan érted, mire gondoltam. - Dorombolja sötéten, épp csak annyira kesernyés a hangja a gúnytól, mint az étcsokoládé. Van, aki még nem veszi zokon, egyesek akár szerethetik is. Fene az ízlésüket. Mirolunk állával a szende álarc felé bök. - Tökéletes.
Gabe keze továbbra is az oklevél felett áll a levegőben, aminek egyenes következménye, hogy ő pedig pofoznivaló közelségbe került. A magánszférát határoló kerítésen már ezerrel bőgnek a riasztó szirénák, vakító fénycsóvák söprik körbe a terepet, de a pofátlan behatolót a legkevésbé sem izgatják az efféle apróságok. Csupán az egyik szemöldöke szökik fel a napszemüveg kerete fölé, amihez tényleg sötét van, és ami tényleg csupán a hatás kedvéért üdül az arcán. Maya egy kurta percig farkasszemet nézhet saját magával, aztán a fiú elismerő biccentéssel leereszti a kezét, hátrál egy kurta lépést, és a homlokára tolja az okulárét.
Ő nem pillant Lorcára, helyette az előtte ácsorgó lányt mustrálja, mint valami eladó holmit. Amit pedig nem lehet pénzért megkapni, azt el lehet lopni! Mindenképp jól jár.
- Tudod az előbb, mikor bevágtad azokat a boci-szemeket, majdnem azt mondtam, hogy lenne jövőd a Mardekárban, de ahogy a kölyköt nézed, kezdek kicsit kételkedni. - Nem, ezt nem épp bóknak szánja, a mondat végén azonban szívből jövő, kissé eszelős mosolyt villant a lányra. - De nem baj! Sőt.
Kényelmesen a padlónak koppintja a partvist, és elegáns, szinte táncos léptekkel nekilát sepregetni. Csak úgy ímmel-ámmal, de elvan vele, még meg is pörgeti a partnerét, bedönti, megcirógatja a fa nyelet. Oké, elől deszka, hátul léc, alul meg durva a sörte, de táncolt már rondább dologgal is.
- Nem volt különösebben nagy cucc kitalálni, tudom, ki ő. Azt is tudom, hogy pálcát fogtál a gyilkosára.
Gabriel most lehalkítja a hangját, és mivel Lorca továbbra is mozdulatlanul hegyezi a füleit, a válla fölött most a kölyök felé int (ám egyelőre még nem néz oda, túlságosan leköti a hirtelen koppanás). Maya könyöke smárolt a polccal. Ssssz. A fiú elhúzza a száját.
- Jól van, ennyi elég lesz, én sem csináltam volna többet. Kotorj vissza a hálókörletbe, majd később intézzük a többit.
- De hát azt mondtad...!
- Na-na, ifiúr! Csak semmi "de"! - Hátrafordul, mutatóujját a szája elé teszi, aztán fejével a bejárat irányába bök. - Ne kelljen kétszer mondani. Amúgy ott van a ládámban, a tetején. Csak vigyázz a gilisztákkal, mert harapósak.
- Inkább megvárlak vele.
- Oké. Majd megyek. - Kedves, szinte már baráti mosoly, aztán visszafordul Maya felé. A kis Lorca pedig a háttérben csapot-papot otthagyva kimasírozik a teremből. Ami azt illeti, nagyobb rumli maradt utána, mint amekkora előtte volt. A padlón szétfröcskölt, lecsöppent habmaradványok, lila lé, a kupák és érmék egyik fele tótágast áll a polcokon, a többi a földre téve, hogy alóluk is félig letörölgessék a port. De szigorúan csak félig! Épp annyira, hogy a szürkésfehér leplen át egy sávban kilátszódjon a drága fa vagy üveg. A vödrök mellett sáros pacákat hagyott a cipője is.
Remek. Ide se küldenek többet, mert minek.^^
Gabe tekintete szórakozottan követi a gyereket, míg be nem csukódik mögötte az ajtó, aztán valamivel komorabban rebben vissza Maya arcára, és mintha éhség lobbanna benne.
- Tökmindegy. - Érkezik a válasza kissé megkésve, ugyanakkor mintha a kis intermezzo meg sem történt volna. Megvonja a vállait, a partvist pedig lazán maga mellé löki a földre. - Felőlem maradhat is, el is viheted, nem hiszem, hogy bárki patáliát csapna miatta a kastélyban. Pláne most.

[- Csak védtem magam.]

Gabriel Mirol

   

Tágra nyílt szemekkel nézem, ahogy Gabe táncra perdül a partvissal. A cirógatások és pörgetések még bizarrabbá teszik a jelenetet. Kiráz a hideg, egész testem rándul egy aprót. Mirolnak nincs ki a négy kereke, ez már biztos. Nézem egy darabig, aztán mikor elunom a látványt, lustán pislogok egyet hosszan, és a fájós könyökömre koncentrálok. Még mindig sajog, nem hiszem el, hogy egy nap sincs, amikor nem keletkezik rám valami újabb kék-zöld-lila folt.
Döbbenetem fokozódik, és teljesen elfehéredek, mikor a fiú felhozza a nyáron történt merényletet. Szomorúan sütöm le a tekintetem, és lassan, alig észrevehetően megcsóválom a fejem.
,, Azt is tudom, hogy pálcát fogtál a gyilkosára."
Mintha ő nem ugyanezt tette volna hasonló helyzetben… elismerem, nem a legbölcsebb dolog ezekben az időkben egy halálfalóra rátámadni, meg azzal is tisztában vagyok, hogy még nem varázsolhatok az iskola falain kívül, de azért na. Ez egy olyan helyzet, mikor abszolút indokolt volt a pálcahasználat. Nem mondom, lett is belőle egy szép kis tárgyalás, de felmentettek, mert a sokkra hivatkoztam és a körülményekre. Nem válaszolok erre semmit, úgysem értené. Nem volt ott, nem látta amit én, és így nincs szükségem arra sem, hogy ítélkezzen.
- Csak védtem magam. – vonom meg a vállam, mintha ez csak ennyi lenne. – Te is ezt tetted volna.
Utána Lorcát figyelem, és azt, hogy hogyan hagyja el a termet. Gyakorlatilag nagyobb kárt tett, mint amennyi haszna volt. Amit takarítás címszó alatt leművelt a teremben, az gyalázatos. Legszívesebben fognám a pálcám és rendet raknék, de két okból sem teszem: egy, ez nem az én dolgom és problémám. Kettő: több mint valószínű, hogy amilyen jól bánok a pálcával, és amilyen mázlista vagyok ma, tutira csak még nagyobb káoszt teremtenék. Pedig meg kéne tanulni rendesen használni azt a pálcát, méghozzá sürgősen!
Aztán mikor a srác behúzza maga mögött a terem ajtót, furcsa csend telepszik ránk, amit Gabe tör meg ismét.
- Már mondtam, hogy… - kezdem újra a mondókámat, de aztán belém hasít valami, ami eddig soha. Miért ne szeghetnék szabályt, csak most az egyszer? Senkinek nem hiányozna innen ez a pergamen, nekem viszont ez lehetne a legféltettebb kincsem. Bizonytalanul fogom meg újra, ujjaim erősen rákulcsolódnak a lap szélére.
- Szóval nem mondod el senkinek, ha elviszem? – bizalmatlanul tekintek Gabrielre. Neeem, ez így túl egyszerű lenne. Ennyivel úgysem úszom meg. Újra a papírra nézek, hogy megér-e ez nekem bármilyen ellenszolgáltatást is. Már a kezdeti alkudozás során is idegesítően közel került hozzám a fiú, nem is egyszer. Ellépek a polctól, mert egyrészt nem akarom újra beverni a könyököm, másrészt meg nem leszek önként sarokba szorítva.
Szánt szándékom az oklevéllel távozni innen, de mielőtt még kislisszolnék a teremből mint Lorca, tisztáznom kell, hogy fog-e erről rajtunk kívül bárki is tudni. Mert Gabe elég nagy pletykásnak tűnik, ha abból indulok ki, hogy mindenkiről tud mindent.
- Ha jól értelmezem, hogy felőled azt csinálok, amit akarok, akkor fogom ezt a papírt, kisétálok, és te nem fogsz dumálni róla? – ha a válasza igen lesz (amit kétlek), akkor fogom az oklevelet és már itt se vagyok, nehogy még a végén meggondolja magát. Lélegzetvisszafojtva bámulom, és csak várom, hogy mit mond…

[Maya]

Maya


- Egyszer talán kiderül. Talán nem. - Mirol vállat von, unottan odébb rúgja a földre lökött seprűt, és zsebrevágott kezekkel Maya elé lép. Egyet-kettőt még billen a lábujjhegyéről a sarkára, a sarkáról a lábujjhegyére, aztán vesz egy mély levegőt, és egy fura fintor kíséretében, pöffenő hangot hallatva kifújja.
- Miért, szerinted rákérdezne bárki is? - A hangja ennél szánakozóbb és gúnyosabb aligha lehetne. Roppant szórakoztató Mayát heccelni, a lány ugyanis egyik pillanatról a másikra esik cseberből vederbe, a hangulata pedig pont úgy hullámzik, ahogy a mardekáros fütyül neki. Mint egy helyes, idomított kis kobra fióka.
Gabe újra az oklevélért nyújtja a kezét, most azonban tényleg szándékában is áll elvenni. Ha nem adják néma kérésre, halkan noszogatja a lányt, szinte kedvesen, a következő kérése viszont durva lesz és fenyegetőn csattanó. Addig nem hagyja kilépni a sarokból, amíg a markában nem tudhatja a másik kincsét.
- Őszintén szólva ha nincs ez a nyári incidens, még én sem ismerném a nevét. És mire fel kapott oklevelet? Hm? Jó magaviseletre? - jelentőségteljesen felvonja az egyik szemöldökét, a sértő megjegyzések után viszont egész halkra fogja a hangját, és az arckifejezése is megváltozik. A bolond, elvetemült srác tekintete megkomolyodik, hűvös lesz és kemény, valahol hátborzongatóan tiszta.
- Ha itt hagyod, biztos elfelejtik, a tinta lassan elkopik a pergamenen, szétrágja a por... láttad, mennyire veszik komolyan a takarítást, mindenkit lefoglal a "helyzet". Felé se néznek majd. Ha viszont elviszed, az emléke olyan helyre kerül, ahol számít. Hacsak nem gyűjtöd az okleveleket, nálad nem csak egy lenne a sok közül, hanem értékes. Én nem szólok senkinek.
Gabriel és az igazmondás... hát csak távolról integetnek egymásnak, ha véletlenül egy utcába keveri őket a sors. A mardekáros mindenesetre félrelép, és egy előzékeny, régimódi meghajlással vegyített mozdulattal az ajtó felé int. Szabad az út. Elmosolyodik.
- Hisz ismersz.

Gabriel Mirol

   
 Noha erősen fogom a pergamen szélét, kénytelen vagyok elengedni. Nem azért, mert annyira tartanék Gabe esetleges agresszív megnyilvánulásától, hanem mert azt aztán végképp nem akarom, hogy elszakadjon. Dühös kis mormogás közben engedem el végleg, és szomorkás, ártatlan boci szemekkel nézem, ahogy egyre távolodik tőlem az oklevél. Nem mintha annyira érdekelne, hogy éppen melyikünknél van, de nem tesz boldoggá a tudat, hogy egy ilyen nemtörődöm suhanc kaparintotta meg.
Azt azonban kénytelen vagyok elismerni, hogy igaza van. Marhára senkit nem fog érdekelni, hogy van itt egy Megara Carson nevével ékesített oklevél. Csak nekem fontos, miért ne vinném hát magammal? Elnézve azt, amit Gabriel és Lorca műveltek itt takarítás címszó alatt, sokkal jobb helye lenne akár az összesnek inkább nálam. A lecsöpögő habból összeállt pocsolyák, a félrerugdalt rongyok és partvis, mind szörnyen elhagyatottá teszik ezt a helyet. Erről is biztosan Friccs tehet! Miért van egy díszes terem, direkt csak a trófeáknak és okleveleknek, ha semmi másra nem használjuk, csak a diákok kínzására?
Elgondolkodva biccentem oldalra a fejem, és egy bizonytalan lépést teszek a fiú felé, miközben nyújtom felé a kezem, hogy visszaadja azt, ami kell nekem. A kijáratot szemem sarkából figyelem, és már előre figyelmeztetem magam, hogy lassan menjek majd kifelé, mert feltételezem a hab igencsak csúszik. Nem szeretném, ha hasra esnék éppen most.
- Akkor ideadod? – nyújtom még mindig a kezem, és még egy óvatos lépést teszek felé. Próbálom nem mutatni, hogy valamennyire azért tartok tőle. Remélem Gabriel nem vette észre, hogy mennyire feszélyez a puszta jelenléte is.
Felpislogok rá, a már korábban emlegetett Hugrabugos boci szemekkel.
- Ha ideadod, már itt sem vagyok, és te is mehetsz amerre akarsz. – próbálok valahogy hatni rá. Ha valahogy sikerül megszerezni az oklevelet, akkor halványan elmosolyodok, és újra elkezdem böngészni a díszes betűket. – Kösz! És… remélem nem beszélsz róla senkinek. És ezt pont azért mondom, mert ennyire ismerlek. - kacsintok rá egy széles mosoly kíséretében.

[Maya]

Maya


Ha fel is tűnik neki, mennyire feszélyezi a szöszkét, nem szórakozik rajta sokkal látványosabban, mint magán a jelenlegi szituáción. Egy hosszú másodpercig még magánál tartja a lapot, csak hogy cukkolja a lányt, aztán egy kegyes vigyor kíséretében visszaadja neki.
- A tiéd. - biccent is rá, csupán a miheztartás végett. A trófeaterem valóban elhagyatott, bár még ebben az állapotában is jobban hasonlít egy emberlakta bolygóra, mint egy vákuumozott széfre. Kár, hogy a káoszt leszámítva halott az egész. Vastagon megült por, némán zárt vitrinek, a súlyos kupák száját félig beszőtték már a pókok, és ha beléjük kukkantanánk, biztos találnánk pár döglött, porhanyósra száradt légy tetemet is.
Gabriel félreállt, most zsebre vágott kezekkel, az arcán sunyi mosollyal nézi, hogy Maya el meri-e hagyni a termet, vagy a nyulak ősi ösztönére hallgatva egyszerűen megdermed a sztrádán a közelgő fényszórók fényében. Fizikai akadály nincs.
- Ó, én oda megyek, ahová csak akarok, ebben biztos lehetsz. - neveti el magát hangosan, hogy csak úgy csattog végig a kövezeten, üvegeken és falakon! - De köszönöm, hogy nem állsz az utamba, igazán sokat jelent. - valóban. Hisz még a szíve fölé is borítja a kezét, úgy meg van hatva!
A viccet félretéve azonban Gabe hamarosan a zsebébe nyúl, elővesz egy kis, gömb alakú, szőlőlila papírba csomagolt édességet, kibontja, bekapja, majd a hangos kérődzés és csámcsogás közepette megvonja a vállait.
- Nincs mit, egy lopásra bármikor a vendégem vagy. Majd szólok. - Visszakacsint, fúj egy nagy, lila buborékot, aminek a belsejében egész seregnyi liluló moly rebben fel, mintha be lennének zárva a rágó-lufi belsejébe. Mielőtt kidurrantaná a nyelvével, minden kis lény visszarepül a szájába. Rág.
- Anyukád híres lesz. Legyen szép napod, add át üdvözletem a többi gráciának!

[- Vingardium leviosa!]

Gabriel Mirol

   
 A fiú gúnyosnak szánt mozdulatain egyáltalán nem akadok fönn. Minek? Eddigi beszélgetéseinkből bőven rájöttem már, hogy egyáltalán nem érdekli, hogy ki mit gondol róla. Az meg aztán végképp hidegen hagyja, hogy egy magam fajta Hugrabugos kis senkinek megvan a véleménye a viselkedéséről. Szorosan tartom az oklevelet, még egy utolsó pillantást vetek rá, majd óvatosan hengerré tekerem.
Semmivel nem vagyok különb, mint ő. Mélyet sóhajtok, elvégre mindig is a szabályok szerint éltem, soha nem okozott gondot a betartásuk. Nem lehetek ennyire gyenge, hogy most ilyesmire vetemedjek.
Lopás.
A gondolattól is megrémülök, az arcom egészen elsápad, mégis ebben a pillanatban mintha megvilágosodtam volna. Miközben Gabe a buborékjával van elfoglalva, előveszem a pálcám, és halványan elmosolyodok. Igen, ez így lesz helyes.
- Vingardium leviosa! – súgom magam elé, miközben a pálcát a pergamenre szegezem. Anyám azért kapta az oklevelet, mert valamit jól csinált. Nem lenne rám büszke, ha engedély nélkül csak úgy eltenném.
Halvány mosollyal az arcomon nézem, ahogy emelkedik, aztán az egyik felső polchoz közelít. Végül egy üres lyukba becsusszan, mintha mindig is ott lett volna.
- Kösz. – nézek rá. Noha neki valószínűleg fogalma sincs arról, hogy mit köszöntem épp meg. Az imént megtanulhattam egy ugyancsak fontos dolgot: lehet számomra bármilyen fontos egy tárgy, annyira soha nem lehet, hogy miatta megszűnjek önmagam lenni. Nem azzal lenne hozzám közelebb imádott anyám, hogy elcsenem innen az oklevelét, hanem ha úgy élek, ahogyan azt tanította. De hogyan is magyarázhatnám ezt el Mirolnak? Nagy eséllyel sehogy. Nem is vergődök ilyesmivel, kár a gőzért.
- Hát, ilyen lopásra máskor is lennék a vendéged. – vigyorodok el szélesen. – Amúgy… legalább a habos tócsákat eltűntetném a helyedben. De ez csak egy ötlet volt.
Ahogy határozott lépésekkel elindulok az ajtó felé, valahogy érzem, hogy ennek még híre fog menni. Több mint valószínű, hogy a Mardekáros majd úgy adja elő a sztorit, hogy a pergamen végül a zsebemben végezte. De kit érdekel? Végre tudom, hogy vannak számomra ezerszer fontosabb dolgok is annál, mint hogy valakit piti módon Deverauxnak hívnak, vagy éppen aranyvérű.
- Akkor szia! - vigyorgok még vissza rá az ajtóból.

Suvickusz Diákusz

Caelius

Roxfortos diákéveim közül az első évnek ősze vége felé, mikor már a felhők havat kezdtek ígérni, s a hajnali dér is zúzmara volt és hogyha elég korán kelt a diák, akkor az ablakon még láthatott jégvirágot. Egy ilyen reggelt követő bájitaltanon sikerült úgy elszúrnom a bájitalomat, hogy abból tökéletes trutyibombákat csinálhattam. A hétvégén fogott meg az ihlet, s azt súgta, hogy nagy poén lenne trutyi esőt okozni a bejárati csarnokban. Egy bagoly fordultával már nálam is voltak a megfelelő eszközök, amik nem mások voltak, mint üres üvegcsék, méghozzá a törékenyebb fajtából. Apunak azt írtam, hogy egy órán kívüli kísérlethez kell, amit természetesen tanár felügyelete alatt fogjuk véghezvinni. Amikor a válaszlevelüket olvastam kissé lelkiismeret furdalásom lett, mivel olyan kedvesen büszkék voltak, hogy ilyen fiatalon máris ilyesmikben veszek részt. Viszont ettől még nem álltam el a tervemtől, hiszen végül is tényleg órákon kívüli kísértés, vagyis kísérlet volt. Kísérlet arra, hogy megtudjam, hogy mennyire vagyok ügyes varázsló, és arra, hogy milyen színekben fog pompázni a bejárati csarnok.
A csarnok fele az arra tévedt diákok hajával együtt lilafüstöt eregető sötétlila lett. Hasonlóan, mint az öreg gondnoké… Sajnos lebuktam, ahogy elindítottam a kísérletet, úgy tűnt fel ő is. Menekülni már nem volt időm. Ledermesztett egy jövő kép, vagyis több jövő kép. Az első az, hogy egy rivalló a dédapám arcát formázva, a hangján kiáltva meg szid, a másik kép, meg az anyám csalódott arca volt, ahogy olvassa a levelet, amit küldeni fognak. A büntetés nem is igazán érdekelt, egészen addig, amíg nem szembeültem a feladattal.
Egy szőke hajú mardekáros fiúval együtt ott álltam a trófeateremben, előttünk a mogorva gondnok, aki éppen azt részletezte, hogy miképpen kell takarítanunk. Pálca és varázs nélkül kell takarítanunk. Sem takarító bűbájt, se tárgymozgató igét nem használhattunk. A kettő kezünkkel kell a takarító eszközöket használnunk. Ettől egyáltalán nem lettem megkönnyebbültebb, sőt visszataszítónak gondoltam.
 - Helló! – Súgtam oda a felsőbb éves fiúnak, miközben az eszközökkel a kezemben a számomra kijelölt trófeához ballagtam. – Eledir vagyok, Eledir de Infernal. És te? – Ahogy tanították először bemutatkoztam, s azután érdeklődtem meg, hogy őt hogyan hívják. – Te tudod, hogyan kell ezeket használni?

[- Szia]

Eledir

 

A mai ebéd utolsó falatját elég rossz szájízzel kapom be, mert ez azt jelenti, hogy egészen addig, amíg a következő étkezés nem következik, büntetésben leszek. Második óta, amikor egyszer voltam Umbridge-nál, kicsit szorongok a büntetőmunkától, úgyhogy rendkívül furcsa, hogy mégis sikerül még mindig folyamatosan összeszednem. A mai csak a szokásos takarítás lesz, a stréberek díjait kell lesikálni, de így is megvan az a régi rossz érzés, mint másodiktól folyamatosan. Persze, ezt a világon senkinek nem mondanám el, látszólag azt az alkalmat is lazán kezeltem, amikor a varangynál összefirkáltam a kezem, mert rajzoltam az óráján.
 Olyan jól tudom az utat, hogy akár már vakon is megtalálnám, de természetesen nem jövök korábban, pont csak annyira érkezem időre, hogy ne kapjak emiatt még több büntetést. Friccs mindenen felhúzza magát, bár neki magának valószínű nincs joga hozzá, hogy büntetőfeladatot adjon, biztos lejelentené a tanárnőnek. Az öreg McGalagony biztosan megragadná az alkalmat, hogy pontokat vonogasson le, vagy megint büntetőmunkát adjon, valószínűleg nagyon élvezi, ha egy Mardekáros diákon kiélheti azt, hogy mennyire utál másokat, akiknek közük van a házunkhoz. Pedig nem is volt semmi különös.
 Tegnap reggel sikerült egy kicsit elaludnom, úgyhogy lekéstem volna vagy a reggelit, vagy az órát, úgyhogy úgy döntöttem, egyben oldom meg a kettőt, főleg, mert cukorporos fánk volt, és nem szívesen hagytam ki, néhányat elraktam a zsebembe. Mivel szokás szerint jó hátul ültem, zavartalanul ettem, miközben a többiek valami hülye barna talárt változtattak fehérré, és pont addigra, mire elért hozzám, már meg is ettem mindet. Az elém rakott, összehajtott talárt sikerült is világosszürkévé varázsolni (szerintem fehér volt, de azért megdicsért), azután adtam is tovább. Állítólag az a kaktuszagyú hugrás Pamela azért robbantotta le a talárja egy részét és változtatta szürkévé a haját, mert a cukorpor a barna talár alján bezavart valamit a varázslatba, de szerintem csak simán ennyire béna. Ettől függetlenül, kaptam büntetőmunkát, a mai délutánom kupák társaságában tölthetem. Meg egy elsőssel. Remek.
 Szívem szerint skippelném Friccset, ez már a tizennyolcadik vagy tizenkilencedik alkalom, hogy büntetőmunkán vagyok, és legalább a fele esetben hozzá lettem irányítva, ő meg berakott takarítani, de gondolom, a kis cuki hollócska most lehet először itt. Külsőre akár rokonok is lehetnénk, eléggé hasonlít rám, talán jobban is, mint a tesóm, de szerintem véletlenül kerülhetett bajba. Biztosan túl sokáig volt nála egy könyvtári könyv, és egy évfolyamtársa szintén a hollóktól berágott rá, hogy ő így csak kétszer tudja majd kiolvasni, és beköpte a házvezetőnek.
 Megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor Friccs végre befogja, még akkor is, ha most már reális esélyt látok rá, hogy egyszer tényleg kilógathat valakit az ablakon az ujjainál fogva. Az a valaki nem én leszek, az új rendszer sem sokkal szigorúbb azokkal, akik csak simán szeretnek hülyén viselkedni, ezt a gondnok majd valami lázadón vagy sárvérűn fogja kipróbálni.
 - Szia- leveszem a talárom, ledobom az egyik sarokba, és könyékig felgyűröm a ruhaujjaimat, hogy kényelmesen nekiálljak dolgozni. Ez a büntetőmunka-típus annyira nem kellemetlen, rosszabb volt, amikor Pitonnál növényt kellett szeletelni, mert ő azt mondta, hogy akkor mehetek el, ha tele van a vödör. Itt akkor mehetek el, amikor vacsoraidő van, és hogy közben öt kupát törlök el, vagy ötvenet, édes mindegy, csak akkor dolgozzak, amikor Friccs benyit. Úgysem lesz semmi különbség, gondolom, hogy tegnap is el lettek törölve, és pont ugyanolyan porosak megint. - Cael Edevane- általában a teljes nevemen mutatkozok be, de semmi kedvem a következő pár órában azt hallgatni, hogy „Caelius.” A kissrác biztos akar beszélgetni, és nem is biztos, hogy az átlag hollónál fárasztóbb/idegesítőbb társaság lesz, de azt nem bírom, ha egy hosszabb beszélgetésen folyamatosan a teljes nevemet hallom. Jól hangzik, de gyorsan kopik.
 - Használni? Már mit?- a vödörbe mártom a rongyot, kicsavartam, és a nedves ruhadarabbal elkezdem letörölni a talpnyaló verseny ’59-es győztesének kupáját. Kíváncsi lennék, mire vitte, hogy ez mennyire volt neki elég az iskolán kívül, nagy ember lett-e, vagy még most is egy ablaktalan irodában körmöl, és próbálja magát feljebb nyalni a húsz galleonnal magasabb havi fizetésért. Mindig rám jön a szédülés, ha eszembe jut, hogy páran elvárják, hogy jó gyerek legyek, és így éljem le az életem. - Sajnos, én sem vagyok egészen biztos benne, úgy születtem, hogy tudtam őket használni. Próbálj meg nagyon erősen koncentrálni, és akkor az agyad elvileg küld ilyen jeleket az izmoknak, azok pedig csinálják amit kell- elmosolyodtam, ahogy felemeltem a bal kezem, párszor megforgattam a csuklón, ki-be hajlítottam az ujjaim, azután a könyököm, végül pedig köröztem néhányat a vállammal. - Nem nehéz, próbáld meg!- tényleg viccesnek szántam, amit mondtam, nem sértőnek, de a széles vigyort talán mégis sértőnek szánta. Nem is ragadt meg sokáig, csak egy szájszegletes mosolyt hagytam, miközben belemerültem a trófea tisztításába.
 - Belemártod a rongyot a vödörbe, visszacsavarod bele a vizet, letörlöd vele a port, aztán megint. Soha nem csináltál még ilyet? És nem is láttad anyád takarítani?- jó, az ő korában én sem sokat takarítottam, és most is csak akkor teszem, ha muszáj, de nehéz elhinni, hogy ezt bárkinek el kell magyarázni. Amikor először mondták otthon, hogy csináljam meg az ablakokat, csináltam, mert már korábban láttam, hogy működik. Persze lehet, hogy náluk mindent varázslattal csináltak otthon, gondolom, én sem azért pucoltam ablakot, mert nem tudták volna megcsinálni fél perc alatt egy varázsigével. A boltba is leküldenek néha, pedig nekem gyalog fél óra oda-vissza, nekik meg két perc lenne.

Suvickusz Diákusz

Caelius

Kisebb szerencsének éreztem, hogy nem egyedül kellett itt lennem, hanem volt társaságom. Az teljesen mellékesnek számított, hogy mardekáros a sorstársam. Így nem a gonoszarcú, mogorva gondnok bácsit kellett megkérdeznem, hogy mégis hogy a gnómba kell használni ezeket a dolgokat. Jó, az is igaz, hogy sejtettem, hogy a ronggyal kel törölgetni, de mégis csak jobbnak éreztem egy kis útmutatót kérni hozzájuk, nehogy valami galibát okozzak, és még többet kelljen takarítanom.
~„Cael Edevane”~ Ismételtem meg a nevét magamban, hogy megjegyezzem. Az Edevane név nem volt túl ismerős nekem, ezért úgy gondoltam, hogy nem kell tartanom tőle, vagyis úgy értve, hogyha ismerkedek vele, akkor nem fogom a családomat bajba keverni… Vagyis ezt a lebukást leszámítva, ami miatt büntetőmunkát kaptam, nem fogok szégyent hozni rájuk, és nem fogom a semlegességünket bajba keverni. Emlékeztem én, hogy anyukám mit kért tőlem, amikor ide jöttem, és arra is emlékeztem, amit tanítottak és meséltek a múltunkról, és nem akartam, hogy Gvendor dédapó megharagudjon rám, úgy még félelmetesebb.
Értettem, hogy viccelődik, és a rongytalan kezemmel utánoztam is, amit csinált, hogy megmutassam, hogy tényleg megy nekem is.
 - Edevan, ez nekem is megy születésem óta, de hogyan kell takarítani a ronggyal és a lötyivel a vödörben?. – Pontosítottam az előbbi kérdésemet, és mellé meg is emeltem a kezembe nyomott rongyot az egyik kezemmel, míg a másikkal a vödörre mutattam. Éles, figyelő, kutató szemekkel néztem, amit csinál, közben a fülemmel is figyeltem, hátha hallok instrukciókat tőle.
 - Nem, egyik sem. – Nem volt egy emlékem sem, amiben láttam volna, hogy anyukám takarított volna, még olyan sem jutott az eszembe, hogy láttam volna az üstjét kiüríteni, ami mellett az is igaz, hogy az üstjét se láttam még. Miközben feleltem Edevane-nek én is belemártottam a rongyomat a lötyibe és ki is csavartam valahogy úgy, ahogy láttam, hogy csinálja. – Otthon én sosem takarítottam, és anyukámat sem láttam. Az ilyesmit vagy a takarító eszközök végezték, vagy Mohl. – Eddig valahogy természetesnek tűnt, hogy varázzsal, vagy házimanó által válik valami tisztává. Bele se gondoltam még, hogy lehetnek olyan varázslók, akik kezükkel takarítanak. Egy fanyar grimaszt vágtam valami kviddicses trófeára, amivel kezdenem kellett a takarítást. A fanyar grimasz okozója nem a serleg volt, hanem az, hogy valami kellemetlennel szembesültem, hogy tévhitben éltem. Viszont hamar elszállt ez a gondolatom, s a „trófeám” által ihletve kibukott egy kérdés a számon.
 - Te melyik kviddics csapatnak szurkolsz? Én a wales-i Caerpgilly Catapults-nak. – Igen, én is, mint szerintem nem kevés varázsló a „hazai” csapat szurkolói közé tartoztam, ami az én esetemben, mivel Wales-ben lakunk a Catapuls-ot jelentette. Emellett talán másik oka az lehet, hogy az egyik ősöm is a tagjuk volt, valamint, hogy az egész család nekik szurkol.

[- Mohl a tesód?]

Eledir

 

Egy sóhajtással nyugtáztam, hogy még így is sokat mondtam a nevemből, mert a vezetéknevemen hív, ráadásul rosszul ejti. Lehet, hogy ez valami tisztelet az idősebb felé, vagy ilyesmi, de engem ez idegesít akkor is, amikor órán a vezetéknevemen szólítanak a tanárok. Mivel többnyire nem túl pozitív, amit a vezetéknevem után hallok, nem igazán vagyok kibékülve ezzel a megszólítással. A srác csak pár évvel lehet fiatalabb nálam, nem értem, miért nem tud a keresztnevemen hívni.
 Úgy tűnik, hogy ő valami olyan családban nőtt fel, ahol varázslattal meg szokták oldani az ilyen munkát, úgyhogy gondolom, ő ezt most még megalázóbbnak érzi ezt a büntetést. Én már nem érzem annak, gyakorlott vagyok benne, úgyhogy tudom, hogy nem az értelmét kell keresni, vagy idegeskedni rajta, hogy ezt egy varázslattal mennyivel simábban meg lehetne oldani. Túl kell esni rajta, és kész. Talán otthon is azért takaríttatták velem néha az ablakot, hogy kicsit szokjam már előre, bár gondolom, azt nem sejtették, hogy ekkora gyakorlatot szerzek benne itt is.
 - Mohl a tesód?- lehet, hogy van egy nővére neki is, akinek ő volt a pici öccse, és mindig megcsinált neki mindent. Lehet, hogy én is ilyen mázlista vagyok, ha nagyobb a korkülönbség, bár lehet, hogy jobb családi körben, nyolc évesen megtanulni bepiszkolni a kezed, mint idegenek között büntetésből. Szegény gyereket szinte sajnálom, hogy most takarít először, gondolom, ez megteszi majd a hatását, és soha többet nem kerül büntetésbe. Én viszont már az ötödik serleget veszem a kezembe, és kezdem levakarni róla azt a pár szem port. A végére lehet, hogy mindegyiket kívülről fogom tudni, de ettől még nem hiszem, hogy megváltoztat. Talán már hiányozna is a büntetőmunka, ha eltörölnék, bár az Umbridge-félét azért nem sírnám vissza.
 - Wigtown Wanderers, Skócia- sokan nem szeretik azokat, akik rivális kviddics-klubnak drukkolnak, de annyira nem szörnyűek a walesiek sem, és hát ez még mindig jobb, mintha egyáltalán nem drukkolna senkinek. Legalább kviddics-ről tudunk beszélgetni, ha érdekli, még az is megeshet, hogy ő is játszani fog, és jövőre legurkózhatom. Persze, protekció nélkül azért kicsi az esélye másodikosként bekerülni, Draco Malfoy egy nagyon gazdag aranyvérű család tagja, és neki is egy rakás új seprűbe került. Hogy Harry Potter mit adott azért, hogy elsősként kerüljön be, elképzelni sem igazán tudom, bár valószínű az lehet az oka, hogy Dumbledore kis kedvence volt, és elintézte neki. - Akarsz játszani a Hollóhátban jövőre? Melyik poszt tetszik?- így ránézésre fogónak vagy őrzőnek tűnik, nem túl nagy, a többi posztra erő kell, ezekre meg inkább reflexek. És mindkettő olyan célpont a terelőknek, hogy ha kiütjük, jelentősen megnő a győzelem esélye. A hajtókból rögtönzött őrzők és fogók elég silány munkát szoktak végezni. Ritka az olyan, mint tavaly az a griffes hajtó lány.

Suvickusz Diákusz

Caelius

Kicsit csodálkozva néztem a mardekárosra, így majdnem trófeát tévesztettem. Ami nem lett volna nagy baj, hiszen azt is le kell suvickuszolnom a kezeimmel meg ezzel a förtelmes ronggyal. Viszont az lett mondva, hogy azzal kezdjek, szóval azzal is kellett, akartam kezdeni. Számomra egyértelmű volt, hogy kicsoda Mohl, még a neve is olyan... A nevek! Mi spanyol származásúak vagyunk, ez a nevünkön is látszik, hogy a legősibb gyökereink nem a szigeteken vannak. Ebből már meg is értettem, hogy miért hihette róla, hogy a nővérem.
 - Nem. – Kezdtem bele a magyarázatomba barátságos mosollyal. – Mohl nem a nővérem, és még nem is lány. – Halkan elkuncogtam magam, főleg azért, mert akaratlanul is elképzeltem női ruhában az apró testét. - Mohl a házimanónk. Szóval nem valami testvéri bajtársiság miatt, sem az idősebb testvér esetleges feladatai miatt, sem azért, mert ő a lány, nem azért takarít, s nekem nem kell. Neki többek között ez is a feladata. Ami szerencse, mert hogyha a szüleimre várna a takarítás... varázslatokkal kísérleteznek, így másra nemnagyon van idejük. – Fűztem egy gyors lezárást, mielőtt valami nagyon, de nagyon butaságot mondtam volna.
„Wigtown Wanderers, Skócia” Jegyeztem meg, amit mondott. Ebből elsődlegesen arra gondoltam, hogy skót lehet, bár úgy láttam, hogy nem hord szoknyát, és nem is vörös a haja, de hogyha ő is otthoni csapatnak szurkol, akkor skótnak kell lennie, vagy legalábbis skóciainak. Másodlagosan, de nem kevésbé fontosságban az jelent meg a fejemben, hogy bár más csapatnak szurkolunk, mégis van egy közös témán, a kviddics... bár most hirtelen nem tudnék egy olyan embert sem mondani, akit nem érdekelne a kviddics, talán csak a muglikat, mert ők nem ismerhetik ezt a remek sportot. Ellenben a kérdésére kissé elpirultam, s kicsit több pillanatig, mint amit az illem megenged, nem válaszoltam, hanem belemélyedtem a „Suvickus Diákus” feladatomba.
 - Nem kívánok a házam csapatában játszani... Viszont, hogyha nem lenne ez a... betegségem, akkor a terelő pozíció érdekelne. A szépapám apja, IV. Sebastian is terelő volt. Neked volt, vagy van kviddics játékos rokonod? – Miközben vissza kérdeztem, minthogyha macska nyávogást hallottam volna. Körülnéztem gyorsan, kissé olyan arcot vágva, minthogyha valaki csak a fenekemre mondott volna „petrificus totalus”-t, de sehol sem láttam a gondnok macskáját. Kicsit hangosabb sóhaj kíséretében nyugodtam meg, hogy az a gonosz macska nincs közöttünk... Vagy csak én nem vettem volna észre?

[- Mindegy, szóval akkor úgy kell csinálni, ahogy ő is csinálni szokta]

Eledir

 

Abból, hogy házi manója van, rögtön tudom, hogy valószínű nagyon sok pénzük lehet, bár ez nem feltétlenül követelmény egy manó birtoklásához, nem nagyon láttam még szegény családnál házi manót. Etetni kell, ha nem is eszik sokat, és például az én családom tökéletesen megvolt nélkülük is. Az ismerőseim közül viszont soknak van manója, és természetesen előnyös lehet, ha nem kell takarítani magad után, bár ha egyszer nem lesz, nem tudom, hogyan lehet átállni. A külseje alapján amúgy azt hinném, hogy Malfoy családjába tartozhat, hasonló külsőre. Rólam is lehetne ezt hinni persze.
 - Mindegy, szóval akkor úgy kell csinálni, ahogy ő is csinálni szokta- nem akarok belemenni a házi manós beszélgetésbe, mert úgyis csak valami veszekedés lenne a vége. Teljesen semleges vagyok őket illetően, egyrészt nem érdekelnek a jogaik, de nem tartom szimpatikusnak, ha valaki bántja őket, viszont ezért csak annyit teszek, hogy én nem bántom őket, meg esetleg megjegyzem, hogy nem tartom menőnek, ha valaki egy védtelen lénnyel szemben érzi keménynek magát. Minden házi manós beszélgetésem vagy abban ér véget, hogy túl kegyetlen ez velük szemben, és én szívtelen vagyok, vagy abban, hogy nyámnyila, és túl sokra tartom őket, pedig arra vannak, hogy dolgoztassák őket.
 - Milyen betegség? Tériszony? Amúgy én is a terelőt tervezem megcélozni, majd ha szeretnéd, dobok neked labdát a nézőtérre- egy mosollyal jelzem, hogy ez csak vicc volt, és természetesen nem szeretném agyonütni meccs közben. Különösen, mert ha van egy tiszta ütésem, akkor azt a játékosokra célszerű megtartani, nem a nézőknek dobálni szuvenírt. - Kviddicsező rokon? Hát, jó kérdés, őszintén szólva nem igazán követem a családfásdit, a szüleimről meg a nagyszüleimről nem tudom, hogy azok voltak-e, a régebbi generációknak meg még a nevét sem tudom, a kötelező papírokba sem nagyon néztem bele, miután meglettek. Egyébként, mi az a szépapa?- az alapján, hogy számozzák a rokonokat, elég egyértelmű, hogy aranyvérű, vagy legalábbis, elég büszke a családfájára. Én még azt se tudom, miért hívnak Caeliusnak, nem ismerek senkit ezzel a névvel, de sanszos, hogy egy névjegyzékből jött. Szeretek arra gondolni, hogy ennek van valami jelentősége, hogy valaki fontosról neveztek el, meg néha arra is gondolok, hogy valami aktuális énekesről lettem elnevezve. Soha nem kérdeztem meg, jobb úgy, ha azt hihetem, amit szeretnék.
 - Történt valami?- egy pillanatra abbahagyom a törölgetést, ahogy a srác furán kezd viselkedni, még egy kicsit megveszítem a lábaimat is, hogy ki tudjak rohanni segítségért, ha kitalálná, hogy ma szeretne meghalni, és segítség kellene neki. Végül azonban nem kap rohamot, úgyhogy nem tudom, hogy ez mi volt, talán csak elbambult. Tényleg elég monoton munka tud lenni ez, főleg, ha nincs senki, hogy feldobja a hangulatot.

Suvickusz Diákusz

Caelius

Nem szeretem híresztelni, hogy varázslóként tériszonyos vagyok, vagyis pontosabban seprűnyeles tériszonyom van. Viszont az arcom elárulhat könnyen, mert a tériszony említésére elfintorodtam.
 - Olyasmi. – Adtam rövid, hihető választ a kérdésére. A labdás megjegyzésére gyanakvóan nézek rá, de hamar rájöttem, a mosolyának köszönhetően, hogy csupán viccelődött. – Viszont mindenképpen írd alá a labdát, máskülönben mihez kezdhetnék vele? – Kérdeztem vissza viccelődve, és túljátszott sznobizmussal.
Kicsit meglepődtem, hogy nem tudja, hogy kire használjuk a szépapa kifejezést. A rongyot fogó kezemet az orromhoz emeltem, hogy megvakarjam, mielőtt válaszolnék a kérdésére, de a vakarás elmaradt, mert majdnem azzal a piszkos ronggyal értem az arcomhoz. Fúhj!
 - Hogy ki az a szépapa? Ez egyszerű! Az egyik férfi felmenőd. Mert vagy te, neked van apád, ő az apa. Az ő apja neked a nagyapád. A nagyapád apja az a te dédapád. A dédapád apja számodra az ükapád. És végül az ükapádnak is volt apja, aki neked a szépapád. És ez így összesen hat generáció! A szépapa és a szépanya a legidősebb felmenő, akinek külön felmenői jelzője van. – Szívesen örömest magyaráztam el, bár tényleg nem értettem, hogy miért nem tudja, ők talán nem vezetnek családfát? Vagy talán olyan félvér lenne, akinek a családfája még nem nyúlik ennyire vissza?
A kérdéséből arra következtettem, hogy ő nem hallott nyávogást, sem semmi mást, ami arra hasonlított volna. Arcomra kínos, félszeg mosolyt ültettem mielőtt válaszoltam volna a kérdésére, no meg egy apró mű ásítást is elnyomtam előtte.
 - Szerencsére semmi, csupán azt hittem, hogy nyávogást hallottam, és megilyedtem, hogy az a szörnyű macska, az a Mrs. Norris kémkedik utánunk. Úgy tűnik bealudhattam itt állva, és az álmomból hallhattam játékra hívó macska nyávogást! He-he! – Azért a biztonság kedvéért gyorsan újra körülnéztem, hogy tiszta-e a levegő. És gyors tématerelésnek kerestem valamit, de csak egy nyári pletyka jutott eszembe. – Amúgy szerinted igaz, amit az ír csapat hajtójáról mondogattak, hogy galleont fogadott el, hogy a Tornádók ellen rosszabbul játsszon? – Nem akartam, hogy bolondnak nézzen, amiért légből jött macskanyávogástól ijedtem meg. És reméltem, hogy a kvidiccs pletykáról hallott, de legalább véleménye van róla, ahogy azt is, hogy megfelelő szóterelés lett belőle.

//off: Bocsi, hogy ennyit kellett rám várnod!//

[- Oké, ha lesz időm meccs közben, aláírom]

Eledir

 

- Oké, ha lesz időm meccs közben, aláírom- emlékszem, hogy valamelyik hajtó aláírta a kvaffot meccs közben a Világkupa alatt, de már nem is tudom, melyik csapat volt, annyira gyorsan kiszórták őket. Én kviddicsezőként meccs közben biztos, hogy csak arra fogok figyelni, hogy győzzünk, nem fogok parádézni a nézők kedvéért. Annak mindig nagy pofára esés a vége.
 - Aha... na, ők egészen biztos, hogy meghaltak jóval a születésem előtt- nem igazán értem, miért jó számon tartani a családfát. Engem zavarna, ha lenne híres rokonom, és én lennék a valakinek a valakije, egy csomó elvárással, és nem is hiszem, hogy attól én jobb leszek, hogy egyszer valaki, aki a vérvonalamba tartozott, jó volt valamiben. Sőt, sok aranyvérű erősen retardáltnak tűnik, ha megnézzük, mi volt helyettük még öt generációval ezelőtt.
 - Hát, kémkedjen a dög, ha akar- a biztonság kedvéért azért én is kicsit aktivizálom magam serlegtisztítás terén, eszem ágában sincs ide visszajönni megint, csak mert Friccsnek nem tetszik valami. Amellett, hogy utálom én is, ahogy mindenki más, kicsit sajnálom is, hogy ez az élete legfőbb értelme. Nem lehet jó, ha annyit sikerül elérned egy élet alatt, hogy te vagy a mogorva vénember, akit mindenki utál. Szegényhez igazán ellátogathatna a három szellem a Karácsonyi énekből.
 - Szerintem nem, bár tényleg elég béna volt, de akkor sem hiszem- sokan mondják, hogy a profi kviddics gyakran bunda, de én magamról nem tudnám elképzelni, hogy bármit elfogadjak. Ha egyszer elérem a gyerekkori álmom, és jól is keresek, nem értem, hogy mégis hogyan tudnám azt eladni. Mert aki egyszer ilyet csinál, az utána teljesen megváltozik. - Én biztos nem tudnék ilyet csinálni. De biztos van, akit a pénz érdekel csak. Nekem soha nem volt olyan nagyon sok, úgyhogy tök jól meglennék abból is, amit a csapat fizet.

/Off: én is bocs, elfelejtettem, hogy van ez a játék, meg vizsgaidőszak, meg stuff. /