A kastély egyik számos kisebb oldalsó kijárata közül az egyik mellett méretes sziklák állnak őrt. Ha jobban megnézed, a moha mintha tényleg arcokat formálna rajtuk. Ez a legrövidebb út egyébként a hátsó üvegházakhoz, ahol a felsőévesek gyógynövénytan órái lenni szoktak. A sok szikla közt üldögél egy hosszúkás pocsolya, mely folyton tele van nyálkás békalencsével, és mivel a felette levő sziklára valaki belekarcolta a SZERETLEK KISPATAK feliratot, így ezt a helyet így hívják. *jól megmagyarázta* Hááát

Egy gyengéd szellő nyomán táncba kel az avar, majd kiválik belőle egyetlen falevél, melyet hátára vesz a komisz szellő, s kénye kedve szerint rángatni kezdi, egyik helyről a másikra, míg nem megállapodik egy magányos fiú könyvén, aki ahelyett, hogy egyetlen laza mozdulattal lesöpörné, ujjai közé veszi, s egy kissé megemeli, majd percekig csak bámulja, ki tudja miért, aztán visszateszi a könyv lapjai közé, majd óvatosan összezárja. Eztán hamarjában össze is szedi maradék cókmókját, s sietve távozik.

~ Nincs kedvem most az emberekhez, nincs kedvem most a tanuláshoz, most nyugalomra van szükségem, legkevésbé sem nyüzsgésre. ~

Ezen gondolatokkal a fejében indul meg egy régi törzshelye felé, ahol azonban már rég nem járt, hát ideje felidézni az emlékeket. Ahogy halad a szél, s a lendület játszadoznak, a sapkája alól ki-kikandikáló fürtjeivel. Tekintete üres, szemei tompák és élettelenek, nem a megszokott fényüket adják, mintha nyomasztaná valami. Persze ezekben az időkben nem is csoda, talán ez nyomta rá komor bélyegét, az alapjában véve vidám fiatalemberre is.
Még pár erőteljes menetben megtett méter és meg is érkezik a patakhoz, bár a korábbi terveihez képest egy kissé módosult a felállás, hiszen itt sem lehet egyedül, ám talán ez a csöppség nem fogja zavarni komor magányát. Lassan letelepszik, s ismét előveszi a könyvét, benne a kis levéllel, amelyet az imént oly sokáig nézegetett.
Csodálkozva tekint ismét a kis falevél felé, mintha csak valamiféle megváltást várna tőle, mintha csak feloldozást, valamiféle természetfeletti erőt látna benne, valamit ami változtat a mostani állapotán.

~ Semmi sem véletlen. Ahogy az sem, hogy ez a kis levél, a világegyetem e kis darabja éppen az én könyvemen landolt, az, hogy eszembe juttatta ezt a helyet, az, hogy itt sem lehetek egyedül. Véletlenek nem léteznek… ~

A gondolatok, s a hozzájuk tartozó érzése pillanatok alatt rohanják meg őt, így egy kissé zavartnak tűnhet most. Feláll, s a levelet lazán elengedi, majd csupán bámul utána. Eszelősnek tűnhet, pedig ez közel sem így van. E teátrális mozdulatok, gondolatok valahogy most még sem tűnnek művinek, hamisnak.
Lassan ismét leül, s közben még egy pillanatig a falevélen jár az agya, majd tovatűnik gondolataiból is, s visszatér a könyvéhez, ahonnan csupán egyetlen pillanatra tekint fel, amikor eszébe jut, hogy rajta kívül van most más is ott, aki valószínűleg végig nézte ezt a jelenetet, bár nem nagyon izgatja, azért vet oldalra egyetlen pillantást, hogy nem néz e furcsán felé a lány, amire persze minden oka meglehet.
 

Épp csak egy pillanatra nem nézek a lány felé, aki most már minden bizonyosság szerint látta a kis jelenetemet, és máris kották landolnak előttem, a könyvemen. Mire felemelem tekintetemet, a lány már mellettem áll, s szinte rögvest bele is kezd mondandójába, ami akár egy villámcsapás töri meg melankolikus csendemet, ami persze nem zavar, de azért némi fenntartással kezelem a közeledését. Nem bizalmatlankodom, sokkal inkább csak meglepő, hogy rajtam és természetesen a baráti körömön kívül, más is hasonlóan nyitott és közvetlen maradt ezekben az időkre is.

~ Mit akarsz tőlem? Miért találtál meg engem? Azt hiszem ennek is vaskosan köze van ahhoz, ami az imént férkőzött a gondolataimba… Semmi sem véletlen. Talán pont ide akart hozni a falevél. ~

- Nincs semmi baj. – mondom, majd a lány felé nyújtom a kottát. – Persze ülj csak le nyugodtan. – Arcomra mosoly ül ki mondandója nyomán, majd ekként válaszolok. – Magányos? Nem hinném, hogy magányos lennék, bár való igaz, hogy egyedül maradtam most a gondolataimmal, de miből gondolod, hogy nem éppen így akartam. Az is előfordulhat, hogy az emberek elől menekültem ide ahol csend és nyugalom honol. –

Mondandóm végén, lazán felhúzom a szemöldökömet, majd szám ismét széles mosolyra húzódik. Lassan bezárom a könyvet, ezzel is azt közvetítve, hogy én készen állok a beszélgetésre. Miközben a könyvet, táskámba helyezem, közben pedig hirtelen eszembe ötlik modortalanságom.

- Ó! Hiszen még be sem mutatkoztam. Bocsásd meg az udvariatlanságomat, nagyon sajnálom, hogy nem figyeltem, ami bár „jó” híremből nem következik egyenesen, de a szüleim jól kitanítottak e téren, így el nem hagyhatom.
A nevem Heikki Ettala. –

Tekintetemmel ismét keresni kezdem a lányét, s mind eközben várom, hogy mit reagál az imént általam elmondottakra. Érdeklődve figyelem őt, s közben íriszeiben keresem a választ, hogy vajon ő miért lehet itt, vajon mi űzte ide, hiszen ide általában gondolkozni, egy kicsit a külvilágtól távol maradni járnak az emberek.

Hallgatom a lányt s közben mosolyom sem lankad, bár most nem örömködni lenne kedvem, mégsem szomorkodok. Talán a kellemes társaság teszi, talán, hogy nem kell a gondjaimmal foglalkoznia, a lényeg, hogy sokkal jobban érzem így magamat, mint a korábbi mélabús, komorságban. Persze azok a gondolatok olykor-olykor még eszembe jutnak, de hamar elnyomják azokat, a lány kérdéseire formálódó válaszok.

- Nem hiszem, hogy ismered ezt a könyvet, Arto Paasilinna A nyúl éve, a könyv címe. Ő egy finn író, az én személyes kedvencem, mind a könyv, mind a stílus amit képvisel. Ha érdekel, hogy miről szól esetleg mesélhetek is róla, bár nem mindenkinek fekszik az ilyen téma. – kicsit szélesebbre húzódik a mosolyom. – Viszont ha kedved van hozzá tényleg bármikor szívesen…
Szeretek mosolyogni, szeretem a boldog embereket magam körül, akikből manapság sajnos elég kevés van. Mindenkit nyomaszt a jelenlegi helyzet, az, hogy senki sincs biztonságban, az, hogy barátokat, családokat szakított el egymástól ez az egész forgatag…
Ami pedig a nevemet illeti, csak hogy kellemesebb vizekre evezzünk, azzal nem tévedsz. A nevem még csak közel sincs Angliához. Finn eredetű a nevem, ahogyan a családom is finn gyökerekkel rendelkezik.
Sunny? Érdekes, de kedves becenév, ha nem baj én is így szólítanálak.-

Kicsit összerendezetlenek a gondolataim, így talán a lánynak is összefüggéstelennek tetszhet, amit így nagy hirtelenjében előadtam. Ettől eltekintve persze a mondandómat komolyan gondoltam, főleg ami a jelenlegi helyzetről szólt.
Persze engem nem csak ez nyomaszt, de ami igazán bánt, abban nem sokan tudnának nekem segíteni. Nem tudom mit kezdjek az életemmel, nem tudom mi lesz az iskola után, fogalmam sincs, hogy mihez is kezdek. Nincs egy kialakult képem a helyemről a világban. Valahogy olyan ez az egész, mintha mindenki tovább utazna, míg én csak várok a pályaudvaron, hátha felvesz valamelyik vonat, de egyikre sem szól a jegyem, egyik sem az én utamon halad…
Egy pillanatra leveszem tekintetemet a lányról, s a kék íriszek a távolba révednek, kémlelve a végtelent, az elérhetetlent, mintha minden ilyen lenne. Ebben a pillanatban az is…

Hallgatom, ahogyan a lányka ide-oda kap mondandójába, s ennek nyomán mosolyom ismét kicsit szélesebbre húzódik, de egyáltalán nem gúnyosan, csupán amolyan „milyen aranyos” mosoly. Nem jellemző tőlem az ilyesmi, vagy csak eddig nem nagyon volt rá alkalmam, de most valahogy nem is zavartatom magamat.
A sok kérdés közepette, szinte alig várom, hogy jusson nekem is egy pillanatnyi idő, amikor reagálhatok az elhangzottakra, a feltett kérdésekre, s amikor a Sunny is a távolba réved, akkor megragadom az alkalmat.

- Őszintén szólva nem is gondoltalak gonosznak. Egyetlen kósza percre sem – e kijelentéseim nyomán röpke mosoly húzódik arcomra, ám rögtön folytatom is mondandómat-. Ha pedig engem kérdezel, akkor mindig azt mondom, hogy a nevünk sosem egy korábbi személytől válik valaminek a fogalmává, sokkal inkább az által amilyen tartalmat mi varázsolunk mögé. – milyen fennkölt vagyok ma, gondolom magamban, de ezzel sem törődve folytatom tovább-.
A nyúl év egy rendkívül érdekes könyv szerintem, a címét nem kezdem el magyarázni, sokkal inkább a tartalmát, abból pedig te is rájössz, hogy mire utal a címe.
A regény főszereplője egy megcsömörlött újságíró, aki fotós kollégájával hazafelé tartva az országúton elüt egy nyulat. Az újságíró a sérült nyúl után indul az erdőbe, és a gondozásába veszi a beteg állatot. Kollégájához már nem tér vissza az autóhoz, hanem a nyúllal együtt vándorútra kel. A történet csak eztán kezdődik el igazán. – Kis kacsintást ejtek meg Sunny felé, majd folytatom tovább. –
Ketten beutazzák Finnországot, főként a Lappföldet, és hihetetlen kalandokban van részük. Útjuk során többször is összeütközésbe kerülnek a törvénnyel, de mindig sikerül tisztázni magukat. A férfi és a nyúl végül a Szovjetunióban köt ki, ahol azonban tisztelettel néznek rájuk, és ahelyett, hogy tiltott határátlépésért elítélnék, visszaküldik őket Finnországba. Az újságírót hazájában börtön várja, ahová a köztársasági elnök engedélyével (egy rejtélyes levélnek köszönhetően) még a nyulat is magával viheti. Végül különös körülmények között nyomuk veszik a szigorúan őrzött intézetben, és csak sejteni lehet, hogy ismét szabadok, s újra járják a saját útjukat.
Nagy vonalakban erről szól a könyv, de nem megyek bele jobban, hátha neked is megtetszett vagy megtetszik egyszer és akkor elolvasnád.Gúnyos, groteszk, mulatságos, a finn szabadságvágy mesejellegű ábrázolása. Sokat jelent számomra ez a könyv. – Egy pillanatra ismét a távolt kezdem kémlelni, majd csakhamar visszatérek, hiszen eszembe jut, hogy van még mondandóm a lánynak. –
Tudod az utolsó kijelentéseddel vitatkoznék. Mindig azt szoktam mondani, hogy semmi sem történik véletlenül, így többek között az sem, hogy a teszleksüveg mely házba oszt be minket. Sosem tudhatod, hogy milyen értékek lakoznak benned, amik erre a döntésre sarkalhatták. Ne kérdőjelezd meg, hogy oda való vagy e, ha igazán akarod, ha oda valónak érzed magad, akkor igenis ott a helyed. Sose feledd, hogy magad alakítod a sorsod, az, hogy a hollóhátba kerültél, legyen egy kihívás számodra.
Amúgy, én is a hollóhát házba tartozom. –

Utolsó kijelentésem nyomán szememben fény gyúl, amolyan tettvágytól fűtött fény, mintha kicsit belém is visszatért volna az élet e monológ után, ám még mindig zavart vagyok, hiszen bár tenni akarás már van bőven, de látható célok még nem igen vannak előttem. Hiányoznak a lehetőségek, ha pedig ez így alakul, akkor ez lassan, de nagyon biztosan megfolytja ezt a féle ifjonti hévet.

~ Nem adhatom fel! Mindig ennek kell a szemeim előtt lebegnie. Ha nem jön az ihlet, hát meg kell keresnem magamnak az élethivatásomat. ~

Ezer gondolat kavarog a fejemben, de a legerősebbek ezek, így ezek egy kissé mindig elnyomják a jókedvemet.
Mosta a földet kezdem bámulni, most a lehetőségeimen gondolkozok, hátha akad valami, valami nekem való…

A lány szavai hallatán, a korábbi mosoly hirtelen tovatűnik a szavak szárnyán, s helyébe komorság költözik. Mintha csak megérezte volna a Sunny, hogy mi is az én igazi problémám. Arcomon a belső vívódás nyomai jelentkeznek, egyes vonásaim hirtelen megfeszülnek, a szemeimet összehúzom, látszik, hogy valamin nem hagy nyugodni, s most felsértettük e kényes téma talaját.
Ilyenkor olyan érzésem van, mintha üvöltenem kellene, hátha attól elmúlik ez a szorongató érzés, ez a gyomrot göcsbe szorító gondolat. Bárcsak tisztább lenne előttem a kép, bárcsak eloszlathatnám a viharfelhőket…

- Akkor azt hiszem, hogy meglepetéssel szolgálhatok számodra. – Magam sem értem, hogy miért, de hirtelen beszélni kezdek a dologról, s amikor rajta kapom magamat e botláson, mit sem törődve vele folytatom mondandómat. – Nem érzem magamat jó varázslónak, sőt azt se tudom, mit kezdjek az életemmel. Nem látom magam előtt a jövőt. Azért jöttem ide, mert szabadulni próbálok ettől a gondolattól, amely nem is olyan régen költözött csupán a gondolataim közé. Ne érezd magad rosszul amiatt, hogy előhoztad belőlem ezt a témát, egy percig se sajnáld, talán nekem is jobb, ha beszélek róla.
Sokan az évfolyamomon, nagyon régóta tudják, hogy mit akarnak kezdeni magukkal. Gyógyítani akarnak, vagy megküzdeni a gonosszal. Én viszont sosem gondolkoztam ezen, éltem a magam felelőtlen kis életét, buliztam, ha kellett, ha nem. Ne érts félre, ezt sem sajnálom egy percig sem, hiszen élveztem a diákéveimet. Azonban a sok bulizás és gondtalanság közepette, elveszett a lényeg. Az életcél keresése. A kapcsolataim közül sok nagyon felszínes, persze vannak jó barátaim, de rajtuk kívül sokan csak a bulik és a pezsgés miatt lógnak velem. Nincsenek olyan emberi kapcsolataim, amelyek elősegítették volna a tovább lépésemet, amik alakítottak volna azon az elképzelésemen, hogy merre akarok orientálódni életem során. A barátaim könnyen vannak, őket várja otthon a vállalkozás, az én szüleim diplomaták, az sem biztos, hogy még sokáig itt lesznek.
Ilyenkor van, hogy az ember elveszettnek érzi magát… Olyan üresnek, de leginkább értéktelennek…
Azt hiszem most egy kissé elrontottam a beszélgetés hangulatát… Nagyon sajnálom! –

Mondandóm végeztével, szemeimmel a lány lélektükreit keresem, arra vagyok kíváncsi, hogy mit gondolhat ezek után rólam. Egy ideig még elidőzök az arcán, majd tekintetemet lassan elfordítom, s ismét a messzeséget, az ismeretlent kezdem kémlelni.
A kék íriszekben vihar dúl, a düh és a csalódottság vihara, amely felkorbácsolja a szomorúság mélykék tengerét. Megint üvölteni lenne kedvem, megint széttörni a láncaimat, amelyek nem hagynak kitörni ebből a helyzetből. Ám ezen béklyók olyan erősek, hogy talán egyedül nem is sikerülhet leküzdenem őket, talán jobb is, hogy beszéltem róla… Talán nem fog ezek után sem változni semmi…

- Nem az a baj, - kezdek rögtön mondandómba – hogy nem hiszek magamban. Egyszerűen csak most ott tartok, hogy úgy érzem nincs kijelölt út a számomra. Mintha mindenkinek lenne előre megírt sorsa, az enyémet pedig valahol félúton abbahagyták volna.
Nem adom fel a keresést, csak egy ideje úgy érzem, hogy hasztalan keresnem… Nekem nem jutott jövő.
Elég elégikusan hangzik, de tényleg van egy ilyen vonulata ennek a kiútkeresésnek. Néha úgy érzem, hogy a felnőtt lét és az iskolás évek mezsgyéjén egyensúlyozva fogom leélni maradék éveimet.
Hidd el erős bennem a remény, hogy nem így van, de ha jönnek a rossz dolgok… Akkor azok egyben jönnek, és ilyenkor egy kicsit sok. –

Figyelem amint táncba kelnek a levelek, a szél játékára, s egyik oldalról a másikra vetődnek a szemem előtt. Valahogy én is így érzem magam, mint ezek a levelek, mintha csak a szél kénye kedvének kitéve minden nap máshova vetődnék, ám én hagyom magam, had sodorjon a szél, had vigyen el a hátán messzire, hiszen magamtól nem tudok most talpra állni.

~ Mi történt velem? Mi lett azzal az erős emberrel akinek korábban magamat hittem? Miért tűnt el? Miért adtam most ki magam? A gyengeségem adtam el, amivel aztán bárki könnyedén visszaélhet… Támadási pontot adtam magamon… ~

A gondolatok zavarosak a fejemben. nem is tudom igazán, hogy mi is a fontos. Talán pont ezért tartok ott ahol, mert a fontos dolgokat elhanyagoltam, s hagytam, hogy a kevésbé számottevő események domináljanak az életemben. Hát a méltó büntetésemet is elnyertem.
Egy pillanatra lehunyom a szememet, s mélyet szippantok a levegőbe. Az illatok, s az érzetek sosem csaltak meg eddig, s most is olyan tisztán érzem őket, olyan nyugtatóan hatnak rám. Látom, amint kilépek ebből a világból s a magasba emelkedek… Szeretnék elrepülni messzire… Itt hagyni mindent.

~ Puzzle, milyen jó hasonlat. Igazából még kedvemre is való. S, ha jobban belegondolok, nem is rossz ez az ötlet. Hiszen mi veszteni valóm lehet? Gyerekes volna? Kit érdekel? Bár meggyőződésem, hogy ennek semmi köze sincs a gyerekességhez. Lényeg a lényeg, ennek a kislánynak bizony igaza van. ~

Ezen gondolatok és Sunny mondandója nyomán arcomra ismét kiül a mosoly, s pillanatokkal később már is a táskámban kutatok ahonnan egy papír, majd ezt követően, egy penna kerül elő.
A szemeimbe visszaköltözik az öröm és a reménnyel teliség. Nem változott meg egy csapásra a világ nézetem, csak látok ismét esélyt arra, hogy olyan értékeket, olyan lehetőséget fedezek fel magamban, ami talán a helyes irányba terel engem.
Mindig is tudtam, hogy jönni fog valaki aki majd utat mutat nekem, felnyitja a szemem és neki köszönhetően talán önmagam egy új darabjára akadok majd rá.

- Nem is rossz az ötlet amit felvetettél. Hiszed vagy sem ez még nem jutott eszembe, de ahogy a mondás is tartja, jó pap is holtig tanul. Örülök, hogy felvetted ezt a lehetőséget.
Viszont ha nem baj, akkor ehhez a segítséged kérném. Egyrészt, mert nem szeretek egyedül itt üldögélni, másrészt mert jó társaságban ez is mókának fog tűnni.
 Tudod, mindig is tudtam, hogy bár sokszor azt sulykolják belénk, hogy egyedül vagyunk a világban, hogy a magunk lábán kell megállnunk, ami megjegyzem sokszor igaz is, de ettől eltekintve, sokszor szükségünk van emberekre, akik segíthetnek nekünk abban, hogy egy új úton induljunk el, hogy egy új felét ismerjük meg a világnak. Azt hiszem, most te is egy ilyen ember vagy az én életemben. Nem vagyok az, az érzelgős fajta, de ezt most így érzem. –

Ezen a kijelentésemen már meg sem lepődök. Pedig alapvetően nem szoktam így viselkedni, de hát ki az aki nem örül minden ilyen lehetőségnek. Az én helyzetemben, már bármi hatalmas segítségnek tűnik. S bár legbelül sokszor arcul köpném magamat, hogy ilyen gyengének hatok, de valahol nem bánom, hiszen mindenkinek vannak ilyen pillanatai, s bármennyire is töketlennek tartja agyam egy része, most még is csendre intem s hagyom, hogy ezen a szálon fussak tovább, majd csak kikeveredek belőle.
Arcomról a mosoly továbbra sem hervad le, s szemeimben is ott ég a tettvágy tüze. Figyelni kezdem Sunny reakcióit, s várom a válaszát, erősen bízva a beleegyezésben, hiszen jó kis társaságom lett, bármennyire is magányra vágytam volna, hiába az igazi segítség sokszor akkor jön, amikor nem is számítunk rá.