Békalencsés kispatak

A kastély egyik számos kisebb oldalsó kijárata közül az egyik mellett méretes sziklák állnak őrt. Ha jobban megnézed, a moha mintha tényleg arcokat formálna rajtuk. Ez a legrövidebb út egyébként a hátsó üvegházakhoz, ahol a felsőévesek gyógynövénytan órái lenni szoktak. A sok szikla közt üldögél egy hosszúkás pocsolya, mely folyton tele van nyálkás békalencsével, és mivel a felette levő sziklára valaki belekarcolta a SZERETLEK KISPATAK feliratot, így ezt a helyet így hívják. *jól megmagyarázta* Hááát

[-Tudod mit Sunny! Te inkább ne is akarj gitározni többet! Kész katasztrófa vagy! Belőled soha nem lesz jó zenész érted! SOHA!]

-Tudod mit Sunny! Te inkább ne is akarj gitározni többet! Kész katasztrófa vagy! Belőled soha nem lesz jó zenész érted! SOHA! *Dylan paprikavörös fejjel vágtat ki az üres teremből, ahol gyakoroltak Hugával. Nehezen vette rá így is Sunny, hogy tanítsa gitározni, de végül beadta a derekát. És most ez lett a vége. Negyedikes bátyja kiakadt, amiért egy akkordot rosszul fogott le. Na és? Bele kell jönni előbb. Nem lehet elsőre tökéletes. Persze Dylan maga a Merlin adta tökéletesség. Legalábbis szerinte. Másnak vannak azért fenntartásai a dologgal kapcsolatban.* -Akkor miért vállaltad el, hogy tanítasz? Azt képzeled Te tökéletes vagy? Csak egy hülye gyerek vagy! Megmutatom én, hogy nélküled is boldogulok. Csak meglásd. Sokkal jobb leszek, mint te. *Dylan pukkadozik a röhögéstől kishúga öntudatosságán, és el is tűnik az ajtóból, ki tudja hova. Csak menjen! A kislányt nem érdekli bátyja okoskodása. Majd Ő képzi magát önállóan. Az alapok már mind megvannak. Csak fejlesztenie kell, és ennyi. Csalódottan csúszik le a tanári asztalról. Ruhácskáján keletkezett gyűrődéseket igazítva elgondolkozik azon, hogy hova tovább. Bátyja nélkül nehéz lesz továbbfejlesztenie a gitártudását, hisz Ő tényleg nagyon tehetséges, még ha Sunny sosem vallaná be előtte. Úgyis magas az egója. Nagy a hűtőrács.. Legalább olyan nagy robajjal vágja bele tokjába a gitárt, amilyen hévvel az imént kirohant a teremből Bátyja.*
 -Majd én megmutatom Neked, Te tökfej! Nélküled is képes vagyok tanulni. Nem kellesz Te ehhez.  Azzal gitárját maga után vonszolva elhagyja Ő is az üres termet. Olyan nagy robajjal, hogy bele is szalad egy felsőbb évesbe a folyosón. -Mi van Picikém! Nem látsz? *Rivall rá az illetékes. -Húzz innen, ha jót akarsz! Nem tanították meg neked, hogy ne köss bele a kisebbe? *Minden lélekjelenlétét összeszedve felemelt fővel pofázik vissza. Nem hatja meg, hogy a felsőbb éves erősebb, és nagyobb mint Ő. A nagyobb diák pedig inkább legyint egyet. Amolyan "hagyom, hisz még kicsi. Nem tudja kivel kezdett" félét. Sun pedig magabiztosan lépdel végig a folyosón. A folyosó végén a kijáraton keresztül pedig a patak látványa tárul szeme elé. Nem nagyon volt még itt. Hát ideje lesz ennek is egyszer. Kis tornacipős lábai megindulnak a patak irányába. A patak előtti pázsitra leül, és közben kihalássza gitárját. Ruhácskáját, -ami egy egybe részes kék virágokkal díszített szoknya- maga alá gyűri, és gitárját maga elé helyezi, pengetni kezdi egy dal első akkordjait. Még az Anyjától hallotta otthon ezt a számot. Nem tudja ki énekli, de tetszik neki nagyon a ritmusos dallama.

[Sunny]

Sunny

Egy gyengéd szellő nyomán táncba kel az avar, majd kiválik belőle egyetlen falevél, melyet hátára vesz a komisz szellő, s kénye kedve szerint rángatni kezdi, egyik helyről a másikra, míg nem megállapodik egy magányos fiú könyvén, aki ahelyett, hogy egyetlen laza mozdulattal lesöpörné, ujjai közé veszi, s egy kissé megemeli, majd percekig csak bámulja, ki tudja miért, aztán visszateszi a könyv lapjai közé, majd óvatosan összezárja. Eztán hamarjában össze is szedi maradék cókmókját, s sietve távozik.

~ Nincs kedvem most az emberekhez, nincs kedvem most a tanuláshoz, most nyugalomra van szükségem, legkevésbé sem nyüzsgésre. ~

Ezen gondolatokkal a fejében indul meg egy régi törzshelye felé, ahol azonban már rég nem járt, hát ideje felidézni az emlékeket. Ahogy halad a szél, s a lendület játszadoznak, a sapkája alól ki-kikandikáló fürtjeivel. Tekintete üres, szemei tompák és élettelenek, nem a megszokott fényüket adják, mintha nyomasztaná valami. Persze ezekben az időkben nem is csoda, talán ez nyomta rá komor bélyegét, az alapjában véve vidám fiatalemberre is.
Még pár erőteljes menetben megtett méter és meg is érkezik a patakhoz, bár a korábbi terveihez képest egy kissé módosult a felállás, hiszen itt sem lehet egyedül, ám talán ez a csöppség nem fogja zavarni komor magányát. Lassan letelepszik, s ismét előveszi a könyvét, benne a kis levéllel, amelyet az imént oly sokáig nézegetett.
Csodálkozva tekint ismét a kis falevél felé, mintha csak valamiféle megváltást várna tőle, mintha csak feloldozást, valamiféle természetfeletti erőt látna benne, valamit ami változtat a mostani állapotán.

~ Semmi sem véletlen. Ahogy az sem, hogy ez a kis levél, a világegyetem e kis darabja éppen az én könyvemen landolt, az, hogy eszembe juttatta ezt a helyet, az, hogy itt sem lehetek egyedül. Véletlenek nem léteznek… ~

A gondolatok, s a hozzájuk tartozó érzése pillanatok alatt rohanják meg őt, így egy kissé zavartnak tűnhet most. Feláll, s a levelet lazán elengedi, majd csupán bámul utána. Eszelősnek tűnhet, pedig ez közel sem így van. E teátrális mozdulatok, gondolatok valahogy most még sem tűnnek művinek, hamisnak.
Lassan ismét leül, s közben még egy pillanatig a falevélen jár az agya, majd tovatűnik gondolataiból is, s visszatér a könyvéhez, ahonnan csupán egyetlen pillanatra tekint fel, amikor eszébe jut, hogy rajta kívül van most más is ott, aki valószínűleg végig nézte ezt a jelenetet, bár nem nagyon izgatja, azért vet oldalra egyetlen pillantást, hogy nem néz e furcsán felé a lány, amire persze minden oka meglehet.
 

[~De a csudába is! A gyanakvás a felnőttek dolga! Én pedig nem szeretem a felnőtteket!~]

*Mondhatni minden kis lelkében lakó érzelmet beleölt a dalba, ami csak úgy száll, viszi a szél a gitár hangjával együtt. Igen a dal mint mindig most is igazat mond. Apró őrültség, amit úgy hívnak: Szerelem. És Ő a maga kis gyermeteg módján nagyon is őrült volt, amikor beleszeretett Fergusba, akivel azóta is tart a gyerekes rajongás. Nem az a közvetett szerelem, amit a felnőttek neveznek annak. Ez egészen más. Két gyermek aranyos, de veszélyes lelki kapcsolata. Csak Fergi értette meg Őt, csak Ő volt képes igazán képes belelátni aprócska lelke rejtekébe. Mert bár a külvilág egy örökké mosolygós csöpp kislányt lát, de belül teljesen más lakozik. Legbelül igen is sebzett, de nem megtört lélek. Sajnos korán meg kellett tapasztalnia az emberi gyarlóság határtalanságát. A nagyszülei, -akik történetesen halálfalók- megkínozták, és még élvezték is a helyzetet. Soha nem fogja elfelejteni azt a fájdalmat amit akkor érzett. Fergie segített neki feldolgozni minden traumát, és ezért végtelenül hálás lesz neki amíg csak dobog mellkasában az a kicsiny, ökölnyi szerv. A szíve. Most végtelen boldogság járja át a dal, na és Fergie gondolata. De Ő nincs itt. Idén nem jött vissza a Roxfortba. Talán fél? Vagy Őt is kezük közé kaparintották Tudjukki csatlósai? Nem tudni. Nem adott már magáról életjelet nyár közepe óta. Se egy levél, se egy kósza üzenet. Csak eltűnt, és nem tudni mi van Vele. Ez a nagyfokú bizonytalanság árnyékot vet boldogságára, amit a dal eléneklése, és eljátszása után érez. Semmi sem tökéletes. De egyszer az lesz. Biztosan, csak jönne valami apró szikrája a megváltásnak, ami megszünteti ezt az egészet. Manapság mindenki fél, vagy betegesen paranoid, és nem bízik senkiben. Ő benne még szerencsére nem vert ekkora gyökeret a rettegés. Bátran beszélget akárkivel. Noha szíve mélyén tudja. Óvatosabb is lehetne. Nem szabadna ennyire közvetlennek lennie. ~De a csudába is! A gyanakvás a felnőttek dolga! Én pedig nem szeretem a felnőtteket!~ *Gondolja magában, miközben leteszi gitárját, majd helyette apró kezecskéjébe a törpegolymókja, Lucy kerül. Kedvesen, szeretetteljes pillantást vet a keze ügyében lévő kis teremtményre, majd magához öleli. Nagyon szereti Lucyt, ahogy alapjában véve minden állatot. Lucy az Ő kis társa, aki nap mint nap vele van, és talán nevetséges, de sokszor beszélget is vele. Ezért a többség biztosan nem tartaná komplettnek. De ez a Kislányt sosem érdekelte, hogy mit mondanak a többiek. De nem ám!* ~Vajon ez a fiú is azért jött ide, mert bántja valami?~ *Tűnődve figyeli a kinézetéből ítélve felsőbb éves srácot, aki egy könyvvel a kezében érkezett, és egy falevéllel áll neki játszadozni. Tekintetében nem gúny, sokkal inkább kíváncsiság van a másik iránt. Nem tudja észrevette e hogy kicsi személye is ott van Tőle nem messze, de gyanítja: Nem. Csak figyeli a magas, sapkát viselő fiút, de nem tud rájönni mi szél hozta Őt is ide, akárcsak Sunnyt. De megkérdezni nem akarja. Ha sor kerül rá, úgyis elbeszélgethetnek. ~Szó mi szó! A felnőttek tényleg nagyon furcsák.~ Hangzik el gondolataiban kitudja hányadszorra ez a mondat. A kislány megigazítja a szél által össze vissza borzolt vékony szálú, szőkésbarna tincseket. Csak hogy a szél mást is felkapott a hajtincsein kívül. A kottát. Annak a dalnak a kottáját, amit az imént eljátszott. Felkapja gyorsan gitárját, Lucyt zsebre vágja, majd utána ered a rakoncátlan papírdarabnak, ami a fiú könyvén landolt. Kék virágmintás, kantáros ruhácskája csak úgy lobog a szélben. Amikor a fiúhoz ér megáll előtte, és megszólal.* -Ne haragudj, nem akartalak megzavarni, csak hát a szél felkapta a kottát.. Tényleg! Mit olvasol? Biztosan érdekes könyv. Tudod én is szeretem a könyveket. Sokat tanulhat belőlük az ember. *Nem igazán óhajtja agyonmagyarázni a helyzetet. Elvégre a szél a hibás, nem pedig Sun. Aztán tekintete Heikki könyvére vándorol. Nagyon szereti a könyveket, és a legtöbb érdekli is. Nagyon sokféle könyvet olvasott már, nem tudnak neki olyan témájú könyvet mondani, ami ne keltené fel érdeklődését.* -Leülhetek? Magányosnak látszol. *Meg se várja a választ lehuppan a szőkésbarna hajú srác mellé, magamellé melyezi gitárját, és érdeklődve, okosan csillogó szemekkel várja válaszát, na és hogy visszaadja a kottát, ami még mindig a könyvén hever.

[Sunny]

Sunny

Épp csak egy pillanatra nem nézek a lány felé, aki most már minden bizonyosság szerint látta a kis jelenetemet, és máris kották landolnak előttem, a könyvemen. Mire felemelem tekintetemet, a lány már mellettem áll, s szinte rögvest bele is kezd mondandójába, ami akár egy villámcsapás töri meg melankolikus csendemet, ami persze nem zavar, de azért némi fenntartással kezelem a közeledését. Nem bizalmatlankodom, sokkal inkább csak meglepő, hogy rajtam és természetesen a baráti körömön kívül, más is hasonlóan nyitott és közvetlen maradt ezekben az időkre is.

~ Mit akarsz tőlem? Miért találtál meg engem? Azt hiszem ennek is vaskosan köze van ahhoz, ami az imént férkőzött a gondolataimba… Semmi sem véletlen. Talán pont ide akart hozni a falevél. ~

- Nincs semmi baj. – mondom, majd a lány felé nyújtom a kottát. – Persze ülj csak le nyugodtan. – Arcomra mosoly ül ki mondandója nyomán, majd ekként válaszolok. – Magányos? Nem hinném, hogy magányos lennék, bár való igaz, hogy egyedül maradtam most a gondolataimmal, de miből gondolod, hogy nem éppen így akartam. Az is előfordulhat, hogy az emberek elől menekültem ide ahol csend és nyugalom honol. –

Mondandóm végén, lazán felhúzom a szemöldökömet, majd szám ismét széles mosolyra húzódik. Lassan bezárom a könyvet, ezzel is azt közvetítve, hogy én készen állok a beszélgetésre. Miközben a könyvet, táskámba helyezem, közben pedig hirtelen eszembe ötlik modortalanságom.

- Ó! Hiszen még be sem mutatkoztam. Bocsásd meg az udvariatlanságomat, nagyon sajnálom, hogy nem figyeltem, ami bár „jó” híremből nem következik egyenesen, de a szüleim jól kitanítottak e téren, így el nem hagyhatom.
A nevem Heikki Ettala. –

Tekintetemmel ismét keresni kezdem a lányét, s mind eközben várom, hogy mit reagál az imént általam elmondottakra. Érdeklődve figyelem őt, s közben íriszeiben keresem a választ, hogy vajon ő miért lehet itt, vajon mi űzte ide, hiszen ide általában gondolkozni, egy kicsit a külvilágtól távol maradni járnak az emberek.

[-Mit olvastál? Milyen könyvet?]

*Sunny elvigyorodik, hiszen kellemesen csalódott. A fiú, újdonsült beszélgetőtársa meglepően jól fogadta közeledését, és a gyermekekre jellemző nyitottságát. Felhúzza térdeit, és két vékony kis karjával átkarolja őket, és úgy figyeli mit is reagál a fiú mondandójára. Vajon bejött neki? És Valóban magánya űzte Őt is ide? Vagy csak tényleg azt is akarta, hogy egyedül legyen? Egyedül a gondolataival, távol mindentől? Nos Őt is valami hasonló űzte ide. Fergi hiánya.

Na meg az, hogy Dylan oylan bunkó volt vele, és így most kénytelen Ő saját maga fejleszteni gitártudását. A Fiú válaszából arra következtet, hogy nagyrészt azért vonult ide félre, mert egyedül akart lenni. Csak hogy az Ő gyermeteg elméje szerint nem jó a magány. Nem mindig jó egyedül lenni a gondolataiddal. Jobb, ha néha kiadod magadból őket, és megszabadulsz tőlük. Akkor kevésbé fognak fojtogatni, szabadabb lesz az ember.

-Mit olvastál? Milyen könyvet? *Kérdezi vékony hangocskáján érdeklődve, kíváncsian, majd elveszi a kottáit a nagy kezekből, és rádobja a gitártokra. Ha Ő egyszer feltett egy kérdést nehezen tágított tőle. Szeretett érdeklődni mindenféléről többnyire. Érdekelték az emberek. Mit gondolnak a világról? Mi a véleményük úgy általában. Meg beszélgetni is szeretett persze, ahogyan a többi tizenéves gyermek általában. Örül, végtelenül örül, hogy mosolyogni látja beszélgetőpartnerét. Bár külsőre kissé hűvösnek, és közönyösnek tűnt alig hogy váltottak pár szót rögvest megváltozott Sun véleménye. Hamar megtanulta, hogy a külső nem minden.

A nagyszüleiről sem feltételezné senki sem, hogy milyen gonosz emberek. De sajnos azok. Ezt a saját bőrén tapasztalta. Most elgondolkodott egy pillanatra méghozzá a mellette ülő fiatalemberen. Vajon Ő kicsoda, és honnan jött. Milyen ember? Biztosan nagyon érdekes személy. Majd kideríti előbb vagy utóbb. Mindent a maga idejében.*

-Nagyon örülök, hogy mosolyogsz. Szeretem, ha az emberek mosolyognak. És Morrigan Summer Watson vagyok. De mindenki csak Sunnynak szólít pici korom óta. Heikki? Érdekes név. Érdekes, de szép. Biztos butának tűnök, de ugye nem Brit vagy. Jól sejtem? Mert nem tudok róla, hogy a Heikki angol név lenne. Egyébként én sem vagyok Brit. Írek a szüleim mindketten. De gondolom az első keresztnevemből rájöttél.

*Csak úgy ömlenek a szavak a mosolygós, csupa vigyor kislányból. Úgy érzi jó úton haladnak az ismeretség útján. Aztán abbahagyja a csacsogást, és várja hogy Heikki válaszoljon a kérdésekkel. A sötétkék íriszekben a kíváncsiság és a vidámság fénye látható, semmi más. Már régen belejött abba hogyan ne mutassa ki belső fájdalmát. Nem akarja untatni az embereket szíve fájdalmaival. Régóta nem.

[Sunny]

Sunny

Hallgatom a lányt s közben mosolyom sem lankad, bár most nem örömködni lenne kedvem, mégsem szomorkodok. Talán a kellemes társaság teszi, talán, hogy nem kell a gondjaimmal foglalkoznia, a lényeg, hogy sokkal jobban érzem így magamat, mint a korábbi mélabús, komorságban. Persze azok a gondolatok olykor-olykor még eszembe jutnak, de hamar elnyomják azokat, a lány kérdéseire formálódó válaszok.

- Nem hiszem, hogy ismered ezt a könyvet, Arto Paasilinna A nyúl éve, a könyv címe. Ő egy finn író, az én személyes kedvencem, mind a könyv, mind a stílus amit képvisel. Ha érdekel, hogy miről szól esetleg mesélhetek is róla, bár nem mindenkinek fekszik az ilyen téma. – kicsit szélesebbre húzódik a mosolyom. – Viszont ha kedved van hozzá tényleg bármikor szívesen…
Szeretek mosolyogni, szeretem a boldog embereket magam körül, akikből manapság sajnos elég kevés van. Mindenkit nyomaszt a jelenlegi helyzet, az, hogy senki sincs biztonságban, az, hogy barátokat, családokat szakított el egymástól ez az egész forgatag…
Ami pedig a nevemet illeti, csak hogy kellemesebb vizekre evezzünk, azzal nem tévedsz. A nevem még csak közel sincs Angliához. Finn eredetű a nevem, ahogyan a családom is finn gyökerekkel rendelkezik.
Sunny? Érdekes, de kedves becenév, ha nem baj én is így szólítanálak.-

Kicsit összerendezetlenek a gondolataim, így talán a lánynak is összefüggéstelennek tetszhet, amit így nagy hirtelenjében előadtam. Ettől eltekintve persze a mondandómat komolyan gondoltam, főleg ami a jelenlegi helyzetről szólt.
Persze engem nem csak ez nyomaszt, de ami igazán bánt, abban nem sokan tudnának nekem segíteni. Nem tudom mit kezdjek az életemmel, nem tudom mi lesz az iskola után, fogalmam sincs, hogy mihez is kezdek. Nincs egy kialakult képem a helyemről a világban. Valahogy olyan ez az egész, mintha mindenki tovább utazna, míg én csak várok a pályaudvaron, hátha felvesz valamelyik vonat, de egyikre sem szól a jegyem, egyik sem az én utamon halad…
Egy pillanatra leveszem tekintetemet a lányról, s a kék íriszek a távolba révednek, kémlelve a végtelent, az elérhetetlent, mintha minden ilyen lenne. Ebben a pillanatban az is…

[-Hát persze! Mindenki Sunnynak hív. Csak az anyukám szólít Morrigannek, de Ő is csak akkor, ha valami rosszat tettem, és mérges rám. De nagyon nem szeretem a Morrigan-t használni. Tudod Morrigan a Kelta hadistennő... Nem illik hozzám ez a név. Én nem vagyok gonosz.]

*Minden idegszálával Heikkire összpontosít, aki próbálja összeszedni gondolatait, hogy válaszoljon a kíváncsi kislány kérdéseire. A nevét illetően nem tévedett. Tényleg nem angol a Fiú, hanem mint válaszából kiderült Finn családból származik. Ó bar csak Sunnynak se lenne köze Angliához. Szívesebben élne a gyönyörű, smaragdzöld Írországban, mint a zsúfolt, bazi nagy Londonban. De nem volt más választásuk két éve. Szüleik úgy döntöttek eljönnek Írországból. Eljöttek.. Nem ez a legjobb szó. Elmenekültek. A halálfaló nagyszülők elől. De most inkább nem akar

ilyesmire gondolni. Jobb, ha száműz elméjéből minden rossz, szomorú gondolatot. Sosem tesz jót az ember lelkének ha rosszra gondol. És úgy egyáltalán. Karjait elhelyezi a felhúzott térdeitől, kinyújtja lábacskáit, és két kezét egyszerűen az ölébe ejti, hiszen elzsibbadtak lábai a már hosszú percek óta tartott kényelmetlen ülőhelyzetben. Jobb lesz biztosan, ha inkább így ül tovább. Persze mindig okosan csillogó sötétkék szempárját továbbra sem veszi le Heikkiről. Érdeklődve figyeli mondandóját.*

-Hát persze! Mindenki Sunnynak hív. Csak az anyukám szólít Morrigannek, de Ő is csak akkor, ha valami rosszat tettem, és mérges rám. De nagyon nem szeretem a Morrigan-t használni. Tudod Morrigan a Kelta hadistennő... Nem illik hozzám ez a név. Én nem vagyok gonosz. *Talán felesleges volt ennyire részletezni neveit. Bizonyára nem igazán érdekli Heikkit, hogy ki is volt Morrigan, de ha már annyira belejött a beszélgetésbe, nem hagyhatta ki csak úgy mellékesen. Aztán Beszélgetőpartnere a könyvről mesél neki. Ő pedig,-mint mindig ha könyv kerül szóba-szinte árgus szemekkel hallgatja a Másikat. Nem nagyon ismer Ír, vagy Brit írókon kívül más nemzetek történetíróit, éppen ezért már nagyon boldog, hogy egy új ismeretre tehetett szert.*

-A Nyúl éve? Miért pont ezt a címet adta neki az író? Mit jelent az, hogy a Nyúl éve? Most biztosan butának hiszel, de Te biztosan tudod mit jelent. Ugye? Mesélsz a könyvről Nekem? Légyszíves. Nagyon szeretem a könyveket. *Hát sajnos ismereteit eddig nem terjeszkedtek eddigi iskolaévei során, pedig hát a maga nemében Ő igazán értelmes, okos kislánynak számított, ha lehetett ezt mondani. Most Heikki biztosan ostobának tartja. Kicsit el is szégyenli magát, és Tekintete, ami eddig végig a Srácon tartott most kék cipőcskéje orrát fürkészi, még egy kicsit be is vörösödnek az arcocskáját porcukorszerűen behintő halvány szeplők. De csak egy egészen picit, amiért ilyen kis butus volt.

-Mégis miért a hollóhátba osztott be a "teszlekbratyó"? Biztosan tévedett. *Észre sem veszi, hogy gondolatai szavakat formáltak apró ajkaira. Még csak nem is suttogva, hanem tisztán, hallhatóan. Sajnos előfordult már párszor kitudja miért. Hogy hangosan kimondta amit gondolt. Heikki most biztosan butának gondolja. Pedig nem akarta "elásni" már is magát a szemmelláthatóan nála sokkal idősebb Fiú előtt. Azért újra összeszedi magát, és ismét Rá figyel. Ő úgyszintén elkalandozott a semmibe tekintetével, akárcsak Ő. Ha természetben van többször előfordult már, hogy csak úgy elbambult a semmibe, vagy hanyat feküdt, és a kék eget kémlelte. Heikkihez hasonlóan Ő is most a messzeséget pásztázza. És ámulattal figyel egy kitárt szárnyú sólymot aki épp a horizontot szeli át kecses, mégis erős szárnycsapásokkal.

[Sunny]

Sunny

Hallgatom, ahogyan a lányka ide-oda kap mondandójába, s ennek nyomán mosolyom ismét kicsit szélesebbre húzódik, de egyáltalán nem gúnyosan, csupán amolyan „milyen aranyos” mosoly. Nem jellemző tőlem az ilyesmi, vagy csak eddig nem nagyon volt rá alkalmam, de most valahogy nem is zavartatom magamat.
A sok kérdés közepette, szinte alig várom, hogy jusson nekem is egy pillanatnyi idő, amikor reagálhatok az elhangzottakra, a feltett kérdésekre, s amikor a Sunny is a távolba réved, akkor megragadom az alkalmat.

- Őszintén szólva nem is gondoltalak gonosznak. Egyetlen kósza percre sem – e kijelentéseim nyomán röpke mosoly húzódik arcomra, ám rögtön folytatom is mondandómat-. Ha pedig engem kérdezel, akkor mindig azt mondom, hogy a nevünk sosem egy korábbi személytől válik valaminek a fogalmává, sokkal inkább az által amilyen tartalmat mi varázsolunk mögé. – milyen fennkölt vagyok ma, gondolom magamban, de ezzel sem törődve folytatom tovább-.
A nyúl év egy rendkívül érdekes könyv szerintem, a címét nem kezdem el magyarázni, sokkal inkább a tartalmát, abból pedig te is rájössz, hogy mire utal a címe.
A regény főszereplője egy megcsömörlött újságíró, aki fotós kollégájával hazafelé tartva az országúton elüt egy nyulat. Az újságíró a sérült nyúl után indul az erdőbe, és a gondozásába veszi a beteg állatot. Kollégájához már nem tér vissza az autóhoz, hanem a nyúllal együtt vándorútra kel. A történet csak eztán kezdődik el igazán. – Kis kacsintást ejtek meg Sunny felé, majd folytatom tovább. –
Ketten beutazzák Finnországot, főként a Lappföldet, és hihetetlen kalandokban van részük. Útjuk során többször is összeütközésbe kerülnek a törvénnyel, de mindig sikerül tisztázni magukat. A férfi és a nyúl végül a Szovjetunióban köt ki, ahol azonban tisztelettel néznek rájuk, és ahelyett, hogy tiltott határátlépésért elítélnék, visszaküldik őket Finnországba. Az újságírót hazájában börtön várja, ahová a köztársasági elnök engedélyével (egy rejtélyes levélnek köszönhetően) még a nyulat is magával viheti. Végül különös körülmények között nyomuk veszik a szigorúan őrzött intézetben, és csak sejteni lehet, hogy ismét szabadok, s újra járják a saját útjukat.
Nagy vonalakban erről szól a könyv, de nem megyek bele jobban, hátha neked is megtetszett vagy megtetszik egyszer és akkor elolvasnád.Gúnyos, groteszk, mulatságos, a finn szabadságvágy mesejellegű ábrázolása. Sokat jelent számomra ez a könyv. – Egy pillanatra ismét a távolt kezdem kémlelni, majd csakhamar visszatérek, hiszen eszembe jut, hogy van még mondandóm a lánynak. –
Tudod az utolsó kijelentéseddel vitatkoznék. Mindig azt szoktam mondani, hogy semmi sem történik véletlenül, így többek között az sem, hogy a teszleksüveg mely házba oszt be minket. Sosem tudhatod, hogy milyen értékek lakoznak benned, amik erre a döntésre sarkalhatták. Ne kérdőjelezd meg, hogy oda való vagy e, ha igazán akarod, ha oda valónak érzed magad, akkor igenis ott a helyed. Sose feledd, hogy magad alakítod a sorsod, az, hogy a hollóhátba kerültél, legyen egy kihívás számodra.
Amúgy, én is a hollóhát házba tartozom. –

Utolsó kijelentésem nyomán szememben fény gyúl, amolyan tettvágytól fűtött fény, mintha kicsit belém is visszatért volna az élet e monológ után, ám még mindig zavart vagyok, hiszen bár tenni akarás már van bőven, de látható célok még nem igen vannak előttem. Hiányoznak a lehetőségek, ha pedig ez így alakul, akkor ez lassan, de nagyon biztosan megfolytja ezt a féle ifjonti hévet.

~ Nem adhatom fel! Mindig ennek kell a szemeim előtt lebegnie. Ha nem jön az ihlet, hát meg kell keresnem magamnak az élethivatásomat. ~

Ezer gondolat kavarog a fejemben, de a legerősebbek ezek, így ezek egy kissé mindig elnyomják a jókedvemet.
Mosta a földet kezdem bámulni, most a lehetőségeimen gondolkozok, hátha akad valami, valami nekem való…

[-Lehet, hogy a Mikulással is találkoztak? Jó, bocs. Csak vicceltem. Nem hiszek a Mikulásban, de Lappföldről mindig a Miki jut az eszembe...]

*A gyönyörű sólyom lassan továbbrepül. Alakja már pusztán egy apró pöttynek hat a horizonton, majd eltűnik. A kislány egy kicsit el is szontyolodik. Szíves örömest gyönyörködött volna még a csodás madár látványában. Olyan szabad, és nincs semmi gondja. De ami még jobban lenyűgözi a kislányt az az ereje. Hatalmasnak, erősnek hat nem olyan mint Ő. Messze nem. Ő csak egy apró valami a világban. Egy sérülékeny valami. De hiszen még Ő csak egy gyermek. Egy nem sokára tinikorba kerülő gyermek. De ezzel semmi baj, hisz szereti hogy gyermek. Nem cserélné el a világért se senkivel életét még a múltbéli megrázkódtatások ellenére sem. Nem is nagyon akar felnőni. A felnőttek élete nehéz. Szülei a legjobb példa rá. Sokszor előfordult, hogy gondterhelten értek haza egy nehéz, munkával teli napon. Ő azonban amíg lehet kiélvezi gyerekkorát, és csak hintázik, babázik, meg mifene. Egyszóval jól érzi magát. Így hát nem is aggódott még egyszer sem azon, hogy mi lesz belőle, ha felnő.

Mit fog választani hivatásul. Még rá ér eldönteni. De egyet tud. Olyasvalamit szeretne csinálni, amiben majd kedvét leli. Mert neki igen is fontos az, hogy szeresse amit csinál. Nem szeretne szenvedő arccal munkába járni majd felnőttként. Nem szeretné azt érezni, hogy minden perce egy nehéz nap, és minden napja egy hosszú hét. Ő csak boldog akar lenni. Semmi többet nem akar. Ezért sem vesz részt semmilyen formában a Voldemort elleni harcokban. Ő neki ez különben sem való. Harcoljanak a felnőttek! Ők erősek és nagyon. De itt véget is ért dicsőségük sora. Heikki elkezd neki mesélni a könyvről, amit olvasott. Ő pedig nagy könyvmoly lévén úgy figyel, mintha az Anyukáját hallgatná amint valami nagyszerű izgalmas Ír legendát olvas fel neki, vagy Bogár Bárd meséit. Mintha darázs csípte volna úgy éled fel az előbbi merengéséből. Ismét csillogó szemeit Heikkire mereszti, és minden erejével arra összpontosít, amit a Fiú mond Neki a könyvről. Nem szakítja félbe kérdéseivel, türelmesen megvárja, amíg mondandója végére ér. Majd mintha ezernyi kis csengettyű szólalna meg, úgy nevet fel.*

-Lehet, hogy a Mikulással is találkoztak? Jó, bocs. Csak vicceltem. Nem hiszek a Mikulásban, de Lappföldről mindig a Miki jut az eszembe... *Próbál a maga kis gyermeteg eszközeivel poénkodni Heikkivel, kedvesen. Remélhetőleg értékeli, hogy legalább ennyit tud Finnországról, hogy a Mikulás ott lakik, állítólag. Persze nem hisz már a Mikulásban. Dorothea és Daniel, a szülei nem egyszer lebuktak, hogy december hatodikán hajnalok hajnalán ők pakolták tele Dylan és Sunny kis bakancsát régebben. Dylannel kilesték őket ugyanis. De ez most nem számít.
-Különben tetszik a történet. Megmondom frankón néha szívesen elmennék egy kicsit messzire. *Jegyzi meg csakúgy mellékesen. De ezzel ki nincs így. Biztosan néha mindenki szeretne elvonulni egy kicsit a világból. Csak mert jó néha gondolkodni egy kicsit az élet nagy dolgain. Filózni a dolgokon. Heikki mondandója ismét csak mosolyt csal a pici arcocskára. Hogy miért kérdőjelezi meg hogy a Teszlek süveg hova osztotta Őt tavaly. Nos valójában Ő okos kislánynak számít, csak hát még ki kell kupálni, és akkor nem is akármilyen boszorkány lesz belőle egy napon. Mégnagyobb örömmel hallja, hogy Heikki is hollóhátas diák.*

-Nem csodálkozom rajta, hogy te is hollós vagy. Te vagy az egyik legértelmesebb fiú, akivel valaha is találkoztam. Van egy negyedéves bátyám is, de Ő olyan dinka. Biztosan nagyszerű varázsló leszel, ha elvégzed a Roxit. Nem. Te már most is az is vagy, biztos vagyok benne. *Ismét kedves mosoly. Fergi után nem sok értelmes hímnemű egyeddel találkozott, de Heikki nem az a Dylan-fajta lüke. Heikki nagyszerű ember. Ahogyan vélekedik a dolgokról, ahogyan szemléli a világot. Ezt nem tanítják akárhol. Vagyis sehol nem. Dylant csak az érdekli, hogy hogyan vághatna fel a csajok előtt. De hát mit csodálkozik annyira? Hiszen Heikki biztosan idősebb mint Dylan. Dylan még csak tizennégy éves. Lehet, hogy egy nap megváltozik, és Ő is Heikkihez hasonlóan megkomolyodik, bár vannak fenntartásai.*

[Sunny]

Sunny

A lány szavai hallatán, a korábbi mosoly hirtelen tovatűnik a szavak szárnyán, s helyébe komorság költözik. Mintha csak megérezte volna a Sunny, hogy mi is az én igazi problémám. Arcomon a belső vívódás nyomai jelentkeznek, egyes vonásaim hirtelen megfeszülnek, a szemeimet összehúzom, látszik, hogy valamin nem hagy nyugodni, s most felsértettük e kényes téma talaját.
Ilyenkor olyan érzésem van, mintha üvöltenem kellene, hátha attól elmúlik ez a szorongató érzés, ez a gyomrot göcsbe szorító gondolat. Bárcsak tisztább lenne előttem a kép, bárcsak eloszlathatnám a viharfelhőket…

- Akkor azt hiszem, hogy meglepetéssel szolgálhatok számodra. – Magam sem értem, hogy miért, de hirtelen beszélni kezdek a dologról, s amikor rajta kapom magamat e botláson, mit sem törődve vele folytatom mondandómat. – Nem érzem magamat jó varázslónak, sőt azt se tudom, mit kezdjek az életemmel. Nem látom magam előtt a jövőt. Azért jöttem ide, mert szabadulni próbálok ettől a gondolattól, amely nem is olyan régen költözött csupán a gondolataim közé. Ne érezd magad rosszul amiatt, hogy előhoztad belőlem ezt a témát, egy percig se sajnáld, talán nekem is jobb, ha beszélek róla.
Sokan az évfolyamomon, nagyon régóta tudják, hogy mit akarnak kezdeni magukkal. Gyógyítani akarnak, vagy megküzdeni a gonosszal. Én viszont sosem gondolkoztam ezen, éltem a magam felelőtlen kis életét, buliztam, ha kellett, ha nem. Ne érts félre, ezt sem sajnálom egy percig sem, hiszen élveztem a diákéveimet. Azonban a sok bulizás és gondtalanság közepette, elveszett a lényeg. Az életcél keresése. A kapcsolataim közül sok nagyon felszínes, persze vannak jó barátaim, de rajtuk kívül sokan csak a bulik és a pezsgés miatt lógnak velem. Nincsenek olyan emberi kapcsolataim, amelyek elősegítették volna a tovább lépésemet, amik alakítottak volna azon az elképzelésemen, hogy merre akarok orientálódni életem során. A barátaim könnyen vannak, őket várja otthon a vállalkozás, az én szüleim diplomaták, az sem biztos, hogy még sokáig itt lesznek.
Ilyenkor van, hogy az ember elveszettnek érzi magát… Olyan üresnek, de leginkább értéktelennek…
Azt hiszem most egy kissé elrontottam a beszélgetés hangulatát… Nagyon sajnálom! –

Mondandóm végeztével, szemeimmel a lány lélektükreit keresem, arra vagyok kíváncsi, hogy mit gondolhat ezek után rólam. Egy ideig még elidőzök az arcán, majd tekintetemet lassan elfordítom, s ismét a messzeséget, az ismeretlent kezdem kémlelni.
A kék íriszekben vihar dúl, a düh és a csalódottság vihara, amely felkorbácsolja a szomorúság mélykék tengerét. Megint üvölteni lenne kedvem, megint széttörni a láncaimat, amelyek nem hagynak kitörni ebből a helyzetből. Ám ezen béklyók olyan erősek, hogy talán egyedül nem is sikerülhet leküzdenem őket, talán jobb is, hogy beszéltem róla… Talán nem fog ezek után sem változni semmi…

[-Nem értem miért gondolod ezt magadról, hogy nem vagy jó varázsló. Mindenki tehetséges valamiben. Csak megkell találni, hogy miben. Ezt Anyukám szokta mondogatni. Biztosan Te is tehetséges vagy valamiben, de ezek szerint még nem találtad meg, hogy mi is az.]

*A kislány legnagyobb csodálkozására Heikki arcvonásai megkeményednek. A korábbi mosoly egyszer csak tovatűnik, méghozzá akaratán kívül Ő volt az, aki eféle síkra terelte a beszélgetést. Nem gondolta álmában sem, hogy a fiút ilyen érzékenyen érinti az amit nem sokkal ezelőtt mondott. Kicsit Sun mosolya is lekonyul. Próbálja megfejteni mi is járhat most a Srác fejében. De egyvalamit határozottan lát. Valami nagyon nyomasztja Heikkit. Nem sokára pedig el is kezd beszélni a problémájáról, hogy mi is okozza ezt a hirtelen hangulatváltozást. A kislány mint általában mindig most is beszélgetőpartnerére koncentrál. Miközben hallgatja Heikkit Ő maga is elgondolkodik. Próbálja megérteni mit érezhet a Fiú, miért ilyen csalódott. Próbálja megérteni Őt magát. Az egész életét. Szemeiben végig megértés, és a felebarát iránti figyelmesség fénye csüng. Véletlenül sem sajnálja Őt, vagy szánakozik. Na nem azért, mert közönyös lenne, hanem mert tudja, hogy általában nem szeretik az emberek, hogyha szánakoznak rajtuk. Többet segít vele ha megpróbálja jobb kedvre deríteni Heikkit, és némileg feledtetni vele azt ami ennyire nyomasztja.*

-Nem értem miért gondolod ezt magadról, hogy nem vagy jó varázsló. Mindenki tehetséges valamiben. Csak megkell találni, hogy miben. Ezt Anyukám szokta mondogatni. Biztosan Te is tehetséges vagy valamiben, de ezek szerint még nem találtad meg, hogy mi is az.

*Itt egy pillanatnyi hatásszünetet tart, hogy Heikkinek legyen egy kis ideje végiggondolni az Anyukája szavát, amit gyakran intézett hozzá otthon. Aranyvérűként Dorothea is pedáns nevelést kapott, így nem csoda, ha gyerekeit is szigorú elvek szerint nevelte, de azért arra is törekedett, hogy ne legyenek sznobok. Éljék a maguk életét, de tudják, és mindig tartsák szem előtt mi a fontos és mi nem. Ha pedig valaki nem lel az életben egy fontos dolgot, azt Sunny a kis logikájával kihívásnak nevezi. Elvégre az élet egy nagy kihívás. Mindent az embernek magától kell többnyire megtanulnia. Semmit sem úgy tolnak a feneke alá. De hát aki keres, az talál is. És ha Heikki kitartó, akkor meg is fogja találni életcélját, és a hivatását. Minden emberek van egy küldetése az életben. Erről Sunny teljesen megvan győződve, még ha Ő sem találta meg az övét. De nem is baj. Neki még van ideje. Egy röpke pillanat hatásszünet után folytatja mondókáját.*

-Egyáltalán nem baj, hogy nem bánsz semmit sem. Anyukám mondja, hogy jobb megbánni olyat amit megtettél, mint megbánni olyat, amit nem. Én ugyan nem sokat tudok az ÉLETről, de abban biztos vagyok, hogy mindenkinek van valami célja, küldetése a földön. Tudom viccesen hangzik, de így van. Senki sem született hiába. Meg aztán senki sem tökéletes. Ott van például Dylan, a tökfilkó bátyám. Őt csak az érdekli hogy rock sztár legyen belőle, és minél több csaja legyen. Én meg... Én még nem is gondolkodtam azon mi szeretnék lenni ha nagy leszek. De még van öt évem rá, hogy eldöntsem. De én valamiért biztos vagyok benne, hogy sikerrel jársz, és megtalálod a célodat. Az én szüleim egészen egyszerű emberek. Anyu eladó a Czikornyai és Patzában, biztosan láttad a boltban az Abszol Úton. Apu pedig veszélyes lényekkel foglalkozik. A Minisztériumnak. Ő fogja el a fenevadakat meg ilyenek. A Te szüleid foglalkozása is biztosan érdekes.

*Kicsit Ő is bemutatja a családját, hogy honnan jött, ha már egyszer Heikki is megtisztelte a bizalmával. Majd pedig, hogy némi lelket öntsön belé egyik kezecskéjét a karjára helyezi amolyan támogatón, vigasztalón. Ennél többet sajnos nem tud tenni Heikkiért. Csak belül reméli, hogy segített valamit, hogy elmondta neki anyja "bölcsességeit", és adott neki némi löketet. Azt a löketet, ami elindítja azon az úton, amely végén a cél várja a Fiút. De még eszébe jutott valami. Valami nagyon fontos, amit el kell mondnia.*

-Higgy magadban! Nekem sem sikerül például egy bájital tan feladat, ha nem hiszem el, hogy menni fog.

*Még mindig az a megértő és vigasztalóan barátságos tekintet. Egy meglehetősen erős mondat egy kislány szájából. Ő még csak az iskola falain belül tapasztalta meg milyen fontos az önmagunkba vetett hit, de a kettő nem sokban különbözhet egymástól. Vagy igen?

[Sunny]

Sunny

- Nem az a baj, - kezdek rögtön mondandómba – hogy nem hiszek magamban. Egyszerűen csak most ott tartok, hogy úgy érzem nincs kijelölt út a számomra. Mintha mindenkinek lenne előre megírt sorsa, az enyémet pedig valahol félúton abbahagyták volna.
Nem adom fel a keresést, csak egy ideje úgy érzem, hogy hasztalan keresnem… Nekem nem jutott jövő.
Elég elégikusan hangzik, de tényleg van egy ilyen vonulata ennek a kiútkeresésnek. Néha úgy érzem, hogy a felnőtt lét és az iskolás évek mezsgyéjén egyensúlyozva fogom leélni maradék éveimet.
Hidd el erős bennem a remény, hogy nem így van, de ha jönnek a rossz dolgok… Akkor azok egyben jönnek, és ilyenkor egy kicsit sok. –

Figyelem amint táncba kelnek a levelek, a szél játékára, s egyik oldalról a másikra vetődnek a szemem előtt. Valahogy én is így érzem magam, mint ezek a levelek, mintha csak a szél kénye kedvének kitéve minden nap máshova vetődnék, ám én hagyom magam, had sodorjon a szél, had vigyen el a hátán messzire, hiszen magamtól nem tudok most talpra állni.

~ Mi történt velem? Mi lett azzal az erős emberrel akinek korábban magamat hittem? Miért tűnt el? Miért adtam most ki magam? A gyengeségem adtam el, amivel aztán bárki könnyedén visszaélhet… Támadási pontot adtam magamon… ~

A gondolatok zavarosak a fejemben. nem is tudom igazán, hogy mi is a fontos. Talán pont ezért tartok ott ahol, mert a fontos dolgokat elhanyagoltam, s hagytam, hogy a kevésbé számottevő események domináljanak az életemben. Hát a méltó büntetésemet is elnyertem.
Egy pillanatra lehunyom a szememet, s mélyet szippantok a levegőbe. Az illatok, s az érzetek sosem csaltak meg eddig, s most is olyan tisztán érzem őket, olyan nyugtatóan hatnak rám. Látom, amint kilépek ebből a világból s a magasba emelkedek… Szeretnék elrepülni messzire… Itt hagyni mindent.

[-Az nagyon jó, ha legalább reménykedsz. És tudod én szerintem ez olyan, mint egy Puzzle kirakós játék. Mugli játék, úgyhogy nem tudom ismered e. De a lényeg: össze kell raknod a darabokat. A darabok azok a Te értékeid, és adottságaid. És ha sikerült összeraknod őket lesz belőle egy kép. Igen, pont mint a kirakós játékban. Tudom ismét bután hangzik, de Én csak próbálok segíteni Neked.]

*Figyelmesen hallgatja Heikki válaszát a mondandójára, és elégedett mosoly fut végig apró szájszegletében hogy nem az a gondja Neki, hogy nem hisz önmagában. Az pedig egy pozitív jel, ha valakinek megvan az önmagába vetett hite. Ám egy csomó kérdést vet fel amit mond Neki a Fiú. Miért érzi vajon mindezt? Vajon miért ilyen kilátástalan számára a jövő? DE egyben biztos a Kislány. Van megoldás a Srác problémájára. Igen is van valahol elrejtve Számára is egy kulcs az ajtóhoz, ami a jövőjébe vezeti. De ez nem olyan egyszerű. Leginkább egy puzzle-hoz hasonlítja most. Megvan minden darabkája Heikki jövőjének, minden adottsága hozzá, csak össze kell rakosgatni őket. Csak hogy ez nem egy hatvan darabos nagyobb méretű darabokból áll. Hanem ezer darabos, és pici darabokból áll. Sokkal nehezebb összerakni. Keze továbbra is Heikki karján pihen mintha némi támaszt nyújtana neki. Nagyon szeretné, hogy érezze: Ő mellette áll. És bizony nem is rejti véka alá, hogy meg is kedvelte Őt. Nemsokára pedig összeszedi gondolatait, és válaszol.*

-Az nagyon jó, ha legalább reménykedsz. És tudod én szerintem ez olyan, mint egy Puzzle kirakós játék. Mugli játék, úgyhogy nem tudom ismered e. De a lényeg: össze kell raknod a darabokat. A darabok azok a Te értékeid, és adottságaid. És ha sikerült összeraknod őket lesz belőle egy kép. Igen, pont mint a kirakós játékban. Tudom ismét bután hangzik, de Én csak próbálok segíteni Neked.

*Mosolyogva, kíváncsian fürkészi Heikki arcát, hogy vajon felragyog e rajta a megvilágosodás fénye. Vagy ismét kudarcot vallott Sunny? És fatális baromságot mondott volna a Fiúnak? Reméli hogy nem így van, és tudott valamit segíteni. Őszintén reméli, hisz jó szándék vezette, bár a felnőttek szerint a pokolba vezető út azzal van kikövezve. Komolyan néha röhejesnek tartja néha az élet törvényeit. Miért nem lehet minden egyszerű? Miért ilyen bonyolult minden? Minél több felnőttet ismer meg annál inkább nem akar felnőni. Mert látja, hogy a gyermekkor gondtalansága mindennél többet ér. És most aztán tényleg senkivel sem cserélné el az életét. Leveszi az apró kezecskéjét Heikki karjáról, és most a gitár tokja felé nyúl, és kivesz belőle tintát, egy kemény fedelű könyvet (a bűbájtan könyvet), pergament és pennát. A visszazárt tokra helyezi mindezt, majd a tintásüveget felbontja, és a tokra helyezi. Belemártja a tintát, és a könyvre helyezett pergamen fölé tartja-írásra készen-, és ismét Heikkire veti mosolygós tekintetét.*

-Tudod sokat segíthet szerintem, ha összeírogatod magadnak mi az ami érdekel, és miben vagy jó. Mit szólsz az ötlethez? Összerakosgatjuk a Puzzlet. Ha megvan, talán lesz egy tisztább képed a jövődről.

*A pennával a pergamenre bök magyarázatképpen. És kíváncsian várja vajon mit fog szólni a Srác a meglehetősen gyermeteg ötlethez. Ha eddig nem küldte el a búsba, hát most könnyen bekövetkezhet.  

[Sunny]

Sunny

~ Puzzle, milyen jó hasonlat. Igazából még kedvemre is való. S, ha jobban belegondolok, nem is rossz ez az ötlet. Hiszen mi veszteni valóm lehet? Gyerekes volna? Kit érdekel? Bár meggyőződésem, hogy ennek semmi köze sincs a gyerekességhez. Lényeg a lényeg, ennek a kislánynak bizony igaza van. ~

Ezen gondolatok és Sunny mondandója nyomán arcomra ismét kiül a mosoly, s pillanatokkal később már is a táskámban kutatok ahonnan egy papír, majd ezt követően, egy penna kerül elő.
A szemeimbe visszaköltözik az öröm és a reménnyel teliség. Nem változott meg egy csapásra a világ nézetem, csak látok ismét esélyt arra, hogy olyan értékeket, olyan lehetőséget fedezek fel magamban, ami talán a helyes irányba terel engem.
Mindig is tudtam, hogy jönni fog valaki aki majd utat mutat nekem, felnyitja a szemem és neki köszönhetően talán önmagam egy új darabjára akadok majd rá.

- Nem is rossz az ötlet amit felvetettél. Hiszed vagy sem ez még nem jutott eszembe, de ahogy a mondás is tartja, jó pap is holtig tanul. Örülök, hogy felvetted ezt a lehetőséget.
Viszont ha nem baj, akkor ehhez a segítséged kérném. Egyrészt, mert nem szeretek egyedül itt üldögélni, másrészt mert jó társaságban ez is mókának fog tűnni.
 Tudod, mindig is tudtam, hogy bár sokszor azt sulykolják belénk, hogy egyedül vagyunk a világban, hogy a magunk lábán kell megállnunk, ami megjegyzem sokszor igaz is, de ettől eltekintve, sokszor szükségünk van emberekre, akik segíthetnek nekünk abban, hogy egy új úton induljunk el, hogy egy új felét ismerjük meg a világnak. Azt hiszem, most te is egy ilyen ember vagy az én életemben. Nem vagyok az, az érzelgős fajta, de ezt most így érzem. –

Ezen a kijelentésemen már meg sem lepődök. Pedig alapvetően nem szoktam így viselkedni, de hát ki az aki nem örül minden ilyen lehetőségnek. Az én helyzetemben, már bármi hatalmas segítségnek tűnik. S bár legbelül sokszor arcul köpném magamat, hogy ilyen gyengének hatok, de valahol nem bánom, hiszen mindenkinek vannak ilyen pillanatai, s bármennyire is töketlennek tartja agyam egy része, most még is csendre intem s hagyom, hogy ezen a szálon fussak tovább, majd csak kikeveredek belőle.
Arcomról a mosoly továbbra sem hervad le, s szemeimben is ott ég a tettvágy tüze. Figyelni kezdem Sunny reakcióit, s várom a válaszát, erősen bízva a beleegyezésben, hiszen jó kis társaságom lett, bármennyire is magányra vágytam volna, hiába az igazi segítség sokszor akkor jön, amikor nem is számítunk rá.