Békalencsés kispatak

[-Örülök nagyon, hogy tetszik az ötletem. És annak is hogy segíthetek Neked. Pontosan miben kéred a segítségemet? Persze, segítek Neked szívesen, bármiben.]

*A kislány árgus szemekkel figyeli vajon mit válaszol ötletére Társasága. Hamarosan meg is érkezik a várva várt válasz. Sunny legnagyobb meglepetésére Heikki arca felderül az ötletére, és nem sokára Ő is pergament és tintát, meg mindent ami az íráshoz kell előkotor a táskájából. Sun arcocskájára is kiül a mosoly, ami ugyan ritka pillanatok egyike ha nem így van. De ez most más. Sugárzó örömöt érez, hogy talán elindított valamit. Valami nagyszerűt, aminek nyomán Heikkinek tiszta képe lesz arról, hogy mi is a jövője. A kislány kék íriszei megtelnek fénnyel. A jóság, és a tettre való készség fényével. És örömmel tapasztalja, hogy Heikki lélektükreibe pillantva ugyanezt látja. Örömöt, és tettvágyat, reményt. Vidáman tapasztalja, hogy mennyire megváltoznak az ember arcvonásai ha öröm, és remény van a szívében. Az előbbi kemény vonások szinte eltorzították úgymond a mellette ülő amúgy szabályos arcát, de amint visszatért szívébe az öröm mintha más ült volna mellette. Ma valami újat tanult. Az öröm megszépíti az embereket. Heikkit legalábbis.*

-Örülök nagyon, hogy tetszik az ötletem. És annak is hogy segíthetek Neked. Pontosan miben kéred a segítségemet? Persze, segítek Neked szívesen, bármiben.

*Jelenti ki teljesen magabiztosan, segítségi szándékától teljesen eltántoríthatatlanul. A kíváncsi hang mellé persze kíváncsi pillantás is társul. Tágra nyílt szemekkel várja mi is lenne az amiben segítenie kellene a Fiúnak. A tágra nyílt szem természetesen nem a csodálkozástól mered Heikkire, hanem a kíváncsiságtól. Még abban a korban volt, amikor a saját lábán nehezen állt meg. Más segítségére van szüksége, pontosabb iránymutatásra. Na nem mondható azért gyámoltalannak, de szerette is, meg szüksége is volt arra, hogy pontosan megmondják Neki mi is a feladata. Miközben várja a választ ismételten eszébe jut még valami, amit elszeretne mondani Heikkinek.*

-Nem értem miért kényelmetlen Neked, ha segítségre van szükséged. Tudom a fiúk azt gondolják hogy ettől gyengék. De... Ez is Te vagy. Az erős Heikki is Te vagy. És a gyenge is. Ne érts félre én nem tartalak gyengének, de úgy tűnik Nekem, hogy annak tartod azt, hogy most én segítettem Neked. Ne tedd! Én nagyon szívesen teszem. Ha csak azt tudom hogy ÉN, egy jelenéktelen kislány, aki még nem sokat tud a világról segítettem valakinek magára találni. Már megérte élnem!

*Nem tudja miért, de úgy érzi ezt fontos volt elmondania Heikkinek. Azért hogy ne érezze magát kényelmetlenül azért, hogy segítségért folyamodott Sunnyhoz. Ő nagyon szívesen segít Neki bármiben. És kíváncsian várja Heikki válaszát arra, hogy miben segíthet. Néhány könnyecske gördül le a pici keskeny arcon, amit szinte azonnal felszárít az, ahogy Heikki kellemes társaságnak tartja Őt. Ez mélyen meghatja a kislányt. Nem sokan tartották kellemes társaságnak a családját kivéve. De az más. Nekik szeretniük kell Őt ha kell ha nem. Ingujjával végigdörzsöli a szemeit, hogy kitörölje belőlük a könnyet, aztán ismét mosolyogva Heikki tekintetét fürkészi.*

[Sunny]

Sunny

A lány szavai nyomán sem oldódik bennem az érzés, hogy gyengének tűnök, azonban nem fogom emiatt emészteni magamat, nincs értelme, ez is benne van a pakliban.
Ezen gondolatokat messze űzöm a fejemből, hiszen most már nincs ennek jelentősége. A pennát a kezemben forgatva azon gondolkozom, vajon milyen tulajdonságokat soroljak. Nem akarok fals anyagból dolgozni, így rögtön Sunny felé fordulok, arcomon azzal ma bizonyos mosollyal, ami azt sugallja, hogy valamit nagyon szeretnék tőle kérni.

- Nem akarok olyan dolgokat leírni amiket én mondok magamról. Természetesen hozzáteszem az én gondolataimat is, de először minden befolyástól mentesen, ha elmondanád, hogy rövid ismeretségünk alatt milyen tapasztalataid voltak velem kapcsolatban, milyen tulajdonságokat emelnél ki, mindegy, hogy jó vagy rossz, sőt ha mind a kettő van az a legjobb, abból lehet jól dolgozni.
Nem fogok megsértődni semmin, nem vagyok az a típus, jöhet a hideg zuhany is, bármi belefér. –

Utolsó kijelentésem nyomán kisebb nevetésben török ki, majd ezt követően sem fagy le a mosoly az arcomról, s ezen boldogsággal, jó kedvvel a szemeimben fürkészem Sunny tekintetét, mozdulatait, gesztusait. Hiszen ezek sok mindent elárulhatnak egy emberről és arról, amit mondani fog.

~ Vajon mit fog mondani? Vajon mik azok a tulajdonságok, amiket ő lát bennem? Ó ez a fránya várakozás és a kíváncsi természetem.
Nem sürgetem, miért is tenném… Ez egy fontos kérdés, amire nem egyszerű válaszolni, s ezt jól tudom én is. ~

Türelmesen várom a lány válaszát s közben megint eszembe ötlik, amit utoljára mondott.
 „Én nagyon szívesen teszem. Ha csak azt tudom, hogy ÉN, egy jelenéktelen kislány, aki még nem sokat tud a világról segítettem valakinek magára találni. Már megérte élnem!”

~ Egy ilyen kislányhoz képest nagyon éretten gondolkozik. Sanszos, hogy az élet neki is mutatott már ezt-azt, így nem csoda, ha korához képest „felnőttesebben” gondolkozik bizonyos dolgokról. Ettől eltekintve meglepő, de nagyon pozitív. ~

Szinte észre sem veszem, hogy gondolataimba merülve ismét a távolt kezdtem kémlelni, s megint csak elrugaszkodtam a történettől. Továbbra is várom, hogy mit fog mondani beszélgetőpartnerem.

[-Éértem. Tehát ez azt jelentené, hogy Én meséljek rólad. Nem mondok rólad rosszat, vagy rosszakat. Ez azért van, mert benned nincs sok rossz. De először gondolkodnom kell. Adj pár percet!]

*Miközben pennája tollvégét rágcsálgatja picit a kislány, tekintetét továbbra is Heikkin tartja. Kitartóan figyel rá, hogy vajon milyen feladatot eszelt ki neki a Fiú. Hogy miben kéri a segítségét. Hamarosan választ is kap rá. Miközben Heikki elmagyarázza neki mi is lenne az amiben segítenie kellene Mélyen elgondolkodik a dolgon. Szóval elkell mondania, hogy mi a benyomása Heikki Ettaláról. Eddigiek alapján. Hogy milyen tapasztalatai voltak vele kapcsolatban mióta ismeri. Ezen időintervallum nem igazán terjed ki fél óránál többre. Bár igazából nem is tudja, hogy mióta ülnek a kis patakocska melletti tisztáson. Jó társaságban csak úgy repül az idő, de szerencsére a nap még elég magasan van égen, noha nyugat felé egyre inkább közeledik. Amikor Heikki elneveti magát Ő is kuncogni kezd csillingelő vékonyka hangján. Majd amikor jókedve némileg alábbhagy válaszol.*

-Éértem. Tehát ez azt jelentené, hogy Én meséljek rólad. Nem mondok rólad rosszat, vagy rosszakat. Ez azért van, mert benned nincs sok rossz. De először gondolkodnom kell. Adj pár percet! *Reagál a Mellette ülő mondandójára. Aztán elkezdi fürkészni az arcát. Mintha olvasni szeretne a tekintetéből, hogy milyen ember lehet. Figyeli a gesztusait, mozdulatait. Sok minden kiderülhet belőlük. Miközben mustrát tart végig gondolja, hogy eddig mik voltak a benyomásai Heikkiről.* ~Hát kedves, udvarias fiú az biztos. Aztán igazán magabiztos. Igen. Ő az a fajta embernek tűnik, akit nem nagyon lehet kizökkenteni a nyugalmából. De ez azt jelenti, hogy kissé hűvös is. De a hidegvérűség nem feltétlenül baj. Van biztos az a szitu, amikor jól jöhet, ha valaki ilyen. Viszont a céltudatossággal akad egy kis gáz. De ez talán nemsokára megoldódik ez a probléma. Könnyen kezeli a rázós szitukat. Az biztos. De ez bizti azért van, a hűvössége miatt. Azt hiszem ennyi. Így hirtelen.~

*Miután hosszasan végiggondolta, meghányta vetette a kérdést magában elmosolyodik. Szemeiben a remény és az értelem fénye most ha lehet még erősebb, mint azelőtt. Reménykedik benne, hogy amit mondd, attól Heikki önmagára talál, vagy legalábbis felismeri néhány értékét. Karjai, amik eddig lazán a könyvre helyezett pergamenen pihentek, most maga mellett a földre ejti. Karlejtései nyitottak. Ha Heikki tud olvasni a gesztusokból, ebből a karmozdulatból egyfelől arra következtet, hogy a kislány mondandója őszinte. A kar földreejtése viszont egyfajta bizonytalanságot is mutat, hogy vajon jók voltak e megfigyelései, benyomásai.*

-Szerintem kedves, udvarias fiú vagy. És magabiztos. Nem lehetsz egy szívbajos típus sem. Ez nálam azt jelenti, hogy nem igazán lehet téged kihozni a sodrodból. Egy kicsit hűvös is vagy szerintem. De ez nem baj. Azért nem, mert a rázós szitukat biztosan könnyebben kezeled, mint egy "agybajos". Hát nagyjából ennyi. Remélem segítettem valamit. De ha ez nem elég infó, akkor még agyalok rajta egy kicsit. Mondandója végén elmosolyodik, és most rajta a sor, hogy várja Heikki reakcióját az elmondottakra. Ugyan nem biztos benne, hogy mindez kielégítő válast nyújtott a Fiúnak, de azért reménykedik benne, hogy segített Heikkinek. Hisz ebben a pillanatban nem is vágyik semmi másra. 

Gordon

Egy magányos szombat éjszakán, elvarázsolva, egy másik világban

Csillog. Elkap, megpörget, számtalanszor álomba bódít, a démonokat elűzi, átölel, hideg karjaival megfagyaszt. Széttép, összerak, széttép, összerak, széttép, összerak. Elereszt, zuhansz.
Zuhan.
Megbotlik valami fránya faágban, vagy talán kőben, mikor újra észhez tér, már amennyire lehet, épp a sarat szorongatja a kezében. Kifolyik ujjai között, azokon az aprócska réseken és átviszi őt a következő világba. Követi a feketés barnás föld útját. Kacag. Átöleli magát. Egyedül van…
Rázza szép fejét. Rázza, hát nincs tovább! Így jó! Így tökéletes!
Körmei saját húsába vájnak, ahogy ökölbe szorítja kezét. Talárja, ruhája vizes. Ül ott a kispatak közepén, fejét az ég felé emeli. Mintha imádkozna. De csak kacag. Kineveti az égieket. Kineveti a pokolban sínylődőket. Átkozza a napot, amikor megszületett. Nevet. Ezerszer. Annál is többször.
Zuhan. Elfekszik. Angyalként rajzolja a kezével a félköröket.
Az övé a világ.
Zuhan. Egy világba, ahol csak az a furcsa zsibbadtság van. Ahol nincs értelme félni…csak elmerülni az értelmetlen boldogság émelyítő zuhatagában.
Feje oldalra billen. Hosszú pilláin víz csillog drágakőként. Még képes arra, hogy ránézzen a távolban terebélyesedő fára. Még képes arra, hogy ráeszméljen arra, nincs minden rendben. Elzsibbad. Széttépi. Dobog a szíve. Túlságosan dobog. Csillog. Körbe-körbe-körbe.
Sötétség.
A vérágas szemek lecsukódnak, a test nem mozog, csak a ruha lassú tánca mutatja az éjszakának, hogy nem halott a lány.
Csillog.

Előzmény:
Reszkető kézzel bontja ki a kis csomagot. Három pici bogyó lapul benne. Képtelen arra, hogy ne nyelje le őket. Az ital már marja a torkát. A kapszulák pedig elbódítják agyát. Kezdődhet az este.

[Norina]

Norina

-------------------------------------------------------------------
"Az egyedüllét még nem magány.
Inkább a lélek diétája a társasélet nehéz lakomái közt."
-------------------------------------------------------------------

Csend volt körülöttem, és határtalanul élveztem. Engedtem, hogy a szél belém kapjon, s oda dobáljon, ahová csak akar. Becsuktam a szemem, és szélesen elmosolyodva széttártam a karjaim, s eldőltem a füvön. Ezernyi és ezernyi illat lengett körül, s én mélyen beszívtam mindent. A fű édeskés illata keveredett a békalencsék kesernyés, hideg szagával, s ez oly nyugtató volt, hogy szinte képes lettem volna elaludni ott helyben. Úgy éreztem, hogy hetek óta most végre tényleg egyensúlyba tudtam hozni magam. Szétszórt és depressziós voltam az utolsó hónapokban, csak komoran jártam a Roxfort folyosóit és nem találtam a helyem. A Cathrine Wollssal történt találkozás mély nyomot hagyott bennem, s habár a csodával határos módon épségben kerültem ki a halálfaló karmai közül, ez a kis „szituációsjáték” rádöbbentett, hogy az iskolán kívüli világ sokkal közelebb van mint gondoltam volna. Itt benn annyira nem lehet érezni, hogy mekkora pokol dúl odakinn, de elég volt csak kitennem a lábam a Roxfortból, s máris összefutottam az Özveggyel. Nonszensz. Egyáltalán nem félek bevallani, hogy az utolsó sejtjeim mélyéig oly iszonytató félelem járt át, hogy majdnem idegösszeroppanást kaptam, mikor visszatértem a klubhelyiségbe. Soha többet nem lehetek olyan ostoba, mint ott.
Ezenkívül mintha egy kicsit az életkedvemből is elvesztettem volna. Már nem vigyorgok annyit, nem hülyéskedek Dessel, és nem kajtatok a csajok után megállás nélkül. Nem bírtam aludni, csak forgolódtam napokon keresztül. Izzadtan riadtam fel az éjszaka közepén, és nem bírtam újra álomba merülni. Csak álltam az ablaknál és farkasszemet néztem az odakinn tomboló sötétséggel. Rettegtem tőle, hogy előbb vagy utóbb áttöri a köztünk húzódó szakadékot, és elönt, elborít, teljesen a hatalmába kerít. A saját démonjaimmal küzdöttem, és egyáltalán nem bíztam a sikerben.
De most más a helyzet. Végre békére leltem. Még magam sem tudom, hogy miért, és hogyan, de ma újra mosolyogva ébredtem, és tudtam, hogy ez a nap végre élettel teli. Lehet, hogy csak pillanatnyi fellángolás ez, de nem érdekel. Ha csak napokig, vagy esetleg órákig tart is, görcsösen kapaszkodom belé, s csak a pillanatnak élek. Oly jó kimondani. ÉLEK. Újra érzem a vágyat, az örömöt, az éjszaka színét, illatait, hangjait. Carpe diem.
Hangosat szusszantam és vigyorogva néztem a csillagokat. Hirtelen valami furcsa zaj ütötte meg a fülem. Mintha valaki énekelne. Nem is ez a helyes kifejezés, inkább mintha valaki kuncogna, motyogna és énekelne egyszerre. Felültem, hogy körülnézzek. A békalencsés kis patak némán csillogott az éjszakában. Hirtelen egy alak bontakozott ki a bokrok közül, azaz mászott ki. Valószínűleg eleshetett, mert kuncogva próbált feltápászkodni, de csak harmadik próbálkozásra sikerült. Kimeredt szemekkel bámultam a jelenést. Egy lány volt. Újra két lábra állt, és mintha egy csöppet körülnézett volna, majd hatalmasat kacagott. Gyöngyöző nevetés volt. Elkezdett forogni maga körül, kezeit széttárta szinte ugyanúgy mint én, mikor a fűben feküdtem, és azt éreztem, hogy enyém a világ. Ahogy a holdfény megcsillant a haján, még varázslatosabb képet festett. Annyira éteri, annyira szép, annyira…
- Te jószagú Merlin! – tört ki belőlem, mikor a lány hirtelen belevágódott a patakba, majd néhány másodperc után vihogva húzta ki a fejét a vízből, és lassan bekúszott a víz közepére. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mi baja lehet, majd miután a lány újra elfeküdt a patakban, és most angyalt rajzolt maga köré, csakúgy mintha hóban lenne, nos, ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg erősen tudatmódosult állapotban leledzik. Nem tudtam rájönni, hogy ki lehet az, ahhoz túl sötét volt, s a lány haja is az arcába lógott, de mindenképp felkeltette az érdeklődésem. Fogtam magam és lementem a kis patak mellé. Halkan még hallottam, hogy a lány motyog és nevetgél, de ez már halovány volt. Láttam, hogy lassan kezdi elveszteni az eszméletét. Begázoltam a vízbe és a lány fölé hajoltam.
- Norina? – döbbenten meredtem a lányra – Hogy hagyhattad el így magad?
Azonban a lány már elmerült a saját elméjét hasogató sötétségben. Az agyam lázasan zakatolt. Most mitévő legyek? Szóljak valakinek a gyengélkedőn? Viszont nem akartam, hogy a lány esetleg kikapjon azért, mert kicsit túllőtte magát a célon. Annyiban mindenesetre biztos voltam, hogy a vízben nem maradhat. Felnyaláboltam, és kivittem a patakból. A fűre fektettem, majd egy felmelegítő varázslattal megszárítottam a talárját. A lány még mindig nem tért magához. Lezuttyantam mellé, s gondterhelt arccal számolgattam a lehetőségeimet. Muszáj valahogy felébresztenem, így nem mehetünk vissza a klubhelyiségbe. Felnyitottam az egyik szemét. Ilyen pici pupillát még életemben nem láttam. Elkáromkodtam magam. Mi a francnak kellettek azok a bogyók, vagy tudom is én mit szedett be. Hirtelen eszembe jutott, hogy a békalencse roxforti fajtája fantasztikus agytisztító. Lerohantam a patakhoz, s belemarkoltam a növénybe. Ám az elugrott előlem. Egy pillanatig nem hittem a szememnek. Na, neeee. Nem fogok fogócskázni egy növénnyel. Márpedig úgy tűnt, hogy másképp nem tudom megszerezni az értékes gyógyszert. Egy szó, mint száz fogtam magam és belevetettem magam a patakba. A békalencsék szabályosan bepánikoltak, s ide-oda ugráltak körülöttem. Még szerencse, hogy nem lát senki, gondoltam magamban. Iszonyat hülyén nézhetek ki, hogy itt csapkodok. Végül szerencsére sikerült elkapnom egyet. Egy ideig még ficánkolt a kezemben, de aztán megnyugodott. Visszaértem Norinához, majd két pálcaintéssel porrá őröltem a békalencsét, majd egy kelyhet varázsoltam magamnak, s abba töltöttem bele némi víz kíséretében. Odahajoltam Norinához, s kicsit megemeltem a fejét. Tulajdonképpen így, hogy nem forog össze meg vissza gyönyörű arca van. Hirtelen megráztam a fejem. Ne kalandozz el, Gordon! A kelyhet az ajkaihoz érintettem, s leöntöttem a torkán az italt, majd visszafektettem őt a fűre.
Eldőltem mellette. Most már csak várni kell, hogy felébredjen. Elvigyorodtam. Őrült egy éjszaka.
Kisvártatva köhögve felült.
- Szép jó reggelt! – vigyorogtam, s mellé guggoltam. – Hogy vagy? Nem fáj a fejed?

Gordon;;

"Az, hogy a választási lehetőség csupán illúzió, fel sem merül bennünk, hiszen csak azt akarjuk megtudni, hogy mi van az ajtó mögött, a mögött, amiről azt reméljük, hogy közelebb visz a titok nyitjához..."

Ellepnek. Magukkal rántanak. Elkapnak. Szédülök. Lecsukódnak hosszú pilláim, szeretném kisimítani arcomból a vizes tincsemet, de már erre is képtelen vagyok. Úgy érzem, hogy a csontjaim eltűnnek, a drága anyaföld pedig hideg takaróként ölel keblére. A sár jellegzetes illata betölti orromat, ahogy mélyet szippantva álomba merülök, vagy legalábbis az öntudatlanság egy olyan szintjére ahol talán régi vágyképeim valósulnak meg.
A Hold fénye emlékezetemben groteszk utat rajzol az égen, amire óriásként kapaszkodok fel, hogy elérjek egy csillagot, ami annyira tetszik nekem. Talán éppen ékkőnek tartogatom legújabb nyakláncomba. Ahogy ezen tűnődök, akkor veszem csak észre, hogy a csillag fénye lassan átvált vérvörösre. Csendesen folydogál le kezemről egy csepp vér. Kicsúszik markomból a gyémántom. A Hold félelmetes kacagást ereszt meg felém, tudatva, hogy a rémek irányítják látomásomat.
Ahogy a valóságban a hűvös szél átjárja testem, álmomban szörnyű lidércek kaparják bőrömet, vérem illatát érezve. Rettegés. Igen. Ez a megfelelő szó rá. Rettegek. A legjobban attól, hogy ebből az egészből nincs menekvés, hogy sosem ébredek fel, hogy hiába nyitom sikolyra a számat…
Felsikítok.
Rá kell jönnöm, hogy a jelenben sikítok. Csak egy perc, egy elmúló pillanat. Még látom a felém iramodó szörnyeteg mocskos, véres kezét, ahogy a torkom felé nyúl. Ekkor elkapom Gordon karját mellettem, erősen belekapaszkodok, szinte fájón mélyednek körmeim a húsába. Szaggatottan veszem a levegőt és köhögök, miközben úgy nézek a fiúra, mintha bármelyik pillanatban démonná változhatna. Pupilláim fekete gombokká nőnek. Átláthatatlan sötét fátyol keretezi arcomat, ami igazából a sárnak, a kosznak tudható be.
Felemelem a fejem. Felnézek az égre, abban reménykedve, hogy minden olyan, mint régen, hogy nincs mitől tartanom. A szívverésem kicsit lassul, a pulzusom lecsökken a normálisra. A számban valami borzasztó lötty íze kavarog.
Az elején mindig csodálatos…a végén a borzasztónál is rosszabb. Csak nézem Gordont és nem merek szólni. Honnan tudjam, hogy nem az életemet mentette éppen meg? Hiszen ennyire mélyre sose jutottam torz képzeletemben! Sose kergettek a víziók egészen a jelenig. Ekkor jut el a tudatomig, hogy mit is kérdez, s mintha szavai nyomán áramolnának idegsejtjeimbe a fájdalom első hullámai. Észreveszem, hogy milyen eszeveszetten szorítom a karját, gyorsan kapom el onnan a kezem. Ujjaim a halántékomra kúsznak, lassan masszírozgatni kezdem, bízva abban, hogy ettől jobb lesz. Sose lesz jobb, ugye?
- Reggelt? Hisz késő este van!
Nyögöm kimerülten, fogalmam sincs, hogy mennyi idő lehet. Talán már a hajnalt is elütötte az óra? Betemetem arcomat a két kezemmel. Igazából nagyon szégyellem a helyzetet. A legjobban azért, mert így talált rám. Nem volt még arra példa, hogy ilyen mértékben elhagytam volna magam. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett, de az- az egy biztos, hogy ha egyszer Malfoy nyaka a kezeim közé kerül, akkor azt nem éli túl.
Felhúzom a térdeimet, átölelem őket, fejemet pihentetem rajtuk és úgy bámulom Gordont. Mit mondhatnék? Hogy én nem ilyen lány vagyok, hogy tévedés az egész, véletlenül vettem be a bogyókat, és mindez csak hatalmas szerencsétlenségemre történt meg? Vagy, hogy sajnálom, hogy így kell látnia? A másodiknak még valóságalapja is van, ám én ilyen dolgokat nem vagyok hajlandó kiejteni a számon.
- Gordon! Jókor jó helyen. Mint mindig…
Én se tudom, hogy ezt milyen hangnemben kéne mondanom. Benne van a szokásos szarkazmusom, az egoizmusom, amit egy év alatt építettem fel, illetve ott lapul nagyon mélyen a hála is. Hála azért, hogy nem hagyott itt, hogy valahogyan magamhoz térített. Tudom jól, hogy elég volt ennyi a rémálomból ahhoz, hogy egy jó ideig ismét nyugtalanul aludjak. Ráadásul fogalmam sincs, hogy mennyi ideje feküdhetek itt, mi történhetett, de következtetéseim szerint, velem maradt. Furcsa, hogy valaki ennyire törődően viszonyul hozzám. Nem szoktam meg az ilyesmit.
- Mi ez a szörnyű lötty?
Kérdezem, ahogy hangosan köhögök még egyet. Olyan, mintha a felszakadó levegővel távozna belőlem az összes drog, amit ma kora este a szervezetembe juttattam. Ha nem lennék jól nevelt, köpnék egyet oldalra. Nem mintha ezt bárki is tudná rajtam kívül, már mint, hogy jól nevelt lennék, de azért magamnak nem okozok ilyen csalódást legalább.
- Miért vagy itt, Gordon? Miért segítesz?
Ez a legkézenfekvőbb kérdés. Igen. Így nem kell hálálkodnom, viszont az okokat is végre megtudhatom. Az okokat, amik annyira izgatják a fantáziámat. Valóban jó kérdés, hogy miért segít. A legtöbb Griffendéles már simán elmegy mellettem, ha rosszul vagyok. Megszokták. Gordon lenne a kivétel? Bár akkor Ő is csak a szabályt erősíti…az elképzeléseimet.
Úgy nézhetek ki, mint egy ötéves kislány, aki felijedt a rémálomból. Néha-néha félve nézek körül, amikor valami apró zajra kapom fel a fejemet. Paranoiás lennék? Nem hiszem…csak magányos.

[Te is az vagy]

Néztem, ahogyan Norina feltápászkodik. Olyan esetlennek tűnt, hogy legszívesebben átkaroltam volna, hogy "hagyd majd segítek!". Ahogy rám nézett hajzuhataga mögül, gyorsan elkaptam a tekintetem. Nem akartam, hogy lássa a sajnálatot a szememben. Igen, sajnáltam. És fontos volt nekem! Bár magam sem tudtam, hogy miért. Hiszen ő ötödéves volt, én meg már végzős. Nem sokat szóltunk egymáshoz. Néha köszöntünk egymásnak a klubhelyiségben, de ennyire lekorlátozódott a kapcsolattartásunk. Most pedig itt ülök mellette, és épp - talán - az életét mentettem meg. Nem tudom.
- Tudom, hogy még este van. - vigyorogtam - Azt is hozzá akartam tenni, hogy a hasadra süt a hold, de gondoltam ez túl vaskos poén lenne, így az ébredés után.
Rámosolyogtam, remélve, hogy egy kicsit jobb kedvre derítem. Szerettem volna elmondani neki, hogy egyáltalán ne érezze feszélyezve magát, mert engem nem érdekel, hogy mit csinált, és miért. Egyszerűen nem. Inkább örülök neki, hogy nem esett baja. És örülök neki, hogy megtaláltam, és hogy most itt ülök mellette. Amilyen antiszoc voltam a napokban, annyira jól esett végre valakivel beszélgetni. Mikor látom, hogy tudatosul benne, hogy valamit leöntöttem a torkán, szélesen elvigyorodom és kuncogni kezdek.
- Mi ez a szörnyű lötty?
- Jah, hogy az? - hunyorgok rá derűsen - Békalencse-bájital. Izgalmas kis történet volt. Konkrétan meg kellett harcolnom érte... úgy látszik, hogy a roxforti lencsék nem szívlelik, ha le akarják tépni őket.
Fejemmel a patak felé intettem. A békalencsék most békésen ringatóztak a vízen.
- Nem voltak ám ilyen csöndesek... - motyogtam mosolyogva, majd újra Norinára néztem. Hirtelen elfogott a féltés. Atyaisten, mi lett volna, ha később érek ide. Mi lett volna, ha már nem tudok segíteni? Ha megfullad? Megráztam a fejem. Lényeg, a lényeg, hogy sikerült. Ez a legfontosabb most. És az, hogy a lány ne érezze magát egyedül egy ilyen "kudarc" után. Ilyenkor senkinek sem jó egyedül.
Ekkor elhangzott a kérdés, melyről tudtam, hogy el fog jönni, mégsem voltam felkészülve rá.
- Miért vagy itt, Gordon? Miért segítesz?
Hogy miért? Fájdalmasan elmosolyodtam. Talán mert ugyanazt a sikolyt láttam a vízben lebegő testedben, amit én is éreztem hónapokig. Talán mert egyszer én is eljutottam volna arra a pontra, hogy bogyókhoz nyúljak. Kihúztam magam ültemben, majd ránéztem.
- Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy a döntéseink alakítanak minket! Azok mutatják meg, hogy kik vagyunk! - idéztem komolyan Dumbledore szavait - Nem lennék az, aki vagyok, ha ott hagytalak volna a sötétségben! Nem tudom, hogy mi vezetett téged a patak közepére, de őszintén mondom, hogy nem is érdekel. Nem érdekel az, hogy más vagy, mint a többiek, nem érdekelnek a "miért?"-ek. Hiszen... Hát nézz rám! - vigyorodtam el - Én vagyok az acsarkás srác! Szerinted ki mit gondol rólam? Hallottam már, hogy "az állatbuzi", meg hogy "istállósfiú". És azt hiszed, hogy mindez érdekel? Egy irányba nézek, előre, és azokra, akik fontosak nekem. És most már Te is az vagy!
Hirtelen meglepődtem attól, amit kimondtam. Ijedten pislogtam Norinára, majd hirtelen magam elé meredtem és a földet kezdtem kapirgálni.
- Bocs! - mondtam kisvártatva - Mindenfélét beszélek itt össze, de nem válaszoltam a kérdésedre!
Meg eresztettem egy mosolyt a lány felé, majd gyorsan újra másfelé kaptam a tekintetem.
- Azért segítettem, mert láttam, hogy bajban vagy. És nem vagyok az a fajta, aki csak úgy ott hagy az útszélen. - nagyon sóhajtottam - Igazából majd megőrültem az idegességtől, hogy nem kelsz fel újra! Pedig...
Hitetlenkedve elmosolyodtam.
- Pedig nem is ismerlek... - majd halkan hozzátettem - még.
Lassan a lányra néztem, hogy mit szól mindehhez.

Gordon;;

Zene

Egyszer eljön az ember életében, amikor felkiált magában : Hát végre itt vagy! Téged kerestelek egészen idáig. Azt hiszem, hogy nálam is megtörtént ez most. Ebben a pillanatban, ahogy a sáros hajtincseim mögül nézek a fiúra. Feszengve, kimerülten, a múltam súlyának terhe alatt. Nem beszélne így velem, ha tudná, hogy ki is vagyok valójában. Hogy milyen is vagyok valójában. Nem nézne rám ilyen kedvesen és nem érezném azt, hogy szükségem van rá. Lehet, hogy csak erre a pár órára, lehet, hogy pár napra, hónapra, vagy még tovább. Magam sem tudom, de abban biztos vagyok, hogy valami történik. Olyan, ami nagyon régen nem történt.
Esetlennek érzem magam, olyan vagyok, mint egy virágszál, amit már csak egy vékony cafat tart a tövén. Amit már félig letéptek, de még reménykedik az utolsó erős szél lökés előtt. Mielőtt végleg, menthetetlenül a sárba hullanék. Te vagy a reményem Gordon! Lehet, hogy csak a fáradtság sugallja a gondolatokat, de számomra édes mindegy ezen az estén.
Az-az igazság, hogy olyan régóta vágytam már arra, hogy ezt érezzem, hogy most, amikor megízlelhetem, nem engedem, hogy csak úgy elszálljon a pillanat. Túlságosan régen imádkozom érte. Magamért. A világért. A lelkemért. A tébolyult gondolataimért. Úgy érzem, hogy te megmentettél. Magamtól. A világtól. A lelkemtől. A tébolyult gondolataimtól. A haláltól. Annyira félek. Elmondhatatlanul félek.
Hangosan felnevetek. Kacagásom kristálytisztán szeli át az esti homályt. Rég nevettem így. Nem merem elhinni, hogy valóban az én hangom ez. Túl valótlan, az este is túl valótlan. Minden az. De ez így jó. Legalább lesz egy álom, amibe kapaszkodhatok. Ami tartja bennem a reményt.
Óvatosan meglököm Gordon karját, miközben jóízűen nevetek. Nevetek a saját nyomorúságomon, a mondatain, mindenen. Ki akarok nevetni mindent és mindenkit. Újra és újra és újra és újra.
- Szóval tényleg este van. Pedig már elbizonytalanítottál. Hirtelen azt hittem, hogy hajnal van. Nem is süt a hasamra a Hold!
Tettetett csend. Kérdőn nézek, direkt módon a hasamra. Aztán pedig a fiúra. Aztán felnevetek! Hát persze, hogy csak viccelek! Nem vagyok én buta lány, hiába látszok annak. Megvan a magam esze, a tudásom, csak éppen nagyon kevés embert engedek be a falak mögé. Kevés ember láthatja azt, hogy érek valamit, amit persze nehéz elhinni az embernek, ha még saját maga is másként látja a dolgokat.
- És én lemaradtam erről a harcról? Ne már! Tudom ám, hogy csak azért mondod, hogy felvágj!
Teszem hozzá az előbbi mondandómhoz és mosolygok. Hogy miért húzom szegény fiú agyát? Mert próbálom tompítani a bennem lüktető sötét gondolatokat. Próbálom elhallgattatni őket, aminek a legjobb módja az, ha valami egészen másról beszélek. Valami vidámabbról, kedvesebbről. Kedvesebbről? Igen…lehet, hogy ilyen az, amikor kedves vagyok?! Jézusom, hova jutottam?
- A döntéseink alakítanak minket…
Ismétlem a mondatot és egy pillanatig elsötétülnek bogárszemeim. Igen. A döntéseink alakítanak minket. Annyi ideig okoltam mást azért, ami lettem. De én tehetek róla. Én nyúltam a piához, a droghoz. Én változtattam magamat szörnyeteggé, egy ronccsá. Csakis én tehetek mindenről. Én. Én. Én.
Ha most egyedül lennék, eltakarnám a kezemmel az arcomat, majd utána leeresztve addig ütném a felhúzott térdeimet, amíg lenne bennem erő. Néha az igazság fáj. A fenébe is! Az igazság mindig fáj!
- Mit szólsz a békalencsés fiúhoz? Vagy simán a békához? Esetleg a lencséshez? Tudod…
Hirtelen hallgatok el. A szavaimban semmi bántó nincsen, érezni rajtuk a viccelődést, ám eszembe jut valami. Igen, a békáról. A mugli mesékben, ha egy békát megcsókolsz, királyfivá változik. De ezt jobb, ha nem osztom meg a fiúval. Mind a kettőnknek jobb. Ilyen butaság is csak az én agyamban leledzik.
Le kell győznöm magam a vágyat, hogy ne mondjam azt neki, hogy : Nem hiszem, hogy fontos lennék számodra. Én soha senkinek nem voltam fontos. Mondd meg, hogy miért pont neked lennék az? Miért Én lennék neked fontos?
Helyette azonban, hogy ne legyünk csendben, gyorsan felveszem a mondandóm fonalát.
- Nos, ha már ilyen bátor voltál ma este, akkor talán jutalomként megérdemled, hogy akár …
Csend. Újabb csend.
- Megismerhess.
Halkan ejtem ki az utolsó szót és áldom az eget, hogy az este segítségemre van. Nem hagyja, hogy a fiú meglássa az arcomra költözött vörösséget. Beletúrok mocskos hajamba.
Közelebb csúszok a fiú mellé. A szemébe nézek. Talán most először.
- Nem vagy állatbuzi…se békás fiú…se acsarkás srác.
Suttogom. És gyorsan a békalencsékre nézek. El se hiszem róluk, hogy olyan vad teremtések lennének. Most hihetetlen nyugodtan pihegnek.

[NORINA]

NORINA

/Zene/

Egyre inkább azon kapom magam, hogy csak bámulom a lányt. Sőt, talán ez nem is a helyes kifejezés. Inkább gyönyörködöm benne. Persze kerülöm a szemkontaktust, mivel tudom, hogy nem bírnám sokáig, hiszen oly tűz ég a tekintetemben, hogy talán azonnal felismerné. Bár még magam sem tudom, hogy mi ez. Csak azt érzem, mintha egy sötét veremből megláttam volna a fényt. Nem tudom, hogy milyen gondolatok játszódnak le Norina fejében, de azt tudom, sőt… ÉRZEM, hogy szükségem van rá. És rettegek, hogy nehogy felébredjek az ágyamban. Félek, hogy ez az egész csak egy álom, s én újra zokogva nézem majd az eső könnycseppjeit az ablakon. Könnyedén megrázom a fejem. Nem és nem. Nem engedem, hogy azon agyaljak, mi van, ha az egész csak egy álom. Inkább minden cseppjét élvezem a vele töltött időnek. Elmosolyodok, mikor egy kicsit meglöki a kezem, hagyom, hogy az egész testem belemozduljon, s mint egy kis óranyelv, ingázok egy keveset. A lány nevetése olyan, mintha friss forrású víz futna végig a gyöngyökön. Teljesen magával ragad. Én is nevetni kezdek.
- Nem, hidd el! Tényleg harcoltam velük! – majd a békalencsékre nézek – Bár így nézve őket, tényleg elég békésnek tűnnek. De persze, nem minden az, aminek látszik!
Az utolsó mondatot egyenesen a szemébe nézve mondom. Komolyan, egy cseppnyi könnyed humorral fűszerezve, hiszen ő is nagyon jól érti, hogy mire is célzok. Pár pillanatig bírom csak tartani a pillantást, mert úgy érzem, ha tovább folytatom, akkor vészesen közel kerülök a lány arcához. Kellemes borzongás járja át a testem. Boldogan nézek fel a csillagokra. Mennyire kiszámíthatatlan az élet. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogok ülni a békalencsés kispatak mellett Norina Mortallal, és egy rég nem látott érzés ostroma alatt leszek. Legszívesebben hangosan felkacagtam volna, és átöleltem volna a mellettem üldögélő lányt, majd a szemébe nézve köszönni meg neki, hogy visszahozott. Visszahozott egy olyan utazásról, mely csak csonkított volna. Szélesen elmosolyodom.
- Békalencsés fiú? – kacsintok Norinára – Nem is rossz. Esetleg lehetne Gordi, a béka!
Halkan belekacagok a patak csobogásától dallamos csendbe. Egy pillanatra Norina kezéhez érnek az ujjaim, és beleremegek, amint lassan beleszédülök az érintésbe. Az agyam lázasan kutat valamiféle téma után, amiről beszélgethetnénk, csak hogy ne üljünk itt csöndben, bár azt mondják, hogy akivel hallgatni is tudsz, az az igaz Kincs. És Norina mellett még a csend is jól esik. A lelkem mélyén azt kívánom, bárcsak hátradőlnénk, és egymás karjaiban néznénk az eget. Nem tudom, hogy mi van velem, de pillanatnyilag nem is érdekel. Egyszerűen csak átadom magam az érzésnek, hagyom, hogy elöntsön, ledöntsön minden gátat.
- Nos, ha már ilyen bátor voltál ma este, akkor talán jutalomként megérdemled, hogy akár …
Csend. Újabb csend.
- Megismerhess.
Újra ránézek. Tekintetem végigfut szépen ívelt arcán, barna szemein, és azokon az érzéki ajkakon. Hirtelen újra az az édes melegség árad szét bennem, és egy pillanatra megszédülök. Az évek alatt lassan egy falat építettem magam köré. Egy érzelmi betontömböt, mely megkímélt az újabb csalódástól. De ha túl magasra húzzuk a védelmet, egy idő után már nem tudunk kimászni onnan, és a létra a másik oldalon van. Kell valaki, aki felmászik rajta, és lenyújtja a kezét a mélybe, melybe kapaszkodhatunk. Norina ezen egyetlen mondata oly erővel robbantotta szét a vastag falakat, hogy szinte belesajdult az örömbe a szívem. Hálásan rámosolyogok, és érzem, ahogy a szívem a torkomban dobog. Hirtelen nem tudok mit mondani, kérdezni, kívánni. Nekem elég csak ez a szép csend egy ILYEN mondat után. Nem látom, de érzem, ahogyan a lány egy kicsit közelebb kúszik. Cseppnyi zavartság tör rám. Uramisten, mitévő legyek? Mi lenne a helyes lépés? Lassan a lány felé fordítom az arcom. Ő is rám néz. Csendben vagyunk. Már nem zavar, ha látja a tüzet a szememben. Csak gyönyörködöm, újra, megint, hiszen most jelenleg semmi más nem érdekel, csak Ő.
-  Nem vagy állatbuzi…se békás fiú…se acsarkás srác. – suttogja, majd gyorsan elkapja a tekintetét. Én továbbra is őt nézem, s közben lázasan gondolkodom, hogy mit tegyek. Nem tudok mit kezdeni ezzel az érzelmi áradással bennem. Szinte érzem, ahogyan az örömtől felbuzdul bennem a mágia. Kellemes szellő fut el köztünk, s felborzolja Norina tincseit. Ahogyan a hajzuhataga meglibben, még érzékibbé válik, és úgy érzem, hogy többet már nem tudok elviselni.
A kezem lassan megérinti Norina ujjait, majd lassan, és gyengéden megsimogatom őket. Kicsit közelebb húzódok, és a lány szemébe nézek.
- Köszönöm! – mondom, majd lágyan végighúzom az ujjaim a lány arcán – Nem csak ezt, hanem azt is, hogy vagy!
Tudom, hogy őrültség, és hogy talán megbánom, de képtelen vagyok többet uralkodni az érzelmeimen. Ilyenek vagyunk mi, fiatalok. Ebben a mocskos világban oly szükségem van Norinára, mint a fuldoklónak egy korty friss levegőre. És nekem Ő kell. És teljesen mindegy, hogy ki mit gondol róla.
A lány illata teljesen betölt, és boldog vagyok. A szívem kacag, és ugrál. A lelkem megnyugodott.
Nem tudom, hogy van e szerelem első látásra…
Ha nincs, akkor talán majd a másodikra.

Gordon;;

Zene

Van, hogy a sötét gödörből nincs kiút. Van, hogy a fekete felhők lassan feléd úsznak, hatalmas könnycseppekkel ásva téged még mélyebbre, oda, ahova már nem ér el senki segítő keze. Minden egyes nap vágyakozva pillantasz a napsugár felé, amely a fejed felett a fűszálakat melengeti és tudod, hogy soha nem fog a hajadon csillanni a fénye, sohase fogod érezni a melegét. Tudom. Vajon Gordon tudja? Tudja, hogy ki vagyok? Hogy mi vagyok? Hogy csak egy meggyötört kis senki ül mellette, akinek semmi se volt elsőként jó az életében?
Félek Gordon! Nézz rám és láss belém! Lásd, hogy a feneketlen szememben nem valódi a fény. Én már nem látom a fényt. Egy éve nem látom. Annyira vágyok arra, hogy ez másként legyen, de egyszerűen nem megy. Ellökök magam mellől mindenkit, felégetem magam mögött a múltat, az összes hidat. Nincs hova, nincs kihez visszatérnem. Nincs se múltam, se jelenem, se jövőm.
Látom a szemében azt, amit nem szabadna. Beleborzongok és lesütöm a szemem. Hirtelen szeretném, ha eltűnne rólam a sár, nem lenne iszapszagom. Hihetetlen módon szégyellem magam. Azt, hogy tényleg idáig jutottam. S most, mintha Gordon szemével látnám magamat.
- Ha te mondod, elhiszem!
Veszem fel újra a beszélgetés fonalát, ránézve a békalencsékre. Annyira nyugodtan pihegnek, hogy szinte bűn róluk olyat feltételezni, hogy nyughatatlan lények volnának. Ám valamiért mégis elhiszem a fiúnak, amit mond. Talán csak azért, mert szeretnék megbízni benne és próbálom nem beskatulyázni, mint a többieket. Mint az összes többi embert, aki a közelemben van, vagy csak megpróbált a maszk mögé látni. Könnyebb ugyanis így tenni, mint belátni, hogy bárkinek is fontos lehetek. Ez lehet az én legnagyobb problémám, a legnagyobb csatám, saját magammal.
- Gordi a béka!
Ismétlem a szavait és mosolygok. Hát csak nem marad annyiban ez a téma. Vicces. De mielőtt még felnevetnék, ujjai hozzáérnek az enyémekhez. Görcsös szorítást érzek a gyomrom tájékán, menekülni szeretnék. Nem érdemlem meg, hogy valaki ilyen gyengéden érjen hozzám. Nem taszíthatom a pokolba az ő lelkét is. Ha valaki fontos számomra, akkor jobb, ha távol marad tőlem.
Hirtelen telepszik ránk a csend. Tudtam, hogy mindig mindent elrontok. Mindig teszek, vagy mondok valami olyat, amit nem kellene. Utána pedig jön a néma csend. Ez jár nekem. Annyiszor elképzeltem már az ilyen pillanatokat és valahogy az álmaimban is így értek véget. Mert véget ért nem?
Nézem kérdőn. Nem merek megszólalni, csak magam ellen tudok beszélni, az pedig rontana a helyzeten. Ám ekkor fordul a kocka és rá kell jönnöm, hogy butaságokra gondoltam. Meg kéne lepődnöm, mégsem teszem. Az emberek már csak ilyenek. Rosszabbnak képzelik el a dolgokat, mint azok valójában. Én pedig mindig a legrosszabbra készülök, így nem érhet csalódás.
Közelebb jön, én pedig megdermedek. Olyan vagyok, mint egy jégkirálynő, aki ezeréves álmát alussza. Képes arra, hogy egyetlen érintésével felolvassza a rég elvesztett álmokat, a régi érzéseket, a vastag jégpáncélt? Érintése nyomán lehull az elkorcsosult valóm? Bár így volna. Mondd Gordon! Láthatom melletted a fényt? Kihúzol a gödörből? Van elég erőd és türelmed hozzám?
Lehunyom a szemeimet, amikor arcomhoz ér. Évek óta nem engedtem senkinek, hogy ennyire finoman a bőrömhöz érjenek, nem, nem engedtem. Miért pont neki engedem meg?
Van, hogy két idegen, két kirekesztett, egy csodálatos percnél találkozik. Van, hogy egymásra találnak és újra hinni kezdenek, ám lehet, hogy csak elsétálnak egymás mellett, elszalasztva ezzel a lehetőséget, hogy boldogok legyenek. Azt hiszem, hogy mi most egymásra találtunk. Még mindig csukva van a szemem. Hosszú, seprűszerű pilláim remegnek. Félek attól, hogy az egész egy álom. Mint ahogy a boldogság is csak egy álom számomra. Elérhetetlen, sebezhető, törékeny.
Hagyod, hogy szárnyaljak melletted. Elfogadsz olyannak amilyen vagyok. Miért teszel ilyen botorságot? Miért akarod, hogy boldog legyek? Kérlek…kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek…
- Ne köszönd…
Kinyitom a szemeimet végül és tekintetünk összefonódik. Egy láthatatlan kapocs köti össze őket, olyan, amit nem tudok eltépni, hiába akarok. Vagy talán már nincs hozzá erőm, hogy saját magam ellen tiltakozzak? Miért vonom meg magamtól azt, amit Gordon szívesen adna? Nem tudom. Nem tudom. Tanácstalan vagyok.
- Mondd Gordon! A béka valóban királyfivá változik, ha megcsókolják?
Ejtem ki puhán a szavakat és kicsit közelebb hajolok. Újra becsukom a szemeimet. Arra vágyok, hogy megcsókoljon. Vajon lesz tűzijáték? Mindig arra vágytam, hogy érezzek valamit egy csóknál.  Kérlek! Legyen tűzijáték! Annyira szeretném…az azt jelentené, hogy van értelme, hogy nincs minden veszve, hogy tényleg van esély. Esély arra, hogy te légy az, aki megvált engem. Megfosztasz bűneimtől a mosolyoddal, a nevetéseddel…azzal, ahogy megsimogatod arcomat. Piedesztálra emelsz, holott a pokolban lenne a helyem.
- Köszönöm.
Suttogom. Azt szeretném megköszönni, amit a fiú is. Azt a lehetőséget, hogy jobbá legyek, mint amit valaha is remélni mertem. Kérlek vigyázz rám!

[NORINA]

NORINA

Zene

Annyira dobog a szívem, hogy szinte nem hallom, amit Norina mond. Azt érzem, hogy ő is egyre közelebb csúszik, és rám néz. Nem csak üresen szemlél, mint a legtöbben, hanem lát engem. Engem lát. Halványan elmosolyodom, miközben megsimogatom a lány arcát. A bőre bársonyos, és hirtelen újra beleborzongok az érzelmek őrült tombolásába. Nem tudom szavakba foglalni, hogy mennyire hiányzott már az életemből ez a vad, fiatalos és szeszélyes szívdobogás. Úgy érzem, hogy menten kiszakad a helyéről. Mint egy kisgyermek, mely most látja újra a szeretteit, és könnyekkel küszködve, hüppögve bújik bele az ölelésükbe. Habár azt nem tudom, hogy Norinában pontosan milyen gondolatok, érzelmek játszódhatnak le, ha rólam van szó, akkor egy hatalmas, forró és szenvedélyes ölelésbe foglalnám a lány szívét.
Tekintetemmel az övét keresem, és újra elveszek azokban a csodálatos barna tengerekben. Pontosan tudom, sokan hogyan vélekednek Norináról. Tudom, hogy sokat szenvedett és szenved a közöny miatt, amivel fogadják sok helyütt. Biztosan nem lehet egyszerű neki, és mégis felszegett fejjel élte eddig a mindennapokat. Itt a Roxfortban. Talán már ő maga sem tudja, hogy milyen lenne volna, ha nem kell álarc mögé bújnia. Ha nem kellene mást mutatnia a külvilág felé, ha teljesen önmaga lehetne. Néha láttam is a lányt, ahogy az ablakon nézett kifelé, ilyenkor mindig elsimultak az arcizmai, és még akár kedvem is lett volna odamenni hozzá, de aztán egy ismeretlen akarat visszafordította a suli felé, a világ felé, és a tekintete újra más lett, hiszen ez a világ nem mindig akarta elfogadni őt.
De én látom a hölgyet is a maszk mögött. Látom, hogy egy fénylő tekintetű, csodálatos nő bújik meg egy álarc takarásában. Valaki, akit csupán egy másik vágányra vitt a sors, mint ami kellett volna. De egyszer minden sín összefut, s bármikor lehet váltani. Hiszen minden nőben ott van az a kislány, aki egyszer a hercegéről álmodozott, s arról, hogy mennyire csodálatos lesz neki egyszer, ha megtalálják az elvarázsolt toronyban.
- Mondd Gordon! A béka valóban királyfivá változik, ha megcsókolják? - a szavak úgy hullanak ajkairól a csöndbe, mint a selyem az éjszakába. Beleborzongok a szenvedélybe, mely hirtelen elönti a testem. Teljesen beborít a forróság, és az agyam szinte teljesen eltompul. Látom, ahogy Norina még közelebb hajol, az illata betölt, már gondolkodni sem tudok, csak mondom, ami először az eszembe jut.
- Nem tudom. – mondom halkan, majd a kezemmel újra végigsimítom az arcát, és amolyan „gordonosan” elmosolyodom – De számomra hercegnő leszel!
Nincs több szó. Egyszerűen képtelen vagyok tovább ellenállni Norinának. Utoljára beleszédülök a vágyba, majd egy gyöngéd kézmozdulattal kissé magam felé húzom, s megcsókolom.
Lágyan. A csókja édes, mint a méz, és teljesen magával ragad. Még hallom, amint azt mondja „Köszönöm!”, és tudom, hogy mire érti. Érzem, amint újra elönt a szenvedély, ajkaink csak egy pillanatra válnak szét, de újra összeforrnak. Ebben a csókban minden benne van. Leteszem magam mögött azt a mérhetetlen szenvedést, amit a régiek okoztak nekem, és csak előre nézek, bele Norina szemeibe, és majd fogom a kezét, és tartom őt, karolom, megvédem, s ha valaki megbántja, hát akkor én leszek a védőpajzsa.
A csók közben teljesen közel ülök hozzá, egymáshoz simulunk. Úgy érzem, mintha egy bomba robbant volna a szívemben, lelkemben. De ez nem éget, nem kormoz, csak tisztít.
Megszűnt a múlt.
Már csak Te vagy!

Gordon;;

Zene

Nem tudom hol voltál eddig Gordon Esterhas. Nem tudom melyik fa mögött bujkáltál, hogy melyik sötét folyosó végében ácsorogtál. De most itt vagy. Velem. Csak velem. Ez mindennél többet jelent nekem. Magam sem értem a helyzetet.
Közelebb hajolok, átkarolom a nyakát a kezemmel és óvatosan, gyengéden csókolom. Úgy, mint ezelőtt senkit. Úgy, ahogy soha nem mertem, mert azzal kiadtam volna magamat. Életemben először érzem a tüzijátékot. Érzem a különlegességet, már-már a szerelmet. Nem azért csókolom mert el akarok érni valamit, hanem mert közel érzem magamhoz.
Remegve simogatom végig a karját. Olyan, mint egy álomkép, amihez ha hozzáérnek, akkor szertefoszlik. Nem akarom beszennyezni az érintésemmel, nem akarom rosszá tenni, nem akarom, hogy miattam rossz legyen neki. Annyira jó, annyira tiszta, nem tehetem ezt vele. Érzem, ahogy végigfolyik egy könnycsepp az arcomon. Ha ezelőtt egy hónappal tudtam volna, hogy Gordon besétál az életembe, akkor nem alázom meg magamat ezerszer és ezerszer csak azért, hogy mások elfogadjanak, hogy mások szemében jobbá legyek. Ha egy hónappal ezelőtt tudtam volna, akkor nem sírtam volna át éjszakákat.
Véget ér a csók, a szemébe nézek. Folynak a könnyeim és rázkódok a visszatartott zokogástól. Ha tudtam volna…annyira gyűlölöm magam. Annyira, hogy elképzelni nem tudná senki. Most látom csak igazán, hogy mi lett belőlem. Olyan ember lett számomra az élő tükör, akiről nem is gondoltam volna. A baj, hogy ez elől a tükör elől nem tudok elmenekülni.
Nem foglak tönkretenni. Legalább téged nem. Nem tehetem meg, hogy magammal rántalak. Túlságosan jó vagy ahhoz, hogy velem legyél.
Nézem és véglegesen eltörik a mécses. Nem tudok mit tenni. Úgy sírok, mint egy kisgyerek. Két év kínja szakad fel belőlem. Felnézek az égre, majd vissza a fiúra. Szeretnék mondani neki valamit. Legalább azt, hogy ne haragudjon, de képtelen vagyok rá.
Megsimogatom az arcát, a száját, ha lehunyja a szemeit, akkor a szemhéján is végigsimítok az ujjbegyeimmel. El sem hiszed Gordon, hogy mekkora kincs vagy. Nem érdemellek meg. Van, hogy valahonnan nincs kiút. Van, hogy nincs kiút.
Hirtelen állok fel a fűből, megszédülök, olyan, mintha bármelyik pillanatban összeeshetnék, mégsem teszem. Hátrálok, még mindig nézem, csóválom a fejemet és most saját számat érintem.
- Ha előbb jöttél volna…
Suttogom sírva. Nem bírom levenni róla a szememet. Azt hiszem, hogy szerelmes vagyok. Először és megmásíthatatlanul. Fontosnak érzek valakit az életemben, aki mellettem áll, aki az életemet mentette meg, mégis ott hagyom. Ott hagyom, mert úgy érzem, hogy ezzel jót teszek neki. Soha nem szerettem még senkit. Senkit.
- Ha előbb…
Lehelem. Ekkor hátat fordítok és könnyeimet törölgetve indulok el a kastély felé. Ha utánam ered, akkor is folytatom utamat. Magányos, félelmetes, kínzó utamat.
Kérlek, maradj velem. Kérlek, ne hagyj el. Vigyázz rám, mert te vagy az egyetlen, akire számíthatok, aki valaha így fog viselkedni velem. Úgy érzem, hogy menthetetlen vagyok…Ezen az estén nem sokat fogok aludni. Sőt, holnap se. Hogy mi lesz kettőnkkel, nem tudom…A szerelem tényleg mindent legyőz?

Köszönöm a játékot!

Talán nem kéne errefelé kóborolnom, hiszen bármikor elkaphatnak és kérdőre vonhatnak, hogy mit képzelek magamról, hogy engedély nélkül kijöttem a kastélyból. De nem telt el még úgy egyetlen egy Roxfortos évem se, hogy ne látogattam volna meg a kispatakot. Nem tudom miért pont a mai napon döntöttem úgy, hogy a sziklákon átverekedve magamat megnézem a békalencséket, egyszerűen csak magányra vágytam és gyakorlatilag ez a legbiztosabb és legközelebbi hely, ahol ezt megtalálom.
Amikor végre odaérek a pocsolyának titulálható vizes részhez elmosolyodok. Mennyire örülne Amber, ha ezt látná, mert odáig van a természetért, akárcsak én. Bár ilyen hideg időben egyáltalán nem szép ez a hely, sőt szinte kihalt belőle az élet, de amint tavaszodik majd újra eljövök és írok egy levelet Ambernek, amit remélem el fog olvasni. Hihetetlen számomra, hogy ennyire eltávolodott tőlem, annyira szerettük egymást... Tudom, hogy még mindig szeret, csak hiányzik neki apa és képtelen megérteni, hogy nem tudom visszahozni őt. Azt mondta, ha boszorkány vagyok oldjam meg, mert biztos van valami visszafordító hadművelet, de sajnos egyenlőre ilyenről még nem hallottam és az a sejtésem, hogy valószínűleg nincs is.
Mit sem foglalkozva azzal, hogy mennyire hidegek a sziklák az egyik legközelebbire ráülök. Felveszek pár kavicsot és a kispatak felé dobálgatom őket. Kesztyűvel kicsit nehezebben megy a célzás, de nagyon érzékeny a bőröm, tehát ha levenném valószínűleg el kéne használnom az egész testápolókészletemet, amit a Roxfortba hoztam. Édesanyám előszeretettel küldözgetett ilyen időben mindenféle meleg cuccot, aminek nagyon örülök, de valahogy mindig elfelejtette, hogy a télen kívül még van 3 másik évszak is, amíg itt vagyok. Így tehát a téli ruhatáram meglehetősen óriási, de a többi... persze nem azt mondom, hogy nincs ruhám az átmeneti időszakokra vagy nyárra, de télen szinte mindennap más ruhában vagyok – ez persze erős túlzás a részemről.
Néha azt hiszem, hogy tudatosan várok valamire. Valamire, ami elindít egy cselekményt, ami újra lázba hoz és kicsit visszaringat a régi kerékvágásba. Ritkán elgondolkozok, hogy a sors direkt tette azt, amit tett velem, tehát felesleges a múlton rágódnom, ha a jelen sokkal többre hivatott. Valahol, valaki azt szeretné, hogy boldog legyek és ne éljek a múltban, ne akarjak visszamenni és megváltoztatni azt, ami történt. Sejtem mire lenne szükségem... valakire! Valaki, aki meghallgat és megért. Egy barátra.
A fű a szél játékától megmozdult, mintha azt jelezné ő itt van és meghallgat. Igen, a természetnek füle van és a legjobb hallgató társaság, akit csak el tudnék képzelni, de most nem erre van szükségem. A természet csodálatos, de a természethez az emberek is hozzátartoznak és most egy olyan valakivel szerettem volna beszélni, aki a saját nyelvemen szól hozzám.

Euphh.

*Az iskolában megszólaltak a hatalmas harangok : ezek a takarodó eljövetelét jelezték. A prefektusok unottan felvették csizmájukat, kimentek a hálószobából, maguk mögött leoltva a villanyt. Vaszilij aludni próbált. Elején úgy érezte, hogy ez sikerülni fog neki: de valami mindig megzavarta - hol egy ajtónyitás, hol annak záródása, hol a hugrabugosok beszélgetése. Vaszilij fejére húzta párnáját, a fal felé, tehát befelé fordult. Az oldalán feküdt, hálóköntösében. Amikor minden végleg halknak hallatszott, Vaszilijnek pont akkor ment el a kedve az alvástól, pedig az ágy meglepően kényelmes volt. Most a hugrabugosokkal aludt együtt, hisz a mardekár hálórészét, a déli szárnyat elöntötte a Fekete-tó vize. Ő tudja, hogy mi történt ott, abban a pillanatban, hisz akkor is aludni próbálkozott: ezt a gondolatát viszont magával viszi a sírba. Az idő, az éjszaka viszonylag csendesnek ígérkezett, habár kint hűvös szél süvített, bár a süvítés kicsit csalóka volt megnevezésképpen, mert épphogy csak fújdogált. Vaszilij itt, a Roxfortban igazán még nem bírt egy jót aludni, most sem akarta megtörni megszokott rendjét. A rossz minőségű fűtőtest, amit még 25 évvel ezelőtt szereltek be, hozta a formáját. Kegyetlen hideg volt a szobába, megnehezítve a kényelmes alvást. Vaszilij takaróbélése sokkal kisebb volt mint maga a huzat, és őszintén szólva a bélés elég vékonyka volt, ilyen zord körülmények között. Rendelt egy mugli varrónőtől még egy bélést, amit a mostani mellé tesz be a huzatba, ám ez még nem készült el, bár Vaszilij ösztönözte a varrónőt, felárat ígérve munkájáért. Felvette szürke pulóverjét, rákötve talárját, mely erősen reklámozta, hogy a mardekárba jár. Ezekben az időkben, pláne a Roxfortban nem volt ez valami nagy előny. Felhúzta enyhén lilára fagyott lábujjaira prémbundával bélelt zokniját, majd felvette a híres-neves bakkancsát, amit annyira szégyellt háztársai előtt. Cipőfűzés közben egy kicsit elakadt a lélegzete, amikor is a vele szembe lévő ágyon alvó Rory Williams nyelt egy édeskéset. Felsóhajtott, majd elmosolyodott. Szokás szerint felhúzta ujjaira kesztyűét, felvette kviddicssapkáját, majd zsebébe belerakott még egy kesztyűt, a kitudja mi történik esetekre. Majd odament faragott éjjeliszekrényéhez, valóban szép munka volt, megfogta a legfelső fióknak díszes vas kihúzókáját, majd szépen-lassan kihúzta azt. Többször meg-megállt, hisz olajozatlan, régi szekrénye többször is hangosabban csikorgott a kelleténél, ilyenkor egy kicsit visszatolta, körülszaglászott, és újra elkezdte húzni. Majd amikor teljesen kihúzta, belenyúlt annak legmesszebbi pontjára, előhúzta féltve őrzött tiszafapálcáját. A pálca egy része csillogott az ablakon beszűrődő holdfény miatt, habár ez a csillogás kicsit halovány volt. Átvette a pálcát balabbik kezébe, majd a jobbik kezével visszatolta a szekrényt. Majd odasétált, settenkedett az ajtóhoz, az ajtó mellett lévő székről felvette kabátját, egy vastag, fekete bundakabátot. Rátette jobb kezét a kilincsre, a balban a kabátját fogta. Majd kinyitotta az ajtót, szépen halkan, még egyszer visszapillantott az alvó társaira, majd határozottan kilépett a folyosóra. Jobboldalról Draco közeledett, bátran előbújt rejtekhelyéről: nem szeretett a falhoz simulva bújkálni, hisz fekete kabátját, amelyet közbe felvett, nemigen lehetett barnának nézni. Draconak udvariasan odanyújtotta kezét, majd sürgős okokra hivatkozva továbbsietett, az üvegház felé. Draco elmosolyodott, miután Vaszilij megköszönte neki a segítségét, hogy nem köpi be a tanároknak. Vaszilij már sokszor kisurrant, kevésszer csípték el őt, ez részben annak köszönhető, hogy általában errefelé Draco szokott ez idő tájt "járőrözni". Ezzel letudta a prefektusokat, most már szabadon rohanhatott. Az üvegajtóhoz lépve megijedt, hisz kint megmozdult valami. Szerencséjére csak a lámpa világítófejét fújta meg a hideg, nyirkos levegő. Tudta, hogy hova akar menni. A Békalencsés patak felé tartott, amelyre a patak jelző elég erős volt, hiszen egy kis pocsolyánál többet nemigen láthatott belőle senki emberfia. Hosszú fadarabnak látszó pálcáját átvette jobb kezébe, erősen szorítva azt, hisz a varázslók világában sokszor ez jelentette a különbséget élet és halál közt. Egy pillanat. A hó elkezdett szakadni, aminek Vaszilij nem nagyon örült, hiszen nem öltözött fel túlságosan. Pulóvere, talárja és fekete prémkabátja volt rajta, lehet hogy nem fog fázni, de csak lehet. Majd a patak felé indult, lábait futásra ütemezve. Gyakran nézegetett hátra, ez jelentette neki a biztonságot. Amikor meglátott az úton egy emberkét, gyorsan behúzódott a közeli park fáinak megnyugtató biztonságába. Nem tudta, hogy mi fogja várni a pataknál, csupán gondolkodni szeretett volna. Egy kis idő után az útról letért, keresztül kellett vágnia az erdőkön. Sokáig ment az erdőben, köszönhetően annak, hogy eléggé sáros volt a talaj, az olvadó hónak köszönhetően, amely most ugyancsak alábbhagyott siető zuhogásában. A tó körül érdekes fák nőttek, élték itt mindennapjaikat. Törzsük óriási volt, ha csak azt láttuk volna, könnyen azt képzelhettük, hogy hatalmas koronája van, de amint az ember kicsit feljebb emelte fejét, mikor alatta állt, észrevette, hogy képtelenség történt, hisz aránytalanul kisebb volt a fák lombja, a vaskos törzshöz viszonyítva. Majd amikor közelebb ért a kis patakhoz, már hallotta annak suhogását, a békák kuruttyolását, kiválóan láthatta a víz tetején úszó békalencséket. Vaszilij úgy gondolta, hogy innen kaphatta a patak a nevét, bár a mai világban ilyesféléket nehéz tudni. Majd amikor fejét egy kicsit balra fordította, meglátott egy fekete alakot, melynek arcát elmosódottan tükrözte vissza a gyönyörű víz, melyet annyi idő óta nézhetett, untalanul. Varázspálcámat készenlétbe helyeztem, az alak felé tartva azt, nagyon lassan közeledtem. Úgy mozogtam, mintha szúrni készülő vívónak készülnék, de hát, szégyellem, de ez rengeteg ember életét mentette már meg. A mai világban nem lehetett bízni senkiben. Majd a cipőm hirtelen a sárban elcsúszott, óriásit zakóztam, rendesen megütve magamat. De ami rosszabb volt, hogy a fenekem tiszta sár lett. Nem is volt olyan tiszta ez a sár. A lány kuncogott, mintha érezte volna, hogy mögötte vagyok. Majd megfordult. Álomszép kép. Vaszilijnak elállt a lélegzete, kapkodva felállt, és próbálta magáról lesöpörni a sarat. Va.. Va.. Vaszilij vagyok, a mardekár diákja, örülök, hogy megismerhettem. A nevét megtudhatnám?Majd nagyot mosolygott, szép mosolyát a lány felé célozva. Majd bal zsebébe becsúsztatta a varázspálcáját, és elnézést kért a kellemetlenségekért. Újra barátok közt érezte magát.   

A patakra meredtem az üres, bamba tekintettemmel Nem számítottam rá, hogy bármi megzavarhatna, azt hittem teljesen egyedül leszek. Bár nem csodálkoztam volna, hiszen ez egy jó ideje így megy. A sárvérűeket ki kell utálni, mert mások, mint a többiek. Még a régi barátaim is keresztül néznek rajtam és szerintem, ha lehetne még át is mennének rajtam, mint egy szellemen. Igaz a mondás miszerint bajban mutatkozik meg ki az igaz barátod, persze akad, aki ugyanúgy elbeszélget velem, csak éppen alkalmunk nincs rá. Minden megváltozott ebben a hülye rendszerben.
Mögöttem mocorogni kezdett valami, idővel rá is jöttem, hogy valaki siet idefelé és a lába alatt lévő kavicsok koccanása az, ami hangot kelt. A pálcámhoz nyúltam, ami most a kabátomban volt és felkészültem, hogy bárki jöhet. Lehet ezen múlik az életem, talán repülök a suliból és egyenesen a halálfalók karmába visznek majd, hogy megöljenek. Istenem! Ennyire nem parázhatok. A sziklák takarásából egy átlagos magasságú, ismerős alak lépett ki. A pálcáját felém szegezve jött, de még mielőtt bármilyen rontást is rám küldhetett volna elcsúszott a sárban. Nagy meglepődöttségemben kinevettem, ami nem volt szép, de nem bírtam ki kuncogás nélkül – a másik megoldás meg, hogy tiszta vörös legyen a fejem a visszatartott röhögéstől megint csak ki volt lőve.
Éppen nyújtottam volna a kezem mire ő már fel is pattant, valószínűleg kicsit szégyenkezett amiatt, hogy elesett. Igazából látszott is rajta, hogy elpirult, de nem akartam már mondani neki, hogy ez elég gyenge támadás volt és simán kiütöttem volna a ringből. Ez persze igazán nagy szó... mármint, hogy én akárkit is kiüssek, hiszen nem a párbajokról vagyok híres.
- Igen azt hiszem tudom ki vagy Vaszilij, már beszélgettünk egyszer – mondtam, majd arra a futóbeszélgetésre gondoltam, amit az egyik folyosón ejtettünk meg.
Visszaemlékezve elég gyatra és erőltetett kommunikáció folyt köztünk, mert Vaszilij éppen nem volt túl jó kedvében. Fel-alá járkált és miközben én, mint idegen, próbáltam nyugtatgatni rám se hederített. Végül megelégeltem a dolgot és faképnél hagytam mondván, hogy érthetetlen bunkókkal nem foglalkozok. Később valamelyik barátnőm hencegett róla, hogy mennyire bele van esve egy Vaszilij nevű fiúban, aztán persze meg kellett mutatnia a kiszemeltjét és amikor megláttam egyből felismertem őt.
- Pontosabban beszélgetni próbáltam veled – mondtam, mintha még mindig meg lennék sértődve a régi incidens miatt. - De akkor nem volt alkalmunk bemutatkozni. Szóval Euphemia vagyok és a hugrabug házat gyarapítom okosságommal! - büszkélkedtem.
Majd végig nézve rajta, eszembe jutott, hogy micsoda műsort vágott le bemutatkozóként.
- Amúgy jól vagy? Mármint arra gondolok, hogy nem ütötted meg magad vagy valami? Elég szépet estél – nevettem fel újra. - Szerintem valami tisztító bűbájjal megszabadulhatnál attól a piszoktól ott – mutattam a nadrágjára. - Bár, ha nem zavar...