Békalencsés kispatak

Euphemia

*A hó még mindig szakadt,a vastag hóréteg egy része, méghozzá a legalja, már olvadni is kezdett, ennek köszönhetően csúszhatott el Vaszilij is, szerencséjére a lány valójában jólelkű volt, nem kívánta a halálát. A lány szemében látszódott egy kis szánakozás is, bár ezt a fiú nem vette a szívére. A lánynak gyönyörű, szőke haja volt, mint a tavaszi réteken repülő pillangók szárnya,úgy csillogott a hóesésben. A fiú fantáziája egyből megindult, amint a lány gyönyörű arcát is meglátta. A lány szemei kicsit jámborabban kezdtek csillogni, amikor rájött, hogy Vaszilij nem akar neki bajt okozni. Majd felállt, miközben a lány felé fordult, habár utólag visszaemlékezve a lány mintha segíteni szeretett volna a fiúnak, hogy felálljon. A fiú egyenesen állt, miközben a lány körüljárkálta őt, mosolyogva és kuncogva. A lány valami nagyon illatos, finom és nőies parfümmel volt befújva. Testalkata kecses volt, amely nagyon tetszett Vaszilijnek. A fiú el volt varázsolva, nem tudott odafigyelni a lány kérdezgetéseire. Nem az volt a baj, hogy nem figyelt oda, hanem az, hogy túlságosan koncentrált, pont a lányra. Szerette volna megismerni, a lány elvarázsolta őt.  Gondolkodása után észrevette, hogy a gatyájára rászáradt a sár, és azt is érezte, hogy a vállára esett hó elolvad, majd erre még rá is esett egy kis eső. Reszketett. Vastagon volt felöltözve, de az biztos, hogy kevésbé fázott volna, ha nincs rajta semmi ruha.

Hogy mi történt akkor?
-----------
Vaszilij megbeszélt egy lánnyal egy találkozót. Előre leszögezem, hogy ez a lány nem Euphemia volt. Vaszilij tudta, hogy ennek a lánynak nagyon tetszik. Ez kicsi önbizalommal töltötte el, habár nem emlékezett tisztán, hogy hogyan is nézhet ki ez a lány. Biztos szép, de ugyebár semmi se biztos, csak a halál (??). Visszatérve a lényegre. A találkozóra délután került volna sor, miután befejeződtek a tanórák, és már csak a szakkörök és különféle edzések maradtak hátra. A lány egy folyosón akart találkozni  Vaszilijjal, a találkozó helyszínéről érdekes módon egy levelet írt. A lány kétségkívül szépen írt, ám ez a levél elég csapnivaló külalakot öltött, lehetséges azért, mert miközben írt, a lány keze remeghetett. Mielőtt a találkozóra elindult volna Vaszilij, felvette kedvenc pólóját, és a szabályt megszegve sétált a folyosón, talár és pulóver nélkül. Majd amikor megpillantotta a lányt, meglepődött. Odalépett a fiú a két, azaz KETTŐ darab lányhoz, és mind a kettőt köszöntötte, erre az alkalomra megtanult versikéjével (??). Majd Vaszilij a szőke lány szemébe nézett. Egy pillanatra elállt a lélegzete, olyan gyönyörű látványt nyűjtott a lány. Vaszilij egyből beleszeretett, és észre se vette azt, hogy a lány, aki meghívta őt a találkozóra elsétált, kipirult arccal odébbállt. Otthagyta Vaszit és a leányzót. És Vaszilij tudta, hogy a lány a nagy Ő. Az Igazi...Beszélgettek, de egész beszélgetés alatt Vaszilij el volt varázsolva. Nem bírt ésszerű válaszokat adni a lánynak, aki ezt megbosszulva, kicsit mérges arccal magára hagyta a fiút. Egy világ tört össze benne.
---------------

 Már akkor szerette. És most, újra összefutottak. Akkor is a kispatak felől futott vissza, az iskola fele. De most, most nem akart elfutni. Most a lánnyal akart lenni. Euphemia. Nagyon szép név - elmosolyodott. Figyelj, nincs kedved valamit csinálni? Szerintem látszanak az érzéseim.Valóban szerette a lányt, és ez ellen nem bírt semmit se tenni, még ha ezt szégyellte is a háztársai előtt. Amikor meglátta a lányt, az erős, rendíthetetlen, keményszívű srác megtört. Gyengéd, szerelmes kis palotapincsi vált belőle. Majd a lány megkérdezte tőle ennél a gyönyörű pataknál, hogy szeretne-e valamit kezdeni a nadrágjával. Nem válaszolt, csupán elmosolyodott. Majd zsebéből előhúzta a varázspálcáját, nadrágjára irányítva azt, és kimondva a varázst: Suvickus. A nadrágról a kosz eltűnt, de azon a helyen, ahol a varázs hatott, valahogy a nadrág világosabb lett, mint a többi részén valójában volt. Majd megkérdezte a lánytól, hogy mit érez iránta, tetszik-e a lánynak a kinézete. Majd miközben a lány elrebegte a választ, a fiú lehajolt a földre, és kezével összesöpört egy kis havat. Ez történt a lány háta mögött, úgy, hogy az nem láthatta. Majd az összekotort havat hógolyóvá gyúrta, és gyengén megdobta a lány hátát, mire az leesett a földre. Hangos kacagás tört ki. Ismét gyerekek lehettek, és egy kicsit elfelejthették a háborút. Mint a mugli kisgyerekek, gondolta magában Vaszilij. Majd úgy gondolta, hogy egy kicsit eltér a mugliságtól, és elővette varázspálcáját, és a lány felé irányította azt. Aqua Eructo!- mondta ki, mire langyos, kis mennyiségű víz csöppent a lány ruhájára. Majd rohant, hogy elkapja a lányt, ekkor ismét megcsúszott, és egész testével beleesett a környék legnagyobb sárkupacába. Tiszta sár lett, de nem érdekelte. A lánnyal szeretett volna játszani. Remélte, hogy a lány viszonozza a játékot. Akarta, hiszen visszaemlékezett az első találkozásra. Már akkor beleszeretett a lányba, habár azt nem érzékeltette. Ami lehetőséget elhalasztott, azt most próbálta bepótolni. A lány egy pillantással elvarázsolta őt, és Imperio átok nélkül is bele ugrott volna abba a bizonyos kútba.

Maya C. Leigh

Gyógynövénytan óránk volt a Hugrabugosokkal nemrég. Nem vagyok annyira oda a tárgyért, sose jött be, ezek a folyamatos kínlódások a morgáccsal és társaival... nem vagyok én kertész, meg adrenalin vadász se, hogy hülyeségből bubógumó gennyel kenegessem az arcom. Egyszóval nem az én világom az egész, de valahogy túléltem, mint az eddigieket is. Egész jó jegyeket tudok szerezni, ha odafigyelek, de nem tud igazán lekötni. Óra után levettük a védő ruházatot s ki-ki elindult dolgára: ez volt a délután utolsó órája számunkra. Annyira nem voltam még éhes, hogy vacsorázni induljak, és nem akartam a többiekkel se most annyira együtt lenni. Szeretem háztársaim, de az órákon kicsit sok volt belőlük, jó lenne valami változatosság. Így óra után én hátra maradtam kicsit s nem épp a megszokott útvonalat választottam. A kispatak felé ritkán járnak, persze a felsőbb évesek mind ismerik, de nem a csúcsok csúcsa a hely, így nekem tökéletes.

Ahogy elérem a kívánt helyet, kiválasztom az egyik mohos sziklát s talárom eligazítva szépen fel is ülök rá, táskámat lábam mellé teszem, hátam pedig a kastély falának döntöm. Így relaxálok kicsit, majd támad egy ötletem. Ettől vezérelve nyúlok a táskámhoz, s némi turkálás után penna meg pergamen kerül elő, meg egy alátét íráshoz. Felnézek az égre, pennám végét pedig számhoz érintem, majd találomra kezdek írni gondolatokat szépen sorba. Átolvasom, satírozok, átírok. Közben gyakran felnézzek, hogy mindent, ami körülöttem van, beépíthessek, felhasználhassak. Minden pillanatnyi benyomást és jelenséget. Közben magamban még énekelgetek is.

-"And be a simple, kind of man.
Oh be something, you love and understand. "-a Lynyrd Skynyrd dalát szeretem játszani is, énekelni is. Hangom is van hozzá, így még nem is kellemetlen annak aki hallja esetleg, bár nem hinnm, hogy valaki is erre fog járni. De az élet néha meg tudja lepni az embert...

Morgan Williamson

Végre vége a mai óráknak, és azt csinálhatok, amit csak akarok. Szerencsém, hogy éppen gyógynövénytan volt, legalább kicsit élveztem is valamit ezen a napon. Ráérősen indulok el, de nem a kastély felé. Végre nincs hó, nincs hideg, a növények épp most kezdenek hajtani, és az üvegházak körül mindig akad jó néhány különlegesség csak úgy, elszórva. Gondolom a lehullott leveleket, elvirágzott növényeket csak úgy bedobják valahová, ahonnan aztán a szél a magokat elhordja idáig. Mosolyogva dörzsölöm meg a karjaimat, nem azért mert fázok, hanem mert izgatott vagyok. Még az is lehet, hogy valami érdekes növényre bukkanok, amit begyűjthetek! Mivel tudtam, hogy ma az utolsó órám hol lesz, a táskámba előre bepakoltam pár holmit, ami jól fog jönni, ha egy kis hajtást ki szeretnék ásni. Jó lenne még sötétedés előtt végezni mindennel, ezért megszaporázom a lépteimet.

Ahogy egyre közelebb érek a kispatakhoz, hangokat hallok. Mintha valaki énekelne…  Engem nem zavar, nekem szükségem van arra a helyre, mert már elterveztem, hogy ott keresek növényeket. Előveszem a táskámból a kis könyvemet, amit még anyámtól kaptam, hogy könnyebben felismerhessem azt, amiért jöttem. Mikor már elég közel kerültem a fiúhoz, szélesen elmosolyodok. Alig néhány perce váltak el az útjaink óra után.

- Hye! – köszönök rá barátságosan. Furcsa, hogy épp itt találkozunk, azt hittem a gyógynövénytan után szinte menekülni fog a kastélyba. A legtöbben ezt teszik, sokan nem is értik, hogy mire jó egyáltalán ez a tárgy. Ledobom a táskám a fal mellé, aztán végigsimítok a falon húzódó repedéseken. A talajhoz közelebb keskeny indákkal kezdte már benőni valamilyen kúszó növény. Azt hiszem már van ilyen levelem, szóval most nem állok neki tépkedni belőle.
- Hát te? O, bocs… zavarok? – észbe kapok, hogy talán megzavartam valamiben, ezért inkább elkezdek a saját dolgommal foglalkozni. Semmi közöm hozzá, hogy mit csinál itt, és nem akarom, hogy minden lében kanál izgága libának tartson, mert nem vagyok az. Mondjuk, azért remélem elmondja, hogy miért van épp ezen a viszonylag kihalt helyen.

Maya C. Leigh

A mai napom is nyüzsgős volt, akárcsak az összes többi. Egész nap órák, vagy köztük az ismerősök. Az órán teljesíteni kell, nem okozhatok csalódást sem magamnak, sem az oktatóknak, akik azért szoktak bízni benne, hogy ha kapunk valami sarokba szorítós kérdést, én legalább valami hasznos tippel tudok szolgálni, ami előre mozdíthatja az óra menetét. Na meg a többiekkel is foglalkozom, valamelyest társasági ember vagyok, nem vonhatom ki magam a dolgokból csak úgy. A hollós közösség bár különcökből áll, azért a kemény mag elég összetartó és nem szeretném pozíciómat feladni éppenséggel. Ez ki tud meríteni, igen csak igénylem a magányt, vagy a kis létszámú társaságot ilyenkor, épp ezért nem szoktam rögtön a vacsorához loholni a többiekkel. Amúgy se vagyok valami marha, hogy ha megrázzák a kolompot, csak csődüljek...Így hát rendesen eltöltök valamennyi időt társasági szempontból redukált közegben, ha csak nincs halaszthatatlan dolgom éppenséggel.

Most, gyógynövénytan óra után is épp ennek a szokásomnak áldozok ezen a félreeső helyen. Egy-két diák ha rövidíteni akar átmegy erre, de akkor se forgalmas hely, meg azok úgy is sietnek, így nem foglalkoznak velem túlzottan, ha erre járnak. A természet zajaitól eltekintve csendes ez a hely, jó, hogy rendezzem gondolataim, ezt ki is használom, ahogy álmodozó tekintettel meredek környezetemre. Majd beugrik, hogy ezzel lehetne valamit kezdeni, egész pontosan megírni. Épp ezért nyúlok a táskám után, hogy írószerszámaim előszedve munkához láthassak, s pár másodperc múlva pennám fürgén serceghessen a pergamenen. Persze a környezetemet is megfigyelem közben, hiszen ez fontos ilyenkor. Mellette meg énekelgetek, egy kedvenc dalt. Nem is figyeltem fel rá, hogy énekelni kezdtem, csak reflexből jött, és akkor tűnik fel, amikor valaki rám köszön s ezért abba kell hagynom, hogy válaszoljak.

-Szervusz!-egy pillantást is vetek a kellemes női hang forrása felé a pergamen felett. Ahogy meglátom Mayát, egy mosoly suhan át az arcomon. Nemrégen voltunk együtt órán. Bírom a lányt, kellemes társaság tud lenni, de szemmel láthatólag most mással van elfoglalva, így én sem szólok, csak leírok két szót, majd heves satírozás jön, és egy javítás. Persze már nem éneklek, a világért se szeretném idegesíteni a másikat. De kapok két kérdést is viszont hamar, amikre meg is felelek.
-Én ide jöttem kicsit kikapcsolni. Elég nyugis hely hozzá. Meg írni is jól lehet itt. De nyugi, nem zavarsz.-válaszolok, s megeresztek egy mosolyt ismételten neki címezve, majd most kicsit félreteszem a firkálmányt és azt figyelem, hogy ő mit mesterkedik éppenséggel a növényekkel.
-És te? Netán valami házi vagy szorgalmi?-kérdezek vissza, hiszen nem emlékszem, hogy kaptunk volna ilyesmi feladatot most. Lehet elkerülte a figyelmem. Hiába, elég feledékeny tudok lenni néha... Közben azon is igyekezem, hogyha rám néz, sikerüljön szemkontaktust létesíteni, mivel úgy szeretek beszélgetni, ha ez megvan. Így nem szalasztom el a másik egy rezdülését sem.

Morgan Williamson

Mosolyogva figyelem, ahogy Morgan pennája vidáman serceg, táncol a pergamenen. Nyilván nem valami házi feladatot ír, ahhoz túl boldogak a mozdulatai. Amíg ő az írással foglalatoskodik, én letérdelek a táskám mellé, és előveszem az ásáshoz szükséges holmikat. Egy kis cserepet, meg egy hasonlóan aprócska ásót. A legtöbben nem foglalkoznak ilyesmivel, sőt furcsának is tartják, hogy nekem egyáltalán miért vannak ilyen kertészkedéshez való szerszámaim. Nos… én sem tudom, hogy miért jó az, hogy mindenféle gyomnövényt kiások a birtok talajából, és egy kis cserépben nevelgetem az éjjeliszekrényemen. Fogalmam sincs mi értelme van, mégis nekem nagy örömet okoz. Alkotni, gondoskodni… nincs ebben semmi rossz.

Felegyenesedek, és elkezdem a környéket pásztázni valamilyen érdekes, vagy kedvenc növény után, ujjaim közt pörgetem a kis ásót, mint más a pálcáját szokta. Szórakozottan pillantok fel a fiúra, miután az első gyors szemle nem bizonyult eredményesnek.
- Írni? Én is szoktam, de itt még nem próbáltam. Te mit írsz? – mosolygok, és mivel valószínűleg tovább kell majd keresgélnem mint gondoltam, ezért inkább oldalammal a falnak dőlök, és rámosolygok. Mélyet szippantok a ,,majdnem tavasz" első fuvallatain érkező édeskés illatból. Mint az eső utáni kellemes levegő, olyan ez is, csak eső nélkül. Az olvadt hótól nedves a föld, ettől lesz kicsit más, sokkal frissebb, de mégis éles, metsző ez az illat. Becsapós ilyenkor az időjárás, a napon már meleg van, az árnyékban viszont pár perc alatt át lehet fagyni. Figyelem, ahogy félrerakja a pergament, így én is lerakom a kezemben lévő dolgokat a táskám tetejére.

- Nem volt ilyen házi, ne aggódj. Magamnak csinálom. Szeretek mindenféle növényeket begyűjteni. – mosolygok szélesen, és végigsimítok egy zsenge levélkén, amit alig pár napja hozhatott a növény. – Szeretem figyelni őket, ahogy növekednek. Megfigyelem miket csinálnak, vannak-e különleges tulajdonságaik. Albumot is készítek, amibe lejegyzek mindent. Elég gyerekes, tudom de… én szeretem csinálni.
Nem igazán beszélek senkinek sem erről a hobbimról, mert a legtöbben nem értik meg. Az album, amit folyton csinosítgatok, tele van préselt levelekkel, virágokkal, adatokkal és rajzokkal, amiket régi könyvekből másoltam ki. Nem nevezném magamat különösen szorgalmasnak, de ami érdekli az embert, arra nem sajnálja elhasználni utolsó csepp energiáit is. A nagy mosoly az arcomon lassan halványodik, ahogy gondolkodok. Régen mindig anya volt az, akivel eljártunk levelet szedni, lepréseltük és beragasztgattuk. És ezt már soha többé nem tehetjük meg. Bánatosan csóválom a fejem, és egy pillanatra le is hajtom, hogy erőt gyűjtsek. Mikor felnézek, keresem a fiú tekintetét, már újra mosolygok, de a szemembe még nem szökött vissza a vidámság.

- Szereted a zenét? Csak onnan gondolom, hogy az előbb énekeltél valamit… nem ismerem, mi volt ez? – kicsit el is pirulok, hogy ilyen keveset tudok a témában, de hát senki sem tökéletes. Keresek egy kényelmesnek tűnő követ a közelében, és a taláromat gondosan magam alá hajtogatva leülök rá. Az ásás és az önszorgalmi kertészkedés ráér, sokkal jobban érdekel most az, hogy beszélgethetek. Egész nap csendben ülni egy olyan fecsegős lánynak mint én, kész kínszenvedés! A zene, az tényleg egy kiút ebből a világból, kiadhatod magadból a gondolataid, és ha szerencséd van még valaki meg is hallgat.

Maya C. Leigh

Éppenséggel alkotok, amikor más is megjelenik a helyszínen. Köszöntöm is a lányt ahogy illik, de miután Maya egyelőre a saját dolga után néz, én is inkább a papirosommal foglalkozom, meg azzal, hogy sikerüljön lejegyezni, ami a fejemben van. De ez nem tarthat sokáig, mert úgy, hogy Maya itt van, már megváltozott a dolog valamelyest. Nem negatívan, mert egyáltalán nem zavar a jelenléte, csupán más gondolatok, más szálak bontakoznak ki s sokkal inkább célravezetőnek érzem, hogy beszélgessek vele kicsit, aztán ki tudja? Lehet, hogy lesz ebből valami, lesz foganatja. Épp ezért a korábban feltett kérdésére válaszolok, mire ő visszakérdez. Nem fogalmaztam pontosan, így a kérdés nyomán ezt meg kell tennem.

-Verset. Te miket szoktál alkotni?-kérdem őszinte kíváncsisággal, hiszen ezt még nem tudtam eddig évfolyamtársamról, de valahol el kell kezdeni. Most talán jobban is megismerhetem, hiszen itt sokkal jobbak erre a lehetőségek, mint mondjuk valamelyik két óra közti szünetben, ahol mindenkinek megvan a maga klikkje. Persze a korábban feltett kérdésemre kapok feleletet, ami megnyugtat. Nem hiányzik még plusz feladat, az RBF-év kínlódás miatt van bőven dolog és tennivaló. Túlságosan bőven, ha engem kérdeznek, pedig én még egy szorgalmas ember vagyok, meg gyorsan tanulok.

-Megnyugtattál. Elég így is a mai adag, el kell vele szöszmötölni majd sokáig...-egy képzeletbeli izzadságcseppet is letörlök színpadiasan a homlokomról s hozzá vigyorgok, majd folytatom a mondókám. -Szerintem nem gyerekes amit csinálsz. Azok alapján, amit elmondtál, inkább van tudományos jellege és ismeretszerző igénye. Ez semmiképp sem gyerekes. Egyébként meg mindenkinek megvan a maga kis heppje, amit szeret csinálni, olvasni, meg még sorolhatnám. A tied valamelyest kreatív kedves Maya.-mosolygok rá biztatóan. De hosszan beszéltem! Húha, kezdem levetkőzni vele szemben a lakonikusságom, hova fog ez vezetni! De nem gondolhatok sokáig erre, mert látok valami árnyékot átsuhanni a másik arcán. Találkoztam már ilyesmivel. Ami azt illeti, nem is egy esetben itt a kastélyban és pontosan tudom, hogy ez emlékezést jelent, olyat, ami keserű és veszteségről árulkodik. Ezt érdemes lesz észben tartanom, hogy Mayának is van velemi ilyesmi jellegű tényező a lelki világában. Eddig jutok elemezgetésemben, amikor újabb kérdést kapok.

-Aha, zenélgetek is éppenséggel. A zene fontos dolog az életemben, kicsit olyan, mint másnak a levegő. Bár hogy a dalt nem ismerted, nem lep meg annyira. Régi dal ez, még az 1970-es évekből. A Lynyrd Skynyrd zenekar dala. Szép és érzelmes dal, van akinek már nyál. Tulajdonképpen a zenekar tagjai az anyukáik által mondott bölcsességekből írták meg a szövegét és a dalban is egy anyuka beszél a fiához. Esetleg játszhatok is neked valamit, ha gondolod.-mesélem neki s mondókám végén még egy felvetéssel is élek. A táskám tértágított, így akad benne egy s más, ami nem feltétlenül tanórai felszerelés... mint a gitárom például.

Morgan Williamson

 Ujjaim közt szórakozottan kezdem el morzsolgatni a karkötőm láncát. Mindig ezt csinálom, ez afféle pótcselekvés. Lepillantok az ékszerre, ami a feltűrődött talár ujja alól előbukkan. Rengeteg kis ezüst medál fityeg rajta, mindegyiknek története van. A kedvenc darabjaim azok, amik a Roxforttal kapcsolatosak: egy kis Roxfort címer, egy Hugrabugos, egy miniatűr pálca… kedves emlékek egytől egyig. Lassan körbetekerem a karkötőt a csuklómon úgy, hogy mutatóujjam a láncba akasztom, és óvatosan húzom. Még anyám tett rá egy bűbájt, ami nem engedi, hogy elszakadjon vagy elveszítsem. Ő ismert engem annyira, hogy tudta mennyire ügyetlen vagyok, és első adandó alkalommal elhagynám valahol.

Halvány mosoly fut át az arcomon, ahogy Morgan rákérdez, hogy mit is szoktam írni.
- Regényeket írok, meg mindenféle romantikus sztorikat. Szeretem a cukormázas történeteket, még anyukám tanított meg rá, hogy hogyan kell ilyesmit írni. Oda kell figyelni sok mindenre, nem elég csak úgy nyáladzani. – kuncogok jókedvűen, és elkezdem pásztázni az alattam elterülő növénytakarót. Olyan nincs, hogy itt nincs semmi érdekes!

Ahogy a zenéről beszél, kicsit elkalandoznak a gondolataim. Ugyan én nem hallgatok ilyesmit, azért azt tudom, hogy milyen klassz dolog a rajongás. Régen mennyit táncoltunk, énekeltünk a barátnőimmel még otthon! Vidám, semmitmondó dalokat hallgattunk, üzenetek nélkül, csak azért mert mindenki más is ilyesmikkel szórakoztatta magát. Persze én is bírom a komolyabb darabokat is, de mostanában sokkal kevesebbet hallgatom őket, mint rég. Így is túl sokat gondolkodok, túl sok a melankólia.
- Nem ismerős még így sem… mondjuk én más műfajt hallgatok. Meg aztán ott vannak a balladák is. Szereted őket? Olyan különösek, rejtélyesek.
Ahogy ezen gondolkodok, és Morgan felajánlja, hogy eljátszik egy dalt, megpillantok egy különösnek tűnő növénykét, annak legfrissebb hajtásait.
- Várj! Talán megvan amiért idejöttem! – felpattanok, és a táskámhoz sietek. Leemelem a tetejéről a szerszámaimat, és már megyek is a növényhez. Oh, ha valami különlegesség lenne…! Ha mondjuk két növényfajta véletlen kereszteződése lenne! Hatalmas izgatottsággal állok neki kiásni az apró kis tövet, szinte el is felejtem, hogy társaságom van. – Bocs, csak… ez különlegesnek tűnik. Még nem láttam ilyen formájú leveleket. – érintem meg óvatosan a halványzöld kis hajtásokat – Ha találnék valamit, ami esetleg egy furcsa hibrid, akkor jobb jegyet is kaphatnék az RBF-fen. Szerinted? – fordulok felé vidáman, és belehelyezem a növényt az apró cserépbe.

Milyen kis törékeny! Óvatosan fogom a kezembe a cserepet, és izgatottan figyelem a tartalmát. Nyújtom a fiú felé, hogy lássa ő is.
- Nézd! Szerinted is érdekes? Mármint nem az, hogy növény, hanem hogy nem láttunk még ilyesmit. – ahogy nyújtom neki a cserepet, kicsúszik a kezemből, és egy kőre zuhan. Ilyen az én formám, egyszerűen nem hiszem el! Csak nézem, ahogy a kerámiadarabok szétrepülnek, az apró föld darabkák a növény körül elgurulnak. – Óóóóh. – szisszenek fel csalódottan, és keresem a pálcám, hogy egy egyszerű reparo bűbájjal összeillesszem a darabkákat. Sose sikerült még, de hátha majd most.

Maya C. Leigh

A Mayával való találkozás kellemes társalgásba fordul, amit éppenséggel nem bánok, az többnyire jól esik, még ha ezt jelen helyzetben annyira nem is lehet érezni, de a stílusom már csak ilyen lakonikus, ha nem muszáj, nem eresztem bőlére a szavaimat. Ez önkontroll, mert nagyon is hajlamos vagyok többet és hosszabban beszélni a kelleténél. Ez a visszafogottság lehet kicsit szenvtelen, de a beszélgető társamnak bőven ad lehetőséget a megnyilvánulásra, míg ha nem figyelnék erre, hát ki tudja. Persze kérdezek is annak érdekében, hogy a társalgás állandó legyen, sőt még többet is megtudhassak a lányról.
-Hát a lányok egy jó része szereti az ilyesmit. Persze már kevesek alkotnak is, de az jó, hogy te nemcsak olvasod, de gyártod is őket. -majd bólogatok, hogy ennek is megvan a mikéntje, a szabályai, mint mindennek a világon. –Verseknél se lehet csak úgy nekivadultan csinálni a dolgokat, értem mire gondolsz. Sőt, még kötöttebb is tud lenni esetenként, ami egyszerre segítő korlát, de akadályoz is bizonyos tekintetben. Például ahhoz a témához amit említettél, a gázelek elég közel állnak versek tekintetében. Régi perzsa költők által kitalált versforma, erősen kötött rímképlettel és formáját is ez határozza meg. Erős képiség illik a műfajhoz, amit már-már csöpögésként lehetne értékelni, főleg, hogy az egyik fő tartalmi vonal a szerelem, visszatérő kulcs motívum. –na tessék! Most kicsit elszabadultam, meg is lett az eredménye… figyelnem kell. De ezt követően picit változik a téma, most már a zenéről van szó és ismét hosszabb megnyilvánulásomnak lehet Maya szenvedő alanya.
-Gondoltam, nem lep meg annyira a dolog. –majd egy picit felszalad az egyik szemöldököm a zenei balladák rejtélyességét illetően. Úgy tudtam, hogy az a költészetben érvényesül, de lehet ő ismer zenében is ilyet, vagy netán valami klasszikus témára gondol, ami éppen nem ugrik be, mert azt ritkán hallgatok. De eddig juthatok gondolataimmal, mert Maya hirtelen bejelenti felfedezését, így én is inkább oda hajolok, hogy megnézzem, mi is az izgalom tárgya. Arcomon féloldalas mosollyal figyelem a lányt. Aranyos, ahogy lelkesen dolgozik s utána pedig ezzel kapcsolatban csicsereg. Ilyenkor, amikor az ember olyasmit csinál, amit igazán szeret, mutatkozik meg olykor a személyiségének egy-egy rejtett része, bár ez Maya esetében most nincs így, mert hasonlóan életvidámnak ismertem eddig is, de volt már olyan mogorva magának valóval dolgom, aki ilyen körülmények között tudott igazán megnyílni, mármint amikor a hobbijával foglalkozott.
-Hát ami azt illeti… -vakargatom kicsit meg a fejem kérdésére, majd gyorsan folytatom is.
-Szerintem ha van valami felfedezésed azt egy tudományos folyóirat felé kéne jelezned, akik értékelik és ha olyan, akkor publikálják is, ami neked és a házadnak is hozna dicsőséget, meg pontot is, de nem hinném éppenséggel, hogy az RBF esetében plusz lenne, mert ott a törzsanyagot kell ugye visszaadni. Egy RAVASZ-nál tudnám inkább ezt elképzelni. –nem akarok illúzióromboló lenni, de igazat mondok, valóban ezt gondolom és látom valószínűnek. Meg aztán pozitív vonulatokat is kidomborítottam. Majd a már „kimentett” növénykét felém nyújtja Maya és kérdez is.
-Hát ilyet tényleg nem láttam még, de nekem mind picit egyforma, hogy őszinte legyek. Mármint sosem kísértem őket kiemelt figyelemmel. –magyarázom, amikor sajnálatos dolog történik: a cserép kicsúszik Maya kacsói közül. Én gyors reflexeimnek köszönhetően utána kapok és félig-meddig meg is mentem a helyzetet, mert épp csak odakoccan a cserép és az alján lesz lyuk, amin a föld pereg ki.
-Azért így is ráfér a javítás… -mormolom inkább magam elé, mert a kis növény vészesen csúszik kifelé, ahogy a föld pereg alul.

Morgan Williamson

- Hát… azért én remélem az RBF-nél is segítség lesz. Ha másért nem is, legalább a növényeket jól ismerem. – hatalmas széles mosolyom egyre csak megy össze. Nem mintha naiv módon reménykednék egy jó jegyben, azt speciel ebből a tárgyból az önszorgalmú kertészkedés nélkül is megkapom. Az, hogy én valami tudományos cikket írjak, szinte ki van zárva. Nem érzek magamban annyi tehetséget, hogy mások elolvassák a szakmai kutatásaimat. Regényt írni más, az könnyebb. De hivatalosan megfogalmazni dolgokat, az már nem szokott menni. A házi dolgozataimba is mindig azért kötnek bele, mert nem elég tárgyilagosak. Ugyanakkor a munkám tekinthető elég alaposnak ahhoz, hogy valahová elküldjem, és talán megjelenjen.
- Gondolod, hogy van rá esély, hogy megjelenjen ilyen témájú cikk? – mosolyodok el halványan, épp amikor kicsúszik a kezemből a cserép. Meglepődve tapasztalom, hogy a fiú gyorsabb volt, mint én, és így meg tudta még fogni a levegőben. Aggódva tekintek a növényre, aminek nem is egy levele megsérült vagy letört. Talán még nem menthetetlen.
Nagyot sóhajtva nézem, ahogy a föld kipereg a repedésen keresztül. Nyúlok a cserép felé, hogy megtámasszam a növényt, megóvva attól, hogy a földdel együtt kipottyanjon.
- Mindig ez van velem. Folyton ügyetlenkedek. – mosolyodok el, de keveredik bele némi keserűség is. Olyan még nem volt, hogy nekem bármi is sikerült volna első próbálkozásra. Mindig legalább egyszer elbénázom a dolgokat, saját magam hátráltatva ezzel. – Kár érte. – érintem meg az egyik törékeny levelet. – Szerettem volna látni a virágát, meg amikor már nagyobb lesz, bokrosodik.
Előveszem a pálcám, de nem merem úgy használni a cserépen, hogy még benne van a növény. Tudom, hogy bután hangzik, de nem bízom magamban annyira, hogy ki merjem tetti csekély pálcahasználati tehetségemnek. Óvatosan kezembe fogom a kis zöldet, másik kezemben a pálcám van. Talán jobb lenne, ha Morgan sem lenne a közelben…
- Szóval… nem vagyok valami jó a dolgok megjavításában. A helyedben kicsit odébb mennék, hátha valami balul sül el. – lehajtom a fejem és vastagon elpirulok. Na igen, erre az oldalamra nem vagyok büszke. – Tudod, általában amit megpróbálok megjavítani az csak még jobban tönkremegy. Ez van. – mosolyodok el újra, és ujjaim közt szórakozottan pörgetem a pálcám. Gyakran láttam régen ugyanezt a mozdulatot anyámtól, miközben írt vagy egy könyvet olvasott. Szerettem nézni, ahogy vidám kis szikrák pattantak ki a pálcája végéből. Ez enyémből nem, valamit biztos nem jól csinálok, de nem tudom, hogy mit. Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak nem vagyok elég tehetséges, vagy elég erős boszorkány hozzá. A szüleim azok voltak, legalábbis én szeretném ezt hinni.
Újra megemelem a pálcám, próbálok kellően határozott lenni, de megremeg a kezem kissé. Mégse csinálhatok magamból bolondot, hogy még egy egyszerű kis cserepet is képtelen vagyok megjavítani.
- Inkább majd belerakom egy másikba. Ez meg így marad. – süllyesztem el a pálcát a zsebem mélyére. Gyáva dolog, de akkor sem fogok úgy próbálkozni, hogy bárki láthassa. Épp elég lesz év végén a vizsgák miatt kötelező jelleggel leégetni magam. Már csak azt kellene kitalálnom, hogy cserép hiányában hogyan vigyem el a növényt magammal? Végül is szorongathatom a kezemben is egy darabig, de nem vagyok benne biztos, hogy ez hosszútávon túl jót tenne neki.

Maya C. Leigh

- Persze, az mindenképp hasznos lesz majd. – mondom Mayának nyugtatásképp. Igaza is van ebből a szempontból, így ebből a tárgyból nem igen lesz problémája, annyi szent. De ha annyira szereti a növényeket, gyűjti, megfigyeli őket és az ismereteit leírja, az több kicsit, mint egyszerű hobbi, ebben egy egész jövőkép gyökerezhet. Épp ezért vetem fel neki azt, hogy talán tudományos irányba érdemes lenne vele elmozdulnia, hiszen ebben komoly lehetőségek vannak, ha azt veszem.

- Na ná, hogy van esély! A megfigyelésidet csak kicsit rendszerezned kell és biztos találsz összefüggéseket különböző növények között. Utána kis könyvtárazással utána tudsz járni ezek kidolgozottságának, ebből ki tudod szűrni, hogy mi az, amit érdemes vizsgálnod, mivel kell foglalkoznod. Ha ez megvan, csak le kell írni. Az nem mindig könnyű, de ha gondolod segíthetek átnézni és struktúrálni a szöveget, így pedig te is megtanulod, hogyan is kell így írni, mert ez tanulható, ezzel senki nem születik. – Igen, erre korán rájöttem, hogy a széles olvasottság az egésznek a kulcsa, az ad táptalajt az írásmódunkhoz sok esetben. Ha az ember, egy-egy komolyabb munkát is kézbe vesz, amit tudósok írtak, - mindegy, hogy milyen munka -, akkor fejlődni fog ilyen tekintetben ösztönösen is. Legalábbis én így voltam vele. De megtörténik az apró szerencsétlenség, és igyekszem Mayát kisegíteni, de az se sikerül száz százalékosan.

- Ugyan, én is szoktam bénázni sokszor. – legyintek rá. Mindenki ügyetlen, ha olyan napja van, vagy nem koncentrál. Néha túlságosan el tudok bambulni és akkor én is össze tudok hozni érdekes dolgokat. De mást is mond Maya, amihez szintén van hozzáfűzni valóm.
- Látni is fogod. Szerintem egy kis törődéssel biztos tudsz javítani az állapotán. Te jó vagy ezekben a növényes dolgokban, nem lesz itt gond. – úgy látszik ma én vagyok az önbizalom nyújtó szolgálat. De éppenséggel ráfér a másikra, mert bármennyire is vidáman tud előadni dolgokat, megérzem az árnyalatnyi keserűséget ez pedig arra késztet, hogy próbáljam azt csökkenteni, ha lehet. Maya nem szolgált rá arra, hogy ne legyek rendes vele, mindig is kedves volt. És sok emberrel állok így: ha nem adnak rá okot, akkor nem keresem a lehetőséget, hogy belekössek a másikba, vagy valahogy sértsem. Vannak olyanok, akiknek ez kedvelt sportja s most valamennyire nekik áll most a zászló, én mégis ragaszkodom az ésszerűséghez és a kiegyensúlyozottsághoz. Nihil nimis, semmit sem túlságosan… Ez a mottóm most.

-Hmm olyan nagy katasztrófa nem történhet és én is varázsló vagyok, ha gáz van is megoldjuk. – fejtem ki álláspontom. Olyan jó itt a sziklán, nem fogok felállni senki kedvéért csak úgy. Valahogy butaságnak is tartom, hogy a másik varázslatától féljek. Hiszen eljutott az ötödikig, egy egyszerű reparóval nem fog atombombát robbantani. De látom, hogy Mayának ez így nem fog menni. Feszélyezi a jelenlétem, de nincs mit tenni, meg kell szoknia a dolgot, mert RBF-en egy idegen bizottság előtt még rosszabb lesz. Aztán a leányzó feladja a próbálkozást őszinte sajnálatomra. Mondjuk ebből érzem, hogy bizony más jellemünk van, könnyen feladja. Most játszhatnám a Yoda mestert és szajkózhatnám a bölcsességeit, de helyette inkább előszedem a talárom ujjából a pálcát.*

- Reparo! – szegezem a pálcám a cserépre, jön a mozdulat s a cserép már ismét rendben van. Csak nem hagyom a növényt pusztulni, ha a másiknak fontos és így megkönnyíthetem a dolgát.

[- Kösz.]

Morgan Williamson

Morgan bátorító szavai ellenére sem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy megpróbálkozzak a cserép megjavításával. Noha a reparo az egyik legegyszerűbb bűbáj, amit még az elsőévesek is nagyeséllyel az első héten sikerrel el tudnak végezni, nekem valahogy mumus ez a varázslat. Soha nem sikerült eddig még, bárhogy is próbálkoztam. Nyár óta pedig egyáltalán meg sem próbáltam, nem is akartam gyakorolni. Fájó emlékek fűződnek hozzá.
Aznap, mikor a támadás érte az otthonom, sütőtökös muffint sütöttünk anyával. Az utolsó tálcánál kicsúszott a kezemből a nagy kerámia tál, és a földre zuhant. Anya persze csak mosolygott, és intett egy aprót a pálcájával, mire a darabkák összeálltak, a rendetlenség eltűnt. Csak mosolyogtam, és néztem ahogy eltakarítja ügyetlenségem romjait.
Bárcsak olyan könnyedén rendbe lehetne hozni a dolgokat, mint a tálat, vagy mint ezt a kis cserepet.
Szinte megbűvölten nézem, ahogy a fiú könnyedén, mindenfajta erőlködés nélkül megjavítja nekem a csöppnyi kis agyag edényt.
- Kösz. – mosolyodok el halványan, miközben a megmenekült növényt nézem – Te is később mész csak vacsorázni? Én utálom a tömeget. Nem értem miért tömörül ilyenkor mindenki oda, mintha elfogyna az étel.– leülök egy sziklára én is, és rövid sóhaj kíséretében nézelődni kezdek. Mostanában szinte mindig fújdogál a változás szele. Hol erősebben, hol gyengébben, de állandóan érezhető a légmozgás. Általában nem simogató szellő, sokkal inkább metsző, hideg, csípős szél formájában. Ma valahogy más, enyhébb. Talán a tavasz miatt, vagy mert így vagy úgy, de valamiféle stabilitás kezd létrejönni a világunkban.
Az enyhén fújdogáló szellő az arcomba zavar néhány kósza tincset a hajamból. Nem tűröm vissza egyből a fülem mögé, hanem előbb ujjaimmal kihúzom egyenesre a göndör fürtöt, és az orrom elé húzom. A vanília és a nárcisz illata mosolyt csal az arcomra. Évek óta használom ezt a sampont, mert egyszerűen képtelen vagyok betelni ezekkel az illatokkal. Olyan, mint maga a tavasz.
Egyszer csak, szinte a semmiből felkuncogok, és újra a fiúra nézek.
- Neked nem fura, hogy eddig szinte egyáltalán nem beszéltünk egymással? … Elmegyünk az emberek mellett, nem is tudjuk, hogy valójában ki milyen. Ha meg valaki kérdezi, egyből rávágjuk, hogy ismerjük az illetőt. Ez azért elég ironikus. – mosolygok továbbra is, és lerakom a növényt magam mellé. – Carpe diem, ahogy mondani szokták. Te nem így gondolod?