Észak-déli összekötő híd

A tornyokat és az egyes épületszárnyakat fedett, árkádsoros hidak kötik össze. Tériszonyosak ne nézzenek le!

[Sean]

   S^ean      


   - Neem, ez így mégsem lesz jó – motyogom morcosan magam elé, aztán odalépek a fedett híd falához, hogy nekitámasztva a kezemben szorongatott pergamenfecnit, jó alaposan áthuzigáljak rajta vagy két sort. Persze ekkor elönt a pulykaméreg, mert az első pár hüvelyk után a pennából kifogy a tinta, és én megint kotorhatom elő a tintásüvegemet a zsebemből. De az bizony jóval komplikáltabb mozdulatsor, mint azt bárki hinné.
   Hiszen először le kell tennem valahova a papirost. Na de hova?
   Hát a földre, hova máshova. Ugyanis a kastély építői ezt a drágalátos hidazatot pont úgy tervezték, hogy a párkány épp csak olyan széles legyen, hogy meg lehessen rajta könyökölni. Persze odatehetném én a pergamendarabomat, biztosan megállna valahogy, de ahogy a jószerencsémet ismerem, nem kellene neki két perc se, hogy szépen lefújja onnan a kellemes őszi szellő, abba a fantasztikus harmic yard mélységbe. Igen, ilyenkor mindenki kiakad rajtam, hogy mire van a pálcám? Merthogy egy begyűjtő bűbájjal seperc el lehet intézni. No, ezt megintcsak az olyanok mondanák, akik nem ismernek engem – ha ismernének, tudnák, hogy az emlegetett varázslat még mindig csak minden második alkalommal sikerül... Na igen. Hogy akkor hogy mentem át az RBF-en? No hát ugyan hogy. Sehogy. Lett belőle olyan H, hogy csak úgy zengett. Pedig év végére már igazán felhúztam magam egy E szintre Bűbájtanból, és bizakodtam, hogy bizony kezdek ráérezni a dolog ízére, de ahogy a sok mágiában megőszült vizsgabiztos előtt kellett magam produkálni, úgy kiszaladt a fejemből minden, mint a durrfarkú szurcsók, amikor vizesbödönnel kergetik. És ez itt bizony nem egy olyan iromány, amit szívesen látnék valamelyik mardekáros kezében... Uh, ha tanár kezébe jutna! Na az érdekes lenne. Vagyis inkább fájdalmas, mert ha ilyen újfajta sötétköpenyes spicli lenne az illető, akkor tuti nem úsznám meg egykönnyen.  
   De még ha lenne is akkora mázlim, hogy ne sodorja le a szél (ez egyébként eléggé valószínűtlen), akkor biztos, hogy lesodornám én magam. Igazából általában össze szoktam kombinálni a két verziót. Persze öntudatlanul. Így: lekönyökölöm a papirost, beijedek, őrzői reflexemmel odakapok, és még épp elérném, amikor a szél kifújja a kezemből!
   Na épp ezt szeretném most megelőzni, ezzel a firkálmányommal ugyanis csínján kell bánnom. Miért is? Hát azért, mert ez egy gonosz terv részlete, amit pár haszontalan diák összedobott az új feketetaláros tanári kompánia üdvözlésére. Még legalább egy tucat hasonló pergamenfecni lapul a zsebemben, amiket egyik kedves cinkostársam leszórt nekem Leperexszel. Tudniillik ugyanitt tárolom a tintatubusomat is. Elvileg. Amikor nincs szükségem rá, akkor az egész zsebem ragad a sötét folyadéktól, amikor meg kéne, akkor nem találom. (Ehhez már hozzászoktam.)
   Szóval, a fontos kis iratot szépen leejtem a földre, és rá is taposok a sarkára a biztonság kedvéért. Aztán leguggolok, leteszem a pennát is, és két kézzel állok neki a keresésnek. Egyébként ebben a több mint szusszanásnyi szünetben szeretnék kitérni az öltözetemre. Mert megszokott dolog az uniformis is, meg a mugli öltözet is tanítási időn kívül a kastélyban. Na de hogy a kettőt összekombinálják? Mégpedig rajtam kopottas, világos farmer és egy szürke, sokat megélt Walpurgis Lányai feliratú póló van, kedvenc fekete-szürke tornacipőmmel és a szép griffendéles talárommal megspékelve. Ez utóbbit azok miatt a méretes zsebei miatt válogattam bele a kollekcióba, amelyek egyikében most oly bőszen kutakodom a tintásüvegem után.
   Hallom, ahogy jó brit szokásához híven elkezd szemeregni az eső.

[.-= A Rekordernek =-.]

.-= A Rekordernek =-.


A lélek rejtelmei, ráadásul a női lélek rejtelmei, amelyek ugyebár eleve tátongó fekete lyukként tengnek kicsiny világunkban… soha senkinek sem sikerült megfejtenie, és őszintén mondom, olykor még bennem is csupán hatalmas kérdőjelként lebegnek. Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy az egyes cselekedeteik miért is szükségesek, amikor azokat egyetlen másikkal ki tudnák váltani. Praktikusság, ez a szó, és annak jelentése olyan távol állt tőlük, mint értelem a kötöznivaló marháktól, vagy esetleg Hagridtól a fogyókúra hatékonysága. A mai napon is éppen egy ilyen ütődött picsába botlottam… magamra halmozva a jól megszokott éjfekete farmernadrágot, valamint könyékig feltűrt ujjú ingemet, cipőmet indultam útnak a kastély egy eldugott zuga felé, hogy egy kicsit kikapcsolhassak. A háztársaim rendesen felkúrták az agyamat a hangzavarral, noha már jó pár nap eltelt az évadot nyitó vacsora óta, még mindig divat volt a nem tisztavérű mardekárosok megruházása, kifigurázása… én valahogy leszartam ezeket a történeteket, és inkább a nyugalmat jelentő messzeségbe soroltam előlük. Érdekes, hogy valahányszor átrongyoltam a kibaszott klubhelyiségen, engem nem fogtak be, hogy megregulázzanak… próbálták volna meg a szarháziak, kivágtam volna a kurva hangszalagjaikat, hogy többé szót ne ejthessenek. Belefér két hét büntetőmunka, nekik pedig újabb két hét, amíg visszanövesztik a gyengélkedőn. Bóklászásom közben a hugrabugosok szárnyába tévedve az összekötő hídon lettem figyelmes a csajra. Természetesen megtorpantam, és figyeltem, mit is művel. Egy szaros papírral akart valamit kezdeni, de látszott, már az első mozdulatokból, hogy túl fogja spilázni a helyzetet. Ismertem is arcról, évfolyamtárs… a neve is a fejemben volt, csak elő kellett kotorni a mélyről.

Holló.
Szárnyalás.
Abban a minutumban rugaszkodtam el, majd alakultam át hollóvá, hogy a hídhoz reppenjek, majd ott csendesen, szinte észrevétlenül visszaváltozva helyezkedjek el viszonylag kényelmesen. Az összekötő híd lábánál lévő tömörfém fáklyatartónak támaszkodva kulcsoltam össze a mellkasomon a kezeim, lábam pedig keresztbe vetettem. Csendesen figyeltem a csaj jobb szó híján bénázását azzal a nyamvadt papírossal. Nem vett észre, biztos voltam benne, merthogy ugyanúgy folytatta a kavalkádot, mint amikor távolról szemléltem… szegény idióta pára, ha tudta volna, biztosan vöröslő fejjel kezd bele a magyarázkodásba jó emberi szokásokhoz híven.
Morajlás.
A fellegek… feltekintettem az égboltra, hogy megszemléljem, mit is sodort az iskola fölé a légáramlat. Abban a pillanatban landolt az arcomon egy csepp eső, amelyet aztán több másik is követett. Haloványan elmosolyodtam, majd ismét visszatekintettem a táskájában turkáló, két lábon járó szerencsétlenségre. Biztos voltam benne, hogy azóta sem figyelt fel arra, valaki már percek óta méregeti, milyen helyzetet képes egy igazi nő túlbonyolítani az egyszerűség helyett. Mivel nem csak azért érkeztem, hogy totális kussban mérjem végig emberünket, így nyugalmas hangon szólaltam meg.
- Üdv!
Emberi kezdés, az előttem álló gondolhatná, hogy végre egy megszokott nyálBéla lovag, aki majd segít minden apró-cseprő baján.
- Amint végeztél a szerencsétlenkedéssel, szeretném megszorítani a kezed.
Felmerülő kérdések a fejében, most mi a fenét akar tőlem ez, minek szorongatná a kezem?
- Soha nem találkoztam még olyan csajjal, aki képes lett volna egy egyszerű mozdulatsort ilyen színpadiasan és elmésen túlbonyolítani.
A pofon, csobogás, segítségnyújtás és udvarlás helyett a komor igazság. Biztosan azt várta, amit már megszokott, megjelenik egy fiú… szép mosoly… lábról le… rózsaszín ing, vagy póló… gigantikus nyáltenger… udvarlás. Bukta, ez nem az a félresikerült széria krapek, mint a roxforti diákoknak nevezett marhák nagyja. Ráadásul a mondat is hazugság, hiszen minden nő ilyen, a kivétel az a bizonyos fél század százalék.
- Ezzel a művelettel biztos rekorderi címet állítottál fel.
Még egy utolsó döfés, hadd érezze, hogy mennyire béna is volt… és azt, hogy valószínűsíthetően majdhogynem mindent láttam.
Figyeltem.
Vártam.

[Abunkónak]

   A^bunkónak          


   Diadalittas kis grimasszal húzom ki a zsebemből a megkerült atrament-tubust, még csettintek is hozzá a nyelvemmel. Valóban meg se fordul a fejemben, hogy néhány lépéssel arrébb valaki minden mozdulatomat figyeli. Már egy ideje. (A holló szárnycsattogását elnyeli a szél és az eső zaja, egy nemmesszi ácsorgó alakra meg ki figyelne fel az elmélyült kutakodásban?) Meg hát mit lézengenének idekint diákok ilyen cudar borongós, szeles időben? Már alapból mindenki bemenekül a kastély menedéket nyújtó, öreg falai közé, aki meg ennyitől még nem ijedt meg, az az eső-csepergés kezdete után biztos jobb belátásra tért. De én nem lehetek ijedős, épp ezért kitűnő a cselekvésre a mai délután. Bár a tömérdek kviddicsmeccs után, amit őrzői tisztemben lejátszottam, amúgy sem félek egy kis esőtől, de most még azon túl is konkrét célom van. Hiába, a tervezett kis rendbontó produkció előkészítésének szerves része a helyszíni szemle, amelynél az én feladatom a mágikus rakéták és csillagszórók elhelyezésére alkalmas nyílások, sarkak, falrészletek kijelölése és listába rendezése. Biztosítani és elrejteni majd valaki más fogja őket, ahogy majd beindítani is. Rendszeresen váltogatnunk kell az embereinket, hogy az akció ne legyen feltűnő, emiatt nem is szabadna sokáig tartózkodnunk ezeken a helyeken. Dehát ami elromolhat, az el is romlik, és a megvalósításba mindig csúszik valamilyen hiba. Meg rizikófaktorként ott vannak a tagok ehm... korlátai. Például jómagam úgy terveztem, hogy épp csak átlibbenek a hídon, közben jól végigpásztázva a fáklyatartók és az árkádok környékét, esetleg megállok bekötni a cipőfűzőm vagy ilyesmi. De hogy egy pergamendarabra vetett ártatlan firkantásból micsoda tartós és kellemetlen procedúrát sikerült kanyarintanom, az egészen rám vall. És nyugodtan nevezhetjük egynek a korlátaim közül.

   Teljesen elmerülve a precíz mozdulatsorban, lecsavarom a kupakot a sötét löttyel teli üvegcséről, és lassan leteszem a földre a többi kellék mellé. Ekkor jövök rá, hogy milyen fantasztikus alátét lehetne az íráshoz a padló! Hiszen minek vesződnék a horizontális fallal, mikor az sokkal körülményesebbé tenné az egész miskulanciát? Pár a padló is göcsörtös, de legalább nem kell mindent a kezemben tartanom. Ezt a felfedezést is ünnepeljük meg egy nyelv-csettintéssel! Éljenek az egyszerű lelkek apró örömei.
   Óvatosan belemártom a pennám a tintába, és a gyönyörűségtől megrészegülten ejtek egy hatalmas pacát a papiroson. Ami persze átterjed a mellette és az alatta levőre is – tudniillik az előbbi keresésnél kihajigáltam a földre a fél zsebem tartalmát. Párszor áthuzigálom a kezemben szorongatott írószert az üvegcse szájának mentén, hogy a tintafelesleget mintegy leoldjam róla, aztán... összerezzenés közben fellököm az egész tubust.
   Vádló szemekkel, igen barátságtalan grimasszal tekintek fel az udvarias köszöntésre. És bizony a semmiből előbukkant személy beazonosításától sem leszek boldogabb. De mivel mardekáros évfolyamtársam tulajdonképpen semmit nem vétett ellenem, arckifejezésem valamelyest megenyhül. – Csak nem a fantasztikus Mr Blaine tisztelt meg társaságával? – jegyzem meg színpadiasan, felszaladó szemöldökkel és kerekedő szemekkel. Aztán meghökkentő hirtelenséggel váltok át barátságtalan, durcás morgásba. – Mióta pusmogsz itt körülöttem, ha? – Hangsúly fel a mondat végén, hadd legyen nyilvánvaló a nemtetszés. A folytatás már igen halkan megy, amolyan motyogás csak úgy magamnak, részben bele is vész a háttérzajba, ami ebben az esetben a térdről feltápászkodás neszeit jelenti. – Ezt csináljátok mind: felbukkantok az ember háta mögött, ráhozzátok a szívbajt, kárba vész minden munkája és... Ugye nem vagy különítményes? – A már-már elhaló dünnyögés után egy újabb normál hangerejű kérdés, miközben szúrós, szinte McGalagonyt idézően szigorú tekintetet fúrok bele a fiúéba. Szinte érezni, hogy egy dehogynem válasszal aláírná a saját halálos ítéletét. Pedig a kérdés részben felesleges, mert ha az lenne, a jelvényét valószínűleg büszkén kitűzné valahová, ha nem talár van rajta, akkor akár a hajába is, csak hogy tudjon vele pöffeszkedni, mint a többi beképzelt bunkó. De azért a biztonság kedvéért.
   És már szedem is össze a bazárt a padlóról, sorra dobálom vissza a zsebembe a pár szem Nyelvnyújtó Nyalánkságot egy összegyűrt gombolyag Drubli-papírral és egy csomag cipőfűzővel együtt. A többi tárgy halmaza fölött megáll a kezem, hiszen meglepődve kell észlelnem, hogy tintában áznak. Ahogy a kezem is... De egy pillanatra ez a probléma kiszalad a fejemből, amikor megüti a fülem a fiú megjegyzése. Óó, ahhaa. A második mondata végére már kész a fejemben a reakció forgatókönyve. Csapó egy, cím: Bosszú An-módra a nyálas szépfiúnak, verzsön van, egy csipet atramentummal megfűszerezve.
   - Még nem végeztem, de attól megszoríthatod – vágom rá habozás nélkül, meglóbálva előtte fekete foltoktól ékes kacsómat. De hogy a kézfogás még bensőségesebb legyen, na meg hogy tartsam az imidzsem, jószándékúan és cseppet sem nőiesen beleköpök egyet. Ezek után örömteli vigyorral nyújtom Sean felé. – Enyém a megtiszteltetés!

[.-= A Forgószellőnek=-.]

.-= A Forgószellőnek=-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Bénázik.
Bénázik.
Bénázik.
Tulajdonképpen más nem is igazán járhatott a fejemben, mert valóban ezt tette az előttem álldogáló csaj. Amennyiben legilimentor lenne, most egy kurva nagy kérdőjelet látna a kibaszott fejemben, ahogyan pörög a saját függőleges tengelye körül. Egyszerűen fel nem foghattam, hogy mi a fészkes fenének kell ennyire bonyolultan élni, amikor az élet egyszerű a maga nemében, csak meg kell látni a kapukat, amelyek azzá teszik. Tény, erre nem sokan képesek… ez a picsa meg nemhogy észreveszi őket, feketelyukat szakít az univerzumba, hogy minél távolabb lehessen azoktól.
Köszöntés.
Ilyet… de ilyet… hát ismer, de nem csak amúgy látásból, még a nevemet is képes volt megjegyezni. Nők. Minden pasi alapanyagot megszemlélnek maguknak, ha esetlegesen úgy hozza a sors. Bár szerencsétlenségére rólam igen hamar kialakulhatott a képe, mint mindenki másban, egy szemét önző fasz vagyok, aki az egész világot utálja. Pedig nem gyűlölök én minden egyes embert, csak az idióta, kötöznivaló marhákat. Gondolkodtam már afféle varázsigén, amely a beszédet egy merő marha hangzássá változtatja, és míg a célszemély önnön szavait, hangját hallja, a valóságban nem tesz mást, mint múzik, vagy éppen béget, esetleg egy kibaszott szamarat utánoz. Végiggondolandó. Mielőtt válaszolni tudtam volna a köszöntésre, már érkezett is a hangulatváltás, és a számonkérés. Nem értem, mit kér számon, legjobb tudomásom szerint a Mágiaügyi Minisztérium, vagy éppen a brit királynő még nem privatizálta a Roxfortot, így pedig ott bóklászok a tiltott helyeken kívül… mmm… nem, nem, ott bóklászok, ahol akarok.
Motyog.
A feltápászkodása szintén körülményes, és valamit dünnyög is a bajusza alatt, de egyelőre ez sem hatott meg… vártam, mit akar majd, amikor hirtelen nekem szegezte a kérdését. Gyilkos tekintetet próbált varázsolni az arcára, de valahogyan ez sem volt képes hatni szerény lelkületemre.
- Kezdjük ott, hogy nem pusmogtam. Elvégre a reakcióid és a válaszaid alapján minden szavamat értetted…
Érezhetően lezáratlan mondat… kis szusszanás, majd tovább.
- … ergo rosszul fogalmaztál.
Az emberek itt már a szavak jelentését sem ismerik? Akkor mit tanult fiatalon, vagy mit vertek a fejébe? Baltát? A szülei, ha bambaságban mérnék a pénzt, biztosan milliomosok lennének.
- És nem, ki kell, hogy ábrándítsalak…
Tipikus griffendéles emberke, és hozzáállás, ettől kezdve le sem moshatja magáról, hogy nem gondolkodik másképpen a többieknél. Nem lát tovább, csak a színekig, meg a házakig… akkor meg minek erőlködjek egyáltalán vele? Gyűlöljük az embert, mert mardekáros, ez ám a menő.
- … nem voltam, vagyok és nem is leszek soha senki pribkéje, tehát nem vagyok különítményes.
Az összes fasszopó a bőrére ragasztva hordja a megkülönböztető jelzését, mert azt hiszik, attól ők lesznek az okosok és mindenhatók. A különítményes szó mellé már csak a degenerált köcsög hiányzik, hogy teljes legyen a kitűző.
Szív.
Köp.
Kezet ad.

Halovány fél mosollyal tekintek le a pacsmag-foltos, nyállal teli, amúgy formás ujjakkal büszkélkedő kacsóra. Nem taszít a látvány, bár gondolom a tervek között az szerepelt, hogy ezzel bizony nagyot lép, és meghátrálok. De igazából miért tenném, elvégre én ajánlottam, hogy szívesen megráznám a kezét, mintegy a bénázását elismervén. Elrugaszkodva a fáklyatartótól léptem előre pár lépést, hogy a közöttünk tátongó űrt átvágjam, és eleget tehessek kötelességemnek. Vállamat megvonva, unalommal itatva szólaltam meg.
- Hát, ha nálatok ez így szokás…
Megemeltem a jobbom, majd Merlinesen mélyet szippantva orrból, hogy nedű is kerüljön a nyálba köptem én is hatalmasat a tenyerembe.
- Ugyan kérlek, enyém a megtiszteltetés, elvégre te vagy a Rekorder!
Ezt követően emberesen és markánsan szorítottam meg a kezét, mintha csak férfi állna előttem. A nők mindig azon pampognak, hogy egyenlőség… akkor ebben is annak kell tekinteni.

[Akioktatónak]

   A^kioktatónak          

Jaj, dehogy vízi az a ringlispír.      
Kikérem magamnak, hadilábon állok a vízzel.            

   Na, ennyi. Mire vérig sértve nyugodalmas lelkiállapotom megzavarásáért és kizökkentéséért feltápászkodok, már le is tromfol valami fogalmazás-helyességi szentbeszéddel. Az egyik szemöldököm egy leheletnyit feljebb mozdul, mintegy megremeg, ezzel együtt egy fél pillanatra kicsit a szemeim is kiguvasztom, de épp csak egy fél pillanatra; ez nem más, mint egy öntudatlan biológiai együttjárója a "Jézusom, ez aztán tényleg mindenbe bele tudna kötni" gondolatnak. Rövid pislogási procedúrával végigmérem a kioktató férfiembert, mialatt megállapítom magamban, hogy bizonyára nem piskóta támadásnak lehetek áldozata. Biztos vagyok benne, hogy a kedves partner minden szavamra fog tudni megfelelő ironikus reflektációt találni, amit egyébként meglehetősen aggasztó tényként kezelne minden nála kevésbé, nálam jóval intelligensebb személy. Való igaz, sosem volt lehetőségem fantasztikus mentális képességekkel büszkélkedni; elég végignézni a jegyeimen, hogy nagyjából hiteles képet alkosson rólam a szemlélődő ilyen téren, ugyanakkor van néhány dolog, amit oktalanul kifelejtenek a bizonyítványokból.
   Például a szívós, áttörhetetlen makacsság.
   Nem, tényleg semmi köze az intelligenciához, viszont az intelligencia hiányához már annál többször, és ez minden esetben elszomorító, mi több, sokszor egészen bosszantó. És erre szokták mondani, hogy mániás vagyok. Mindenesetre nem minden esetben szokásom bevetni, általában elkerülöm a tudományos vitákat, mert abból még a keményfejűségem is ritkán hoz ki jól, viszont sosem hagyom, hogy a kis butaságaim ürügyén elvegyék a jókedvem. Azt már nem! Nem mintha most olyan jókedvűnek festenék, pedig nem vagyok én se szomorú, se kétségbeesett vagy hasonló, még csak nem is haragszom senkire, még erre a nyugalmamból felverő önjelölt professzorra sem, vinné el az ördög, épp csak bizonyos környezeti tényezők ideiglenesen megakadályoznak a derű konkrét kimutatására.

   De nem kell aggódni, amint leporolom a ruházatom, összepréselem annyira az ajkaim, hogy amögött már sejteni lehessen, titkon szórakoztat a szituáció. Itt az Isten háta mögött lebzselek a kis komolytalan, szokás szerint túlbonyolított küldetésemmel, amikor a semmiből előtűnik ez a mogorva alak, és elkezd papolni a fogalmazási hibáimról. Ha nem én lennék a fő szenvedő alany, egészen biztosan kitörne belőlem a röhögés.
   - Nem először és nem utoljára, Blaine, szerintem elhiszed, ha azt mondom neked, hogy nem erősségem a nyelvtan – húzom el a szám kajánul. – De - hallod, ha nem lettem volna olyan ótvarbunkó, hogy ezt a tőled nagylelkűen ajándékba kapott konverzációt már az elején ellenségesen kezdem, akkor most halál komolyan megkértelek volna, hogy korrepetálj! – bizonygatom buzgó lelkesedéssel, figyelmem nagy részét a szorgalmas zsebbepakolászásnak szentelve. De aztán hirtelen megakad a kezem a pergamenfecnik fölött, és homlokráncolva meredek a semmibe egy pillanatig. Aztán fel a srácra, ebből az alkalomból meg is ajándékozom őt egy angyali vigyorral.
   - Kár, hogy én már csak ilyen ótvarbunkó maradok – vonom meg a vállam színpadias beismerő sóhajtással. – Ahogy te is – teszem hozzá utólagos meggondolásból, visszafordulva a kuplerájomhoz.
   - Á, nem ábrándítottál ki, gondoltam amúgy – válaszolok rendíthetetlen derűs nyugalommal. – Akkor már év eleje óta csak összeakadt volna a bajszunk, viszont nem rémlik, hogy nekedestem volna valaha – folytatom megint felnézve egy, az indoklásomat alátámasztó ábrázatfürkésző pillantás erejéig. Nem, sem a tanáriban, sem a gyengélkedőn nem jártam még Blain miatt, márpedig – bár ezt nem szokásom reklámozni – ez a két lehetséges kimenetel a leggyakoribb. Pedig egyszer milyen szépen összerugdostam és betuszkoltam egy seprűtárolóba egy ötödikes mitugrászt! Egész biztosan öröm lett volna nézni, mondjuk azt el kell ismernem, hogy akkor mérhetetlen megkönnyebbülést jelentett, hogy senki sem látta az incidenst.
   - Persze attól még előfordulhat - dünnyögöm utólag. Csak nem bírtam ki.

   A szám persze tovább jár, és mivel őszintén megvallva azt vártam, hogy kényes felsőbbségi érzéssel kivágja magát egy gúnyos szúrással, hát csalódnom kell. Azt még pillanatnyilag nem tudom eldönteni, hogy pozitívan-e vagy negatívan, mert egy átlagos zöldtalárosnak már a látványától is undorodom, nem hogy a nyálától, viszont a másik oldalon kénytelen vagyok megállapítani magamban, hogy ezzel szerzett nálam egy morzsányi elismerést. Hát, pajtás, gyűjtögeted a pirospontjaid. Csak túlzásba ne vidd. Szerencsétlenségedre a női nem tagjainak azon töredék részébe tartozom, akit nem tudsz elijeszteni egy ilyen trükkel; a finnyáskodást igazán nem lehet a hibáim közé sorolni, ha tekintetbe vesszük, mi mindent le szoktam vágni néha kajáláskor.
   És persze könyörtelenül a kezembe csapja a sajátját, ahogy férfiemberek körében szokás, talán még egy kicsit durvábban is, hogy biztos legyen a hatás. Hát, lehet, hogy a kacsóm éppen formásnak tekinthető, de el tudod képzelni, hányszor csattant már benne a kvaff? Egyszóval probléma egy szál se, bár mivel megállíthatatlanul az agyamba tolakodik a gondolat, hogy pont úgy nézhetünk ki, mint amikor egy képviselő fogadja a polgármestert, kitör belőlem egy kis nevetés. A végén még egy kicsit meg is szorítom az ujjait, hadd lássa, hogy nem vagyok nyámnyila.
   – Nagyon köszönöm, Mr Blaine. Ezt a jelzőt is felveszem a hivatalos titulusaim közé.

   Most már azonban ideje lenne valahogy leszedni a tintás trutyit a kezemről, és ezen a ponton a hősies viselkedés után már akár mindketten megengedhetünk magunknak egy kis fintorgást. Én biztosan kiveszem a részem, az előbbi derülésem után meglehetősen töprengő arckifejezéssel tekintek végig a padlón árválkodó néhány fecnin, sőt, a másikhoz képest igencsak tiszta kezemmel még hatalmas zsebeimbe is bepislantok egy reménytelen sóhaj erejéig. Hát mi jut eszembe, mi nem, egyszer csak fogom magam, és beletörlöm a nyálas-atramentumos kezem kedves kioktatóm ingébe. Adsza neki! Egy Blaine-nek úgysem okozhat gondot az eltávolítás, fogadok, hogy nem több egy apró pálcamozdulatnál.

[.-= Kence-ficének =-.]

.-= Kence-ficének =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Rendes beszélőkével áldotta meg a sors ezt a bőrt, az már egyszer biztos. Alig emeltem ki problémákat azzal kapcsolatban, ahogyan fogadott, és amit mondott, máris belekezdett a vad kuruttyolásba, mintha muszáj lenne… ezt soha nem értettem, mit kell magyarázkodni, vagy mentegetőzni? Először korrepetációról beszélt, amit mellékesen meg kell jegyeznem, lehet, hogy nem ártana neki, mert noha fosni és okádni tudja a szavakat, azért nem árt, ha tisztában van azzal is, melyiket hova, miért kell tenni… nem utolsó sorban pedig a jelentéstartalom, ami mögöttük állhat. Mindenesetre kapott egy jóféle pontot, de csak azért mert nem sírta el magát első nekifutásból, ez pedig rendesen meglepő… mint ahogyan az is, hogy nem ugrott le a lapos Földünk széléről. Aztán járt neki a következő, ha már képes volt bevallani azt is, hogy bizony egy nagy büdös paraszt, bár egy pofon járt volna a csinos kis pofikájára, mert szerény személyemet is annak titulálta, annak ellenére, hogy nem igazán csináltam semmi kivetnivalót, csak közöltem vele a száraz tényeket.

Kézfogás.
Emberes.
A kézfogás emberesre sikeredett, bár nem mondhatom, hogy egy izomkolosszus szorításához hasonlatos az övé, azért érezhetően falja a gombócokat, vagy űz valamit… ennek ellenére nem kellett felszisszennem, annyira azért nem tudott nagy erőkifejtést eszközölni. A Cedrah féle csodálatos tréningeknek köszönhetően valószínűleg akkor sem sziszegnék, ha satuval szorítanák a kezemet, és már éppen szilánkosra repedezne a csontom. Igazán kellemetlen egy ember vagyok sok szempontból, és ezek közé bizony a fájdalomküszöb is hozzátartozik. A kézszorítás alatt még egy mosolyt is megeresztett, egyértelmű volt, hogy maga a helyzet váltotta ki belőle. Belegondolva, érdekesen festhettünk egy külső szemlélődő számára… a griffendél szőkesége a mardekár kőbunkőjával kezel. A titulusainak bővülését megköszönve zárta a sort, és engedte el a kezemet, illet mondanom nekem is valamit.
- Kérem, Awenmore kisasszony! Örvendek, hogy szolgálatára lehettem, és bővíthettem az amúgy minden bizonnyal számos darabból álló képességeinek listáját egy, azaz egy plusszal.
Nem fintorodtam el, de megemeltem a kezemet, hogy megnézzem, miféle egyveleg éktelenkedik rajta… a látvány cseppet sem volt gusztusos, mindenesetre a gyomorforgató kifejezés távol állt tőle. Alig tekinthettem meg a csodás, már-már festői tenyérképet, amikor az előttem bambán álldogáló megfordult, és sajátját az ingembe törölte. Megfoghattam volna a kezét, mielőtt megteszi, de nem akartam, helyette akkor húztam meg a lépést, amikor már tenyere végigcsúszott a pólómon. Na, akkor a tiszta balom megfogta a csuklóját, de csak finoman, semmi erőszakosság, vagy „el akarom törni” hajlam, csak, hogy ott maradjon a mellkasomon.
Csend.
Figyeltem.

Pár másodpercig üres és bamba tekintettel meredtem magam elé, nekem nem ment ez a borjúarc, amit a sok buzeráns képes a pofájára varázsolni… aztán lassan megemeltem taknyos jobbomat, és az arcára helyeztem tenyerem. Apró simogatás, majd gúnyos, féloldalas mosoly kíséretében engedtem el, és léptem hátra, hogy a pálcámért nyúljak. Gondoltam letakarítom már a sok szart, amit rám kent, meg persze azt is, ami a köszöntést követően maradt. Felkészültem rá, hogy az akcióm nem marad viszonzatlan... sikerességét pedig legfeljebb a megdöbbentséggel és meglepettséggel tudtam magyarázni.