Folyosók

Nyugis, átlátható, széles folyosók, itt-ott padok, másutt lovagi páncélok. Néha kísértetek grasszálnak fel-alá. Teljesen normális.

Számomra az élet minden területe játék, a barátválasztás pedig a legélvezetesebb és legjobban kidolgozott mind közül. Nem éppen a szokásos módszert használom, talán éppen ezért tudtam megszeretni ennyire. Először kiválasztom az áldozatot, néha elég egy pillantás, máskor napokat töltök a megfigyeléssel. Válogatós vagyok. Utána el kell hitetnem vele, hogy neki is az a legjobb, ha szívvel lélekkel imád. Mondjuk a nap huszonégy órájában. Innentől kezdve csak hagyom magam.
Most csak azt nem értem, hogy lehet ez? Már hetedik éve vagyunk évfolyamtársak Gwennel és a jó viszonyon túl semmi. Nem értem, de talán csak sosem volt elég a motiváció? Túl közel volt, túl elérhető? Vagy egyszerűen csak nem volt alkalmam eléggé megismerni?
Akárhogy is legyen, a közös prefektusoskodás jó alkalom arra, hogy kiderüljön, az a lány, akinek megörültem a vonatút alatt, tényleg van olyan izgalmas, mint amilyennek látszik. Hiszen ez a legfontosabb, az unalmas emberekkel mi értelme jóban lenni? Néha azt mondják rosszul állok hozzá a dolgokhoz, de ez hülyeség. Csak nem teszem kötelezővé magam számára azokat a dolgokat, amik másoknak alapvetőek. Például, hazudni bűn. Cöh.
Örülök, hogy már első héten beosztottak minket felügyelni, így legalább nem kell külön alkalmat keresnem, hogy beszélgethessünk.
- Meg kellene beszélnünk a taktikánkat - mosolygok rá, miután elhagyunk egy újabb üres folyosót. - Tudod, hogy kegyetlennek látszunk és mindenkinek büntetőmunkát osztunk vagy mondjuk a hollóháton kívül igyekszünk levonni minden ház pontjait, ilyesmi... Mi a véleményed?
Nem akartam egyből az engem leginkább érdeklő témával nyitni, mivel az enyhén szólva kényes. Azt azért már sikerült kiderítenem, hogy a tanári karban a bátyja van, de fogalmam sincs milyen a viszonyuk. Jó lenne tudni, vajon Gwennek vannak-e világuralmi vagy ellenállási tervei, mindkét opció határozottan sok lehetőséget rejt magában. Az utolsó évem a Roxfortban, és, bár tettek róla, hogy az alaphelyzetet kissé megnehezítsék, legalább több alkalmam van feszegetni a határokat.
- Amúgy, ha már egész évben elég sok időt fogunk együtt tölteni, elmondod, mit gondolsz most? Mármint, most mindenki gondol valamit, hogy hűderossz lesz vagy hűdejó. - Lehet, hogy érzéketlennek tart, de szerintem nem kell túlaggódni a dolgokat. Ez van és kész. Persze, szívás, ha sárvérű vagy, de csak nagyjából annyira, mint valaki olyat szolgálni, akinek nincs orra. Csak önbizalom kell ide, e téren pedig, nincs okom panaszra.

Cassius.. Eleinte (szégyenlem bevallani, de ez így igaz) fogalmam sem volt, hogy ki lehet ez a srác. Annyit tudtam róla, amit még a hülye is tudna, ha prefektustársának kapná. Hetedéves, hollóhátas. Se többet, se kevesebbet. S eddig ez éppen elég is volt..
De most rádöbbentem, hogy információim kevésnek bizonyulnak, főleg, hogyha a prefektuskodást nézzük.
Hiszen kinek van kedve járőrözés közben, munkavégzés alatt némán baktatni a másik mellett, beszédtéma vagy akármi más nélkül? Nos, nekem nincs.
Nem is olyannak ismernek, mint aki 5 percig képes csendben maradni, akkor hogy vihetném ezt végbe órákon keresztül?
Így hát cselekednem kell.

Már a vonatút alatt érdeklődtem pár diáktól - akik jobban ismerik Cassius-t nálam - milyen is a fiú. És bár mindent megtettem, hogy minél többet megtudjak róla, még mindig eléggé hiányosak voltak az ismereteim. Tehát, örömmel vettem, mikor kiderült, hogy beosztottak minket járőrözni már az első héten.

A folyosók üresek, kihaltak. Persze, ha tavaly járkáltunk volna a kastélyban, minden folyosón találtunk volna egy-két kósza diákot. De most.. Minden megváltozott. Mindenki fél..

- Szerintem, a legjobb az lenne, hogyha előnyben részesítenénk a házunkat, és még pluszban kegyetlennek is mutatkoznánk. Csak, hogy ne legyen az, hogy senki sem hallgat ránk. Legyen tekintélyünk a diákoknál. - mosolyodok el a taktikánkat illetően. - Vagy van egyéb ötleted? - kérdezek vissza, felkészülve arra, hogy módosítsam az előbb elmondottakat, ha a fiúnak bármi épkézláb ötlete támadna.

Tovább haladunk, majd Cassius újabb kérdést tesz fel nekem.
- Nézd, én nem tudom még erre válaszolni. Még csak pár nap telt el, mióta elkezdődött az új tanév, és igen, minden más lett. Nagyon más. De eddig nem panaszkodhatok. Semmi rossz nem történt tudtommal, ezidáig. Hogy később mi lesz, nos, azt nem tudom megjósolni. Bár jó lenne..
Sóhajtok egyet, majd folytatom.
- Amúgy pedig, nyugodtan kérdezz bátran, hogyha a házunk vezetőtanáráról lenne kérdésed. Tudom, hogy mindenki mindent tudni akar. Főleg, hogy milyen kapcsolatban vagyok én és ő. - célozgatok Tristram és az én viszonyomra.
Hiszen tudom.. Mindenki erre kíváncsi. Csak egy dolgot nem mondhatok el.. Viszont azt soha, senkinek. Mégha az életembe kerülne, akkor sem kotyognám ki a bátyám titkát..

Furcsának érzem az ürességet, pedig éjszakánként sosem volt jellemző, hogy visongó gyerekek rohangáltak volna, de mégis... Emberek, ez itt nem a vég, viszont akárhányszor mondom, hogy a nagy, közös gyásztól nem javul meg semmi, csak szúrós pillantásokat kapok válaszol. Elnézést, hogy nem vagyok elég depressziós hozzátok.
Egy valamit, azért én is kénytelen vagyok beismerni: mintha egy kicsit a kastély is elcsendesedett volna, szinte vártam, hogy valamelyik akadékoskodó portréalak kiabálni kezd hogy miért nem vagyunk  a klbuhelyiségünkben, de nem. Nincs senki, akinek büszkén kijelenthetném, hogy bizony, nekem már szabad, prefektus lettem. Nem igaz, hogy pont akkor hallgat mindenki, mikor egy jót eldicsekedhetnék, pff.
- Óh, a tekintély az egyik legfontosabb. - mosolygok vissza, igen, tényleg az, de nem gondoltam volna, hogy ő is így gondolja.
- Már előre várom, hogy saját tervezésű büntetőmunkákat osztogathassak... - Lelki szemeim előtt megjelenik a kép, ahogy megszeppent elsőévesek sora vigyázzállással és tisztelgéssel fejezi ki a prefektusok iránti határtalan szeretetét. Hm. Rendben, talán egy kicsit elragadtattam magam, de az utolsó évnek akkor is különlegesnek kell lennie.
- Helyes. - örülök meg rögtön, de gyorsan ki isjavítom magam, hiszen a szóhasználat nem volt épp ideillő.
- Úgy értem, szerencse, hogy így gondolod, elég szörnyű lenne belegondolni, hogy minden közös prefektus-akárminél csak keseregnénk vagy a múltat siratnánk. Nekem például a helyzet, egyelőre, tökéletesen megfelel, még akkor is, ha Dumbledore nélkül és az újfajta korlátozásokkal az iskola arculata teljesen megváltozik. Eddig a mardekárosok voltak egységesen gonosznak titulálva, most a nem tisztavérűek méltatlanok a varázsló-címre. Nem merem remélni, hogy egyszer kiegyenlítődik a helyzet. - Az igazgató hiánya az egyetlen, amit tényleg rossznak tudnék nevezni, kevés, hozzá hasonlóan meghatározó alakot ismerek, az iskola életében már gyakorlatilag egyet sem. Talán később, ebben az újfajta Roxfortban is találunk olyasmiket, amik ezt ellensúlyoznák. A griffendélesekkel való kivételezés megszűnése például határozottan ide sorolható, hiszen nem tudom csak úgy elfelejteni, hogy a Süveg milyen sokáig filozofálgatott, mielőtt eldöntötte, hogy mégsem oszt a Mardekárba, ezzel megalapozva a szimpátiámat a zöldek irányába.
- Nem akartam ám tolakodónak tűnni, de, ha már engedélyt is kaptam rá... - Vigyorogva vonom meg a vállam, miért ne használjam ki a lehetőséget?
 - Nem zavar, hogy a bátyád most az úgynevezett "rossz" oldal egyik megszemélyesítője, az átlagemberek szemében? - Hiszen nem nagy feladat rájönni, hogy ebben az évben mi alapján ment a felvétel. Ezt már inkább nem teszem hozzá, mivel így is elég tapló kérdés lehetett, de minek kerülgessem a témát, ha egyszer tényleg kíváncsi vagyok? Egyébként sem rossz ötlet már az elején kitapasztalni, mire, hogyan reagál Gwen.

A helyszín szabad!

Előzmények: INNEN
Sean



Arra már ő is rájött, ha esetlegesen egyszer meg szeretné ijeszteni Seant, azt valami nagyon hatásos módon kellene megpróbálnia, de még akkor is nagy lenne a bukás esélye. Ilyen irányokban nem nagyon gondolkodott még sohasem, ő az ártatlanabb csínyek híve, a legnagyobb nyilvános bűne, az a kis betörési mizéria a rúnatan tanár irodájába, amikor Neville és Andromeda társaságában próbálta meg ellopni Griffendél kardját. Meg is bűnhődött többszörösen azért a vakmerő húzásért, először a letüdőzött zöld portól halt meg majdnem, s noha sűrűn kívánta, hogy bár történt volna inkább úgy, a megpróbáltatásoknak itt nem volt vége. A lényeg azonban, hogy olyasmire gondolnia is nehéz lenne, ami esetlegesen egy apró rémületet is kicsikarhatna a fiúból. Az igazság pedig az, hogy nem is akar. Teljesen más tervei vannak, teljesen mást szeretne vele csinálni, olyasmit, amiben épp csak egy kicsivel van több tapasztalata, mint az ijesztgetésben. Az elmúlt percek tanulsága alapján, ebben pedig több esélye is van eredményt elérni. Csak előbb el kellene jutnia arra a szintre, hogy jelentősebb légzési és vérkeringetési problémák nélkül is képes legyen egy-egy olyanabb szituáción túlesni. Na, igen, ez még feltehetőleg odébb van, addig leginkább csak ráncigálja a macskabajuszt, puhatolózik és edződik. Sean pedig a rájellemző módon edzi. Aljasan.
Már a készülődés folyamán is érzi kicsit, megyeget neki ez a flörtdolog, legalábbis ostobaságokat nem beszél és a mardis irányából is érkeznek a repostok. Már nem gondolja, hogy beképzelné magának, valóban az van, amire gondolt, és ez nagyon is feldobja. Ezen majd még azért ellamentál, amikor már a srác nem látja sem az izgatottságtól majd szétpukkadó mellkasát, sem pedig idült vigyorgását.
Bár imád a kandalló mellett ücsörögni abban a szobában, most felüdülést jelent kijönni onnan. Nem érezte odabent sem rosszul magát, de itt a folyosón minimum tíz fokkal hűvösebb van, s mint olyan, ez most nagyon jól jön neki. Minél kevesebb feltűnést keltve igyekszik nagyobb levegőket venni, de talán egy kádnyi jeget is előbb olvasztana meg, minthogy teste reagáljon a hidegre. Szíve még mindig vadul kalapál, érzi, ahogyan feszegeti mellkasát, kezét pedig kissé zavartan gyúrogatja. Szinte alig enyhít valamit, hogy mozog, sétál, kijött a szobából, s a hűvös levegő hidegen simogatja arcát, de reméli, nem gőzölög, mint a forró tea. Olykor oldalra sandít, somolyogva pillant fel Sean profiljára. Fejében egymást kergetik a gondolatok, ilyenek is, olyanok is, forgatókönyvek egész sora, negatív és pozitív végkimenetellel egyaránt. Még csak pár lépést tettek meg, de a hugrás már körülbelül öt-hat kisfilmet lejátszott fejben, s ahogy így ábrándosan pillog a mardisra, kissé meglepődik, amikor a srác felé fordul. Nem lehet nem észrevenni, mik zajlanak le benne, eddig sem nagyon tudta takargatni, ez a továbbiakban sem lesz másként. Mosolyát kissé elhúzza a megállapításra, s megforgatja szemét, beismerve a nyilvánvalót. Ajkai már szólásra is nyílnak, mert miért ne állna le megmagyarázni a helyzetet, de Sean megelőzi, megjegyzése pedig a lányba fojtja a szót.

- Ehhzz igazán megnyugtat! – vigyorodik el, mikor már képes újra megszólalni, nem sok idő ez, csak néhány pillanat, amíg képes vigyorát visszafogni. Hazudna, ha azt mondaná, nem gondolta tovább Sean szavait, és nem jutott eszébe, hogy azt nézi épp, látná-e valaki, ha most… nyel egy nagyot, hirtelen kiszáradt ajkát megnedvesíti - Tényleg! Nem is jó habzsolni, mert még megfájdul a hasad!... Elég, ha én vagyok mohó… - csacsog pirulva és bazsalyogva. Bár a megjegyzés maga nyomába sem ér annak, amiket a kandallónál kapott, ahogy így egyre közeledik a folyosó meg minden, jobban zavarba jön. Gyomra is izgatott görcsbe ugrik. Beszéd közben kissé közelebb húzódik a mardishoz, vállával alig érezhetően megböki a fiú felkarját. – De nem emiatt izgulok. Csak hát, külsős nem járt a házunkban… még soha – csak magában teszi hozzá, a nyilvánvaló tényt, hogy mert ugyan ki akarna épp hozzájuk bejutni.. – remélem rendet tettek a többiek… - nem, mielőtt feltételeznénk, nem hallja, amit beszél, itt épp nem visszhangzik semmi szerencsére.

Az út ma valahogy sokkal rövidebbnek tűnik, mint általában, épp ahogy ő is előretekint, szinte meglepetten veszi tudomásul, már a főlépcsőn haladnak lefelé, azaz pillanatokon belül elérik a Hugrabughoz vezető lépcső tetejét.
Ideje kicsit elvonatkoztatni a kellemes témáktól, és másra figyelni, vagyis kitalálni, hogyan is oldják meg Sean óhaját, mindenféle kellemetlenség nélkül. Lassacskán lassít léptein, ahogy elhaladnak a nagyterem ajtaja előtt. Ahogy a lépcsőfordulóhoz érnek, megáll. Megvárja, amíg a Kedvesnek is feltűnik, már nincs ott mellette. Addig előhúzza pálcáját, majd mindenféle magyarázat nélkül, zavarával küszködve szólal meg.
- Öhm… mit áldozol be? Hallás, látás… mindkettő…? – az utolsó szót kissé óvatosan ejti ki, nem tudja ehhez bízik-e benne eléggé. Pálcája végét birizgálja, miközben szégyenlősen méregeti a másikat. – Vagy egyéb ötlet? – zavartan harapdálja ajkát, próbál némi bocsánatkérést sűríteni tekintetébe. Talán kissé túlságosan is könnyelműen tette fel a kérdést, húzta elő a pálcáját és veti fel, hogy majd ő kiszór néhány bűbájt Rá. Sean már lehet nem lesz ennyire elragadtatva az ötlettől, hogy vakon és süketen botorkáljon vele végig a folyosón, ki tudja hova viszi, ki tudja mit akar vele művelni... szerencsére csak Shayről van szó, ez sok mindent kilő a sorból.

[= Shay =]

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Azon megállapítás, amely taglalta, ő bizony zavarban van az egyes, és arra irányuló beszélgetések alkalmával, talált... mi több, el is süllyedt. Úgy, mint amikor egy hajót talál el a torpedó, az úszó teknő megsemmisül, és a víz elnyeli. Itt a torpedó szerepét a szavak ereje váltotta ki, a hajó maga Shay volt, a víz, amiben pedig süllyedezni kezdett a találatot követően maga a téma. Szerettem az emberek szemében kérdő, zavart tekintetet olvasni, azzal bizonyították, hogy foghatóak, és vannak gyenge pontjaik. A Kedveske esetében szó sem volt arról, hogy meg szeretném semmisíteni, ellenben a kóstolók alkalmával kellemes ízeket éreztem... én pedig legendásan azok közé tartozom, akik szeretik a finom ételeket. A probléma ezzel az volt, hogy eleddig csak romlottat tettek elém, azt sem sokat... és most találtam egy olyan éttermet, ahol pontosan azt kaptam, amit szerettem volna... már a rendelés előtt kiszállították, csak először nem tűnt fel az íz világ pezsgése, sejtelmessége, és a benne rejlő zamatok. Mára letisztult a kép, és a ködfátyol szépen, de nagyon lassan emelkedni kezdett. Nehéz volt egy olyan életvitelből kizökkenni, amit gyakorlatilag gyermekkorom óta gyakoroltam. Ellenben másokkal felnőttnek tartottam már magam, ért annyi szar az életben, hogy ehhez kétség se férjen. Több rohadt képkockát láttam, mint sokan mások az iskolában. vagy a nagyvilágban. Nem mondom, hogy másoknak nincsenek problémáik, mert vannak, csak azok mértéke nem osztható egyenlő darabokra.

Szemforgatás.
Elhúzott mosoly.
Mivel a bomba robbant egyet, így csak meg kellett még lökni a már süllyedő hajót egy újabb torpedóval, ez pedig pontosan a felfalás féle volt... ez az, amit a legénység meg szokott festeni, gonosz szemekkel, és cápára emlékeztető konok mosollyal. Semmi különös célt nem tűztem magam elé, de a törődést folyamatosan mutatni kellett Felé, hiszen önmagam mégsem tagadhattam meg... nem utolsó sorban pedig tisztában voltam vele, kedvére valóak ezek a vérvörössé változtató löketek.
Haladtunk.
A színe, ahogyan kiléptünk a folyosóra enyhült ugyan, de az utolsó támadások miatt még mindig pirospozsgás volt az arcgerezd, jól állt neki a zöldek mellé. A válaszát követően továbbra is előre meredve a folyosón, üres tekintettel konstatáltam.
- A végén nekem kell attól tartanom, hogy felfalsz elevenen!
Egy apró pillantás csak oldalra, és egy titokzatos mosolyféleség. Aztán ismét előre, ugyanis itt már figyelni kellett, visszatértünk az életbe, errefelé már diákok is oldalogtak, tetszett, vagy sem. Én nem kerülgettem őket, gondoltam, ha akarnak, biztosan kikerülnek majd. Ellenkező esetben kénytelen leszek félrelépni, és nekibaszni a kötekedni próbálónak a ládámat, ami a maga súlyával megvolt vagy egy mázsa. Aki ekkora pofont szeretett volna az arcába, hogy szétrepedjen a hülye feje, annak kijárt. Nehogy már súlyokat reptetve nekem kelljen még rájuk is figyelnem.
Rend.
A hugrabug házban valóban nem fordult meg senki, legalábbis írásos jegyzetek nem maradtak fenn efféle esetről. Az pedig, hogy rend van-e, vagy sincs, jelen helyzetben nem igazán érdekelt. Az már annál inkább, hogy amit szobát kapni fogok, gyanítom pár házbelivel egyetemben, na az rendben legyen. Persze az érkezést követően szükségszerű lesz ellenőrző bűbájokat szórnom majd a szobára, elvégre nem szeretnék semmiféle nyavalyába belefutni... amire valljuk meg, megvan az esély. Rengeteg gyerekes viselkedésű idióta rótta az iskola folyosóit, és akkor is, ha hugrabugosokról volt szó, kinézhető volt belőlük az alattomosság.
Folyosók.
Diákok.

A Nagyterem ajtaja mellett való elhaladást követően Shay bizony lassított a léptein, ami egyet jelentett azzal, valahol a közelben lehet a háza bejárata. Ennek megfelelően igazítottam én is a lépteimet, mire azonban ráálltam volna a tempóra, a lépcsőfordulóban meg is torpantunk. Legalábbis ő megtorpant, én még tettem pár lépést... így kitekintve a repkedő málhám mögül kitekintve szemléltem meg, mit is csinál. A pálcája már a kezében volt, szemeiben pedig némi tétovaságot véltem felfedezni.
- Párbaj? Itt?
Már nem tettem hozzá, hogy felőlem rendben van, csak ne lepődjön majd meg azon, miféle galád varázsokkal támadtam volna meg. Noha mondani nem mondtam, a fejemben megfordult, ezért egy apró kajánféle mosolyt is megeresztettem, de csak egy pillanatra. Reagált, és elmondta, miféle választási lehetőségeim is vannak az elkövetkező méterekre. Soha, senkiben nem bíztam meg Daviden kívül annyira, hogy a szemem világát és a hallásom is kivonjam az érzékelési lehetőségek közül. Azzal gyakorlatilag teljes mértékben kiszolgáltatottá fogok válni. Komor tekintettel lépdeltem elé, nem igazán szívleltem az ügyet, ezért a következő döntésre jutottam.
- Te hozod a poggyászom, én pedig eltakarom a látásom egy bűbájjal. Az igét fenntartom addig, amíg nem szólsz, hogy megérkeztünk. Ott annyi időre, amíg kiejted a jelszót, süketté teszem magam. De csak egy pillanatra, és utána vissza minden.
Ezzel kifejeztem felé a bizalmam, elvégre vakon, csak rá hagyatkozva fogok a folyosón sétálni. Hallom a külső hatásokat, ha probléma lenne, reagálni tudjak azonnal. Ott már az a pillanat, amíg kiejti a jelszót nem oszt, és nem szoroz, addig a hallás is mehet majd. Ezt a lehetőséget, noha bíztam benne, nem akartam kiadni a kezeim közül... így nevelt az élet... a magad ura légy, senki más ne álljon feletted... legfeljebb az önnön szabályaid.

Sean


Sokszor úgy néz már ki, mint aki túlzásba esett a kenceficével, bár bőréhez illik az árnyalat, a pirosító több mint kellene. De az nem púder, sem festék, csak a bőre, mely talán épp annyira perzsel, mint amennyire piroslik. Ez persze egyiküket sem zavarja különösebben, Seant még minden bizonnyal szórakoztatja is, hiszen látványosan munkálkodik újabb és újabb árnyalatok előcsalogatásán. Noha a hangsúly lassanként megint mentesül attól a játékos felhangtól, amelyek eddig egészen kiérezhetőek voltak a fiú hangjából, sikerül megint olyan megjegyzést tennie, amitől Shay megint csak zavarba jön. Ahogy a mardisra sandít, s hallgatja mondandóját, zöldjei újfent nagyra nyílnak, szíve pedig ismét vad kalapálásba kezd, a hugrás pedig lassan kilátástalan harcot vív saját szavaival. De nincs mit tagadnia, azzal az apró, sejtelmesnek szánt megjegyzésfoszlánnyal bizony ismételten csak sikerült önmagának találatot bevinni. Szerencse, hogy jobban kviddicsezik, mint sejtelmeskedik, negatív rekordot állított volna már fel öngólok tekintetében, szülei pedig valószínűleg le is tagadnák az utcán.
- Én… én… nem úgy… én nem úgy… értettem! Mármint egy kicsit igen, de azért nem annyira – hebeg-habog jobbra-balra, arca kissé ijedt, mintha nagyon titkos gondolatait találta volna ki ezzel az apró megjegyzéssel Sean. Kezeivel affektál zavarában, mintha ezzel jobban megértethetné magát – Mármint… szóval nem kell attól tartanod, hogy mondjuk rád török az éjszaka közepén, vagy ilyesmi– kezeit beszéd közben megemeli, s mintha egy épp támadó állatot utánozna, még arckifejezése is grimaszba megy át a rövid mozdulatsor idejére, egy villanásnyit vicsorog is hozzá. Vonásai ezt követően gyorsan átrendeződnek, ahogyan a szócunami tovább folytatódik – Vagyis… ezt így nem ígérhetem meg, mert sosem lehet tudni ugyebár és bármi megtörténhet… bár nálunk nincsen olyan víz.. izé, mint például nálatok… - egy pillanatra megakad - … tényleg sokat beszélek – megforgatja szemeit, fejét lehorgasztja egy kicsit, s megingatja. Már megint jól belekavarta magát saját mondandójába… - de… szóval azt nem ígértem meg – mosolyodik el végül. Inkább nem tenné le a cserkészesküt, mert ki tudja, mikor szállja meg valami, és támad kedve átsompolyogni egyik este, csak mert épp nem tud aludni…. vagy valami egészen más okból. Nagy szemei bájosan mosolyognak a mardis felé, akár odanéz, akár nem, és akár van valaki a folyosón, akár nincs. Őt nem érdekli ez a dolog, nem is néz igazából senkire, maximum, ha valaki a nevén szólítja.

A pálya aztán nehezítetté válik, bejönnek a lépcsők, ahol a megfelelő fokot gyakorlottan átugorja, a vendégmarasztalót pedig csak átlépi. Na, persze az előadásmód egy korcsolyaversenyen nem érne hat pontot, bizony meginog, mert a lába hirtelen össze akar csuklani, de egy egyensúlyozó mozdulattal ezt is elhárítja. Nem könnyű menet, pedig csak egy emeletet jöttek, még egy van lefelé, az alagsor felé. Hamarosan a lépcsőforduló is eljön, ő pedig lefékez, majd őszinte kelletlenséggel veszi kézbe pálcáját.
Szemei aztán kimerednek Sean kérdésére, értetlenül néz fel Rá, hogy ugyan miért akar ő párbajozni és miből is jött a merlini szikra. Koppan a dolog, de csak mosolyogva megingatja fejét, nem bolondult meg még egészen, de egyébként sem biztos, hogy épp Őt hívná ki párbajra. Esetleg gyakorlás szinten, de ahhoz még neki sem árt kicsit készülni. Megdicsérni sincs elég mersze, nem hogy megátkozni.
- Mi az? – kérdezi ajkát beharapva, mert elkapta ő azt a sokat sejtető mosolyt, csak mire vélni nem tudja. Nagyokat pislog, attól tartva valami butaságot mondott, vagy éppenséggel tett, netán valamikor leette az ingét és eddig senki nem szólt neki. Várakozón pillant fel a mardisra, halványan elmosolyodik. Ez nem nagyon segít neki a helyzetben, de vesz egy nagyobb levegőt, majd felvázolja az általa kigondolt terv néhány fontos pontját. Mindösszesen kettő van neki, amiket ki kell iktatni, hogy ne tudja meg, amit nem akar, s bár a lány nem tud róla, de nem is szabad neki megtudni. Egy pillanatra felvillan gondolatai között egy kép, ahogyan a megannyi mardekáros, a különböző házak felé vezető folyosókon botorkálnak, jobbára olyan diákok társaságában, akik szándéka nem feltétlenül annyira békés, mint a jelenlévő hugrásé – leszámítva azt a néhány pajzán gondolatocskát, amelyek végrehajtásához egyelőre még túlságosan nyuszi. Nem tud, de nem is kell magyarázni a dolgokat, Sean hamar megéri, mire is gondol Shay, legalábbis feltehetően sejti, az Obscuro és Disaudio bűbájok bevetésére gondolt. Nem tehet azonban róla, elhatalmasodó izgatottsága miatt képtelen abbahagyni a bazsalygást, emiatt tűnhet kissé lelkesebbnek a szükségesnél.

Kíváncsian várja, milyen fogadtatásban részesül a nem túl részletekbe menően felvázolt ötlete, pálcájával babrálva, kissé toporogva vár az ítéletre. Az első mondatot egy nagy bólintással fogadja. Igazán nem is számított arra, Sean majd csak úgy rááll az egészre és engedi, hogy kedvére bűbájolgassa. Nem szomorítja el, sőt, látható, megkönnyebbült sóhaj szakad fel mellkasából még annak ellenére is, hogy a mardis közel lép hozzá.
- Oké! – húzódik hálás mosolyra szája, s háta mögé rejti kissé remegő kezeit. – Azt hiszem, jobb is, ha Te csinálod… én… nem szeretném, ha bajod esne… - semmi hátsó dolog nincs, ez most egy őszinte vallomásféle. Talán képes lett volna megcsinálni, elvégre ártalmatlan és egész egyszerű bűbájokról van szó, mégis… a Kedvesre pálcát fogni…
Jelen helyzetben azt sem bánja, hogy csak a mankó és a poggyászfuvarozó szerepét fogja betölteni, inkább arra gondol, mégis lesz egy folyosószakasz, amin kézenfogva fognak végigvonulni. Bár minden bizonnyal mókás lenne figyelni, ahogyan vakon végigbotorkál itt, ahol hordók, meg mindenféle dolgok vannak.
- Jó, de előbb menjünk le a lépcsőn, nem mintha nem cipelnélek le szívesen, de… murisan festene – kuncog fel, majd pálcájának egy óvatos intésével veszi át a ládalebegtetés jogát, bár ebben a helyzetben ez sem egy életbiztosítás. Ha kicsit görcsösebbé válik a tartás, ki tudja mit művel szegény csomaggal. Nyel egy nagyot, majd lejjebb lépked. Lent már leplezetlen várakozással pillant fel Sean-ra. Mindjárt!

[= Shay =]

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A kissé, na jó, teljesen és össztűzszerűen szexuálisan túlfűtött incselkedés a végéhez ért, csak sikerült szegénykét annyira zavarba hozni, hogy igazából már nem nagyon tudta maga sem, mit akart mondani, vagy előtte mit mondott. Sőt, nagyjából azt sem tudta megfogalmazni, hogy gyakorlatilag mit is szeretne ebben a pillanatban. Természetesen nem hagyhattam ki, hogy oldalra tekintsek, és szinte szugerálva a kékekkel mustrálgassam, ezzel is még olajt, meg egyéb éghető anyagokat dobálva a tűzre. Arra a tűzre, ami belülről fűtötte... mert fűtötte az biztos, elvégre lassan úgy izzott szegényke arca, mint a forró láva.
Csend.
Sikerült nagyjából összeszednie a gondolatait, nekem is kellett egy bő tizedmásodperc, mire a szavaiban értelmet találtam. Amit pedig hallottam, az tetszett. Gúnyos vigyort eresztettem el felé, és felé haraptam a levegőben.
- Én is odavagyok érted!
Naná, perszehogy... sőt, most a bénázása ideje alatt el is morfondíroztam rajta, hogy inkább megállok, a földhöz baszom a ládámat, aztán elé lépek, és beletapasztom a szót a szájába. Az én számmal. Lefixáltam magamban, hogy annak ellenére mennyire esetlen volt a dolog, legalább annyira kedvemre való is.

Ajánlat.
Kontra.
A párbaj szót követő vigyorom nem maradt észrevétlen, edződött mellettem a Kedves, ez érezhető volt. Olyan dolgokat szűrt ki látszólag semmitmondó helyzetekből, ami eddig elkerülte a figyelmét... dicséretes. Az apró kérdésére színpadiasan elmerengtem, majd üres és kifejezéstelen hangszínnel válaszoltam.
- Pfff, ha én azt itt elmondanám!
Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy akkor egészen biztosan szétvetné a már amúgy is benne tomboló vulkán. Szerintem az utolsó löket lett volna, de nem szándékoztam már jobban belemenni a dolgokba. Nagyjából értelmezte az én álláspontomat, és noha nehezen, de én is az övét. Ezt követően felajánlottam a megoldási lehetőséget, amit úgy festett, kissé megkönnyebbülve fogadott. Ejnye, csak nem félni tetszik a pálca használatától?
- Nem hiszem, hogy elvétetted volna az igét!
A válasz afféle nyugtató jelleggel érkezett, egészen biztos voltam benne, ha ráhagytam volna sem lenne semmi probléma. Megint leüthettem volna a magas kvaffot, csak nem akartam még ráhúzni egyet az amúgy is pattanáson feszülő idegszálaira.
Lépcsők.
Miután leértünk a sor aljára, és a láda is mögöttem lebegett már, egy intéssel átvette a mechanizmust tőlem. Jómagam, még akkor is, ha meglepően festett, magam ellen fordítottam a pálcámat, és non-verbálisan eldaráltam az igét.
Sötétség.
Megbíztam benne, ennek ellenére a hallásomat azért hagytam meg kötelező jelleggel, ha egy hülyegyereknek esetleg szórakozni támadna kedve, akkor arról tudjak. Így viszonylag gyorsan vissza tudtam állítani a kékek világát, hogy láthatóvá váljon, kit is kell megölnöm az elkövetkezendő időkben.
- Úgy fogok haladni, mintha látnék! Bízom benned!
Leeresztettem a pálcámat, és a szavaira hagyatkoztam. Nyugalmas léptekkel haladtam előre, és váltottam irányt, amikor mondta. Tesztelhetett, mennyire hallgatok rá, ha neki akart vezetni a falnak, amiben egyébként kételkedtem, akkor megtehette volna. Vakon haladtam a szakaszon, teljes nyugodtságban, pálcámat leeresztve a törzsem mellé.
Sötétség.
Hangok.

Sean



Kuszának tűnhet, de ő tudja, mit akar mondani, és tulajdonképpen el is mondja, a maga módján. Az információ áramoltatással nincs gondja, az már más kérdés, hogy ez mennyire hat rendezettnek. De ne is várjunk tőle túl sokat, hiszen olyan perceket él meg, amelyekkel még jó darabig nem is számolt. Azt nem lehetne mondani, hogy nem voltak még rá hatással más fiúk/férfiak, de az bizonyos, ilyesfajta beszélgetést még sosem folytatott senkivel. Most pedig, Seanról lévén szó, ez különösen nagy jelentőséggel bír számára… az okokat talán nem kell részletekbe menően elemezni. A mardis pedig nézi – naná, hogy azt teszi – talán abban reménykedik, így sikerül előbb megértenie, amit Shay igyekszik a tudtára hozni. Ez sem segíti az összeszedett beszédben, de azért próbálkozik, s valahogy a monológ végére is jut. Rövidre zárja mondandóját, mert úgy érzi, túl sokat jár a szája. Illetődötten pillog szavai után, figyelve a fiú minden arcrezdülését, s a gunyoros mosolyt zavarával átszőtt, félénk mosollyal fogadja. Szusszan egy nagyot, kezeit pedig idegesen tördelni kezdi. Elől rövidebbre hagyott haja kibújik, amint egy pillanatra leszegi fejét, míg megingatja kicsit. Amikor ismét felnéz, arckifejezése olyasmit sugall: hát ez van, ez vagyok én. Nem sokáig marad ez így azonban, mert elkapja a mardekáros kissé furcsa mozdulatát. Megmosolyogtatja a dolog, de ekkor még halvány sejtése sincs, mit is fog neki mondani pillanatok múlva.
- Én is odavagyok érted!
Hallja a szavakat, s értelmezni is tudja őket, csak attól képed el, hogy ez a mondat Sean ajkait hagyja el. Pedig látja őket mozogni, hallja a hangját is, amely kétségtelenül az övé… Néhány pillanatig csak pislog rá, mintha kétkedne a történtek valóságosságában, aztán csak elvigyorodik. Már menetrendszerűen érkezik a vörösödés, és a vad szívdobogás, kinek kell Lángnyelv Whiskey, elég a mardis néhány megjegyzése, és úgy forrósodik át, mint egy tűzbe tartott fémdarab. Mivel most még inkább nehezére esne bármit mondani, csak bazsalyog és hümment egyet, mint aki valami nagy dolgot hajtott végre, sóhajt egy nagyot. Hogy ne látszódjon a fülig érő vigyora, lehajtja fejét, de a fáklyák fényétől csak még inkább csillogónak tűnő szempár most akármelyik drágakővel vetekedhetne. Azért most jól esne Shay-nek, ha odabújhatna egy kicsit, most nagyon szeretné megerősíteni a feltételezését, bár elég csak az elmúlt percekre visszagondolni, s kétség sem férhet senki számára, bizony a hugrás sincs ezzel másképp. Meg kellene szólalni, de nem tudja, mit is mondhatna, csak újra és újra felsandít a mellette lépkedő fiúra, ajkát harapdálja - sajnálatára a sajátját kénytelen. Nagyokat szusszan, hogy a benne felgyülemlett feszültségen valamit enyhíthessen. Nem megy ez túlságosan jól, fejében visszhangoznak Sean szavai, amitől minduntalan rátör a vigyorgás. Épp kapóra jönnek a lépcsők, elvonják a figyelmét, a mozgás pedig segít fellazulni... egy kicsit.

Sok dolog nem hagyja nyugodni, ami Sean-nal kapcsolatos, már nem ez az első alkalom, hogy nem csak úgy simán piszkálja Shay-t, hanem úgy igazán mocorogtatja, mégpedig az egyik igencsak érzékeny pontját, a kíváncsiságát. Más esetekben magában tartja, ha megakad valamin, s egy későbbi alkalommal felhozza... ezekre remek alkalmat szolgáltatnak azok a játszós beszélgetések. Most sem fogja nyúzni vele a srácot, legalábbis ebben a pillanatban bizonyosan nem, semmi szükség rá, hogy valamelyik porté vagy egy esetlegesen a közelben kóválygó diák, meghallja. Akármi is az, úgy gondolja, megőrizné magának.
- Akkor elmondod később! - húzódik pimasz mosolyra ajka. Nem lehet tudni, valóban később is rá fog-e kérdezni, de valószínűleg nem. Egyrészt, mert esélyes, elfeledkezik róla, másrészt meg, biztosan aktualitását veszíti már akkor a dolog. Mindenesetre most jó egy pillanatig azt a benyomást kelteni, miszerint ennyivel nem zárták le a dolgot. A hugrás biztosan el fog még azért morfondírozni rajta, aztán annyiban hagyja, vagy megtölti maga, jelentéstartalommal azt a mosolyt. Nem feltétlenül jó ez.
A pálcahasználattal önmagában nincs semmi problémája, még valami őrült ötlet folytán a párbajversenyre is jelentkezett, s a DS-ben is egymáson gyakorolnak, de most nem egy egyszerű gyakorlásról van szó egy távolabbi baráttal szemben, hanem Sean-ról. Kissé harapdálná is a lelkiismeret a szívét, és amúgy sem könnyen veszi rá az ember magát, hogy gyógyító- vagy pajzsbűbájon kívül bármilyen más varázslatot szórjon a szerettére. A mardis megjegyzésére szerényen leszegi fejét, száját elhúzva mosolyodik el. Ő nem ennyire bizonyos benne.
- Már nem tudjuk meg... - válaszol egy vállrándítással. Máskor talán ezt bánná, ám most kifejezetten megkönnyebbül a helyzettől, ez látszik is rajta, nem is rejti véka alá. Kedélyesen lelépked a lépcsőkön, és most csak azért nem ugrál, mert kormányoznia kell a ládát is. Ciki lenne földhöz vagy falhoz verni, és biztosan meg is kapná érte a magáét a fiútól, hogy még ennyit sem képes megcsinálni. Máris elgondolkodna korábbi kijelentésén, és talán a jövőben nem bízna meg ennyire sem benne... pech lenne.
Ajkát beharapva figyeli a lépcső tövében toporogva, ahogy Sean magára bocsátja a bűbájt. Egy pillanatra persze megint elöntik agyát a rémes gondolatok, s különböző szörnyű képek sejlenek fel szemei előtt. Aggodalomra azonban nincs ok, a mardis keze még csak meg sem remeg, pillanatok múlva pedig... nem látszik változás, mindösszesen a Kedves a semmibe pislog, amikor azt gondolja Shay-re néz. Ezen elvigyorodik egy kicsit, majd amikor hallja a kijelentést csibészesen elmosolyodik.
- Vaaaagy... megfogom a kezed... ha nem gond - nézegeti egy darabig a mardekáros arcát, megmosolyogtatja a tudat, hogy a srác vak. Szemeit összeszűkíti, vigyora kiszélesedik.
- Szóval... nem látsz? Vaksi vagy? Biztos? Nem látod hooogy... - kivár egy pillanatot, de nem csinál igazából semmit - ...grimaszoltam? - kuncog egy kicsit, igazából folytatná a szekálást, eszébe jutott pár igazán mocsok húzás, de úgy dönt, nem lő el mindent egyszerre.
Ha Sean nem ellenkezett a kézfogás ellen, akkor most megfogja a balját jobbjával, s úgy vezeti tovább a folyosón, olykor gyöngéden meghúzza, vagy tolja, egy figyelmeztető megjegyzéssel, ha valami akadály közeleg. Ha nem ment bele a dologba, akkor mellette sétál, mindösszesen csak szavakkal figyelmeztetve. Nem haladnak gyorsan, ő pedig nem bírja túl sokáig az indokolatlan csöndet. Mivel látszólag nincs senki a folyosón, zavartalanul beszélgethetnek.
- Egyébként... - szólal meg halkan. Szíve megint erőteljesen dobog, nyelnie kell és ajkát is megnedvesíteni. Torkát is megköszörüli - valamikor... elmehetnénk repülni. Mármint.. szóval azt mondtad, hogy a hobbid, és bár én nem láttalak még seprűn, attól még persze simán csinálhatod... csak.. - megrántja vállát, amire a lebegtetett láda is felemelkedik egy kicsit, majd visszasüllyed, s súrolja a lány felől levő hordó oldalát. - persze nem gond, ha nem szeretnéd... én csak. Hát.. talán muris lenne - nem ezt a szót kereste igazából, csak hirtelen nem merte úgy lezárni a mondatot, ahogyan azt eredetileg tervezte.
- Mindjárt ott vagyunk... - motyogja végül, arca már megint vörös, talán jobb is, hogy ezt a mardis nem látja.

[= Shay =]

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Pimasz mosoly.
Kacérkodás.
Azért nem vázoltam fel pillanatokkal ezelőtt a gondolatvilágomat a számára, mert egyrészt, a folyosónak, a képeknek és a világ végének is füle van ebben a búvalbaszott iskolában… másrészt meg, nem szerettem volna, ha szívrohammal kell a gyengélkedőre vinnem Shayt. Tény, a szájtól szájba való lélegeztetés nem lett volna ellenemre, mégis, azért ez a formája a játéknak már kissé túllő a határokon. Mellesleg nem tűnt nehéznek a drágaság, csupán nem akartam neki semmi rosszat. Mindkét tétel erősen megtörténhetett volna, ha nekilátok ecsetelni a fejemben végigrobogó képkockákat, amik bizony nem nagyon tűrték volna meg a nyomdafestéket... ráadásképpen, lehet, hogy a szívroham után egy hatalmas parasztlengővel lettem volna gazdagabb, sem, mint mással. Így én is csak elmosolyodtam, sejtelmesen, hogy azért leszűrhesse, nem holmi kisstílű, gyermekded dolgokról lenne szó. Éltem a gyanúperrel, hogy bizonyos képek talán már az ő fejében is végigmasíroztak, mégsem tartottam a pillanatot megfelelőnek az átbeszélésükre. Azt, hogy majd beszélünk róla, persze megerősítettem szavakban is, amelyeknek csengése most cseppet sem volt az a megszokott üres, inkább afféle búgó, titokzatos és kacér.
- Amint kettesben leszünk!
Az események szépen lassan csordogáltak ezt követően, és mivel láttam a tétovázását, így bevállaltam a saját magam megátkozását, vagyis megbűvölését. Abszolúte nem tartottam attól, hogy elront valamit, átadtam volna számára a lehetőséget, de látszott az ábrázatán, hogy nem igazán fülöt hozzá a foga. Bíztam már benne annyira, hogy efféle dolgokat megtegyen, persze, szavakban ezt sokkalta nehezebb kimondani. De ismer már, mint a rossz sarlót, tudja jól, nekem nem olyan egyszerű ezekről beszélnem. Van, amikor csak úgy kibukik, de meghazudtolni önmagam nem igazán vagyok képes. Rengeteg év volt mögöttem, amit azért éltem túl, mert olyan voltam, amilyen… ezekből az értékrendekből nehéz engednem.
- Egyszer majd fény derül rá!
Kacsintottam a vak balommal, aztán megválaszoltam az újabb felvetését is... ezt természetesen már jóval halkabban tettem, nehogy olyan fülekbe jusson, ahová nem kell.
- Amint megfogod a kezem, tudni fogják páran, hogy valami nem stimmel. Másodsorban pedig, neked is nehezebb egyensúlyoznod a ládámat, nekem pedig visszavonni az igét, ha baj van.
Már nem láttam, de reméltem ez nem fogja a kedvét szegni. Egyszerűen nem tartottam logikus lépésnek a kézfogást egy ilyen helyzetben… meg, nem voltam az a fajta srác, akinél ez megszokott. Ezek azok az apróságok, amik bizony beüthetnek némi elkámpicsorodást nála. Bíztam benne, hogy ez nem szegi a kedvét, illetve, tudtam, hogy nem fogja, mert róla van szó… mégis, bizonyossággal állítottam magamnak, hogy nem esik neki jól. Egy rakás szarnak értékeltem a saját lényemet, sőt, a múltam miatt, még ennél is lejjebb, de nem voltam hajlandó még ennek ellenére sem változtatni dolgokon, amiket, mint alappilléreket kezeltem önmagammal kapcsolatban. Nálam az volt a fontos, hogy védekezni tudjak, ha baj van, az élet így tanított meg. Mindig szem előtt kellett tartani azt, hogy az emberek gyarlók és utolsó gecik. Semmi más nem fontos a számukra, mint az, ha valakit gyengének látnak, elkaszálják… ez az esetemben pedig hatványozottan igaz volt. Sokan utáltak, és sokan a pusztulásom kívánták… nem ez volt a nap, amikor meg akartam adni a köcsögöknek a jót.
Csend.
Vakság.

Határozottan lépdeltem előre a folyosószakaszon, hallgatva a vezényszavakra, azonban azok elmaradtak. Ennek fényében szépen egyenesen trappoltam, meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg szórakozni fog egy kört. A szavai hallatán haloványan elmosolyodtam.
- Nem, semmit sem látok. A meg sem történt grimaszról sincs fogalmam.
Ez csak egy tipp volt, általában az emberek ilyen esetekben ha állítanak valamit, az biztosan nem igaz. Ennek fényében dobtam be a köztudatba a meg sem történt grimaszt… kíváncsi voltam, hogy eltaláltam-e, biztosan hangot fog adni a dolognak. Nem feltétlenül szavakkal, elegendő egy mosoly, egy halk szusszanás is.
Szavak.
Repülés.
Nem felejtette el, pedig nem most volt róla szó. Ráadásképpen annakidején nyitva hagytam a témát, és egyetlen szóval sem utaltam arra, hogy én bizony seprűvel szeretek repkedni a világban.
- Rendben, elmehetünk. A hétvégére ne tervezz programot!
Akkor majd minden kiderül. Azt hiszem megérett már rá, hogy ismerje a titkot a repüléssel kapcsolatban. A holló bizonyosan egy újfajta meglepetés lesz a számára…

Sean



Inkább csak üres fenyegetőzésnek szánta azt a megjegyzést, minden pimasz mosollyal és hangbeli utalgatással együtt. Néha hajlamos hamar elfeledkezni dolgokról, néha csak rámondja, hogy majd meg fogja kérdezni, visszatér rá, de aztán elfelejti, vagy már valóban elveszíti fontosságát az ügy. Most sem lenne ez valószínűleg másképp, hiszen annyi dolog történt vele ezen a délutánon, hogy így is lesz min órákig rágódnia. Talán még egy hosszadalmasabb beszámoló is vár majd rá a hálóban, ha Danielle felfedezi már megint az idült bazsalygását, amint épp az egyáltalán nem vicces bájitaltan beadandó felett fog könyökölni, vagy a baromira unalmas mágiatörténet könyv felett. Maga sem gondolta volna még karácsony előtt, hogy az újesztendőben egy barátra is szert fog tenni. Pedig nagyon úgy tűnik. Az óta a beszélgetés óta ott a hálóterem padlóján már kétszer is előfordult, hogy eszébe jutott, majd elmeséli a dolgot a hugrás lánynak. Korábban ilyen nem nagyon volt jellemző, legalábbis amióta Nadine nincs már mellette. Igaz, attól, mert gondolt rá, még nem kereste fel szobatársát töredelmes beszámolókért, de már az is haladás, hogy egyáltalán eszébe jutott. Na, de vissza a folyosóra…
Komolytalannak szánta, ám ahogyan ismét kicsit több figyelmet szánt a mardis megfigyelésére, mosolyára, a szemében alig csak észrevehető pajkos kis fényre, a hanghordozására, amely most teli volt azzal a kacérsággal, amely ott a kandallónál is felbukkant már. Zöldjeit kissé összeszűkítve vizslatja Shay a srác arcát, hiába látta ma már többször is ezt a kifejezést rajta, a mosolyát, nem nagyon sikerül betelnie vele.
- Megegyeztünk! – kap gyorsan a szón, s annak rendje és módja szerint bele is pirul. Megint kicsit tovább jár, mint a jelen, hiszen ha ügyes, ezt akár ma is elintézheti. Nem biztos, hogy szerencsés lenne a helyzet, bár talán a szívroham elkerüléséhez ma már eleget kapott, hogy ne kelljen tartania attól. Ajkát beharapja, ahogyan még néhány pillanatig időzik tekintete Sean arcán. Talán arra vár, hogy megingassa a fejét, vagy valami jelét adja, nem is lesz ebből a beszélgetésből semmi. Bár, az nem lenne baj, elvan ő szavak nélkül is… ha mást csinálhat a szájával. Ezzel a megállapodással azonban kissé komolyabbá válik számára a dolog, s mint olyan, a mardis is felkeltette az érdeklődését sejtelmességével, célozgatásával. Most már inkább örülhet, ha fel nem robban a kíváncsiságtól addig, míg fel nem kíséri átmeneti lakosztályába a fiút.
Savanyú mosollyal húzza el aztán száját. Amennyire megkönnyebbült, mert nem kell pálcáját a Kedvesre fognia, annyira nem tölti el nyugalommal megjegyzése. Most így inkább nem akarna ilyesmin gondolkodni, bár tény, néhány napja még maga választotta opcióként a párbajt Vele, perpillanat nehezére esne akár egy szemöldökszínezést is ráküldeni. Azt pedig már most eldönti, SV órákon a lehető legtávolabb fog ülni a mardistól. Csak fejében jegyzi meg, reméli nem lesz úgy, ahogyan Sean gondolja, vagy legalábbis az az „egyszer majd” jó sokára jön el, esetleg el is felejtődik szépen. A gondolat, mint olyan, ennek fényében nem is foglalkoztatja tovább… egyelőre, meg egyébként is inkább más foglalkoztatja most… valahogy becsempészni saját ujjait, a mardekáros ujjai közé.

A próbálkozás megvan, s számára adja is magát a helyzet, azonban amint az már megállapításra került párszor, tisztában van a sráccal ilyen-olyan szinteken. A kézen fogva sétálgatás már jó rég kikerült a várható repertoárból, amivel akkor sem és tulajdonképpen most sincs különösebb problémája. De ez még nem jelenti azt, hogy nem jut eszébe, vagy olyan esetekben, mint ez a mostani, ne próbálkozna be vele. Most saját meglátása szerint belefért volna a szituációba, azonban Sean okfejtése, ha nem is csont nélkül, de meggyőzi. Nem is igazán az érvek miatt nem erősködik tovább, egyszerűen nem akar ilyesmin problémázni.
- Auh, aaauh, igaz… - ettől még persze nem repes örömében a visszautasítástól, elkámpicsorodni viszont nem fog, ahhoz túlságosan is fel van dobva a korábbiak miatt. - …van benne valami – bólint végül is, és most még abba sem köt bele, hogy mindkettejüknek két keze van, és ezeket sok módon variálva lehet ám megfogni. Fejét csak néhány pillanatra szegi le, s kissé bele is fullad a szó, néhány percnyi csöndet követően ismét megszólal.

Kötekedik csak, ez még a mardis számára is nyilvánvaló, hiszen mindenfelé hezitálás nélkül buktatja le a hugrabugost. A lány erre gyanakodva vonja össze szemöldökeit és szemeit összeszűkítve méregeti a Kedvest. Még szájával grimaszol hozzá…
- Te leselkedsz? – hogy ellenőrizze, tényleg elég vak-e Sean, kicsit behajol elé, ezzel megint megingatva a ládát, de szerencsére itt nincs semmi, aminek ütközhetne. Kezét megemelve a srác arca előtt néhány kézmozdulattal teszteli. A jelek azonban egyértelműen arra utalnak, tök vak… szerencséjére.

A bejárat közeledik, vagyis ők közelednek a hordókhoz, s hogy addig se legyen csönd, ismét csak előhozakodik valamivel. Ez már azonban korántsem olyan könnyű terep, bizonytalankodik is egy sort, a bénázás pedig ehhez a Scarborough-hoz széria tartozék már. Az a repüléses megjegyzés már első alkalommal is hagyott benne némi nyomot, aztán, amikor ma Sean megemlítette, hogy rendszeresen repked már nem tudott rajta túllépni. Nem gyanakszik semmi turpisságra, egyszerűen a tény és a kép nem fér össze a fejében. Neki meg sem fordul a fejében, hogy a mardis nem seprűn repül, inkább abban sejt valami turpisságot, hogyan oldja meg, hogy senki, soha nem látja… vagyis ő soha sem látta a pálya környékén, sem pedig máshol, de még csak seprű közelében sem igazán. Szíve a várakozás miatti izgatottságában hevesen kalapál, kíváncsian sandít fel a fiúra. Most nem kap visszautasítást, s ez már megkönnyebbüléssel tölti el, el is mosolyodik.
- Hát… épp most csináltam egyet! – jegyzi meg vigyorogva, s akár szabad akár nem, szabad kezével finoman belekarol a mardiséba. Nem húzza soká a kontaktust, csak néhány másodpercig. Már csak az a kérdés, Minticz a randevút elfogadja-e büntetőmunka alóli felmentésnek. Részletkérdés.
Néhány néma vigyorgással eltöltött lépést követően aztán halkan figyelmezteti Sean-t, hogy fékezzenek le. Néhány pillanatig toporog, míg a ládát irányba kormányozza, s leereszti a földre, ugyanis pálcájára most szüksége lesz.
- Na, igazából nem fontos a hallásod is kiiktatni, bőven elég, ha nem látod, mit kell csinálni. Persze, ha ragaszkodsz hozzá… - megrántja a vállát, ezt persze senki nem látja. - …akkor kérek úgy… négy másodpercet, aztán megszüntetheted a bűbájokat – hangja kissé komolyabban cseng most, de érezhető rajta az izgatottság. Némán azért fohászkodik, hogy zavarában ne rontsa el a sorrendet, vagy a tempót, különben igencsak pórul járnak mindketten. – Öhm… talán hátrébb állhatnál egy-két lépést… a biztonság kedvéért – talán nem elég egyértelmű, miért mondja ezt, de nem is baj, ő csak jót akar. Viszont jobb lesz nem húzni az időt, most nincs erre senki, vagy csak jól elbújtak…
Amint a mardis eldönti, mi legyen, s el is végzi a szükséges dolgokat, Shay a hordókhoz lép, majd öt és fél év rutinjában bízva, sietős, magabiztos mozdulatokkal koppint a megfelelő fedelekre, a megfelelő ritmusban. Kissé remegnek kezei, ez már nem csak a rítus elvégzésének helyessége miatt van, sokkal inkább már a miatt, mi vár rájuk az alagúton túl.
- Hát… üdv nálunk! – mosolyog izgatottan, kezével a kissé szűkös üreg felé intve. Sean ennél szívélyesebb fogadtatásban aligha reménykedhet a másik oldalon.

[= Shay =]

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A kényes, és cseppet sem szexualitásmentes téma elnapolásáról végül megállapodtunk, hiszen a beleegyezését adta jómaga is. Képzeletben szinte hallottam a felsőbb bíró kalapáccsal való koppintását is az asztalon. Ez persze nem azt jelentette, hogy soha többé nem fog szóba kerülni a dolog, itt azonban nem volt helye az efféle magánszféra kiteregetésének. Nem is igazán szívleltem mások előtt bütykölni a magánéletem rejtelmeivel, de ezt már számtalanszor a tudtára adtam. Nagyon jól ismert, legalábbis, amennyire ember megismerhet egy másikat bő fél esztendő során úgy, hogy a marakodásféle beszélgetésekből ez alakult ki. Jó, voltak azért értelemmel bíró diskurzusok is, meg a vérszívás is átcsapott olykor-olykor olyan beszélgetéssé, amire nem is számítottam.
Bólintottam.
Ez azt gondolom eléggé evidens válasz kellett, hogy legyen, tudomásul vettem a dolgot. A folyosókon, noha csak elvétve szaladgáltak a diákok, megtanultam már az öt és fél év során, a fülük olyan kibaszott nagy, ha meg kell hallani valamit, ami nem rájuk tartozik, mint egy retkes elefántcsorda levágott füleinek összevarrott egésze. Sőt, szerintem ezt még megtetézhettem volna egy négyzettel, vagy végtelenre emeléssel is. Így működött a Roxfort, degenerált közösség, degenerált szokásokkal… az volt a napirend mindenkinél, hogy mások magánéletében turkáljon. A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy nem csak a diákok voltak ekkora csökevények, de a festmények is kivették a részüket, és egy külön óriáskanalat követeltek maguknak a szart-forraló üst folytonos kavargatására. Már annyian kavargatták, hogy abból is vita alakult ki, ki férjen oda egy-egy kanyarításra.

Kézfogás.
Séta.
Nem akartam belegázolni a lelkivilágába, de nagyon jól tudta, hogyan vélekedek a „sétáljunk együtt kézen fogva az iskola folyosóin” féle magánszámról. Soha nem erőltettem ezeket, meg nem is igazán volt erősségem. Tény, jelenleg kapcsolatban…öhm… voltunk, vagy éldegéltünk ezt most nehéz lett volna lezongoráznom magamban, így inkább ugrottam a dolgon egy kört. Szóval, nem voltam az a tipikus hatodéves diák, aki nyál csorgatva várta azt, mikor feszíthet végig a folyosón a muffjával. Tudom, ez hozzátartozna a normális kapcsolathoz, én viszont cseppet sem voltam normálisnak mondható… erről bizony tett a kedves családom. Emiatt mindig is másképpen tekintettem a történetre, mert – és ezt soha a büdös kurva életben nem mondtam volna senkinek – tartottam attól, én is akkora köcsög leszek, mint az apám, vagy a riherongy anyám. Az öreg David sokszor mondta, én nem ők vagyok, de ez sem igazán nyugtatott meg. Éreztem a válaszadásából, hogy nem igazán nyerte el a tetszését, hogy nem egyeztem bele, de sajnos, velem kapcsolatban még vártak rá fekete foltok, amiket majdan el kell viselnie, ha megtűr. Mert én jobbára csak megtűrt lehettem azokkal az elvekkel, amiket felállítottam magamban, és amiktől egy cseppet sem szerettem volna eltérni. Voltak olyan dolgok, amiben engedtem, elvégre jellem formálódik az ember… de az alaptételek megmaradtak alaptételnek.
Kérdés.
Nem, nem leselkedtem, így a kérdőszócska hallatán halovány és gúnyos vigyor ült ki a pofámra.
- Dehogy!
Nem leselkedtem, az ige tökéletesen levakított, és csak a nagy büdös feketeséget láttam magam előtt. Meglehetősen furcsa érzés volt így andalogni a folyosókon, mégsem éreztem különösebb problémát emiatt.
A karja.
Érintés.

Éreztem, hogy a karja finoman az enyémre szövődött… tudom, azt mondtam, nem igazán szívlelem ezeket a dolgokat mások előtt, most úgy voltam vele, maradhat, mert biztosan jelzés fog következni. Nem kellett csalódnom, éreztem, ahogyan szépen megfog, kissé húz visszafelé, hogy lassítsak, mígnem megálltunk.
Koppanás.
A ládám kissé keményebben landolt a földön, sem, mint azt szerettem volna… de nem volt benne semmi különös, vagy törékeny dolog, így különösebben nem érdekelt. Amikor a tompa puffanást hallottam, az irányába tekintettem, mintha meg szerettem volna szemlélni… noha semmit sem láttam a bűbájnak köszönhetően. Shay szavai hallatán biccentettem egyet, ha nem muszáj, hát nem süketítem meg magam. Mára pontosan elegendőnek találtam a vakságot is, ez is olyan dolog volt, amit másnak biztosan nem engedtem volna meg.
- Akkor marad a hallás! A négy másodpercet pedig emelem ötre! Úgyis nagy tétekről beszélgettünk az utóbbi időben.
Azt nem akartam mondani, hogy nagy tétekkel játszottunk, mert cseppet sem volt játék a dolog, ezzel azért tisztában kellett lennie. Nekem sem volt az.
Sóhaj.
Amikor jelezte, hátrébb léptem kettőt, hármat, hogy elvégezhesse a titkos műveletet, amivel a klubhelyiség feltárulhat majd… eldöntöttem, amíg nem vagyok az alagútban, vagy bármi másban, nem veszem le a bűbájt, pontosan azért, mert valóban nem voltam kíváncsi mégcsak arra sem, melyik folyosóra kell jönni. Egyetlen kis képkocka elegendő lett volna, hogy a későbbiekben felkutassam a helyszínt, így ez volt a logikus lépés.

Koppanások.
Neszek.
A négy másodperc saccra jó volt, valóban ennyi idő telhetett el, mire Shay megszólalt, és üdvözölt a kis hajlékukban. Mivel nem voltam tisztában vele, mekkora az átjáró, a fejemhez tettem a jobbomat, míg balommal nagyjából kalkulálva, hol is állhat, megérintettem a kezét, vagy derekát… legalábbis reméltem, a kettő közül valamelyiket. Aztán megindultam… nekiütköztem a falnak, így kissé meggörnyedtem, hogy elférjek. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kényelmetlen napi szinten ki és bemászkálni a házukba. Mindegy. Még az alagút elején megtorpantam, és a vállam felett hátratekintettem.
- Inkább csak Nálad! A többiek gondolom nem fognak ekkora örömmel fogadni!
Féloldalas mosollyal tekintettem előre, és szűntettem meg a bűbájt a pálcámmal, amit aztán az alkari tartóba csúsztattam vissza. Nem akartam azonnal úgy bejelentkezni a klubhelyiségben mardekárosként, hogy kivont pálcával érkezem… az egyértelmű kihívás lett volna a sárgacímeresek felé.
Színek.
Furcsa pillantások.


// Köszöntem az újabb játékot, várom a következőt! //

[Ephram]

Ephram

„Nem igaz, hogy az ember a szenvedéstől megtisztul, jobb lesz, bölcs és megértő. Az ember hideg lesz, beavatott és közömbös. Mikor az ember, először életében, igazán megérti a végzetet, csaknem nyugodt lesz.

Nyugodt és olyan különösen, félelmesen magányos a világban.”

Kezdődik…
Ez egy olyan jel, amit nem a bőrre égetnek. Ez nem olyan megérzés, ami a zsigerek legmélyéből kaparja fel magát a tudatig. Ez nem az a félelem, amely a semmiből bukkan fel s telepedik rád, hogy hirtelen azt sem tudod, mi történt.
Nem…
Ő alattomos. Azóta lappang benne, mióta megfogant anyja méhében. És azóta gyötri, mióta erre a világra született. Az évek múlásával pedig, hiába játszott a botor gondolattal: legyőzheti, csak egyre rosszabb. Egyre mélyebb…
Nem kellene ellenállnod…
Duruzsolja bent, ott bent mélyen egy ösztön-hang, melyre régóta nem hallgat. Dac, büszkeség vagy… egyszerű bolondság? Ki tudja már. Csak azt tudja, nem engedhet neki. Akkor sem, ha azokon az ismerős, mély akkordokon szól hozzá…
-   Akkor gyorsabban véget érne…? – lehelik a fakó ajkak puhán, a seszínű pillák rebbennek, hogy a higanyszín tekintet vádlón vájjon a gótikus ablak mögött terpeszkedő teliholdra. Olyan sejtelmesen dereng fátyolfelhői ölén, mintha tudná, a hajnal ma nem jön el.
Pedig eljön. Letaszítja trónjáról, véget vet éjjeli szerepének ezen felvonásán. Ő pedig végre… lepihenhet.
Miért nem teszed meg most…? Hm…? Mi bajod lenne belőle…? Utazol egy kicsit. Olyan régen tetted. Elfáradtál… nem igaz? Pihenj le… hunyd le a szemed… álmodj.
Csak a nemesen keskeny állkapocs feszül meg, ahogy az izmok összeszorulnak. A kín… vagy a düh teljesedik ki, hogy megrázza a húsbörtön rácsait?
Mit számít?
Elengedi valaha az ablakpárkányt vagy talán ezen az éjjel dönt úgy, épp ideje gyerekesen ragaszkodni valamihez és olyan büszkén vállalni ezt, büszkén, mint egy felnőtt…
De nem büszke… mindig egyenes alakja most megtört, szinte már görcsös, ahogy lehajtott fejjel áll az ablak előtt. Hattyúszín tincsei ezúttal is óvón ölelik törékeny, meg-megremegő alakját, ahogyan mindig… szinte szikráznak a hold átható fényében.

Nem tud tovább menni. Egyszerűen nem jut el a Gyengélkedőig… s ha ez kishitűségének gyenge pillérjein egyensúlyoz is… fizikai valóját nem csúfolhatja meg ilyen egyszerűen.
A fájdalom újabb hulláma szinte a földre teperi.
Csillagokat lát. És veszettül hányingere van.
Ujjai alatt megcsikordul a márvány, masszívnak vélt testén nem is vékony repedés siklik át, ahogy belekapaszkodik.
Ez nem az ő ereje. Hogy is származhatna a hosszú, törékenyen-tejfehér ujjakból?
Ez a benne tomboló, nyers mágia, ami átszivárog a sejteken, a bőrén… és meztelenül mar bele az első dologba, mi útját állja.
Vagy ez sem volna más... csak egy illúzió a ködös álmok mezsgyéjén?
A fájdalom kushad… egy szívdobbanásnyi szabadság a jussa.