Belső udvar - Kerengő

A belső udvar egy zárt kis udvar. A diákok kedvelt helye, lévén közel van a könyvtárhoz is. Körbe egy nyitott folyosó vezet(keringő), melynek mentén tantermek találhatóak.

Mila

*Ragyogó napsütéses szeptember eleji napra virradt a reggel még a Roxfortban is. Dacára a fájdalmas diák arcoknak, ami nyilván a tanévkezdés számlájára írható. A klubhelyiség termének egyik tágas ablakába fészkelve magamat figyelem a napfényben hívogatón csillogó udvart. Utálok punnyadni a szobámban ilyen szép napsütéses délelőtt. A többi Griffendéles is valószínűleg ilyesmin töri a fejét. A hálókörlet szinte kong az ürességtől. Csak én vagyok az, aki egyelőre tanácstalan a téren, hogy mivel is üssön el egy szép napsütéses szombati nappalt. Kezemet arcomnak támasztva gondolkodom, hogy mit is kezdhetnék magammal egy ilyen szép napon. Fekete farmerba és piros tornacsukába bújtatott lábaimat levetem a párkányról, és ekkor hirtelen bevillan az isteni ötlet szikrája. Előveszem ládám mélyén heverő görkorimat, a főként piros színekben pompázó gyönyörűséget. Egy magamfajta izgága csajnak ennél jobb elfoglaltság kevés létezik. Szemeimben vérmes, gyermeteg csillogással szinte kirántom baldachinos ágyam alól az utazóládámat, majd az édességtartalékaimat rejtő dobozka mellől kiemelem a valaha volt legnagyszerűbb mugli találmányt, a görkorit. Magamhoz kapom, majd taláromba rejtve elhagyom a kör alakú, Griffendél színeiben pompázó klubhelyiséget, és lesomfordálok vele az udvarig. Az udvaron csak pár diák lézeng komótosan sétálva használják ki az indiánnyár talán utolsó napsugarait, mielőtt mindenkit bezárna a zárt térbe a zord idő. Elégedett, szinte megkönnyebbült mosollyal nézek szét az udvaron, és az azt körülvevő folyosón. Az udvart a folyosótól elválasztó betonalkotmányban lévő egyik alacsonyan fekvő mélyedésbe, s amíg felcsatolom lábaimra a kerekes csodát. Cipőimet otthagyom a mélyedésben, meg persze hogy ne legyek akadályozva a mozgásban, taláromat is levetem, és a padra dobom magam mellé. Majd megcélzom az udvart szegényező körfolyosót, és indulhat a száguldás. Előre hátra lendülnek lábaim. Arcomon elégedett, széles mosollyal lobogó hajjal száguldok végig a körfolyosón párszor, aztán elbotlok valahogy, és egy bazi nagyot esek a görkorival. Gurulok a folyosón pár métert, majd fejemet az egyik folyosóról nyíló terem ajtajának verve állok meg. A csudábaaa. Ááúú. *Szalad ki számon a fájdalmas szócska, miközben szöszke fejemet fogom azon a ponton, ahol beütöttem. Arcom egy pillanatra eltorzul, szemeimet összehúzom. Azonban mihelyst némileg tompul a fájdalom fokozatosan enyhülnek el újfent vonásaim. Hátamat az ajtónak vetem, lábaimat kinyújtom, úgy próbálom meg kivárni az esés okozta fájdalmakat, ami a fejemet és a hátamat érte. Szemeimet lehúnyom, de aztán elnevetem magam saját hülyeségemen. A kedvemet nem szegte minden esetre. Bárkivel megesik egy kis baleset. Ez alól én sem vagyok kivétel. Ha valaki extrém vállalja annak időnként fájdalmas következményeit.*

[[Andy]]

[Andy]

*A nyár utolsó napjait élhetjük most a Roxfortban.
Habár nem is nyár, hanem inkább csak az idő nyárias, hiszen a tanév már elkezdődött és ez látszódik is a diákokon.
Én személy szerint nem hisztizek és jól elvagyok itt a suliban, csak a tanárok hozzáállása és ez az egész rendszer nem tetszik.
De már vagy ezredszerre is magamra szólok, hogy ne foglalkozzak ezekkel a dolgokkal, éljem túl a tanévet, vizsgázzak le és kész!
Ennyi a feladatom és nem több, így mással nem is kell foglalkozom.
Mivel az idő csak kellemes, így elhatározom, hogy kicsit sétálok egyet kint a Keringőben, hiszen ott kellemes idő van és mindig találkozok néhány ismerőssel.
Egy egyszerű fekete topot húzok fel, egy fekete farmert és egy sportcipőt.
Szeretek lengén és kényelmesen öltözködni.
Nem sűrűn lehet elegáns cuccba látni, persze néha van, hogy kiöltözöm: magassarkú meg ilyesmi.
De az nem most van és nem is hiszem ,hogy az elkövetkező időkben lesz olyan kedvem.
Hosszú, fekete hajamat most kiengedve hagyom, és lágyan omlik a vállamra.
Néha fel szoktam kötni lófarokba, de most ahhoz sem volt kedvem.
Elég kedvelten vagyok ma, ezért is remélem, hogy találkozok valakivel, akivel el tudok beszélgetni és felvidít.
Hamarosan odaérek a Keringőhöz, amit nagyon szeretek és gyakran töltöm itt az időmet.
Most is néhány ember sétálgat ott, de ami még feltűnőbb, az a földön ücsörgő Andy.
Felvonom az egyik szemöldököm és úgy sétálok oda a lányhoz, aki a hideg kövön ücsörög, görkorival a lábán.
-Hello! *köszöntöm a lányt és kissé furcsán nézek rá, majd a kezemet nyújtom neki, hogy segítsek felállni.
Nem tudom, hogy ő tudja-e, hogy ki vagyok.
Látásból már biztosan ismer, de hogy a nevemet is tudja-e, azt nem tudom, így csak egy pár pillanatig várok, hogy leesik-e neki, hogy ki is vagyok.
Már 4 éve itt koptatom az iskolapadot, így igen sok embert ismerek és igen sok ember ismer engem - ha máshogy nem, akkor látásból.
Andy is biztosan ebbe a csoportba tartozik, hiszen egyszer már beszélgettünk a Nagyterembe.
Egy kisebb csoportba volt és én is csatlakoztam a csoporthoz. De ennek már több, mint másfél éve, így nem vagyok benne biztos, hogy a lány még emlékszik-e arra a napra.
De hamarosan kiderül, így hogyha a lány elfogadja a segítségemet, akkor segítek neki felállni.*
- Jól vagy? *kérdezek rá a dologra, mert a görkorival igen csak nagyokat lehet esni.
Tapasztalat.*

[-Szia Mila!]

Mila

*A fejemet sanyargató fájdalomból hamarosan egy ismerős, kedves hang ráz fel. Az esés következtében arcomba hullott néhány tejföl-szőke tincset elsöpröm az arcomból, majd a hang irányába pillantok. Egy fekete hajú zöldes szemű lány az, Mila Boyka. Rémlik, hogy egyszer kétszer összefutottunk a Nagyteremben, pár szót is váltottunk. Arcomra mosolyt erőltetek, noha a fájdalomtól kissé talán sandíthat neki a mosoly, hisz nem kell sok érzékkel rendelkezzen az ember ahhoz, hogy megállapítsa, ha valaki csak színleli a mosolyt, hogy ne lássák rajta a fájdalmat, pedig a fejem sajog. Nem túlzás. Mila talán egy kicsit elfeledteti Velem a kellemetlen érzést. Hisz ha nem koncentrálsz a fájdalomra talán idővel tompul a kellemetlen érzés, ami ilyenkor hatalmába szokta általában egy kiadós fejfájás során az embert.*

-Szia Mila! *Köszöntöm viszont én is az egy évfolyammal alattam járó lányt, akit futólag ismerek. Talán ezúttal jobban megismerjük egymást. Majd meglátjuk mit hoz a beszélgetés.* -Köszönöm. *A lány felém nyújtott jobbját elfogadom. Csak segíteni akar. Miért játszanám meg előtte a nagylányt, amikor nyilvánvalóvá vált számára is mekkorát estem. Biztosan az Ő figyelmét sem kerülte el igen csak grandiózusra sikerült esésem. Ha magas az ember ilyenkor kifejezetten a negatív oldalát tapasztalja meg ennek. Hiszen egy kisebb ember biztosan nem taknyolt volna ekkorát. A francba. Ilyenkor mindig tudom átkozni hogy száznyolcvan centiméter magasra nőttem tizenhat éves koromra. Persze van előnye is, ha magas az ember, például amikor a polcról le kell emelni valamit, de ilyenkor nem. Milának segedelmének hála felegyenesedek a Kerengő hideg kőburkolatáról, majd amikor úgy érzem szilárdan megtudok állni görkorcsolyás lámaimon elengedem a kezét.*

-Köszönöm, most már azt hiszem jobban vagyok. Kellett nekem száguldozni, na és ilyen magasra nőni? *Nevetem el magam saját ügyetlenségemen. Az ember általában máson röhög jóízűen, és igencsak ritka számba megy, ha valaki önmagán képes kacagni. Ez a ritkább. Aztán ráeszmélek, hogy meg sem kérdeztem a lányt mi járatban van. Meg hogy hogyan megy neki manapság. Tudom, ezek unalmasnak tűnő formaságok, de beszélgetés indítónak gondolom jó lesz. Ha meg nem, hát kitalálok Nekünk egy jó kis kalamajkát, amire a tanárok legnagyobb bosszúságára belekeveredhetünk. Csínyekben mindig is otthon voltam. Nem mentem egy kis balhéért a szomszédba sosem.* -Na és mi járatban errefelé? Kicsit lazítani jöttél? Vagy csak szívtál volna egy kis friss levegőt? *Érdeklődök Milától mi szél hozta ide a Kerengőben miközben fekete farmeromról és piros "Crash" nagyon stílusos feliratú polómról a varázspálcámat magamra irányítva suvicus bűbáj segítségével eltávolítsam a port, ami a kiadós esés következtében igencsak bepiszkította makulátlan, de magamhoz híven kellően vadócos-rockos öltözékemet. Majd a varázslat végeztével ismét Milára tekintek, és fejemmel intek neki, hogy jöjjön, sétáljunk egyet beszélgetés közben. Figyelem reakcióit, és ha velem tart, elindulok a Kerengőben a görkorimmal lassan előre haladva. Ha úgy dönt inkább lehorgonyozunk itt, akkor Én sem mozdulok tova.*

[[Andy]]

[Andy]

*Az előttem ücsörgő leányzó - aki nem önszántából csücsült le - bizony igen csak fájlalja a fejét.
Kissé aggódva pislogok rá, hiszen ha a fejét verte be, akkor az nem jó jel és még egy kisebb agyrázkódás is előfordulhat, ami bizony nem játék.
Ráköszönve a lány is felnéz rám és láss csodát: emlékszik is a nevemre.
Ilyenkor egy apró mosoly szokott tovasuhanni az arcomon, hiszen mindig jó érzéssel tölt el, hogyha sikerül egy kis nyomot hagynom az emberekben úgy, hogy legközelebb emlékezzenek rám.
A földön ücsörögve megnézem a lányt, akivel habár már találkoztunk, nem tartozik a szorosabb ismerőseim közé
Hmm, mert van olyan?
Nem gondolkodva sokat, inkább cselekszem és a kezemet nyújtom a lány felé, hogy segítsek neki felállni.
Tapasztalatból tudom, hogy a görkorival - csakúgy, mint a jégkorival - nem olyan egyszerű felállni, vagy legalábbis nem annyira egyszerű, mint sima cipővel.
Igen csak nagy erőkifejtést kell most mutatnom a lányra, hiszen ha csak egy kicsit is lágyabban tartom, kicsúszik alóla a lába és bizony ismét a fenekén fog csücsülni és alulról fogja nézni a ... - nem, nem az ibolyát, hanem a világot.
De hamarosan már a két lábán és négy (? ) keréken ácsorog a leányzó és úgy pislog le rám.
Le, igen, mert hogy én viszont nem tartozom a magas kategóriába, sőt!
Szerintem még a közepesbe se, merthogy én csak éppen hogy súrolom a 160 centiméteres magasságot, ami azonban engem cseppet sem zavar, hiszen az, hogy kicsi az ember nem feltétlen jelent annyi hátrányt, minthogyha magas.
De persze Andy a görkorival a lábán még magasabbnak tűnik, így tényleg ki kell törnöm a nyakam, hogy felnézzek rá.
Na jó, annyira nem durva a helyzet, de azért tényleg jócskán fel kell néznem a lányra, ami persze nem zavar, hiszen megszoktam már, hogy minden társaságba én vagyok a legalacsonyabb.
Lassan elengedem a lány kezét, mikor már látom, hogy tényleg stabilan áll és kicsit hátrébb lépek tőle.
Andy meg is köszöni a segítséget és kijelenti, hogy bizony nem jó magasnak lenni, mert akkor nagyobbat tud esni az ember, na meg persze a száguldozás sem túl jó előny a talpon maradáshoz.
Egy apró, kedves mosoly jelenik meg az arcomon és kékes szemem is csillogni kezd kicsit.
- Régebben, mikor kicsi voltam, én is görkoriztam sokat *jelentem ki.
Nem valami fontos információ, de talán egy jó kis beszélgetés beindításához tökéletes, és azért igyekszem próbálkozni, hogy ne csak egymás mellett ácsorogjunk kukán, mert annál kínosabb nincs.
Szerencsére valószínűleg Andy is így érezheti, mert ő is rákérdez arra, hogy mit is csinálok errefelé, amiért egy hálás pillantást küldök felé, majd körbejáratom a tekintetem a Kerengőn és a Belső udvaron.
- Egy kis friss levegőre vágytam. Igen kellemes még az idő*jelentem ki határozottan, ámbár nem túl lelkesen.
Minden esetre nagyon örülök a nyárnak, hiszen a kedvenc évszakom, de sajnos ez is tovasuhan és megint eszembe jutnak a klubhelyiségben nézett szürke felhők.
Figyelem, ahogy Andy leporolja magát - természetesen a mágia segítségével - majd int fejével, hogy sétáljunk - az ő esetében guruljunk.
Egy aprót biccentek, jelezve, hogy benne vagyok és meg is indulok a lány mellett a Kerengőbe.
Az Udvarra természetesen nem mehetünk ki, hiszen a füvön igen csak nehéz korizni.
- Régen találkoztunk már. Hogy sikerültek a vizsgáid? Vagy épp hogy fognak? *dobok fel egy újabb témát, remélem, hogy jót.
Én imádok tanulni és a tanulásról beszélni, de nem tudom, hogy Andynél ez hogy van.
De hamarosan kiderül.*

[-Igen, tényleg nagyon jó idő van ma. Pont szuper egy kis sétára, meg lazulásra mielőtt az embert bezárja a rossz idő a kastély falai közé]

Mila

*Hááh. A beszélgetésindító téma működni látszik ugyanis a lánykánál hatásos volt a kezdő löket tőlem a beszédre, és a reménysugár felcsillan, hogy jót fogunk beszélgetni, és nem csak úgy állunk egymás mellett tanácstalanul, idegesítő csendben. Ekkor kijelenti, hogy Ő is görkorcsolyázott régebben. Apró mosolyából, és a szemében lévő csillogásból arra következtetek, hogy Ő is szereti ezt az igen csak szórakoztató mozgásformát. Bár lehet hogy a megérzéseim csalnak, és tévedek. Bár az nem valószínű, hiszen akkor nyilvánvalóan közönnyel állna a dologhoz. Nekem is csak a kedvenc dolgaimra csillan fel a szemem vagy mosolyodom el. Ebből tudok kiindulni. Mint például amikor a mágia segítségével eldugaszolom a WC-papír segítségével Hisztis Mirtil kedvenc mosdóját a harmadikon. Egek hogy tud hisztizni utánna a szellemlány. Na ilyen jó pillanatokban én is hasonló reakciókat mutatok.
Hümm. Egyszer egy ilyen csínytevő akcióra eljöhetne velem Mila. Biztosan nagyon élvezné a helyzetet. Vagy mégsem? Ugyan az nem lehet! Ki ne akarna egy egy talán gyerekes csínyben részt venni, és aztán finom vajsörrel megszentelni egy csínnyel lezárt napot. Ám Mila nem tudom hányadán áll az ilyen csínytevésekkel.
A lány szerencsére úgy dönt, Velem tart a sétában, vagyis esetemben görkorival való sétában. A lány sajnos kisebb mint én. Nem akarom, hogy kényelmetlen legyen neki, hisz szegénykének úgy kell felnéznie Rám, beszéd közben. Még a végén megfájdul a nyaka. Azt pedig nem engedhetem. Elhatározom, hogy a lehető leggyorsabban megválok a görkorimtól.  Mindeközben természetesen figyelek Milára. Figyelmesen hallgatom amit mond. Mondandójára elmosolyodom. Elég nyilvánvalónak tűnt, hogy ez lesz a válasza, de az ember fia sosem lehet biztos a dolgában, ha nem kérdezi meg magától a delikvenstől.*
-Igen, tényleg nagyon jó idő van ma. Pont szuper egy kis sétára, meg lazulásra mielőtt az embert bezárja a rossz idő a kastély falai közé *Helyeslek Mila szavaira, amit bősz bólintással is megtoldok. Persze ügyelve arra, hogy most már ne essek el a görkorival, bírjam ki addig óriási zakó nélkül, amíg nem jutunk el odáig ahol a tornacsukámat hagytam és a taláromat. Tekintetem a mellettem két lábon sétáló Milán tartom, majd belefogok a válaszadásba.*
-A tavalyi RBF-vizsgára gondolsz bizonyára. Köszi, egész jók lettek. Bájitaltan Várakozáson felülire sikeredett, Átváltoztatástan Kiváló, Bűbájtan szintén Kiváló lett, Rúnaismeret Elfogadható, Alkímia szintén. Szólj ha valamit kihagytam. *Mosolygok rá a lányra.* -És várod már az RBF vizsgákat? Vannak kedvenc tantárgyaid? Nekem az átváltoztatástan a best. De kivagyok békülve majd' mindegyikkel, csak tudod én nem vagyok az, aki képes órákat magolni még akkor is, ha szépen süt a nap. *Magyarázom neki a bizonyítványom, majd barátságosan rámosolygok miközben válaszát várom a kérdésre. Bár tudom, egy Hollóhátasnak a tanulás kaland, szórakozás. Bizonyára örülni fog Hollósként, hogy visszakérdeztem az Ő tanulmányi eredményire, meg hogy egyáltalán hogyan áll ehhez az egész tanulás mizériához.
Amikor a Kerengő azon pontjához érünk, ahol a cipőmet hagytam és a talárom megtorpanok, majd leülök a földre, és levetem lábamról mindkét görkorcsolyát, és helyette az nagyon kényelmes tornacsukámba bújtatom lábaimat. A művelet közben persze mindvégig hol a cipőimet, hol Milát figyelem, hogy lássa törődöm vele is, és figyelek rá, amit mondd. Nem hagyom Őt figyelmen kívül. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve kibukik belőlem a kérdés.*
-Szeretnél görkorizni? Az imént mondtad, hogy te is görkoriztál régebben. Ha gondolod szívesen kölcsönadom az enyémet Neked. *Kérdezem miközben kiegyenesedek, és ránézek a válasz után kutatva. Remélem nem veszi zokon, én csak épp egy lehetőséget adtam neki az önfeledt szórakozásra a kastélyban uralkodó áldatlan állapotok között. Arcomon kedves mosollyal nyújtom felé a kezeimben lévő pár görkorit ezzel is megadva a lehetőséget neki, hogy ha van kedve elveheti kezemből, és felöltheti lábaira ezeket a csodás cipőket, persze csak ha van kedve hozzá. Mert ugye ha valami oknál fogva nem szeretné feleleveníteni régebbi koris élményeit, akkor folytathatjuk sétálva is a beszélgetést, de ha van kedve egy kis intermezzo ként görkorizhat is egyet. A választás az Ő kezében van.*

[Andy]

Andy

*Igen hamar segítek felállni Andynak, hogy nehogy a földön ücsörögve felfázzon vagy valami ilyesmi.
Hiszen azért mégis csak hideg az a kő, akármilyen kellemes idő is van odakint.
Habár nem igazán értem, örülök, hogy novemberben még tényleg ilyen lágy és kellemes az idő.
Habár esténként ár szürke felhők soroznak az égen, mégis napközbe még a nap sugarai bújnak elő és még erejük is van, ami felmelegíti az embereket.
~Bár ezeket az idióta HF-eket is ki lehetne tenni a napra, hogy felmelegedjen a szívük~*jut eszembe egy apró gondolat, de mikor rájövök, hogy mit is gondoltam, gyorsan körbenézek, hogy van-e a közelben akár Különítményes, akár tanár.
Szerencsére nem látok senkit - ami ugyan semmit nem jelent, de egy kis megnyugvással tölt el.
Elgondolkodom azon, hogy Andy milyen vérű lehet, hogy ilyen lazán görkorizik az ilyen vészterhes időkben.
Bizonyára arany, hiszen nem látszik rajta, hogy bármitől is félne.
Vagy épp csak nem is fél semmitől és próbálja figyelmen kívül hagyni ezt a hülye rendeletet.
Minden esetre akár így van, akár úgy, örülök, hogy még vannak a suliban olyan emberek, akik csak úgy, minden ok nélkül képesek szórakozni vagy éppen nevetni és csínyeken gondolkodni.
Hamarosan. néhány perc elteltével, ami a köszönésről és a köszönöm-ről szól, elindulunk egy kicsit sétálni.
Nem ki a parkba, hanem még csak itt a Kerengőbe, hiszen nem lenne túl előnyös a fű a görkori számára.
Az időről is váltunk néhány szót, belekezdve egy kisebb beszélgetésbe, ami lehet, hogy igen hosszú lesz.
Amit persze nem is bánnék, hiszen szeretek ismerkedni és az, hogy látásból ismerem a leányzót, még semmit nem jelent és egyszerű mezei ismerősnek tekintem.
Vagy talán a látásbeli ismeretség még azt sem jelenti.
De a lényeg az, hogy most sétálunk és beszélgetünk és hamarosan szóba kerülnek a vizsgák is.
Nem tudtam, hogy a lány egy évvel felettem jár, így meglepődök, mikor az RBF eredményeit kezdi el mesélni, de persze ennek is örülök, hiszen mindig is izgultam és vártam az RBF vizsgákat.
Idén év végén már én is megtapasztalhatom, habár kérdés, hogy milyen új tárgyakat vezetnek még be az év végéig.
Ki tudja, talán olyan lesz a vizsga, hogyha meg tudsz ölni egy muglit, akkor átmentél.
Belegondolva kissé elborzadok és összeszorul a gyomrom.
Sóhajtok egyet és veszek egy nagy levegőt, hogy kicsit megnyugodjak, így gyakorlatilag a gondolatok miatt nem sokat hallok abból, amit Andy mond.
Mikor azonban befejezi, ránézek és elmosolyodom.*
- Gratulálok, ezek tök jó eredmények! És azt tudod már, hogy a suli után mit szeretnél csinálni? *kérdezek rá a dologra és remélem, hogy a lány hosszan kifejti a dolgot, amíg kicsit összeszedem magam, habár nem sok minden ült ki az arcomra, max. annyi, hogy egy pár másodpercig rémülten meredtem magam elé.
De a gondolataimat immár lezárom és Andyre figyelek 100%os figyeléssel és hallgatom a válaszát.
A kérdésre persze egy kicsit elgondolkodom és nem tudom tagadni azt, hogy mennyire várom a vizsgát, hiszen egy apró mosoly csak megjelenik a szám sarkában.*
- Igen, várom már. Nem tudom, hogy fog sikerülni, de... *hagyom befejezetlenül a mondatot és befejezésül csak megvonom a vállam és szégyenlősen elmosolyodom.*
- A Bájitaltant utálom, abból 3.-ban majdnem megbuktam. De amúgy a kedvencem a Bűbájtan és az Átváltozástan. Na meg a Rúnamágia. És a ... *kezdem a felsorolást, de itt kicsit megakadok és ismét kissé elpirulok.*
- Mindegyik tárgyat nagyon szeretem, mert érdekes dolgokat tanulunk *jegyzem meg és igen, most Andy biztos, hogy totál strébernek tart.
De hát ez van, én mindig is szerettem tanulni, főleg ezeket a varázslatos tárgyakat.
Hamarosan elérünk egy pontot és meg is állunk.
Később jövök rá, hogy bizony a cipő és a talár miatt álltunk meg, amire csak elmosolyodom.
A felajánlásra körbepislogok, majd a cipőre.*
-Nem, köszönöm. Már vagy 10 éve nem volt a lábamon, nem akarok én is elesni minden egyes lépcsőnél *jelentem ki visszautasítóan és meg is rázom kicsit a fejem.
Azért egy apró mosolyt küldök a lány felé, hiszen nem akarom én megbántani.*

[-Semmi baj! Majd talán máskor. Megértem, hogy nem igen óhajtod magad összetörni, és összerúgni a port a prefikkel. Amúgy én is örökké kiverem a biztosítékot Náluk, pedig félvér vagyok, de hát rúgja meg a hippogriff. Engem az nem zavar, hogy félvér vagyok.]

Mila

*Ez a görkori kipróbálós dolog nem igazán jött be, amit kissé sajnálok, hiszen Mila nagyon jó mókáról marad le. Felelőtlenül száguldozni a folyosón a prefik na és a különítményesek legnagyobb bosszúságára. Amit sokszor torolnak meg büntetőmunkával hogy egy életre elvegyék a kedvünket még ettől az apró szórakozástól is. Nem mintha Lord Voldemort csicskásai értékelnék a mókát az életben vagy bármi hasonló mulatságot. De most ki törődik a prefikkel vagy a talpnyalókkal? Hisz itt sincsenek. Miért kellene aggódnom amiatt, hogy észrevesznek? És mi van ha észrevesznek? Már meg se kottyan a büntetőmunka. Még csak meg se rezzenek a szó hallatán sem. Ennél a nemtörődömségnél már csak zavarhatja jobban az iskola vezetőségét, hogy sose tanulok a hibámból. Mindig újra kezdem a szabályok áthágásának különféle variációit végigzongorázni az életben, hisz egyszer élünk. Mikor legyen az ember vad és szabadelvű, ha nem tizenhat évesen?
Ha ekkor nem, hát soha. Sajnos az élet mulandó. Én pedig igyekszem Milának bebizonyítani mennyire kihagyhatatlan a kamaszévekből a kihágások armadája. Nagyon. Mint sütiből a cukor. Vagy tölcsérből a fagyi. Most még talán nem, de később mindenki megbánja ha kimaradt az efféle kötelező kamaszkori baromságokból. De hát Mila tudja. Ha nem akar egy kicsit szórakozni, akkor Én nem erőltetek rá semmit.* -Semmi baj! Majd talán máskor. Megértem, hogy nem igen óhajtod magad összetörni, és összerúgni a port a prefikkel. Amúgy én is örökké kiverem a biztosítékot Náluk, pedig félvér vagyok, de hát rúgja meg a hippogriff. Engem az nem zavar, hogy félvér vagyok. *Ecsetelem a helyzetet nagy hévvel a lánynak, miközben elnézően rámosolygok, hisz cseppet sem emésztem magam amiatt, hogy nemleges választ adott. Sebaj, akkor görkorizás kilőve a szórakozás repertoárjából. Na de oda se neki! Majd lesz más. Felegyenesedek, taláromat a bal karom hajlatára fektetem, majd így folytatjuk tovább az utunkat a Kerengőben, feltéve ha Mila is Velem tart, mert ugyebár sosem lehet tudni. Szélesen elmosolyodom, amikor Mila gratulál a felsorolt RBF eredményeimhez. Valóban pöpec jegyek, de hozzá kell tenni: Meg is dolgoztam értük, de keményen. Tavaly annyit tanultam amennyit az előtti négy évben együttvéve. Megembereltem magam gyógyítói ambícióimnak hála. Ideje korán rájöttem, hogy ha gyógyító akarok majd lenni, amilyen Anyu is volt, -aki már sajnos nem él-, akkor bizony pedáloznom kell a vizsgáknál. És végül nagy erőfeszítések következtében sikerrel jártam az RBF-vizsgákon. Mila második kérdésére elmosolyodom.* -Köszönöm. Tudod sokat szenvedtem az RBF-ekkel. *Halk nevetés tör ki belőlem.* -Gyógyító szeretnék lenni. Tudod, Anyukám is gyógyító volt, amíg élt. Miatta döntöttem úgy, hogy Én is gyógyító szeretnék majd lenni ha nagy leszek. *Komoly kifejezést ölt az arcom főleg amikor anyu jön szóba. Sose mondtam ki mennyire fáj még mindig a hiánya. Mennyire hiányzik még mindig. Sosem tudja bennem betölteni senki sem azt az űrt, amit maga után hagyott. Csak az vigasztal, hogy rengeteg emlékem van róla, amikben tovább él, ha máshogy nem, lélekben mindig is Velem van. Hiszek benne, hogy egészen sosem hagyott el. Arról pedig Milán kívül nem sokaknak beszéltem, hogy gyógyító szeretnék lenni Édesanyám hatására. Ezekre a gondolatokra megkeményednek vonásaim, és a lábam előtt lévő kőburkolatot fixírozzák kék íriszeim. Azután úgy döntök megrázom magam, és ismét újra mosolyt varázsolok arcomra, vidámságot, nehogy Mila úgy érezze miatta alakult ki a pillanatnyi mélabúm. Derűs arccal hallgatom a mellettem sétáló lányt. Várja már az RBF-et. Hogyne várná? Mindenki szeretne túlesni rajta. Mindenki szeretné a háta mögött tudni a velejáró cécót, bonyodalmakat.* -Tudod mit..? Én biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Bizonyára sokat készülsz rá, és ha ennyi áldozatot hozol valami miatt nem létezik, hogy ne sikerülne. Majd biztatón vállára helyezem az egyik kezem pár pillanatig, mintha erőt akarnék önteni a lányba, támaszt nyújtani Neki.*
-Az jó, ha mindegyik tárgyat szereted. Biztosan nem vagy olyan lusta mint én. Itt ismét rámosolygok Milára.* -És Neked van már valami terved a Roxfort utánra? Mivel szeretnél később foglalkozni? *Kérdezem tőle érdeklődéssel a hangomban, miközben tekintetem az övét keresi.

Andy

*Ahogy Andy leveszi a lábáról a görkorit, elmeséli, hogy hogyan is alakultak az RBF vizsgái.
Nem tudtam, hogy ő már hatodéves, de most már ezt is tudom és örülök, hogy egyre több információt tudok meg a leányzóról, ilyen rövid idő alatt.
Habár a jelleme is mutatja, hogy igen csak nyílt és virgonc jellem, így nem is kellene csodálkoznom, hogy tényleg így mindent elmesél és elmond.
És nem is csodálkozom, csak kíváncsian hallgatom azt, ahogy meséli, hogy tényleg jók lettek az eredményei.
Gratulálok is neki, hiszen azért az RBF-en ilyen jól teljesíteni, bőven megér egy gratulációt.
Sokkal nehezebb, mint az év végi vizsgák, vagy épp a fél évi vizsgák.
Habár mindig igen könnyűnek találtam az év végi vizsgákat, biztos vagyok benne, hogy most az RBF kicsit nehezebben fog menni.
De bízzunk a legjobbakban és abban, hogy elég lesz a tudásom és az az idő, amit a tanulásra fordítok.
Tényleg igen sokat tanulok, vagy ha épp nem is a tananyagot bújom, akkor is általában könyv van a kezemben.
Erről is lehet megismerni, hiszen mindig van nálam néhány könyv a táskámban, amit tudok olvasni, ha esetleg unatkozom, vagy valami ilyesmi.
Ez nem sűrűn szokott megesni, mert mindig van mit csinálni: ide-oda menni, órára járni, este pedig pakolgatni, vagy épp társasági életet élni a kh-ba.
Bár manapság már nem sok ember sétálgat a Hollóthát kh-jában.
De azért néha-néha megjelenik, feltűnik néhány háztárs, akivel tényleg jól el lehet beszélgetni.
Szeretem a kellemes, magányos estéket, amikor csak kötetlenül cseveg néhány diák a kh-ban és igyekszik elfelejteni a többi diák segítségével azt az állapotot, ami most a Roxfortban van.
Visszatérve Andy-re, rákérdezek, hogy mi is szeretne lenni, majd ha kikerül a Roxfortból, vagy egyáltalán tudja-e már, hogy mit is fog kezdeni az életével ezután az iskola után.
A leányzó arca kissé elsötétül, a vonásai megkeményednek és kissé ijedten várom a pillanatot, hogy esetleg előkapja a pálcáját és leátkozza a fejemet vagy leüvöltsön, hogy semmi közöm hozzá.
Habár akkor igen csak meglepődnék, merthogy Andy jelleme alapján nem igazán tudnám elképzelni a lányról, hogy bárkivel is üvöltözne egy kérdés miatt.
Hamarosan meg is tudom, hogy miért is komorodott el az arca, hiszen kiderül, hogy gyógyító akar lenni, csak úgy, mint elhunyt édesanyja.*
- Részvétem édesanyád miatt. Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog a vágyadat elérni és sok sikert kívánok! *biccentek határozottan és látszik rajtam, hogy bizony felnézek a lányra és elismerem a képességét, hiszen ha tényleg ennyit tanult, és ennyire el szeretné érni a célját, akkor biztosan sikerülni fog neki. Elmesélem, hogy már én is várom az RBF-et, de a társaimmal ellentétben nem azért, hogy legyek már túl rajta, hanem hogy megmutassam magamnak, hogy mit is tudok és hogy érdemes vagyok-e arra, hogy tovább tanuljak itt az iskolában.
- Köszönöm szépen *biccentek a lány felé és egy apró mosolyt is megeresztek, hiszen a leányzó mégis csak lelket öntött belém, ami úgy érzem, felesleges volt, mert biztos vagyok benne, hogy úgy fognak sikerülni a vizsgáim, ahogy szeretném.
- Hát nem tudom, hogy Te milyen lusta vagy, de én tényleg szeretek tanulni, mert annyi minden van, amit még nem tudok ebből a világból és szeretnék minél több tudást magamba szívni *jelentem ki büszkén és határozottan.
Ezt a határozottságot Andy is láthatja, hiszen tényleg sokat szeretnék tudni, habár nem tudom, hogy ebben a világban akarok-e tovább élni.
A mostani állapotokat elnézve...
A kérdésre, hogy van-e már tervem, megrázom a fejem.*
- Még nem tudom, hogy mihez is kezdhetnék, de bájitaltannal biztos nem fogok foglalkozni *jegyzem meg egy apró mosollyal a szám szélén, hiszen az előbb már említettem, hogy abból egyszer majdnem megbuktam, és totálisan nem a szívem csücske a tantárgy.
Andy hamarosan leveszi a görkorit és megkérdezi, hogy szeretnék-e korzini.
Körbenézek és csak megrázom a fejem, elutasító választ adva neki és remélem, hogy ezzel nem bántom meg.
Tényleg nem akarok itt rodeózni és esetleg büntetőmunkát kapni, hiszen ki tudja, lehet a levegővételek is számolják és aki túl megy a megadott limiten, annak büntető munka jár.
DE úgy tűnik, hogy Andy már nagyon benne van a büntetőmunkákba.
Talán már azt is tudja, hogy ki milyen fajta munkát szokott adni.
Én azért nem szeretnék ennyire tapasztalt lenni ilyen téren, ezért is utasítok vissza mindent, ami esetleg szabályellenes.
Kiderül, hogy Andy félvér és ezt ilyen egyszerűen hangoztatja is.
Körbe is nézek és kérdőn nézek a lányra.*
- Igen csak bátor vagy, hogy ezt hangoztatod *halkítom le kicsit a hangom és lépek közelebb a lányhoz, miközben persze még mindig sétálunk, "kerengünk".

[-Köszönöm szépen! Biztos vagyok benne, hogy később Te is megleled önmagad, és megtalálod a helyedet az életben. Neked is sok sikert hozzá.]

Mila

*Ettől azért kicsit tartottam… Mila sajnos félreérthette heves reakcióimat, amit édesanyám szóba jövetele váltott ki belőlem. Legalábbis kissé ijedten tekint Rám kékjeivel. Talán nem kellett volna kimutatnom pillanatnyi gyengeségemet. Ez a lány azt gondolhatta pillanatok műve, hogy ne szórjak egy rontás szegény fejecskéjére. Jaaj hogy ez mennyire nem az én stílusom. Nem szeretek senkit sem átkozgatni. DS tagként is csak a védekező átkokat tanultam meg. Sokkal jobban érdekel az átváltoztatás meg a bűbájhasználat. De hogy én egy ártatlan emberre rontást szórjak. Nincs az a Merlin, akiért megtenném. Nekem ennél több kell, hogy valakire pálcát emeljek. Amikor Mila részvétét fejezi ki Édesanyám miatt. Halovány mosollyal igyekszem megnyugtatni Milát. Nem szándékozom rátörni alattomos átokkal, vagy rontással. Hisz miért bántanám? Én hibám, ha a beszélgetés ilyen síkra terelődött. Igyekszem vonásaimról sebtiben eltüntetni a szomorkás arckifejezést, hisz a lány nem érezné magát túl jól attól, ha a kialakult kellemes csevej ilyetén folytatódna. Elvégre ki szereti egy szomorú ember társaságát? Senki sem. Minden erőmmel azon vagyok, hogy összeszedjem magam, és ismét újra a vidám, önfeledt arcomat tudjam mutatni Mila felé. Őszintére sikerül a jó kedv végül is. Látva a lány empátiáját, együttérzését.*
-Köszönöm szépen! Biztos vagyok benne, hogy később Te is megleled önmagad, és megtalálod a helyedet az életben. Neked is sok sikert hozzá. *Viszonzom és köszönöm meg a lány kedvességét, amit apró mosollyal toldok meg. Hihetetlen mennyire kedves, empatikus ember ez a Mila. Bár ilyenek lennének a legtöbben… Aztán nem tudom, miért kibukik belőlem.* -Tudod öt évesen vesztettem el Anyukámat. De nem ez az érdekes. Hanem az, hogy a Nővéremen kívül senkinek sem beszéltem arról, hogy anyu miatt szeretnék majd gyógyító lenni. Te vagy az egyetlen, akinek beszéltem erről.
*Közlöm a lánnyal a helyzetet. Csak úgy. Előfordult már, hogy a felszínre tört bennem egy két dolog. Mit lehetnék? Én már csak ilyen őszinte ember vagyok. Mindig azt mondom ki amit gondolod, vagy érzek. Ez persze engem zavar a legkevésbé. A többiek nem tudom, hogy vannak ezzel. És mint mindig most is az igazat mondtam. Hisz sosem hallotta még tőlem senki sem miért az a célom, ami. Hogy ki inspirál engem. Még akkor is, ha ez bután hangzik…  Mila kijelentésére önmagamhoz híven szélesen elmosolyodok. Azt sejtettem róla, hogy egy nagyon okos, értelmes lány. De miért is lepődök meg ezen annyira? Hiszen álljunk meg! Egy Hollósról van szó, akik köztudottan a suli legszorgalmasabb diákjai. Mindig is az a kép élt bennem Róluk, hogy Ők nem tékozolják el a tehetségüket csínyekre, meg hülyeségekre. Na, nem mintha én eltékozolnám, csak hát úgy vagyok vele, hogy az élet számomra túl rövid ahhoz, hogy ne legyek benne minden baromságban. De nem bánom jó ez így. Teszem a dolgom, és közben jól is érzem magam. Hát nem szuper? Dehogyisnem. Miközben hallgatom Milát buksimat azon töröm, mi féle balhéba keveredhetnénk mi ketten. Na, nem kell komoly valamire gondolni, csak egy kicsit, hogy Milát is felrázhassam a megszokott hétköznapi rutinjaiból, és kiszórakozza magát egy kicsit. Még egyelőre agyalok. Ha jön, az ihlet úgyis megosztom majd vele.*

-Szerintem tök klassz hogy így gondolod. Valóban jó dolog tapasztalatokat, tudást gyűjteni. *Helyeslek a lány szavaira. Majd szavaimnak nyomatékot adva meg is biccentem szöszke fejemet. Amikor azt említi, hogy Ő még nem tudja, mihez szeretne kezdeni a suli után lágyan elmosolyodom.* -Biztosan megtalálod majd a neked tetsző munkát. Olyan nincs, hogy nem. Mert hát az ember mindig megtalálja, ami fontos. És foglalkozást választani fontos feladat szerintem. Jelentem ki határozottan, mintha más variáció nem is létezne. Aztán amikor kijelenti, hogy igen bátor dolog hangoztatni, hogy félvér vagyok kissé csodálkozva pislogok a hozzám közelebb lépő lányra. Hogy a varangydudvára ne hangoztatnám? Nem érzem szégyennek. Úgy hiszem nem szégyen, ha valaki félvér. Miért lenne szégyen. nem is értem. Köztudottan kevés aranyvérű máguscsalád van manapság. Egyre inkább hígul a családok vére az idők folyamán. Tudom tudom. A félvérek meg a mugli születésűek csak azért nem vállalják általában vérüket, mert Voldemort halálfalói na meg bizonyára maga a sötét lord is gyűlölik azokat akik nem aranyvérűek. Engem nagyon nem érdekel kinek milyen a vére. Én sok mugli születésűvel, és hozzám hasonló félvérrel bratyizok. Nekem nem az a mérvadó amikor barátot választok, hogy tiszta vérű e vagy nem. Tök mindegy. A lényeg, hogy lehessen vele szót érteni. A többi igazán nem számít. Úgy határozok, ideje Milának is elmondanom mit gondolok erről az egészről. A lány elé lépek nyugodtan, és határozottan két kezem a vállainak támasztom, mintha elakarnám lökni, de persze finomabban, pusztán csak ráhelyezem vállaira a kezem.*-Miért szégyellném? Semmi szégyellni való nincs abban, ha nem aranyvérű az ember. Nem választhatjuk meg hova születünk. Ez a teljes igazság. Ugyan nem tudom Te milyen származású vagy, de büszkén vállald.

*Jelentem ki véresen komoly arccal egyenesen a lány szemébe nézve. Vállait elengedem, és a napsütötte udvar felé fordulok, hogy ott folytassuk tovább a beszélgetést, ha szeretné. Ha Ő szeretné a fedett térben is maradhatunk, övé a döntés. A kerengés hosszútávon nem túlszórakoztató. Remélem nem ijesztettem nagyon á a lányra. Nem ez volt a szándékom, hanem csak szemtől szemben közölni vele az igazságot. Majd a lány felé fordítom tekintetem reakciók után kutatva, mit válaszol rá beszélgetőtársam arra, amit az imént mondtam.*

Andy

*Habár tényleg kicsit félre értettem azt a heves reakciót, ami Andyból tört fel az édesanyja említésére, nem ijedtem meg annyira.
Habár kék szemeim tényleg kissé ijedten pislognak a lányra, a jelleméből megismerve tudom, hogy Andy nem támadna rá senkire ok nélkül.
Bár persze ki tudja, de az ilyen jellemű emberek inkább üvöltöznek először, és nem pálcát rántanak.
De tévedni emberi dolog, a sün is megmondta a súrolókefén, így inkább csak kíváncsian várva a fejleményeket, pislogva nézek Andyre.
Habár nem tudom, hogy a lány mennyire ismeri a bűbájokat, vagy épp a rontásokat, azért én is elememben vagyok, így gyanítom, hogy könnyedén ki tudnám védeni az átkait.
Főleg, hogyha készülök is rá és most bizony egy fél pillanatra zsebre tettem mindkét kezem, hogyha szükséges, ki tudjam rántani a pálcámat.
Természetesen ez nem volt olyan feltűnő mozdulat, hiszen egyszerűen csak zsebre tettem a kezeimet, majd hogy Andy tényleg ne higyje azt, hogy valamit akarok, egy zsebkendőt húzok ki a zsebemből - hiszen egy igazi nőnél mindig van zsebkendő.
Lassan az orromhoz emelem, majd belefújom az orromat, kicsit megtörölgetem, végól ismét visszarakom a zsebembe, a kezeimmel együtt.
Habár nem túl elegáns zsebre tett kézzel sétálni és beszélgetni valakivel, én azért gyakran szoktam ezt tenni, afféle megszokás.
És persze biztonságot ad a dolog, hiszen érzem a pálcámat az övemben, ahonnan tényleg igen gyors mozdulattal ki lehet húzni a pálcát.
Már ha nem izgul az illető és nem elég béna, mert velem is megesett már, hogy hamarabb rántottam fel a pálcát, mint ahogy kibújt volna a helyéről, és csodálatosan eltört, néhány szálfa tartotta csak össze.
Na hát igen, ez volt az első pálcám története, amit annyira nem is szoktam hangsúlyozni és hangoztatni, hiszen senki se reklámozza a saját hülyeségét.
Minden esetre megtudom, hogy Andynek meghalt az édesanyja, így gyorsan ki is fejezem a részvétemet, hiszen az ilyesmi mindig olyan szörnyű dolog, főleg így 17-18 évesen.
Habár az ember ilyenkor már könnyebben fel tudja fogni a dolgot, mégis rettentő súllyal nehezedhet a vállára az, hogy bizony az életet anyai támasz nélkül kell elkezdenie, egyedül, segítség nélkül.
Persze nem tudom, hogy a lány milyen viszonyban van az apjával, hiszen róla nem mesélt, de azt hiszen, nincs is jogom megkérdezni, vagy bármi módon utalni arra, hogy vajon az édesapjával mi van.
Andy úgy tűnik, hogy nem szeret szomorú lenni, persze ki szeret?
Így hamarosan már ismét a szokásos, jól megszokott mosoly varázsolódik az arcára, ami olyan csinossá teszi arcát, a szőke tincsei keretében.
A bíztatásra megnyugodva bólintok egyet, afféle köszönés képpen, hogy tényleg megköszönjem ezt a kis bíztatást.
Én is biztos vagyok benne, hogy el fogom érni a célomat, de hogy az iskola után mit fogk kezdeni az életemmel, azt még nem tudom.
De hogy anyám Gyógynövényboltját nem veszem át, az biztos, hiszen azt a tárgyat is rettentően utálom.
A hirtelen kis vallomás igen csak zavarba hoz, hiszen végül is még nem is ismerjük egymást a lánnyal s egy ilyen fontos információt mond el nekem.
Azonban megtudom, hogy van egy nővére, így biztos, hogy annyira nem érintette rosszul az édesanyja halála és van kihez fordulnia, hogyha kell.
Nem is tudom miért, de ez egy kicsit megnyugtat.
De a vallomásra tényleg kicsit elképedek és zavarba jövök.
Ez látszik is rajtam, mert elpirulok és zavartan tűöm a fülem mögé az egyik hajtincsemet, amit amúgy nem igazán szoktam.
A tekintetem ide-oda jár, de nem igazán nézek Andy-re, végül mégis csak erőt veszek magamon és megpróbálok lenyugodva a szemébe nézni.*
- Mivel érdemeltem ki ezt a bizalmat? *kérdezek rá a dologra, ami lehet, hogy most kicsit rosszul esik Andy-nek, de tényleg nem értem és manapság igen kevés olyan embert találni, akiben feltétlen nélkül meg lehet bízni.
Habár én minden titkot megtartok, mégsem bíznak meg benne annyian, amennyit szeretnék.
Talán azért, mert én sem vagyok egy bizakodó típus, nem sűrűn osztom meg másokkal a titkaimat.
A válasz után kifejtem, hogy bizony én nagyon szeretek tanulni, hiszen annyi minden van még, amit nem tudok akár itt a varázslatos világban, akár a másik mugli világban.
De mindkét világ bővelkedik csodákkal és olyan tudománnyal, amit érdemes lenne magtanulni.
~Kivéve a bájitaltan~*gondolom és egy apró fintort vágok, amit talán Andy is észre vehet, de hát megesik az ilyesmi, hogy az ember elbeszélget magával és az kívülről is megmutatkozik.
- Igyekszem valami olyan szakmát keresni, amit szívvel-lélekkel tudok csinálni. Hiszen a munka az csak úgy ér valamit, hogyha tényleg mindent beleadsz, hogy elvégezd *jelentem ki, mintha baromira értenék hozzá, de igazából még tényleg fogalmam sincs.
De most, hogy Andy mondta, igen csak megtetszett ez a gyógyítói munka.
De persze hirtelen jön a felismerés, ami kissé összeszorítja a gyomromat:*
~Kell hozzá bájitaltan!~*így ez a munka máris kilőve, mert hogy biztos nem akarok olyasmivel foglakozni, amihez kell ez az undok tantárgy.
Természetesen igazán meglep, hogy Andy ennyire hangoztatja a vérét, habár bizonyára tudják róla, hogy félvérű, hiszen az iskolába mindenkiről tudnak mindent.
Ezért is kellenek a Különítményesek és a Prefektusok, hogy mindenkit lefüleljenek.
Erre az apró gondolatra ki is ráz a hideg és közelebb lépve Andyhez, kissé lehalkított hangon kérdezem meg tőle, hogy hogy meri ennyire hangoztatni a vérét.
Igen laza választ kapok és egy pillanatig el is mosolyodok, hogy Andy milyen könnyedén veszi ezt az egészet, de utána kissé összeszűkül a szemem és ismét körbepislantok.
- Igazad van, de most mégis olyan időket élünk, ahol számít a vér és ha nem aranyyvérű vagy, akkor nem feltétlenül ismerik el, hogy Te is egyenrangú boszorkány vagy velük *jelentem ki komoly hangon és bizony a fogalmazásból Andy is leveheti, hogy én sem tartozom az aranyvérűek oly' népszerű csoportjába.
Látom, hogy Andy a park felé pislog, én viszont szívesebben innék meg egy forró teát odabent.
Sóhajtok egyet, majd a lányra nézek:*
- Nincs kedved meginni egy forró teát odabent? *kérdezek rá a dologra és ha a lány igent mond, akkor együtt indulunk be, hogyha nem, akkor elbúcsúzom tőle.*

[-Aham.]

December tizenhetedike. Se nem mikulás, de még csak nem is karácsony. Egy igen csak unalmas, és szörnyűségesen átlagos nap. Így délután kettő tájt lassan minden órának vége, már ami a mai napot illeti. Dupla bájitaltan eléggé le tudja fárasztani az embert. Jó barátném Sailora és Én már főzöcske közben kifundáltuk mivel üthetnénk el a délutáni szabadidő hátralevő részét. -Elhoztad? –Kérdezi Tőlem vágyakozó szemekkel. -Aham. –Adtam meg az igencsak bőrére eresztett választ. Ez aztán a dialóg. Drakulálok Magamnak ilyen esetekben szép csendesen. Majd finoman a táskám felé bökök állammal, amelyből kikandikál kicsit az egyik párbajtőr pengéje –Lenyomlak, mint a bélyeget. –Bök finoman oldalba Lora, mire Én nem vagyok rest egy hatalmasat ráhúzni a fejére a mérőkanál szárával. A hiábavaló kérkedés valahogy mindig felcseszi az idegzetemet, és az nem túl jó. –Csak szeretnéd. –Közlöm vele a nyilvánvalót, majd mielőtt még bármit is visszapofázhatna, újfent hatalmasat ütök a fejére a még tiszta mérőkanállal. –Csak hogy tudd… Ez ma már a második volt…

-Kezeit feje fájós pontjához nyomja, arca szinte eltorzul a fájdalomtól. De nem igazán hat meg. Mi a francnak kérkedik örökké. Többször is vívtunk már, de még egyszer sem győzött le. Csak egy éve kezdte. Én meg már legalább négy éve űzöm ezt a sportot, már amikor van rá alkalmam. Az óra hátralévő részében megállja, hogy ne fűzze tovább a meddő vita szálait, és hagy végre nyugodtan megfőzni az órai feladatra szánt bájitalt. Amikor megszólal a Roxfort harangja mint egy jelző csengetésként, hogy végre szabadulhatunk, zúzhatunk a délutánban, bár néha az éjszakában is szoktunk, de ez most mellékes. Villámgyorsan felkapjuk a táskánkat, és szinte végigszáguldunk a folyosón, hogy egy alkalmas helyet kereshessünk az ez napi „csatához”. Körberohangálunk szinte az egész birtokon, végül mégis a kerengő mellett döntünk, vagy inkább Lora döntött a kerengő mellett. Kárpótlásul, hogy a bájitaltanon rajta éltem ki agressziómat, és párszor kapott a mérőkanállal.

Odakint jó decemberi szokáshoz híven finoman szállingózik alá a porhó, a kerengő fedett része mentes csupán az égi áldástól. Az udvar része természetesen teljesen hóval borított, tisztára olyan, mint amikor a sütit megporcukrozzák a végén. Á kár volt szóba hozni ezt a sütis dolgot. Most hirtelen rámjött a sütizhetnék, és az édességezhetnék. Mekkora rock and roll, vagyis királyság, hogy mindig akad nálam a táskámban valami édességféle. Mosolyra derül arcom, ahogy kilépünk az ideiglenes tél világába. Ledobom a táskám, rá a talárom, hisz nem szükséges, a mozgástól úgy is kimelegszik az ember, és vívás közben csak akadályozna a talár.

Kiveszem a táskámból a két párbajtőrt, eredeti méretére varázsolom, hiszen ha nem kicsinyítem össze, akkor nem is fért volna el az összesen százöt centiméter hosszúságú sporteszköz. Az egyiket Sailora felé dobom, mire Ő szép kecsesen elkapja, majd Én is magamhoz veszem a párbajtőrömet. Kilépünk a havazásba, a kerengő közepén lévő fedetlen, jó időben füves szakaszra, és egymással szemben állunk. A szállingózó hó, kicsit nehezíti a „küzdelmet”, de hát így legalább még izgi is cseppet. Felvesszük az alapállást, és Lora hamarosan támadást is indít, ami a vádlimra irányul, de elég csak egy jól irányzott csuklómozdulattal félrebillentenem a tőrömet, és könnyű szerrel védem ki a kezdeményezett szúró hadműveletet. Most rajtam a sor.

Én megfontoltabban, hidegvérűen cselekszem. Kétszer finoman belecsapok az ő tőrébe, miközben előre haladok, ezzel hátrálásra késztetve Őt, aztán bal lábamra helyezve az egyensúlyom szinte letérdelek, és felfelé irányítom a tőrt, így az pontosan nyakon szúrja. Egy pont ide. Lora dühösen levágja a hóval borított talajra a tőrt, és pattogó léptekkel elmegy. –Hé gyere már vissza! Ez csak játék. Különben is. Még csak most kezdtük. Simán nyerhettél volna.  –Kiáltom utána, tekintetemmel pedig követem amerre fut. Ott hagyok –h nem is a szó legszorosabb értelmében- csapot, papot, még a két tőrt is ott hagyom, és utána rohanok. A kerengőből egy ajtón át lehet a folyosóra jutni, Ő pedig arra futott. Az ajtó tárva nyitva áll, és Én hatalmas robajjal rontanék be rajta a folyosóra, ha nem ütköznék frontálisan egy illetővel.

Összekoccanunk, nem kicsit, nagyon, majd hátra esek a kerengő kövére. Szerencsére fenékre estem, és nem vertem be a fejem semmibe, így is sajog az iménti koccanástól, bár tippre nem a fejének ütköztem, talán inkább a mellkasának, de azért attól még sajoghat a fejem. Nem? Pár masszírozó mozdulattal illetem fájós homlokom, majd inkább a másik felet mérem fel. Szemeim kissé elkerekednek, és elnevetem magam. –Evan? Szép kis ütközés volt mi? Egyben vagy? –Még mindig mosolygok, de ezúttal végigmustrálom kékjeimmel az előttem lévőt. Mondhatom kirobbanó egy találkozás ez.

[Andromeda]

Andromeda

A terem csendes, azt a minimális zajt, amit a tollak papírral való érintkezése okoz, pedig egészen könnyedén elnyomják a tegnap esti mulatság emlékképei. Könnyedén merengek ezen, hiszen már rég leírtam, amit a többiek még most körmölnek.
Tegnap sutba dobtuk a gitárokat, s inkább a hegedűket, sípokat s egyéb hasonlatos hangszereket bányásztunk elő a szekrényeink mélyéről. Gyömbérsör, kelta hangulat és tábortűz, ez volt ám a szórakozás. Oly rég szólaltam meg a hegedűmet, hogy néha még hangot is tévesztettem, ami felett persze a felhőtlen jókedv végett elsiklottunk. Ahogy körbenézek a terembe a tegnapi mulatságon résztvevők arcán kivétel nélkül ott ül ugyanaz az őszinte és gondtalan mosoly, mint az enyémen.
Van aki még az utolsó szavakat írja, mikor az óra végét jelző harangok megszólalnak, s a tanár is jelzi, hogy indulhatunk szünetre. Jómagam felpattanok, s rögvest az ajtó felé veszem az irányt, amikor mögöttem megszólal valaki:

- Hé Evan! Készülj fel, ma sem adjuk alább, mint tegnap! –

Majd ezt követően Lisa McCarthy halad el mellettem, hatalmas mosollyal arcán. Arcomra mosolyt csal ez a kijelentés, s amint utána tekintek, nem szólok, csupán figyelem, ahogy rakoncátlan vörös fürtjei ide-oda csapódnak a lány szapora léptei közben.
Én is megnyújtom a lépéseimet, hogy hamarabb felérjek a szobámba, hiszen ha ma is hegedűt veszek a kezembe, akkor nem járja, hogy ismét tévesszek, így gyakorolni kéne egy kicsit. A mosoly le nem hervadna az arcomról egy pillanatra sem, miért is történne így, hiszen ezekért a pillanatokért élek, az ilyen momentumok határozzák meg a Roxfortos létemet.
Ahogy a szobámba érek, pillanatok alatt ledobálom a cuccaimat, amolyan hevenyészett módon, s rögtön kényelmesebb öltözetet húzok, hogy már ezzel se legyen később problémám.
Ezt követően az ágyam alól egy hegedűtokot húzok elő, amelyet nagy gonddal helyezek el az ágyamon. Óvatosan nyitom fel, s veszem ki belőle a hegedűmet. Nem egy mesterhegedű, ám ettől függetlenül igazán erős hanggal bíró háromnegyedes hegedűről van szó, mellette ott hever a brazilfa pálca, amelyet szintén megszemlélek, majd mind a kettőt óvatosan visszahelyezem a tokba, s így indulok el, egy olyan helyet keresve, ahol talán egyedül vagy társasággal gyakorolhatok.
A lépcsőn nem olyan nagy robajjal haladok lefelé, mint az imént, amikor a lakom felé siettem,  ám most is tisztességes sebességgel haladok. Az első gondolatom, hogy a szökőkúthoz menjek, ám ezt gyorsan elvetem, hiszen az még ilyenkor télen is rendkívül népszerű hely, ezt követően gondolataim a birtok felé terelődnek, ám úgy gondolom, hogy azért olyan messzire mégsem kéne mennem, míg végül eszembe ötlik a tökéletes megoldás.

- A kerengő! –

A gondolatom hangosan nyert megfogalmazást köszönhetően a nagy örömnek, hogy sikerült egy megfelelő helyet találnom magamnak. Gyorsan körbe nézek, hogy ki hallhatta, a hangos örömködésemet. Nem mintha érdekelne, hogy emiatt másoknak mi a véleménye rólam, hiszen ez is olyan, mint a… Ezt gondolatsort be sem fejezem, s már meg is indulok a kerengő felé, hiszen egyetlen elvesztegethető percem sincs.
Menet közben gondolataim, már az esti forgatag körül járnak, s nem veszem észre a velem szemben érkező lányt, így az ütközés elkerülhetetlen, s mire észbe kapok már koccanunk is. A lány jelentős ütést mér fejével a mellkasomra, majd a kerengő kövére huppan.
Meglepődöttségemben először nem is tudom mit csináljak, csak ezt követően kapok észbe s nyújtok kezet az idő közben általam felismert lánynak.

- Jól vagyok-e? Itt inkább az a kérdés, hogy neked nincs-e semmi bajod. Egek, sajnálom, de elkalandoztam egy kissé így nem vettelek észre. Remélem nem történt semmi bajod. –

Arcomról a meglepődöttség és az ijedtség még mindig nem távozik, csupán próbálom felmérni, hogy Meda jól van-e. Lelkemre venném, ha nem így lenne.
Teljesen megfeledkezem a hegedűmről, s csak mikor már egészen bizonyos vagyok abban, hogy a lány jól van, akkor vetek egy pillantást a hangszerre, s konstatálom teljes nyugalommal, hogy nem esett bántódása.

- Mi járatban erre? S főleg miért csak így találkozunk? Rég nem láttalak! –

Ezek a szavak, már teljes nyugalommal, s egy kis mosollyal arcomon hangzanak el. Szemeimmel a lány íriszeit figyelem, hiszen jól tudom, hogy azok jeleznek majd nekem, elmondják, hogy vajon haragszik-e rám az iménti kis ütközés miatt, bár őt ismerve ez egy elég meglepő fordulat lenne.

[–Semmi baj! Nem történt semmi sem.]

"Az aki voltam. Egy fényképről néz vissza Rám.
És nem hasonlít már..."


Csak ülök a hideg kövön, mint valami sóbálvánnyá varázsolt jég királylány. A hidegtől még jobban kifehéredett bőrömmel, és jegesen csillogó kék szemekkel legalábbis úgy festhetek. Finoman eltűröm az arcomba hullt pár hosszú szőke tincset, és kissé kikerekednek a szemeim, amikor Evan felém nyújtott jobbját, vagy ballját látom magam előtt. Na, nem azért, hogy rosszul esne a kedves gesztus, csak… Az évfolyamon Belül nagyon kevés az ilyen előzékeny srác. Kedvesen rámosolyogva fogadom el a felém nyújtott kezet, és egy gyors mozdulattal már két talpon állok a fiú előtt. Elengedem a kezét, és rideg mozdulatokkal leporolom szoknyámról, és ingemről a port. De az csak nem akar onnan eltűnni a fenének sem. Előhúzom mahagóni pálcámat, hegyét magamra irányítom, és nonverbálisan végrehajtok egy suvicus bűbájt, minek hatására szinte magába szívja pálcám a nem sokkal ezelőtt még a ruhámon lévő pornyomokat. Nem vagyok hiú, de szerintem cseppet sem rock and roll, ha koszos a ruhám. Kiskoromban rengetegszer lekorholtak, ha sáros ruhában mentem be a lakásba. Visszakerül pálcám a karomon lévő tokjába, és kissé érdeklődve félrebiccentett fejjel nézek vissza Evanra. A jégkék íriszeket egy ideje senki nem tudja már megszólaltatni. Talán ezúttal másképp lesz? Talán Evan lesz az, aki ki tudja zökkenteni a lélektükröket ebből az álcából? Ajkaim a kérdései hallatán mosolyra húzódnak. –Semmi baj! Nem történt semmi sem. –Kezdem rá. –Hümm. Lássuk csak… Megvan mind az öt ujjam.

Semmim se fáj, egy csontom sem tört el, nem vérzik a koponyám. Azt hiszem igen, jól vagyok.– Adom meg a tréfás választ, miközben úgy teszek, mint aki ujjakat számol, és a végtagjait veszi górcső alá, végül a fejét, hogy nem e lett valami baja. Elnevetem magam a röpke vizit közben, hogy Evan számára is nyilvánvaló lehessen; ez bizony poén. Mindig is szerettem viccelődni a kialakult pillanatnyi helyzeteken. Sohse értette senki, mi a poén abban, ha ilyesmiből is viccet csinálok. De ez maradjon az Én titkom. Én nagyon is értem mi ebben a poén. Magamon nevetni a legjobb móka, bármily eszelősen is hangzik. –Hát tilosjáratban. –Nevetek fel. –Szokás szerint. Tudod… Az új tanerők nem igazán komálják, ha az ember fia mugli eszközöket csempész be a Roxfortba. Ezért aztán egy eldugott hely kellett, ahol gyakorolni tudunk. De nem egészen úgy sült el a dolog, ahogy terveztük/ terveztem. –Nagy elánnal vágtam bele a lecsóba, vagyis a mondókámba. Már megint erőt vett rajtam, hogy végre egy normális emberrel van dolgom, ami azt hozza magával, hogy be nem áll a szám! Hát Én sosem javulok meg? De komolyan. Nem jó ez így. Senki sem szereti, ha valakinek szófosása van. Vagy még is akadna ilyen..? Ki tudja. Könnyen meglehet, hogy nem Én vagyok az egyetlen be nem savanyodott uborka típusú emberke az iskolában. Nem csak Én maradtam meg közvetlen, vidám jelenségnek. Pedig frankón nem tudom, miért van jó kedvem. Semmi okom rá. És mégis. Ki érti ezt? Néha még Én sem.

A legtöbb ember úgy van vele, hogy a kifejezéstelenségébe veti igazi arcát. Én pedig az örömbe fojtom a bánatom. Melyik jobb vagy rosszabb, arról vitatkozhatnánk. –És Te? Téged mi szél hozott ide? –Teszem fel a kérdést, majd ekkor hirtelen megpillantom a hegedűtokot, melyben bizonyára a hozzá tartozó hangszer is Benne van. Bár a Desperado című film óta sosem lehet tudni. Heh micsoda buta gondolat. Bár megkell hagyni vicces. A gondolatra is mosolyra húzódnak ajkait, de íriszeim kifejezéstelensége még mindig ott van. Hogy eltűnik e? Nos ez gyedül rajtad múlik. Evan.


Lesz ez még jobb is, ígérem.

[Andromeda]

Andromeda

Örömmel konstatálom, hogy Medanak nem esett baja. A kis közjáték pedig mosolyt csal az én arcomra is, hiszen vicces, ahogyan előadja magát a lány, s nem is rosszul. Kis nevetésben török ki, majd amikor észreveszem magamat rögtön visszafogottabb, ám széles mosollyá szelídítem e harsányságot.
Amikor elmondja, hogy valójában miért is jár erre, akkor tudatosul bennem, hogy valójában miért is érkeztem, s ezen gondolat nyomán pillantok le a hegedűtokra, majd ismét vissza lányra.

~ S valóban tilosban járunk… Ám lehet-e gátakat szabni önmagunk kiteljesítésének? Lehet-e elnyomni énük oly fontos részeit, mint a sport vagy a zene? Hiszen ezzel saját magunknak hazudnánk, saját valónkat csalnánk meg, mintha egy tükörnek állítanék valótlant, miközben az abból rám visszatekintő személy csak erősen csóválja a fejét, míg végül rájövök, hogy hasztalan magamat kínozni. ~

Gondolataim elkalandoztak kissé, s amikor visszatérek a beszélgetésbe, arcomon a mosoly kissé zavartabbá, kényszeresebbé válik, így úgy gondolom, jobb, ha valamiféle magyarázatot fűzök ezen furcsa hangulatváltozás mellé.

- Tudod, épp azon gondolkoztam, hogy igazad van. Elbújva kell hódolnunk olyan dolgoknak, amik a részünkké váltak, csak azért, mert léteznek olyan személyek akik szerint jobb önmagunkat kínozva elnyomni azt, akik igazán mi vagyunk.
Örülök, hogy van még olyan rajtam kívül, aki ellent mond, nem engedi, hogy kiüljék belőle a boldogságot, a sportot a zenét vagy éppen egészen más mugli, dehogy mugli, emberi örömöt.
Szerintem – váltok itt viccesebbre – nem kéne tiltaniuk csak azért, mert ők bénák az ilyenekhez. Csak azért mert tudjuk ki nem tud hangszeren, játszani, nem sportol, nincs kézügyessége, saját gondolatai és miegymás, még lehetne toleráns, egészséges tagja a társadalomnak, nem túl hasznos, de egészséges. Ehelyett itt előadja a meg nem értett deviáns prófétát… Hát elég szomorú, hogy letűnt korok dicsőségén kívül nem képes mással előrukkolni! –

Itt nevetésben török ki, hiszen számomra e gondolatok amellett, hogy őszinték, viccesek. Nem tudom, hogy Meda értékeli-e ezt a kissé filozofikus, elvont gondolkodásmódban megfogalmazott poént, de bízom benne, hogy veszi a lapot.
Mostanában egyre többször kapom azon magamat, hogy ilyen elvont gondolatok szöknek elmémbe, s nem hagynak nyugodni, kicsit talán már idegesítő is néha, még számomra is, főleg mikor ráeszmélek, hogy mi is az, amin gondolkozom, s hogy bár igaz, de szélmalomharc lenne ezekkel az érvekkel vitázva bárkivel harcba kelnem.

- Kérdésedre válaszolva én próbálni jöttem. Este lesz ugyanis egy kis mulatság, persze titkos, egy még meg nem nevezett helyen, ahol összejövünk néhány komoly zenés arccal és jammelgetünk, énekelünk, mézsört iszunk és jókat beszélgetünk. Ha van kedved, gyere el te is, majd én értesítelek, hogy pontosan hol is leszünk. Persze, ha csak nem vagy éppen halálfaló, akkor szólj előre. –

Kis mosollyal arcomon végül leviszem a hangot, s kérdőn tekintek a lányra.