Belső udvar - Kerengő

"Don't stop We now!"

zene::



~Miért? Miért kell Nekem folyton hajszolnom a balhét? A múltkori kardos akció sem sült el valami jól. Örülhetek, ha nem csapnak ki a Roxfortból.~ -Fűzöm gondolataimban tovább a tilosban járással kapcsolatban elhangzott értekezésemet. Néha úgy érzem, hogy a balhé és Én összetartozó elemek vagyunk, mint a cukor, és a torta. Egyik sincs meg a másik nélkül. Sokszor megfogalmazódott Bennem, mi lenne, ha felhagynék a rock and roll életmóddal. Nem hajszolnám magam hülyeségekbe, nem dühöngenék annyit rock koncerteken. De mindig rájövök, hogy akkor kifordulnék önmagamból, és úgy érezném, ellent mondanék önmagamnak. Volna ennek bármi értelme is? Apám örülne Neki, ha nem okoznék annyi fejfájást. De hát. Élhetném az életem úgy, ahogyan más szeretné, hogy éljem? Soha! Inkább utáljanak azért, aki vagyok, mint sem szeressenek azért, aki nem! És ha történetesen nem tetszik Apunak ahogyan élem az életem? Pech! Van ilyen. Én sem kotyogok bele más életébe. Más se kotyogjon az enyémbe! Örülök, hogy Evant mosolyogni, mit mosolyogni? Nevetni látom. Óhatatlanul mosolyra húzódnak ajkaim. A vidámság csak vidámságot szülhet. A hirtelen hangulatváltás, még ha nem is mutatom ki kissé megijeszt. E helyett pókerarccal hallgatom végig a hozzá fűzött magyarázatot. Nem szeretnék félreértések áldozata lenni. Mire mondandója végére ér elnevetem magam. Akár csak Evan. Igaz, az eleje nem vicces volt, hanem inkább sorolom a társadalmi problémák közé, ami ugyebár cseppet sem vicces. A második része viszont szabályszerűen megnevettet.

Lelki szemeim elé valóságos kép vetült a gitározó vagy épp zongorázó vagy más hangszeren játszó Voldemortról. Mielőtt választ adnék, rendszerezem kicsit a gondolataimat, úgy szólván rendet teszek bent. –Voldemort a Cruciatuson és az Adava Kedavrán kívül máshoz nem hiszem, hogy értene. –Bár felnevetek picit, de azért a Merlin verte nevet kellő utálattal a hangomban ejtem ki. Mint valaki keserű epét. -Sekélyesebb a vízpartnál is a tata. Miért nem szólítod a nevén? Mire ez a „Tudjukkizés”? –Adom meg a kellő hangot cseppet sem szívderítő véleményem felől, de amikor elhangzik a döntő kérdés kissé elkomolyodott jégkékjeimmel tekintek egyenesen Evan íriszeibe, látni szeretném mi lesz a reakciója a név hallatán. Hisz két féle ember létezik manapság a varázslótársadalomban; Aki kimondja bátor mód a nevet, és aki minden féle más jelzőt használ, csak ne kelljen még csak hallania sem. Evan vajon melyik kategóriába tartozik? –Azt gondolom, pusztán azért nem preferálják a mugli cuccokat itt az iskolában, mert az ellenkezik az aranyvérűek moráljával. Az aranyvérűek mindentől undorodnak, aminek köze van a mugli világhoz, hisz Voldibá’ is aranyvérű. A fafejűek nem tudják, miből maradnak ki. Akkor élek, amikor zúzom a gitáromat. Olyankor minden megszűnik létezni. De bizonyára Te, mint zeneművelő érted mire gondolok. –A véleményfejtés Evan kijelentésével kapcsolatban őszintére, és túl személyesre sikeredett. Benne van igazából minden, amit érzek efelől az igen csak ostoba új rendszer felől. Féktelen iróniát, és dühöt. Mert értelmetlenül ölnek meg mugliszületésű varázslókat. Ha már bennük is megvan a mágia adottsága szívük joga kihasználni. Vallom Én. Különben is. Milyen kutya az, amelyik megeszi a kölykét? Fura szerzet az ember. Értelmesebb lény bármelyik fajnál. Mégis saját maga ellensége. Ha valóban ennyire értelmes tudhatná, hogy a sajátját nem pusztítja. Főleg feleslegesen. Na de ez már egy másik lapra tartozik. Gondolatmenetemből Evan hangja zökkent vissza a valóság mezejére. Amikor a mulatságot emlegeti széles mosolyra zúzódnak ajkaim, még a kis gödröcskéim is megjelennek arcomon olyan széles ez a mosoly.

–Nahááát! –Szinte felkiáltok örömömben. –Valaki még veszi a bátorságot, és bulizni mer?! Nagyon frankó! –Elismerően bólintok egyet. Evanék nagyon bátrak, hogy a suliban lazulni mernek. Na ná, hogy elmegyek, hisz ez nem megszokott az új Roxfortban. Rendszerint megkell várnom a szünidőt, ha elszeretnék menni valahová szórakozni. Persze titokban, mert Apu kinyírna. –Szívesen elmegyek. Valahol halált is kell falnom, ha már halálfaló vagyok. –Mondom kezdetben mindezt rezzenéstelen arccal, majd hófehér egyen ingem ujját felrántom, és megmutatom Neki a bal csuklómon lévő csillagtetkómat. Aztán felnevetek, hisz nyilván Evan is tudja hogy néz ki az igazi sötét jegy. Egy koponyában tekergődző kígyó. Az Én tetkóm azért valamivel esztétikusabb, valljuk meg őszintén. –Most lebuktaam! –Kuncogok egyet kezemet a szám elé téve. –Szóval gyakorolni szeretnél? Ha szeretnéd, Én szívesen gyakorlok Veled. Mostanában úgyis elhanyagoltam a zenét, és időm, mint a tenger. -Várom, hogy Evan válaszoljon az ajánlatomra, miközben lehajtom feltűrt ingen ujját.

[Andromeda]

Andromeda

- Viccelsz? – csattanok fel hatalmas mosollyal az arcomon. – Nem hogy bulizunk egyenesen mulatságot rendezünk. Jó nem mondom, hogy nem bújunk el, mert mi sem vagyunk annyira bátrak, hogy olyan rendezzük a bulit, ahol bárkinek szemet szúrhat.
Gyakorolni velem? Megtisztelő lenne. – mosolyom még szélesebbre húzódik, s már nyúlok is a hegedűtokom után. – Azonban, most nem a gitáromat hoztam magammal. – ekkor a tokból elővarázsolom a hegedűmet, s miután pár csillogó szemű pillantást vetek a hangszerre, tekintetemet Andromedara vezetem. –
Nagyon rég nem hegedültem és most jöttem csak rá az este, hogy azért van mit csiszolnom, vagy inkább felidéznem a tudásomból. Az is meggyőződésem, hogy a Rock N’ Roll sem rekeszti ki ezeket a hangszereket.
Szóval, ha neked nem zavaró, hogy én hegedülni fogok, akkor gyerünk, hozz hangszert és adjunk neki. –

Arcomról le sem fagy a mosoly, s közben szemeimben is megjelenik egyfajta pajkos gyermeki fény. Régen karácsonykor volt ilyen, amikor az ajándékokat bontottuk. Mára, ebben a zűrzavaros időben ez egészen odáig szelídült, hogy már annak is így tudok örülni, hogy ha a barátaimmal lehetek, ha zenélhetek.
 
~ Furcsa, hogy olyan dolgok, amelyek régen mindennaposak voltak és természetesek, mára egyszerűen kuriózummá váltak. S nem változtat ezen semmit Meda reakciója sem. Nem is csodálom, hogy meglepődött. Manapság senki sem veszi a bátorságot, hogy jól érezze magát. Igen, ehhez bátorság kell, ebbe még belegondolni is szörnyű. ~

Egy kicsit libabőrös lesz a hátam és a kezeim ezen gondolatok nyomán, hiszen imádok tilosban járni és főleg úgy, hogy közben bitang jól érzem magam.
Lassan a lány tekintetére vezetem az íriszeimet, s az ő lélektükreit kezdem el figyelni. Nem akarok megtudni belőlük semmi mást, csupán annyit, hogy vajon ugyan azt az izgalmat és boldogságot érzi-e mint én.
Mára valahogy az vált a fontossá, hogy ne csak én, hanem a körülöttem élő emberek is jól érezzék magukat, hiszen mit ér úgy egy jó buli, ha csak én élvezem, ha csak én ropom vagy csak rajtam kívül páran. Az úgy jó, ha mindenki talpon van és mindenki odateszi magát, persze önmagához mérten.

- Tudod mit! – kiáltok fel. – Fel kéne dobni valamivel ezt a kis zenélgetést, valami tétje legyen, de olyan mókás, vicces tétje, nem kell cél, vagy, hogy a versenyszellem domináljon, hanem mondjuk, ha valaki hibázik, akkor valamit meg kell csinálnia. Biztosan jól szórakoznánk ez esetben.
Persze csak ha te is benne vagy. –

A korábbi gyermeki öröm most még inkább kiül az arcomra, s keveredik egyfajta csibészséggel, mint amikor gyermekként elkövettem valamilyen csínt, nem túl nagyot, de ahhoz épp elég volt, hogy a szüleim rázzák a fejüket, még ha közben mosolyogtak is.
Na ez most épp olyan lenne, s ez gyújtott most bennem egy kis tűzet.

"Gyere őrült, gyere őrült, névsorolvasás,
Gyere őrült, gyere őrült, szükségem van rád!"

zene II::


Ezek szerint létezik a különbség buli és mulatság között? Eddig valahogy nem is jutott eszembe, hogy lehet másképp is szórakozni, nem csak rocker módra. Mert van egy olyan érzésem, hogy Evanék nem olyan súlyosan nyomják, mint Mi szoktuk egy rock bulin. Ami valljuk meg a tombolásról, és a töménytelen szeszfogyasztásban igen csak kimerül, no meg egy esetleges egy éjszakás kalandban. De ez a súlyosabb verzió. Amilyen bulikon Mi voltunk, ott élt a szex, drogok, rock&roll szentháromság. Nem is értem eddig hogy az ördögbe maradtam szűz. A válasz erre valószínüleg az, hogy nem néztem komolyabban a pohár fenekére, a társaság többségével ellentétben. Elég vicces volt nézni józan fejjel, hogy a többiek milyenek kotta részegen. Szóval míg Ők lerészegedni mentek oda, és rock&roll életmódot folytatni, addig Engem csak a rock zene szeretete vonzott oda, no meg a jóképű fiúk, akiket egy kiadós smárparty múltán szépen lepattintottam. Hihetetlen milyen furcsa így visszaemlékezni a nyári tilosban zajló rock koncertekre. Mert ha Apu megtudná mennyit bulizok nyaranta és szünetekben tuti kinyiffantana. De legalább fél évre bezárna a szobámba. A tini élet bizony nem egy leányálom, de legalább a grafikája ott van a szeren. -Szóval hol is lesz az a buli?

-Kérdezek rá huncut csillogással a szememben. Milyen ritka pillanatok egyike, hogy itt a Roxfortban dorbézolhatnak a diákok egy nagyot. Azt hiszem a két évvel ezelőtti Trimágus Tusa részeként összerittyentett karácsonyi bál óta nem szórakoztak ebben a kócerájban. Persze az a szimfónikus zenekar, aminek a nevét sem tudom azóta sem nem különösebben hatott meg de a Walpurgis Leányai koncert az már döfi volt. Akkorát tomboltunk, hogy még a klubhelyiséget is kis majdnem szétvertük. Lett is volna Belőle hepaj, de hát a zúzás és a rock valahogy összetartozik. Mint a cukor meg a torta. Nincs meg egyik a másik nélkül. Valami különleges érzés kerít hatalmába. Ilyesmit mindig akkor érzek, amikor tilosban járok. Valahogy szabadabbnak érzem magam az átlagnál is. A szabadság pedig mindennél többet jelent. Hiszen szabadon semmi sem fáj. Csak sodródsz az árral, és élvezed az életet. Így élni számomra pedig jutalom. Azt csinálok, amit Én akarok. Hiába próbált Apám számtalanszor megtörni. Minden egyes alkalommal csődöt mondott. Ő mondogatja gyakran, hogy olyan vagyok, mint egy betörhetetlen vadló. Szabad, érintetlen, sértetlen. Evan megerősíti a feltételezésemet, hogy a tokban hegedű bújik meg. Gitárnak túl kicsi tok lenne. Biztosan jól meglesz egymással a hegedű és a gitár. Bár nem tudom hogyan viszonyul a rock ehhez az alapvetően nagyzenekari célokra szánt hangszerhez. A hegedűhöz ritkán kötik a Bon Jovit vagy a Metallicát. Inkább Vivaldit, és Mozartot, akiknek a nevét körülbelül az Oslóban eltöltött konzervatóriumi évek
óta nem is hallottam. No nem azért, mert egy műveletlen bige lennék, csak egyszerűen nem óhajtottam belecsempészni a klasszikus zenét a mindennapjaimba.
-Invito gitár!
-Mondom ki könnyedén a varázsigét, melynek hála remélhetőleg szép csendesen idelebeg hozzám a hangszerem, ami ha emlékezetem nem csal az ágyamon terül el tokjában. Amíg várom, hogy hangszerem megérkezzen Evan felé fordulok, aki egy igen csak kreatív ötletet hozott fel. Mi lenne, ha feldobnánk a zenélést egy kis játékkal? Elmosolyodom. Való igaz, biztosan jót szórakoznánk közben. Kíváncsi vagyok mit talált ki Evan körítésként a gyakorláshoz. Amíg a hangszer megérkezik két széket bűvölök a semmiből pálcám segítségével, egyiken helyet foglalok, és egy mozdulattal a Velem szemben lévőre mutatok jelzésképpen Evan felé, hogy ha gondolja a másikat birtokba veheti. -Benne vagyok, persze. Mit találtál ki?
-Arcomra még szélesebb mosoly ül ki, gödröcskéim ismét láthatóvá vállnak ezáltal. Nem naivitásból bólintottam rá rögvest a dologra, pusztán vonz az ismeretlen. Szeretek új dolgokat kipróbálni, no meg benne vagyok minden baromságban. Ezt miért hagynám ki? Figyelem, ahogy Evan kiereszti tokja fogságából a gyönyörű hangszert, ám nem sokára egy enyhén suhogó hang ütközik hallójárataimba. A kerengőben megjelenik a gitárom a levegőben lebegve. Micsoda szerencse, hogy nem vette észre valamelyik bunkó Mardekáros. Így legalább felhőtlen lesz a kis délutáni tilosban járkálás. Leteszem a székem mellé a tokot, és kiszabadítom belőle a gityómat, amit együttesek szimbólumai díszítenek matrica formátumban. Ez olyan rocksztáros. Köztudottan minden valamire való rockzenész díszíti valamivel imádott hangszerét. Ölembe veszem magam elé az imádott hangszerem, és Evanra függesztem tekintetem. -Kezd Te! -Nézek a fiú szemeibe, és várom, hogy elsőként Ő játsszon el egy dalt.

[- Rohadt dög! –]

Elena Pierce
Ahogy a lány ott áll előtte, ajkát pökhendin fölhúzva, sötétbarna szemeivel mérgesen az előtte álló Ephramot méregetve. A fiú ismét rádöbbent mennyire gyönyörű is.
Talán így dühösen ráadásul még szebb. Külön öröm ilyenkor belefelejtkezni Jada nézésébe.
A szájának íve, ahogy tökéletesen kigondolt szitkait formálja. A haja, ahogy meg-meglibben az apró, kapkodó mozdulatokra. A szempár, ahogy elönti a dühödt csillogás.
Na, nem mintha ez elegendő indokot szolgáltatna arra, hogy csak úgy kedvtelésből komoly vitát robbantson ki, de tény, hogy olykor apró dolgokkal is fel lehet húzni.  
Ephram egyszerűen elmosolyodik. Pedig ez a mai nem az apró viták egyike.
- Tulajdonképpen miről is van szó?
Persze pontosan tudta. Nem merte megtenni, hogy nem figyel a lányra. Ő az első és Ephram reményei szerint az utolsó is a földön, akinek képes volt, szinte teljes mértékig behódolni. Az a „szinte” még így is biztos falként óvja a srác büszkeségét. És indokot ad rá, hogy néha napján bosszantsa barátnőjét. Csak, mert az jól esik.
Persze a folyosón mindenki pontosan tudta. Nem csak azért, mert az idősebb Bourgh lány nem kis hangerővel ad nyomatékot indulatainak, hanem, mert Jada szinte bármit tehet, arra bizony odafigyelnek a fiúk. Ephram legalábbis hosszas megfigyelés alapján erre jutott. Jada népszerű lány volt és még népszerűbb lehetett volna, ha az első körben nem akad bele a Mardekárosba.
A lehető leglazábban feltett kérdés. A tettetett közömbösség.
Tudta milyen hatást fog elérni vele.
- Rohadt dög! – szűri keresztül fogain Jada a szavakat. Majd gyors fordulót vesz.
A mozdulat közben Ephram utánanyúl, de csak, hogy ujjaival óvatosan végigszánthasson az erdő illatú tincseken. De ezenkívül; hagyja elmenni.
Dög. Féloldalas mosollyal nyugtázza a szidalmat. Mondák már rá ezt máskor is. De senkitől se volt, sem olyan jogos, sem olyan vonzó ezt hallani, mint barátnőjétől.
Úgyis megbékél, majd. Egyszer csak. Mint mindig. Néha kell egy kis hosszabb, rövidebb mosolyszünet.
Elnéz a folyosó végére, ahol Jada épp egy kecses mozdulattal arrébb taszít néhány elsőst. Ephram mosolya még szélesebbre húzódik. Néha igazán nem érteni, milyen hiba folytán került ez a lány a Griffendélbe.
Végül inkább hátat fordít és elindul az ellenkező irányba. Vagyis indult volna… de néhány méterrel arrébb megpillantja Elenát, aki a falnak dőlve várakozik, és mintha kérdő tekintettel méregetné őt. Bár osztálytársak, Ephramot sosem kötötte le igazán a lány társasága. Mindegy is, ha lenne bármiféle közös vonásuk vagy témájuk, az elmúlt hét év alatt már bizonyára egymásra találtak volna… vagy barátként, vagy máshogyan. Mert határozottan vonzó. És a családja is úgymond kifogástalan, elvégre aranyvérű. Valószínűleg jobban örültek volna neki a Destain családban, mint a félvér Jadának. Újra végigméri a lányt. Lényegtelen… hesseget el egy abszurd gondolatot. Végigsimít arcának sebhelyes felén, mintha ettől megbizonyosodhatna afelől, hogy nem vörösödött el a szégyentől. Pedig nem tipikusan elszégyellős fajta, csak ha Jadáról volt szó. Már gondolatban is szörnyű volt, nem vele lenni.
Ephram védekezésből tesz egy fenyegető lépést Elena felé. Bár, mintha ennél a lánynál ez sosem jött volna be…
- Mi az? Mit nézel? – kérdezi arrogánsan.

Ephram Destain

Mostanában olyan gyakran járok a könyvtárba, hogy az ember azt hinné, kifordultam magamból, valaki megátkozott és egy stréberré változtatott, vagy van még egy ikertestvérem, aki hollóhátas és valamilyen oknál fogva helyet cseréltünk. Na jó, az utolsó feltételezés túl bizarr és azt hiszem, mindenki tisztában van azzal, hogy elégedett vagyok magammal. Nem hiszem, hogy bárkivel is szívesen cserélnék. Gazdag vagyok, szép, fiatal, okos, aranyvérű. Mi kell még? Boldogság? Szerelem? Ó, ne vicceljünk már! Ezek nélkül is tökéletesen megvagyok. Boldogság? Boldog vagyok! Nem látszik?! A szerelem pedig csak csalódásokat okoz. Többnyire. Inkább megkímélem magam a szenvedéstől. Nem egyszer győződtem meg arról, hogy a rideg jégtömb kinézet jó maszk és biztonságosabb is.
Lejegyzem a beadandóm utolsó szavát és nagy lendülettel becsukom a könyvet. Páran felpillantanak az olvasmányokról a könyvtári csendet megtörő zaj hallatára. Tekinteteik rám szegeződnek, én pedig elégedett mosollyal felállok a helyemről, felkapom a házi feladatomat, egy zsugorító búbájjal lekicsinyítem és a talárom belső zsebébe rakom, majd kisétálok a könyvtárból. A könyvet az asztalra hagyom. Nehogy már nekem kelljen visszavinni. Eszem ágába sincs elvenni a könyvtárostól a munkáját és gyakorlásra sincs szükségem, ugyanis nem szerepel a terveim között, hogy Roxfort következő könyvtárosa leszek. Szeretek olvasni, de annyira nem kötnek le a könyvek, hogy életem végéig velük foglalkozzak. Sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb terveim vannak. Határ a csillagos ég.
Kilépve a folyosóra úgy döntök, hogy levegőzöm egy kicsit. A sok poros könyv után, nem ártana. Nem volt nehéz eldöntenem, hogy hova megyek, ugyanis most nem igazán van kedvem kószálni. Ezért választottam a könyvtárhoz közeli belső udvart.
Épp arrafelé tartok, amikor észreveszem az egyik évfolyam és háztársamat. Ha jól látom, a barátnőjével veszekedik. Nem ismerem a lányt, de akkor sem világos, hogy egy ilyen fiú hogy jöhetett össze egy ilyen lánnyal. Nem mintha Bourgh csúnya lenne vagy ilyesmi, csak a jelentet nézve, szerintem idegesítő, ahogy pattog, ha ideges. Vagy inkább vicces...
Az ajkaim széle enyhén felkunkorodik, amolyan „ez szánalmas, mégis szórakoztató”, gúnyos vigyor. A falnak dőlök, mert kíváncsi vagyok, hogy mit fog tenni Ephram. Az ő helyében én tuti biztos, nem hagynám, hogy a csaj megalázzon, attól függetlenül, hogy mi a veszekedés oka és hogy ki a hibás az egészért, de ahogy elnézem… A háztársam pont nem ezt csinálja. Megengedi a lánynak, hogy otrombán viselkedjen. Nem szól rá, nem haragszik érte. Csak nézi. Már el is képzeltem, hogy milyen férj lesz Ephramból. Egy papucsférj, aki hagyja, hogy a felesége úgy irányítsa, csicskáztassa, ahogy kedve tartja. A felesége lesz a férfi a családban, főleg, ha elveszi a Bourgh ikret.
Egy kicsit csalódott vagyok, ugyanis a griffendéles nem pofozza fel a fiút, pedig az lett volna a hab a torta tetején. De hát… Úgy látszik, a griffendélesek ehhez nem elég bátrak...
Ephram hátat fordít az elviharzó barátnőjének és szembe kerül velem. Megigazítom a göndör fürtjeimet, majd ellépek a faltól. Gúnyosan vigyorgok, miközben Ephramhoz közeledek.
-   Én? – kérdezem vissza, mint, aki nem érti, hogy kinek szól a kérdés. – igazából semmi érdekeset. Csupán azt figyeltem, hogy nem tudod féken tartani a barátnőd hisztis rohamait, hogy képtelen vagy megakadályozni, hogy csak úgy otthagyjon – sorolom közömbös hangon - hogy a kinézetedhez képest milyen puhány vagy. Az emberek jól mondják… Ne a kinézetről ítélj. – nevetek fel egészen halkan, majd folytatom a válaszomat. – Már el is képzeltem, hogy milyen életed lesz… Papucshősként. Mondjam tovább, vagy megelégszel ennyivel? – enyhén oldalra fordítom a fejem, miközben kérdő pillantással nézek a fiúra és a válaszára várok.

Elena Pierce
Papucshős.
Ephram kissé ízlelgeti a szót, majd gúnyos mosoly jelenik meg szájának sarkában.
Tehát így látják ezt mások. Papucshős. Voltaképpen fogalmuk sincs róla, milyen a kapcsolata Jadával, nem, nyilvánvalóan ez a legtöbb Mardekárost hidegen hagyja. Nem úgy, mint a tény, hogy a lány Griffendéles. Ezt majdhogynem Ephram árulásának tekintették.
Sokaknak osztotta a süveg más-más házba a testvéreit vagy a rokonait… de a barátnőjét önmagának választja az ember… bár tény, hogy ez a kapcsolat sem ilyennek indult.
Gyönyörű lány, ezt mások is látták, de nem akarta, hogy megkaparintsák. Ő is csupán birtokolni akarta, megszerezni magának és kinyilvánítani, hogy nem is lehet másé. Mostanra, már ő is látja, hogy Jada éppen ugyanúgy birtokolja őt, mint fordítva. Erősebb természetű, nagyra vágyóbb, ravaszabb és sokszor még gonoszabb is, mint elsőre látszik. Viszont bátor, nagyon is bátor. És éppen ezek a mindenki más számára láthatatlan tulajdonságai azok, amikkel a lány szinte meg tudja őrjíteni Ephramot. Amik miatt a fiú, csak még inkább magának akarja őt. 

Ephram sosem foglalkozott a körülötte lévők véleményével. Végül még azt is feladta, hogy az apjának megpróbáljon megfelelni. Két teremtmény volt az életében, akik számítottak, a húgai, Marga és Petra. Ha ők nem tekintik papucsnak, akkor más még kevésbé érdekli.
Tudta, milyen Elena. Nem vette rá a fáradtságot, hogy megpróbálja megismerni, de az évek alatt látta, érezte. És természetesen tudta, hogy ő is pont ugyanannyit számít ennek a lánynak, mint a lány neki. Semmit. Akkor meg minek magyarázkodni.
Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy otthagyja. Már lépett volna hátrébb, mikor mégis megszólalt.
- Engem szórakoztat. Tudod? – tesz még egy lépést a lány felé, hogy kissé a falhoz szorítsa. – Különben nem hagynám. – tesz még egy lépést - De mondhatod nyugodtan, meghallgatom érveidet. – már egészen közel hajol a lányhoz. - Viszont szögezzük le a tényt, hogy egy csinos arcocska elérhet bizonyos dolgokat, de nem mindegy, hogyan tartja meg azokat a bizonyos dolgokat. – Ujjával végigsimít előbb a lány haján, majd az arcán. – Minden csak szórakozás. – Lép hátra hirtelen néhányat, mintha sosem állt volna olyan közel Elenához. – A te arcod csinos, meglehet mégsem hagynám, hogy a folyosó közepén ordítozz velem, majd faképnél hagyj. Te csak Elena vagy. Az én szememben egy cuki arcú kis senki.

Látom, hogy elgondolkozik a szavaimon. Nem mond semmit, nincsenek ellenvetései. Egy kicsit idegesít, hogy nem reagál a mondataimra, de nem csodálkozom. Nem voltam elég gúnyos, így hát látszólag nem tudtam rá kellőképpen hatni, de az is lehetséges, hogy hozzászokott ahhoz, hogy az emberek viccet csinálnak belőle. Persze ez nem lepne meg, hisz az előbb bebizonyította, hogy nem igazán tesz valamit, ha valaki megpróbálja megalázni. „Ó Destain, még nem tudsz róla, de ami késik nem múlik, te pedig szereted, ha emberszámba sem vesznek, nemde?”  
Már az is sokat elárul róla, hogy a griffendéles lányok között válogat. Nem mintha nem lenne köztük szép is, azonban Ephram mégis egy mardekáros. De neki megbocsátható, hisz félvér. Vagy talán rosszul gondolom? Valószínűleg igen… én aranyvérű vagyok, mégis barátkozom Joval. De én bármit megtehetek, amit csak szeretnék. Ezen kívül Joban legalább van valami érdekes, míg a Bourgh lányban… Még a hisztérikus rohamai sem egyediek. Unalmasak és csak bizonyos ideig lehet élvezni őket. De ha a háztársamnak tetszenek… Hajrá! Érdekel is engem, hogy mit csinál?!
Nem ismerem Ephramot, és eddig ez nem is érdekelt. A fiú is megvolt anélkül, hogy közelebb kerültünk volna egymáshoz. Látszólag nem érdekli a véleményem, nem tűnik olyannak, aki sokat foglalkozik a kívülállókkal és azzal, hogy mit gondolnak. Akkor meg miért nem kotródik el? Talán tetszett neki, ahogy oltogatom? Valószínűleg a barátnője amatőr módon csinálja, így hát Ephram és a beteg mazochista hajlama többre vágyik. Érthető, hogy ne tud csak úgy itt hagyni …
Gúnyos mosollyal az arcomon figyelem, ahogy mentegetőzik. Teljesen felesleges és majdnem annyira szánalmas, mint a barátnője hisztis rohama, engem valamiért mégis szórakoztat. Biztos rosszul aludtam és a rossz minőségű előadásokkal is megelégszem.
Közelebb lép felém, én pedig hátrálok, megismétli a mozdulatát, de nekem nincs hova mennem, mert mögöttem már a fal áll. Az irónia ki van írva az arcomra, nem ijedek meg, mosolyom pedig egyre csak szélesedik. Hallgatom a kis monológját és minden egyes szaváról eszembe jut valami, a fejemben összeállnak a szavak és mondatokká alakulnak, azok pedig kis szöveggé.
Nem gondolom, hogy megcsókol, csak annyit, hogy… a kis griffendéles párja sajnos nem tudja megfelelő módon kielégíteni, ezért több izgalomra vágyik. Ezen kívül az Ephramhoz hasonló férfiak olyan hűségesek a barátnőjükhöz, mint a kutyák a gazdájukhoz. Az előbbi kis jelenet is csak erre volt bizonyíték. Többről meg szó sem lehet… Azért remélem, Ephram elég okos ahhoz, hogy ne csináljon olyasmit, amit később megbánthat, és olyat se, amivel a kis, drágalátos barátnője szívét is összetörheti. Mert Merlinre esküszöm, hogy nem fogok hallgatni...
Ellép tőlem, és mikor azt hiszem, hogy végre a mondandója végére ért, folytatja a monológját. Égre emelem a szemem, és mélyen felsóhajtok. Igen, unom már, nagyon unom, hogy okoskodik.
Az utolsó mondata egy kicsit fáj, arcomra kínt megjátszó grimasz kerül, de rögtön el is tűnik.
-   Minden csak szórakozás? – nevetek fel, de halkan. Épp annyira, hogy a gúnyos kacarászásom tűként szúródjon a nagyfiú páncéljába. Remélem, nem hiszi azt, hogy csak ennyire vagyok képes. Ugyan… A nyilaim ennél élesebbek. – Ezt már annak sem lehet nevezni! – csattanok fel, de nem ordítozok, mi több! Egy picit halk is a hangom. Pont elég, hogy érezze a velem született mérget, amit kígyóként spriccelek szavak formájában, ha valaki nem szimpatikus, meg akarok alázni egy bizonyos személyt vagy csupán visszavágni és megvédeni magamat, no meg a becsületemet.  – Nem az én asztalom az ordítozás, azt meghagyom a szeszélyes barátnődnek. Nekem nem kell felemelnem a hangom, hogy elérjek valamit.  De ha mégis úgy döntenék, hogy megteszem, te lennél az utolsó ember, akitől megkérdezném. – Önelégülten mosolygok, várom, hogy mikor dühödik fel, mikor érdemli ki magának az átkot. – Egyébként nem vagyok annyira szánalmas, hogy itt hagyjalak. Nem szokásom haragomban elfutni – utalok a kis szerelmére, aki nemrég felbőszülten hagyta el a folyosót és talán a barátját is. Az utóbbit nem hinném, hisz a hozzá hasonló lányok élvezik, ha kutyát csinálhatnak a pasijukból. Ephram pedig látszólag tökéletesen játssza a szerepét.
-   Az életnek néha fanyar íze van, nemde? – kérdem, mert a „cuki arcú kis senkinek” nem áll szándékban megállni. – De örülj, hogy jó kedvemben találtál. Ilyenkor képes vagyok bármit és bárkit eltűrni – jegyzem meg, de tisztában vagyok azzal, hogy ez hazugság. Mindennek van határa… - Ha rosszul keltem volna fel, most valószínűleg a fájdalomtól összegörnyedve, a lábam előtt kínlódnál. De gondolom, hozzászoktál ahhoz, hogy féreg módján a padlón heverj…
A szarkazmus újabb jelei csillannak fel az arcomon, és ott is maradnak. Vajon most milyen mentséggel áll elő?

Elena Pierce
Izgalmas lány. Valóban. Ahogy a szavak, melyek tőrként próbálnak Ephramba vágni, elhagyják a gyermeki arcocskát. Talán ez a lány különlegessége. Nem egyszerű, cseppet sem. Okosan használja minden egyes fegyverét. A mondatok, melyeket cinikus mosoly és érzéki gonoszsággal villanó szemek kíséretében ad elő. És maga ez az előadásmód. Ahogy mindenkinek az elemébe vág néhány egészen frenetikusan irányzott szúrással és mégis leveszi az embert a lábáról. Értendő ez természetesen azon fekélyes lelkű egyénekre, akiket vonzz, ha ócsárolják, és megszégyenítik. Vannak beteg emberek… De bizonyára vannak olyan percek is, mikor ez az elképesztő leányzó, aki régen igenis felcsigázta Ephram érdeklődését, még, ha utólag nehezen is vallja ezt be magának, szelíd képet mutat. A kezelhető lány, mégiscsak jobb egy házisárkánynál. Igen. Még egy olyan papucsnak elkönyvelt, szar alaknak is, mint Ephram. Mert van, hogy kedvességre vágyik és van, hogy durvaságra. Ő irányítja, mit, mikor, miért és ebbe senkinek semmi beleszólása. Cuki arcú kis senkinek, pedig pláne nem. Elvégre mit tudja ő, milyen érzések keltik hatalmába, miközben Jada durva ellenkezésének ellenére, mégis a lány szoknyája után nyúl. Ez, egy-egy veszekedés utáni békülésnél a leghatásosabb. Igen. Erről senki sem tudhat. Ez olyan dolog, amit mindenki ért önmagára vetítve, mindenki átélheti önmaga, de senki sem értheti a másikat. Kár is szavakat fecsérelni rá. Kár is megmagyarázni. És Ephram ezt a legkevésbé sem akarja. Ha a szórakozás nem eléggé fed le mindent Elena számára akkor mégiscsak ostobább, mint eddig hitte. Vagy szűz… bár ez utóbbit elég valószínűtlennek tartotta, nem csak az iskolában terjengő pletykák, de a lány baljóslatúan kedves arcocskáját és a mindenki által egekig magasztalt fenekét is eltekintve.
Az ő esete, lett volna. Két évvel ezelőtt. De Jada mindent félresöpört hirtelen felbukkanásával. A griffendéles leányzó, bár kevéssé formás, mint előtte álló mardekáros háztársa, de sokkal vonzóbb lábakkal rendelkezik.
Hirtelen a nevét hallja. Elhessegeti Elena előbbi mondatait, de nem áll szándékában oldalra nézni. Talán Jada jött vissza, vagy más keresi kisebb-nagyobb indokkal. Most, egyikhez sincs kedve. Csak ezt a lányt, úgymond kóstolgatni, mennyit bír ki tűrőképessége anélkül, hogy megpróbálná őt, Ephramot, megátkozni.
Vagy talán a veszély vonzza? A lelepleződés lehetősége? Hiszen túl közel hajol a szépséghez. Ez mindenkinek gyanús lehet, és jó kis pletykaalapot is szolgáltat.
Talán, ha semmibe veszi, az újonnan érkezőt, elmegy. De hiába a néhány pillanatnyi szünet, a neve ismét elhangzik, bár most talán kissé hatásosabban, mint az előbb.
Végre elhúzza tekintetét a lányétól, majd néhányat hátrébb is lép, miközben a hang forrását kutatja.
A kék szempár fürkészőn figyeli, majd, mintegy rendre is utasítja egy azon másodperc alatt. A harmadikos lányt, bátyjáéhoz hasonló határozott állkapoccsal, erős szemöldökvonallal és vékony szájjal áldotta meg a sors. Lehet, hogy Margarethe, fiús vonásaival, kifejezetten csúnyának hatott a Destain lányok között, de ő volt a legbátrabb, legpimaszabb és leghatározottabb véleményű is… sok fejfájást okozva ezzel és a Süveg döntésével is családtagjainak. Ő az első, generációk óta, aki vörös-arany címert kapott.
- Mit akarsz Marga? – jött az egyszerű kérdés Ephramtól.
- Az a lány… mardekáros. – Állapítja meg a kis griffis, ügyet sem vetve bátyja hovatartozására. De Margha mozdulata teljesen egyértelművé válik Ephram számára, ahogy a lány előhúzza pálcáját.
- Tűnj innen! – Hangzik az utasítás, de süket fülekre talál. Sőt, mintha ez is egyszerű varázslat lenne, a folyosók kereszteződésénél feltűnik még négy-öt kis griffendéles.
Marga pedig Elena első, legapróbb mozdulatára azonnal átokkal felel…
- Spretrello corruptela!

Ez most csak egy nagy, ízetlen tréfa, ugye? Miből van ez a fiú, hogy hidegen hagyják a szavaim? Tényleg egy érzéketlen tuskó, akit egyáltalán nem érdekel mások véleménye, vagy csak nagyon jól játssza a kőkemény, sziklaszilárd személyiség szerepét? Bár az első feltételezésem megmagyarázná azt, hogy ez a szerencsétlen miért jött össze a hisztérikus, infantilis libával - Bourgh-gel. Pedig, ha tényleg olyan, mint egy házimanó helyettesítő, vagy olyan, akár egy házimanó, nála jobbat is találhatna. Ki nem szeretne a cselédet magának? Ugyan, még a legnaivabb, szerényebb muglik is szívesen látnának egyet a házuknál. Hisz az, akinek van szolgája, aki pedig elvégzi a gazdája legkisebb vagy épp legörültebb kérését is, valamilyen szinten magasabb helyet foglal a ranglétrán, mint az, aki még a házimunkát is saját maga intézi el. Persze, számomra természetes, hogy szinte mindent helyettem végeznek el, de azt hiszem, Bourgh jobban jár, ha nem szokik hozzá ahhoz, hogy van egy házimanója, akit egyébként rajtam kívül mindenki a párjának gondol, hisz ha közelebbről megnézzük Ephram-ot… kötve hiszem, hogy a sebeit a mászókáról a földre érkezve szerezte.
Ha már sebeinél tartunk… Még sosem gondolkoztam azon, hogy vajon honnan, vagy hogy szerezhette őket. Nem feltételezem, hogy a barátnője tette ezt vele, hisz ha tényleg így lenne, akkor bátran kimondhatnám, hogy egy pszichopata, mazochista ismeretlennel állok szemben, hisz ki az az épelméjű, aki továbbra is a barátnője mellett marad, ha az bántalmazza? Egyébként Jade, Jada, vagy hogy is hívják, túl soványka, hogy bárkit is bántson, nem? Persze, ez csak egy jó álca is lehet, hisz az imént láthattam, ahogy kiborul… Vajon milyen lenne, ha Ephram az ő szavait is úgy kezelné, mint az enyémét? Nem, nem akarok tudni a beteg kis játékaikról… Nem az én dolgom és nem is akarom a sajátommá tenni. Így is sok a felesleg…
A szemcsatát egy harmadik, ismeretlen hang szakítja meg. Sem én, sem Ephpram nem figyelünk az újonnan érkezőre, hisz nála fontosabb dolgunk is van – igen, a veszekedésünk. Viszont a tolakodó ismét megszólal… Én még szívesen folytattam volna, nem szeretek megfutamodni, és csak elég ritkán teszem…
Egy nemtörődöm tekintettel a harmadik személyre, a hívatlan vendégre pillantok. Arcomon derű jelenik meg, amikor megpillantom az ismeretlen kislányt, aki minden bizonnyal haragosan néz ránk. Jaj, te szent Merlin! Rossz példát mutatunk a kislánynak. Na vajon most mi lesz? Bogarat ültet a háztársa, a Bourgh lány fülébe? Azt mondja neki, hogy a párja lecserélte egy aranyvérű, gazdag, nála formásabb lányra?
Csak merje meg elindítani a pletykát és a legkedvesebb emlékemre esküszöm, hogy úgy megkeserítem a már így is keserű életét, hogy sajnálni fogja, amiért a világra jött, az iskolába nem is beszélve.
Ephram ellép tőlem, én pedig egyenesen az ismeretlenre nézek. Ha a tekintetemmel ölni tudnék, a kislány valószínűleg már nagyon szenvedne. A mellettem álló fiú megszólal, ezzel megtörve a pillanatnyi csendet. Úgy látszik, hogy számára nem ismeretlen a griffendéles. Miért is csodálkoznék ezen? Hisz a barátnője is az oroszlánok házának diákja, nem meglepő, hogy ismeri a párja háztársait. Azonban, ahogy jobban megnézem, észreveszem, hogy a leányzó olyan, mint egy kis Ephram, csak lány kiadásban. Talán a testvére?  Mintha hallottam volna olyasmiről, hogy Ephramnak van pár testvére és hogy az egyik griffendéles. De nem mernék mérget venni rá.
A kislány megalapításán felnevetek. Milyen okos valaki… Vajon miből jött rá? A zöld-ezüst színű nyakkendőmből? Mert ha igen, akkor azt miért nem vette észre, hogy a mellettem lévő fiúnak is – akiről már biztosan tudom, hogy a bátyja, hisz Ephram előbbi hangneme is arról árulkodott - is az van?
 - Milyen okos itt… - kezdek bele egy gúnyos mondatba, de észreveszem, hogy a lány egy mozdulattal a pálcája után nyúl és mivel elég eltökéltnek tűnik, így hát én is a sajátomért nyúlok.
A következő pillanatban a lány rémdenevér-rontást idéz elő. Milyen rég volt, hogy ezt használtam. Az ismeretlen ügyesen bánik a pálcájával, de ugyan. Komolyan azt gondolta, hogy egy ilyen rontás nehézséget okozhat egy végzősnek?
Kivédem a varázslatát, a denevérek pedig kis homokszemcsékké változnak és mire a padlóra érnének, addigra el is tűnnek. Lefegyverző bűbájjal megfosztom a támadómat a varázspálcájától, majd Vinculummal bilincset varázsolok a kis szemtelen csuklóira, és hogy még kényelmetlenebbül érezze magát mozdulatlanná teszem.
Tekintetem a többi, talán a lánnyal egyidős gyerekre szegeződik. Mi a jó Merlin van ezekkel? Meg vannak ezek veszve?
Ephram felé fordulok, de a pálcámat nem rakom el, hátha a többiek is ugyanazzal a szándékkal jöttek, mint a rokon.
-   Mondd csak, a barátnőd tényleg annyira gyáva, hogy maga helyett egy kislányt küld, vagy nálatok szokás az ismeretlent megátkozni? – teszem fel haragos hangon a kérdésemet teljesen megfeledkezve arról, hogy a támadóm talán nem is a rokona. Azt hiszem, ez volt az utolsó csepp a pohárban.

[- Mondd csak, a barátnőd tényleg annyira gyáva, hogy maga helyett egy kislányt küld, vagy nálatok szokás az ismeretlent megátkozni?]

Elena Pierce

Ephram végignéz a kis griffendélesek még kisebb csoportján. Az elszánt arcok egyértelművé teszik jövetelük célját. Bár azért egy pillanatig reménykedik benne, hogy talán mégsem elég vakmerőek egy szervezett támadás elkövetésére a mardekárosok ellen. Vagy… mégis.
Háztársához hasonlóan felé is röpül egy átok, amit laza és nem is túl megerőltető pálcalegyintéssel intéz el. Aztán villámgyorsan végigröptet néhány némító átkot. Ezek csak harmadikosok, nonverbális varázslásra való képesség nélkül. Némán tehetetlenek… Vonja le gondolataiban az indokot és a következtetést, de a logikus gondolkodást elég hamar kitörli agyából a harag köde, amint észreveszi, hogy Elena feleannyira se kíméletes az őt megtámadó Margával, mint Ephram a többiekkel.
-   Mondd csak, a barátnőd tényleg annyira gyáva, hogy maga helyett egy kislányt küld, vagy nálatok szokás az ismeretlent megátkozni?

- Tűnjetek innen! – Úgy tesz, mint aki semmit sem hall Elena szavaiból, csak kivarázsolja béklyóiból a húgát. Majd pálcájával a folyosó vége felé int. Szerencsére a lányt meggyőzi több évnyi tapasztalat bátyja arckifejezéseivel kapcsolatban arról, hogy jó lenne legalább a srác jelenlétében nem okozni még nagyobb kalamajkát annál, mint amit már így is okoztak. – Veled még beszédem lesz az órák után! – Jelenti ki atyai szigorral. De belegondolni is alig akar, hogy lehet ilyen felelőtlen a húga. Meg kéne húznia magát, belevesznie a tömegbe, ahogy Petrának, nem pattogni, mint Iza Bishop. Na, az is egy őrült, de nem Destain lány, és mondjuk az a három év korkülönbség Bishop szörny javára, sem elhanyagolható. Ő vigyáz a húgaira. De így, mégis hogy, ha ez a szerencsétlene ennyire hülye, hogy nulla felelősségtudat és felfogóképesség sincs benne. Persze Ephram minden testvére közül Margát kedveli a leginkább. Ő az, aki igazán él, és azt csinál, amit akar. Látszik…

Ahogy a kis csoport teljes engedelmességgel Marga szavai iránt, elhagyják a folyosót, Ephram hirtelen mozdulattal Elena felé fordul. A lány pálcát tartó kezét a falhoz préseli, ahogy az egész lányt, mintegy nekinyomja a tartóoszlopnak.
- Soha többet ne merd bántani a húgom! Megértetted? Tarthatsz szánalmas papucshősnek, vagy aminek akarsz, nem érdekel. Az a legfontosabb, hogy mindannyian élünk. Ezért, értük, viszont én felelek! És mellesleg inkább behódolok egy olyan lánynak, mint Jada, minthogy behódoljak egy olyan rendszernek, ami nem engedi meg, hogy akárkit szeressek. Miben is vagy te, aranyvérű, jobb egy félvérnél? Maximum a vérfertőzés tüneteiben. Vagy jobb párbajozó lennél, mint én? Vagy talán okosabb nálam? Nem, ez az egész fensőbbséges duma éppolyan szánalmas, mint amilyen szánalmasnak tartasz engem. És ezt, te is tudod! De nézz csak körbe, most már teljesen mindegy milyen a véred, halomra kínoznak és ölnek mindenfélét. Ez a botor kis támadás is ezt bizonyítja. Ha észreveszi valami tanár még nagyobb büntetést kaphattak volna, mint a te béklyóid. Cruciatus, vagy ki tudja, létezik e még rosszabb, mint a testi fájdalom. Ez már nem játék, ne félj, velük is közlöm majd, de nem tudom te mennyire vagy ezzel tisztában. Ha ők bolondok, nekünk kell helyettük is tiszta fejjel gondolkozni. Mert mindegy, melyik házhoz tartozol. A lényeg, hogy legyen egy álláspontod, ami mellett képes vagy az életedet is kockáztatva kiállni!
A pálcát kiüti Elena kezéből. Nem akar rosszat, de sejti milyen hirtelen és tüzes is ez a lány, jó lenne, ha nem átkozná hátba, amíg itt hagyja. Még egy utolsót szív a közöttük lengedező édeskés levegőből, aztán gyorsan hátralép, majd elindul a folyosón. Két ablakpárkánnyal odébb, a lány számára jól látható, biztonságos helyre leteszi az égerfa pálcát, aztán eltűnik a következő folyosó takarásában.

Nem tudom, hogy nevessek vagy sorrá átkozzam meg mindegyik taknyost. Sosem gondoltam volna, hogy egy nap egy csapat griffendéles pisis megpróbál megátkozni. Mégis mit gondolnak ezek magukról? Még ha egytől egyig aranyvérűek lennének, akkor talán megérteném, azt mondám, nagyra értékelik magukat, bosszúállóak és forrófejűek, ezen kívül tisztavérűek, úgy mint én, de ezek… Ezek semmik. Egy csapat buta kölyök…
Már készen állok arra, hogy megátkozzam a többi alsóbb évest is, de Ephram közbelép és sajnálatomra sokkal könyörületesebb módszerrel intézi el őket.  Szánalom és egy erőltetett mosoly kúszik fel az arcomra. Ki ez, és mit képzel magáról, hogy beleavatkozik a dolgomba? Sajnálatraméltó, hogy megment egy csapat oroszlánt, ami a háztársára támadt.
Egyáltalán nem foglalkoztat, hogy nem figyel a kérdésemre, nem is érdekel a válasza, csupán a felháborodásom kényszerített arra, hogy kiakadjak. Élvezettel nézem, ahogy a két testvér veszekszik, Ephram jobban is teszi, ha megneveli az öntelt, ostoba húgát, és azt sem ártana, ha megtanítaná neki, hogyan is használja a fejében lévő képződményt mielőtt hülyeséget csinálna.
Egyet sem csodálkozom azon, hogy a kislány az oroszlánok házába került. Ugyanolyan erőszakos és meggondolatlan, mint a griffendélesek többsége.
Úgy látszik, a kis csapat szót fogad Ephramnak és tagjai lassan, csalódottan az ellenkező irányba indulnak. Ekkor Ephram hirtelenül felém fordul, és a falnak nyomja a kezem, amiben a pálcám van, engem pedig a mögöttem lévő oszlophoz présel. Mivel a tett váratlanul ér, ezért jól halható, ahogy a levegő elhagyja a tüdőmet, amikor a hátam az oszloppal találkozik.
Érzem, ahogy a düh szétárad a testemben, de nem akarom kimutatni, nem engedem meg neki,hogy lássa, mennyire kiszolgáltatottnak érzem magam. Tudom, hogy ő is mérges és azt is, hogy a haragját csak egy valami tudja még jobban táplálni: ha látja rajtam, hogy hidegen hagynak a szavai. Nem is nézek rá, rázogatom a fejem, miközben a szememet forgatom, néha-néha az arcára pillantok, mintha azt kérdezném tőle, hogy nem akarja már befejezni? A kis monológja végén összepréselem az ajkaimat, ráncolom a homlokom, mint aki tényleg megérintett a beszéde. Most komolyan nem érti, hogy mi a különbség kettőnk között? Talán az, hogy az én húgom sosem átkozná meg őt, csak mert mardekáros, főleg azért nem, mert a nővére is az. És komolyan? Engem hibáztat, amiért aranyvérű családban születtem, közéjük nevelkedtem és ebből kifolyólag ugyanolyanná váltam, mint ők? Látom, hogy hazugságban él, ugyanis aranyvérűnek lenni nem azt jelenti, hogy az ember nem szerethet bárkit, csak annyit, hogy nem tartjuk helyesnek a vérkeveredést. Vannak dolgok, mint amiket meg kell őrizni, akár a hagyományokat. És ugye mondanom sem kell, hogy eddig a legkomolyabb baj, ami velem történt az  az volt, hogy az egyik kvidicsmeccsen eltört a kezem, amit egy szintén griffendéles lánynak, az erőszakos törpének, Bishopnak köszönhetek? Pár elszánt, kis oroszlán támadása semmit sem bizonyít. Attól még, hogy pálcát emeltek egy aranyvérűre, nem lesz másabb a világ, sőt! Ők fognak szenvedni, ha ezt bárki is megtudja. De nem fogja, mert annak ellenére, hogy nem szeretem, ha valaki a becsületemre próbál taposni, vagyok annyira érett, hogy ne figyeljek egy szánalmas, gyerekes, gyenge akcióra.
- Kár rád pazarolni a szavaimat, Destain… - csupán ennyit mondok, miközben a tekintetét állom. A varázspálcám egy koppanás kíséretében a padlóra esik. A csendben csak a rövid, elfojtott nevetésem hallatszik.
Mint, aki teljesen kiábrándult, vagy aki nem tud mitévő legyen, Ephram ellép tőlem, majd elindul a folyosón. Összefonom a kezem a mellkasom előtt és azt figyelem, hogy mit fog csinálni. Csupán itt hagy, meghátrál? Ugyan, komolyan hagyja, hogy én győzzek? Vagy csupán ezt akarja elhitetni velem?
Egyszer csak megáll, majd lerakja a pálcámat, ezután hátra sem nézve befordul a másik folyosóra és eltűnik.
A jobb kezemmel beletúrok a hajamba és hátraküldöm a csigákba fodorított hajtincseimet. Ez érdekes és egyben nyomorúságos jelenet volt, ami pár szórakoztató percet biztosított a mai napomra.
A pálcámhoz sétálok, előveszek egy szövetzsebkendőt a taláromból, majd letisztítom a port az égerfáról. Elrakom a varázspálcámat, majd folytatom az eredeti utam, ami a terveim szerint a könyvtárba vezet.

K Ö S Z Ö N Ö M  A  J Á T É K O T!

Abbs

A magány nyomán a gondolataimba költöző ötletek sora apró levelekként kezdenek összefonódni és a remekebbnél remekebb koszorúkká, tervekké válni. Azonban valahogy a mai napon tőlem rendkívül szokatlanul egyik őrült terv sem nyeri el a tetszésem teljes mértékben, így hamvába halnak. Végül aztán egy kósza gondolat üt szeget a fejemben, nem is gondolkozom sokáig szinte egyből felpattanok az ágyamról, magamhoz veszem a táskámat, majd akár egy zabolázatlan tornádó söprök ki a klubházból.

Nincs határozott célom csak a szabadba akarok menni. Írni szeretnék, oly régen írtam már utoljára. Az írásaim tulajdonképpen szabadszelleműek, nincsenek sem formához, sem témakörhöz, sem stílushoz kötve, általában címzett nélküli levelek lesznek, amelyek idővel talán kiadnak egy történetet az én igencsak mozgalmas és sokszor hajmeresztő életemről, kár lenne ha bárki kimaradna ebből a komédiából.

Komédia ez a javából, olyannyira, hogy az udvari bolond szerepét ki is osztottam magamnak. Ők valahogy mindig viccesek, még akkor is ha magukra kell erőltetniük ezt a viccességet. Gyakorta vagyok ezzel én is így, de egy anyátlan korcs élete már csak ilyen. Félre értés ne essék nem akarom sajnálni magam, soha életemben nem volt  kenyerem az önsajnálat vagy mások szánalmának elnyerése. Egyszerűen csak a tényeket közlöm. Az pedig, hogy az udvari bolond mindig vicces még jó is, hiszen én attól leszek boldog ha körülöttem az emberek boldogok, ha nevetnek, hogy rajtam vagy velem az igazából édes mindegy. A lényeg a határtalan boldogság, a szeretet, a béke és a harmónia. Nevezz idealistának vagy a valóságtól elrugaszkodottnak, de nekem legalább van egy normális ideológiám. Hogy néha fáj? Hát kérdem én: mi nem? Ha örökké azon keseregnék, hogy az életem romokban hever, mert tízen pár éve elhagytak a szüleim, akkor az egész átcsapna egy önsajnáló, kesergő melodrámába, amit pedig mélységesen megvetek és utálok. Lehet keseregni, de magadban és otthon, nem kell, hogy mások még a te fájdalmadnak a súlyától is szenvedjenek az övéik mellett.

Ezen gondolatok közepette aztán megérkezem az útközben kitűzött célomhoz a belső udvarhoz. Nem törődöm senkivel és semmivel egy fa tövébe hajítom a táskámat, majd rögvest magam is mellé huppanok. A jobb kezemmel könyékig a táskámba nyúlok s hevesen kutakodni kezdek abban, olyan elánnal teszem mindezt, hogy közben még a nyelvem hegyét is kidugom balra csapva. Precíznek, pontosnak kell lenni kérem.
Amikor aztán végre egy toll és egy papír is a kezembe akad, az arcomra széles mosoly kúszik,majd rögvest írni kezdek.

"Kedves Mr. M!

A minap rájöttem arra, ha mindennel és mindenkivel kapcsolatban színekben gondolkoznék, mondjuk teszem azt az első benyomás alapján vajon mire jutnék. Javítana az emberismeretemen? Netán egy kellemes szórakozás lenne? Vagy csak hasznavehetetlen időfecsérlés, időtöltés…
Időtöltés, hogy utálom ezt a szót, az időt tölteni nem lehet, vagy aki tölti az nem csinál semmit, aki nem csinál semmit az lusta, aki lusta az tanulatlan, aki tanulatlan az buta, aki buta, nos az minden bizonnyal már vezető pozícióban van…."

Miközben a sorokat írom a lágy az arcomat simogató szellő felerősödik, majd a kerengőben téve egy gyors kört a kezemből kiragadja a papírost, mely élettelen testként megadja magát a szelek szeszélyes vágyainak. Arra megy, amerre a szél viszi,végül egy lány lábainak ütközik. Felpillantok, majd végig mérem őt.

- Én ismerlek téged! –

[Zach]

Zach

Akár azt is mondhatnám, hogy csak a szokásos, prefektusként ránk erőltetett sétálgatásról van szó az esetemben. Lehetne ez is a szituáció, ez tény és való, egy külső szemlélő pedig – legalábbis szinte biztos vagyok benne – ezt látja. Amíg ki nem szúrja az üres, semmibe meredő tekintetem. Szinte se hall, se lát üzemmódban mászkálok, ösztönösen, megszokásból jönnek a lépteim, kész csoda, hogy még senkit nem kaptam telibe, vagy nem taknyoltam óriásit. Fejemben egymást kergetik a gondolatok – értelmesek az értelmetleneket, valódiak a teljesen lehetetleneket, valóra váltottakat a soha meg nem történtek. De ez legalább egy kicsit kikapcsol. Azt hiszem. Vagy inkább csak ezt akarom magammal elhitetni? Lényegtelen.

Viszont még mindig inkább a céltalan kóborlás a kastélyban, mint görnyedés a tankönyvek, pergamenlapok felett a könyvtárban, vagy hallgatni a sok idiótát odabenn a klubhelységben és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Vagy üldögélni magányosan az egyik sötétebb sarokban. Így legalább mozgok egy kicsit.

Percek vagy talán félóra elteltével a belső udvarhoz vezetnek lépteim. Megint. Az elmúlt pár alkalommal valamiért mindig itt kötöttem ki, pedig semmiféle ilyen szándékú célom nem volt ma sem. Pedig direkt az ellentétes irányba indultam el, hogy ne köthessek kik ott, ahol tegnap, tegnapelőtt vagy éppen az előtti napon. Fő a változatosság! Vagyis ez volt a kiindulási alapom, de nem igazán jött össze. De, ha a sors így akarta, hát legyen…

Folytatom tovább az utam, élvezem, ahogy a szél néha-néha beletúr a hajamba. Bár jobban örülnék, ha inkább kifújná, kitakarítaná a gondolatokat, problémákat a fejemből, életemből. Szép is lenne. Túl szép.

Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy valami a lábamnak ütközik. Puhán, lágyan, mintha csak egy falevél lenne. Gondolkodás nélkül hajolok le érte és mikor felemelem, jut el tudatomig a kép: egy pergament sodort utamba a szél. Felnézek és alig pár lépésnyire előttem ül egy ismerős srác az egyik fa tövében. Az övé lehet, mivel mások nem igazán tartózkodnak a közelünkben. – Én is téged. – Egy lépéssel közelebb megyek hozzá. – Ezt pedig azt hiszem elhagytad. – Lenézek a lapra, talán pár sort el is olvasok belőle, bár inkább csak átfut rajta a tekintetem. Majd felé nyújtom, hogyha akarja, akkor visszaveheti.

Abbs

Végig mérem a lányt, nem mintha nem tennék így minden egyes nap, hiszen a klubszobában rendszeresen van erre lehetőségem és én élek is ezzel a lehetőséggel, miért ne tennék így. Meg kell, hogy mondjam igazán szemre való teremtés a mi kis prefink. Arcomra hatalmas mosoly kúszik, majd szinte rögtön követik szavak is.

- Mi járatban erre? Főleg egyedül? Nem hiszem el, hogy nem állnak sorba a különböző házak fiai, hogy kegyedet szórakoztassák, vagy netán megkíséreljék elcsavarni kiskegyed fejét. No, nem mintha az olyan könnyű volna. Persze félre ne érts, örömmel veszem, ha a társaságommá kívánsz szegülni. Még helyet is szívesen adok. –

Bár egy szóval sem említette, hogy társaságra vágyik én azért a tőlem megszokott csibészesen tolakodó modorommal rátukmálom magamat a lányra. Nyomatékot adva szavaimnak gyorsan arrébb is ülök, hogy közvetlenül mellém tudjon ülni. Majd a fejemet oldalra biccentve jelzem, hogy üljön le mellém.

- Sejtettem, hogy nem lehetek itt túl sokáig egyedül, persze nem is véletlenül jöttem ide, vagyis azzal a nem titkolt szándékkal érkeztem, hogy itt majd valaki társul szegődik szerény személyemhez, az már csak a hab azon a bizonyos tortán, hogy téged sodort utamba a sors. Ezt a kis irományt – veszem át végül a lánytól a papírt amit kifújt a kezemből a szél – csak unaloműzésként vakartam a papírra, valahogy nem is lett az igazi. Kicsit kurta történetnek indult, így nem is nagy kár érte.
Na, de mesélj, mi újság? –

Az érdeklődés gyújtotta fény szinte félre nem érhető nyíltsággal ül a szememben, ezzel is jelezve a lánynak, hogy tényleg szeretném, ha mellém ülne és ha beszélgetni tudnánk egy kicsit. Megragadott a valója, ahogyan előttem áll, az a tény, hogy a sors éppen őt hozta az utamba.

- Csodálatos. –

Hagyja el végül a számat félhangosan a gondolat, aztán gyorsan le is sütöm a szememet és az arcomon húzódó mosoly is sokkal szégyenlősebbé válik. Nem szeretném, ha félreértené a szituációt, bár ha nem is hallotta a kis kijelentésemet, akkor tulajdonképpen nincs is miről beszélni. Nincs mit megmagyarázni. Nem is kell.

[Zach]

Zach

Mikor kitettem a lábam a klubhelyiségből eszembe sem jutott, hogy az utam során olyan egyén kerül majd az utamba, akivel esetleg leállok beszélgetni. Elvégre pont az ilyen szituációk elkerülése érdekében szoktam onnan elhúzni a csíkot. De úgy tűnik, a sors mindenáron felül akarja írni kívánságaimat, terveimet. Igaz, megtehetném azt is, hogy átnyújtom a lapot, csinálok egy hátraarcot, otthagyva a srácot, hogy folytathassam magányos céltalan sétámat. Azonban valamiféle megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis maradok egyelőre, és figyelmesen hallgatom a srácot. És igyekszem követni is, ugyanis a szavak csak úgy áradnak belőle.

Hogyan válaszolhatnék, hogy ne tűnjek egyszerre bunkónak, antiszocnak, dilisnek vagy épp egoistaként? Túlságosan lelkes, és bőbeszédű, én meg csendre és magányra vágytam, mikor elindultam. De talán rám férne egy kis társasági élet, szóval maradok. Azt hiszem. – Konkrét célok nélkül róttam a kastélyt és valahogy itt kötöttem ki. Pedig nincs abban semmi hihetetlen. Mostanság nem feltétlen voltam valami jó társaság, de igyekszem, hogy ez már ne így legyen. – Az utolsó mondatom második felén talán még jómagam is meglepődtem. Ugyanis nem voltam valami szorgos ilyen téren, hogy újra hasonló társasági életet éljek, mint korábban. Próbálkozások voltak, de túl könnyen feladtam. Egy újabb próbát viszont megér mindenképp. Ha meg pocsék lesz, majd hivatkozom a prefektusi feladataimra, amik nem léteznek, de remélem erre már nem fog sor kerülni.

Leülök mellé, ha már ilyen kedvesen, és mosolyogva kínálta a mellette levő helyet. Istenem, ez a srác mennyit tud beszélni! Kész csoda, hogy még nem vesztettem el a fonalat és úgy-ahogy követni is tudom, pedig nem valami bonyolult varázslatot próbál nekem elmagyarázni. – Az egyedülléthez nem a legjobb helyet választottad. – Mint ahogy én sem. Teszem hozzá magamban.

Szavaival mosolyt csal az arcomra. Hab lennék a tortán? Kedves. De vajon minden erre tévedőnek ezt a bájos kis szöveget adja be? Még ha igen is rá a válasz, nem kellene már szegényt rögtön az elején elítélnem magamban. A srác szimpatikus, jófejnek tűnik. Nekem csak élvezni kellene a szitut, meg jól érezni magam. Nem szabadna, hogy a nehezemre essenek ezek, nem igaz? – Unaloműzésből sétáltam egyet csak úgy a kastélyban. – Ismétlem önmagam. Sosem lelkesedtem igazán a mesélj, mi újság jellegű kérdésekért. Olyankor sosem jut eszembe semmi értelmes vagy említésre méltó. A –semmi, és veled?- meg nem éppen egy olyan válasz, amiből normális beszélgetés alakulna ki. Lelkesedés tekintetében példát vehetnék róla, pedig én is próbálok igyekezni, mégsem sikerül – egyelőre- bőbeszédűbbnek lennem. Egyszerűen semmi épkézláb dolog nem jut eszembe, úgy meg kicsit nehézkes beszélgetést folytatni, vagy akár kezdeményezni.

- Micsoda? – Egy szó üti meg a fülemet, de nem vagyok benne egészen biztos, hogy jól értettem-e de azt sem tartom kizártnak, hogy igazából meg sem szólalt és csak a hallásom szórakozik velem. Tekintete a földet pásztázza – az enyém meg őt – tehát valamit biztosan mondott, de mivel nem vagyok teljesen biztos a dologban, így kíváncsian várom a srác reakcióját. Már, ha lesz egyáltalán és nem képzelődtem.