Harmadik emeleti folyosó

A méltán híres folyosó, ahová véletlenül bejutottak a történet főhősei, mikor bőszen menekültek a rettegett macsek elől (előlem.   ). Továbbra is kihalt és visszataszító környék, pókhálókkal teleszőtt falakkal, melyeken nagy ritkán van égő fáklya, mely esetleg megvilágítja a betévedő vándorok útját. Jelenleg nem tiltott terület, de ki tudja, akármi történhet ott...

- Mit akarsz vele Mostró? El sem tudnád olvasni... - jegyezi meg flegmán és nem kevéssé mérgesen, miközben a mardekáros iqbetyár duó épp a táskáját fosztogatja. Kezeit mellkasa előtt karba-fonja, ajkát idegesen harapdálva követi az eseményeket. Nem tehet semmit, noha a Főinspektori különítmény már jó ideje nem létezik, ennek a két csököttnek valószínűleg senki sem szólt. Netán egy-két év az infó átfutási ideje. Ez a mai azonban nem csak szokásos inzultus egy nem mardekáros diák irányába és ez a hugrásnak is feltűnik, mivel a bárgyú összepillantások és kérdő szemöldökfelvonások arról árulkodnak, hogy valami konkrét dolgot keresnek. És Shay a nyakát tenné rá, hogy nem a rejtett csokikondér tartalékát keresik. Ugyan honnan tudnának róla? Egyébként sem biztos, hogy a zsírgombócok rászorulnak egy fél csomag csokira, amikor a vacsorákon, s többnyire minden étkezésen van valami édesség, plusz ezek a kretének is abba a kiváltságos csoportba tartoznak, akik többnyire bármikor lemehetnek a faluba.
Néhány órának is beillő percig kíváncsian szemléli, hogy troll nyelven kommunikáló duó, mit kezd a táskájával, de amikor a verses-mindenes füzetét kezdik el vizsgálgatni, már nem hagyhatja szó nélkül. Talán valamelyest alábecsülte a fiúkat, mert felszólalásával annyit ér el, hogy az a két amőbaagyú homályos tekintete mintha valamit próbálna sugározni és a füzeten kezdenek marakodni.
- Invito füzet... - hallatszik ekkor a lány hangja, és Crak vasmarkából kilibben féltett kincse. Crak és Monstró néhány pillanatig tátott szájjal merednek egymásra, majd rá. - ...kétlem, hogy ebben bármi rátok tartozó lenne... - jegyzi meg kissé dühtől megremegő hanggal. - Nos, végeztek az urak? Ebédelni szeretnék... - az üres tekintetek az ebéd szóig olyanok, mint négy fekete lyuk, de aztán varázsütésre megváltoznak. Hát persze... kaja. Egymásra néznek, majd Shayre, mintha nagyon mérlegelnék, hogy a lány Cruciozása nyújtana nagyobb élvezetet, vagy egy kiadós ebéd elfogyasztása. Ha csak egy hajszállal is, de úgy tűnik az utóbbi nyer, s a két drabális marha döndülő léptekkel távozik, persze még előbb megpróbálnak egy fenyegetést elsütni.
- Figyelni fogunk... Sa... Sca...őő... Te... - meglepő, hogy ezek ketten eljutottak a hetedévig, s most még valami hatalomfélét is kaptak. Az agy hiánya és a hatalom veszélyes párosítás.
- Hűű... - reagál gúnyosan, tettetett ijedtséggel, majd egy fejrázást követően a cuccai fölé térdel, hogy a kidobált cuccokat visszapakolássza a táskájába. Előbb azonban egy pálcaintéssel és egy nonverbálisan kimondott bűbájjal hozza rendbe a megtépázott anyagot.

- A franc essen belétek... - mérgelődik egy keveset, hiszen nem ez az első alkalom, hogy megtalálják, és bár ő maga nem az a fajta, akit az ilyesmi megvisel, ma kicsit morcos hangulatában van. Egy évben egyszer. Azért még bízik benne, hogy nem lesz olyan rossz napja.

Shaelynn

Ti amerò per sempre. Mi a fenét jelenthet ez a "Ti amerò per sempre". Mégis mi ösztönzi arra a mostohabátyámat
hogy ekkora bődületes marhaságot mondjon nekem. Tudja hogy igen korlátozottan értek olaszul, ebből is csak az ameró szót fogtam fel. Az szeretni, de vajon a többi a fészkes rákfenét jelent.
Ezzel túráztatom az agyam mikor Monstro megáll előttem, ha jól emlékszem ő Malfoy egyik haverja. Na igen,
valószínű hogyha megkérdezném tőle mennyi kettő  meg kettő a tudása csődöt mondana, szegény
kegyetlen rossz lehet ilyen ostobának lenni. Megáll előttem és percekig csúnyán néz rám, kezdem megunni
tehát megszólalok.
-Most azt ne mondd hogy mikor így nézel akkor gondolkodsz. Tudom hogy te arra képtelen vagy de legalább tégy úgy mintha lenne egy kis eszed rendben?
Költői kérdés volt afféle amire nem várok választ csak úgy mondom, az észkombájn jó ideig rágódhat még rajta.
Még csak összetett mondat sem volt pedig egy kétszeresen összetett mondattal teljesen összetudtam volna kavarni azt az ostoba fejét. A gondolataim visszatérnek David olasz mondatára mikor hirtelen elvágódom.
Először azt hittem valamiben aztán rájöttem valakinek sikerült rendesen nekiütköznöm. A földön szedegetem a cuccaimat.
-Elnézést. Dörmögöm anélkül hogy felnéznék, na igen ez szép volt. Így neki ütközni valakinek, iszonyat milyen béna tudok lenni ha nem figyelek.

Az orra alatt folyamatosan motyorog, míg könyveit sorra pakolja bele a táskájába. Eleinte még mérgelődik, de aztán már inkább egy dalocska refrénjét dúdolja. Szeretne már ő is a nagyteremben lenni, legalább valami desszertet elcsípni. Gondolatai ide-oda cikáznak, semmivel nem időzik tovább fél percnél. Végre megvan az utolsó füzet is, melyet nagy műgonddal dug a belső zsebbe, ügyelve arra, hogy ne gyűrje meg. Ügyet sem vet a háttérben zajló, meglehetősen egyoldalú párbeszédre, és arra sem, hogy idő közben léptek erősödő zaját hallja. Valahogy nem tudatosul benne a dolog.
Már épp kászálódik felfelé, amikor hátulról valaki megpróbál átgyalogolni a hátán. Szemei elkerekednek és igazán meglepődni sincs ideje, egy elharapott kis sikkantást hallat, majd eldől, egyenesen előre. Rá a táskájára, és az az alig hallható kis reccsenés jelzi, hogy a pennájának annyi. A földet érés több okból is kellemetlen, ezért az a nyögés is. Szíve kicsit erősebben ver, mert a pillanat egy nagyobb töredékében felmerül benne, hogy Monstróék most fogták fel, miket vágott a fejükhöz, s ezt megbosszulni sürgetőbb lett számukra, mint megtömni a hájas fejüket. De nem, ez a teher, melyet ha csak egy picit is, de magán tudhat, sokkal kisebb, mint a mardekárosok tippelt mázsái.
- Én bocsi... - kezdi rögtön, de szemügyre csak most veszi a lányt. Olyan különlegességet nem vesz rajta észre, nem tűnik emberevőnek sem, és a talárján látható címer is nyugtatólag hat rá. - Nem a te hibád... - de végül is az övé sem - ...csak... akadt egy kis probléma. Vagyis, hogy pontos legyek, kettő, és elég nagy - kuncog egy keveset, majd szeme sarkából a hollósra pillant. Megdörzsöli térdét, majd kezét nyújtja Natasha felé. Részben, hogy felsegíthessék egymást, részben bemutatkozási szándékkal, mivel igazán látásból sem ismeri a lányt.
- Egyébként te mit keresel erre? - kérdezi érdeklődve. Hangjában semmi gyanakvás nincsen, egyszerűen kíváncsi. Ő nem önszántából keveredett ide, fogalmazzunk úgy, hogy ideterelték.

Shaelynn

A lány ha jól tudom Shaelynn morog aztán dudorászik, na ez sem mindennapos az én
nyomorult kis életemben. Elmondja hogy problémája akadt valószínű hogy a két
ronda, tagbaszakadt mardekáros tyúkagyúról van szó, én sosem kedveltem ez ilyen végtelenül
hülye embereket, mondjuk szerintem még ők sem képesek kedvelni saját magukat. Elfogadom a
kezét és kelés közben gyorsan bemutatkozom.
-Natasha Márquez.
Hadarom a nevem és majdnem Natalie-t mondtam, hogy miért? Mert annyira láthatatlan vagyok
hogy sokan még a nevemet is eltévesztik., igazi kaméleon vagyok sosem látszom semmilyen
felületen de ez nem igazán az én hibám. Aztán a mit keresel itt kérdésre megvonom a vállam.
-Gondolkodtam.
Itt pár perc szünet következik majd hirtelen megszólalok.
-Nem tudsz véletlenül olaszul?
Kérdezem reménykedve, ha tudna igazán sokat tudna segíteni David rejtélyes kijelentésében.
Ha nem, hát az sem akkora tragédia csak magamnak kell átnyálaznom a szótárakat megint.

Mosollyal fogadja a bemutatkozást, bár a név neki nem mond semmit, örül, hogy nem úgy marad meg majd az emlékezetében, mint a hollós, aki belegyalogolt. Most már Natasha Márquez lesz, a hollós, aki belegyalogolt. Na persze, nem csak simán, a belegyaloglós rész nélkül. Az is elég.
- Shay Scarborough - szolgáltatja ki ő is a nevét, most nem látja értelmét, hogy más nevet mondjon, pedig olykor eljátszik ezzel is. Tény, hamar kiderülhetnek a turpisságok, de kit érdekel ez manapság?
Miután végre újra két lábbal áll a földön, igazít talárján, leporolja magát, ahol le kell, majd újra vizslatja a hollóhátast, hátha esetlegesen megütötte magát. Idő közben kérdésére is választ kap, no igen ha az ember elgondolkodik könnyen a lépcsők szeszélyének áldozatául esik. Ilyenkor meg általában az első lehetőségnél lekászálódik róla az illető, és valami másik utat keres célja felé. Sajnos Shael nem mondhatja el egyik eshetőséget sem magáról, hiszen őt tulajdonképpen betuszkolták a régen tiltott folyosószakaszra, mely továbbra sem valami népszerű a diákok körében, hogy rögtönzött ellenőrzésnek vessék alá. Ha Crak és Monstró nem lenne ennyire degenerált, talán maguk is belátnák, hogy nem fognak olyan cetlivel szembetalálkozni, hogy ÚJRA DS, EKKOR MEG EKKOR TALÁLKA... Sem pedig mást, mert szándékaik egyáltalán nem voltak egyértelműek, a furcsán üres tekintetek, amivel egymásra néztek, sem engedtek semmit kitalálni. Talán nem is olyan hülyék, csak ezt próbálják mindenkivel nagyon ügyesen elhitetni, közben pedig annyira kiszámíthatatlanok. Kivéve, amikor nem.
- Olaszul? - kapja oda a kisebb szünet utáni kérdésre a fejét. - Hát... nem igazán, csak néhány alapabb dolgot, az is a szüleim meccsein ragadt rám, amikor arrafelé is jártak. Nem mindről tudom, mit jelent, és van, amire meg anyáék mondták, hogy jobb, ha nem tudom... - mosolyog kissé nosztalgikusan. Hiányoznak neki a kviddicsmeccsek, mert akármennyire is nem kívánkozik a durva ütközések áldozata lenni, nézni és még valahol játszani is szereti a sportot. Nem igazán volt más választása.
- Miért? - érdeklődik újfent, szeme összeszűkül, talán némi gyanakvás is leolvasható róla. Sose lehet tudni, hogy nem-e valami új átkot, rontást akar-e olasz szavak birtokában összeeszkábálni.

Shaelynn

Shay leporolja magát, én is hasonlóan teszek, takaríthatnák időnként a folyosókat de amint ezt a több réteg
évszázados kosz mutatja nem fér bele a keretbe. Ide nem is takarítás kéne, inkább régész .
Új ismerősöm egy kis idő múlva válaszol a kérdésemre, bólogatok. Vajon mennyire alap David kis
mondata, folyton olaszul beszél ezzel kíváncsivá tesz, ő olasz legalábbis részben én meg...
nem egészen vagyok az aminek mondani szoktak de erre még gondolni sem valami kellemes.
Megkérdezi mire kellhet nekem az ő olasz tudása, látom gyanakszik de vajon mi a fenére? Mit kezdhetnék
én szegény szerencsétlen az olasszal? Semmit, legalábbis tudtommal.
-Egy ismerősöm mondott valamit amit sajnos nem értek teljesen.
Mondom és mosolyogni próbálok bár inkább furcsa vigyorgás felé hajló fintor lesz belőle.
Fő a kedvesség ahogy ezt mondani szokták mások.
-Ti amerò per sempre. Nem tudod mit jelent? 
Kíváncsiskodtam hátha, ha nem akkor irány a könyvtár és belevetem magam az olasz szótárakba.

Úgy tűnik gyanakvása alaptalan, mondjuk ebből a leányzóból a ki sem nézné az ember, hogy bármi rosszat akarna tenni. Nyomban átrendeződik arca, s újra szélesen elmosolyodik, még egy kicsit igazgat táskája pántján, aztán int fejével, hogy nem mennek-e előre. Bólintással jelzi, hogy érti a választ, és így már mindjárt más a leányzó fekvése, így még hajlandó is véges olasz tudását bevetni az ügy érdekében. Tesz két lépést tovább szorgalmazva, hogy induljanak el a folyosón valamerre, lehetőleg pontosan a mardekárosokkal ellentétes irányba. Csak találnak valami átvezető lépcsősort, folyosót valahol...
- Jól van akkor, már azt hittem valami átkon ilyesmin dolgozol... - jegyzi meg azért, és figyeli a lány arcát, hogy lássa a reakcióját, esetlegesen valami árulkodó jelet is elfoghasson. Reménykedik benne, hogy nem rejtegeti valami mesterien az ilyesmit. De, ha igen is... hát őt aztán igazából nem érdekli a dolog, amíg nem rajta, hanem valaki máson, mondjuk épp Crakon vagy Monstrón akarja kipróbálni. Akkor még akár segítene is neki.
- Ti amerò per sempre.... - ismétli meg szinte ugyanúgy, majd még egyszer - Ti amerò per sempre.... - érti, tudja és iszonyatosan elvigyorodik, kuncog és újra meg újra Natashára sandít. Végigméri, vigyorog rá, zöldjei szinte kiesnek a helyükről úgy villogtatja rá.
- Öhm... azt mondod egy ismerősöd? - szinte a szemöldökeit is megvonogatja, de azért ennyire nem borul el az agya, de nem sok választja el tőle.
- Nos, ha az ismereteim helyesek az ameró a szeretet, a per sempre az örökre, vagyis örökké, a Ti az ugye én, mármint az ismerősöd... - itt már úgy bazsalyog, hogy az felér egy kínzással. - ...szóval.. valami olyasmit akar mondani - tódítja, pedig már tökéletesen egyértelmű, de most izgatja a téma. Legalább ennek a kicsilánynak jó, ha már neki nem jön össze az ilyesmi.
- ...hooogy örökké szeretni fog téged - megforgatja szemeit, még mindig úgy mustrálja a lányt, mint valami új és érdekes kis játékszert, persze nem kezdi el nyomkodni.
- És mondd csak, milyen ismid mond neked ilyet? Persze, csak ha nem vagyok túl indiszkrét... - nem akar nagyon tolakodni, de most felkeltette az érdeklődését, maga sem tudja, miért. Általában nem folyik bele az ilyesmibe, de most pont ilyenje van.

Shaelynn

Mikor az átokról beszél halványan elmosolyodom. Nem gyártok átkokat, van elég azokat használom.
Nem valószínű, hogy szükségem van újakra. Megrázom a fejem, hogy biztosítsam ennek az
ellentétéről. Nem sántikálok rosszban, egyáltalán nem sántikálok semmiben.
Hirtelen mosolyogni kezd én pedig finoman fölvonom a jobb szemöldököm.
A kérdésére válaszolva akkorát bólintok, hogy majdnem lefejelem a saját mellkasomat.
Mikor megérkezik David kis feladványának megfejtése én egy az egyben elfehéredem.
Úgy kezdem rágni a számat mintha kötelező lenne közben pedig azt kívánom, hogy
bár ne mondtam volna inkább semmit. Örökké szeretni fog, hányszor mondtam hogy,
felejtsen el ha nem is mondtam akkor is ezt üzentem a szememmel. Istenem David!
Miért ilyen értetlen! Shay megkérdezi ki volt ez a bizonyos ismerős, ha lehet én még jobban
elsápadok de nagy nehezen kinyögök valamit.
-Öhm.. jó barátom.
Keresem a megfelelő szavakat, óriási levegőt veszek. Ez szörnyen kellemetlen! Az ilyen
helyzeteket én egyszerűen képtelen vagyok kezelni.
-Olyan nekem mintha a ... bátyám lenne.
Ez a mondat csak úgy hirtelen csusszant ki a számon, vissza is szívnám de már nem lehet.
Tulajdonképpen a bátyám is csak épp vér szerint nem az.

Nem lehet az ember manapság elég óvatos, bár talán az iskolában nem olyan hülye, hogy egy nem is túl határozott kérdésre azonnal rávágja, hogy de igen, egy átkon dolgozik, s hamarost ecsetelésbe is fog. Ezt még a naiva, Shaelynn sem tenné meg és nem is várja el. Igaz, ő nem azért kérdezi, hogy aztán torkaszakadtából visítva keresse fel az igazgatónőt, vagy bármelyik hf tanerőt és jelentse. Sokkal inkább azért kíváncsiskodik, hogy esetlegesen beszálljon a kísérletezésbe, segítsen valamiben, hogy még több borsot törhessen a megszállók orra alá. Vagy… akárki számára nem tetsző orra alá. Nem jegyzi meg, hogy igazán kár, sőt igazából jelét sem adja csalódottságának, egyszerűen csak visszavált mosolyra, és bandukol tovább előre… valamerre.
A szó is elterelődik a témáról, s hamarosan el is felejti, hogy egyáltalán volt ilyenről szó, mert valami jobban felkelti érdeklődését. Ritka alkalmak egyike, amikor előtör belőle csivitelős lánysága és olyasmiről kezdjen el csacsorászni, ami jobbára hidegen hagyja. Mások vélt vagy valós szerelmi életéről. Eddig csak Nadine barátnőjével tett hasonlót, mert egyedül az ő magánélete érdekli, abban sem mélyül el túlságosan, csak amennyire a mindennapok engedik. Idén azonban elég magányos, a hollós lány nem tért vissza a kastélyba, Shael azonban így sem érez kényszert más lányok társaságára.
Nat arckifejezését látva aztán diadalittassá fajul a mosoly az arcán, amely talán csak tovább fokozza a hollócska zavarát. Talán már nem is lehet tovább fokozni azt.
-Ahha… - kár lenne tagadnia csalódottságát, nem is rejti véka alá, látványosan elfintorodik a választ hallva. Némileg cinikus felhanggal ahházik és hagyja rá a negyedévesre a dolgot. Elég könnyen elveszíti érdeklődését, máskor meg kifúrja az oldalát a kíváncsiság, és nem tud tágítani a témától. Most nem így van.
- Ééértem… - megforgatja a szemeit is, de nyilvánvaló, hogy nem hisz neki, mindenesetre ő nem fogja átlépni azt a kis vonalat, amelytől már valóban kellemetlenné tehetné a dolgokat. Nem azért, mert ő ilyen kis törődő, nem érdekli, hogy mit okoz szavaival, egyszerűen csak nincs kedve hozzá.
- Khm… - köszörüli meg torkát, előre vetítve, hogy van még mondandója, csak még kell neki pár pillanat, míg kitalálja, hogyan is fogalmazza meg. Rágja szája belsejét, ráncolja orrát, majd végül egy apró cuppantást követően megszólal - …de ugye tudod, hogy azok a szavak, amiket ő használt… nos… nem éppen baráti vagy épp… testvéri szeretetre utal…? – kérdezi óvatosan, de mégis úgy, mintha megpróbálná felnyitni a lányka szemét. – Nem, mintha közöm lenne hozzá… izé én… csak… - elhallgat, ismét megrágcsálja száját - …felejtsük el – nem igazán tudja. Suta, már megint olyan a helyzet, amiben nem érzi jól magát, amiben nem tudja, mit is mondjon, mit is tegyen.
Vigasztalásban és érzelgősködésben sem valami jó. Oldalra sandít, de egyébként kerüli a rápillantást, inkább a keresztfalat nézi meredten. Hamarosan választás elé érkeznek.
- Merre is tartasz? – kérdezi hirtelen, remélve, hogy témát tud váltani, és meg tud szabadulni a nyomasztó témától.

Shaelynn

Ahogy a lány mosolyog, én inkább valamiféle szégyent érzek. Nem kellett volna ennyit se mondanom,
hiszen nem akarom beavatni az életembe. Még soha senkinek sem beszéltem Davidról, akik itt ismernek
minket azok testvérként emlékeznek ránk és nem ... miként is? Igazából semmi sem volt köztünk, talán egy
csók, egy ártatlan csók, ami nem jelentett semmit. Legalábbis én így gondolom, mert így akarom gondolni.
Kicsit elmerülök a gondolataimban, nem kellett volna beszélnem. Megkerestem volna egy szótárban, az
mégis kellemesebb mint, most itt állni lehajtott fejjel, ostobán.
Shaynek igaza van, ez nem baráti és főképp nem testvéri eredetű szeretet. Bólintok, rágni kezdem az ajkaimat,
mint mindig , mikor kellemetlenül érzem magam.
Megkérdezi merre tartok, elgondolkodom. Már nem kell a könyvtár, hova is menjek?
-Nem tudom. Mondtam egyszerűen.
Valószínűleg vele megyek tovább, az elmémben cikáznak a gondolatok. Hirtelen megszólalok.
-Belemennél egy olyan kapcsolatba, amit csak a fájdalom és az elkeseredés tart össze?
A hangom nagyon halk volt és bizonytalan. Újra lefelé néztem, miközben a hajam végét birizgáltam.
David bolond, három évvel fiatalabb vagyok nála és egy igazi csődtömeg. Akkor miért? Miért én?
Ezeket a kérdéseket sem merem neki feltenni, mert félek. Ezt sem ismerem be soha, hogy a legtöbb dologtól félek.
Félek a tömegtől, félek az emberektől, félek bízni és barátokat szerezni. Egyedül lenni viszont nem félek.
Egyedül biztonságosabb, mint bárki mással a világon.
Azt hiszem könnyebb is a láthatatlan embert játszani, mint tenni valamit. Én inkább az előbbit
választom, nem fogok megváltozni.

Ha érdekelné, most biztosan ő is kellemetlenül érezné magát a helyzetben, de nem ismeri a hollóst, így nem nagyon tudja sérteni az önérzetét néhány kínos pillanat okozása. Noha az ő élete sem mentes a fiúgondoktól, de ő elég lazán kezeli a dolgot. Nagyjából sehogy. De ezt szépen elássa magában, még ha nap mint nap szembesülnie kell a dolgokkal. Szívás, ha az ember saját évfolyamtársára vet szemet. Nehéz ilyenkor is mosolyogni.
Mindentől eltekintve most olyan helyzetben érzi magát, ahol nem kell semmiért szégyenkeznie, és igazából Natashának sem kellene. A hugrás leányzó nem igazán érdeklődik az ilyen dolgok iránt, lehet kérdez, de úgy igazán nem törődik az egésszel. Nagyjából kétli, hogy a lánnyal egyhamar újra beszélgetésbe elegyedik, és tekintve, nem nagyon barátkozik, kibeszélni sem tudná senkivel. Más kérdés, hogy nem is akarná. Tett egy apró, felvilágosító jellegű megjegyzést, amely igazából csak saját meglátása. Az ajakharapdálás igen árulkodó, tudja ő magáról, hogy igaza van, ez pedig meg is erősíti ebben. Nem akarja ő bántani a kis hollóst, mert ki ő, hogy megtegye, meg amúgy is, miért tenné?
Elfintorodik. Így elnézve szegény lányt, talán mégsem ez volt a megfelelő hozzáállás... nincs érzéke ehhez. Sóhajtva fordítja el végül is tekintetét, a folyosó végére összepontosít. A nem tudom válasszal nem nagyon van kisegítve, habár ő sem tudja még, merre menjen, az biztos, valami vidám társaságot akar ezek után. Már épp a búcsúzáshoz gyűjtögeti gondolatait, amikor a lányka ismét megszólal. Szemöldöke felszalad, meglepetten torpan meg és fordul szembe Natashával. Talán egy-két pillanatig fürkészi az arcát, aztán elmosolyodik.
- Azt hiszem ezt rossz embertől kérdezed... én elég rossz vagyok az ilyesmiben, de.. szerintem egyértelmű, ha nincs szerelem ezek mellett, természetesen nem mennék bele. De... miért tartana csak ez össze? - vonja fel a szemöldökét, de ahogy kimondja a kérdést, máris megbánja. Nem akarja tudni. Megrándul a szája széle, vesz egy nagy levegőt, bágyatag zöldjei a lány szemeibe fúrnak.
- Bocsi... nincs közöm hozzá! - emeli meg kezeit, elpillant az egyik elkanyarodó folyosó irányába. - Én erre megyek tovább! Hm, esetleg, ha van kedved, máskor megbeszélhetjük, bár én nem nagyon értek az ilyesmihez! Legyen szebb napod! Szia! - búcsúzik sietve, néhány pillanat múlva már csak halványodó dalolászását és cipői surrogását lehet hallani, amint ugrándozik. Végül már azt sem.

~
A terület szabad!

[Lorraine]

Lorraine

Célirányosan haladok a lépcsőkön a harmadik emeletre. Nem először teszem meg ezt az utat, legalábbis az utóbbi néhány hétben, és különösen az elmúlt napokban gyakran megfordulok itt. Egyáltalán nem azért, mert valami rosszban sántikálnék. Bár az ugye relatív, hogy mit tekintünk rossznak, és mit jónak. Én csak… egyszerűen itt találok egy kis megnyugvást. Nagyot sóhajtva kanyarodok be az utolsó lépcsőfordulón.

Mindig utáltam a tavasz ezen szakaszát. A nap többnyire süt, a fák virágoznak, a madarak csiripelnek… tökéletes díszletei mindenfajta nyálas cukormázas romantikának. Bárki, aki kilép a biztonságot jelentő komor kőfalakon kívülre, az szinte rögtön hősszerelmes pojácának érezheti magát. Engem pont ez vonzott ide: ennél romantikátlanabb hely kevés van a Roxfortban. Még látom saját lábnyomaim a porban a padlón. Oda megyek, ahová mindig. A folyosó végén egy apró ablak van, amely olyan gyenge fényt ad, hogy az szinte már alig észrevehető. Amikor először jártam itt, akkor rászánta az időt, hogy megszabadítsam az ablakfülkét a portól és a pókhálóktól, és hála a relatíve sűrű látogatásaimnak, nem szőtték még be újra ezek a derék kis jószágok. Az ablak apró üvegkockái közül néhány meg van repedve, mások pedig be vannak törve – vagy már nincsenek is. Letelepszek az ablakfülkébe, térdeimet felhúzom és átölelem akár a gyerekek. Bambán, reménykedve bámulok ki az ablak egy betört résén, tekintetem mintha várnak, mintha keresne valakit.

Bár nem tartom magam veszélyeztetettnek, mégis érzem, hogy valami készül. A feszültség szinte tapintható, a bizonytalanság és kiszolgáltatottság pedig már begyűrűzött a mi köreinkbe is. Noha Chris és az anyám mindent megtesznek a család békéjének és biztonságának érdekében, ez nem tűnik elégnek. Nekem is közéjük, a Halálfalók közé kell majd állnom, nincs más megoldás. Éjszakánként álmatlanul forgolódok, és rémálmok gyötörnek, ha mégis sikerülne elaludni. Minnie húgom persze semmit sem érzékel az egészből. Szerintem alig várja, hogy eltűnjek innen, és úgymond életmódot váltson… Már most olyan, akár egy kismacska: bárki aki akadja egy ideig dédelgeti, ő ettől módfelett boldog és elégedett, aztán ha megunják, akkor eldobják. Ő egyedül marad és kétségbeesetten keres valakit, akárkit, aki majd ismét babusgatja. Azt már legalább kiküszöböltem, hogy mélységes depresszióba zuhanjon minden csalódás vagy szakítás után, de ezt a kérlelhetetlen hódítási vagy ragaszkodási mániát még nem. Hiába mondtam el neki százszor, hogy vannak az életben és különösen ezekben az időkben sokkal fontosabb dolgok is az ő vélt vagy valós problémáinál.

A Wallbrickkel kötött fogadásom határideje néhány napon belül lejár. Nem mintha érdekelné, nem is igazán találkoztam vele. Csak onnan tudom, hogy egyáltalán él még, hogy minden este be van ágyazva, reggelre pedig össze van gyűrve az ágyneműje. Azt is kétlem, hogy az unokahúgommal múlatná az időt. Erre Dee állandóan vörös és kisírt szemei, valamint kivételes agressziója engednek következtetni. Mintha a föld nyelte volna el Ryant, de nem különösebben aggódom érte. Olyan, mint Thea macskám: mindig a talpára esik. Visszakanyarodva a fogadáshoz és annak tárgyához Morrisonhoz: motiválatlan lettem. Nem akarom már beszédíteni az ágyamba a lányt. Egyszerűen nem éri meg a fáradtságot. Persze, szépen csillog-villog. Kívülről nagyon pofás kis teremtés, de belül pontosan olyan, amilyennek gondoltam. Alig találtam valami értékelhető, pozitív tulajdonságát. Ahogy egyre több időt töltöttem Laetitiával, egyre inkább és egyre gyakrabban kúszott szemeim elé egy arc, egy angyali lány mosolya. Hetekig kutattam az agyamban a neve után, emlékeznem kellett rá, mert… már nem akarom elfelejteni. Cserfes kis fruska, képtelenség, hogy valaha is elfogadja a család vagy a társaság. Ő csak egy félvér, egy selejt, nem ér fel Hozzánk, az aranyvérűekhez. De voltaképpen én is az vagyok, pontosan az vagyok ami ő. Az, hogy a vakszerencsének köszönhetően másnak állíthatom be magam, mint ami valójában vagyok, az még nem azt jelenti, hogy különb lennék a Hugrabugos lánynál – már ami a kevert vért illeti.
Maya
Amikor eszembe jutott, még néhány nappal ezelőtt a lány neve, akkor hirtelen mintha hosszú idő után partot ért volna a hajóm. Mint mikor megpillantod a szárazföldet a hosszas hánykódás után. De úgy látszik már késő. A lány éli világát, és bár nem olyan mosolygós mint régen, azért megmaradt annak a naiv, bűbájos hölgynek, aki volt. Elvesztettem.

Ezért vagyok hát itt. Eldobtam magamtól az egyetlen lányt, aki mindmáig bármiféle érzelmet keltett bennem életre, és akit nem tudok feledni. Tény, hogy jó ideig fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán hiányozna, ám amikor erre rájöttem, Merlin látja a lelkemet, és vessenek sárkányok elé ha hazudok; én megpróbáltam küzdeni az érzés ellen.
Órákat töltök ezen a lepukkant és elhagyott folyosón, hogy láthassam. Csak néha, ahogy elsétál a parkon át, vagy ahogy a klubhelységük felé igyekszik. Hogy amikor ide jövök, vagy megyek innen akkor belé botolhassak. Látni őt; ennyi maradt csak nekem. Nyomorult egy érzés, és egyáltalán nem szoktam még hozzá. Soha nem volt még ilyen, hogy esélyt sem éreztem arra, hogy megküzdhessek érte azért, hogy újra az enyém lehessen.
Ugyanazzal a rezzenéstelen, fürkésző arccal nézek ki az ablakon már hosszú percek óta. Eltelt egy óra, eltelt kettő. A felhők csak úgy suhannak egymás után az égen. Kellemes tavaszi szellő fúj be a hiányos ablak résein, ami megnyugvást és csillapodást hoz számomra.

Bele kellett törődnöm ennyi hiába való várakozás után abba, hogy a lányt nem látom ma. Elindulok vissza a lépcsőhöz, pálcám szórakozottan forgatom az ujjaim közt. Már félúton járok, mikor léptekre leszek figyelmes. Pálcám szorosan tartom, védekezőn magam elé emelve, míg meg nem pillantom a lépcső tetején a tanáromat, Lorraine Warren tanárnőt. Azt hiszem nem kifejezetten kedvel, de azt azért kétlem, hogy átkot küldene rám csak azért, mert ezen a folyosón vagyok. Leeresztem hát a pálcát, hogy lássa: semmi ártó vagy rossz szándékom nincs és nem is volt, nem is lesz. Kedélyesen elmosolyodok, majd röviden meghajlok.
- Jó napot, Tanárnő! – igyekszem a szemébe nézni, és hagyom, hogy az arcom beszéljen helyettem. Nem tettem semmi rosszat, semmi szabályellenest. Legfeljebb az lehet némiképp furcsa, hogy egy ilyen elhagyatott és gyanús helyen vagyok. De tudtommal nem tiltott ez a folyosó.

Damarei

Minden egyes nap- nem is egyszer- megfordul a fejemben, hogy mégis mit keresek én itt. Év elején még valahogy elcsitítottam ezt a gondolatot, most azonban- már nem megy. A vezetés és a halálfalók igyekeznek elérni, hogy minél kevesebb hír jusson el az iskolában tanulókhoz és tanítókhoz; de én nem vagyok hülye.

Régi barátok leveleinek csak egy részét kaptam kézhez, így érthetetlenek voltak az előzőekbe való visszautalások. De természetesen nem véletelnül tanultam aurornak, ahogyan azok a bizonyos barátok sem. Már lassan fél éve, hogy a hetente íródó levelekben mindig más, az előzőre épülő, és azt bonyolító jelrendszert használva tudok meg mindent, ami Anglia-szerte történik Voldemort és sötét serege miatt.

Rengeteg hír száll fel, majd kezd zuhanórepülésbe egy másik, az előzőt elsöprő feltevés miatt. Harry Pottetnek kell megölni a Sötét Nagyurat, de a Kiválasztottról már nagyon régen hallott bárki bármit is. Sokan nem is hiszik, hogy ő az. Ezek az emberek azt gondolják, hogy elmenekült valahová, és örömmel iszik, vagy sütteti magát a napon. Én nekik meg hiszek. Nem hiszem, hogy feladta volna. Szerintem most is azon gondolkozik, hogyan ölheti meg Voldemortot. Hogy hogyan szüntethetné meg ezt a rémálmot, és olthatná ki az életét annak az 'embernek', aki miatt sok szerette eltávozott az élők sorából. Legalábbis remélem.

Ha a Voldemort elleni harcra gondolok, azonnal eszembe jut Albus Dumbledore. Az ember, aki az én igazgatóm is volt egyszer, akinél jobban senkire sem nézek fel. Sosem fogom elfelejteni sem őt, sem azokat a rövid találkozásokat, melyekből mindig rengeteget tanultam. És a temetését sem. Azonnal hallom a sellők dalát, és a minisztériumi emberke közhelyes beszédét. És ha Albus Dumbledore-ra gondolok, akkor rájövök, hogy óriási hibát vétettem az utóbbi időben.

Dumbledore nem hagyta volna, hogy ez történjen az iskolájában. Ő biztosan tett volna ellene valamit. Természetesen én nem ő vagyok, én egymagamban nem tehetek sokat. De az iskolában nem én vagyok az egyetlen olyan, akinek nem tetszik az új rend. Elmosolyodom. Egyszer biztosan el fog érkezni az az idő, amikor a harc kirobban. De akkor én- és mellettem annyi ember, ahányat csak szerezni tudok- segíteni fogok. Segíteni, hogy a Kiválasztott legyőzhesse a Nagyurat.

Teljesen gondolataimba mélyedek, és rádöbbenek, hogy már az északi szárny harmadik emeletén, a folyosón sétálok. Se baj... Ez a hely tökéletes lesz ahhoz, hogy átgondoljam ezt az egészet. Ekkor eszmélek rá, hogy nem vagyok egyedül. Egy mardekáros fiú áll velem szemben, és köszön. Egy szó ugrik be azonnal: behízelgő. Fogalmam sincs, hogy mit keres itt a foyosón, de egy megérzés azt sugallja, hogy nem csak épp erre sétált, mint én.
- Jó napot, Mr. Raleigh!- köszönök vissza egy kedves, általános arckifejezés kíséretében. Minden diákomat szeretem, de igyekszem nem közel kerülni hozzájuk. Jelen helyzetben ez tilos is. A neveken kívül nem tudok sokat senkiről sem.
- Mi járatban erre felé?- kérdezem meg. Biztos vagyok benne, hogy nem kapok majd egyenes választ. Vegyes érzésekkel várom a fiú reakcióját. Most sehol egy halálfaló, így kivételesen beszélhet velem, ha akar. Tudtában sincs annak, hogy hány diák cserélne vele ebben a pillanatban.

[Lorraine]

Lorraine

Nem tudom nem észrevenni, hogy a Tanárnő mennyire máshol járt eddig. Na persze nem csak fizikálisan, hanem a gondolataiban. Kíváncsi lennék, hogy vajon merre kalandozott, és miért? Nyilván valami egészen más dolgon elmélkedett, mint én. Meglepődnék, ha az ő gondolatai is minduntalan a Hugrabugos lány körül tekeregnének.
Semmitmondó, halványan gyanakvó mosolyára az enyém még inkább kiszélesedik.  Ez a Damerei-féle „gondolj amit akarsz” vigyor. Vállamat megrántom, és valamivel lejjebb hajtom a fejem. Érdekes módon ettől az emberek általában különösen megérzik fizikai jelenlétem, és méreteim sajátosságát. A majd’ két méter viszonylag ritka magasság kiváltképp akkor, ha nem számítjuk a féleszű vadőr Hagrid-ot.

- Csak erre volt dolgom. – felelem flegmán, és az ablak felé intek jobb kezemmel – Látja a Tanárnő az ablakot? Igen kényelmes! Már leporoltam, előkészítettem… - vigyorgok továbbra is kedélyesen. Lehet, hogy ő a tanárom, de éppoly megkérdőjelezhető az ittléte mint az enyém. Mert tulajdonképpen bárhonnan is nézem, nem egy szokványos szabadidős hely, baljóslatú és gyanús ha valaki erre kóborol. Legyen az tanár vagy diák.
Pálcámat látványosan a zsebembe süllyesztem, hogy még véletlenül se mondhassa egy esetleges büntetés indoklásaképpen, hogy meg akartam támadni. Amúgy meg, most hogy így eszembe jut nem is lenne rossz ötlet begyűjteni egy büntetőmunkát. Rég volt már hozzá szerencsém, és egészen jó kis kalandokba lehet keveredni az elvégzésük során. Persze anyám és Chris nem örülnének neki, hogy újfent valami „rosszban sántikálok”, és a háztársak sem örülnének a levont pontoknak, de ez legyen a legnagyobb problémám. Bármi jól jön, ami eltereli a gondolataimat.

Mert el kell őket terelni a magányról, bizonytalanságról meg minden olyasmiről, amiken mostanság jár a diákok esze. Szinte el is felejtettünk már hétköznapi dolgok miatt aggódni, mint az RBF vagy a RAVASZ, a dolgozatok, leckék, év végi vizsgák. És akkor még nem is említettem a kviddicset, a házak közti pontversenyt vagy hova tovább a szerelmet. Nem mintha ez utóbbin én gyakorta rágódtam volna, ez valami egészen új, eddig sosem tapasztalt dolog számomra. El sem tudtam képzelni, hogy valaha is ilyen természetű gondjaim lehetnek. Nevetséges, hogy elkezdtem naplót írni csak azért, hogy ezeket a kínokat megoszthassam végre valakivel. Mert ugye bárkinek is beszélnék róla az a hasát fogná a röhögéstől, hemperegne a padlón akárcsak Thea macskám egy kiadós evés után. Első dolga lenne – bárkinek is mondanám el a dolgot -, hogy pálcájával villódzó fénycsíkként az égre írja nyomorúságomat. Erre meg kinek van szüksége. Szóval elkezdtem naplót írni, teret adva mindazon gondolatoknak melyeket szégyellek bárkivel is megosztani.

Mikor lettem ilyen szerencsétlen? Vajon a velem szemközt álló Warren Tanárnő észrevett bármit is az arcomon míg elmélkedtem? Tud bármit is rólam, amivel kompromittálhat?
Akármennyire is gyúrok arra a büntetőmunkára, azért nem bármilyen áron. Legféltettebb titkomat, Maya iránti érzéseimet nem tárom napvilágra egy egyszerű kis hecc kedvéért. Visszább veszek hát a vigyorból, és tekintetem már sokkalta inkább sugall megbánást, mint jókedvet vagy nagyképűséget.
- Elnézést kérek. – teszem hozzá eddigi mondandómhoz halkan, és a falnak döntöm a hátam. – Nem kellett volna... mármint az előbbi.