Északi bejárat

Az északi bejárat közvetlenül a veteményes kert mellett halad el, egy folyosón.
A bejárat két részre oszlik, egyrészt a belső, és hatalmas északi udvarra mutat, másrészt az iskola másik udvarára, mely a folyóhoz vezet.

[----------------------------------------------------------]

Seraphin Lamartin

----------------------------------------------------------
"Habár fölül a gálya, s alul a víznek árja,
azért a Víz az Úr!"
----------------------------------------------------------

Azt hittem, hogy menten felrobbanok. A düh úgy folyt végig a testemen, mint a forró víz. Legszívesebben ízekre téptem volna bármit, ami az utamba kerül. Izzott bennem a gyűlölet, s úgy éreztem, hogy semmi sem tud megnyugtatni. Egy dolgot tudtam kristálytisztán. El kell tűnnöm pár órára. Mindegy, hogy hova. Csak el innen. El ettől a hazug rendszertől, az idióta diákoktól, mindenkitől. Dühödten kitöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából. Hülyeség. Még, hogy én vagyok a szűk látókörű. Minden azzal kezdődött, hogy a klubhelyiségben összeszólalkoztunk páran. Ám a végére csak én maradtam, s Des szemben nyolc önnön elméleteitől megrészegült griffendélessel, akik megszállottan hajtogatták a maguk igazát. Esélyünk sem volt. A vita azon robbant ki, hogy mit kellene tennünk, nekünk, akik ellenzik Voldemort hatalmát. Iszonyatosan megdöbbentő volt szembesülni azzal, hogy mennyi gyáva féreg van köztünk, még a Griffendélben is. Hánynom kell ha erre gondolok. Pár pillanat választott csak el attól, hogy egy életre megátkozzam valamelyiküket. Nincs olyan emberi gyengeség, amit jobban gyűlölnék, mint a gyávaság. Hogy valaki nem képes kiállni a nyilvánvaló igazságért, mert fél, hogy rossz szemmel nézik majd odaföntről a nagyok, az egy dolog. De hogy barátok között, Griffendélesek között ne merje vállalni, hogy ami itt folyik az botrány, és elfogadhatatlan, az egyszerűen vérlázító.
Remegtem az idegességtől, s a kezeimet annyira ökölbe szorítottam, hogy már szinte fehérek voltak. Nem érdekel ki mit mond! Nem érdekelnek a pontok sem! Ha mégegyszer meglátom azt a görényt, aki a leghangosabb, s legtámadóbb volt, beleátkozom a földbe. Aztán szedje ki onnan valaki!
Hirtelen befordultam a sarkon, s megálltam. Az idegességtől még mindig sokkal hangosabban vettem a levegőt, mint bármikor, ezért aztán nekidőltem az egyik ablakpárkánynak. Odakinn esett az eső. Valahol egy villám csapott be. Kisvártatva megzendült az ég is. Tökéletesen visszaadta a hangulatom. Csendben voltam. Hallgattam az eső kopogását az ablakon. Most hihetetlenül hiányzott Dumbledore. Ki akartam kérni a véleményét, a tanácsait. Mellette mindig pozitívabban láttam a jövőt. De ő nincs itt. Meghalt. Nincs többé. Egy villám szelte ketté az égboltot, s én beleborzongtam a mennydörgésbe.

Gordon Esterhas

--------------------------------------------
„Bátorság, tisztesség
A múlté lesz, messze száll;
A szégyentől elbújik
Fészkébe a vadmadár”
--------------------------------------------

*Nedvesedett a világ, a villámcsapás nyomán felpárologtak a lehullott cseppek és bár melegebb nem lett tőle, a levegő nehéz párával telt. Már délután óta, pedig akkor még hol járt a vihar, valahol kint a tenger felett gyűjtögette az erejét a kastély ellen. Bár nem láttam innen, a Fekete tó ilyenkor már bekebelezte a parti sziklák jó részét, megáradt vize ott hullámzott, ahol tavaszonta roxfortosok feküdtek és süttették magukat a nappal, a fúriafűz felé is jutott a vizéből, noha még nem mosta eléggé át ott a földet ahhoz, hogy elsodorja. Itt, a belső udvaron legalább szél nem volt, a nyitott ablakban ültem, az esőbuborékok pattogását figyeltem a kövezett területen, sötétzöld köpenyt kötöttem a talárom fölé, azon pihentettem a karom, ahogy felhúzott térddel ültem a hátamnak a kőfalnak vetve. Még fájt mozgatni az ujjaim, a bőr is kelletlenül vörös volt, és égett, jó volt, ahogy a hűvös levegő simogatta, egy megbicsakló varázsigének hála fél óráig hallgathattam a javasasszonyt. Ahelyett, hogy örült volna, hogy végre valaki nem a tanári kartól elszenvedett sérüléseit ment pátyoltatni meglehetősen sokféle csúfságnak elhordott, amit igen nehezen tűrtem, de mivel az én jobbulásomért dolgozott hagytam. Valamit, valamiért...
Ahogy meghallottam a lépteket megfeszültem hirtelen, nem mintha félnivalóm lenne a kastélyban, de az óvatosság nem árt, hiszen jómagam is vagyok rá az élő bizonyíték, hogy van itt olyan, ami veszélyes. A léptek nem neszeztek, hangosak voltak és gyalázkodóak, mintha a kövekbe akarták volna taposni a kínjukat, nyűgüket, aztán megtorpantak, zavarbaejtően közel hozzám, de mégis elég távol, legalábbis lelkileg, mivel nem vett észre, ami pedig nem a láthatatlanságomnak, sokkal inkább annak köszönhető, hogy ő nem figyel. Ennyire. Megdöbbent, elámít az, hogy hogyan csinálja, alaposan megbámulom a félhomályban vagy éppen félsötétben, aztán a vakító, fehér fényárban, ami összeugrasztotta a pupillám, a ziháló fiú ruhájába kapott a mellettem berohanó szél, a nyitott ablaktáblámat erőteljesen a kastély falának verte, a zajra nem rezzentem, de az álcámnak alighanem odalett, ezért megszólaltam, mielőtt ő kezdeményezett volna bármit.*
-Mi a fenét keresel itt?-*csak ilyen jó barátságtalanul, normális varázslógyerek ilyenkor laposkúszásban eltávolodik megérezve, hogy a jelenléte tökéletesen felesleges és nélkülözhető az időjárási viszontagságait élvező elfoglaltságomhoz, mi több, meglehetősen nehezményezett felzaklatott, indulatos kisugárzása és élettől motoszkáló jelenléte. Köveket akarok, villámokat, esőt, hideget, falakat, élettelenséget, nem vágyom erre a szuszogó elevenségre.* -Mintha egy asztmás pegazust hallgatnék.

//lesz ez még jobb is//

[Seraphin Lamartin]

Seraphin Lamartin

--------------------------------------------------
"Nem azt kell átformálni, amire nézünk,
hanem más nézőpontot választani."
--------------------------------------------------

A hangra felrezzentem. Hogy mi a fenét keresek én itt? Na, álljon meg a menet. Jobban szemügyre vettem a fiút, aki a homályban üldögélt. Mardekáros. Az utolsó ember, akivel ezek után találkozni szeretnék. Az utolsó. Lecsendesítem a bensőmben üvöltő haragot.
- Asztmás Pegazus? Hát ez aztán az offenzív magatartás cseszed! - vakkantottam oda neki - Ti mardekárosok mindig is híresek voltatok ékes szólásotokról! Csak nehogy véletlenül pofán találjalak csapni!
Minden düh, ami bennem volt, minden megkeseredettség, azt most mind erre a szerencsétlenre zúdítottam. Mi a halált keres itt? Minek járkál errefelé? Hogy merészel beleszólni a gondolataimba? Láttam, hogy szavaimra megmerevedik. De mielőtt még bármit is tett volna, a pálcám már a kezemben volt, s egyenesen rászegeztem. Nem szólt semmit, csak élesen figyelte minden mozdulatom.
- Egyébként is! - morogtam - Neked nem klubhelyiségedben kellene lenned? Annyira odavagytok azért a retkes pincéért, hát miért nem ott vagytok MINDANNYIAN! - a végén már szinte ordítottam. Igazából sajnáltam szegényt, hiszen nem tehetett róla, hogy pont most találkozott velem. Megszívta. Sikerült a legrosszabb, s legtámadóbb hangulatomban beszólnia nekem. Egyébként is honnan veszi a bátorságot? Mármint csak azért, mert Sziszegő neki mindent szabad? Vagy annyira aranyvérű, hogy úgy gondolja övé a folyosó? Pálcám hegyéből arany és vörös szikrák hullottak ki. Kicsit megráztam a fejem, mire a szikrák eltűntek. Mégis mit csinálok? Képes lennék megátkozni valakit csak azért, mert rossz napom volt?
Leeresztettem a pálcám.
- Bocs! - motyogtam, majd újra nekidőltem a falnak. Furcsa, hogy mennyire más lesz a világ, hogyha engedném, hogy a haragom irányítson. Például ezt a fiút itt haladéktalanul megátkoztam volna. Még arra sem lett volna ideje, hogy elővegye a pálcáját, már a földön fetrengett volna. S az az ijesztő, hogy nem hagytam volna abba. Még legalább négy-öt átkot beleküldtem volna miközben a földön van. Csak azért mert mardekáros, mert beszólt, mert rossz helyen volt rossz időben, s csak azért mert a hangja olyan irritálóan flegma. Mondjuk már csak ezért is megérdemelne egy vérszem rontást. Újra megdörrent az ég.

Gordon Esterhas

--------------------------------------------
„Nincs különbség köztünk,
Te is ugyanúgy be vagy zárva.”
--------------------------------------------

*A hév felcsap a szűk folyosón, becsapja az ablakot, megmelegíti a hideg köveket, összeborzolja a kedélyemet egy kurta pillanatra, nevetést ingerel a torkomba. Kapargat, édeskedik velem, muszáj halk, csendes hangom felkacagnom az esőszagú délutánban. Kilógatom a kezem a szemerkélő esőbe, miközben rámszegezi a pálcáját.*
-Gordon ezt nem gondolod komolyan. Behunyt szemmel se vagy nekem ellenfél, tudod-*halkan, nyugodtan fogom a hangom, amikor felismerem őt, mert a sötét sziluettje éppen olyan, mint bárki másé a kastélyból, de a hangja azért mégiscsak egyedi. A hang az felismerhető, hallgatom már hét éve minden elátkozott órán, amikor összezárnak bennünket valamilyen számomra teljesen érthetetlen pedagógiai megfontolásból a Griffendélesekkel. Továbbá ott vannak még a járulékos elfoglaltságok, mint legendás lények gondozása óra. Sokat láttam, sokat tudok, és ahogy én se ismertem meg elsőre úgy ő se, nem veszem magamra ezt a viselkedést személyes sértésnek, a sötétség és a zaklatottság számlájára írom. Milyen édes, milyen kedves dolog történhetett, amíg így kifordítja magából, a kaján öröm a legigazibb, legőszintébb, hiszen nem fertőzi irigység. A felém áradó dühét és haragját mint egy ócska rongyot rázom le magamról, de nem mozdulok az ablakból, gyerekek kezében veszélyes fegyver az a pálca, főleg hozzá nem értő gyerekek kezében.*
-Erre a modorra nincs bocsánat, miért alacsonyodsz a háztársaid stílusához. Tudsz ennél te jobbat is-*a szemem rávillantom, az égen haragosan lángoló villám türkiz visszfényén keresztül látom egy pillanatra az arcélét, és ez megint megmosolygtat. Milyen kiszolgáltatott, milyen esendő, milyen feldúlt. Leengedem az egyik lábam a kőpadlóra a párkány belső felén, magam is leválok a falról, a kezem a köpeny alá rejtem. Éppen a jobb kezem oda, pedig micsoda vissza nem térő alkalom egy párbajriposztra, de ez az alkalom már elszállt. Majd máskor veszek elégtételt pálcával és hatalommal. Lustán, halkan lépdelek közelebb, nem rejtegetem magam, épeszű ember odafigyel, ha egy Mardekáros közelít, feltéve, hogy még élni akar, céljai és elhivatottságai vannak ezen a földön.*
-Retkes pince? Odavagyunk érte? Ugyan Gordonka, beszéltél akár valaha is egyetlen Mardekárossal, hogy ezt így ki mered jelenteni? Hol marad a következetesség? Hol marad az éles ész, a bátorságod ugye nem a butaságod szinonímája, hogy elvakultan csapkodsz ilyen félmondatokkal, amiknek a fele mocsok, fele aljanépnek való bóvli szómulatság?-*az arany szikrák már rég nem izzottak a padlón, de még érezni véltem a melegüket, ahogy közelebb értem hozzá, ez már csak lépésnyi távolság, egy, esetleg másfél, ideje meghátrálni, ha nem akar undorító közelségbe kerülni egy magamfajtával, és aki menekül... az bizony gyáva.*
-Na és neked hol kéne lenned? Nem várnak melegen családias pajtásaid? Játszótérré változtattátok a klubhelyiséget? Ejnye-ejnye.

[Seraphin Lamartin]

Seraphin Lamartin

-------------------------------------------------
"A nevetés félelmetesebb fegyver,
 mint a kard."
-------------------------------------------------

Még mindig fújtattam az idegességtől, mikor meghallottam ezt a nyekergő, lusta hangot. Először nem tudtam eldönteni, hogy kicsoda, mivel még mindig a homályba húzódott. Csak hallgattam a fiú hangját, mely lassan úszott felém a levegőben. Nagyon hasonlított valakire, akit ismertem, de még nem tudtam eldönteni, hogy ki az. A biztonság kedvéért azért szorosabban markoltam a pálcám, készen állva minden eshetőségre. Amaz eközben tovább beszélt. Lassan elöntött egyfajta vak düh. Éreztem, ahogyan felforrósodik a pálcám vége. Mégis mi a francot képzel ez magáról? Hogy merészel jelzőkkel, s becenevekkel illetni? Bele kéne átkoznom őt a sárga fö…
Hirtelen megmerevedtem. Nem messze tőlünk becsapott egy villám. Egyetlen egy pillanatig világította meg a folyosót. Egyetlen pillanatra villant fel ellenfelem arca. De ez elég is volt. Belém hasított a felismerés. Ez a hang. Hát persze! A srác eközben még mindig beszélt, de közbevágtam. Egyébként hihetetlen, hogy tud valaki ennyit dumálni, mintha kissé feltűnési viszketegsége lenne.
- Lamartin? – kérdeztem óvatosan, miközben összehúzott szemöldökkel kémleltem az immáron újra homályba vesző arcot. – Te vagy az?
De már semmi kétség sem fért hozzá. Ő nyekergett felém eddig. Megkönnyebbülten felnevettem.
- Jajj, hál’ Istennek! – vigyorogtam – Már azt hittem, hogy tényleg komolyan kell vennem, amit eddig hallottam, meg hogy itt átkok fognak süvíteni meg minden, de csak Te vagy az!
Őszintén megnyugodtam most, hogy láttam ki áll előttem, sőt még jobb kedvem is lett. Semmi kedvem nem volt párbajozni egy mardekárossal, pedig eddig erre utaltak a jelek. Ideges voltam, és dühös, de mikor rájöttem, hogy Lamartin áll velem szemben, egyszeriben valami sztoikus nyugalom, sőt kuncogás vett rajtam erőt.
Seraphin Lamartin egyike volt azoknak az embereknek, akiknek ha a neve felmerült a Griffendél klubhelyiségében, akkor rohamosan megnövekedett a humor, a hangulat és a nevetés szintje. Nem egy alkalomra emlékszem, mikor Dessel, Izával, s többiekkel, sőt még Vikitriával is könnyesre röhögtük magunkat rajta. Néha már-már szinte sajnáltam is a srácot, de nem tudtunk mit csinálni. Lamartinnak hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy visítva guruljuk tőle a földön a röhögéstől. Egyszerűen nem tudtuk komolyan venni. Hát most is nézzék meg! Közben már kilépett a sötétből s lassan elindult felém. Úgy lépdelt, mint egy diktátor, s közben valami hihetetlenül mókás volt nézni, ahogyan azt a lesajnáló, lenéző kifejezést vette fel az arca. És a hangja… Háhhh… Hát az volt a legjobb mindközül. Szinte suttogott úgy beszélt, lustán, választékosan, fenyegetően, lenézően. Akár azt is mondhatnánk, hogy egy nagyképű fiú volt. Hogy flegma és irritáló. Egy olyan ember, akinek kényszeres feltűnési viszketegsége van, hogy valaki végre komolyan vegye. Talán itt volt a kutya elásva. Mi egyszerűen nem tudtuk komolyan venni Lamartint. Tehetett bármit, mondhatott bármit. Lehet, hogy ez másnak felért volna egy könnyed testi sértéssel, de mi csak dőltünk rajta a röhögéstől. Most is az a veszély állt fenn, hogy pontlevonással sújtják a Griffendélt. Félreértés ne essék, nem azért mert megátkoznám Lamartint, vagy mert összeverekednénk, neeeeem. Csendbontásért. Mert ha a srác ugyanígy folytatja a továbbiakban, akkor biztos valaki illetékes felfigyel arra, hogy ugyan mi a csuda folyik az északi bejáratnál, hogy ekkora a viháncolás.
- Lamartin hagyd már abba! – vigyorogtam – Ne csináld ezt velem! Úgy viselkedsz, mintha te lennél Voldemort Nagyúr! Minden, ahogy beszélsz, mozogsz…
Fülig ért a szám. Nem hittem volna, hogy így alakul ez az este. Úgy gondoltam, hogy kitombolom magam valahol, de ha ezt elmesélem a klubhelyiségben… Nem bírok majd eljutni az ágyamig a nevetőgörcstől. Főleg ha Des is ott lesz, nálánál jobban senki sem tudta utánozni, és kifigurázni Seraphint. Mindig visítottam a röhögéstől, ha őt láttam.
- Tudod, igazából köszönettel tartozom neked! – mondtam, miközben a nevetéstől könnyes szemeimet törülgettem – Ha te nem vagy, akkor még mindig tombolnék.
Újra felkacagtam. Isteni ez a gyerek. Talán elő kéne terjesztenem valamiféle címre. Seraphin Lamartin, az iskola mókamestere. A Szóvicces Sziszegő! Háhhhh…. Marha jó. Majd mondom Izának. Elindítunk valamiféle vírusmarketinget. Lamartinra néztem. A pálcámat még mindig a kezemben szorongattam, s most jöttem csak rá, hogy minek? Ugyanmár. Lamartin lenne az utolsó ember az egész földön, akitől tartanék. Habár hallottam róla, hogy iszonyatmód bizonyítási vágya van, meg hamar elő kerül a pálcája, de nem igazán izgatott. Fogtam s a farzsebembe csúsztattam a saját pálcám, majd vigyorogva fordultam felé.
- És mi járatban, mi járatban errefelé? Beszélgessünk! – kuncogtam. A vihar elállt, s már csak az eső verte lágyan az ablakot. Alig vártam már, hogy visszatérhessek a klubhelyiségbe. Függetlenül mindentől, ami ma ott történt, meg akartam osztani mindenkivel a Seraphin gegsorozat legújabb részét.

Gordon Esterhas

--------------------------------------------
„Furcsa menekülés, amit látok,
Az engem nem érhet el.”
--------------------------------------------

*Minden vihar elcsendesedik egyszer, kifutja a maga idejét, megunja, hogy égzeng, villámlik, dühöng fúriahevesen, és noha akkor úgy látszik, mintha soha nem akarná abbahagyni, valójában teljesen logikus, hogy ami ilyen erővel és hévvel bír, az igen-igen rövid idő alatt ki fogja futni magát és elhal, elfekszik, megsiratja önmagát. A főnixképesség az egyedi és halandó varázsló sajnos nem bír vele nem tudunk megújulni, így csak az égés jut, a lángolás ezeknek a szerencsétlen Griffendéleseknek is. Van bennük tűz. Vitathatatlan. Csapkodnak, erőszakos harsánysággal, színekkel, fényekkel, hangokkal, haraggal, vihogással, lázongással, bírnak a képességgel, a rombolóerővel, amivel egy vihar is. Szürke felhők nyomóerejével, elmosnak, lemosnak dolgokat maguk körül, le-lecsapnak, kiszúrnak maguknak embereket, rendszereket, amiket aztán megváltoztatják, megforgatják, újraalakítják, de... aztán kiégnek gyorsan, elcsitulnak, suttogássá fakulnak, és gyorsan elhalnak. Gordonka is ég, égni fog, még egy darabig, aztán elfújja a szél, mint a felhőket.*
-Hét év után úgy vélem ennél fürgébben is megismerhetnél, minekutána majdnem minden órán összezárnak veletek-*kerülöm a „fajtátok” szót, legalábbis addig, amíg elteszi a pálcáját. Miután ez megtörténik már egyenlő felek leszünk, így indokolatlan előnnyel bír, de akkor már neki is éppen annyi idő lesz fegyvert rántani, mint nekem. Azután pedig már győzne a rutin, az aljasság, leleményesség, vagy a vaktában lecsapó vihar. Kár lenne az aranyvérért, ha kárt tennénk egymásban, mert a családok úgyis egyre csak halnak ki. Bár Gordon alighanem már annak a generációnak a tagja, amelyik félvérrel fogja a családját szennyezni, ne adja Merlin muglival, ami módfelett elkeserítő, nem mintha az én foglalkozásom lenne az egyéb aranyvérűek pátyolgatása és felvilágosítása, hogy mi lenne a megfelelő viselkedés, mivel jómagam sem vagyok megfelelően tájékozott a témában. Sajnálatos módon a vérvonalfrissítés módozatai a legkevésbé se hangolódnak össze az érdeklődési körömmel.*
-Csak én-*enyhén felvonom a szemöldököm, azért van olyan kifejezés, ami ellen még én is kifogást emelek, még ha csak egy ilyen alak is veszi a szájára, függetlenül attól, hogy velem kapcsolatban használja. Az alapvető beszélgetési illemszabályok közé tartozik a „csak” szónak a mellőzése, ahogy nem beszélünk tárgyként a varázslókról, nem illetjük állatkanevekkel őket. Igen, esetlegesen én is megszegem némelyiket, de mivel beszélgetési illemszabályokról van szó, beszélgetni pedig csakis egyenrangúakkal lehet, elém pedig a legritkább esetben kerülnek ilyen egyenrangú személyek, azt hiszem ez elnézhető. Sőt, bocsánatos bűn, nem is bűn.
Átkok süvítése, nosztalgikus hangulatáradattal kápráztat, szó szerint, színesen és fényesen, de eközben nem kalandozom el, figyelek a fiúra, mielőtt ténylegesen tombolni kezd.*
-A nagyúr?-*igazi düh villanhat a tekintetemben, éktelen harag, undor, a félhomályban aligha látja jól, és aligha figyel, mint ahogy a gondolatait se válogatja meg. Hátralépek, inkább én, egy vállrándítással lerázom magamról ezt a gyalázkodást.* -Ó igen, te bizonyára tudod, hogy viselkedik az a bizonyos, Mirol beavatott, nem is vonom kétségbe a szaktekintélyed, de ha még egyszer hozzá mersz hasonlítani Gordonka, akkor javaslom gyorsan találj vissza a tomboló hangulathoz, mert szükséged lesz rá-*nincs fenyegető a hangomban és mégis. A szavak csendesen, simán, kellemesen gördülnek egymás után, összecsengenek a hangok, nem kapkodok az indulattól levegő után, nem ráncolom a képem rosszalló fintorba. Hátralépek, egészen hátra amíg egy vonalba kerülök megint a nyitott ablakkal, a belső, széles párkányra ülök, sérült kezem az ölembe veszem. Hova fajultak a hősies oroszlánok, ha a Sötét Nagyurat használják viszonyítási alapnak, boldogot, boldogtalan hozzá igazítanak. Mit láttak belőle, mit tudnak róla, amit én nem? És szerencsére, hogy nem, éppen elég az, hogy apám kerüli a megbélyegzést, számomra csak annyi a feladat, hogy igazodjam megszállott iskolatársaim ritmusához, gondolkodásához, arany középúton. Arany út, aranysárkány, aranyirány, az alkimisták aranya, fénylő kincs, láthatatlan, foghatatlan, bölcsek köve, ami nem tesz bölcsebbé senkit.*
-Milyen szerencse, hogy találkoztál velem. Egy tombolás igencsak ártana a kastélynak, így is alig győzi kiszolgálni azoknak az ámokfutását, akiknek valami kontár pálcát adott a kezébe. Nem árt, ha minél kevesebb ilyen van, még a végén leomlanak a falak és nem lesz hol tanulniuk azoknak, akiknek lehetne még mit elsajátítani. Persze neked már nincs szükséged rá igaz?-*mosolygok, mintha elfújták volna a korábbi haragot, hogyne mosolyognék, olyan helyzetbe érkeztünk, amikor már egy Griffendélest se lehet anélkül cukkolni, hogy az ne fedezze magát Tudjukki nevével.* -Te már kész vagy, tombolhatsz, rombolhatsz... beszélgethetsz?-*halkan felnevetek, kurtán, az eső is elnyomja szinte, ami nyirkos függönyként ereszkedik le mellettem az udvarban.* -Beszélgetni? Miről akarsz beszélgetni? Nem várnak a pajtásaid, így, hogy már megnyugodtál és nem teszel kárt bennük bájos mártírom? Micsoda önfeláldozás, hogy inkább vállalod a folyosón való céltalan rohangálást, mielőtt esetleg összecivódnál velük... nem bírná el a lelkiismereted, igaz?

[SERAPHIN LAMARTIN]

SERAPHIN LAMARTIN

Szótlanul állok egy darabig, majd az ablakpárkány nyirkos kövét kezdem el kapirgálni.
- Lamartin! - kezdem - Te most mi a fenéről beszélsz?
Semmi támadó nincs a hangomban, inkább nem tudom hová tenni a hallottakat. Úgy érzem magam, mint aki egy hintalót akarna járni tanítani. Tök fölösleges. Mint ahogyan ez a találkozás is, illetve ez az egész beszélgetés. Egyáltalán miért nem hagytam itt, mikor először megszólalt? Legalább folytathatta volna az elmélkedését, amit elkezdett. Az eső már rég elállt, lassan kezdett kibújni a nap is, én meg kezdtem egyre jobban unni magam. Milyen hülyén nézhetünk ki, hogy itt állunk egymással szemben és szofisztikai magaslatokba emeljük a vitánkat. Mármint inkább Seraphin. Hihetetlen, hogy mit ki nem tud csavarni a mondataiból.
-  ... de ha még egyszer hozzá mersz hasonlítani Gordonka, akkor javaslom gyorsan találj vissza a tomboló hangulathoz, mert szükséged lesz rá - erre a mondatra felkapom a fejem. Elvigyorodom. Újra. Sokadszorra.
- Most is pont ugyanúgy viselkedsz! - vetem oda neki, és nekidőlök a falnak. Gordonka... Mit becézget ez? Sose hallottam Malfoytól, hogy le "harryke"-zte Pottert, pedig ők aztán esküdt ellenségek. Meg ez a hihetetlenül giccses szónokiasság, amivel kommunikálni szokott. És még csodálkozik, hogy nem veszik komolyan az emberek? Most is ott röhécsel magában a folyosó félhomályában. Közben végiggondoltam, hogy végül hogyan is jutottunk el idáig. Igen, összevesztem néhány griffessel, de ugyanmár, ettől még nem lettünk ellenségek. Nem is tudom, hogy mit dühöngtem is össze meg vissza. Halványan elmosolyodtam. Mintha az időjárás is pontosan végigkövette volna a hangulatváltozásomat. A vihar lassan elült, a nap pedig lustán nyújtózva ki-kibukkan a felhők mögül. Csend van, és az eső frissítő illata betölti a folyosót. Azt is mondhatnám, hogy kifejezetten jó itt, ha nem álldogálna előttem Lamartin. Még mindig beszél. Ez hihetetlen. Osztja az észt. Fel kéne terjeszteni a Mágiaügyi Minisztériumba. Fantasztikus politikus válna belőle. A semmiről is órákat tud beszélni, a legapróbb kis részleteket is hatalmas óriássá tudja változtatni, és képes arra, hogy lyukat beszéljen az ember hasába. Az a helyzet, hogy fogalmam sincs mi járhat Lamartin fejében, mármint mire számít? Hogy egyszer csak összetörök lelkileg és a lábai elé vetem magam, hogy erkölcsi magaslatokba emeljem, és ő Morpheus lágy öléből köphessen savat az arcomba? Lehet az kéne, hogy egyszerűen odamegyek hozzá, és betöröm az orrát. Akkor meg csak pisloghatna. Az átkaitól nem félek. Ez az egész csak egy játék, és nem ő a játékmester. Már az elejétől fogva tudnom kellett volna, hogy csak játék, hiszen nem lehet őt komolyan venni. Talán akkor nem is dühöngtem volna. No, de mindegy.
- Beszélgetni? Miről akarsz beszélgetni? Nem várnak a pajtásaid, így, hogy már megnyugodtál és nem teszel kárt bennük bájos mártírom? –
Hirtelen azt hiszem, hogy leesik az állam. Már megint egy olyan motívum, amivel nem tudok mit kezdeni. Legszívesebben színpadiasan körbenéznék, és széttárnám a kezeim, hogy „Mi az istent hord ez itt össze?”. De nem teszem. Elég ha a társaságból egyikünk a ripacs. Ez a mondat már annyira groteszk volt Lamartintól, hogy nevetni sincs kedvem.
- Bájos? Bájos mártír? – nézek rá, majd sötéten elmosolyodom – Méghozzá a „TE” bájos mártírod?
Lassan megcsóválom a fejem.
- Komolyan Lamartin, ha nem tudnám, hogy fiú vagy, azt hinném, hogy lány!
Egy fiú egyszerűen nem beszél így. Még a társaival sem, az ellenségeivel meg NANÁ, hogy nem. Minden hitelességét elveszíti. Keserűen elmosolyodtam. Vége. Végeztem vele. Fogom magam és megyek. Egy percig sem akartam tovább maradni. Nem érdekeltek a csípős visszavágásai, megjegyzései és „hihetetlenül elmés” észrevételei.  Ő csak egy bohóc. Egy fura bohóc, tettem hozzá magamban.
Már azon voltam, hogy hátat fordítok neki és elindulok, amikor lépteket hallottam közeledni. No, ezt még megvárom, gondoltam, majd elvigyorodtam. Hátha lesz társaság.

Férfiak...

Fáradt vagyok és nyűgös. Utálom az Ilyen napokat, és még jobban utálom, hogy be van borulva és esik. Miért kell esnie? Igaz, az előbb, mintha már kisütött volna, de akkor is… De így is tökéletesen tükrözi a hangulatomat időjárás. Vagy inkább én idomultam hozzá? Lényegtelen. Csak legyek már végre a pihe-puha ágyacskámban, és hagy hajtsam végre a le a fejemet. Persze, amilyen mázlista vagyok, ez még egy darabig nem fog összejönni. Az előbb is… Két másodévest küldtem büntetőmunkára (mert én megtehetem), mert vizeslufi csatát játszottak a folyosón… Nem elég nekik, hogy kint szakad az eső? Ha mindenáron el akarnak ázni, akkor menjenek ki a szabadba! Persze nem lett volna gond a játékukkal, ha az egyik nem olyan szerencsétlen, hogy nem messze tőlem találja el a falat…
Zengett tőlem a folyosó. Nem érdemes az Iskolaelsőt felhergelni a rossz napja van. Főleg mostanában, mikor így is pattanásig feszültek az idegeim. De ez a mai nap… Reszkessen tőlem mindenki, mert házi sárkánnyá változtam.
Tudom magamról. De nem sokat teszek ellene. Nem is akarok. Aki belém botlik így járt. Nekem is kijár egy kis zsémbeskedés és hiszti. Nőből vagyok! Ennyi jár nekünk!
És persze hogy belefutok egy újabb csodás párosba…
Már messziről felismerem őket. Gordon és Lamartin… Csodás… Nincs kedvem pálcát rántani rájuk, azaz nagyon ajánlom nekik, hogy ők se tegyék míg oda nem érek, mert akkor nagyon megemlegetik. Elegem van a Mardekár és Griffendél állandó összecsapásaiból, és hogy képtelenek elmenni egymás mellett a folyosón. Merlin szerelmére, nem vagyunk már gyerekek! Hagyjuk már abba ezt az idétlen háborúzgatást… azaz hagyják abba ők! Engem már rég nem érdekel. Nekem már csak felesleges nyűg a nyakamon. Mert kinek van emiatt plusz munkája? Persze, hogy nekem… Köszi, James… Igazán megtisztelő, hogy kineveztettél Iskolaelsőnek… Imádom…
- Mi folyik itt? – kérdezem, mikor odaérek hozzájuk.
Végig mérem mindkettőt, egy „na nektek is ma kellett egymásba futnotok” tekintettel. És szóhoz sem hagyom jutni őket. Nem érdekel a magyarázkodásuk. Vagy közlik, hogy semmi nem történt, csak beszélgetnek. Na persze… mert úgy ismerem őket… Vagy azonnal a másikat kezdik szapulni. Ahhoz pedig semmi kedvem. Nem érdekel a problémájuk, oldják meg magukban. Mindenki képes rá. Legyenek ők is.
- Nincs jobb dolgotok? – Gordonra nézek – Tudod, mennyire örülnék, ha egyszer nem hallanék rólad semmit?
Na, igen… Gordon sem az a típus volt, akit messziről került a baj. Már ebben az évben is elkaptuk párszor ezért meg azért. És persze ki tartja érte a hátát? Én… Mivel benne a csapatban…
- 10pont a Griffendéltől, hogy elmenjen végre a kedved az örökös szabályszegésektől. És nem érdekel, ha épp most nem történt semmi.
A Mardekárosra nézek.
- Ez rád is vonatkozik Lamartin. És még 5 mert biztos vagyok benne, hogy be akartál szólni. És legyen még 5, mert tudom, hogy ezt úgy sem hagyod szó nélkül.  Azaz 20pont a Mardekártól. És mindketten menjetek a saját dolgotokra…

Vikitria Mirol & Gordon Esterhas

*Nem érti. Hát persze, hogy nem érti, én se érteném, ha nem akarnám megérteni. Vagy nem is akarom. Hihetetlen, ahogy ott áll, kapargatja a követ, mint egy gyerek, hatalmas szerencsétlenség. Olybá fest Longbottom lassan, de határozottan végigfertőzi a griffendélesek, amíg olyanok nem lesznek, mint ők. Lassúak, tehetetlenek, értetlenek, a nyelvükre bénult szavak felett bután bámulók, akik aztán pálcát rántanak, igazából azt sem tudják, hogy miért, mivel nem értettek semmit, de már csak a miheztartás végett is. Gondolatok ragadnak meg benne. Félgondolatok. A legértéktelenebb persze a közlésből. Elémveti a válaszát rá.*
-Te remekül tudod-*hagyom rá unottan. A Sötét Nagyúr és az én viselkedésem, ezt a kapcsolatot alighanem nem csak én, de ő is sérelmezné. Egyáltalán, miként viselkedik a Nagyúr? Mit csinálok, ami bármiben közelíthet ahhoz a viselkedésformához, amit Gordon, a valami bizonyára hihetetlen fekete-mágus ismerettségi tapasztalata alapján feltételez? Nem tudom biztosan, de nem igazán ismerek fel magamban egyetlen olyan tulajdonságot sem, ami hasonlatossá tehet egy vezető, agresszív, kegyetlen feketemágushoz, persze én abból a koncepcióból indulok ki, hogy a Nagyúrt veszélyesnek, potenciálisan hatalmas erők birtokosaként kezelem. Ennek a felismerése érettebb gondolkodást jelez, mint amit egy griffendélesről feltételezni érdemes. Meddő kérdés volt. Hiszen hasonlítok rá, valóban. A Gordon-félék szemében olybá tűnik, hogy teljesen mindegy a részleteknek.*
-Milyen elmés reakció Gordonka-*mondom fanyarul, felismerve, hogy mégis mibe akadt bele a pálcája, rátéve neki még egy lehetőséget arra, hogy legyen min hüledeznie, és mit mesélnie a kispajtásainak, legyen vele boldog.* -Roppant elegáns és hatásos, egészen kifejező, csak még nem döntöttem el, hogy ostobábbnak tűnsz-e tőle, vagy elnézhető...-*és itt meg is szakad a latolgatása a dolognak, amikor új versenyző érkezik, új léptek hallatszanak, mi több, a nap is ránk süt, kénytelen vagyok észrevenni, hogy iskolaelső közelít. Nem mintha Malfoy jobb lenne, de Mirolnál ő sem lehet rosszabb. Féloldalasra kényszerített mosollyal várom be, és a roppant elmés kérdés hallatán már nyitnám a számat, de aztán inkább hagyom kiosztani Gordont, legyen meg a boldog, családi összejövetel és problémaforrás, amin aztán megint lehet majd dühöngeni, és engem szórakoztatni. Mikor aztán hozzám fordul némiképpen felvonom a szemöldököm.*
-Drága Vikitria, mi éppen a magunk dolgát intéztük itt, amikor kegyeskedtél közénk ugrani valamilyen érthetetlen konfliktusmegoldó ösztöntől hajtva, holott magunk is megoldottuk volna. Talán inkább úgy volna logikus, hogy te menj a magad dolgára, hiszen mi eddig is itt voltunk-*szinte ártatlan, lusta javaslat, ha már egyszer úgyis levonta a pontot és előre elkaszálta a lehetőségeit, akkor élek a felkínált ötlettel és nem hagyom szó nélkül. Legyen neki is jó napja, úgyis erre vár. Ellököm magam a faltól és megkerülöm.* -Mindazonáltal, viszlát.
*Biccentek, ha máshol nem, órán még biztosan látom mindkettőt. Majd akkor visszanyerem a pontokat, amikért Vikitria úgyis lusta megfelelni a tanároknak. Jobb lesz, ha visszatérek a klubhelyiségbe óra előtt.*

Köszönöm a játékot!

[Kinek:]

Kinek: Armiella Smith;; Szószám: 840;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene:-;;
Az északi bejáraton keresztül közelítve a Hugrás lakrész felé, Karr kikerül néhány Mardekárost. Először életében ad nekik igazat. Nagy hülyeség volt a kígyókat összeengedni a többiekkel. Mind a négy ház megsínyli ezt a fura döntését az igazgatóságnak. Először még látta benne a viccet, de mára már nem élvezi. Egyrészt egy csomót kell várakozniuk miattuk a sasnál, mert persze a Mardekárosok nem engedik oda a többieket, hogy megfejtsék a furmányos kérdéseket, így mindenki ott toporog, míg az egyik okosabb ki nem találja. Eleinte ez vicces volt, de már nagyon unalmas és rabolják az idejét. Ő hét év alatt kitapasztalta már a dolgot és viszonylag gyorsan bejut a toronyba, de így, hogy nem engedik oda csak fővesztés terhe mellett, elég idegesítő tud lenni. Aztán az elején még apró kis kiszúrásokkal örvendeztették meg a vendégeket a Hollósok, de aztán néhány Mardekáros túl komolyan vette ezt és volt néhány sérülés is belőle. Így Karr is letett a további terveiről ezekkel kapcsolatban és most már csak bosszankodott azon, hogy melyik idióta tette tönkre a Kígyófészket. Most viszont a sárgákhoz közelít és Armiellát szeretné kikönyörögni onnan egy kis cseverészésre. Jó volta Roxmortsos poén, még mindig beszédtéma és nagyobbnál-nagyobb baromságokat hall Pitonnal kapcsolatban. Büszke Ellára, elmenne hozzá tanítványnak. Az más kérdés, hogy Lucindáról is érdeklődne, ha már összehozta a metamágussal a sors. Azt nem kérdezte még meg, hogy mikor korrepetál Lamartinnal, de bízik benne, hogy szerencséje lesz, és nem most. A galleonok is régóta nem izzottak már fel, nem is érti, sőt inkább fél, hogy valami bajuk lett Hermionééknek. Persze nyilván nem, mert akkor Harry feje már az iskolakapun díszelegne, és már rég felbolydult volna az egész kastély. Egy újabb fordulót vesz be, és meglátja a hordókat, amivel a Hugrabugra lehet bejutni. Kopogás jó helyen, jó ritmusban. Sokan megpróbálkoztak vele és sokan pórul is jártak. Persze ki lehet figyelni, ha valaki ravasz, de ki a franc akarna bemenni oda, és minek? Karr félreáll és figyeli a ki és bemenő forgalmat. Érdekes, hogy be kell mászni egy üregben, de elég stílusos, illik a borzhoz. Csak hát nem mindegy, hogy egy tizenegy éves mászik, vagy mondjuk egy tizenhét. Lát néhány idősebb Hugrást, aki morcosan közlekednek át az üregen, de meglepetésére a legtöbben élvezik ezt. ~Persze, Hugrabugosok. Ők elég… furcsák. De sokszor viccesek, így maradhatnak.~ mosolyodik el saját gondolatain a kosaras. Armiella bájos fejecskéje még mindig nem bukkan fel, pedig írt neki egy sürgető levelet, a kosáredzésről kapcsolatban és arról, hogy beszéljenek. Persze ez csak ürügy volt, igazából csak társaságra vágyott Joshua, pedig beletemetkezett valami kísérletébe. Általában ez Karrt is feldobja, de ma kissé fáradt és inkább egy kis beszélgetésre vágyik. Kifújja a levegőt, úgy dől neki az ódon köveknek, felülről pedig Hugrabug Helga figyeli a fejét rázva egy portréról. Karrnak kezd fogyni a türelme, de mégiscsak Elláról van szó, így ad neki még egy pár percet, el is bóbiskol egy pillanatra. Egy újabb lány érkezik, méghozzá egy egész szép vörös hajú leányzó. ~Ó, de kis aranyos…~ a fiú gondolatai elárulják őt és mosolyogva követi a lányt, aki a sarkon visszafordulva még rá is kacsint. Karr már utána menne, de sajnos meg van kötve a keze, nem akarja itt hagyni Ellát, mert tuti most jön. A lányok értenek az időzítéshez, ha kellemetlen helyzetbe kell hozni a férfiembert. Újabb sóhaj hagyja el ajkait, ahogy visszafordul a Hugrabugos bejárat felé.
- Na, még egy perced van drágaság, aztán Kareem bácsi elhagyja az odútokat. – suttogja maga elé és ellöki a testét a faltól. Le is telik az egy perc és már szedné is a lábait vissza a Hollós toronyba, mikor valaki megkocogtatja a vállát. ~Remélem nem egy Mardekáros, aki épp kiszúrt, mert olyan kedve van.~ pánikol be egy pillanatra, de aztán szép lassan megfordul. A rőt hajú lány az, aki az előbb a kacsintásával és mosolyával ajándékozta meg Karrt. A fiú megköszörüli a torkát és a mosolyra húzódó ajkaival beszélni kezd.
- Szia! Találkoztunk már? Nem vagy ismerős nekem. – sajnálkozó arcot vág Kareem, de gyorsan figyelmezteti magát, hogy miért is jött. Még csak az kéne, hogy Ella félreértsen valamit, vagy épp Lucinda másszon elő az alagútból.
- Armiella Smith-re várok, nem tudod, hogy bent van-e? Nem mintha nem örülnék csinosságodnak, csak fontos megbeszélni valóm lenne vele. – tudja Karr, hogy ezzel vége is az ismerkedésnek, mert minden lány arra gondol, hogy a metamágus és közte biztosan van valami. Csak másodpercek kérdése, és itt hagyja őt a vörös, de meglepetésére a másik méregetni kezdi, huncut mosollyal a szája szegletében. ~Vajon miért nem megy el? A Hugrabugosok nagyon furák. A legtöbben biztosan félreértenék az előzőket. Ráadásul most kivételesen tényleg jobb lenne, ha itt hagyna, Armiella tuti, hogy itt van valahol és figyel.~ gondolatai kivetítéseként gyorsan az odú felé is pillant, de szerencséjére senki se jön ki onnan, egyedül vannak. Valami nagyon ismerős a lányban, de Kareem nem jön rá, hogy mi. Talán egy illat, a hamis mosoly, vagy egy mozdulat? A fiú nem tudja, a lány meg még nem szólal meg. Kicsit kezdi kényelmetlenül érezni magát, az ujjai dobolni kezdenek a lábain és rimánkodik Merlinre, hogy ha esetleg Ella a közelben is van, ~Lucy semmiképpen sem legyen erre!~
Megjegyzés: Hagytam neked egy kis teret. xD ;;

[Kinek:]

Kinek: Kareem Whittman;; Szószám: 458;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;

Valami fontos dolog miatt akart beszélni velem ma Karr. Reméltem, hogy nem akarja lemondani a kosáredzést teremhiány miatt. Mert már nagyon készülünk rá Lucyval. Szegényem teljesen beleélte már magát, hogy mehet. Raádásul végül sikerült ráimádkoznom azt a mugli sportfelsőt is, ami kiemeli nőies alakját. Kár lett volna, ha elmarad az edzés és nem sikerül elámítania a fiúkat. Amikor kidugtam a fejemet a klubhelyiségből és kimásztam az alagúton át a folyosóra egyből megpillantottam a kékes-feketés ruhában a falat támasztó hollóhátas fiút. Az ősöm fejét csóválva figyel minket egy portréról, mire pajkos mosoly gyúl arcomon. ~Miért ne tréfálhatnám meg?~ Teszem fel magamnak a kérdést, de momentán semmi ellenérv nem jut eszembe a dolog ellen.

Elindulok felé, majd mosolyogva teszek úgy, minthogyha nem is miatta érkeztem volna. Ám a sarkon visszafordulva még rákacsintok, kihívóan és játékosan. Remélem, hogy leveszi a dolgot és követni fog. Még hallom, hogy motyog valamit maga elé, majd néhány perc elteltével már elindul visszafelé a Hollóhát tornyába. Nem ugratom tovább, odamegyek hozzá és megkocogtatom a vállát. Azt hittem ilyen közelségből már felismer, de csalódnom kellett. ~Igaz, hogy más a hajam és a szemem színe, de azért igazán felismerhetett volna.~ Úgy gondoltam ezek után némi büntetést érdemel. Így mosolyogva és türelmesen hallgattam a magyarázatát. Rosszallóan szaladt fel a szemöldököm, amikor közli, hogy nem vagyok ismerős neki.

Huncut mosollyal méregetni kezdem, had érezze magát zavarban. Végül aztán megenyhülök és megszólalva leleplezem magam előtte.
- Nem, már nem vagyok odabent. Vagy szerinted ennyire nem áll nekem jól a vörös Kareem? Szerintem jól megy a zöld szememhez. - Vigyorgok rá, majd egy pillanat erejére ismét szőke és kékeszöld szeművé válok. Aztán ismét visszaöltöm a mai napi színeimet, miközben várom a reakcióját. Somolyogva nézem, ahogy remélhetőleg megdöbbentem és már várom, hogy eltátsa a száját is. Legalábbis többnyire efféle reakciókat szoktam hasonló esetben kapni másoktól. – Egyébként miért akartál velem beszélni? Ugye nem akarod lemondani az edzést? Lucy már nagyon várja. - Terelem másfelé a beszélgetés fonalát.

Remélhetőleg az, hogy a barátnőmet felemlegetem pozitív választ fog eredményezni és a hollóhátas fiú meggondolja magát. Már, ha egyáltalán ezért hívott ide és nem valami más okból kifolyólag. Mondjuk, én el sem tudom képzelni, hogy mégis mi másról akarhatna beszélni a kosárlabdáról. Most már azt is eltudtam képzelni, hogy nem is a kosárról, sokkal inkább Lucyról van itt szó. Kareem elég félénk fiúnak tűnik az eddigiek alapján ahhoz, hogy ne merjen nyíltan rákérdezni erre, ha tényleg érdekli. El nem tudtam képzelni, hogy vajon tőlem vagy Lucytól fél. Bár én látványosan kerültem mostanság, hiszen azért mégiscsak elcsattant csók köztünk és nem akartam, hogy esetleg többet kezdjen el képzelni a dolgokba, mint amilyenek valójában. És fenn állt a veszély, ha túl sokat lát, még a végén érezni is kezd irántam valamit. ~Vajon ezért hívott ide? Hogy megbeszéljük a történteket?~

Megjegyzés: Sorry, hogy ilyen rövid lett. ;;

[Kinek:]

Kinek: Armiella Smith;; Szószám: 604;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene:-;;

A vörös leányzó nem volt ismerős, bár mintha valamit megmozdított volna benne, valami emléket. Csak Karr nem tudott rájönni, hogy melyiket. Nemigen beszélgetett még rozsdahajú lányokkal, de elgondolkodtató volt mégis a dolog. Ráadásul a lány láthatólag visszafogta magát, mintha akarna mondani valamit. ~ Most nem érek rá, fontos személyt várok, sajnálom, drágám. ~ viccelődik magában. Karr megdöbben, amikor a vörös hajú lány felfedi kilétét. A bal kezével a fejéhez csap, mikor felismeri a lány vonásait, pláne mikor az megváltoztatja a haja és szemei színét.
- A francba! De csak, hogy tudd, így is dögös vagy! – von vállat Karr és fintorog a saját bénaságán. Persze a lányok csak egy hajviselettel meg tudják magukat változtatni, így azért annyira nem csalódott. Sőt még örül is, hogy az ismeretlen mégiscsak ismerős. Így legalább nem kell magyarázkodnia senki előtt. Armiella nagyon csinos lány, ráadásul tudja is magáról… tény, hogy nem használja ki, ami egy picit furcsa, de Kareem szemében ez csak pozitív tulajdonság. Persze Ella gyorsan rá is tér a témára, nagyon izgatottan kérdezi meg, hogy a Hollós miért hívatta. pedig ha tudná, hogy elég egyszerű az indok: látni akarta őt, na meg picit bízott abban is, hogy Lucy elkíséri. Sajnos biztos valami dolga akadhatott, mert csak a metamágus lány nézi őt várakozóan.
- Dehogy akarom! Sőt, azért jöttem, hogy megtudjam, hogy van-e még kedvetek, mert nem találkoztunk azóta, hogy Piton megjelent Roxmortsban. Képzeld, ilyeneket pletykálnak! – neveti el magát Karr és egy laza kacsintást ereszt meg a zöld szemekbe.
- Szóval, ugye eljön Lucy oda, igaz? Nem gondolta meg magát? Persze téged is legalább annyira várlak, mint őt, kivéve, ha nem partizánkodsz megint! – az arcán apró vörös folt jelzi, hogy elpirult az emlékre, de láthatólag inkább piszkálódásnak szánta, minthogy szerelmet vallana. A csók nagyon jó volt, még ha nem is volt az igazi, de Karr ajkait már régen érintették számára kedves szájdomborulatok. Az emlék csodás, de mondhatjuk, hogy a Hollós inkább a szőkéért van oda. Látsik is rajta, hiszen nagyobb elánnal beszél, ha szóba jön Lucinda, mint egyébként.
- Meg azért is jöttem, mert már rég láttalak és te régen ölelted meg a kedvenc Hollósod. Ami igencsak fájó nekem, mert nem is láttalak mostanában, pedig azt hittem többet fogunk találkozni azok után, hogy… szóval tudod. – utal a Roxmortsi kalandra Kareem kicsit dorgálóan. Tényleg azt hitte, hogy egy barátság kezdete alakult ki közöttük, de mintha azóta a lány kerülte volna. Persze lehet, hogy csak más hajjal volt és a kosaras akkor sem ismerte fel, de ezt még ő maga sem hiszi el. Azért mosolyog Ellára, hiszen nagyon kedveli, csak hiányzott neki.
- Amúgy ne vedd nagyon magadra, csak tényleg hiányoztatok és meg akartam még mondani, hogy a fiúk is nagyon várnak titeket! – mosolya szélesre tágul, ahogy eszébe jutnak a füttyögő srácok. Máris beindult a fantáziájuk, hogy majd hogyan környékezik meg őket, Karr pedig csak csendes mosollyal bólogatott nekik, rájuk hagyta a tervezgetést. Minden esetre nagyon örültek, de a Hollós elmondta nekik, hogyha elijesztik a két lányt kitekeri a nyakukat a bűnösöknek, meg próbálta éreztetni, hogy Lucindára különösképpen ügyeljenek, mert bajok lesznek. Egy páran megértették a célzást, mások kicsit furcsállották a heves érzelmeket, de nem vették magukra, hiszen Armiella még mindig ott volt szabad prédának. Persze megnyugtatták a Hollóst, hogy vigyázni fognak és ha mégis lesz valami, majd a kosáredzésen kívül próbálják folytatni a dolgot, de erre már Karr csak legyinteni tudott. Fiatal srácokról van szó, akik hormontúltengésben leledzenek, nem ítélhette el őket. Ő megtette a magáét, de ha kell, majd élesben is beavatkozik. Ha Lucinda nem vonja el nagyon a figyelmét…
- De azért majd rajtuk tartom a szemeim, nehogy elkanászodjanak. – mondja nevetve az éppen vörösben pompázó Armiellának végszóként.

Megjegyzés: aztán nem ám nem megölelni xD ;;

[Kinek:]

Kinek: Kareem Whittman;; Szószám: 846;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;

- Kár azokért az agysejtekért! Egyébként kösz. Szóval jól áll a dögös vörös. Ezt megjegyzem. – Kacsintottam vigyorogva Kareemra, amikor bókolt. Szerettem a vöröset, tényleg jól állt. Megnyugodtam, amikor kiderült nem marad el az edzés. ~De így legalább nem kell más módszerekkel győzködnöm.~ Gondoltam megnyugodva. Ismét előkerül a mi kis saját magánviccünk, a Roxmorts-i Pitonjelenés. – Tényleg, mit nem mondasz?! – Kérdeztem tetetett ámulással, majd kitört belőlem a röhögés. Már meg sem lepődöm, hogy Lucy a téma ismét. Nem mintha neheztelnék rá ezért, de nem szeretem a bagoly szerepét játszani. Mosolyogva biztosítottam, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. ~Remélhetőleg.~
- Mondom, már alig várja a játékot. - Majd elpirulok a feltételezésétől. Nem szokásom csókolózni senkivel, még csak a nekem tetsző fiúkkal sem tudok igazán mit kezdeni. ~Erre tökéletes példa Leo, de talán ezt most inkább hagyjuk is.~

Sikerült zavarba hoznia. Erre igazán nem tudom, mit mondjak.
- Te vagy a második fiú, akit megcsókoltam. És hidd el, nem mostanában tervezem behozni a lemaradásomat a többi lánnyal szemben. - Mondom, amikor végre sikerül megtalálni a hangomat. Az a csók kellemes emlék a számomra, mégsem érzek egyebet az előttem lévő fiú iránt barátságnál. Épp ezért zavaró a dolog. Nem tudok vele mit kezdeni. Ugyanakkor bántam volna, ha nem teszem meg. És nem szeretem megbánni a döntéseimet. Láthatólag a hollóhátas fiú húzni próbálja a fejemet, mire felszalad a szemöldököm. ~Meglehetősen bátor egy hollós. Ezt azért jó tudni.~ Figyelem, de hamarosan azért csak kiböki, hogy én is hiányoztam neki. ~Hű, ezek szerint marandó és mély benyomást sikerült tennem rá.~ Ez azért büszkeséggel tölt el. ~Valaki legalább tényleg kedvel.~ És ettől a gondolat melegséggel töltött el.

Lucyn kívül csak haverjaim vannak, érdekbarátok, háztársak, iskolatársak. Valahogy sosem tudtam tartós barátságot kialakítani másokkal. Persze, könnyedén barátkozom, hiszen nyitott vagyok az újdonságokra és az új ismeretségek mindenképpen ilyesfélék. De ha valaki már nem kíváncsi, mert lankad az irántam való érdeklődése, én nem megyek utána. ~Miért erőltessem, ha nem akar valójában a társaságomban lenni?!~ Azonban Karr esete kissé másmilyen. Most én voltam az, aki kerülte a másikat. Persze, csak a saját érdekében… meg Lucyéban és az enyémben. Elvégre nem lett volna jó, ha sok időt töltünk együtt és esetleg belém habarodik. Mostanában úgy is túl sok fiú legyeskedik körülöttem. És ezt nem az álszerénység mondatja velem, tény és való, hogy amióta Lamartin korrepetálni kezdett megtöbbszöröződött a fiúk száma, akik észrevették, hogy egyáltalán a világon vagyok. Persze ismertek már korábban is látásból, de mint lányt észre sem vettek.

Csupán egy különc, csodabogár voltam a számukra, aki képes a hajszínével és a szemszínével trükközni vagy ebédnél szórakoztatni a társait azzal, hogy miközben lenyel egy falatot más és más állat alakját veszi fel az arca. Inkább haverként, osztálytársként láttak maguk mellett. Ez persze jó volt, hiszen szinte mindenkivel jóban vagyok kivétel nélkül… de ugyanakkor igen magányos is. És ez pedig nem jó. ~Én is szeretnék végre szeretni valakit, aki viszonozza az érzéseimet. Na persze nem azt az elvakultságot akarom ismét érezni, amit a Lamartin ügy kapcsán éreztem… de nekem is vannak vágyaim, mint bárki másnak. Én is társas, érző lény vagyok.~ Zavartan tétováztam. Szívesen megöleltem volna, de nem voltam benne egyáltalán biztos, hogy ez jó ötlet. Bár úgy tűnt, hogy ő is hasonlóan vélekedik, mint én, csak kibukott belőlem a kérdés.
- Szerinted ez jó ötlet? Mármint, hogy nem fogsz tőle… tudod. – Érdeklődtem szemforgatva.

- Én csak… én… szóval Lucy miatt nem akartam, hogy esetleg ne őt válaszd. Különben én is szívesen lógnék többet veled, ha nem lesz belőle baj. – Nyögtem ki nagy nehezen. – Tudod, a barátnő fiúja tabu. – Magyaráztam, majd elpirultam. Hiszen még nem a fiúja Lucynak, nem járnak még. Reméltem, hogy a „kis” elszólásomat nem veszi észre. Különben fogok én kapni a fejemre Lucytól, ha megtudja, hogy kikotyogtam ezt is. Pedig tudok titkot tartani és pletykás se vagyok. Csak most zavarba hozott és kicsúszott a számon. Amikor közli, hogy „a fiúk” is nagyon várnak minket, meglepődöm. ~Jó gondoltam, hogy nem egyedül kosarazik, de akkor is mi nagy cucc van abban, ha két lány is be akar állni játszani? Tisztán, mint az oviban.~ Gondoltam szemforgatva. Nem kicsit tűntek ezek a fiúk gyerekesnek, ha ennyire lelkesek. Bár az is lehet, hogy nem gyerekesek, inkább egészen mást forgatnak a fejükben. Kareem mondandója is ezt támasztotta alá.

- Az jól teszed, feltéve, ha szeretnéd, hogy ne csak egyetlen alkalomra jöjjünk. Te, ugye nem valami kanos fiúcsapat elé fogsz vetni, miközben Lucyval ismerkedtek? Csak mert tudjuk jól, hogy milyen hormontúltengésesek tudtok lenni, ti fiúk időnként. A Lamartinos pletykák hatására a nívóm az egekbe szökött. - Poénkodtam el a dolgot. De azért felmerült bennem, hogy talán mégsem olyan jó ötlet Lucyt beöltöztetni falatnyi sportruhába. Elvégre nem csak a fiúk fantáziája mocskos eléggé. S ha az övék csak fele olyan, mint néha a miénk… már akkor sem garantálható, hogy vissza tudják fogni magukat. Most pedig nem volt szükségem arra, hogy még több fiú kezdjen intenzíven udvarolni vagy verekedni értem. A múlt héten két hetedéves hugrás verekedett a klubhelyiségben… állítólag miattam. Égett is a fejem, mert csak osztálytársaim és köszönő viszonyban is alig állok velük. Csak hát… amióta „népszerű” lettem, mindenki felfedezte milyen különleges is lennék… barátnőnek.

Megjegyzés: Sorry, hogy elmaradt az ölelés, de Ella nem kockáztat. Kivéve, ha meggyőzöd. ;;

[Kinek:]

Kinek: Armiella Smith;; Szószám: 748;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene:-;;

A kedves mosolyok mindig elvarázsolják Karrt, főleg, hogyha egy közelebbi barát, mint most Armiella teszi ezt vele. Szeret örömet okozni másoknak – eddig ennek voltak azért legtöbbször kárvallottjai is – de egy szívéhez közelebbi embertől az elismerés még jobban esik. A lány nevetése finoman verődik vissza a falakról, Kareem pedig együtt nevet Ellával. Lucy említése akár egy potméter felcsavarása, szívdobogás gyorsulást idéz elé nála. Vigyorogva bólint, hogy már nagyon kíváncsiak rá. Látja a fura villanást Ella szemeiben és gyorsan védekezni is kezd kissé feltartott tenyerekkel.
- Jól van, csak izgulok. Azt talán még szabad? – kérdezi vigyorogva a másikat, amíg meg nem említi a csókot, amibe láthatóan Ella bele is pirul, ráadásul magyarázkodni kezd. Ez mindig feltételez valamit…
- Hú, dobogós vagyok egy ilyen csinos lánynál. – vidul föl Karr, egy picit szemtelenül, de azért nem túlságosan.
- Egyébként, meg akár bepótolhatod nyugodtan, ha nem én leszek az erre kiválasztott. – mondja egy finom vállrándítással továbbra is húzva a lányt. Igen, picit élvezi, hogy végre nm ő pirul állandóan, a másiknak is kell némi esélyt adni erre. Hallotta a pletykát a háztársról, Hatchkins-ről, de azt már túlzásnak érezné most. Talán majd egy másik alkalommal. Karr ötletére, miszerint kaphatna egy ölelést, Ella visszafogottan nyilatkozik. A fiú elgondolkodik a mondaton, ad némi igazat a lánynak, hiszen tényleg nem olyan szoros a kapcsolatuk, mint mondjuk Ella és Lucy barátsága. A feltételezésére viszont felvonja a szemöldökeit és egy „vicces, hogy még mindig ettől tartasz” mosolyt küld a lány változékony szembogarába.
- Tudom, de nem. Talán az ölelés tényleg túl korai, de ne félj, én nem fogok rád úgy gondolni. – nyomja meg az „úgy”-ot, hogy a lány megértse, hogy neki nem pálya a metamágus. Nem azért mert csúnya lenne, vagy bármije ne tetszene, hanem, mert Lucy bájos és tetszenek egymásnak, úgy néz ki. A csók egy pillanatig elbizonytalanította a kosaras fiút a múltkor, de már helyrerakta magában. Szép és kellemes emlék marad, ráadásul a dobogósok között van.
- Ha nem lenne Lucy, akkor azért elgondolkoznék… - viccelődik tovább, mert nem akarja, hogy a hetedéves Hugrás ezen vajúdjon tovább. Azonban, ha már így alakult, nem akar testi kontaktus nélkül maradni. Öklét vízszintesen felé nyújtja, mivel a mugli gyerekeknél látott már egy csomó ilyet köszönési formát, meg még kacifántosabbakat is.
- Akkor most legyen az, hogy csinálj úgy, mint én és érintsd meg, picit nyomd meg az öklömet a tiéddel. Mugli köszönés egyik formája.  – suttogja az utolsó mondatot és mosolyogva nézi a bájos lányt. Majdnem elolvad, mikor újra mentegetőzni kezd Armiella, nem hiszi el, hogy ilyen ragaszkodó lehet két lány egymáshoz.
- Nem is tudtam, hogy van választási lehetőségem. – élcelődik a lánnyal, miután leereszti az öklét, majd komolyabbra fordítja a szót és az arcvonásait.
- Szóval nyugodtan lóghatsz velem többet, ha Lucy nem bánja. Én nem fogom rád vetni magam – bár így utólag ez nem is rossz ötlet -, úgyhogy nem kell félned, barátként tekintek rád. – adja meg a választ a ki nem mondott kérdésre a Hollós. Még rá is kacsint a lány változékony íriszére - így jelezve, hogy lezártnak tekinti a témát -, akár egy mondat végét jelentő írásjel egyikére. Armiellából előtör a kosáredzésekre vonatkozó aggodalom, így Karrnak muszáj újra megnyugtatni Ella lelkét, hogy nem lesz semmi baj.
- Hát, hogy kanos fiúcsapat? Ilyen idősen? Ötöd-, hatod- és hetedévesek, te komolyan gondolod, hogy két szép lány hidegen hagyja majd őket? Már beszéltem velük erről egyébként, és lehűtöttem a kedélyeket, amennyire tőlem telt. Figyelni fogok rátok, és ha valaki túllépi az általam elképzelteket, akkor kidobálom az edzésről, vagy még kap néhány átkot is. Persze némi pozitív kritikára nyugodtan számíthattok, de remélem ez még nem gond. Viszont arra számíthatsz, hogy érdeklődni fognak edzésen kívül…  ez elkerülhetetlen. Apropó… a lányok sem báránylelkűek ám, szóval nem kell általánosítani. – dorgálja meg kedvesen Ellát, egyáltalán nem bántó szándékkal, csak a tényeket közli. Legalábbis az ő szemszögéből, csak elég arra gondolnia, hogy mi történt a Seprűben és máris megnyugtatja magát, hogy igaza van. Meg lát és hall néha elég sok furcsaságot, mint például, mikor Ron Weasley-re rávette magát az a szőke kiscsaj, állítólag az egész Griffendél szeme láttára.
- Szóval nem kell félnetek, Kareem bácsi kézben tartja a gyeplőt. – húzza ki magát viccesen. Tényleg oda fog figyelni és szétcsap a renitensek közül. Tudja, hogy van rá reális esély, hogy kevesebben lesznek emiatt, de nem érdekli. Az ott kosáredzés, nem pedig randizóna. Amúgy is ő elég udvarias, és nem szereti a túlságos nyálcsorgatást, vagy azt, hogy túljátsszák magukat az érintettek. Mindennek meg van az ideje és ki tudja, lehet, hogy Ella megtalálja magának ott azt, akit keres.

Megjegyzés: Nem lett ölelés ;;