Északi bejárat

[Kinek:]

Kinek: Kareem Whittman;; Szószám: 677;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;

Szerencsére Kareem jól fogadta a dolgot. Végre kimondja azt, amit reméltem, hogy történetesen, ha nem teszek irányába semmilyen lépést, nem lesz gond. Legalábbis a mondandója és a hamiskás mosolya ezt sugallja. Amikor még meg is nyomja a kellő helyen a megfelelő szócskát, megnyugodva ugrom a nyakába.
- Akkor megnyugodtam. – Suttogom a fülébe, miközben boldogan ölelem magamhoz Karrt. A viccelődése után azért eleresztem, majd beleboxolok a vállába. – Karr, ne hülyéskedj! – Feddem meg vigyorogva. Egy csöppet sem haragszom, hogy így érez. Amikor ökölbe szorított kezét vízszintesen felém nyújtja, felszaladt szemöldökkel nézem mit is művel. ~Nem értem, mit akarhat?~

Aztán megkapom a választ, mire vigyorogva teszek eleget a kérésének. Amikor arról beszél, hogy akár kettőnk közül választhatott volna is és ez fel sem merült benne elpirulok. Kedvelem az előttem álló hollóhátas fiút, talán ha Leo és Lucy nem lenne a képben… Erre megint nem tudok mit mondani, inkább hallgatom, ahogy beszél. Arcom felvidul ismét, amikor azt mondja, barátjának tekint. Jól esik, nem is kicsit. Először nem tudom, hogy mit mondjak a kosaras megjegyzésére. Egyrészről jól esik, hogy szépnek talál minket; másrészről viszont nem vagyok benne biztos, hogy ezt az érdeklődést megfelelően tudom kezelni. ~Főleg a Lamartinos eset után.~ Persze próbálom egy vállrándítással elintézni a dolgot.
- Ha te mondod. -
~Csak legyen is úgy.~ Teszem hozzá még gondolatban.

- És? Mit terveztél mára Kareem? Vagy csak sétáljuk? - Érdeklődtem tőle. Szép idő volt, bár a januári hideget azért a Roxfort falain belül is lehetett érezni. Rajtam is egy vastag, térdharisnya volt a szoknyám alatt és egy kötött pulcsi. Ami bár rémesen tud szúrni, de ilyenkor jól jön a hidegben. Persze sárga és fekete mintája volt, a családunk címere díszelgett raja, ami egyben a házam címere is. A hatalmas borz vidám alakja jól kivehető volt rajta, ám a Hugrabug felirat nem volt rajta. A helyét a keresztnevem foglalta el. A családunkban mindenkinek névre szóló pulcsija van és minden évben az apai nagymamám köt egyet nekem. Általában nagyobbat szoktam kérni, mint amekkora vagyok. Ez igen praktikus, ugyanis néhány mosás után ezek a kötött ruhák összemennek.

Aztán eszembe jutott egy nagyon jó hely. Lucyval sokat járunk oda. A Hangulatok terme. Igazán érdekes hely. Milliónyi arca van, ebben nagyon is hasonlít rám. Ugyanis a berendezések és a szoba színe a bent tartózkodó illetők hangulatának függvényében fog változni. ~Ideális hely randira.~ Gondolom, majd megosztom a dolgot Kareemmal is.
- Mit szólnál, ha mutatnék egy szuper helyet? Ideális randihoz. – Mondom pajkos mosollyal ajkaimon. Remélem, hogy veszi a lapot és elérti, amire célozni akarok. ~Kíváncsian várom, hogy Lucy mit fog szólni ahhoz, ha elhívja végre randizni. Remélem, hogy összejönnek, annyira összeillenek.~ Gondolom, de mielőtt még az igazán különleges terem felé venném az irányt, megvárom a fiú válaszát.

Elvégre az is lehet, hogy Kareemnak van egy ennél sokkal jobb ötlete mára én meg nem hagyom szóhoz jutni szegényt. Egy pillanatra elszégyelltem magam, hogy ennyire nem vettem figyelembe azt, amit ő akar. Csak, hát olyan lelkes lettem az ötletemtől. Egészen feldobódtam. És hát hajlamos vagyok a saját fejem után menni ilyenkor és nekiállni az ötleteim megvalósításának. Csakhogy most szükségem volt ehhez a barátomhoz. ~Tényleg ezt gondoltam?!~ Jól esett a tudat, hogy van még egy barátom Lucyn kívül. Merthogy a hollóhátas fiút nem tekintettem havernak vagy valami laza barátnak ez egyértelmű volt. Inkább úgy éreztem, hogy ez valami olyasmi, mint Lucyval… csak Kareem fiú. Sosem voltam jó a fiúkkal való kapcsolat kialakításában, még az is lehet, hogy rosszul gondolom.

Általában túlságosan zavarba tudok jönni a fiúk társaságától, a kéretlen bókoktól; amik bár jól esnek, mégis többnyire zavaróak számomra. Kevésszer vagyok olyan magabiztos, hogy örülni tudjak neki. De végül is minek aggódjam ezen? A jövő majd eldönti, hogy mennyire tartós is ez a dolog. Elvégre simán rám unhat, mint a többi barátkozni vágyó egyén korábban. Minden esetre most igyekeztem kiélvezni, hogy van egy új barátom – aki ráadásul más házból való és valljuk be erre eddig sosem gondoltam – akivel most kellemesen tölthetem el a szabad délutánomat. A hideg miatt az udvarra úgy sem mennék, kivéve, ha lehetne hógolyózni. De hó sincsen, csupán a fagyos birtok. Abban meg nincsen semmi érdekes, legalábbis számomra.

Megjegyzés: Most megkaptad azt az ölelést. ;;

[Kinek:]

Kinek: Armiella Smith;; Szószám: 688;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene:-;;

Karr nagyon megkedvelte a lányt. Főleg azért, mert némileg rokonlelket érez magában, ráadásul sosem látszik rajta, hogy csak azért nevetne a viccein, mert akar valamit, vagy csak, hogy a kosaras fiú ne érezze magát rosszul. Abban is reménykedik Kareem, hogy ha mégis lesz valami konfliktus közöttük – a nélkül ugyanis elképzelhetetlen az élet – őszintén meg tudják beszélni, és akkor valójában barátok lehetnek majd. Tudja a fiú, hogy ez még elég kevés idő ehhez, hogy kialakuljon egy mélyebb kapcsolat, ami a bizalmon és az egymáshoz alkalmazkodásból jöhet létre. Persze csak egy bizonyos pontig, Karr nem érzi úgy, hogy több lehetne belőle, hiszen amíg el nem dől, hogy az éppen vörös hajú lány szíve merre is szeretne húzni, ilyen gondolatok fel sem merülnek benne. Ráadásul ha Lucy mégiscsak komoly dolog lesz, nem is szeretne ezzel foglalkozni, inkább majd segít neki, hogy megszerezze szíve választottját. A lányokénál egyszerűbb módszereket is tud. Erre a gondolatra elvigyorodik magában. Ekkor megöleli Armiella és boldogan fogadja a lány ilyen irányú kitörését, még akkor is, ha ezt ő provokálta ki a másikból. Ő is visszaölel, pár másodpercig nem elereszti a vöröst, majd kissé belepirulva a nagy örömbe végül is szétválnak.
- Áú, ne verekedj! – nyög fel viccelődve, mikor a vállába öklöz a lány. Kicsit rá is játszva, még fájdalmas fintorral az arcán simogatja ki az ellenkező kezével a találat helyét. ~ Ez már olyan megnyilvánulás volt, amit szerettem volna, ha valaha elérek egy lánynál. Nem tudom mi késztette Armit, hogy velem barátkozzon, de hálás vagyok neki, bárki, vagy bármi is legyen az. ~ Gondolatai elárulják Kareemot, hiszen ha akarna, se tudna nem elmosolyodni újra és újra. A transzformálódásra képes hölgy, állandóan ezt hozza ki belőle, lassan nem tudja alapállapotra állítani az ajkait, mindig széles vigyor jelenik meg rajta. A lány elfogadja az ököltalálkozót, így Karr elégedett. ~ Így kell rávenni a csajokat mindenféle marhaságra. Kis lépésekkel… ~ vigyorog, de nem meri kimondani. Nem fél ugyan attól, hogy Ella megbántódna, de neki sem kell minden kósza gondolatát tudnia. A kosarasokra adott intermezzója után láthatólag elfogadja a vörös hajú az érveit, legalábbis beletörődik.
- Hogy mit terveztem? Hát… ö… veled találkozni, mert régen láttalak. Nagyon nem terveztem, hogy hogyan, vagy utána mit csináljunk. Végül is nem is annyira baj, hogy nem jött Lucinda, mert akkor zavarna téged, hogy mi… csak egymást nézzük órákon át… jobb esetben. – neveti el magát hangosan, mire egy-két diák oda is fordul, majd legyintenek és tovább haladnak. némelyikük azonban féltékenyen méregeti őt, ki tudja mit gondolnak az okos kis fejecskéjükben.
- De népszerű valaki… Nem lesz gondod a fiúkkal, talán tarthatnál fogadóórát, vagy versenyeket. – ugratja a másikat. Nem tagadja, hogy élvezi a helyzetet, nem is tudná. Csak áll egyik lábáról a másikra, sőt még bele is simít a lány hajába, hogy a helyzet még cikisebb legyen. Armiella közben előrukkol egy ötlettel, amit Kareem nagy kedvel fogad el.
- Randihoz? Kíváncsi vagyok. Ha nem a nyugiszoba az, ahol már voltam egyszer. Az is egy ilyen hely. De kíváncsivá tettél, érdekel a dolog. Menjünk. – karol bele a lányba, hogy az irigységet még jobban fokozza a többi fiúban. ~ Szóval „ideális hely randira”. Most írhatom vissza a szótáramba ezt a szót is… Nagyon trükkös kis kerítőnő ez az Ella, remélem, azért ha egyszer úgy lesz, szobát nem ő akar foglalni nekünk. ~ somolyog magában és a vörösre pillant. Jól érzi magát és kíváncsisággal teli a tekintete, ahogy végigmennek a folyosókon. A szél néhol utat talál magának, beférkőzik a kastélyba és a fiú megrázkódik a hirtelen jött hidegtől. Karr újra a mellette lévőre pillant, és nem tud szabadulni a gondolattól, ami eddig csak hébe-hóba fogalmazódott meg benne. A két lány között olyan szoros barátság van, ami szinte elképzelhetetlen. Általában a fiúknál vannak ilyen messzemenő barátságok, a hölgyeknél kevésbé. Viszont Armi mindig emlékezteti Lucyra, egy pillanatra sem engedi, hogy ne a barátnőre gondoljon a kosaras. Ami nem feltétlenül baj, hiszen a szőke lány, nagyon kedves teremtés és ráadásul nagyon csinos is. Álmodozásából egy ajtó szakítja ki, amikor megállnak előtte.
- Megérkeztünk? – teszi fel a költői kérdést a fiú és elengedi a lányt, ha eddig nem váltak volna szét korábban. Előreengedi a másikat és nézi a vörös hajat, ahogy eltűnik az ajtónyílásban.

Megjegyzés: Ugye mi jó barátok vagyunk? xD ;;

[Kinek:]

Kinek: Kareem Whittman;; Szószám: 855;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;

Meglep az, hogy ennyire őszintén beszél Lucyról. ~Na nem, mintha bánnám. Hiszen majd mindenről szépen beszámolok neki úgy is, de azért jó tudni, hogy Kareem nem az a magába zárkózós fajta.~ Gondolom mosolyogva. Egyszerűen a fiú jókedve rám is rám ragad, mintha valami fertőzés lenne.
- Engem nem zavarna. - Biztosítottam mosolyogva. - Szerintem szép pár lennétek. - Mondtam célirányosan utalva arra, hogy összejöhetnének. Persze jó néhány kíváncsi és rosszindulatú tekintettel találkozom út közben. Lassan már annyi pletyka fog keringeni rólam, hogy győzöm számon tartani őket. Más se hiányzik, minthogy Kareem-mal is összehozzanak a fecsegők.

Savanyúan mosolyodom el, amikor a kéretlenül jött népszerűségemmel poénkodik. Szerintem ugyanis nem vicces a dolog, koránt sem az. Nem tudom, hogy mit csinálna a helyemben. Ha a lányok hirtelen üldözni kezdenék a szerelmükkel. Amikor viszont a hajamon simít végig, lefagyok. Ismét egy olyan momentum, amit nem tudok megfelelően kezelni. Egyrészről jól esik a gesztus, másrészről ezt valaki egészen másvalakinek kellene csinálnia és nem a frissen szerzett barátomnak. ~Blackwood ezt még meg fogod keserülni!~ Fogadkozom, mert érzem, a testem ismét reagál a számára kellemes ingerre. A lábaim elgyengülnek, s ha nem dőlök a falnak vagy kapaszkodom meg a hollóhátas fiúba, mentem összecsuklanak alattam. Ráadásul a helyzet fokozásaként még el is pirulok.

Lassan azért összeszedem magam és hátrálok egy lépést tőle.
- Karr… ezt… ezt… abba… kell, hogy…. hagyd, de… sürgősen. - Lehelem, erőtlen és kérlelő hangon. Épp a vágyamat kelti ezzel lassan életre, ami nem túl jó ötlet. ~Lassan már minden ellenkező neműre így reagálok?!~ Nyögök fel letörten. ~Csak érjek vissza a sétából, felkeresem Minticz professzort!~ Fogadkozom, hogy megbeszélem a dolgot a házvezetőmmel. Ha korábban is az irodájában találtam volna, már rég előhozakodtam volna ezzel az egésszel. A gondolataimat sikerül végre kordába tartanom és nem arról ábrándoznom, hogy ismét megérinti testemet a másik. Úgy tűnik, az ötletem kellő sikert arat a másiknál és ennek tényleg örülök.

- Igen, randihoz. És nem a Nyugiszoba. Hallottál már a hangulatok terméről? - Kíváncsiskodtam, miközben az említett helyiség felé vettem az irányt. Éreztem, hogy belém karol és hál’ Merlinnek ez egyszer semmit sem váltott ki belőlem a dolog. Lassan haladunk a folyosón és épp az ajtónál pillantom meg azt a személyt, akit most épp a hátam közepére sem kívánok. A Blackwood ikrek közelednek személyesen. Az idősebbik iker, Lexus volt olyan merész és szerelmi bájitalt itatott velem. És ennek a mai napig szenvedem a következményeit, ugyanis elcseszte a dolgot és a főzet nem megfelelően hatott. ~Vagy csak az én sajátos mágiám miatt volt az egész.~ Mindegy is, a végeredmény ugyanaz: teljesen megbolondult hormonháztartás.

Tudtam, hogy ezt most meg fogom bánni utólag, de jobb egyszerűen nem jutott eszembe. Kareem kérdésére nem válaszolok, helyette az ajtófélfának döntöm háttal a meglepett fiút. Egészen közel hajolok hozzá, így hajam rejtekében nem látszik az arcom.
- Utólag megmagyarázom, ígérem. Ne haragudj. - Suttogom, majd ajkaimat az övére tapasztom. Időközben a két fiú is odaér hozzánk, s már hallom is Lex köhintését. De nem foglalkozom velük, továbbra is Kareemra próbálok koncentrálni. Oda sem nézek rájuk. Hallom, hogy a testvére faggatja, hogy miért nem mennek már. Az a hang, amely teljesen megegyezik Lexus hangjával szinte bántja a fülemet. Mintha kaparná belülről a koponyámat is, hallani sem bírom jelenleg.

Ez ösztönöz arra, hogy még erősebben és hevesebben próbáljak belefeledkezni abba, amit jelenleg csinálok. A vérem persze már forr, de az a fránya hang szinte ismét belém issza magát, képtelen vagyok elűzni magamtól, hiába is próbálkozom. Megadó sóhajjal válnak el ajkaim a hollóhátas ajkaitól és zihálva veszem a levegőt. Ám végül nincs mit tenni, kénytelen vagyok oda fordulni az ikrekhez. Mintha két tojást látnék. Egyetlen halvány, szinte alig látható anyajegy különbözteti meg őket egymástól csupán. Először persze fel sem tűnik, de ahogy némán méregetem őket, idővel felfedezem Orionon az eltérést.
- Igen? Mit akarsz Blackwood? - Kérdezem kimérten. - Nem látod, hogy zavarsz? - Döfök még egy utolsót.

- Azt látom Smith. Egy mocskos sárvérűvel leállni. Ez azért kissé éles váltás Lamartin után, nem gondolod? - Kérdezi immáron undorodva. Nem nekem, sokkal inkább a hollóhátas fiúnak szólt ez a dolog. Mégis engem dühített fel úgy, hogy Kareem elé álltam, hogy megvédjem. Az amúgy is felspanolt állapotomban nem volt talán a legszerencsésebb dolog belénk kötnie.
- Whittman ezerszer többet érő varázsló, mint amilyen te valaha is leszel. Mondhatsz rá kígyót-békát, de akkor is egy rongy ember maradsz Blackwood. Most pedig takarodj vissza a kígyófészketekbe vagy ahol mostanában gyülekeztek, különben nem állok jót magamért. - Szórtak immáron villámot ébenfekete íriszeim. Világos bőrömön ismét végigfutott kékes erekként a mágia, mely lassan kitörni készült.

Hajam vérvörösben pompázott immár, szemem koromfeketévé vált. A pálcám már nem tudom, hogyan is került a kezembe, de idegesen szorongattam nyirkossá vált tenyeremben. Minden esetre Blackwood ezek után szerencsére jobbnak látta végül feladni ezt a harcot. ~Mert nálam ugyan nem rúg labdába ezek után, az hót ziher. Ahhoz sokáig kellene kepesztenie.~ Gondoltam dühösen.
- Majd küldj baglyot Smith, ha végre megjött az eszed és rájöttél, hogy én vagyok a neked való. - Szólt szárazon, majd faképnél hagyott minket. Én pedig úgy éreztem, menten felrobbanok a dühtől. Csak álltam ott, félelmetes kinézettel és farkasszemet néztem a folyosó falával, ahol még korábban a mardekárosok álltak. Testemen lassú remegés lett úrrá, végül eleredtek a könnyeim is.

Megjegyzés: Éjjel írtam, szóval sorry, ha nagyon elszaladt velem a paci. De ismersz, ilyenkor jönnek a legbetegebb és legjobb ötleteim. ;;

[Kinek:]

Kinek: Armiella Smith;; Szószám: 949;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene:-;;
Armiella áldását adja Lucindára és rám, mintha tőle is függne az egész. Valószínűleg ez így is van, hiszen ő a kerítőnő, mi meg „csak” az „áldozatok” vagyunk. Karr nem veszi rossz néven ezt, egyébként sem tudná, mivel megkedvelte az átváltozó művészt, amióta Roxmortsban Pitonizáltatta magát. Egymásra mosolygásuk lassan félreérthetővé válik a nagy jövés-menésben, ami mellettük zajlik. Így Kareem visszafogja magát és mosolyát, majd hátranyúl a bal kezével, kicsit masszírozni kezdi a saját hátát.
- Nagyon hálás vagyok, hogy megengeded. Jó tudni, hogy a támogatók pártját erősíted, különben nagy bajban lennék. Lucindának mondtad már? Akkor biztos belehúz majd. – cinkos mosolya újra előjön, mert nem bírja ki vigyorgás nélkül, ez már bizonyított tény. Persze sokaknak ezért idiótának tűnhet, de legalább ő nincs belesavanyodva a roxforti megpróbáltatásokba. Agyhúzás közben megsimítom a haját, amire felettébb különösen reagál. Elpirul és mintha elgyengülne. Így Karr rögtön elkapja a kezét és a derekát, szokta érzi a remegő lábait.
- Valami baj van? – de mire megkérdezi, már jön is a furcsa kérés. Hátrébb lép egy picit, elengedi a másikat, aki úgy néz ki, hogy állva tud maradni. Összevont szemöldökkel méregeti a másikat, szemeiben a kíváncsiság szikrája tűnik fel újra és újra.
- Oké, nem akartam neked rosszat… ennyire. Vagyis semennyire csak egy picit piszkálni… nem tudtam, hogy ennyire rosszul esik neked. Majd legközelebb vigyázok… - kér elnézést a Hollós. Azt hiszi, hogy rosszul esett az érintése a másiknak, vagy volt valami mostanában, ami miatt egy fiú közvetlenebb megnyilvánulása ilyen negatív dolgot vált ki Armiellából. Szerencsére a dolog elég gyorsan elmúlik, így Karr megnyugszik, de később még biztos vissza fog térni rá, ha már úgy látja Ella nem viszolyog többé. A Hangulatok terme név szakítja ki elmélkedéséből, amiről még sosem hallott. ~ Mostanában teli van a Roxfort meglepetésekkel. Egy csomó helyen nem jártam, pedig hét évig itt rontottam a levegőt. Kezd meginogni a hitem magamban, hogy mennyire jó megfigyelő vagyok. Vagy csak simán szívat a kastély. ~ von vállat magában. El is indulnak az említett terem felé, Karr pedig az utat figyeli, mert nagyon kíváncsi, hogy pontosan hol található. Ruháját elsimítja közben és a lányt enyhén előreengedve lépdel a másik mellett. Aztán meggondolja magát és belekarol, mégiscsak jobb így. Viszont most figyel arra, nehogy az előbbi eset megismétlődjön és Armiella újra rosszul legyen. ~ Bár a pír, ami az arcára került érdekes egy rosszullét lehet, még nem találkoztam ilyennel. ~ gondolja, de szerencséjére nem lesz baja a lánynak. Azonban nem sokáig örülhet, hogy nincs hatása a karolásnak, mert Armi egyszer csak a falhoz dönti és egészen közel hajol. Le sem tudja tagadni, hogy hirtelen megijed. Megijed attól, hogy mire készül a lány, szemeibe szinte őrület csillog. ~ Már megint mi a jó francot csináltam? Esküszöm elkerülöm és tartok mindig két méter távolságot, ha ennyire őrült. ~ gondolja kétségbeesetten. Aztán Armiella elkezdi magyarázni a tettét és megkéri, hogy ne legyen köztük harag. ~ Azért, mert a falhoz döntöttél? Nem értelek! ~ esdekel magában, hogy villanjon be a merlini szikra az elméjében. Semmi nem jut eszébe, hiába pörgeti vissza az eddig történteket, így hát lemondóan válaszol.
- Persze, semmi go… - a szó utolsó két betűje csak azért nem hagyja el ajkait, mert Armiella a sajátjaival tapassza be az éppen beszélni kívánó száját. Az őrült csók, őrült hormonokat indít be a kosarasban, teste felhevül, a szíve százhúszig nagyjából egy másodperc ötven alatt ér fel, akár egy túlbűvölt motorú versenyautóé. Újabb szédületes élményt él át, amit nem is olyan régen a Három Seprűben. Viszont nem tudja az érzéseit hova tenni. Armiella Smith versenyre kell benne Lucinda Farrow ellenében. Szabályosan egyszerre érzi magát túlságos jól és túlságosan rosszul. Ráadásul Ella egyre jobban bemelegszik a csókáradatba, amit Karr néha viszonoz is. Próbálja magát türtőztetni, de nem mindig sikerül. Ilyenkor mindig a másik szőke lány rosszalló tekintetére gondol, ami segít neki… csak nem mindig tud rá gondolni. Aztán egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva véget ér az egész, ajkaik halk sóhaja kíséretében, valamint izzó vörösre váltott arcszínével együtt távoznak egymástól. Megzavarodva néz a lányra, amint eltávolodik tőle. De rögtön kiderül, hogy miért is volt ez. Két Mardekáros fiú néz minket mérgesen. Armiella ráadásul még be is szól nekik, ami csak még jobban zavarja Kareemot. Nagyon nem okos dolog az, amit a lány csinál, de nem tud megszólalni sem. Ő még mindig az előző akció hatása alatt van. Amikor elkezdődik a szópárbaj, természetesen ő is megkapja a magáét Blacwoodéktól. Ekkor viszont kiül a dac az arcára és Armiella szavainak hű tükreként elmosolyodik. Egy szót nem szól, tudja, hogy ez csak még jobban fel fogja dühíteni a párost. Így nem hozza magát rossz helyzetbe, hiszen nem csinált semmit, ráadásul Ella úgy rendezte az egészet, hogy a lány szerezte meg magának a fiút. Ami jelen pillanatban igaz is volt. Kareem épp azon gondolkodott, hogy most mi a fészkes fenét mondjon Ellának, amikor a Blackwood ikrek távoztak. Látta, hogy Armiella kezében pálca van ~ ez mikor is került elő? ~, és a dacos tekintetét elöntötte a méreg egy pillanat alatt. Most felelősségre fogja vonni a lányt, mert ugyan tényleg jól érezte magát, de ez megint egy újabb csalás volt, ráadásul szégyentelenül kihasználta a bizalmát az éppen vörös hajú leányzó. Aztán mire Karr belekezdene, Armiella sírni kezd. Nagy sóhajtás után próbálkozik magához vonnia másikat és átölelni utána. Nagyon haragszik rá, de most nincs szíve előhozni a dolgot, ez fogja egyszer a vesztét okozni. Egyetlenegy dolgot kérdez csak.
- Mi volt ez? – a kérdésben belesűrűsödött a kíváncsisága, az értetlensége, a kérdőre vonása és mindaz, ami a néhány percben történt és az, amit szeretne megtudni minél előbb. Azonban most más dolog a fontos, így szorosan próbálja, ölelni a másikat és gyorsan körbenéz. Szerencséjükre van a közelben egy pad, elhúzza odáig a zokogó lányt, ha engedi a másik és leülteti maga mellé, a fejét a vállára próbálja engedni.
Megjegyzés: Megleptél Na most Karr nem tudja mi van... ;;

[Kinek:]

Kinek: Kareem Whittman;; Szószám: kivételesen nem számoltam;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;

A fiú kérdésére egyszerűen úgy érzem muszáj magyarázkodnom.
- Nem... ez nem miattad volt... - Nehezen kezek bele, hiszen elég kínos dologról van szó. - Lexus Blackwood szerelmi bájitalt itatott velem, de elcseszte a főzetet. És most meg van bolondulva a hormonháztartásom, szinte az összes jóképű ellentétes nemű egyénre furán reagálok. Felkavarnak. - Sütöttem le szemeimet szégyellve a helyzetet. Kezeimet tördelve folytattam hát. - Ha nem értett volna Lamartin olyan jól a Bájitaltanhoz, még mindig belé lennék szerelmes betegesen. Ugyanis miután megittam a töklébe kevert főzetet az első ellentétes nemű illetőbe belehabarodtam. És mivel Blackwood a saját italával nem ért vissza időben, a korrepetálásomra érkező Lamartint pillantottam meg legelőször. Szégyenlem azt, ahogy akkor viselkedtem. Mint valami betegesen szerelmes csitri. Még azt is felajánlottam Lamartinnak, hogy kísérletezhet rajtam. - Álltam meg, majd folytattam.

- Lamartin meg azt hitte, hogy Blackwooddal közösen terveltük ki a dolgot és csak meg akarjuk szégyeníteni. Kis híja volt, hogy én is sóbálvány átkot kapjak, mint Lexus. Aztán rájött, hogy valami nem stimmel és elmentünk kikeverni az ellenszert. Hála égnek nem tud róla még senki, különben kénytelen lennék elbujosni szégyenemben. - Hallgattam el könnyeimet törölgetve. - Téged sem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni, ne haragudj. Csak az, hogy megjelent épp itt, teljesen felzaklatott. Azt hittem, hogy ha látja, hogy valaki mással vagyok békén hagy. De látod, csak idejött kötözködni. Szerintem bármire képes, ha már bájitallal is megpróbálta elérni, hogy az övé legyek. - Fejeztem be, de nem húzódtam el öleléséből. Jó volt úgy, hogy nem láttam beszéd közben az arcát és a reakcióit. Ennyi rossz, mint mostanában bőven elég volt, nem volt szükségem arra, hogy még ő is haragudjon rám. Lassan sikerült megnyugodnom, így hajam színe és a bőrömön villódzó mágia is eltűnt, ismét nyugalmi állapotukat vették fel.

Lassan elhúzódtam Kareemtól, hogy bátorságomat összeszedve a szemébe nézhessek. ~Vajon most mérges rám azért a csókért? Vagy megérti a helyzetet?~ Tudja az egész iskola, hogy Blackwood az egyik nyíltan halálfaló nézeteket valló aranyvérű család. Az apja még állítólag az Azkabant is megjárta, mert nem tagadta meg a sötét nézeteket Tudjuk Ki bukása után sem. Ráadásul Lexus közismert volt arról, hogy amióta a Roxfortban is más nézeteket vallanak kénye-kedve szerint bántja iskolatársait. Kegyetlensége közismert, jómagam is láttam, amint nem egyszer bántja a mugli születésűeket. ~De persze semmit sem lehet tenni ellene, hiszen ki merne szembeszállni az új rendszer követőével?~ Gondoltam csüggedten. ~És egy ilyen akar magának! Most mit tegyek?!~  Tanácstalan voltam.
- Kareem mondj már valamit. - Kérleltem kissé odébb ültve, majd miközben vártam arra, hogy a hollóhátas fiú is elmondja a véleményét - esetleg letromfoljon - a szoknyámat kezdtem el rendezgetni.

Megjegyzés: Hát... Leo úgy néz ki jó időre fagyasztotta magát - a júzerének egyenlőre nincs ideje játszani - szóval akár még szabad is a pálya. Ez az idei utolsó reagom azt hiszem. Kivéve, ha holnapig írsz. ;;

[Kinek:]

Kinek: Armiella Smith;; Szószám: 719;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene:-;;

Szerencséjére Armi van olyan összeszedett, hogy a könnyfátylon át, Karr mellkasára dőlve elkezdje a fiúnak magyarázni a miérteket. Egy tiszta zsebkendőt nyom a másik kezébe, mert még mindig van olyan udvarias, hogy a döbbentsége ezt ne verje ki belőle. Ha Ella nem zokogna, a hangja nem lenne elcsukva, Kareem azt hinné, hogy ez egy nagyon jól kitalált mese. Tényleg kreatív a mit a lány mond egy töklébe kevert félresikerült bájitalról, Lamartinról, Blackwoodékról, felborult hormonháztartásról. biztos benne, hogy nem hinne még neki sem, ha a lány épp nem az ő talárját áztatná a könnyeivel. Bár az első mondatot kicsit sajnálja, mert ez a két csók, ami közöttük oly édesen elcsattant a fiú hormonháztartását és koncentrációját is majdnem felborította. Hiába tagadná, mindkét lány nagyon tetszik neki, ráadásul Armiella még határozottabban is adja elő vele szemben a dolgait. Nagyon nehezen tud arra gondolni, hogy az egyik csók jutalom, a másik pedig csak Blackwoodék miatt volt. Azt meg egyenesen kizártnak tartja, hogy minden hímneműre ráugrana Ella. ~ Nem, ezt még te sem hiszed el, igaz. Lucinda miatt, most megkíméllek valamitől… ~ szomorú mosollyal néz félre. Érzelmei nagyon kavarognak
- Nem haragszom, ne ijedj meg… csak felkavartál hirtelen, mert jól csókolsz. – mosolyog rá a lányra és belesimít a hajába. Őszinte akar vele lenni, mert talán ő az egyetlen lány, akit igazi barátjának mondhat, pedig nem is olyan régen ismerik egymást. Karr megszavazta a bizalmat Ella felé, és őszintén reméli, hogy ez így is marad. Egyébként is aranyvérűként tisztelet érdemel, hogy szembe úszik a fekete áradattal. Csak hát… Kareem nem tudja mitévő legeyn jelenleg. Mindkét barátnő szinte egyformán tetszik neki. Lucinda végtelenül aranyos, Armi pedig hasonlóan a barátnőjéhez nagyon szívgyorsító jelenség, és nagyon szeretni való. Armiella nagyon erőlteti viszont, hogy Lucindával összejöjjön a kosaras, de Lucy nem jelentkezik annyit, mint a metamorf mágus leányzó. Így őrlődik a két lány között, pedig tudja azt is, hogy Ellát nem hagyja hidegen a barna szemű Hollóhátas. Hiába tiltakozik és érvel, a tények mást mondanak. Viszont Karr nem akarja megbántani egyiket sem, így ő ül a két szék között a padlóra jelenleg. Pedig ha biztosan tudná, hogy Armiella vagy éppen Lucinda nagyon akarja őt, már lépett volna. Azonban, mint már az említve lett Lucindáról semmit sem tud, lehet, hogy már talált párt magának. Hiszen picit nyomozott a lányok után a Hollós, és Lucyról kiderült, hogy nagyon sok szerelme van… Ami nem gond, csak Karrnak ez nem elég információ. Elláról csak azt tudja, hogy Leo Hatckinsbe szerelmes már amióta idejött, de hogy más fiúkkal szemben mit érez, arról fogalma sincs. Így marad a székek közötti kövön üldögélés egészen addig, amíg valami kis információmorzsa be nem jut a kosaras fülébe. Azonban ezzel Ella miatt most semmiképpen nem jöhet elő, már így is túl sokat láthatott a gondolataiból a másik, mert Karr éppen nem rejtette el érzelmei megnyilvánulását az arcáról, gondolkozás közben. Csak azt érzékeli pillanatokon belül, hogy a könnytől és érzelmektől csillanó szempár, az ő barnáit tanulmányozza, az édes ajkakról pedig egy kérés érkezik… ami egy kicsit türelmetlen is.
- Mint mondottam, nem haragszom rád, a barátom vagy. Azonban… Lucinda mit fog szólni, ha ezt megtudja? Tudom, hogy nem vagyok a párja, de azt is észrevettem, hogy mindketten azt szeretnétek, hogy én legyek az. Én pedig nem húzódom el az ötlettől… - olyan gyorsan pirul el, hogy azt még Armiella is megirigyelhetné. Az arca szempillantás alatt vörös lett, majd fakul egy picit, mikor összeszedi magát és folytatja.
- Azonban te már másodjára csókolsz meg ilyen-olyan indokkal, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni. Nem szeretném megbántani Lucyt, sem pedig téged egy olyan reakcióval, amit ti nem akartok. – fejezi be homályosan, bár azért lehet tudni, hogy mire utal. Most nem fogja megpedzeni nyíltan, hogy mindkét lány tetszik neki, vagy éppen Armielláért is nagyon oda van, mert ahhoz a hely és idő nem megfelelő. Talán ha egy naplemente előtt üldögélnének, megpróbálkozna valami kis akcióval, de egy lán éppen összetörten a bocsánatát várja… ez nem az a pillanat, hogy bármi ilyesmit tegyen.
- Szóval… nem haragszom, miért is tenném? Teeee. – beletúr a hajába játékosan és magához öleli lányt és szorosan megöleli, őszinte mosollyal az arcán. Aztán feláll és felhúzza a másikat is.
- Na, mutasd azt a termet! – közli határozottan és felvidulva. Nagy mosolyt küld a lány felé, reméli, hogy ettől megnyugszik annyira, hogy folytatni tudják az útjukat, és elfelejtsék, amennyire csak lehet az előbbi kis közjátékot.

Megjegyzés: Hát... remélem jó lesz így. BUÉK Ella<3 ;;

[Kinek:]

Kinek: Kareem Whittman;; Szószám: 590;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;

Miután a zsebkendőt elfogadom, hatalmas trombitálások közepette fújom ki orromat. A legrosszabbakat vártam, hogy majd nem fog hinni meg mindenfélét a fejemhez vág. Igazából talán meg is érdemeltem volna, azt hiszem. Csúnyán kihasználtam és olyasmit csináltam, ami már túl van a barátságon. De Kareem ismét csak bebizonyítja, hogy megérdemelte a korábbi bizalmat és igazi barátként viselkedik, mint ahogy Lucy tenne. Pedig vele nem is évek óta vagyok ennyire jóban, csak néhány hete. Még bókol is, amitől sikeresen elpirulok. Azonban nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy talán bekavartam most alaposan Lucy leendő kapcsolatába. Mert nem csak Kareemra volt ez az egész hatással, saját magamat is felkavartam ezzel az egésszel.

Nem tudtam eldönteni, hogy az elszór főzet hatása még ez vagy valóban ennyire kavarognak az érzéseim. Amióta megpillantottam, Leot szeretem ez nem is vitás. De jelenleg mások - köztük Kareem - is képes arra, hogy felkavarja érzelmeim állóvizét. Lelkemnek nagyon is jól esik, ahogy az is, amikor a hajamat simítja végig. Késztetést érzek, hogy közelebb üljek, de csak belesimulok tenyerének érintésébe, mint valami dörgölőző kiscica. Épp csak, hogy nem dorombolok fennhangon. Látom arcán a változásokat, mindenféle érzelem suhan át rajta és adja is rögtön tovább a helyet a következőnek. Ez pedig aggasztó kicsit. Talán e miatt is kérdeztem nagyobb vehemenciával. ~És valóban, teljesen igaza van. Lucy rém dühös lesz, talán még össze is veszik velem. De meg kell mondanom neki, nincs mese. Ezt jól elcsesztem, azt hiszem. Fenébe, Blackwood ez mind a te hibád! Ha nincs az a bájitalos hülyeség, ma nem tartanék itt.~

Kezeimbe temetem arcomat, tanácstalan vagyok. Tudom, hogy mit kellene tennem ráadásul minél előbb, de valahogy nem akaródzik elveszíteni Lucy barátságát. Nemrég még együtt szilvesztereztünk náluk, most meg lehet, hogy szóba se állt többé velem.
- A legjobb barátnőm, persze hogy azt akarom, hogy boldog legyen. És nem közömbös irántad. De ez nem kényszer Kareem. Ha te nem szimpatizálsz vele annyira, mint ő, - csak azért, mert én próbállak összeboronálni kettőtöket – nem kell rám hallgatnod. Hallgass a szívedre, az ritkán téved ilyesmiben. – Hallgatok el. Persze tudom jól, hogy nekem is ugyanezt kéne tennem és Leonard elé állni. De ehhez sosem voltam elég bátor. Túlságosan is legyengülök mellette és egy értelmes hosszabb mondatot nem tudok kinyögni, ha meglátom.

Csak még jobban próbálok kezeim rejtekébe eltemetkezni, ahogy Kareem kifejti mi is változott a történtek hatására meg benne.
- Várj, ezt hogy érted? Mindketten tetszünk neked? – Néztem rá elkerekedett szemekkel, arcomat és tekintetemet rá emelve. Eddig fel sem merült bennem, hogy esetleg ez a helyzet. ~Egyszerűen csak azt hittem, hogy… de hát ő is azt mondta, hogy… hogy csak barátok legyünk. Akkor meg nem értem. Most mi van?~ Tanácstalanul néztem fel rá, s szemeimben megláthatta azt, hogy jócskán felzaklatott a mondata. Próbáltam helyére tenni magamban a dolgokat, egészen onnantól, hogy a csínyünket elkövettük közösen. De nem láttam ki mindebből egyértelműen azt, hogy jelzéseket küldött volna felém valaha is. A Lucy felbukkanásakor lévő reakcióira viszont annál jobban emlékszem.

Az ölelést, meg a bolondozást örömmel elfogadom és végre sikerül ismét mosolyt csalnia arcomra a fiúnak. Szemeim ugyan még kicsit pirosak a sírástól, de idővel azok is visszanyerik normális kinézetüket.
- Ott szemben, ahol megálltunk. – Mutatok az ajtóra, majd felkelve meg is indulok felé, majd három dallamos kopogás után be is lépek a kinyitott ajtón. - Nos, itt volnánk. - Szólok ki a fiúnak, várva hogy az belépjen. Körül nézve aztán láthattam, hogy a szoba jelenleg éppen olyan kavargó színekből áll, mint az én lelkivilágom. A szivárvány színeiben pompáztak a falak, de még a bútorok is; összefolyva, egymásba olvadva, mintha egy festő palettáján keverednének a színek egymással.

Megjegyzés: új zenét találtam. ;;

[Kinek:]

Kinek: Armiella Smith;; Szószám: 572;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene:-;;

Karr továbbra sem tud mit kezdeni ezzel helyzettel. Ella trombitálása kicsit megmosolyogtatja, mert ez nem jellemző a lányokra… Vagyis ő még sosem találkozott ilyennel. ~ Talán egymás közt trombitálgatnak, de a pasik előtt biztos nem. Ez is azt jelentheti, hogy őszinte velem? Beképzelek magamnak dolgokat, biztos vagyok benne… ~ A fiú nézi Ellát, és ahogy a karjában tartja jóleső érzés árad szét a testén. Mit tegyen? Armiella, vagy Lucinda? Lucinda, vagy Armiella? Vagy egyik sem? Fogalma sincs, de az még nagyobb baj, hogy dönteni sem tudna, semmilyen szinten. Most Ella van közelebb hozzá és egyébként is ő a lazább, vagy mi. Kareem sosem volt még ilyen helyzetben, hogy egyszerre két lányra is legyen esélye. A csókokat továbbra sem tudja figyelmen kívül hagyni, ezért gondolja, hogy mindkét lánynak jelenthet többet. Nagy zavaró ez, sokkal jobb lenne, ha csak a egyikre kellene koncentrálni, vagy zavara jönni, vagy miket szokott. Ráadásul a két lány nagyon jó barátnő, ami csak tovább bonyolítja a helyzetet.
- Tudom, hogy nem kényszer, csak ez olyan fura, hogy így beszélgetünk róla. Főleg nekem. ~ Aki elég beszari, ha  lányokról van szó… legalábbis, ha nem barátságról. ~ Már csak magának fejezi be a mondatot. Tényleg furcsa, ahogy árulja szinte Lucindát Ella, és ha ezt Lucy tudná, valószínűleg helyeselné is.
- Hallgatnék én a szívemre, de jelenleg tanácstalan… - Válaszol őszintén és még egy fájdalmasabb mosollyal összekötve meg is rántja a bal állát, miközben balra dönti a fejét. Ella közben rájön, hogy mit is akart kifejezni a fiú az előbbi mondatával és láthatólag megdöbben. Karr azt ugyan nem tudja, hogy ezt miért teszi, számíthatott volna rá. Ha még egyszer megcsókolja, valószínűleg Kareem színt vallat vele. Ezt a kettőt még elnézi neki, de túl sok lenne már véletlenből innentől fogva.
- Ha igent mondok baj, ha nemet megint csak. Így nem mondok semmit. – Szól a másikhoz kényszeredett mosollyal. Ha igent mondd, a lányok összeveszhetnek ezen – nem rajta, hanem a tényen -, ha nemet pedig megsértődhetnek… Hát a nagy szakállú Merlin sem fogja nekik elárulni melyik az igaz.
- Egy pillanatra képzeld bele a helyzetembe magad. Csak abba, amit én tudhatok. – Kérdően néz rá, szeretne választ kapni a ki nem mondott kérdésére, de az sem lesz tragédia, ha nem kap. Az viszont jó lenne ha Armi tényleg visszaidézné mindazt, amiket átéltek kettesben és hármasban is, akkor valószínűleg belátná, hogy a kosaras nincs túl jó helyzetben. Nagy a valószínűsége, hogy a lányok osztozkodni fognak rajta, vagy valami ilyesmi. Nem értékeli túl magát, de Lucy és Armi mindent megbeszélnek egymással. A mosdós trükk és a „teszt” után már biztos benne, hogy lesz valami…. Az, hogy pozitív-e számára, vagy negatív… Na, abban egyáltalán nem biztos. Szerencsére Kareem egy bohókás dologgal eltereli a figyelmet és elindulnak végre a „randiterembe”… ~ „Ez nagyszerű hely egy randira…” Te jó ég!? Pont most megyünk oda, amikor… Na, most már mindegy… ~ Eszébe jutnak Ella szavai a helyről. De már úgy látszik, hogy minden rendben, jobb nem megbolygatni az összecsomózódott érzelmi húrokat. Végül is odaérnek minden probléma nélkül, így Karr fellélegzik, hogy nem lesz gond a továbbiakban.
- Hűha, ez nem semmi hely tényleg! – Elcsodálkozva lép beljebb, hiszen minden színes és folyamatosan változnak ezek a színek. Mintha egy hóbortos festőnek sosem tetszene a műve és folyamatosan átszínezi a már elkészült festményét. Karr közelében most minden vörösre és árnyalatira változik, nem tudja, hogy ez pontosan mit jelent, de nem is problémázik rajta. Inkább csak csodálkozva nézi, majd lehuppan egy fotelbe, miután Armiella valahol helyet foglalt.

Megjegyzés: Ne csak Kareem őrlődjön xD ;;FOLYTATÁS

SZABAD HELYSZÍN

[{ Carithy Denalie }]

{ Carithy Denalie }

Davis nem tartozott azok közé, akik túlzottan sokáig szerették húzni a lóbőrt. A fiatal mindig is azt vallotta, az idő így sem túlzottan sok egy ember számára, hát miért töltse azt öntudatlan állapotban? Amikor csak lehetősége adódott, későn feküdt el, és idejekorán kelt fel... olykor persze jómaga is élt a lehetőséggel, és az egész napos semmittevése jobbára abból állt, hogy egyik oldaláról a másikra fordult a paplan és a párna társaságában... ez igencsak ritka alkalomnak volt mondható, akkor szokott csak előfordulni, ha Davis kettő, esetleg három napot is lehúzott egyben, mindennemű pihenés nélkül. A szünetben szokta alkalmazni ezt az önsanyargató technikát, mert így több tárgyalást képes rövid időre besűríteni. Tekintettel az iskolai programjára pedig, ez igencsak optimálisnak mondható a számára.

A korai kelést, és megszokott tisztálkodást követően sem vette le a bűbájt a hálószoba ajtajáról... élt a gyanúperrel, hogy ennek ideiglenes szobatársai is igazán örültek. Velük megfogta Merlin lábát, mivel azok igencsak kedvelték a lazsálást. A két fiú mellett, ha aludtak, akár csatákat és háborúkat is lehetett volna vívni, arra sem ébredtek volna meg. A külső zajok elzárására azért volt szükség, mert a mardekárosok házát víz árasztotta... Davis pedig a kékcímereseknél találta magát. Nem barátkozott meg az ötlettel, mi több, még most is ellenezte az iskola vezetésének döntését... de ő csak egy diák volt, sehol nem volt joga beleszólni a nagyok ítélethozatalába. Befészkelte magát a felcsavart paplanja elé, majd nekifogott a hétfői tananyag kidolgozásának, és tanulásának. Alig kezdte csak el, gúnyos tekintettel pillantott oldalra, egyenesen a kijárat melletti tükröt méregette, benne pedig önmagát. A fintor annak szólt, hogy feltűnt neki, mióta a hollóhát vendége, a kelleténél többet foglalkozott a tanulással... egy pillanatra talán meg is fordult a fejében, hogy a ház helyiségeit megbűvölték.... biztos, ami biztos, a diákok imádják az okulást. Ez persze csak egy kósza gondolat volt, megért egy apró mosolyt is. A nap egésze eseménytelenül telt el, már persze akkor, ha nem lehet eseménynek nevezni az edzését, amelyet most dupla energia befektetéssel végzett. Kondícióban akarta tartani magát, hiszen nehéz idők jártak a világra... nem ártott felkészültnek lenni. Jómaga úgy gondolta, nem elegendő csak a varázstudás, a fizikai felkészültség is roppant fontos.

Este, a megbeszélt időpont előtt még egy újbóli tisztálkodást is beiktatott, köszönhetően a napi programjának, és annak dinamizmusának. Azt követően jöhetett a jól megszokott hétköznapi ruházat. Egy fekete farmer, amely mellé természetesen ugyanezen szín ing is párosult. Hosszú ujjú, bár Davis ezt mindig feltűrte. Érdekes módon soha nem vásárolt magának, vagy kapott rövid ujjú inget, a hosszút pedig mindig a könyökéig hajtogatta fel. Erre érkezett egy mélyzöld pulóver is, amelynek bal mellkasán ott díszelgett a mardekár ház címere. A fiú soha nem titkolta hová is tartozik... a Süveg ide osztotta, hát büszkén viselte. A fekete szövetkabát volt a korona a ruházaton... meg persze a zöld-ezüst sál, amelyet a nyaka köré tekert, és mélyen bele is fúrta magát. Hűvös időre készült, és egy kellemes két órácskára. Biztos, ami biztos alapon a prefektusi címerét a zsebébe rejtette, a pálcája pedig a jól megszokott alkari tartóban pihent. Indulás előtt magához vette a seprűjét, és elhozta a szobatársáét is, mert kellett a helyszín eléréséhez. Mivel tisztában volt vele, Carithy nem készül efféle eszközzel, hát neki kellett gondoskodnia mindenről. Egy nagyobb, megbűvölt kulacsot is a vállára akasztott, amiben forró tea lötyögött az út során.

A folyosók meglehetősen kihaltnak tűntek, pedig még nyolcat sem ütött a nagyóra... persze a hideg mindig erős ellenfélnek bizonyult. De csak azért, mert az időjárás nem kedvezett, nem lehetett nem kimozdulni. A friss levegőre mindig szüksége volt a szervezetnek... arról nem is beszélve, Davis Carithy személyében végre talált egy kellemes beszélgetőpartnert.

A megbeszélt idő előtt pár perccel érkezett meg az északi bejárat azon ajtajához, amely a belső udvarok felé mutatott. Nem ment ki, úgy gondolta, elegendő lesz csak megnyitnia azt, így szépen fokozatosan fog áthűlni, nem pedig egyszeriben rohan a fagyhalálba.

[Ki tüntette el már megint a fésűmet?!]

         Davis Perry        

      Takarót fejemre húzom, fülemet zavarja szobatársaim hangos rikácsolása.
       - Ki tüntette el már megint a fésűmet?! - rikkantják.
       - Talán nézd meg a helyén! - válasz.
       - Képzeld néztem már, te troll! - szidalmazás.
       - Néztél már tükörbe? - támadás.
       Halk morgás hallatszik a takaróm alól, amivel éreztetni próbálom nem tetszésemet, de senki nem hallja, vagy csak nem reagál rá. A vita folytatódik még pár percig, majd egy hangyányit lerántva magamról a paplant, kiordítok onnan.
       - Az ablakpárkányra tettem, mivel a WC ülőkén hagytad tegnap este! Örülj, hogy nem a kagylóba dobtam... - az utolsó mondatot halkabban mondtam, de elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallhassa. Ezután tüntetőleg visszahúztam a takarót, hogy kizárhassam a külvilágot. Füleimnek megnyugvás volt a holtcsend, ami beállt, illetve az érzet, miszerint néma párbeszéd folyik le a szobában.

       Csodás reggelem végeztével a délelőttöt az ágyban töltöttem. Mivel vasárnap volt, óráim nem voltak, és bár utáltam a semmittevést, és léhűtést kedvem volt kipihenni a hét fáradalmait. Míg az óra délt nem ütött hátamat az ágytámlának vetve, felhúzott lábakkal, csípőig betakarózva, ölemben egy rajztáblával rajzolgattam. Olykor-olykor elővettem azt a bizonyos portrét, s méregettem, forgattam, de hozzá nem nyúltam. Délután erőt vettem magamon, és kimentem futni, míg utam a Tiltott Rengeteg még megengedett területén fekvő fákhoz nem értem, ott megmásztam őket, egyesével újra meg újra. Legutóbb Davis adott jó ötletet, miszerint unalmas óráimat edzéssel is eltölthetném, így követtem példáját. Ha más nem is, de legalább egy pozitívuma van a vérfarkasgén birtoklásának: a kicsivel jobb érzékek, és erőlét.
       Öt óra tájban kifáradva, egy jókora zuhanyzás után ledőltem az ágyra, és elnyomott az álom.

       Teljesen véletlenül ébresztettek fel a szobatársaim. Persze nem azért, mert annyira odafigyeltek volna rám, hanem egyszerűen szokásukhoz híven, hangoskodtak. Elfeküdt hajjal, kómás arckifejezéssel emeltem fel pálcámat, hogy a Minutum bűbáj segítségével leellenőrizhessem az időt. Ijedségemben majdnem lefordultam az ágyról, ugyanis egy perc volt a Davisszel való találkáig. Hangosan elkáromkodtam magamat, és kiesve az ágyból, próbáltam magamra ragadni a kinti nadrágomat, pulcsimat, sálamat, de a sapka és a kesztyű nem került elő. Nem volt sok (sok?! Semmi!) időm, így nem tudtam kiválogatni rajzaimat, egy nagy kupacot felmarkoltam, mappába vágtam őket, és mit sem törődve züllött külsőmmel próbáltam minél hamarabb kijutni a klubhelyiségből. Szerencsémre nem volt messze a megbeszélt helyszín, így csupán négy perc késéssel jutottam el az északi bejárathoz. Gyűlöltem késni, mindig is gyengeségnek tartottam, ezért duplán szégyelltem magamat. Hogy megtartsam becsületem utolsó cseppjeit, az utolsó kanyarnál lelassítottam, és a futás helyett a gyaloglást választottam. Bár kipirosodott arcom, és az eltitkolt lihegés elárulhatott.
       Mellkasomhoz szorítottam a dossziémat. Mielőtt még Davis elé érkeztem volna észrevettem kézfejemen egy vágást, amit délután szerezhettem. Nem tűnt mélynek, de lehet ez is meg fog maradni. Igazából nem volt lényeges, ezer és egy ilyen van már a testemen. Nyakamon díszelgőket pedig csak ebben a pillanatban vettem figyelembe. Mindig eltakartam, de most csak szabad kezembe fogtam a sálamat, és nem vettem még fel. De már késő volt.
       Davis elé értem, és mosolyogva, még mindig kicsit lihegve köszöntöttem.
       - Szia! - szabadkoznék a késésért, de nem szeretek magyarázkodni, inkább ráhagyom, mit gondol. - Mi a... a helyzet? - zavarodottan nyögtem ki a szavakat. Rég nem kérdeztem ilyet senkitől.
       Tekinteteim azonnal a nála lévő seprűkre szegeződnek, és szemeim elkerekednek. - Azok meg mire kellennek? -

[{ Carithy Denalie }]

{ Carithy Denalie }

Davis csendesen álldogált a kijárattól nem is olyan messze, hol jobbra, a szabadba tekintve, hol pedig a folyosó ürességét méregetve. Nem olyan régen érkezett ki, arra azonban kíváncsi volt, Carithy vajon késni fog-e. Rengeteg apró dolgot ki lehetett szűrni egy-egy, mások számára idegesítő, vagy éppen semmit jelentő momentumból. A késés az összeszedettség, valamint rend hiányára engedett következtetni... mert aki fejben rendben volt, az nem késett sehonnan. Leszámítva persze a be nem látható körülményeket, amelyekből azért a Roxfort falai között akadt rendesen, tekintettel a diáksereg bonyolult életére... meg persze a világban éppen zajló sötét üzelmekre. A két kezében szorongatott seprűvel a fal mellé lépdelt, majd letámasztotta azokat, jómaga pedig megvetette a hátát a hűvösnek mondható kőfalon. Jobb lábát megemelte, majd talpát szintén a folyosó oldalának nyomta. Kezeit elrejtette a zsebébe, kezdett áthűlni, de ez volt a célja. Nem akart a melegből egyből a fagyba andalogni, hogy aztán nyomhassa majd a gyengélkedőt, miközben Pomfrey mindenféle gyógyeszközökkel tömködi... amiknek még az íze sem a legjobb. Alig vetette meg magát úgy rendesen, a hugrabugos lány akkor fordult ki a folyosófordulóból. Davis hűvös kék szemei azonnal rávetültek az érkezőre... a kíváncsiság gyarló dolog, de ösztönös olykor, ami ellen tenni a legnehezebb. Egyáltalán nem lehetetlen, csupán jelen esetben teljességgel felesleges.

Carithy meglehetősen ziláltnak tűnt... hajkoronája most kissé rendezetlenebbül festett, mint az első, vagy éppen második komolyabb találkozás óta. Igen, Davisnek ez is szemet szúrt, ahogyan az is, hogy a légzése nem volt éppen nyugalmasnak mondható. Sietett, vagy azért mert késve indult, vagy mert feltartották. Mellékes megállapítás, a lényegen nem változtat, legalább elkövetett mindent, hogy ideérjen. A hatodéves fiú ellökte magát a faltól, majd egy halovány mosollyal köszöntötte a lánykát.
- Szervusz!
Azzal megfogta a két seprűt, amelyet nem is olyan régen letámasztott. Mielőtt a kékeket elemelte az előtte álldogálóról, észrevette annak nyakán a hegeket, azonban nem érezte magát feljogosítva arra, legalábbis egyelőre, hogy ilyen személyes kérdéssel hozakodjon elő. A sebek lehettek általános kis hegek, de megmaradhattak olyan történésekből, amelyekre Carithy nem szívesen emlékezett volna vissza. Nem igazán ismerte a másik baráti körét, családját, sem pedig magát a lányt egy ennyire furcsa kérdéshez. Alkalomadtán talán majd megteszi, de ezt nem vélte annak a pillanatnak. Ahogyan elfordította tekintetét, próbált még a másik arcára fókuszálni, amaz észrevette-e, mit fürkészett. Reménykedni tudott, hogy nem, viszont mivel nem rejtette véka alá mozdulatsorát, élt a gyanúval, hogy lebukott.
- Nehéz és fáradtságos napon vagyok túl! Vágytam már a kellemes beszélgetést és beszélgetőpartnert.
Végiggondolta, mit is mondott. Nagyon régies stílusban beszélt, de ez mindig is jellemző volt rá. Szeretett kifinomult szavakat használni, bár, amióta az iskolát taposta, bizony cifra szólások is beették magukat a tudatába. Élt is velük, de előbbre tartotta az apai ágról hagyatékul maradt, a fiatalok számára furcsa beszédstílust. Továbbá, ez volt számára a kézenfekvőbb, mert üzletfeleinek döntő többsége idősebb, korosabb ember volt.
- A seprűk?
Tette fel a kérdést felpillantva a lány zöldjeibe, mintha nem hitte volna el. Pár pillanatig csak mosolygott, majd előre nyújtotta az egyiket.
- Azt mondtad, nem féled a magasságot!
Pár lépést hátrált, hogy Carithy is meginduljon a nyitott ajtó irányába.
- Én pedig csak magasban tudok festőien gyönyörű képet mutatni neked!
Azzal megfordult, hogy meginduljon az udvar irányába.
- Meg persze akkor, ha egy hatalmas tükör elé állítalak!
Ezt már halkabban jegyezte meg. Az ajtót elérve kioldalazott, majd előre engedte partnerét, elvégre hölgyeké az elsőbbség. Amint a hugrabugos kisétált, jómaga is kilépett és betette maga mögött az ajtót.

Tekintetét megemelve kezét a szeme fölé tartotta, hogy ne vakítsa meg a téli napsütés.
- Oda fogunk felreppenni!
Mutatott a másik kezében lévő seprű nyelével a Roxfort egyik legmagasabb tornya irányába. Ezt követően oldalra pillantott, a lány miképpen reagál erre az információra. Már az előző beszélgetéskor gondolhatta, hogy nem hétköznapi helyre fognak menni... Davis pedig nem is szeretett volna unalmas programot találni, elvégre a célja az volt, hogy szórakoztassa Carithyt, nem pedig az, hogy őrületbe kergesse a szürkeségével.

[Én is nagyon vártam.]

          Davis Perry         

       Derekasan be kell hogy valljam (csakis szigorúan magamban), nagyon jó volt újra látni. Egész héten a találkát vártam, hiszen végre értelmet nyert a várakozás számomra. Eddig vártam az estéket, vártam a reggeleket, vártam, hogy elteljen a Mágiatörténet óra, de egyik esetben sem fogott ez azaz izgalom, ami ezen a héten. Még a  szokásosnál is többet rajzoltam, és vidámabban aludtam el, mint a tanév bármelyik napján eddig. Jó érzés volt újra gondtalanul cselekedni. Vagyis nem teljesen. Bár óriási szikla esik le a szívemből, amikor meglátom, de még mindig ódzkodtam. Túlságosan félek, és mivel félek: gyenge vagyok, ha pedig gyenge vagyok, akkor sebezhető is. Sokszor gondolkoztam el azon, hogy vajon mit gondolna rólam Davis, ha a régi énemet mutatnám neki... Csak ezzel az a baj, hogy azt az énemet lehet, hogy már gyökerestül kiirtották...

      Halvány mosoly terült szét az arcomon, amikor hozzám beszélt. Figyeltem szavait, ajkai mozgását, artikulációját, nem akartam egyetlenegy szóról sem lemaradni. De amikor tekintetem szemére csúszott észrevettem, hogy nem az arcomat fürkészi, hanem a nyakamat. Basszus! Reméltem, hogy nem fog neki feltűnni, de ahogy látszik, ez hiú ábránd volt. Már mindegy volt, úriember módjára nem kérdezett rá, de már eltakarni is késő volt, a sál a bal kezemben lógott, a jobban pedig a mappát tartottam. Automatikusan összébb húztam magamat, amikor észrevettem, hogy figyel, és próbáltam megvágott kezemet is elrejteni, sikertelenül. Mióta megvannak, próbálom elrejteni a hegeket, és nem azért mert érdekel, mit gondol más, hanem egyszerűen rondának tartottam, egyáltalán nem szép egy női nyakon, háton vagy bárhol máshol. A combomon lévő hatalmas harapásnyom szerencsére sosem látszott a harisnya vagy a nadrág alatt. Bár mások véleménye sose érdekelt erről, kíváncsi lettem volna, hogy ebben a pillanatban, mi rohan végig a fiú fején.
      - Én is nagyon vártam. - jegyzem meg, de csak félhangosan, motyogva. Rájőve, hogy mennyire szrkupacnak nézhetek ki, halkan megköszörültem a torkomat és kihúztam magam.
      Amikor visszakérdezett, csak helyeslőn bólogattam. Amikor felém nyújtotta az egyiket, egy pár másodpercig tekintetem kékjei és a seprű között ugrált, amolyan hitetlen mosollyal az arcomon, majd elvettem. Invitálásra megindultam a kapu felé.
      - Hú, hát jól van! - egyeztem bele a programba. Első gondolatom a sapkám és kesztyűm hiánya volt, de amint elhaladtam Davis mellett, kifelé az ajtón egy mondat ütötte meg a fülemet. Egy tizedmásodpercre meglepettségemben megálltam, de észbe kapva azonnal tovább indultam, hogy ő is követni tudjon. A meglepő kijelentés után, nem tudtam mit gondoljak, a gyorsan ért mondattól megzavarodtam, így próbáltam elterelni a gondolataimat, mielőtt eszembe jutna ismét elpirulni, mint legutóbb.
       Elővettem pálcámat és egy zsugorbűbájjal apróra kicsinyítettem mappámat, és kabátom belső zsebébe csúsztattam. Talán feltűnően gyorsan nyakam köré csavartam a sálat, és begyűrtem végét összegombolt kabátom nyakába, hogy ne zavarjon. Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy milyen csapzott lehetek, így ujjaimmal pár vonást intéztem fürtjeim közé, de a loknik nehezen engednek. Tök mindegy, a menetszél úgyis összegubancolja majd.
       Tekintetem követte seprűje nyelét, és hunyorítva pihent meg Roxfort legmagasabb tornyán.
       Szavak helyett inkább rámosolyogtam, és lábam közé vettem a seprűt. Sose volt gondom a repüléssel, mióta havonta egyszer kimenőm van a kastélyból, mindig seprűvel szökök ki. Gyakorta más seprűjével, amit később visszaviszek, így hozzászoktam az ismeretlen seprűkhöz. Rugóztam egy keveset, felhúztam seprűm orrát, és kecsesen fellibbentem, a lehető legkényelmesebben elhelyezkedtem, és először a toronyra néztem, majd vissza Davisre.
       - Ínyemre vannak az ötleteid! -

[{ Carithy Denalie }]

{ Carithy Denalie }

A félhangos motyogás tökéletesen elegendő volt a hatodéves fiú számára, meghallotta, és kedvére való volt, amit a lenge szellő a fülébe sodort. Más szájából nagyon sablonosnak tűnt volna, de tisztában volt azzal, hogy jelen pillanatban olyan partnerrel áldotta meg a sors kiismerhetetlen labirintusa, aki nem az a tipikusan hétköznapi szürkeegér. Tényként kezelendő, hogy Carithyt nem igazán lehetett emberekkel látni az iskola falain belül, de ez nem jelentette azt, hogy unalmas, sablonos lenne... legfeljebb az emberek nagy többsége nem fedezte fel benne azt a varázslatot, amit a mardekáros egyelőre látott, érzett, és bizony mély nyomot hagyott benne. Éppen emiatt az érzés miatt szorgalmazta az újabb találkozójukat. A seprű átadását követően a hugrabugos lányka lassú léptekkel indult meg az ajtó felé, Perry pedig azzal a lendülettel lépett ki utána. Más számára bizonyosan ez lett volna a pillanat amely a pajzánság oltárán való áldozással telne, de Davis megkapta a maga nevelését a szüleitől, így illemtudón és megfelelően viselkedett. Egyszerűen csak ballagott a másikat követve, hogy miután kiértek, betehesse maga mögött a kovácsoltvassal szegett bükkajtót.

Pár pillanatnyi diskurzus következett, amelyet a végén a fiatal a seprűnyéllel való útbaigazítással zárt le. A metszően hűvösnek tűnő, pedig jelenleg élettel teli kékekkel a macskaszemű lánykára tekintett, majd újfent vissza a kastély igencsak távoli tornyára, és a mellette lévő eresz-szerűségre. Többször is felreppent már oda, soha nem gondolta volna, hogy valakinek is meg fogja mutatni a helyét, ahová az emberek elől szokott menekülni... meg olykor a gondolatai elől is. Odafent csak a magány várta általában, mégis kihasználta a csendet maga körül... és élvezte. Meglehetősen új volt a számára, hogy most valakivel megy majd, ez teljesen más megvilágításban tűntette fel az eleddig menedékként szolgáló zugot.
- Különleges embernek különleges hely dukál!
Akaratlanul is mosoly húzódott a szája szegletébe, amelyet most nem szeretett volna elrejteni. El akarta fordítani a tekintetét, és meg akart indulni, hiszen most ő volt az idegenvezető, és vendéglátó egyaránt. Ennek ellenére nem tette meg, a vöröslő hajzuhataggal ölelt halovány arcbőr, és a kecses ívű kékek egy pillanatra megrészegítették. Olyan volt belebambulni a lány szemeibe most, mintha csak az őszt látná maga előtt. A vöröslő levelek kecsesen zuhannak alá a fák koronáiról, a kékellő esőcseppek hatalmasakat koppannak rajtuk, és a táj fakul, készülvén magára ölteni a téli hótakarót... szomorú, mégis tökéletesen szép összkép, természetes. Amikor felocsúdott, zavartan köhhintve egyet kapta el a fejét, és tette lába közé a seprűt... olykor oldalra pillantott, így látta azt is, amikor a hugrabugos felemelkedett mellőle. Jómaga sem szeretett volna lemaradni, így egy szökkenést követően megemelte a nyelet, és lassú tempóban emelkedni kezdett. Útitársa mellé érve elővette a zsebeiből a kesztyűket, majd felöltötte azokat, felkészülvén, ebben a hűvösben a seprűlovaglás nem éppen kellemes kiegészítők nélkül. Kibírható, de minek okozzon magának az ember kellemetlen pillanatokat, ha nem szükségszerű. Egy intést követően az élre állt, betöltve a rászabott szerepkört.

Alig pár perc kellett csak a megérkezésig... ebben a magasságban már kissé erőteljesebben fújt a szél, jobban csipkedte a szabad testrészeket. Szerencsére a kiszögellés a toronyból erkélyszerű volt, így a pereme a leszállást követően védte a fiatalokat. Davis a seprűjét a földre döntötte, majd lassú léptekkel a szegély mellé lépett. A távoli táj látványa mindig is lenyűgözte.
- Itt lennénk, üdvözöllek szerény kis menedékemben!
A kijelentést követően hátratekintett a másik szemeit kutatva. Széttárva karjait szólalt meg.
- Ide szoktam menekülni, ha egy kis magányra vágyom! Megismerhetted az egyik rejtett kis zugomat!
Ez afféle üdvözlés volt egy olyan helyen, amelyet valóban nem mutatott meg akárkinek, csak annak, akit alkalmasnak talált rá.

[Fogadjunk]

 

     Nem is értem, hogy miért nem kedvelik annyian Davist. Nem ismerem jól, sőt, ha mondhatjuk, nem is ismerem, de eddig nálam egyetlen egy rossz pontot sem kapott. Udvarias, higgadt, és nem előítéletes. Számomra merő értetlenség, hogy az emberek többsége, miért kerüli. Lehet, hogy pont ezért? Mert ennyire normális? A többség meg... nem mondhatni annak. Talán. Vagy talán lenne félnivalóm tőle? De mégis mi? Semmi arra utaló jelet nem találtam, hogy egy vérengző szadista lenne, vagy ujjakat gyűjtögetne, mint Blaine. Félnem "kéne" tőle, hiszen tartozom neki, és minden adósság csak nyűg és gond, főleg "olyan embernek, aki olyan, mint Davis" - mondanák a barátaim, de mivel nincsenek, nem mondják. Különben is én dolgom, hogy kit, milyennek ismerek meg, és hogy kerülöm-e majd vagy sem. Eddig Davist nagyon értékes embernek tartom, jó társaságnak, és nem utolsó sorban, kellemes a... a... megjelenése...

       Alig lehet letörölni a (bár nem fülig érő, de halvány) mosolyt az arcomról. Davis egy-két kijelentésére nem tudok, vagy merek mit reagálni, igazából csak elengedem a füleim mellett. Meghallom őket, lereagálom őket valahogy, de szavakba nem öntöm a válaszomat (nem mintha lenne). Amolyan "felfogtam" szinten, de ezek a célozgató mondatok, amikben mondjuk ki: bókol, igencsak kellemetlen helyzetbe hoz. Régen nem éreztem még csak ilyen fokú törődést sem, sose bókolt nekem senki, így teljesen belepirulok, és ezt neheztelőnek találom. Nem szeretek pirulni, nem is szokásom, pont az iménti érvem miatt. A pirulás nem vall szilárd személyiségnek - amolyan kislányos... Akármennyire is közelebb került hozzám Davis pár találka alatt, mint bárki más, még ő sem tudhatja meg, hogy nem vagyok olyan erős és veszélyes, mint annak hisznek.
       A sál jó ötlet volt, a sietségben a szobába hagyni a sapkát és kesztyűt már nem bizonyult olyan jónak. Ki gondolta volna, hogy ilyen helyre visz? De mégis milyenre? A torony...
       Visszanézek a fiúra, amolyan "nos, indulunk?"-szemöldökfelvonással, de végül is az arckifejezés leolvad az arcomról, mert Davis semmit nem reagál, hanem csak néz rám, mondhatni bámul. Kihasználva az alkalmat pár másodpercig én is végigmérem a fiú arcát. Keskenyen húzódó ajkait, szépen ívelt szemöldökét - de végeredményben nem a jellemzésnél ragadok le, hanem a szemeinél. Bár rám néz, nem a szemeimbe, viszont én az övéit nézem és csak ámulok. Akárhányszor találkoztunk lopott pillanatokban a fiú íriszeire koncentráltam, mintha keresnék benne valamit, csak nem tudom, hogy mit, és miért. Azért is nézegetem azt a nyamvadt rajzot - a lélektükrök annyi mindent elárulhatnak. Szeretek olvasni belőlük, de csak amikor nem figyelnek az emberek. Amikor nem tudják, hogy figyelem őket - azért olyan értékes a rajzom, és azért van a kedvenceim között. Olyan sablonos valakinek a szemeiről áradozni, mérhetetlenül nyálas, és klisés, de a fiúnak legszívesebben a képébe vágnám, hogy "haver, gyönyörűek a szemeid, bárcsak tudnék belőlük olvasni!". Nos igen, a haver kifejezés nem épp a megfelelőbb, ugyanakkor ilyet senkinek sem mondani soha. Neki se, még ha szívesen tenném is.
       És találkozik a tekintetünk. Előbb kapja el ő az övét, így megelőzve az én, hasonló reakciómat.
       Inkább elindultunk, ahelyett, hogy bármelyikünk megszólalt volna.

       A rövid kis út alatt is nagyon kipirosodott az arcom, így két nagy pirospozsgás éktelenkedett orrom mellett, két oldalt. Kezeim pirosra fagytak a magaslati levegőtől és a széltől, így miután seprűt a cserepek tövéhez fektettem, összedörzsölve próbáltam életet lehelni belőlük. Nem is mertem nagy vörös loboncomra gondolni, bizonyára úgy áll, mint egy szénakazal szélvihar után - szanaszét. Az erkélyszerű kiszögelés szélére léptem és lekukkantottam. Egy pillanatra megfordult a fejemben, milyen érzés lenne ilyen a mélybe vetnem magamat. Az arcomba hangzatosan süvítene a fagyos szél, ezer tűként vagdalná arcomat, hajamat hátravágná, holmi lepedőként suhanna utánam a ruhám, míg egy pillanatnyi fájdalom után minden elsötétülne... De pár percig micsoda felemelő érzés lenne csak zuhanni.... súlytalannal és gondtalannak lenni.
       Visszahúzódzkodtam. Nem féltem a magasságban, de nem állt szándékomban leesni, amint Davis megszólalt fejem felé fordult, majd azonnal a tájra. Amint megfordult figyelmem arcára fókuszált. A szavak hallatán kissé meglepődtem. De mielőtt reagáltam volna, letekerve sálamat (már felesleges volt bármit is takargatni) összehajtogatva a földre tettem, és törökülésbe leültem rá. Nem mintha finnyás lennék, de nem szerettem volna felfázni, már így is nagy esély lehet a tüdőgyulladásra.
       - Fogadjunk - nézek rá halvány mosollyal. -, hogy mindenkit idehozol, és ezzel eteted a lányokat! - természetesen tisztában voltam azzal, hogy Davis bizonyára nem ilyen, és remélem ő is gyenge kis humornak fogja fel.
       - Akárhogy is van, örülök, hogy elhoztál ide. Valószínű, hogy sose jutna eszembe, pedig - körbenézek. - ...lenyűgöző ez az... egész. - fogalmaztam meg a legegyszerűbben.
       Valóban fenséges volt a látvány. Kedvem lett volna lerajzolni. Ezt is megörökíteni a többi pillanat mellett, hogy átadjam őket az örökkévalóságnak. Annyira csodaszép volt. Mindig is imádtam a természetet.
       - Hm! - mozdulok meg hirtelen, mintha eszembe jutott volna valami. Kabátom belső zsebébe rejtve az imént lezsugorított mappámat húztam elő. Pálcámat tokomból előhúzva visszanagyítottam normális méretére, lassan végigsimítottam a fekete bőrkötésen, és elgondolkozva Davisre néztem. Vissza a mappára. Újra rá. Felé nyújtom.
       - Vedd a magamféle hálámnak...! - mondom, és várom, hogy elvegye. - Már, ha érdekel. - csapom hozzá, még ha ő is kért meg rá múltkor, hogy megnézhesse.
       Amint elveszi és belekukkant, fejem visszacsapom, fürtjeim lobognak utánam. Próbálom elrejteni arcomat hajammal, hogy ne olvashassa le az izgalmat - inkább az elképesztő tájat firtatom.

A JÁTÉKTÉR SZABAD

[Gwen.]

   El fogok késni, el fogok késni, el fogok késni.
   Igen! Már megint. Nem hiszem el, hogy mindig ez van, és mindig csak velem történik ilyen. Miért!?
   A vastag, szürke kabátot hópelyhek pettyezik, kesztyűm kezd átvizesedni, ajkaim pedig már lilában játszanak. Reggel óta odakint vagyok, nem csoda, hogy lassan felemészt a hideg. De ez nem érdekel. Akár meg is fagyhatnék, az érzést viszont semmivel sem helyettesíthetem, vagy párosíthatom. Az érzést, mikor kiléphetek emberi valómból, hogy aztán farkasként folytassam utam. A többi farkassal együtt, a Tiltott Rengeteg sötétjében. Annyira más, annyira jó érzés! Mikor az érzékeim kiszélesednek, mikor úgy érzem, tényleg szabad lehetek! Mikor hegyes fogaim eret tépnek, s a vér, oh, az édes vér ajkaimhoz ér!
   Persze ez csak farkasként van így. Egyébként még ugyanúgy nem tudnék széttépni egy nyulat, vagy nyersen megenni egy őzet. Hülyeség…
   A gondolatra elmosolyodok, s nekifeszülök a hatalmas ajtónak. Kintről jelentős mennyiségű havat hozok be a fáklyákkal kivilágított csarnokba. De ezzel most nem törődök. Gyorsan visszatolom az ajtót, és szaladni kezdek. Fel a lépcsőn, majd még tovább, ám csengő bongó zaj üti meg fülem. Megtorpanok, kezem azonmód zsebemhez siklik. Ajh… visszafordulok, és körülbelül húsz lépcsőfokot visszafutok, hogy aztán lehajoljak a zsebóráért, amit a nagyi küldött karácsonyra. Hiába mondtam neki, hogy felelőtlen dolog nekem ilyet venni, úgyis mindig elhagyom, most pedig egy lyukas zsebbel, nem is csoda.
   Azért megvizsgálom, nem esett-e baja, s csak azután dugom a belső zsebembe. Megfordulok, s futnék is tovább, de nem sokáig jutok, ugyanis sikeresen elgázolok valakit. Igen, itt. A lépcső közepén. Nem is én lennék. Az óra pedig megint kiesik, s most jobban belelendül, jó pár lépcsőfokon keresztül csúszik, míg végül a legvégén, az ajtóval szemben pörögve megáll. Igeeen!
   Nagyot sóhajtok, s összehúzott szemmel nézek szerencsétlen áldozatomra, azonban mihelyst felfogom, az illata miért volt olyan ismerős, s hogy voltaképpen ki is ő valójában, a békítő mosoly arcomra fagy.
- Gwen. – jelentem ki, mintegy köszönésnek is szánva a szót. Ez… kínos. Azóta nem beszéltünk, amióta év elején összevesztem vele, s kicsit elvetettem a sulykot. Azóta már megbántam, ezt azonban nem tudja.