Végtelen folyosó

Egyike Roxfort trükkös szakaszainak. A gyanútlan diákok, ha erre az ál-folyosóra érnek, hosszas gyaloglás után azt veszik észre, hogy olyan, mintha körbe-körbe járnának, annak ellenére, hogy teljesen bizonyosak benne: egyenesen haladtak. A folyosó egyetlen dekorációja azonban újra és újra előbukkan: egy szobor egy boszorkányról, aki épp az üstje felé hajol. Kikerülni innen nem egyszerű... El kell beszélgetned hozzá a banyával.

[Hahó?]

                              

  Novemberben semmi szép nincs. Hűvösek az utcák, az embernek még a kedve is lemegy mindentől. Nem mintha lenne kedve bármihez is, a mai világban. A háború közepén, kinek van kedve viháncolni és virágokat rajzolni a pergamenjei sarkába? Mindig is csodálkozva, illetve furcsállva nézem, ahogy egyesek mennyire nem foglalkoznak a jelenlegi helyzettel, vagy általánosságban semmivel. Tudnék pár példát mondani, nem is kéne gondolkoznom rajta. Igen, most azt kéne mondanom, hogy nekik van igazuk, lesz.rni mindent, és élni boldogan happyn, hogy aztán nyugodtan haljunk meg. De nem mondom. Az ilyen emberek legtöbb esetben naivak, és vakok. Nem talpraesettek, és könnyen befolyásolhatók. Többségben.
   Nem mintha azon keseregnék, hogy jaj, háború van, félnünk kell, de ami tény, az tény. Attól még, hogy nem sírom tele a párnámat, hogy sorban hullnak az emberéletek, még lehet rossz kedvem. Attól, hogy még varázsló-háború van, még más problémái is lehetnek az embernek. Gyakran jutnak a fülembe olyan pletykák (a szokásosokon kívül), minthogy én el vagyok keseredve, mert nem lehetek otthon a családommal, sőt olyat is hallottam már, hogy az egész nyamvadt családfámat kiirtották már, és ezért vagyok letört. Ezek a pillanatok okoznak egyedül vidám perceket, amikor jót röhöghetek rajtuk. Mit tudnak arról, hogy én miért vagyok „szomorú”? Nos, természetesen terjengnek az igazsághoz hasonló pletykák, de senki sem merte még kimondani őszintén az igazságot, ugyanis félnek. Félnek, hogy mi van, ha igazak a pletykák… Én nem a pletykák miatt vagyok ilyen, nem a háború miatt, nem azért, mert karó lett a Mágiaörténet-dolgozatom. Én más miatt.
   Még csak az ősz utolsó hónapja van, és már készülnek a karácsonyra. Akármilyen vészterhes idők vannak, az emberek szeretik megtartani az effajta szép szokásokat. Régen imádtam a karácsonyt, a karácsonyi díszeket, a frissen sült sütemények illatát, és minden egyéb sablonos érzésáradat, de mint minden, ez is megváltozott a nyár folyamán. Már azon is gondolkozom, hogy haza sem megyek a Roxfortból karácsonykor. Megüzenem a szüleimnek, hogy sok a tanulnivalóm van, és letudhatom ezzel az ünnepet. Hiszen nem kíváncsiak rám, minek rontsam a levegőt „otthon”? Jobb is lesz, ha minél előbb megírom a levelet. De majd holnap.
   Ahogy lehaladok egy boszorkányt ábrázoló szobor mellett, tovább szövögetem a gondolataimat. Érdekes, hogy késő délután van, de diákok sehol. Legalább is ezen a folyosórészlegen, hiszen az imént még láttam nyáladzó szerelmespárokat az ablakbemélyedésekben, nevetgélő alsóbb éveseket, és most sehol senki. Elmerengtem, és nem is vettem észre, mikor csökkent az emberek száma nullára. Nem is bánom, legalább egyedül lehetek a gondolataimmal, amit ritkán tehetek meg. Hát most kihasználom. Szinte nevetni lenne kedvem, hogy végre nem bámulnak meg a folyosón. Persze, alapjáratban nem is bámulnának, akik nem hallottak semmiféle történetet rólam, de most még azok is meresztgették a szemüket, akiknek fogalmuk sem volt eddig a létezésemről. Hogy miért? Eddig mindig nyakig „betakarózva” mutatkoztam - már év eleje óta. Ezalatt a három hónap alatt sok minden történt, és lassan átcsapott az antiszociálisságom, nemtörődömségbe, így levetettem a sálakat, és a hosszú ujjú pólókat. Szabadon szemlélhették a hosszú hegeket a karjaimon, sőt, ha úgy adódott a lábaimon is, már nem érdekelt más. Egy farmerben és egy rövid ujjúban járom az északi szárny folyosóit. Bár nincs meleg, nem fázom.
   Ballagok tovább, és ismét egy boszorkányszobrot láttam magam mellett. Ugyanazt a boszorkányszobrot. Mi a fene? Furcsállva tovább indulok, de nem sokkal arrébb, ugyanez a szobor köszön vissza. Összehúzott szemöldökkel kiveszem kezeimet farmerzsebemből, és megállok a szobor előtt. Visszanézek magam mögé, a folyosót pásztázva, de nincs ott az előző szobor. Visszamegyek oda, ahol legutóbb láttam, és ott is ott van. Visszamegyek, és ott, szintén ott van.
   Gyanúsan körbenézek, és beleszólok a semmibe.
   - Hahó? –
   Semmi válasz. Miért is lenne? Senki nincs itt, csak én és a szobor. Ismét felemelem a tekintetem a boszorkányra, de az ugyanolyan, mint eddig volt.
   Még párszor megismételtem a rohangászást, míg megunom, és letelepedek a szobor tövébe. Fogjuk fel pozitívan: lesz időm gondolkozni. Jó sok időm…
   Hátamat nekivetem a szobor tövéhez, lábaimat kinyújtva keresztbe rakom őket a bokámnál, és elővéve pálcámat, elkezdek vele játszani. Na gondolkozzunk. Mi a rák folyik itt?

[.-= Carithy =-.]

.-= Carithy =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Tavaly, tavalyelőtt az ember végigsétált, jobban mondva úszott, vagy gondolán hajózott a nyáltengerben az amúgy gusztustalanul sivár, és omladozó folyosókon, nem hallott mást, csak az idióta picsák szánalmas történeteit, na meg persze az alfahím jelöltek hősies sztorijait, amelyben elmesélték, miért is ők a legnagyobbak. Az idén valami megváltozott, a világ mozgásba lendült… és még ez sem tántorította el a sok köcsögöt a sivalkodástól. Rosszabb lett a helyzet, már nem csak azt kellett hallgatnom minden egyes nap, hogy a nőknek nincs egy kurva ruhája sem, amit felvegyenek… itt jegyezném meg, mi a retkes faszomnak divatozni az iskolában, amikor formaruha van. A fiúk részéről már nem csak a király vagyok, és az egyetlen szöveg bizonyult menőnek. Bepárosultak a Merlinre, háború van, mi lesz velünk nyavalygások is. A hangulat olyannyira elharapózott, hogy lassan mindenki fel fogja vágni az ereit az iskola falai között. Mondjuk, nem lenne rossz megoldás, mert ugye akkor nem nyálban kellene evickélni, hanem vérben, ami egy fokkal kellemesebb és melegebb is… másodsorban meg, a világ rengeteg életképtelen és semmirevaló majomparádétól szabadulna meg. Nekem biztosan nem hiányoznának, eddig is kötöznivaló marhahúsnak tartottam azokat, akik megérdemelték és megérdemlik.

Nyugalom.
Hűvösség.
Ahogyan baktattam az emberek tömegében, igyekeztem kiiktatni a hallószerveimet, és csak menni előre, hogy minél hamarabb elérhessem azt a bizonyos folyosószakaszt, ahová kikapcsolódni és tűnődni szoktam járni az utóbbi pár hétben. Ott egyedül lehettem, teljes nyugalomban… csak a csend, és a végeláthatatlan semmiség. Az iskolatársak jobbára ki-kiugráltak az utamból, aki nem azt így járt, kapott egy vállas lökést, hogy tudja a középső sáv az életképesek sztrádája. Ahogyan közeledtem, egyre fogytak az emberek, mígnem teljesen megszűntek létezni körülöttem. Megnyugvással töltött el a dolog, tudtam, már ott vagyok, ahol lennem kell, és maradni is fogok jó darabig… majd takarodóra visszaérek a szobámba. Alig pár lépést kellett csak megtennem, a büdös vén kurva már ott álldogált a helyén. Biztos voltam benne, hogy figyel, de soha nem szólt egy árva szót sem hozzám. Minden bizonnyal az első találkozásunk hagyott benne mély nyomot, de van ez így… általánosságban nálam az első benyomás azért a legbelső bugyrokig szokott hatolni. Ahogyan mellé léptem, pisztolyt formálva a kezemből lőttem le a nyanyát, majd gúnyosan kacsintva egyet haladtam tovább. Jóval távolabb tőle szoktam letelepedni, aztán tenni, amit tennem kell. Mielőtt azonban megálltam és leheveredtem volna, egy nagy büdös „hahó” szakította meg a csendet. Abban a pillanatban megálltam, majd mélyet sóhajtva a mennyezetre pillantva ráztam meg a fejem. Ilyen a büdös kurva életben nincs… már itt sem lehet az ember nyugalomban.
Hűvösség.
Pezsgés.

Mivel egyetlen kiút volt erről a helyről, sarkon fordultam, majd megindultam a büdös banya irányába… tudom, ha előre mentem volna is ott lyukadok ki, de így rövidebb a dolog. A kanyarban felbukkanva egy furcsa egyed üldögélt a tövénél. Mintha nem is igazán érdekelt volna folytattam az utamat a tipikus unott, semmitmondó tekintettel. Amint odaértem megtorpantam előtte... a fagyosnak tűnő, idegesítően kék szemeimmel nem törődtem azzal, hogy esetleg zavaró, végigmértem. Cedrah lévén tudtam róla egyet, s mást, felismertem a kis pofikáját. Olyan közel hajoltam az arcához, amennyire csak lehetett, jól megsértve a magánszféráját is.
- Hahó!
Összeszűkítettem a szemeim, mintha csak azt kérdezném tőle, mi a picsát keresel ott, ahol legfeljebb csak a döglött madarak oszlanak...

[Ch…]

                              

    Annyira egy ironizáló paraszt vagyok. De most komolyan. Szidom az összes barmot az iskolában, az utcákon, a minisztériumban. Azon rinyálok, hogy mennyire sok hülye van a világon, és milyen egyedül vagyok. Le kéne szoknom erről, hiszen csak egy pesszimista gyökér leszek, aki mindenben csak a rosszat látja – bár, már lehet mindegy nekem. Nem szeretem a túlzott optimista naivakat, de azért a sötét pesszimistákat sem, akiknek néha olyan a felszólalásuk, mint akinek elmentek otthonról. Nos igen, megint válogatós vagyok, de itt kivételesen támogatom az arany középutat.
   Meg akarok nyugodni… Pedig nem is vagyok ideges. Oh, hányszor megfogadtam, hogy esküszöm, rászokok a cigarettára, de valahogy ez mégis elmaradt, aminek valahol örülök, valahol a falba verném a fejemet miatta.
Próbálom a szép dolgokat meglátni, amik tényleg fontosak. Nem is… Amik a leglényegtelenebbek, de mégis a legszebbek. Például a nyugalmat. A nyugalmat nagyra értékelem. Akkor születnek a legésszerűbb tervek, amikor nyugodtak vagyunk. Akkor vagyunk a legkiegyensúlyozottabbak. Tisztán gondolkozunk, és végtelen tér tárul elénk. Bármiről elmélkedhetünk korlátok nélkül. Senki nem szabhat nekem határt, nem szólhat bele, hogy min gondolkozzak. Gyakorlatilag ura vagyok egy saját kis univerzumnak. És ez tetszik. Talán ezért sem zavar a mostani helyzet, hiszen egymagam vagyok, ura vagyok az univerzumomnak. Meg kéne ijednem, ahogy egy nyomorult hugrás tenné?
   - Ch… - szisszenek fel.
   Hiszen jó magam is a sárgák házát gyarapítom. Röhej…
   Mégsem félek, hiszen jól fogom fel a dolgokat. Különben is, a Roxfort régebben a legbiztonságosabb helyek közé tartozott, és attól még, hogy „beköltöztek” a halálfalók, a kastély ugyanaz maradt. Csak nem fog velem szembesétálni egy troll. Mitől kéne, hogy féljek? Csak kitalálok innen, mielőtt megmurdelnék. De egyelőre még ráérek. Csend van. És nyugalom.
   Nem voltam még ezen a folyosón. Legalább is, biztos emlékeznék rá, hiszen nem mindennapi jelenség ez itt – bár varázslóvilágban vagyunk, azért be kell vallani, hogy nem minden folyosó ismétlődik végtelenszer. Amúgy is… mi a frászkarikáért nem jutok ki innen? Igen, addig eljutott a tudatomig, hogy meg van bűvölve a folyosó, de mi lehet a kijutás kulcsa? Nem mintha ellenemre lenne az ittlét, de azért nem akarom, hogy itt rohadjon le rólam a hús. Biztosan kell lenni valamilyen kiútnak, hiszen, ha nem lenne, nem hiszem, hogy nem feküdne itt tíznél több hulla.
   Lassan felpislantok a fölém magasodó boszorkányra. A csúf, süveges banya maga elé bámul, és mozdulatlan. Úgy viselkedik, ahogy ildomos egy szobornak. Megcsóválva a fejem, visszabámultam magam elé, de azonnal el is fordítottam a tekintetemet, ugyanis visszaszólt valaki.
   A férfihang iránya felé nézek, és meglepődve konstatálom, hogy az egyik évfolyamtársam andalog felém. Ráérősen elém sétál, lehajol, és pofátlanul közel kerül az arcomhoz. Fejemet teljesen hátrahúzom egészen, míg a szobor lábához nem ütközik. Érdeklődve, kicsit furcsállva felvonom szemöldökeimet.
   - Üdv.
Végigmérem a rend szerint, ahogy ő is engem. Óhóhóhóóóó, tudom ki ez! A nagybetűs Sean Blaine! Arckifejezésem szinte ugyanaz marad, azzal a kivétellel, hogy a szemöldököm visszaáll az eredeti helyére.
   - Magnoniai Tölgyfakéregkrémmel kenem az arcomat, ha esetleg ez érdekelt volna. - jegyzem meg halálos könnyedséggel, mutatva, hogy cseppet sem érdekel, ha az arcomba mászik, még ha ez nem is így van.
   Legszívesebben kiátkoznám volna a világból. Semmi kedvem sincs fecsegni, mint ahogy az elmúlt hónapokban sem volt, de nyugalom ül az arcomon. Végül is akármennyire sem kívánok beszélgetőtársat a hátam közepére sem, ő hátha tudja mi a folyosó rejtélyének a nyitja.
   Makacsul nézek vissza jég-kék szemeibe. Mégis mit tehetnék, csússzak ki a lábai között?

[.-= Kence-ficének =-.]

.-= Kence-ficének =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Kémlelés.
Mozdulatlanság.
Alig hajoltam oda a csinos kis poffantyújához, azzal a lendülettel húzta hátra a fejét, egészen addig, amíg az nem koppant a ki tudja hány esztendős fémkondéron. Egy pillanatra felmerült az is bennem, hogy megkérdezem, most a banya hatalmas bödönje kong-e az üresség miatt, vagy esetleg az ő feje. Elvégre ebben az iskolában, és az itt tanulók többsége felé joggal terjeszthető elő ez a csoda… a legtöbbjüknek annyi esze sincsen, mint teszem azt, egy kelta tündérmanónak. Persze ez a hasonlat kurvára sértő lehet a tündérmanókra nézve, hiszen azok többsége még mindig nagyobb intelligenciahányadossal rendelkezik, mint ezek a köcsög, magukat roxfortos diákoknak nevező infernusok. Szar ügy ilyen helyen tanulni, de valahol csak kell az embernek, mégsem mehettem ki az oroszokhoz, vagy a franciák közé. A gondolatmenetet aztán summáztam magamban, és úgy döntöttem, nem marad más, csak a koppanáskor a halovány, roppant gúnyos, féloldalas mosoly. Amennyiben megvolt a magához való esze –itt kell megjegyeznem, ezt tökéletesen kétlem, de persze az esélyt megadom számára, hogy bizonyítsa, értelmes-, tudhatta, hogy miért érkezett a pillanatnyi ajakgörbület. Ezt követően a retkes pofám ismét felvette a jól megszokott, tökéletesen unott formát, de csak pillanatokra. A válaszát követően újabb mimikaáradat érkezett tőlem. Ennyi torzulást egy egész esztendő alatt szokott produkálni az arcom, nem fél perc alatt… apró fintor ült ki rá, miközben szippantottam párat a levegőből, amúgy színpadiasan.
- Mmmmmmm…
Buggyant ki belőlem a hang, amely egyértelműen nemtetszésemet fejezte ki, persze ezt is a míves, és valamelyest túljátszott formában, mert ha már thesztrál, akkor legyen kövér is. Visszaegyenesedve, kezeimet megemelve összeérintettem az ujjbegyeimet, a két mutatóval pedig az előttem heverésző hugrabugosra mutattam.
- Akkor már tudom, mi volt az a büdös, amit éreztem!
A megjegyzés nem fedte teljesen a valóságot, mert annyira azért nem volt szarszagú a krém, de persze erről nem kellett tudnia, mert hát nem tartozott rá a történet. Elegendő, ha annyival tisztában van, hogy olyan büdösnek tartom a masszáját, ezzel együtt az arcát, és őt is, akár egy nagy és retkes klozet. Megcsóválva a fejem engedtem le a kezeimet a törzsem mellé, majd arra, amerről érkeztem indultam meg.
Nyugodtan.
Lassan.

Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem fogja megállni szó nélkül, és követ… vagy, ha azért nem is, hát akkor azért, hogy megérdeklődje, nem tudom-e a kiutat erről a lehengerlően végeláthatatlan folyosószakaszról. Mivel nem igazán akadt más dolgom a mai napra, úgy döntöttem, megadom az esélyt a picsa számára, hogy bizonyítson… ha hülye, akkor hamar menni fog, mert kibaszom innen, lába nem éri a földet a kis barátnőcskékig… ha van benne valami, akkor nem kap két pofont, és esetleg az ujjai is a helyén maradnak… efféle nyakékre valóm még úgysem nagyon van, már ha igaz, amit tudni vélek róla, és még párakról rajta kívül.

[Sean!]

                             

      A gúnyos mosoly eredetére csak pár pillanat múlva jöttem rá, de akkor azonnal megforgattam a szemeimet. Ha-ha. Kis Humor Herold! Elgondolkoztam, hogy mit is kéne visszavágni, de hamar elvetettem az ö9tletet, hogy vágjam magam alatt a fát. Úgy döntöttem nem fogok válaszolni, a tekintetem mindent elárult, feleslegesen nem koptatom a számat.
   Vajon érdemes lett volna megemlíteni, hogy igazából nem használok semmiféle alapozót, krémet és miegymást? Sőt, mint észrevehette a sminket is messze kerülöm, így csak lágyan elmosolyodom a visszaszólásán. Lehet, hogy a samponomat érezte, vagy mi tudom én. Mit számít? Már megszoktam az efajta piszkálódást, és beszólogatást. Semmi alapjuk sincs, csak azért mondták, hogy valamivel húzzák az agyamat, aminek persze nem mindig volt jó vége. No, nem mintha nem lett volna önuralmam, az utóbbi időben alkalmam volt kisajátítani a nyugalom már-már extázisban folyó bűvöletét, hiszen az eleinte rosszalló suttogások is elszálldostak, és helyette jöttek a kimondott hangos szitkozódások, de jobban örültem volna egy eszes kis hollósnak, aki sec-perc alatt kivitt volna innen. Nem panaszkodtam, csupán kifejtettem magamban a véleményt, miszerint mi lett volna számomra a legmegfelelőbb helyzet. Hát az rohadékul nem ez. Mondjuk, most már mindegy volt, ha már így alakult, akkor hozzunk ki belőle valami értelmeset!

   Nem igazán tudtam, hogy hogy is kezdjek bele, mert biztos nem lesz olyan édibédi-cukimuki, hogy megmutassa azt az átkozott utat innen kifelé, szóval a gondolatok, csak úgy cikáztak bennem. Nem találtam azt a megfelelő szórendet, amivel a kérdést feltehettem volna. Már nyitottam volna a szám, hogy valamit kinyögjek, de magamba fojtottam a szót. Sean egyszerűen el akart sétálni.
   A szám nyitva maradt, de amint észbe kaptam összezártam ajkaimat, és felpattantam a helyemről. Nem akartam utána vetődni, hogy "Hé! Hova mész, segíts már?!", ezért felnéztem a boszorkányra, és gunyoros grimaszt vágtam, és a fiú után szóltam.
   - Sean! - neveztem meg nemes egyszerűséggel. - Hogyan lehet innen kijutni?
   Eldöntöttem, hogy nem fogok se nyalni, se bunkózni. Könnyeden tettem fel a kérdést, semmi okom nem volt rá, hogy foglalkozzak Blaine elterjedt pletykákkal alátámasztott ignoráns viselkedésével. Én csupán ki szerettem volna jutni innen, és mindenféle csel nélkül akartam ezt véghez vinni. Talán a Naaagy Sean Blaineben van annyi, hogy egyszerűen elmondja a titok nyitját? Magamat sem áltatom. Ha nem is teszi meg - ami több, mint valószínű-, akkor követni fogom, hiszen neki is ki kell jutnia valahogyan, és csak nem teheti meg ezt észrevétlenül ha a sarkában vagyok. A kérdés csupán az volt, hogy az agresszivitásáról híres fiú vajon hogy fog reagálni arra, hogy nem hagyják békén? Egyenlőre még nem tartottam tőle. Reméltem, hogy nem is kerül sor rá, hogy kelljen.

   Nem is gondoltam rá, hogy vajon megütközik-e azon, hogy nevén neveztem, hiszen nem mutatkozott be, ugyanakkor szerintem ő is jól tudta, hogy nem egy elveszett szürke egér a Roxfortban, akiről senki semmit nem tud. Csak nem kerüli el a figyelmét a sok néha újból-újból szárnyra kapott történecske. Nem akartam nála kihúzni a gyufát, de ha arra kerül a sor, akkor muszáj lesz valamit tennem, hogy kijussak innen. Na, szép kis egész napos programnak néztem elébe...
   Ha nem áll meg, megszaporázom lépteimet, míg mellé nem érek, ha viszont megáll, elé állok, és megvárom, míg válaszol.

[.-= Egy érdekes nap érdekes beszélgetése =-.]

.-= Egy érdekes nap érdekes beszélgetése =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Felkelt.
Megszólalt.
Ráadásul a keresztnevemen szólított, ami felettébb érdekes, és kiemelt hangsúllyal kezelendő. Az iskola tanulóinak többségében jobbára a Blaine szokott megmaradni, vagy akiben az sem, az a kitalált gúnyneveket alkalmazza… azt meg persze csak a hátam mögött. Ez nem is meglepő, eléggé agresszívan lépek fel ezekben az esetekben. Kevesen voltak olyanok, akik szemtől-szembe mondták volna meg a frankót. De hát, ilyen világot élünk ugyebár, az egyenesség kiveszett mindenkiből, és a cselszövés, meg a fondorlat lett az úr, egyszerűen nem tudunk igazat mondani. A legszörnyűbb az egészben az, hogy már a diákok körében is ez volt a jellemző, nem lehet eléggé korán kezdeni. Mindenesetre, ha már ennyire ismert, és bátorkodott utánam szólni, hát megtorpantam egy pillanatra. Nem tekintettem hátra, először… balomat a mellkasomra téve, jobbommal megtámaszkodtam rajta, és ujjaim gyűrűjébe helyeztem az állam… afféle színpadias gondolkodás. Eközben szépen lassan rátekintettem, majd fejem támasztékát használva rámutattam.
- Megmutatom!
Tömör és velős válasz, ráadásképpen azt sem mondhatja, hogy alattomos vagyok, vagy éppen egy utolsó senkiházi, hiszen most ajánlottam fel a segítségemet. Gondolom most elemzésbe kezd, kattognak az agytekervények… de hát mardekáros… de hát azt mondták róla, hogy paraszt… most akkor mi van? Hagytam, hadd emésztgesse a meglepő szavakat, előbb-utóbb csak leesik neki, ha szabadulni akar, akkor szedi a kis virgácsait. Azzal ismét megfordultam, és lassú léptekkel indultam tovább az utamra.
Utolért.
Várt.

Csendesen baktattam, teljesen elrévedve a folyosó végeláthatatlanságába, mintha valamit keresnék, azt a bizonyos rejtett járatot, amely számára a megboldogulásba, tehát vissza a többiek közé vezet. Persze kerestem, majd jó pár perc múlva kell felbukkannia… pontosan annak a boszorkánynak, amelytől az előbb elindultunk. Egy kis vérlázítás nem ártott… és ha már így kettesben maradtunk, bizony nem hagyhattam ki, hogy mende-mondákról, szóbeszédekről kérdezzem, amivel kínos helyzetbe hozhatom. Bár nem értem, miért kínos a számára, de ő tudja… mindenki képes annyira túlbonyolítani az életét, hogy az már olykor a nevetséges kategóriát képviseli. Mivel nem voltam az a kertelős típus, hát rögtön a tárgyra tértem, ugyanis, hihető, avagy sem, amióta találkoztam azzal a Fenrirrel Cedrah társaságában, hát foglalkoztatott a téma. Sokat olvastam róla, de egy első kézből való beszámoló mégiscsak más tészta… levéve, mi lehet igaz és mi nem.
- Amúgy milyen érzés…
Először arra gondoltam, hogy ebből is érteni fogja, de biztos, ami biztos alapon megtoldottam.
- ... az átlalakulás.
Nem tekintettem egy pillanatra sem oldalra, éppen eléggé le fogja taglózni a kérdésem, sem hogy még a betegesen kék szemeket is az övébe fúrva tovább húzzam az idegszálait. Mert ilyenkor beindul a kombinálás, a hogyan, a kitől, a miért, a kiteregeti-e. Egyszerűen csak baktattam, és hallgattam, mi fog történni… nem volt kizárva, hogy esetleg az animágiára gondol majd… de ha van egy csepp esze…

[Átalakulás? Nem értem mire gondolsz.]

                             

   
   A tömör válaszadás kellemes meglepetésként érintett. Kicsit meg is hökkentem, de csak magamban könyveltem el kisebb örömömet. Na, talán mindenféle kellemetlenség nélkül kijutok erről az átkozott folyosóról. Miután olyan kedvesen bemutatkozott, volt rá okom gyanakodni, hogy miért segít ilyen könnyen. Az is lehet, hogy később be akarja hajtani a szívességet, de szimplán lehet empatikus. Passz, a lényeg az, hogy kivezet innen, és ennek örülök. Az elején még nem is érdekelt a folyosó, se a titka, de némiképp örülök, hogy nem kell itt töltenem az éjszakát (vagy netán több éjszakát). Vajon Blaine is merő véletlenségből került ide? Nem hinném, hogy önként sétált bele a bűvös folyosóra ismét. Mivel tudta a kiutat (már, ha nem hazudott), akkor több, mint valószínű, hogy már járt erre, hacsak nem valamelyik ismerősétől hallott róla. Ki tudja. Más helyzetben kedvem lett volna megkérdezni, de jelenleg semmi kedvem nem volt hozzá, így csak a fiút néztem, és vártam, hogy elmagyarázza menet közben, de valahogy nem akaródzott megszólalni, és mivel azt mondta, hogy csupán megmutatja, nem is faggattam, hanem engedelmesen követtem őt, teljesen kiszolgáltatva neki. Végül is... sehova nem vihet, ami olyan volna, hiszen ha hazudik, akkor újra és újra fel fog bukkanni a boszorkány.

   Szótlanul ballagtunk, részemről zsebre tett kézzel. Személy szerint lett volna pár kérdésem, és bár már régen nem voltam szófosásos kisleány, mégis érdekelt volna egy, s más. Például, hogy mi igaz, abból, mait rebesgetnek a fiúról. Tényleg egy pszichopata, aki ujjakat gyűjt? Őszintén szólva, nem lepődnék meg, ha beigazolódna, de azért meg, megborzongnék... Elég bizarr lenne. De nem feltétlen erre irányulna a kérdésem, rengeteg dolgot mesélnek Seanról, néha olyanokat is, amik teljességgel abszurdak, még számomra is, aki nem ismeri. Legalább is közelről. Nyilván nem egy közönség kedvenc a srác, de túl sok hülyeség terjeng róla, és attól tartok, hogy egy-kettő még igaz is lehet. Vagy félig, vagy teljesen, az mindegy. Régi énem valahol megmozdult bennem, és már nyitottam ajkaimat, hogy szóljak, de végül összezártam őket, és nem mondtam semmit. Az új énem megint elnyomta a régit, de nem is baj, talán megmentett egy kínos leégéstől vagy bármi. Lehetséges, hogy olyanra kérdezek rá, ami fatális őrültség, amivel jól lejáratom magamat. Vagy a másik véglet, hogy érzékeny pontra tapintok, és egy jó kis fenyegetést kapok vissza az arcomba. Nem könyveltem el Seant egy őrült antiszociális tuskónak, félreértés ne essék, de biztos, hogy nem leszünk "legjobböribarik".

   Sean megszólal, a maga fürkésző, mégis tökéletes nyugodt hangján. Már kérdeztem volna, hogy mégis mi milyen érzés, de szinte azonnal befejezte a kérdést. Szemeim felvillantak, és tekintetem azonnal rászegeződött.
   Ohohóóó, már megint! Legszívesebben felsóhajtottam volna. Ismét valaki alkotott egy remek fantáziaképzetet, miszerint én vérfarkas vagyok! Micsoda őrültség!
   Visszanéztem a folyosóra, és visszakérdeztem.
   - Átalakulás? Nem értem mire gondolsz. - elég szánalmas próbálkozás, de muszáj volt valamivel kiküszöbölnöm a kérdést, nem akartam, csak egy Hehh?-t benyögni. - Nem vagyok metamorf-mágus.
   A szívverésem természetesen egy pillanat alatt a magasba szökkent, és pulzusom is lazán megduplázódott, de semmiképp nem akartam mutatni. Sokan sustorogtak erről, a merészebbek rá is kérdeztek, és eddig mindegyiket sikerült lekoptatnom. Elég egyszerű volt a taktikám. Mindig rávágtam a következő betanult szöveget: "Ó, hát persze. De vigyázz, mert tudtad, hogy a vérfarkasok bármikor átalakulhatnak, ha úgy akarják? Szóval ne bosszants fel, mert kiharapom a májadat." - erre általában furcsállva elfintorogtak, és elmentek, vagy az iróniámból következtetve nyugodtan konstatálták, hogy csak pletyka, én meg csak be vagyok golyózva.
   Vajon ő is csak a pletykákra hallgatott? Valahol, mélyen a lelkemben féltem, hogy Gary fecseghette ki a titkomat. Erősen kétlem, hogy szétkürtölte volna, de nem lepődnék meg, ha a megfelelő embereknek el-elkottyantott volna egy kis infót, félmondatot. Tartottam Garytől, mérhetetlen düh, és bosszú égett benne, azaz éjszaka óta... Vajon tőle juthatott el az infó? Vagy csak szóbeszédre támaszkodik a fiú?
   Erősen a folyosó egy távoli pontját bámultam.
   Senkinek nem törtem be, neki se fogok kitálalni.

[.-= Egy érdekes nap érdekes beszélgetése =-.]

.-= Egy érdekes nap érdekes beszélgetése =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Meglepődött.
Figyelt.
A szemem sarkából láttam, hogy a kérdés hallatán olyan sebességgel kapta oldalra a fejét, majdnem meggörbítette a teret is több mérföldes körzetben. Noha eleddig csak a találkozásunkkor szegezte rám a csillogó kékeket, most ismét az én beteges pillantásom kereste. Fortyogjon csak magában, akkor sem néztem rá, egyszerűen bandukoltam tovább, mintha mi sem történt volna… mintha a kérdésem fajsúlya egyenértéket képviselne egy „mit reggelizünkkel”. Pedig erről szó sem volt, olyan pontba tenyereltem bele akarva és szándékosan, ami nem éppen a hétköznapiságát hivatott képviselni. Arról nem is beszélve, a mozdulatsorával tökéletesen el is árulta magát, akaratlan is. Nem lehet egy tökéletes hazudozó, alkalomadtán ez a vesztét okozhatja… meg kell tanulnia uralkodni magán. Mennyivel másképpen vette volna ki magát, ha nem érdekelten vonja meg a vállát. Nagybátytó rebesgette és tényként kezelte a történetet róla, és párakról, én úgy voltam vele, hiszem, ha látom. Noha látni még nem láttam, azért a gyanúper bizony erősödött.
Elfordult.
Nem akart méregetni, amikor visszakérdez, nem akarta, hogy pontosan akkor forduljak oldalra, amikor a leghatalmasabb marhaságokat, egyben a leggyengébb próbálkozást szegezte nekem. Maga is átérezte, hogy elég béna a dolog, különben megállított volna, szembe áll velem, és kikéri magának. Az elhaló próbálkozására természetesen az orrom alatti apró és gúnyos mosollyal válaszoltam… első körben.
A banya.
Elhagytuk.

Most először mentünk el mellette, mióta nekivágtunk a számomra kellemes, számára inkább rémálomszerű útnak. Észrevettem, hogy megnézte magának… bár abban nem voltam biztos, hogy tudatosult is benne, ez ugyanaz a perszóna, mint aminek a talpánál üldögélt. Az előző kis intemezzója rávilágított, egy dologra. Ad egy, vagy nagyon hülye… ad kettő, veszettül nem tud hazudni, és akkor bizony szarban van.
- Ejjj-ejjj-ejj!
A felsóhajtás alatt megemeltem a balomat, majd az állam reszelve a szikes bőrrel, színpadiasan a mennyezet felé fordultam. Pár lépés erejéig csupán, hogy kiérezze belőle az élt, meg persze azt, a folytatás máris következik.
- Hazudtál nekem, holott az igazság odabent van…
Jogos felvetés, és tényszerű megállapítás, persze csak a kedvéért, hogy egyszerűbb legyen neki összerakni a dolgokat. Szegény lelkem teljesen katarzisban lehet… ismerik a szörnyű titkát, és nem tud ellene mit tenni. Másra van utalva… ahogyan a kivezető úttal is. Azt nem tettem hozzá, hogy én hazudtam neki, hiszen nem. Megmondtam, meg fogom mutatni a kivezető utat, az időről azonban nem esett szó.
- …  csak nem akar kibújni.
Remélem elegendő lesz számára az információmorzsa, és rájön, valamit bizony valamiért. Nem tudja rólam, nem vagyok egy pletykázós típus, de ma valamit alkotnia kell, ha távozni szeretne innen. Az öreglánnyal nem egyszerű szót érteni… engem megfenyegetni nem feltétlenül szerencsés. Pedig ez a három út van… a beszélgetés velem, beszélgetés a büdös szipirtyóval, avagy a tettlegesség az irányomba. Érdekes nap, végre nem szürke semmittevés.

[Sean...]

                             

   
   Talán túlságosan feltűnő volt az a bizonyos villanás, amit produkáltam? Talán. Vagy csak túl biztos a dolgában? Lehet. Színjátszás? Meglehet. Mégis tud valamit, amiről én azt akartam, hogy soha, de soha ne tudódjon ki? Nem elképzelhetetlen. Annyira próbáltam elbújtatni a nyáron történteket, annyira eltaszítottam magamtól az embereket, annyira kapaszkodtam görcsösen abba az elképzelt világba, miszerint én is csak egy átlagos lány vagyok, hogy ez mind ellenem fordult. Nem mondom biztosra, de nem kizárt. Annyira akartam, hogy ugyanúgy lássanak az emberek, ahogyan régen láttak, hogy észre sem vettem: gyakorlatilag én csináltam magamnak. Én húztam fel egy falat, én barikádoztam el magamat mindenkitől és mindentől, csakis magamat hibáztathatom. De erről nem tehetek. Talán ez volt a legjobb módja annak, hogy elkerüljem az igazságot. Mélyen magamban. Valamit valamiért. Az egész eddigi életemet feláldoztam a lelki békém érdekében, ami voltaképp be sem következett. Ez volt talán az egyetlen módja ennek, hogy utána új lappal kezdhessek mindent. Lerombolok mindent, hogy újrakezdhessem. Hasonló elv, mint a főnixmadár reinkarnációja. Miután megöregedett, eljárt felette az idő, vagy elvégezte dolgát a világban, egyszerűen, fényesen, és gyorsan lángra kap, majd porig ég. Apró szemcsék maradnak csak utána, de ezekből a romokból, ezekből az aprócska romokból tudja magát újjáépíteni, hogy valamit megjavítson. Ezt teszem én is. De örülnék, ha a tűz mardosó, tűző érzésén már túl lennék... De nem vagyok. Lassan égek a tűzben, a lángok nyaldossák bőrömet, testemet, lelkemet. De valahol elfog egy keserű nevetés. Nem is, inkább kuncogás. Az a hit, hogy ezután jön egy újabb kezdet, egy új lap, egy új világ - ez vigasztal. Be kell vallanom magamnak, hogy nehezebb, talán gyötrelmesebb élet jön ezután, de mindenképp megéri, ha már megtörtént. Példának okáért: ezek után könnyebben kiszűröm azokat az embereket, akik csupán a felszínt látják bennem. A fenevadat, a fájdalmat, a szörnyet. Nehezebb lesz, de ez lesz a szépsége.
   De... egyelőre még csak a lángok martalékában szenvedek, és ehhez méltóan kell cselekednem.

   Ellentétben előző viselkedésével nem tör a tárgyra. Lassan és megfontoltan válogatja meg a szavait, és az a remek hatáskeltő szünet is egy jó adrenalinlöket számomra. Kerülgeti a kását, de nem is véletlenül. Maga alatt vágná a fát, ha egyből olyan spontán folytatná a kérdezgetést, mint ahogyan elkezdte. Okos taktikát választ, én pedig próbálom kikerülni támadásait, kisakkozni, hogy ne kelljen színt vallnom egy titokról, egy olyan embernek, aki egyenlőre nem érdemli meg, hogy tisztában legyen az én igazságommal. Lehet egyszer eljön az ideje annak is, hogy neki elmondjam. Csak neki. Lehet olyan idő jön majd el, amikor pimaszul röhögöm bele a nagy világba féltett titkomat, mit sem törődve azzal, ki hallja, s ki nem. Egy biztos: nem tarthatom meg magamnak, mert... mert azzal a hamvaimat is szétszórnám úgy, hogy nem lesz miből kimásznom.
   A haragomat mintha elfújták volna. Már sehol sincs, inkább csendben magam elé meredve próbálok valami ésszerű, pontosan megfogalmazott mondat után kutatni a fejemben. Nem görcsölök rajta, inkább hangtalan elmélkedésbe kezdek. Jól tudom, hogy minden egyes néma másodperccel növelem a fiú hitét azzal, hogy igaza van, de jobbnak látok okosan gondolkozni, mint meggondolatlanul cselekedni, vagy szólni. Akkoriban sok mindent szúrtam el forrófejűségemmel, túl sok mindent. Nem változtam meg gyökerestül. Nem. Én úgy gondolom, hogy csak a külvilágra mutatott képem változott meg. Csupán megtanultam röpke két hónap alatt, hogy jobb néha elgondolkozni, jobb néha csendben maradni, és csak később megszólalni, hogy akkor szólaljon meg az a csattanó.
   - Sean... - szólalok meg komolyan, de arcomon megjelenik egy halvány mosoly. Alig észrevehető, pont ott, a szám sarkában.
   A megszólítás után várok egy kicsit, még egyszer végiggondolok mindent. Bár az imént nem ezért mosolyodtam el, ezen is nevetnem kellett. Úgy viselkedek olykor-olykor, mint valami rossz filozófus. No, de ideje van, hogy folytassam.
   - ... mire akarsz kilyukadni? - fejezem be a mondatomat, és a lehető legjobban biztosítani akarom a hangommal, hogy érezze a költőiséget. Hogy nem kell erre is egy körmönfont választ adnia, nem kell ezzel is egy újabb sakkot adni nekem. Megint hagyok egy piciny szünetet, épp annyit, hogy legyen ideje végiggondolni egyértelmű kérdésemet, de mégse akarjon/tudjon rá válaszolni.
   - Csak nem arra gondolsz, hogy milyen érzés, amikor hatalmába kerít egy furcsa környezet, egy megmagyarázhatatlan világ? Milyen, amikor ténylegesen úgy kell viselkedni, mint amilyenek vagyunk, mi, emberek - ösztönökkel vezérelt állatok? - oldalra pillantok, felnézek szemeibe, ott elidőzök egy kicsit, majd tekintetem visszatéved az előttünk tátongó, üres folyosóra.
   - Ki kell, hogy ábrándítsalak.
   Nem mondom, hogy miért. Nem akarom, hogy tudja, miért. Azt akarom, hogy visszakérdezzen.

[.-= Egy érdekes nap érdekes beszélgetése =-.]

.-= Egy érdekes nap érdekes beszélgetése =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A röpke, alig pár másodpercig tartó, már-már színpadiasnak is nevezhető viselkedést és szófordulatokat követően igencsak hatalmas változás következett a csodálatos beszélgetés kanyonokat megszégyenítő mélységeiben. Lassan battyogtunk előre a végeláthatatlan, és amúgy végtelen folyosón, amikor majdhogynem doromboló hangmélységben szakadt ki belőle a nevem. Nem torpantam meg, ezzel késztetve őt arra, továbbsétáljon mellettem. Érdekes volt ilyeténformán hallani a Seant, nem pedig vérben forgó tekintettel megspékelve, a gyűlölet, vagy éppen harag miliőiben elmerülve.
Csend.
Hosszú másodpercek teltek el, így oldalra tekintettem. Akkor fakadt ki belőle a kiélezett kérdés, mire is gondolok. Tudta a hugrabugos szentem jól, csak idő kellett neki ahhoz, hogy összeszedje magát és belekezdjen abba, amit mindenki előtt titokban tartott. Mert fosott. Fosott attól, más mit fog majd róla gondolni… és itt a probléma az emberekkel… mindig másoknak akarnak megfelelni, nem pedig önmaguknak… ezért lesznek idióta bárgyú barmok. Mert a mások azzá változtatják őket. Az ilyen emberek élete folyamatos rettegés… rettegés a külvilágtól, a barátoknak nevezett emberektől… vajon mit gondolnak róla?
Csend.
Mégsem szólaltam meg, csak előre szegtem a fejem, és folytattam a talpalást a folyosó egyenetlen kövezetén. Evidens volt, hogy folytatni fogja, hát nem fojtom belé a szót, rajtam ne múljék. Az első szavaknál ismét végigmarták tekintetét a metsző, beteg kékek, mintegy fürkészvén, hazudik-e, vagy valóban belekezd valamibe, ami érdekes lehet. Mélységekbe merültek, a lelkét tépdesték, hátha sikerül valamit kimarni belőle.

Némaság.
Nesztelenség.
Megtorpantam, és mivel erre nem számított, pár lépés kellett neki, hogy reagáljon, eltűntem mellőle. Nem vettem le róla a szemem, a hátáról, aztán pedig az arcára emeltem, amikor visszatekintett. Furcsa maszk telepedett a pofámra, ez most nem az egykedvűség, vagy éppen üresség mintázatára hajazott, mindinkább valamiféle apró érdeklődésre… persze halovány lánggal, nem túl lelkesen. Érdekelt a téma, és első kézből csak egy avatott tud pontos képet alkotni.
- Hát ábrándíts ki!
Megemeltem a két kezemet, mintegy jelezvén, itt aztán ketten vagyunk, senki sem fogja hallani rajtam kívül. A banya már jó méterekkel mögöttünk volt, ő sem… sőt, itt a folyosónak sincsenek fülei… ami a felszínre törne, az marad… itt… meg nálam elraktározva… ennyi. A mozdulatokból értenie kellett mindezt.
Vártam.
Nem heveredtem le a folyosóra, még nem, elvégre nem bólintott rá a dologra, bár a kérdése és kijelentése arra engedett következtetni, hajlik rá. Nem sok ember tudhat róla, talán senki… kurva nyomasztó egy ilyen titokkal együtt élni. Nekem is vannak, tudom mi az, amikor nem mondhatod el senkinek, mert gyökeresen felfordulna az életed.
Vártam.
Csend.

[... nem fogom neked leírni.]

                              

 
   "Őt a vér, a hús, és a félelem bódító illata hozta izgalomba. Csak egy kicsit is belekóstolhatna bármelyikbe, gigantikus mámort hozna rá. De nem állna meg. Hiszen elszédítené a meleg vöröslő nedűt pumpáló ökölnyi szerv. Szinte hallja kifinomult hallásával, ahogy másodpercenként sokasodik szívének dobbanása. A lüktető vér egyaránt vonzza, de hiszen a mozgó hús és vér kínálta fel magát. Szaladgál. Hívogatja. Leplezetlenül hívogatja.

   Mintha ostorral csapdosnák púpos gerincét, úgy hergelődik. A várakozás teszi ilyenné. Bármelyik pillanatban lecsaphatna, de ő vár. Hogy miért? Hogy minél nagyobb legyen az élvezet, mikor a macska-egér játék befejeztével fogai puhán átszelik a bőrt, s eljut az izmokig. Mint kés a vajban…" [...]" ... itt volt az idő, hogy átadja magát az üldözés örömének, a hajtóvadászat felvillanyozó diadalittas katarzisának. Az üldözött retteg, és reszketne, de nincs ideje. Izzadva lohol előre, de mindhiába, hiszen az állat jóval gyorsabb, mint az ember. Míg a fiú botladozik, ő uralja az erdőt. Hányszor volt már alkalma kitapasztalni az erdő ingoványos terepét…"

   Az emlékkép szinte valós pillanatban jelenik meg előttem, mintha csak az események közepette állnék. Öntudatlan, kényszerült állapotom felidézése önkéntelen, azonnal beugrik a pár héttel ezelőtti esemény - ezzel együtt a hajsza utáni fájdalmas kín érzése is felidéződik bennem, hiszen az átok hatását sose tudom majd elfelejteni. Aki egyszer már átélte, az nem fogja elfelejteni az érzést, ahogy én sem.
   Filmként peregnek le előttem a képkockák. Ezt kéne megjelenítenem az előttem álló fiúnak? Ezt az érzést kell megjelenítenem, megértetnem vele, ezzel színt vallva? Vállalkozzak ilyen lehetetlen dologra? Tudom-tudom, nincs lehetetlen, csak tehetetlen, de bárhogy is erőlködnék, igen keszekusza mondatok szövődnének egymásba, ha most belekezdenék a mesélésbe. De egyelőre még nem.
   - ... nem fogom neked leírni. - fejezem be az elkezdett mondatot.
   Megtettem pár lépést a komoly arcú fiatal felé, és megálltam előtte nem túl messze. Kicsit oldalra biccentettem fejemet.
   - Miből sejted, hogy le tudom írni? Honnan tudod, hogy átéltem az érzést, és képes volnék felvázolni neked? - egyáltalán nem biztos, hogy azt várja, hogy mesedélutánba kezdjek, de valahol hajtja a kíváncsiság őt is, és ezt nem tagadhatja.
   - Lehet, hogy csak erősen lódítok. -
   Bár kitálalhatnék, hiszen senki nincs közel és távol, csak négy szemköz vagyunk, de nem tudom, hogy érdemes lenne-e. Vajon a súly leesne-e a vállamról, vagy csak tovább nehezedne? Hiszen Garyvel való találkozás után is csak súlyosbodott a zongoraméretű erő rajtam, mitől lehetek biztos abban, hogy ettől nem lesz nekem rosszabb? Időt szeretnék nyerni, nem akarok belevágni a közepébe, nem akarok eleinte túl sok konkrétumot kifecsegni. Eleinte. Aztán majd meglátjuk. Talán nekem is és a külvilágnak is (jelen esetben Seannak) jobb, ha kisebb dózisokban adagolom be az információkat, hogy az jobban megemészthető legyen mindenki számára, bárki is az. Fel kell valahogyan térképeznem, mennyire megbízható Sean (eltekintve zöld szegélyű talárjából levont következtetések előítéleteimtől). Kétség kívül, lehetséges, hogy meghazudtolva önmagam igenis kitálalok neki, de erről még nem kell tudnia - előbb biztonságosnak kell éreznem a terepet. (Másrészről bárhogy alakulhatnak a dolgok, rajta múlik a döntésem).
   - Rákérdeznék arra, hogy mégis mi a fenét próbálsz (konkrétan) ilyen ügyesen kihúzni belőlem, de sejtem. - jelentem ki, utalva a pletykákra. Ámbár előzőleg én magam tártam fel témánk kilétét, tényleges kérdéseit, szándékait még rejtegeti (azon száraz kérdésen kívül, hogy milyen érzés is az átalakulás, de erre csak annyit válaszoltam, hogy bármit is mondok, lehet, hogy hazugság, mert nem is vagyok farkasember a pletykákat megcáfolva). És ahhoz, hogy ne érezzem forrónak a talajt, mindenekelőtt ezeket kell megtudnom.

[.-= Egy érdekes nap érdekes beszélgetése =-.]

.-= Egy érdekes nap érdekes beszélgetése =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Szavak sem kellettek hozzá, elegendő volt csak mélyen a szemébe fúrnom a sajátom, hogy tudjam, mi játszódik le benne éppen. A Folyamat. Hatalmas „a”-val és hatalmas „f”-fel… szinte látni lehetett a képkockákat azokban a hatalmas, ívelt golyóbisokban… különben nem úgy állna előttem, mint valami bamba infernus. Mélyen meredve ki a kocsonyákból, belerévedve az érzéseibe, amelyeket folyamatosan át kell élnie, nem tehet ellene semmit. Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy csettintek az ujjammal, és jelzem felé, ez így kurva unalmas… esetleg tarkón vágom, de aztán csak kivártam… hadd élje át újra meg újra. Úgy hitelesebben tudja majd előadni a dolgot számomra, már persze, ha ki akar jutni erről a folyosóról, anélkül, hogy szétrobbantaná a Roxfort alapzatát, és a nyakunkba szakajtaná a többieket.
Érzésből.
Nem fogja leírni, gyakorlatilag el is árulta magát ezzel a pár, mélyről jövő szóval. Utána persze érkezett a vérszegény próbálkozás a kibaszott terelésre, de ez már teljességgel hidegen hagyott. Ahogyan közelebb lépett, oldalra biccentette a fejét… mintha nálam valaha is ért volna bármit az efféle női faszság. Nem vagyok az a homár köcsög, aki egy oldalra biccentett fejtől, meg kerekedő hatalmas tehénszemektől hasra vágja magát. Kisanyám, ezt benézted, rossz kapukat döngetsz ezzel a stílussal.
Lódít.
Halovány mosoly, amolyan féloldalas-Blaines, zsigerből jövő gonoszféleség. Elengedve magam dőltem, mígnem a hátam a folyosó oldalfalának nem ütközött. Kezeim szépen összefonódtak a mellkasomon, csak ezt követően lohadt le a vigyor a pofámról… meg persze az utolsó mondatától, ami kijelentés-kérdés szerű valamivé formálódott.
- Unalmas ember vagy Farkaslány!
Csodálatos érzés beleszürkülni a hétköznapi tömegbe, és normálisnak maradni, ez tény… de ő már kezdte önmagával is elhitetni, hogy mindennapi ember. Pedig nem, akinek jó orra van az ilyesmihez, az észreveheti… nekem csak egy kis kapcsolatrendszer kellett, semmi több. De sebaj, ha azt akarja, hogy ez az egész belülről zabálja fel a kurva lelkét, én leszarom. Utálom az emberek döntő többségét, azt pedig pláne, ha unalmasak. Amennyiben van esze, úgy nem kellett továbbecsetelnem, mit is akarok kihúzni belőle. Lassan már a kibaszott invito kellene, hogy szót facsarjak a témáról, ami érdekelne.

Sóhaj.
Lemondás.
Ellökve magam az oldalfal hepehupás kövezetétől ráztam meg a fejem… még ha egy olyan dologról kellene mesélnie, ami hátrányosan érintheti a megítélését, vagy bármi mást vele kapcsolatban, az oké… de már így is vannak pletykák, hát akkor nem kurvára mindegy? Sikeresen felhasználhatná, hogy távol tartsa magától a hülyéket az iskola falai között… és felhasználhatná arra is, kiderítse, ki az igazbarát és ki nem… mert ilyen helyzetben bizony hamar a felszínre törne, ki van mellette érdekből, és ki az, aki valóban azért kedveli, aki… és nem azért, amivé válik bizonyos időközönként.
Fejrázás.
Séta.

[Mondd, mit kell tennem, hogy kijuttass engem innen?]

                              

  A féloldalas nyájas mosolytól szemem sarka megrándul, hiszen újjáéled bennem a régi önmagam, aprócska szikrája ismét felüti fejét, mintha lángra akarna gyúlni, csak nem sikerül neki. Ismertem ezt a mosolyt, ezt a tekintet, nem egyedi, elég elterjedt,főleg az ismerőseim körében...
   Több, totál felesleges kört írunk le, és nem csak a folyosó végtelen szakaszára értem, ami folyton-folyvást szüntelenül ismétlődik, mintha csak nem lenne jobb dolga. Ugyanazokat az utakat járjuk végig, ösvényeket, amiket már előtte kitapostak már mások, ő csak beállt a sorba. Ugyanaz a nóta, mint minden áldott héten, nagyon ismerős ez a beszélgetés, sőt mi több. Már megszokott. De egyben hibádzott az önmagát ismétlő klisé, egy valamiben más volt, mint a többi. Seanon látszódott, hogy valamiféle információ birtokában volt, és csak merő szórakozásból feszegeti nálam a húrt, hogy szépen mélyen belegázoljon a gondolataimba, érzéseimbe, csak mert unatkozik. Megeshet, hogy egy nagymértékű színészi tehetséggel van megáldva, amit nem rest kihasználni minden adandó alkalommal. Nem tudnám elképzelni, hogy én érdeklem, vagy a létforma, amit a farkasemberek képviselnek, és abban is kevés rációt vélek felfedezni, hogy egy egyszerű pletyka-vadász. Minden bizonnyal kiváló szórakozást nyújtottam neki, főleg, mert valamely fokon alá voltam rendelve neki, mert nélküle bizony nagyon nehezen jutnék ki innen. És ez dühített, csupán azért fojtom el az érzésemet, mert jól tudom, hogy ezt akarja, és egy percig sem akarom mutatni, hiszen akkor még nagyobb örömet szereznék neki.

   A falhoz sétál, én pedig tekintetemmel követem a testet. Szavai szinte belemarkolnak a szívembe, de nem azért, mert annyi megbántott, hogy a kispárnámba fogok sírni éjt nappallá téve, hanem a megszólítás váltott belőlem ki még egy érzést. Mióta jobban elzárkóztam a világtól, újabb érzések hatalmába kerültem, ezek amolyan keverékek voltak az „átlagos” érzések egyvelege. Vannak olyan érzelemhullámok, amiket nem tudok beazonosítani, de ezt most pont igen. Speciel ez a düh, a meglepettség, és a mélyen megbúvó aprócska, pislákoló félelem esszenciája. Nem rossz nem rossz – gondolom, mintha csak séf módjára egy új ízt kóstolgatnék.
   Már nyitnám ajkaimat szóra, de nem teszem, inkább megvárom, míg a fiú egy sóhajtással ismét elindul – és van egy olyan érzésem, hogy nem a „kijárat” felé.
   A mardekáros diák által kiváltott régi, viszontlátott dühöm, a kijutás utáni vágy, és a megfelelni akarás furcsa kivonatképpen, elég megbátorodva szegődök utána, és mellé somfordálok, így újra együtt sétálunk.
   Nem tudom, hogy a „Farkaslány” megnevezés egyértelmű okot adott arra, hogy megtudjam, tényleg birtokában van több információnak, vagy csak higgyem azt, hogy bármi konkrétumot is tud. De tök marhára mindegy, hiszen halványuló régi énem visszakacsintott.
   Felgyorsítva utolsó pár lépésemet elé megelőztem, és egy nagy fordulattal elé állok, hogy megállítsam.
   - Mondd, mit kell tennem, hogy kijuttass engem innen? – kérdezem határozottan, hasonló hangsúllyal, mintha kérdőre akarnám vonni.
   Abban biztos lehet, hogy addig nem mozdulok el előle, amíg ki nem visz innen, ha kell megátkozom, de én nem akarok egész éjszaka (ha csak annyi lenne!) itt bolyongani.

[.-= Egy érdekes nap érdekes beszélgetése =-.]

.-= Egy érdekes nap érdekes beszélgetése =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Séta.
Unalom.
A legrosszabb párosítás, amikor az ember csak azért baktat fel és alá, mert éppen unatkozik… ez persze igaz az együnk mert unatkozunk duettre is… hát úgy döntöttem, véget vetek a szenvedésemnek, és elhúzok erről a retkes folyosóról, mégpedig jó messzire. Azt még nem döntöttem el, hogy őt is kiviszem-e, vagy egy kurva nagy maflással leterítem, aztán itt hagyom a búsba, majd megeszik a csótányok… vagy fordítva… jövőre visszanézek, elkezdte-e felfalni önmagát, vagy sikerült rávennie valamelyik homár köcsögöt, aki erre tévedt, hogy kijuthasson. A probléma az, ha kiviszem, percenként fel fog tűnni a pofám előtt, és újra meg újra eszembe jut majd róla az elhatalmasodó unalom végtelen határmezsgyéje. Szürreális ideakép, rossz is belegondolni… gyomorforgató, és amit reggeliztem, no meg ebédeltem… eléggé satnya látvány lenne a földön, vagy termőkövekből rakott alagsori falakon. Nem óhajtok ilyetén formán színt vinni az iskola életébe.
Érzem.
Hátra sem kellett sandítanom a vállam felett, tudtam, hogy megint jön, és megint a hülyeségeivel fog operálni. Amint mellém ért, oldalra fordítva a fejem, mélyen a szemébe fúrva a sajátjaim valamiféle hányingerrel vegyes lemondó tekintetet produkáltam felé, majd ismét a folyosót méregettem. Még az is érdekesebb, sem, minthogy újra szövegeljek neki.
Határok.
Azt nem mondom, hogy felbasztam magam agyilag, mert távol álltam tőle, de úgy festett, ő szeretne belemenni egy játékba, amellyel egymás határait feszegetjük. Rossz választás, mondhatom. A kérdése aztán már csak hab volt a tortán… hűen tükrözve, igazi rózsaszín, elkorcsosult jellemét. Csendesen pislogtam rá, meg se szólaltam, hosszas percekig csak méregettem, mit akar tenni… szem a szemben, fürkészve a következő lépést. A pálcát is képes lenne használni, de mire jutna vele?
Fejrázás.
Sóhaj.

A sóhaj sokkalta inkább egyfajta lemondó „pfffffffffff” morranatra hasonlított, amelyet követően megemeltem az érdesebbik kezem, és az arcát a tenyerembe temettem, mintegy eltakarva magam elől. Kissé szorítottam az ujjaimmal, de éppen csak annyira, hogy félretereljem az utamból, és újra megindulhassak a büdös szipirtyó felé. Pár lépést követően szólaltam csak meg újra, színtelen és monoton hangon.
- Átkozz meg kiscsibém…
Itt hátratekintettem a vállam felett, halovány, féloldalas mosollyal, de haladtam tovább úti célom felé.
- … és nem fogsz különbözni azoktól, akik azt tették.
Az „azt” szócska kissé erőteljesebbre sikeredett… asszociál, vagy nem, már a fene sem tudja.