Végtelen folyosó

[Petrificus totalus!]

                             

      Egyre jobban felhúzott. Nem szabadott mutatnom. Ezt akarta, hogy felhúzzam magam és olyat tegyek, amit később megbánok, ő pedig kénye-kedve szerint szórakozhat rajtam. Erősen próbálok ellenállni, és nem nekiesni, hogy mégis mi a francot vár már? Vigyen ki, aztán felejtsük el egymást! Ah, lassan kezdett tele lenni a bili, de még csak a szám sarka sem rendült meg. Egyre nagyobb önuralomra volt szükségem, és eddig sikerült is betartanom az egyre kijjebb tolt határaimat. A kérdés már csak az volt, hogy meddig tudom még őket tolni.
   Sean szavak nélkül is tovább húzta egyetlen idegszálamat. Legszívesebben kezet ráznék vele, hogy ez igen Sean, te aztán jól fel tudod bszni az emberek agyát. Taníts mester! Legalább visszabszhatnék…
   Könnyedén kikerül, és olyan válasszal áll elő, amit nem vártam. (Lassan kezdem megszokni, hogy Seantól sose kapok logikus, vagy teljesen korrekt választ. Nem, az túl egyszerű és ésszerű lenne hozzá…). Szívem engedetlenül megdobbant az első szavánál már. (Időközben már szinte megszoktam a különböző becézgetéseit, és már különösebb figyelmet sem fordítok rá).
   A mondat befejezése azonnal azt váltotta ki belőlem, amit a féloldalas mosolyából üzent. Rögtön beugrottak a korábban hallott pletykák, amik körbelengték a fiút. Na, pontosan ez dobbantotta meg szívemet. Ha egy nyamvadt Sabrina lett volna a helyében, akkor már az első szóra cselekedtem volna, mit törődtem volna én vele, de ezt ő mondta. Félnék tőle? Egy teljesen normális és átlagos évfolyamtársamtól? Na, épp ez az, main túl akarok tenni. A beszariságom, a töketlen énemen, aki néhol még most is kísért. Pont azt a jellememet akarom eltiporni, amit a házam képvisel. Hűtlenség-e vagy sem, édes mindegy.
  Sean halad tovább, én pedig átesek a ló túloldalára, és felborul a józan ítélőképességem. Előrántom pálcámat, és fenyegetés, kérdés nélkül megátkozom az előttem botorkáló fiút.
   - Petrificus totalus! – kiáltom, mire fegyverem végéből egy téglavörös fénycsóva veszi célba Sean hátát.
   Lehet, hogy a Levicorpus jobb lett volna? Mindegy, miért gondolkozok? Az imént sem gondolkoztam, most már felesleges agyalni.

[.-= Egy érdekes nap érdekes beszélgetése =-.]

.-= Egy érdekes nap érdekes beszélgetése =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Csend.
Döbbenet.
A féloldalas mosollyal megtoldott vállfeletti hátratekintés alkalmával a bamba pofázmány, ami a szemeim elé tárult, erre engedett következtetni. Igazán festőinek bizonyult a kép, hiszen egyetlen színfoltként, ami legjobban a vörös felé konvergált, ott álldogált a szürke és semmi közepén kedves kis útitársam, körbelengve csodálatos titkaival. A szörnyű, hogy lelkülete mélyen beleolvadt a folyosó világába, hiába próbáltam meg kirántani a hétköznapjaiból, nem jártam sikerrel… ha neki jó a saját kis világában… ahelyett, hogy egy érdekeset fecsegne… legyen, nem vagyok semmi jónak az elrontója. Viszont… ott mélyen, legbelül biztos voltam benne, hogy felgyúlt a láng, és a perszónát elöntötte a forrongó düh, amelytől elhomályosult a gondolkodása is. Rossz pont, ha az ember nem képes a végletekig megőrizni a hidegvérét, akkor eleve vesztett ügye van… minden tekintetben. Kapkodni kezd, tettei nélkülözik a logikát és az ész diktálta érveket.
Harag.
Nem érdekelt különösebben, mi fog történni, azzal, ha megátkoz, csak a saját kis sorsát nehezíti meg, nem beszélve arról, fogat fogért. Egy diák nevetséges próbálkozásánál, és esetleges sikerénél is voltam már nagyobb szarban… ennyi… no meg persze ott van a nem elhanyagolható tényező…
Érzés.
Keveseknek adatott meg ennek a hiánya, vagy tökéletes kontrollja… ő pedig nem tartozik közéjük. Még csak a közelükben sem jár. A gyűlölet és harag elmúltával rájön, mit tett, és emészteni fogja magát ki tudja meddig. Merlinre, nem egyszerű az élet, mi?
Séta.
Lassú.

Alig fordultam előre, már hallottam magam mögött a szinte sziszegő, mégis jól érthető átok első szavát. Nem igazán tettem ellene, noha belefért volna egy elcsépelt próbálkozás jobbra, balra ugrani, lehajolni, non-verbális protego, és egyebek… de minek vesződjek? Nem ismeri a kiutat, a nyanya meg nem fog magától megszólalni, és amekkora tirpák, segíteni sem igazán. Neki is hiánycikk a diskurzus, holnap is itt leszünk, ha rajta múlik.
Villanás.
Elegendő volt a másodperc töredéke, hogy ismét hátratekintsek, a vállam felett… egyenesen a szemébe fúrjam a sajátom. Nem volt mosoly, sem más fintor… csak a tekintet, ami árulkodott a róla kialakult képről, ami egy szempillantás alatt változott meg bennem.
~ Nem vagy több, csak kevesebb. ~
Érezhette, tudhatta, majdhogynem hallhatta a gondolataim. Ez van, ezt kell szeretni.
Hideg.
Éreztem, valahol a lapockámnál csapódott be az átok… aztán szépen eldőltem előre, és mivel nyakatekert módon felé bámultam, a végére a mennyezet fixírozása lett a jussom. Tény, egy oda… de mire ment vele? Legfeljebb arra, hogy nekiáll próbálkozni a büdös szoborasszonyságnál… sok sikert… esetleg így elmondhatja a gondolatait nekem, elvégre magamnál vagyok, csak nem tudok mozogni… egyelőre…

[Hogy kell kijutni?]

                             

   Talán mégsem volt olyan fenomenális ötlet engedelmeskedni neki, mint egy pincsikutya? Merlinre, olyan egy befolyásolható rakás szrnak érzem magam...
   Átok célba talált, méghozzá tökéletesen, így Sean egy egyszerű mozdulattal megdermedt, és a földre hullott. A gigantikus örömöm, miszerint végre sikerült "győznöm", körülbelül egy hosszú ezredmásodpercig tartott, így a hirtelen kiült boldog mosolyom azonnal le is fagyott önelégült pofámról. A felismerés villáma elég bosszantó tud lenni, főleg ha negatív irányból jön. Pálcámat levágtam az oldalamhoz, és elkeseredett arckifejezés ült ki az arcomra. Csak bámultam megmerevedett évfolyamtársamat, és rájöttem, hogy mégsem volt olyan okos ötlet megátkozni. Legalábbis biztos, hogy nem ezzel kellett volna próbálkoznom, így még csak beszélni sem tud, ergo ugyanott tartok, ahol előbb, azzal a különbséggel, hogy magamra haragítottam Seant. Szívesen tarkón vágtam volna saját magamat, hogy gratulálok, te észlény! De Sean ezt pontosan tudta, csak általa juthatok ki, vagy az a hülye boszi által. Biztos a banya keze van a dologban, csak ő van egyedül ezen a rohadt folyosón.
   Bár elég szánalmas próbálkozás volt, de elsétáltam egy darabig, és megálltam a szobor előtt. Megpróbálkoztam pár varázslattal, bűbájjal, de semelyik sem ért el hatást. Megnéztem nincs-e titkos ajtó alatta, mögötte, mellette, bárhol, de az elég gyenge tervem kudarcot fulladt. Dühösen elé álltam.
   - Hogy kell kijutni? - kérdezem a szobortól ingerülten, de még csak meg sem mozdult. Lehet, hogy még beszélni se tud. De biztos, hogy nála van a megoldás kulcsa! - Elnézést, meg tudná mondani, hogyan tudok kijutni erről a folyosóról? - kérdezem visszafogva magamat, bájos mosollyal, hátha erre hallgat (általában a mézes-mázos hangra a roxforti szellemek és portrék kenyérre kenhetőek lesznek). De semmit. Megpróbálkoztam pár tök értelmetlen szóval, hátha egy kulcsszó kell hozzá, de őszintén szólva nagyot mondok, ha azt mondom, kevés esélyem volt eltalálni, így nem is sikerült.
   Elkeseredetten állapítottam meg, hogy már csak Sean segíthet, ez nem kétség. A kérdés: még ha ki is jutok innen vele, ép bőrrel megúszom a dolgot? Visszagondoltam a 13. terem sztorihoz, így megborzongva reméltem, hogy ez nem ahhoz a teremhez hasonló folyosó...
   Erőtlenül battyogtam vissza a megdermesztett testhez. Leültem mellé, és a falnak döntöttem a hátamat. Csak bámultam, bár ő nem tudott se mozogni, se beszélni.
   - Ezt kegyetlenül megszívtam, mi? - teszem fel a cinikus, költői kérdést magamnak, és Seannak egyaránt. Egy halk nyögést hallattam, és behunyva szemeimet hátrabicsaklott a fejem.
   Nem tudtam, hogy dühöngjek, vagy hagyjam folyni az eseményeket, ebből már úgysem jövök ki jól. A dühöngés semmin sem segít. Már krvamindegy volt minden. Ezt is elcsesztem, mint mindent. Túlságosan él még bennem a forrófejű énem. Komolyan, néha úgy érzem magam, mint egy rossz skizofrén.
   Fejemet visszahajtottam, és ismét a fiúra néztem.
   - Te tudod, hogy vérfarkas vagyok. - jelentem ki. Eddig erősen próbáltam titkolni, nem csakhogy előle, mindenki elől, de szemmel láthatólag, ő már tudta. Hogy honnan, az mindegy, tudta és kész. - Azt hittem csak fel akarsz húzni, mert hallottad, hogy ezt rebesgetik rólam. Hogy csak ki akartad deríteni, tényleg az vagyok-e. Oké, tudod, és kész, értem én. -
   Talán valami színvallásnak tűnhetett az egész, de voltaképp inkább tisztázni akartam az elmúlt percekben történteket, lehet, hogy csak magammal.
   - Képzelem, mit fogsz csinálni, ha feloldalak a varázslat alól... -
   Ismét elmosolyodom a saját hülyeségem miatt.
   - Úgyis felolvasztalak, nincs más választásom, de ezt te tökéletesen tudod/tudtad. - valahol dühítő, hogy ilyen egyszerűen provokáltak, és túl jártak az eszemen. Egy halk, megfáradt nyögéssel felállok, mellé állok, lenézek rá, de mielőtt még rámondanám az ellenátkot, egy utolsó mondattal befejezem nyálas, önsajnáltató önlengésemet.
   - Remélem meg tudunk egyezni. -
   Érti, ahogy akarja.
   - Finite Incantatem. - mondom, és hátrálok egy lépést, magam mellett erősen markolom a pálcámat, hogy felkészüljek a lehetséges támadásra. Azért magamban elmormogom egy nonverbális Protego-t.
   Ennyire értelmetlen eddig egyik átkom sem volt.
   Vagy talán nem is volt értelmetlen?

[.-= Egy érdekes nap érdekes beszélgetése =-.]

.-= Egy érdekes nap érdekes beszélgetése =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Csend.
Hűvösség.
Noha már nem láttam, szinte biztos voltam benne, hogy az átok célba találását követően a csaj bárgyú fejére önelégült mosoly ült ki. Valami olyasmire gondolhatott, hogy „győztem”, „király vagyok”, meg ehhez hasonló kicsinyes baromságok. Idióta, arra persze nem gondolt, hogy ennek mi lesz a következménye. Nagyjából leszartam a dolgot, megdermedve, pofámon cinkos, gúnyos mosollyal bámultam a mennyezetet borító termőköveket, és hatalmas szikladarabokat. Azt még láttam a szemem sarkából, hogy elhalad mellettem… ez sem hozott lázba különösebben. Úgy voltam vele, ha valami különös ok folytán sikerül kijutnia, sem maradok így sokáig. A folyosóról való menekülése nem éppen evidens, tekintve, az öreglány eleve beskatulyázza az embert, ha az első szavak ingerülten történnek… a hugrás farkaslányka pedig kellőképpen felspanolt állapotban volt, köszönhetően a szavaimnak. Nekem is két napomba telt, mire szót értettem a bádogkurvával, és szíveskedett kiengedni erről az akkor nyavalyásnak, mára viszont kedvenccé vált szakaszról.
Léptek.
Szavak.

Nem kellett túlzottan sokat várni, és újra megjelent mellettem a vörös démonka egy igencsak velős mondattal. Csodálatos, hogy végre ráébredt a felesleges tettére, amellyel egyúttal el is vágta magát a szememben… naná, hogy megszívta, és akkor még rettenetesen finoman fejezte ki magát. Ezért minimum egy parasztlengő a juss, akkor azt mondom, kvittek vagyunk. Persze még azt is szemtől-szembe teszem majd, alkalomadtán, és nem ilyen féregmód hátulról. Mialatt végiggondoltam a csodálatos képkockákat, az ajakból kifakadó vér látványát, újfent belekezdett, de immár sokkal csilingelőbb hangnemben.
Színvallás.
Siker.
Végre, a kis majom kiszakadt a nevetséges szürke, bezárt hétköznapjaiból, és kiteregette a lapjait. Még mindig nem értettem, mi a faszomnak kell ezt teljesen titokban tartani. Tény, valószínűleg a diákok, ha megtudnák, menne a nyavalygás a szülők felé, akik felháborodva követelnék az iskolából való eltávolítását… ebből a szempontból nézve nem hülyeség, amit tesz… de kérem szépen, azért ez nem így működik. Az iskola intézménye mindenkit megillet… úgy gondolom, járnak ide nagyobb állatok is, mint egy farkas… ennek taglalásába most nem mennék bele, mert csak ködös foltok keletkeznének tőle az agyamban.
Önsanyargatás.
Na, ezt kellene befejezni, és átugrani… tudja, hogy következményei lesznek annak, amit tett… akkor meg minek tette. Az emberek és a logikus utólag gondolkodásuk visznek a sírba.
Üzlet.
Persze, megegyezünk majd, amint leróttam a tartozásomat. Éreztem, ahogyan a testem melegedni kezd, a tartásom egy szemvillanás alatt elengedett… csendesen hasaltam a földön pár pillanatot, majd a tenyereimen támaszkodva feltoltam magam először guggoló helyzetbe, ahonnan kiegyenesedtem. Mély sóhajjal rázva meg fejemet poroltam végig az öltözékemet, miközben megindultam a banya irányába. Belefúrtam a kékeket az ő kocsonyáiba, de aztán elfordultam.
- Gratulálok Farkaslány…
Flegma hangsúllyal, mégis üres tekintettel vetettem oda neki, ahogyan elhaladtam mellette. Pár lépést követően szólaltam csak meg újra… persze nem tekintettem hátra, mi a fészkes fenének.
- … sikerült tökéletesen alattomos mivoltodat is megmutatni… netalán pont ilyen vagy.
Már csak pár lépés volt hátra, hogy elérjük az öreglányt, és csevegjek vele egy kicsit… addig volt ideje bőven regéket zengni, amiről csak akart.

[Nem szép dolog az előítélet.]

                               

  Fsznak csinálom ezt. Miért mártírkodom? Mindig is utáltam, ha valaki hősként mutogatva, sajnáltatja magát, erre bszdmeg, talán én is ezt csinálom? Lehet, hogy csak szeretném magammal elhitetni, hogy nem is mártírkodom? Hanem csak csendben meghúzódzkodom? De hát senkinek nem hisztizek, nem mondom, hogy ilyen, meg olyan rossz nekem? Vagy...?
   Nem tudtam, hogy most dühöngjek, vagy adjam fel, vagy kezdjek üvöltözve rohangálni a folyosón, mint valami mérgezett egér, esetleg ugorjak ki az ablakon, úgy biztosan kimenekülve a folyosóról. Végül is igenis sok választási lehetőségem van, csak négyből kb. egyikhez "sincs kedvem", de a szükség nagy úr, így muszáj lesz választanom.
   Az elég vacak helyzetből jól már ki nem jövök, felesleges lenne tovább erőlködni. Akármit csinálnék csak felesleges köröket írnék le, A banya nem szólal meg, kijáratot nem látok, Sean hitét megerősítettem, nincs értelme itt maradni (nem mintha eddig lett volna...). Seanon áll minden,
   - Nem szép dolog az előítélet. - jegyzem meg utoljára. Nem tehetek róla, hogy az utolsó szó jogát mindig fenntartom magamnak. Nem tud annyi dolgot rólam, hogy ítélkezzen. Én se teszem, akkor ő se...
   Elkezdek mögötte gyalogolni, de már nem rohanok, hogy beérjem.
   - Sean, döntsd el: most segítesz vagy sem? - mondom lassan már türelmetlenül.
   Ez így az örökkévalóságig is eltarthat, azt pedig ő sem akarhatja.

[.-= Egy érdekes nap érdekes beszélgetése =-.]

.-= Egy érdekes nap érdekes beszélgetése =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Elérkezett a csodálatos pillanat, amikor a Farkaslány teljesen elveszítette a kontrollt… jobban mondva az a pillanat már akkor feltűnt, amikor pálcát rántva hátba támadott… de csak most csúcsosodott ki, az utolsó szavainál. Nem gondoltam volna, hogy ennyire ki fog akadni, meglehetősen csendesnek és épelméjűnek festett a találkozáskor. Erre kiderült róla, hogy egy kapkodó idegbeteg, aki nem tud megfontoltan és ésszerűen cselekedni. Érdekes volt figyelni a jellemformálódását a beszélgetés alatt… persze ezt akkor sem mondanám el neki, ha megkínoznának az információkért. Egyetlen módja kiszedni belőlem, ha valaki kettéhasítja a retkes fejemet, és az agyamat kutatja éveken keresztül… ami meg persze lehetetlen, mert ahhoz nekem is lenne egy, de legalább két szavam.

Kegyelemdöfés.
Nyugalom.
Teljesen higgadt hangon közültem vele, mit is gondolok róla a cselekedetét követően, pedig akár ideges is lehettem volna. Az emberek döntő többsége nem szokta tolerálni azt, ha megtámadják, főleg azt nem, amikor alattomos és gyáva módon hátulról érkezik a csomag mellbe… közöttük én sem szeretem, megvallom őszintén. Ezen tekintetben bizony nem vagyok kivétel, bármennyire is gyarló dolog… a bosszú akkor is édes, mondhat bárki bármit. De csak akkor tud beteljesedni, ha az ember szemtől szemben áll azzal, akin revansot szeretne venni.
- Még hogy nem szép dolog az előítélet.
Persze, hogy nem baszod… te mégis minden egyes percben, amíg a folyosón voltunk, mások véleményére adva viselkedtél velem. Mert ugyebár ötszáz marha nem tévedhet, csak az egyetlen a hülye, aki mást mond. Mindenki elhordott engem minden szarnak és fosnak az iskolában, holott egy kurva értelmes szót nem beszélgettem egyikükkel sem. Akkor meg miről beszélünk?
- Szerinted hová igyekszem te majom!
A kérdésre egyértelmű választ adtam… a hangsúly is egyértelműen jelezte, továbbra sem vagyok ideges, csupán egy hatalmas „csalódás” a csaj a szememben, amiért ekkora tuskó, türelmetlen, és idióta. Az ember azt gondolná, vannak még értelmes népek a falak között… de mindannyiszor realizálnom kell, nincsenek, kihaltak.
A banya.
Csend.

Odaérve a nénéhez megtorpantam előtte, majd közelebb lépve hozzá átkaroltam. Tény, a hányinger kerülgetett minden egyes alkalommal, amikor ezt tettem, de szükségszerű volt, ha nem akartam éhhalált halni ezen a kurva folyosón.
- De régen láttam már Kedves!
A hangszín incselkedő és bársonyos volt… merőben szokatlan tőlem.
- Már-már majdnem ki merem jelenteni, hogy hiányzott.
Halovány mosollyal figyeltem, ahogyan az öreglány hirtelen megmozdult, majd a pilláit rebegtetve a kivezető útra mutatott. Még mormogott is valami „te is hiányoztál” félét, de aztán csak megnyitotta a keleti szárnyba vezető rejtett folyosót.

Léptek.
Revans.
Hallottam, hogy a mögöttem ólálkodó Farkaska szépen lassan megindult, hogy végre kikeveredjen ebből a kalamajkából. Amikor már eléggé közel hallottam a lépteit, hirtelen megfordultam… és azzal a lendülettel már emeltem a karomat is, ökölbe szorítva az érdes balt. A tekintetéből úgy vettem észre nem számolt ezzel a lehetőséggel, így nem is igazán védekezett… a támadás célt talált, keményen csattant a jobb arcféltekén a válasz az átokra. Kibillenve az egyensúlyából padlót fogott… megrázva a kezem kacsintottam felé egyet.
- Kvittek vagyunk, és nem haragszom rád!
Ezt követően a folyosó felé mutattam, csakis utána.
Vártam.
Figyeltem.

Dwayne Winterburn

Csak egy szokványos szombati nap volt. Éppen a keleti szárny folyosóit róttam Amandával, akinek be nem állt a szája. A múltkor azért akadt ki, mert szerinte minden beszélgetésünk témája a végén én leszek. Éppen ezért most engedtem neki, hogy kicsit ő beszéljen az unalmas életéről, ami egyébként az égvilágon senkit nem érdekel, de én jó barátnő módjára úgy tettem, mintha meghallgatnám. Közben, hogy mégse unjam magam halálra, a tükrömben csodáltam magamat és igazítottam azokon a területeken, ahol a kritikus tárgy hibát fedezett fel. Ez a kis kiegészítő ugyanis meg van bűvölve és mindig azokat a részeket mutatja a használóján, amik nem tökéletesek. Ilyen pedig mindig akad. Például a talárom egy gombja nem a megfelelő szögben állt vagy egy hajtincsem összegubancolódott egy másikkal fésülés közben. Még szerencse, hogy ezeket a hibákat időben észreveszem és ki tudom javítani, hiszen mégis csak én vagyok a suli legszebb lánya. Példát kell mutatnom a középszerű diáktársaimnak, akik csak próbálnak hozzám felérni, de az erre történő kísérleteik kudarcra vannak ítélve.
Mellesleg ilyenkor semmi dolgom nem lenne ebben a szárnyban, de a szabadidőmben mégis szeretek elsétálni erre, hiszen itt található Vulkanov professzor irodája, és ha szerencsém van, akár találkozhatok is vele. Sajnos ritkák az olyan alkalmak, mikor ténylegesen látom kijönni onnan vagy éppen bemenni. Ilyenkor azonban vidáman köszönök vagy éppen integetek neki. Nem kell semmi rosszra gondolni, ez pusztán kedvesség. Mégis csak ő a házunk vezetője, és úgy gondolom, igazán illendő, ha kimutatjuk az iránta érzett tiszteletet és persze szeretetet, amiért ilyen csodálatos munkát végez. A barátnőim egy része persze azt gondolja mindez az igéző tekintete és a lehengerlő mosolya miatt van, de ők bizony nagyot tévednek.
Jelenleg Amanda volt az egyetlen, aki hajlandó volt elkísérni a szokásos keleti szárnyi túrámra. A dolog hátulütője, hogy egész idő alatt őt kellett hallgatni. Egy idő után már sikerült kizárnom a hangját és teljes mértékben a tükrömnek szentelni magam, de bizonyos időközönként azért helyeseltem és az egyetértésem jelét adtam még akkor is, ha halvány fogalmam se volt miről van szó.
- Még az évfordulónk időpontját is elfelejtette. Egy nappal előtte hozott ajándékot, utána meg elkezdett magyarázkodni, hogy elnézte a naptárat. Micsoda hazug alak!
- Egyet értek. Ez tényleg csodálatos ötlet – Válaszoltam, mikor Amanda szünetet tartott. A mondókájában csak a csend részeket érzékelem és ilyenkor igyekszek valamit mondani. Általában amit improvizálok valahogy beleillik a témába, de ezt most nem sikerült eltalálnom.
- Te nem is figyelsz rám! Itt koptatom a csőröm feleslegesen, miközben te… - Folytatta emelt hangon és innentől kezdve ismét figyelmen kívül hagytam a monológ nagy részét. Legszívesebben elnémítottam volna, mert a sipítozó hangja rendkívül idegesítő volt. Végül csak annyit vettem észre, hogy miután befejezte, sértődötten elindult az ellenkező irányba. Estére majd lenyugszik, mikor az aktuális pletykákat tárgyaljuk ki. Mindig ezt csinálja, ezért nem is vettem komolyan ezt a kis hisztijét se.
Én és a tükröm tovább folytattuk az utat immáron Amanda nélkül. Nem kellett az utat figyelnem. Aki egy kicsit is ismert, kitért előlem, mert nem akarta elrontani a saját hétvégéjét. Egy idő után azonban nem is akadt olyan, aki arrébb ment volna az útból. A folyosó hirtelen csendes lett. Ennek csak örültem így teljes nyugalommal tudtam magammal törődni, amíg el nem értem az irodához. Csak egy nagy szobor zavart meg, amibe majdnem belerohantam,de még időben sikerült irányt váltanom.
Pár perc múlva, hosszú séta után ismét szembe jött ugyanaz a szobor. Először azt gondoltam, hogy ennek a szárnynak a dekorációjával nem voltak túl kreatívak, de miután negyedszer is belebotlottam a tárgyba, kezdtem aggódni. Hosszú idő óta először, eltettem a tükröt és körül néztem. Előttem és a hátam mögött senki nem járt. Egy árva lélek se volt a folyosón rajtam kívül. ez után a szobrot is tüzetesebben megvizsgáltam. Egy boszorkány volt, aki az üstje fölé hajolt. Hirtelen eszembe jutottak a történetek egy bizonyos végtelen folyosóról a keleti szárnyban, ahol csak egy ehhez hasonló dekoráció bizonyította, hogy az áldozat körbe-körbe jár.
- Nem, ez nem lehet az a folyosó – Csóváltam meg a fejemet és mosolyogva hátrálni kezdtem a boszorkánytól, majd céltudatosan előre néztem és nyílegyenesen elindultam az általam kiválasztott irányba. Nincs az a megbűvölt épületrész, amiből én, Cassiopeia a seafordi Chesterfield ház fő ágának sarja ne tudnék kijutni. Egy idő után azonban ismét ugyanott kötöttem ki. Aztán újra, újra és újra még végül rá nem döbbentem, hogy tényleg nem olyan egyszerű kijutni innen, ahogyan elsőre gondoltam.
Mivel már eléggé meguntam a céltalan járkálást, megálltam a folyosó közepén és egy jó nagy sikítással adtam hangot az éppen aktuális lelki állapotomnak.

[Cassiopeia]

Derűs, tavaszias szombati nap virradt, ami a diákság jelentős részét kitörő örömmel töltött el. Aki tehette, kisereglett a parkba és ott múlatta az idejét barátai, háztársai, vagy egyéb ismertségei körében, felhőtlenül élvezve az enyhe időjárást és a pillanatnyi semmittevést, hiszen a kastély az utóbbi időben nem erről volt híres. A háború rányomta a bélyegét az iskola életére is: a tanárcserék és az Új Hatalom eszméi jelentősen megváltoztatták az intézmény korábbi képét; nem is beszélve az immár folyamatos összezördülésekre a diákság lázadó szekciója és a rendfenntartó erők között, amik természetesen a túlkapásokról is hírhedtté váltak. Bár csak pletykákat lehetett hallani ezekről, de azt susogták, hogy a Cruciatus-átok varázsigéje újabban elég gyakran felcsendül a pincék dohos falai között…
Az ifjút ezen gondolatok kísérték, ahogy a keleti szárny kies folyosóin sétált. Minduntalan a fejében motoszkált ez a háború, ami előtte zajlott le: törte a fejét a lehetséges végkifejleteken, a következményeken, még az okokon is – mivel sajnos mást nem tehetett az ügy érdekében, bármennyire is szimpatizált Dumbledore seregével és a Főnix rendjével. Bár nem volt rest apró konfliktusokba belemenni, sőt, a hangját és pálcáját is felemelte az ártatlanok védelmében, ha úgy hozta szükség, valójában mégsem lehetett aktív, tevékeny résztvevője a jó és gonosz éppen aktuális összecsapásának. Eleinte viszonylagos nyugalomban, szabadságban tetszeleghetett az önkéntes védelmező szerepében, ám idővel apja megneszelte ezirányú hajlamait. Ezt pedig egy már-már példátlan esemény követte: az idősebb Winterburn elhagyta a családi rezidenciát és Roxmorts felé vette az irányt, ahova kikérette a fiát, hogy magánbeszélgetést folytathasson vele… ez pedig parázs vitába torkollott, miután szó szerint ráparancsolt az ifjúra, hogy a jövőben fogja vissza etikai hajlamait és ne folyjék bele a két oldal közötti összezördülésekbe. S bár Dwayne eleinte erőst ellenkezett, végül kénytelen volt eleget tenni az atyai parancsnak, főként azután, hogy megértette az idősebb Winterburn gondolatainak mozgatórugóit. Aranyvérűek voltak és a társadalom krémjéhez tartoztak különcségük ellenére is, s még a háború elején kifejezésre juttatták semlegességüket, amit nem lehetett egyszerűen sutba dobni, hiszen a szavahihetőségük is kútba esne ezzel. Egy szó mint száz: az egész nemzetség híre forgott kockán, amivel egyetlen személynek sem volt joga játszani.
Persze ez nem jelentette azt, hogy remeteségbe vonult és csukott szemmel járt: mindössze annyit, hogy némiképp visszafogta magát a kérdéses szituációkban és csak olyankor lépett közbe, amikor meg volt győződve róla, hogy a szenvedő alany nem követett el semmiféle vétséget. Ilyesformán a vezetőség is szemet hunyt ténykedése felett és az atyja sem emelhetett semmiféle kifogást ellene.

Ahogy befordult a sarkon, hirtelen egy felettébb feldúlt mardekáros leányzóval találta magát szemközt, aki sietősen az ellenkező irányba tartott, majdhogynem felborítva az ifjút, aki alig tudott ellépni az útjából; majd utána fordult volna, hogy egy szemrehányó pillantást vessen rá, de az ifjú hölgy már be is fordult a következő sarkon anélkül, hogy akár csak egy odavetett bocsánatkérést is elejtett volna. Hitetlenkedő mosollyal az ajkán megcsóválta a fejét, magában azon lamentálva, hogy hová is lesz a világ, amikor a generációja felnő…
… amikor a fülébe hasított a kétségbeesettnek tűnő sikoly. Halkan, némileg távolian, de félreérthetetlenül.
Elméjéből már ki is törlődött az iménti incidens, ahogy igyekezett betájolni a hang forrását; közben sétapálcáját átvetette a bal kezébe, jobbjával pedig pálcát húzott s elindult a hangforrás vélt iránya felé. Nem is nézte, merre halad; nem is gondolt bele, hogy jó eséllyel újfent atyja parancsa ellen tesz; csak követte az ösztöneit, lépteit megszaporázván, ám ügyelvén az óvatosságra is, míg végül megpillantotta a sikoltozót. Csak egy felületes pillantást vetett a neki háttal álló lányra, majd a környezetükre koncentrált, keresvén az esetleges veszélyforrásokat, de mivel ilyet nem lelt, így leeresztette a pálcáját és lassú léptekkel elindult a másik személy felé.
- Minden rendben, kisasszony? – kérdezte halkan, udvarias hangon, amit némi kíváncsiság fűszerezett. Szemmel láthatóan nem fenyegette semmilyen veszély, de akkor vajon miért sikított?

Dwayne Winterburn

Addig sikítottam, amíg a tüdőmből el nem fogyott az összes levegő. Ez pedig beletelt legalább fél percbe. Édesapámnak hála, akit gyerekkorom óta folyton elkísértem a kviddics meccsekre, megtanultam a lehető leghangosabban és hosszú ideig kiabálni. Nem hittem volna, hogy ezt a képességet valaha előnyömre tudom fordítani a lelátón kívül, de mégis megtörtént. Hiszen hamarosan egy hang szólalt meg a hátam mögött. A lépteit nem is hallottam, nyilván annak okán, hogy el voltam foglalva a kétségbeesett helyzetemmel, de ettől függetlenül örültem neki, hogy megjelent. Gyorsan meg is fordultam, hogy megpillantsam a kellemes férfi hang tulajdonosát.
Először mosolyogva a szemébe néztem, majd a tekintetem egy kicsivel lentebb vándorolt és a talárját kezdte el pásztázni.  A mosolyom kicsit halványabb lett, mikor nem találtam rajta prefektusi kitűzőt, majd nyomtalanul el is tűnt, mikor az oroszlános címerre néztem. Egy mezei griffendéles lenne a megmentőm? Ez hihetetlen! Annyit már biztosan tudtam, hogy ha kijutok innen le fogom tagadni, hogy aki segített rajtam, melyik házat képviselte. A másik lehetőség, hogy be se vallom egy árva léleknek se, hogy ilyen kínos helyzetbe kerültem, és ezzel minden problémám el lesz simítva. Ebben a helyzetben azonban nem válogathattam sokat, és úgy gondoltam, elfogadom a felsőbb éves segítségét csak, hogy kijussak erről az iszonyatos helyről.
- Végre! Már azt hittem, soha nem jön ide senki – Panaszkodtam. Hihetetlen, hogy így is majdnem egy teljes percig kellett várnom, amíg megjelent. Kicsit jobban is igyekezhetett volna.
- Most pedig megengedem, hogy kivezess erről a szörnyű folyosóról – Fontam össze karjaimat a mellkasom előtt, miután felajánlottam, hogy ebben a hatalmas megtiszteltetésben részesítem. Igaz, ő nem tűnt olyannak, aki még életében nem beszélt aranyvérűvel. Mi több, az öltözete és az a sétapálca arra utalt, hogy talán ő is egy közülünk. Mikor jobban megnéztem magamnak az arcát, még egy kicsit ismerős is volt.
- Javíts ki, ha tévedek, de úgy érzem, mi már találkozunk valahol. Mi a vezetékneved? – Tettem fel azt a kérdést, amivel első éves koromban ismerkedtem. Ha ismerősen csengett valakinek a családneve az azt jelentette, hogy fontos személy, ezért érdemes vele jó kapcsolatot kialakítanom.
Meg mernék rá esküdni, hogy valamelyik bálunkon volt vendég egykor. Amennyiben így van, ő is előkelő família sarja akár csak én, és ebben az esetben talán eltekinthetünk attól a bosszantó ténytől, hogy nem mardekáros.
A bemutatkozást a magam részéről egyelőre mellőzöm, hiszen ő a férfi, és az illem szerint neki kell először megtennie ezt a gesztust. Ráadásul én csak akkor árulom el neki a nevemet, ha már kiderült, hogy érdemes-e rá.

[Cassiopeia]

Az idegen leány meglehetősen nagy tüdővel rendelkezett, ezt az ifjúnak el kellett ismernie: érkezése után még jó néhány másodpercig folytatta a sikítást, szemmel láthatóan észre sem véve, hogy időközben valaki felfigyelt erre és a segítségére sietett. Dwayne kihasználta ezt az időtartamot arra, hogy tüzetesebben szemügyre vegye a folyosót, de továbbra sem látott sehol közvetlen veszélyforrás vagy bármit, ami kiválthatta volna diáktársából ezt a viselkedést. Végül abbahagyta s megfordult, de az ifjú épp csak egy pillantásra méltatta, konstatálva őszintének tűnő mosolyát, majd tovább fürkészett, igyekezvén készen állni mindenre, ami csak előugorhat valamelyik beugróból. Néhány másodperc után azonban egészen bizonyossá vált abban, hogy ez nem fog megtörténni, így pálcáját leeresztve, érdeklődőn fordult az ismeretlen leányzó felé. Szemügyre vette szép vonásait, melyeken már a mosoly helyét átvette egyfajta fensőbbséges kifejezés, majd tekintete lejjebb vándorolt, megpillantva a Mardekár jelvényét, s már kezdte is sejteni, hogy honnan fúj a szél és ezzel párhuzamosan lelkesedése le is lombozódott az egész szituációval kapcsolatban. Eddigi roxforti pályafutása során mindössze egyetlen olyan mardekárossal találkozott, akivel nem bánta meg, hogy kapcsolatba került… s számításba véve a lány arcára telepedő megvetést valahogy az volt az érzése, hogy ez a szám ma nem fog növekedni.
Habár számított rá, hogy újdonsült társa nem lesz híján az öntudatnak, annak viselkedése és szóválasztása mélyen megdöbbentette. Jelenleg úgy állt a helyzet, hogy az ifjú hölgy szorult segítségre valamilyen formában, s így engedélyt adott az ifjúnak arra, hogy megoldja a problémáját. Néhány pillanatig csak döbbenten bámult erre az arcpirító arcátlanságra, majd hitetlenkedve megcsóválta a fejét. A lány egyetlen szerencséje, hogy Dwayne úriember volt: egy hevesebb vérmérsékletű társa egészen bizonyos leátkozta volna a leányzó haját a fejéről, ha így köszöntötte volna.
Ám ő a finomabb megoldások híve volt, s utolsó kérdésével a lány ötletet adott neki… emellett pedig, lévén órái úgyis unalmasan teltek, úgy döntött, hogy megpróbál némi alázatot tanítani ennek a magától elszállt teremtésnek.
- Dwayne vagyok, szolgálatára. – mutatkozott be, az etiketthez híven kezet csókolva az ifjú hölgynek, amennyiben az nem akadályozta ezt meg valamilyen formában. Vezetéknevét szándékkal nem fedte fel, habár a rejtélyes idegen pont arra lett volna kíváncsi; de Dwayne sem volt új játékos azon a bizonyos sakktáblán és tudta, hogy némi gondolkodásra késztetheti a hölgyeményt azzal, hogy nem fedi fel származását. – Pontosan mi is a probléma…? – kérdezte, némi ál-bizonytalanságot csempészve a hangjába, ahogy egy teátrális mozdulattal körbemutatott a folyosón, így jelezvén, hogy nem talált semmi kivetnivalót a helyzetben. 

[Carithy]

Carithy

[/color]

Vége a napnak. Nem a nagybetűsnek, csak ennek a tanításinak, de elhiheti nekem mindenki, ez is éppen elég. Ráérősen baktatok vissza a klubhelyiség irányába, ráérek még mindennel, de azt azért eldöntöttem, hogy az első dolgom lesz fejest ugrani a párnára. nem érdekel ma semmi, még az sem, hogy mágiatörténetre másfél tekercses házi dolgozatot kellene írnom holnapra. Megvár. Amúgy is szeretek éjszakázni a klubhelyiségben, olyankor kellemesen üres, és biztosan nem futok bele olyanba, aki elterelné a figyelmem.
 Egészen értékelem a csendet. nem is figyelek, merre megyek, régi beidegződés ez már – mindig Kaeton ment elől, ő tudta az utat mindenhová. Marha jó lenne leszokni erről, tekintve, hogy az a kurafi nincs itt, és folyamatosan eltévedek… Ahogy erre gondolok, föl is nézek, de nem látok magam előtt mást, csak egy átlagos folyosót. Elvigyorodok. lehet, mégsem vagyok én annyira reménytelen a tájékozódás terén… El is sétálok az üstjében kotyvasztó banya mellett, és megyek tovább.
 Na, jó, már vagy tizenöt perce gyalogolok itt, a lábam már sajog, a hócipőm meg tele van… Az egész kastélyt átszelné ez a folyosó? Hmm, írhatnám erről a mágiatörténet-dolgozatom. A folyosó, aminek sosincs vége… Mondjuk a koboldfelkelések témájában kellene írni, de nem baj, majd bekötöm valahogy a dolgot. Jé, megint itt van a banya…
 Óbasszus. Megállok, káromkodom egy aprót, aztán végignézek a folyosón. Ugyanolyan, mint az előbb. Megyek egy kicsit tovább, aztán rájövök, hol is vagyok. na, itt még életemben nem estem csapdába. próbálom fölidézni, mit is kellene tenni, de nem jut eszembe egyetlen beszélgetés sem, amikor erről a helyről hallottam volna. Felsóhajtok, és lerogyok a fal mentén. Végül is, akkor csak egy dolog maradt: megvárni valakit. Reméljük, nem mardekárosok jönnek… Vagy nem másodévesek. Elég vastag az arcbőröm, de nem bírnám ki, ha alsósok mentenének ki szorult helyzetemből. Nem szívesen adnék a mardekárosoknak még több lőszert saját magam ellen, abban elég jó vagyok magamtól is.
 Szemem lecsukódok, és utolsó gondolatommal még remélem, hogy nem macskabajusszal a fejemen ébredek fel.

[A hozzászólás nyomokban trágár szavakat tartalmaz!]

A hozzászólás nyomokban trágár szavakat tartalmaz!

A végtelen folyosó egyik ablakmélyedésében ücsörögtem. Ez is csak egy folyosó, mégis, aki először téved ide, s megtapasztalja a mágiáját, sose felejti el. Pontosan emlékszem arra a napra, amikor én tévedtem ide. A szokásos napi rutin forgatagában, lehajtott fejjel sétáltam be ezekre a varázslatos kövekre, amik több tanulságos órát adtak nekem. Nem voltam egyedül, Sean Blain akadt társamul, akivel ambivalens érzelmű kalandot éltem meg. Szerettem az élet ilyen kalandjait, amiket nem tudsz behatárolni, nem tud beskatulyázni, hogy ilyen jó vagy olyan rossz volt - hanem csak kaland, amit át kellett élned ahhoz, hogy egy kicsit megváltoztasd magad és beleszólj egy kicsikét a világ menetelébe. Kevesen ismerik a végtelen folyosót, és még kevesebben tudják, hogy pontosan hol van. Mielőtt falai közt ragadtam, az én fülemet is megütötte a rejtély híre, de sose hallottam arról, hogy hol helyezkedik el. Egyesek szerint azért, mert változtatja a helyét, de ez egyszerű baromság. Másodszor járok itt, és ugyanazt az útvonalat követtem végig, amit legutóbb, s csodák csodájára itt vagyok. Abban már nem vagyok biztos, hogy nincs-e több bejárata.

Bár tudom a kijutás módját, még így is kockázatos volt ismét bejönnöm ide, de nem volt más választásom. Thobias barátomat szeretem, de még egyszer nem teszem magam ki ilyen veszélynek. Megígértette velem, hogy a Szükség Szobájában használt rádión keresztül szólok neki az elhunytak listájáról, bizonyos időszakonként. Nem tudtam mindig elmenni a következő találkára, ugyanis mióta a sötét varázslók elszaporodtak, mint a patkányok, azóta a Szobából való kiszökés kicsit bonyolultabbá vált. Eltűntnek vagyok nyilvánítva az összes Szobában lévő DS-taggal együtt, így ha megláttak volna engem, nem lett volna jó vége. Kicsit sem.
Pont ezért kényszerültem arra, hogy itt legyek. Éjszaka esélytelen kiszökni a kastély folyosóira, olyan erős a védelem, de nappal könnyebb elvegyülni, lehajtott fejjel szedni a lábunkat, és imádkozni magunkban, hogy ne állítson le senki az ég világon. Nagy ez az iskola, de amilyen szerencsés vagyok, biztos egy ismerőssel, vagy tanárral találnám szembe magam. Így a tanítás végeztével találkoztam Thobiasszal, leadtam neki a listát, és már vissza is indultam, amikor három tanár (vagy patkány...) közeledett, így a legközelebbi helyre akartam elmenekülni, ami ez a folyosó volt. Nem vettek észre, nem volt feltűnő, de a közeli teremből pont egy seregnyi diák tódult ki, így nem volt kérdés, mit tegyek.

Pár perce ültem csak ott. Épp annyi időre pihentem le, hogy a kihalt folyosó nyugalmából energiát nyerjek. Hát nem megzavartak?
Ruhájából ítélve egy hugrabugos fiú volt. Amint megpillantottam, félig lelógó lábamat magam alá húztam, és a falhoz simultam. Szerencsére pont menetirányával háttal ültem, így míg bolyongott pár kört, nem vett észre engem. Miután egy jó ideje nem láttam, úgy döntöttem ideje visszatérni a Szobába, nem kockáztatok tovább. Lepattantam a párkányról és határozott léptekkel elindultam az egyik irányba, hogy beszélhessek a banyával.
Lassan kirajzolódott egy alak a szoborral szemközt, ahogy közeledtem. Idegesen megforgattam szemeimet. Úgy látszik nem úszom meg, hogy találkozzak ezzel a szerencsétlennel. Számmal prüszköltem egyet, kifejezve az univerzumnak a nemtetszésemet. Zsebre vágtam kezeimet, és lassú léptekkel megközelítettem a fiút, mintha csak bámészkodnék.
Aludt.
Hah, mégis csak van Merlin! Megkönnyebbültem fújtam egyet, és vidáman megfordultam a sarkamon. Épp szóra nyitottam a számat, hogy kijussak innét, amikor éles, visító kacaj harsant fel. A banya kacaja.
Ijedtségemben fülemhez kaptam kezeimet, hogy védjem hallásomat, de a hangsebesség gyorsabb volt, mint a kezem, így erősen zsongani kezdett a fejem, de ez nem is érdekelt. Egyből hátranéztem a fiúra, aki erre a zsivajra biztosan felébredt.
-     Ó, te megkövesedett kurva.    - motyogom magam elé.
Ez a szobor másodszorra is kibasz velem.

[– Segíts elhallgattatni! –]

Az éles, nevetésre emlékeztető hang átrobbantja az álom ködét, ami mögött éppen elmerülni készültem az otthonomhoz közeli tóban. Talpra szökkenek, kirántok a pálcám a nadrágomból, és úgy nézek körbe, mintha máris harcolnom kellene az életemért. Persze, ha így alakul a dolog, akkor csúnyán ráfázok, mert nem vagyok a legjobb párbajozó a világon, de legalább a pálcám nem ejtettem el. Eddig. Na, majd a közeljövőben.
 Az első dolog, ami átjut a rettenettől háromszoros sebességgel dobogó szívem hangján, az a banya vihogása. Még mindig nyomja az öreglány, nem lehet semmi tüdeje, és ha nem hallgattatom el gyorsan, akkor a fél iskola idesereglik majd, attól tartok. Ha lehet egyáltalán hallani ezen a folyosón kívül a hangokat… Áh, egészen biztosan lehet. Vagy legalábbis ezzel szeretném bátorítani magam.
 Mert az azért feltűnt, hogy este van, de abban biztos vagyok, hogy senki sincs nyugalomban. Jártam már elégszer az iskola folyosóin éjszaka, hogy tudjam, sokan jobban szeretik az éjszakai élet izgalmait. Manapság meg a különítményesek és a tanárok is folyamatosan keresik azokat, akik eltűntek… Bár valami azt súgja, nem a saját javukra szeretnék megtalálni őket. Még arra is összerándulok, mi történne, ha itt találnának rám. Vajon hinnének nekem? Kétlem. A bizonyítékok nem az én malmomra hajtják a vizet. Csatlakoznom kellett volna Kaetonhoz és a húgához, amikor elmenekültek, de nem, én hülye inkább visszajöttem ide…
 Aztán meglátom a lányt is, aki nem áll messzire tőlem. Nem látom tökéletesen, de olyan ismerős az alakja… Mindegy, ezen még ráérek gondolkodni, most azzal kell foglalkozni, hogy az a vén szipirtyó befogja végre a száját.
– Segíts elhallgattatni! – szólok a lánynak, túlharsogva a banya vihogását, és csak remélem, hogy az üzenet célba is ér. Meg hogy neki is érdekében áll elhallgattatni ezt az öreg szobrot. Közben, gondolva arra is, hogy mi van, ha nem hallotta, fölemelem a pálcám, hogy taroló átokkal elintézzem a szobrot, ha nem hagyja abba. Aztán majd keresek innen valami kiutat, ami nem vezet a különítményesek karjába.

[A hozzászólás nyomokban trágár szavakat tartalmaz!]

A hozzászólás nyomokban trágár szavakat tartalmaz!

Fortyogtam. Miért ne fortyogtam volna? Egy hajszálon múlott, hogy némán, balhé nélkül elinaljak onnan, de ez a rohadt  boszorkány nem hagyta. A magas E-t kivágó kőszörnyeteg erősen próbára tette a dobhártyámat, attól sem lepődtem volna meg, ha ezek után maradandó halláskárosodással tengethettem volna napjaimat. Ennek ellenére a kezem fülemhez nyomása egy cseppet sem tompította a hatalmas zsivajt, ezért inkább le is eresztettem őket.
A fiú azonnal felugrott, és pálcát rántott. Mintha megéreztem volna ijedtségét és bátortalanságát meg sem mozdultam a fegyver elővételére. Nyugodtan álltam békés álmaiból felvert, leizzadt fiú előtt. Először azt hittem, hogy rám szegezi a pálcáját, de hatalmas és (számomra) néma gesztikulációja után a boszorkány mögé bökött.
Ó-ó, az szar ötlet!
-    Nehogy megátkozd, te bolond!   - ordítottam, és számítva arra, hogy nem hallja, biztonság kedvéért a két kezemet is felemeltem, mintha csak védekeznék velük.
Szememmel fenyegetve, de jellegzetesen néztem rá. Lassan a pálcámért nyúltam, felemeltem, de elég lassan ahhoz,  hogy üzenjek vele a fiúnak, hogy nem őt akarom megtámadni. Lassan megfordultam, nyájas mosolyt vettem fel, és pálcámat magam mellett tartva, mintha csak nem is varázsolni akarnék, elmotyogtam a varázsigét.
-   Disaudio.    - látszólag nem történt semmi, de én tudtam, hogy innentől kezdve a banya nem hallott minket.
A következő varázsigét már hangosan mondtam ki.
-    Silencio.   - ebben az áldott pillanatban, úgy elhallgatott a visító hang, mintha egy cérnát vágtak volna el.
Behunytam szemeimet, és nyugtatólag sóhajtottam egyet.
-    Na most ordibálhatsz, ahogy akarsz, te elmebajos...   - mondtam mosolyogva.
Elégedetten hátravetettem vörös fürtjeimet, és kihúztam magam. Nem tudtam, miért csinálta, de volt egy sejtésem róla, kiindulva a Roxfortban élő kísértetekből és festményekből, akik előszeretettel bolygatják meg a diákok életét, csak mer' az olyan jó muri. Jut eszembe, bonyodalom...

Visszafordultam Álomhercegnőhöz, és arcomról eltűnt a mosoly.
Nem szólaltam meg, eszem ágában sem volt bármit is csinálni őelőtte. Nem voltam biztos benne, hogy ismer engem, akárcsak látásból is, de mivel hugrabugos, nem kizárt, hogy látott már életében... Megvártam, míg ő beszél először, és abból talán leszűrhetem, hogy rájött-e, milyen diákkal állt szemben, vagy szerencsém van, és nem ismer fel.
Igazából abban sem voltam biztos, hogy ezek a patkány halálfalók nem mutogattak az eltűntekről fényképet, vérdíjjal a fejünk felett.

[– Helló –]

Valami átjut a banya ordítozásán, de csak foszlányok. Mégis, a felemelt kéz éppen elegendő visszatartó erő ahhoz, hogy visszaszívjam nyelvem hegyéről az ártás varázsigéjét, és ránézzek a lányra. Nagyon remélem, hogy neki van valami terve, mert én a tiltásnak köszönhetően kifutottam a sajátjaimból. Mindenesetre, ha ez így folytatódik, keresnem kell magamnak egy új dobhártyát… vagy inkább kettőt.
De szerencsére a lány ezt a problémát is megszünteti. Tényleg, sokkal egyszerűbb lett volna, ha én is erre a varázsigére gondolok, de nem volt időm gondolkodni, és Kaeton is mindig megmondta, a legjobb megelőzés a támadás. Márpedig nem hiszem, hogy van jobb támadás annál, amikor összezúzzuk az ellenfelet apró pordarabokká. De miért is lenne annyira fontos az a nyamvadt banya? Csak egy ronda dísz, semmi más… Baromi hálás vagyok, hogy elhallgatott.
– Helló – köszönök félszegen a lánynak, amikor felém fordult. Így már van sejtésem arról, ki ő, vagy legalábbis azt tudom, hogy fölöttem járt, és azt is, hogy egy jó ideje nem láttam a klubhelyiségben. Látom, hogy nem örül annak, hogy találkoztunk, bár meg kell vallanom, nekem sem tetszenek kifejezetten a körülmények. Viszont itt ragadtam, úgy tűnik, és ha a lassú halálra éhezés lesz a sorsom, legalább legyen társaságom. Aki a végén majd megesz. Hmm, át kell gondolnom a prioritásaimat. – Ööö… Te Hugrás vagy, igaz?
 Nem teszem el a pálcám, de nem is teszek semmiféle erőszakra utaló mozdulatot. nem akarom feldühíteni, vagy éppen megrémíteni – bár ha a frászt tudnám hozni egy hatodévesre, akkor esküszöm, vállon veregetném magam. Bár szerintem annak az iróniája is harcképtelenné tenné, percekig nevethetne a srácon, aki annyira elégedett magával, hogy a saját vállát lappogatja. Nem mindennapi látvány a mi házunkban legalábbis.
– Nem tudod, hogyan lehet kijutni innen? – kérdezem aztán, kicsivel több önbizalommal. Lehet, hogy végtelenül töketlennek tűnik, ami úgy többé-kevésbé festi is a helyzetem, de legalább ne tűnjek teljesen elveszettnek. Elég, ha én tudom, mennyire nagy gázban vagyok, azt nem kell lekommunikálni.