Gyakorlópálya

Egy kisebb, zöld gyepes terület, melyet U-alakban körbevesznek az épületek. Itt tanítják az elsőéveseket repülni, mivel jobbára szélvédett terep, és többé-kevésbé teljesen belátható.

[|Melore|]

|Melore|
|Takarodó előtt tíz perccel|

Már-már nevetségesen drága sportcipőjén, még megcsillan az est sötétjében az aranycérnával varrt Nimbusz márkajelzés. A szorosra húzott fűző keményen fogja bokáját is, hogy nagyobb sebességnél le ne essen róla a ruhadarab. A bőr feltörésének elkerülése érdekében nadrágja belsején egy keményebb borítás védi a seprű kemény nyelétől, ahogy kezét a kopott barna kesztyű. Öltözékébe még beletartozott egy szemüveg is, ami a széltől védte. Felsőteste azonban teljesen meztelen volt. Igaz, badarság lett volna szégyellni a kviddics által férfiassá tett hasat, a feszes mellizmokat, vagy éppen a kortársainál némileg vastagabb kart. Persze az előkelők ritkán rendelkeznek jó fizikai adottsággal. A különbség pusztán annyi, hogy túl hiú a mardekáros ahhoz, hogy megengedjen testének esztétikai hibát, azt a pár edzést pedig képes elviselni, főleg a szőke hajú rajongók kedvéért. Ó Jean-Pierre, Jean-Pierre két comb között fogsz megfulladni egyszer! Akármennyire esélyes ez a lehetőség perpillanat közelebb állt a fagyhalálhoz, hiszen a novemberi éjszakák nem a csodálatos napfényről híresek. Habár látta, ahogy az U-forma nyílásában a Hold ki-kitekint egy felhő mögül. Meg volt győződve róla, hogy pusztán szépsége vonzza az égitestet, aki ez alkalommal nem törte a fejét vizek vonzásán, inkább a diákot próbálta hatalmába kerülni, de ő sokkal inkább képzelte fordítva a történetet, ami valószínűleg sehogy sem igaz.
Egy ritmusváltás, egy hurok. Testcsel jobbra, elindulás balra, műbukás, zuhanórepülés, s-kanyarok, éles fordulások, inga-repülés, hirtelen megállások, tolatások. Kinyúlás egy kézzel, a másikkal, kettővel. Rúgás le, oldalra,  fel. Repertoárja sorozatait mutatta be gyér közönségének, gondosan odaképzelve az üdvrivalgást, tapsot, virágcsokrokat, csókokat. De vajon miért éppen ezt tette? Nőnemű évfolyamtársai nagy elánnal invitálták egy esti beszélgetésre. Elfogadhatta volna, és valószínűleg egy rendkívül jó  hangulatot vont meg szellemétől. Nem beszélve az egyenruháról, és a nyakkendőről, amit igazán csábítónak tartott lányokon. Szóval mégis micsoda? Megkergülés, hirtelen megvilágosodás, netán szerelmes lett? Ugyan-ugyan... A tiltott gyümölcs filozófiája, semmi több... Illetve...

- Itt egyen meg egy thesztrál, ha Laineynek nem sárkánydaganatos az agya!
- Ugyan miért? Szerintem teljesen normális.
- Normális?! Nem te laksz vele egy hálóba!
- Miért? Miket csinál?
- Az édességdolgairól már beszéltem neked, tudod. Ezen kívül nagyon bogaras, vannak pillanatok amikor meg vagyok győződve, hogy Lovegood ikertestvére
- Úú, annyira nem lehet debil?
- Dehogynem! Képzeld, minden este kimászkál valahová, Merlin se tudja merre, aztán takarodó előtt pár perccel megjelenik, mintha semmi sem történt volna!
- Gondolod, hogy egy pasi?

És ideáig volt érdekes számára a beszélgetés. Szelektív hallása kirekesztette a fejtegetést, hogy ez miért rossz, idegesítő, vagy mi lehet esetleg az oka. Ő már tudta mit fog tenni, mit kell tennie. Hisz becsülete... na jó ez egy kicsit erős szó. Szóval mentalitása kívánta, hogy ne hazudtolja meg önmagát és tegye még kívánatosabbá a minden esti kijárást. Esetleg hosszabbítsa meg... De hisz éjszaka mászkálni, nem éppen a legbiztonságosabb, főleg ekkora távokon! A borzok és a kígyósok nincsenek túl közel lakhelyileg egymáshoz. Nem ő lenne, ha gondot jelentene neki az egész, főleg úgy, hogy vannak lányprefektusok... Azt hiszem nem is kell tovább bontani a gondolatmenetet.
~Mindenképpen el kell mennie a folyosón... El kell...~ Biztatta magát folyamatosan, amikor elhaladt az egész alakos ablak előtt. A belül égő fáklyáknak köszönhetően félig-meddig lehetett látni mi történik a falakon belül, ami nagyon is fontos volt a tervéhez. Oldalra tekintett egy nagy csomag Zonkó Csodabazárából vásárolt termékre, majd leszállva a földre lábával ellenőrizte a bűbájokkal puhábbá tett földet. Egy négyzetméternyi helye van, és pontosan kell időzítenie. Nincs második lehetőség..
És ekkor nőni kezdett egy apró árny az ablakon. Ugrándozó léptek, hosszú, lebegő haj. Eltéveszthetetlen jelenség, még így is. Lassan magasra repül, majd hármat számolva magában közepes sebességgel repülni kezd merőlegesen a talajnak. Fél, és fázni kezd teste, amiről már egy ideje fokozatosan pereg le a bűbáj, akár valami régi ház vakolata. De már nincs vissza út, nincs menekvés. Másfél méterrel az érkezés előtt eltaszítja magától a seprűt, hogy nehogy ráessen, majd utolsó lélekjelenlétével próbálja a könyökével tompítani az esést... sikertelenül. Úgy érzi magát, mint aki hátraesett a folyosón, ami azért eléggé jó eredmény a három méteres zuhanás várható mellékhatásai mellett. A levegő mindazonáltal bennragadt hörgői labirintusában, hogy keservessé tegyék vadászata első fázisát...

A MARDEKÁROS A SZÍNEN

Ilyen rövid idővel takarodó előtt, már biztosan nincs kint senki.
Ilyen rövid idővel takarodó előtt, már biztosan nem fognak meglátni.
Ilyen rövid idővel takarodó előtt...

...csak én lehetek az az idióta, aki repülni akar. Illetve, nem. Nem akarok, egy kicsit sem akarok, viszont Melanie tegnap este rámrontott, hogy nekem mindenképp el kell kísérnem őt az idei kviddicsválogatásra, mi több, nekem is részt kell vennem. Nyilván azért, hogy ő ügyesebbnek tűnjön.
Első nekifutásra, természtesen, kinevettem, másodikra sajnos kiderült, hogy komolyan gondolja. Háztársam és szívbéli jóbarátom lévén sajnos bőven van zsarolási alapja ahhoz, hogy el is érje, amit akar. Bevetettem mindent és többször megfontoltam, hogy inkább bevállalom a beígért öriharit és sosebocsit, de ilyen esetekben mindig rá kell jönnöm, hogy sokkal jobban függök az emberektől, mint amennyire az látszik – pedig az sem elhanyagolható.
Összesen annyi előnyöm maradt, hogy pontosan tudom a csapatok edzésrendjét, az emberek egyéni szokásaival együtt. Végülis, van annak előnye, ha az ember éveken keresztül... Hm. Mondjuk úgy, passzívan kviddicsezik.
A válogatás viszont egyre csak közeledik, én pedig nem akarom a szükségesnél jobban leégetni magamat sem a házam, sem a lehetséges közönség előtt. Mi következik ebből? Hát, hogy már kilenc óta a klubhelyiségben ülök, teljes menetfelszerelésemet egy hatalmas pulóver alá rejtve, és bárki kérdezi, mire várok, sejtelmesen azt felelem – különóra. Pár óra elteltével a sejtelmességnek már nyoma sincs, a különóra is morgásba fullad, csak egy a lényeg, senki nem tudhatja meg, hová is készülök.

Most van fél tíz, lassan elkezdem összekaparni magam. Nem túl lelkesen konstatálom, hogy egészen eggyé váltam már a fotelemmel, majd egy cseppet sem nőies és mégkevésbé elegáns, leginkább szökkenéshez hasonló mozdulattal két lábra és egy kézre helyezkedem. Nos. Sikerült beletenyerelnem egy, az asztalkák egyikén szomorkodó, őrizetlenül hagyott süteménybe. Inkább körbe sem nézek, csak sietve, de azért mintha mi sem történt volna, elhagyom a tett színhelyét. Csak a klubhelyiségből kiérve kezdem el levakarni a kezemről, a kitudja mivel keveredő csokikrémet és tejszínhabot. Biztos valami finomság lehetett, amit valaki anyukája nagy szeretettel készített és, mikor a szerencsétlen diák visszatér és meglátja, hogy romokban áll... Na, még én fogom elbőgni magam, amit túl gyakran teszek, ezért inkább erőt veszek magamon és másra sem gondolok, minthogy:

Ilyen rövid idővel takarodó előtt, már biztosan nincs kint senki.
Ilyen rövid idővel takarodó előtt, már biztosan nem fognak meglátni.
Ilyen rövid idővel...

Csodák-csodája,  az erőltetett vidámság lassan valós izgalommá válik, így az utolsó néhány lépcsősort már szinte végigugrálom a seprűtárolóig. Hát, igen... Ez a következő probléma. Illetve nem probléma, inkább kellemetlenségnek mondanám, hogy nem rendelkezem saját seprűvel, ezért kénytelen vagyok a vacak iskolai készletből gazdálkodni. A pálya felé pillantok, de az esti sötétségben nem túl sokat látok, így nyugodtan konstatálom, hogy legalább egymagam leszek. A legkisebb odafigyelés nélkül veszem ki az első kezembe akadó seprűt és már indulok is a gyakorlópálya felé.

Hidegebb van, mint ahogy számítottam rá, bár azt sem lehet mondani, hogy nem öltöztem fel eléggé. Rózsaszín, zöld fűzős bakancsom akármilyen időben helytállna, akár a túlméretezett, különféle színes foltokkal tarkított, mintákkal televarrt kapucnis pulcsim is. Kissé bosszantó, hogy a nyáron sikeresen megnövesztett hajamba bele-belekap a szél, így lassan biztossá válik, hogy nem fogok túl sokat látni tőle, de egyelőre jobban aggaszt, hogy vékony, feszülős nadrágom miatt a legkisebb szellőt is orkánnak érzi szegény, szerencsétlen lábam. Azonban, nem sok időm marad ezeken merengeni, mivel ahogy felpillantok, egy zuhanó alak kerül a látóterembe – nagyjából a semmiből.
Azt azért látom, hogy seprűvel érkezik, de fogalmam sincs, minek köszönhetően csapódik a földbe ilyen hihetetlen sebességgel. Sosem fogok repülni – villan belém, majd, saját "lélekvesztőmet" hátrahagyva, rohanni kezdek az ismeretlen felé.

Ahogy közeledem felé, egyre több dolog tudatosul bennem. Fiú, félmeztelen. Ötödéves, mardekáros. Ő is azok közé tartozik, akiknek önként biztosan nem keresném a társaságát, de nagyon boldoggá tenne, ha ők keresnék az enyémet. Végezetül: hajajaj!
- Merlin! Hatalmasat zuhantál, én meg csak most veszlek észre... Jól vagy? Fel tudsz állni? Vagyis, mit kell ilyenkor... Tudsz beszélni? Hívjak segítséget? – Amint odaérek, gondolkodás nélkül mellétérdelek, de inkább nem érek hozzá, amíg nem kifejezetten indokolt, ezért csak sután bámulok le rá és a kezemmel hadonászva próbálom elrejteni zavaromat. Egész biztos, hogy elpirultam, mindössze egy meztelen mellkas látványától... Melore!

|i smell sex and candy - Melore|

Zuhanni szar dolog. Pofára esni szar dolog. De hátra, bordára, gerincre (már akinek van) még sokkal szarabb. Ehhez hasonló élettapasztalatok keringtek a fejében, miközben próbálta helyreállítani a vegetatív funkcióit. Csak úgy dolgozott a kisagy, hogy a levegővétel passzoljon végre a megszokotthoz, de ez egy darabig csak nem akart menni. Annyira nem, hogy elfelejtette a hideget, a Holdat, az időt, a meztelenségét, a célját, a lányt. Mintha a Malfoyék vásárolt seprűje nyomta volna légzőszervét. Apró pamacsok másztak szeme elé, eltakarva az amúgy is gyér fényt. Szédült, mint italozás után, pedig most határozottan fekvő helyzetben volt, és mozogásra sem volt éppen lehetősége.
- Ah! - szemei hirtelen tágultak ki, és úgy domborodtak, mint valami olcsó rózsaszín rágógumi. Olyan mint a filmekben, hogy felfújják, kipukkad, újrarágják. Ha te próbálod ki sosem olyan. Fújod, növekszik. Már egészen vékony, átlátsz rajta. Egy kicsit undorító is, mint valami belső szerv, amit bájital tankönyvben láttál a gyakori alapanyagok között. Elkalandozol, hogy ez eszedbe jut. Tovább bontod a menetet. Felrémlik Piton, büntetések, fenyítések, lesütött tekintetek, írástól sajgó karok, rémült pillantások óra előtt, után, közben. Ennyi pont elég is, hogy észre se vedd az apró kis gömb lelohadt, és pukkadás nélkül kúszott vissza a szájüregbe. Szóval szerencsére a szemének se lett semmi baja, habár a mély tónusú bogár nagyon ki akart repülni.
Hideg levegő masszírozta végig légcsövét. Átbújt a c-alakú porcon, belestek a hörgőcskékbe, és vitorlaként dagasztották ki a két lebenyt, ami egészen felnyomta mellkasát is. Hasa megfeszült, és az izzadság kontúrozta kockák még láthatóbbá váltak. Nem volt egy izomállat ugyan, de azért tett róla, hogy látszódjon, aminek látszódnia kell a sikeres kapcsolatteremtés érdekében. És amíg így ugráltak a bordaközi, és rekeszizmok ő egészen lassan oldalra fordította a fejét. Merev, és feszes mozdulattal. Nem is nagyon tudta volna máshogyan. Arcán a mosoly mégis lágy, halovány. Nem néz máshova, csak az ijedt zöld szemekbe. Többre nincs is szüksége, hogy tudja ki sietett a segítségére.

- Egyszer olvastam... - esetlenül próbál jobbjával a lányé után nyúlni - Hogy angyalok viszik fel a lelkeket az égbe a halál után... Nem gondoltam, hogy igaz. - ha Melore úgy dönt nem szeretné állni a kontaktust, akkor ő csakazértis alapon próbálja keresni, mert meg van győződve róla, hogy úgy sokkal hatásosabbak az ilyesmik. Eredményeket is tudna felmutatni. Nem egyet, nem kettőt.
A heves, légzés hamarosan normalizálódik, és hirtelen fázni kezd, érezni ahogy a zúzódást nyomja valami kő. Libabőrös lesz, és minduntalan reszketni kezd. Képtelen tartani a lélekolvasztó ábrázatot. Valamit tennie kell, hogy ne vesszen el teljesen a varázs... Habozás nélkül nyúl tehát, hogy non-verbálisan varázsoljon maguk köré burkot. És láss csodát: hirtelen alábbhagy a szél, kellemes szobahőmérséklet veszi őket körül. Nem fülledt, nem állott, pont optimális. És ahogy a hirtelen változott körülmények közepette felül, direkt csodálással adja a világ tudtára, hogy felismerte a helyzetet, és az egy évvel idősebb lányt.
- Jaj, Melore... Bocsáss meg. - szemei zavartan fordulnak el, habár belül egy vérszomjas ragadozó mosolya villan - Már megint vélának néztelek.

JEAN-PIERRE
hallucinate - dream space - levity - shadow play - harmonize - no escape

Rám néz és akaratlanul is eszembejut, hogyan is próbáltam megmenteni Gavint... Nos, ez határozottan nem az a pillanat, de ha továbbra is ilyen gyengéden, elvarázsoltan, érzelmesen, szívdobogtatóan, kézremegtetően lágy tekintettel bámul, meg fogom fontolni a rögtönzöttm elsősegélynyújtást.
Felém nyúl. Ha elkapom a kezét – és elkapom a kezét! -, akkor nyilvánvalóan meglesz rólam a véleménye, talán összeszedettebb állapotban még nevetségessé is tesz majd érte. Ha viszont nem teszem, ki tudja, miből maradok ki. Előző évben sikeresen megtanultam, hogy a tettek embere jobban jár, mint aki csak a biztonságban képes várakozni. Egyébként is, örülnöm kellene, hogy végre valaki kiűzi a fejemből a lassan már csak álmokban létező, kedves rémalakot. Nem mintha sokan próbálkoztak volna, de kétségtelen, hogy egyetlen pillantással sikerült elvarászolnia. És ahogy a nevemet mondja...
- Hé, figyelj, térj észhez! – A hangomban sajnos semmi parancsoló nincs és bár kicsit meg tudom szorítani a kezét, továbbra is félrebeszél. Ide valami drasztikusabb kell. Remegő, bizonytalan kezekkel fogom meg a vállát majd félresöpörve az aggodalmamat, megrázom. Az izgalom miatt talán egy kicsit erősebben a kelleténél, de remélem ez megteszi majd a hatását, a kívánt hatást, mert azért mintha hallottam volna néhány tompább koppanást. Csak most legyen szerencsém és az életben egyszer ne csináljak még nagyobb bajt. – Én nem... Térj magadhoz, jó?
Bizonytalan kérdés, a szükséges felszólítás, bátorítás helyett. Lassan én is felocsúdok és gyorsan elkapom a kezeimet a válláról, aminek következtében ismételten nem tudok mit kezdeni velük, így jobb híján, suta kis szent módjára, összekulcsolom őket a térdemen.

Nagyon jól tudom, ki ez a fiú, a memóriám mindent elraktároz az esetleges veszélyforrásokról. Vele sajnos már a nevénél is problémába ütközöm, hiszen mindenki, de tényleg, mindenki másképp ejti. Jean-Pierrenek pedig nem merném hívni, engem még a háztársaim közül is sokan szólítanak Laineynek, bármilyen érthetetlen, barátságtalan is számomra ez a vezetéknevezős-dolog. Valami jobbat kell kitalálnom.
Egy másodpercre se venném le róla szememet, de emiatt most nem aggódom, nem úgy néz ki, mint aki egészen magánál van. A szó szoros értelmében pálcaintésre változik a helyzet, hirtelen kellemes melegség burkol be minket, a bajbajutott szenvedőm pedig egy hirtelen mozdulattal ülőhelyzetbe hozza magát. Kissé ijedten hőkölök hátra, nem számítottam ilyen gyors felépülésre.
- Oh, semmi baj. – Semmi baj? Milyen retardált válasz ez?! Vélának néztek. Vélának néztek. Egyáltalán rám gondolt? Tudja ki vagyok? A biztonság kedvéért hátrapillantok a vállam fölött, csak utána kezdek bele az ügyetlen kis hazugságba. – Mégis mi történt veled...? Bocsi, hogy is hívnak? Az egyik pillanatban még nem voltál sehol, a másikban meg már itt feküdtél. Segítsek valamiben?
A hirtelen szóáradat a természetellenes hangsúlyt hivatott leplezni, remélem tényleg nem tűnik fel. Remélem szüksége van segítségre.

|i smell sex and candy - Melore|

Fáradtságról tanúskodó szemei nem csillogták vissza azt az elégedettséget, ami kitöltötte teste legeldugottabb pontjait is. Már-már rutinfeladatnak kezelhetné az efféle eseteket, de az orgazmus, és a delírium után a világ harmadik legjobb dolgának tartja az elégedettséget. Hiába, oda van a gyönyörű színészi teljesítményekért, a formás nőkért és nem utolsó sorban önmagáért. A három egyszerre? Talán több ez, mint földi gyönyör. Érezte, ahogy a meleg ujjak belesüllyednek tenyerébe, ami nem volt bőrkeményedéses, ahogy a többi kviddics játékosé. Erre is kényesen ügyelt. A tapintás első pillanataiban lágyan hunyta le szemét, hogy kiélvezze a puha hőt, ami kissé átfázott kezét érte. Egy apró megváltás. A mindennapok húsvétja...
~MI A ROHADT? - elég kellemetlenül érinti a rázás, de fogát összeszorítva elviseli. Nem csak azért, mert ennyit megér a helyzet, hanem mert közben széles vállát markolja meg Melore, ami újabb borzongatóan kellemes érzés. Ez az egész talán több lesz, mint jó. Persze ahhoz tenni kell. Az előbbi ébresztési-módszertől kicsit kótyagosan ül fel, hogy aztán királykék íriszeit lágyan fúrja be a lány bogarába. Ahogy egy selymes szőrű macska bújik gazdájához az ágyban. Az ápolt, szálak puha takaróként simogatják a csupasz hátat. Nem szeretné sokáig tartani a kontaktust (nem is tudná, lévén a hugrabugos zavarában hátrafordul). Most neki is le kell sütnie a tekintetét, hogy arcára ráüljön a bűntudatos kisfiú sztereotípiája. (Ó, hogy imádta, mikor kisgyerekként felkapták és ölelgették a lányok, a nők! Már megérzett akkor is valamit a földi lét szépségeiből.) Ráadásként bátortalanul nyitogatta a száját, jelezve, hogy nagyon szeretne mondani valamit, csak hiányzik a kezdőlöket. De aztán csak belekezdett.

- Mm... Mmagamhoz tértem. - A térdelő lány mellett helyezkedett el. Talpa a földön, lábai felhúzva háromszöget formálnak, hátul pedig kezei tartják meg. Nem véletlenül választotta ezt a pózt. Jobbjával könnyen meg tudja majd fogni Melore kezét, ha arra kerül a sor, és ha oldalra fordítja a fejét, akkor vészesen közel vannak egymástól. Nem az intim szférán belül, hanem az aurák csak épphogy súrolják a másikat. ~C'est magnific!~Mellőzi a hangos érzelemkifejezéseit. Ez most nem az a pillanat, meg amúgy is... ~MI VAN?~ türtőztetnie kell magát, hogy ne fusson ki az elképedés arcára. ~Nem... tudja... a nevemet...~ Amennyire húsvét volt az érintés,  annyira nagypéntek ez a mondat. Mintha pattanás nőtt volna tökéletes(nek hitt) arcán,  akkora tragédiaként élte meg. A kétségbeesés nem hagyta józanul gondolkodni. Pedig,  ha kicsit hamarabb tisztázza fejében a gondolatokat, akkor tíz másodperccel kevesebb időt tölt aggódással. A végére azért mérlegelte a dolgot: vagy egy teljesen hülyével van dolga (amit nem feltétlen tart akkora tragédiának), vagy pedig valamivel leplezni próbálja zavarát. Végül is, ez egyelőre tökmindegy neki. - Csak gyakoroltam. Tudod tagja vagyok a házam kviddicscsapatának. Az őrző lennék. - barátságos mosollyal fordul a lány felé majd továbbmondja - Repültem mindenféle manővereket végrehajtva, hogy fejlesszem az ügyességemet. Már épp a végefelé jártam a gyakori másfélórás tréningemnek. Sajnos ilyeneket nem csinálunk edzésen. Szóval épp a végénél járok, mikor az izzadságtól - ahogy mozdul egy kicsit, ismét végigcsillan teste kisportolt íve a sápadt fényben. Persze ez  nem feltétlen olyan jó, mert ezzel általában szag is jár. De most? Ó nem, ó nem. Hála nektek bűbájok... - nedves kezem lecsúszott a seprűről, én meg hát... leestem. - látszott rajta a (tettetett) szomorúság, amit hibája váltott ki, ezért gyorsan, kétségbeesett arccal nézett a szőke hajkoronával keretezett arcra - Maradhatna ez a... kettőnk titka? Nem szeretném, hogy ezen csámcsogjanak a következő edzésen... - rövid hallgatás nyomatékosítja elkeseredését, aztán gyorsan fel is pattan, és kicsit színpadiasan meghajol. - Oh! C'est horrible! Je désole. Jean-Pierre vagyok. - megnyerő mosollyal tekint fel, aztán jobbjával fizikálisan is visszaidézi a nem régi pillanatot, és lágyan megfogja a lány kezét, hogy óvatos, száraz csókot leheljen rá. Majd visszaengedi, és felveszi előbbi helyzetét. - Ilyen egy francia bemutatkozás. Te pedig Melore Lainey vagy a hatodikból, nem?

JEAN-PIERRE
˙ do you think i'm special? ˙ do you think i'm nice? ˙ am i bright enough to shine in your spaces? ˙

Ülőhelyzetbe helyezkedik, én meg csak nézem. Ő tipikusan az a srác, akitől még egy pennát se mernék elkérni, mert kiröhögne. Az már más kérdés, hogyha adna is, én nyilván az első percben eltörném idegességemben, ez pedig csak újabb alkalmat adna arra, hogy megalázzon. Most viszont semmi ilyesmi, nem is semmi, hanem egyenesen, hm... Mmm... Varázslatos. Nem tudom, a következtetésem mennyire ül ki az arcomra, valószínűleg nagyon, de efölött egyszerűen nem tudok elsiklani. Markáns arc, kék szemek sötét hajjal kiegészítve, az átlagnál magasabb termetet már meg sem említem. Ha normális lány lennék biztos az ő képeire csorgatnám a nyálam takarodó után. És miért ne lehetnék akkor normális? Az indíttatás megvan, maximálisan. Miért kellene mindenbe bezavarnia a különleges igényeknek, személyeknek? Lore, térj néha magadhoz, egy tanár sosem fog rád úgy nézni, ahogyan szeretnéd. Esélyed sincs. Viszont itt ez a srác, Jean-Pierre, tökéletes az álmodozásom célpontjának. Ha szerencsém van, talán a jövőben is szolgáltat némi alapot a képzelgéseimhez - ez nekem tökéletesen elég. Itt abba is hagyhatnám és nagy vigyorral bevallhatnám, hogy igazából tudom a nevét, de nem, teljesen megőrültem?! Valaki kedvesebben szól hozzám és máris a megváltásra várok? Az teljesen lényegtelen, hogy ez a valaki minden elvárásomnak megfelel, nem lenne szabad ennyi idő után kedvelnem. Ennyire. Hiszen ez azt jelenti, hogy már megint kezdem, elképzelem milyen ember lehet, pedig csak annyit tudok, hogy egyszer vélának nézett. Most kell leállnom.

- Tényleg, akkor már biztos láttalak valamelyik meccsen. - ...csak tudod, nem vagyok túl jó abban, hogy kövessem is a sok száguldozó alakot és általában fogalmam sincs ki kicsoda. Emellett megsúgnám, hogy Leona mindig mutogatott rád a próbaköröknél, hogy hű meg há, de nem teszem. Leona nem jött vissza a Roxfortba, én pedig nem akarok buta libának tűnni, aki ismeretlen sportolókért ácsingózik. - Ne félj, nem mondok semmit, meg amúgy sincsenek nagyon barátaim a házadból, a csapatból pedig senki sem. A titkod jobb helyen nem is lehetne. - Szánalmas mondat, mégis mosolygok, mint egy boldog agyhalott. Ki ne mosolyogna egy ilyen felsőtest közelében? Még azt sem tudom meghatározni, mennyi idő után illik máshová néznem, annyira sikerül lefoglalnia.
Ahogy felugrik, kicsit megijeszt, de a bemutatkozással visszavonhatatlanul elnyerte a bizalmamat. Szeretem, ha valakinek van stílusa. Kicsit félrebillentem a fejem, úgy nevetek az előadáson, mikor azonban a kezemhez ér, a nevetés egy gyenge átmenettel elhal, én pedig csendben, csillogó szemekkel figyelem, ahogy kezetcsókol. Nem, ez nem vicces, kislányok szívét megállítani?! Ő egyszerűen visszaül, én ismét csak bámulok. Muszáj lesz kislánynak neveznem magam továbbra is, hiszen imádatom tárgya nem lehet egy évvel fiatalabb nálam. Ez csak nem lehetséges.
- Hát... Nagyon örülök, Jean-Pierre, bár fogalmam sincs mint jelentett a mondat többi része. - Ezt azért bevallhatom, nem? A franciatudás még nem része az alapműveltségnek. - És igen, Melore vagyok, de sajnos semmiféle nagyon angol bemutatkozásra nem számíthatsz tőlem, nem értek az ilyesmihez. - Kerülöm a tekintetét, mert tudom, hogy újra elmosolyodnék, a folytonos vigyorgás meg idegesítő, szóval jobb, ha rá sem nézek. Valamit viszont csinálni kell, jobb híjám, az újra és újra kibomló hajamat visszatűrjem a helyére. Rendben, a kezemet elintéztem egy idegesítő pótcselekvéssel, de mégis mit mondjak? Mindig csak aha, meg persze, egy kis nevetés, én azért ennél több vagyok. - Én is repülni jöttem ki, igaz, a seprűm útközben elmaradt a fűben, de a szándék megvolt. Jó, nyilván nem vagyok olyan ügyes, mint te, vagy mondjuk, annyire se mint a csapatod legrosszabb embere, esetleg még kevésbé... Szóval béna vagyok, na. Kicsit örülök is, hogy megint sikerült elhalasztani a feladatot. - Egy hőstett azért jó kifogás, nem?

Sean - It's a date.... really!.. Ehm.. kind of...maybe?


Tempója eleinte normális volt, maga sem tudná megmondani, mikor váltott át sietősbe, azt meg végképp nem, a klubhelyiségbe érve, miért kezdett el rohanni. Foghatnánk a logikára, hogy így próbálta meg elkerülni társai faggatózását, de igazából semmi ilyen nem jutott akkor az eszébe. Csak minél előbb fel akarta markolni piros-fekete kockás kabátját, fekete fülesét és sálját. A hálóba lépve azonban két szobatársával találja szemben magát, egy pillanatra megtorpan, ám végül egy halk "sziasztok" elmormolását követően sietve az ágyához lép. Próbálja kerülni a pillantásokat, nem néz egyikükre sem...
- Szia Shay! - önmagában a köszönéssel nem lenne semmi baj, de az a hangsúly. A görcs összekapja tőle az ember lányát. Olyan ez, mint mikor akarnak valamit, ami a tiéd, amit nem akarsz odaadni nekik. Pontosan. Mivel már köszönt, nem ismétli meg, nyel egy nagyobbat, torka száraz. Gyors mozdulatokkal szabadul meg talárjától, nyakkendőjétől... Háta mögött fojtott sugdolózást hall, amely annyira nem halk, hogy ne értse mi az. Társai egymást noszogatják, de egyikük sem szólítja meg hangosan. Nagyon helyes, ennek most perpillanat nagyon is tud örülni, kissé remegő ujjakkal bontogatja a már nyakát fojtogató nyakkendőt, majd amint sikerült kilazítania, azonnal le is dobja az ágyára. Kapkodva magához veszi kabátját, fülmuffját és sálját, melyet kifelé menet a nyakába kanyarít. Mielőtt kilépne ismét megtorpan. A fülesét nézi, néhányszor megforgatja, végül amellett dönt, hogy mégsem viszi magával, fordulásból, egy laza csuklómozdulattal dobja vissza ágyára.
- Majd beszélünk... - fordul még vissza, s talán csak azért, hogy megnyugtassa a csajokat, mondja ezt, de van egy olyan érzése, amikor visszatér, még itt fognak ülni és várni rá.
Senkivel sem áll meg beszélgetni, pedig többen is megpróbálják megállítani, amúgy sincs most úgy igazán mesélős kedvében, nem mellesleg pedig nem akarja megint megváratni a mardist. Most kicsit kellemetlenebb lenne, ha késne. Ismét csak sietve halad a huzatos főfolyosón, még csak most veszi magára kabátját, gombolja be. Út közben megnézi magát egy-egy ablakban, nem bánja, hogy nem hozta a fülvédőjét.

Nem telik bele sok idő, már a gyakorlópályához vezető kis átjáróban van, s hamarosan eléri a megbeszélt helyet. A hó ropog a talpa alatt, ám idekint minden csöndes. Néma csönd van, ha úgy tetszik, az egész kis udvart megvilágítják a kastély ablakain kiszűrődő fáklyák fénye. Szél ide nem fúj, az egész kimondottan kellemes, még akkor is, ha hideg van. Ez egy kellemes téli este, a hó még mindig igen nagy pelyhekben hullik, most perpillanat ritkábban, mint néhány órája, amikor a kastélyba érkezett. Nem kell nagyon kutakodnia, majdnem az egész terület könnyedén belátható, ha nem bújócskázik vele szándékosan, akkor bizonyára meglátná, ha itt lenne már. Mélyeket lélegez, a hideg levegő most nem kellemetlenül áramlik szét tüdejében, ő pedig tűnődve figyeli, ahogyan a kiszuszogott levegő még néhány pillanatig tekergő kis fellegként lebeg előtte, majd eloszlik a semmibe. Haján újabb és újabb hópehely jelenik meg, ő maga pedig még kicsit halad előre miközben a hóesést bámulja. Furán érzi magát itt egyedül, nem tudja eldönteni hol várakozzon, vagy mit csináljon addig, míg Ő meg nem érkezik. Most még csak egy picit izgatott, szíve azért már gyorsabban ver, ajkain pedig szüntelen mosoly. Fejében ezernyi gondolat cikázik, de valamiért egyre inkább a fúriafűz emlékei elevenednek fel lelki szemei előtt. Nem tudja a miértjét, de sok minden, ami akkor elhangzott, most valami oknál fogva eszébe jutnak. Képtelen nem vigyorogni. Érdekes első igazán közös pillanatok voltak azok.
Lelassít, megáll. Nincs mit kiemelni ezen a helyen, se egy szobor, se egy pad, de még egy szökőkút vagy csak egy sziklavalami, ahova az ember le tudna ülni, vagy lehetne kötni hozzá. Szóval ott van, kicsit odébb a kaputól. Hirtelen ötlettől vezérelve guggol le, vesz egy nagy adag havat a kezeibe, majd mit sem törődve a ténnyel, hogy kesztyűt sem hozott magával kezd hógolyógyúrásba. Nem telik bele sok idő, két igen pofás gombócot is sikerül készítenie. Az egyiket a földön hagyja, a másikat ujjai között forgatja, miközben valami nem túl távoli célpontot keres. Mint mondtam, nem nagyon van mit becélozni vele, leszámítva talán az ablakokat, de nem valószínű, hogy ezt bárki értékelné... Marad hát egy szemközti fal, amely végül is nincs túl közel, s távol sem. Felfelé céloz, mintha kviddicspálya gólpóznáinak tetején terpeszkedő karikák egyikébe akarna betalálni. Talál valami sötét foltot, amelyet úgy ítél meg, elég magasan van. Végre rákészül, mint egy baseball dobó, körülnéz, egy sasszét követően hosszan előre lép, kitámaszt és egy egész szép kis mozdulattal küldi meg a hógolyót a kinézett terület felé. Majdnem. Egy picit a sötét folt mellett csapódik be. Aprót fintorog. Hát igen, látszik, ebben az idényben még nem volt meccsük. Edzés pedig már több hete. Végül megrántja a vállát, s kezébe veszi a másik hógolyót is, azt azonban nem dobja el. Másra tartogatja. Háta mögé rejti, olykor forgat rajta egyet, hideg az ujjainak... Ismét körbekémlel, remélve, hamarosan Sean is előtűnik valahonnan.

[= Shay =]

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A folyosón való séta közben nem igazán pislogtam sem jobbra, sem pedig balra… csak haladtam egyenesen előre, a sávban, amit kiválasztottam magamnak. Mély és komor tekintettel lépdeltem, a diáksereg azon része, akik nem éppen a nagyteremben fogyasztottak, fintorogva kerültek el, általánosságban véve a lehető legnagyobb ívben. Többen össze is súgtak a hátam mögött, ki sejtelmesen, ki pedig cifra szavakkal. Régóta nem vettem már fel magamra ezeket a marhaságokat, alkalomadtán úgyis többszörös áron fizetem majd vissza a kölcsönt azoknak, akik nem képesek a szemembe mondani, ha nyavalyájuk van velem… félénk szarháziak… becsület sehol.
Monotonitás.
Folyamatosan ez az érzés kavargott bennem, valahányszor lesétáltam az alagsorba vezető lépcsőkön, és megpillantottam a folyosókat. Üresek voltak, kopárak, sötétek… még a kandeláberek és fáklyák ellenére is. A lakberendezők biztosan nem kaptak elegendő borravalót, sem pedig fizetést… no meg persze, anyagiakat a normális díszlethez és kiegészítőkhöz. Megrázva a fejem folytattam utam egészen a klubhelyiségig, ahol a csodálatosan nevetséges titkos szó beközlését, no meg persze a festményen lévő kretén beugatását követően végre megérkeztem. Felslattyogtam a szobám ajtajához, majd kilökve azt beléptem. Davis odabent volt, éppen pakolászott valamit, gyaníthatóan ő is mostanában érkezhetett.
- Üdv!
Jól megszokott, szűkszavú köszöntés, melyet követően az ágyam mellett megállapodva kezdtem meg a málha kicsomagolását. Ő is elmormogta a szia szót… ez tartotta még életben, csendes volt, szűkszavú, kellőképpen kritikus… ő meg merte mondani a pofámba a problémát… verekedtünk is már egy kört… így megvoltunk egymás mellett, mert szükségszerű volt. A másik szobatársam már neccesebb alak, közelebb áll a torokvágáshoz… Gabriel Mirol… nem szívleljük egymást… cseppet sem. Ennek ellenére a kölcsönös tisztelet megvan… ő nem szól hozzám, nem baszogatja a cuccaimat, így életben hagyom… fair csereüzlet.

Nyugalom.
Mélázás.
Eléggé fáradt voltam az utat követően, de kicsit ki kellett mennem, megszellőztetni a búrámat… meg ugyebár Shay is biztosan várt már rám. Most valamiért akár fogadni is mertem volna, hogy előttem fog kiérni. A nagyterembe bezzeg késve érkezett… nők. Komótosan lassú és higgadt tempóban vizslattam végig a fél iskolát, hogy megérkezzek a megbeszélt helyszínre. A kerengőhöz hasonlatosan itt sem igazi folyosó van, így kiérve a benti kellemesen melegből előkotortam a kezem a zsebeimből, majd megigazítottam a kabátomat, és az alatta lévő barna sálat is. A hatalmas „ablakokon” keresztül már látni lehetett Shay sziluettjeit, de teljes alakja csak azután bontakozott ki, hogy befordultam a szakaszra, ahonnan a kivezető kapu van a pályára… hátratett kezekkel álldogált.
Csapda.
A vészharang azonnal bejelzett, ez amolyan ösztönös faszság… soha nem fogom tudni levetkőzni. Észrevétlen, enyhén összeszűkített szemekkel mustrálva közeledtem felé. Tisztában voltam vele, ez a trükk nem az a fajta, ami árthatna, így nem reagáltam… legyen meg a hatalmas öröm, bármi várjon is. Persze, a következményeket viselje, hiszen amilyen a fogadj Merlin, olyan az adj is.
Léptek.
Gyanú.

Sean

Várakozás az élet megrontója… a hugrás szerint így több értelme lenne a szólásnak. Az álmodozás jó, de várakozni szörnyű, főleg itt, ahol tulajdonképpen semmi egyebet nem lehet csinálni. Vagyis lehetne, de elég hülyén festene, ha most leállna hógolyókat bűvölni, vagy táncoló hóembereket csinálni. Noha egész izgalmas kis ujjgyakorlat lenne. Jobb híján a kezében tartott, háta mögött bújtatott hógolyón dobol olykor egyet-kettőt az ujja, miközben néhányat forgat rajta. Ezt még jó párszor megismétli, mígnem felfigyel a távoli szöszmötölésre. Mivel idekint minden csöndes, még csak a szél sem süvít zavaróan, sőt sehogy sem a hangok egészen elhallatszanak hozzá. Ajtózár kattanás, hosszú nyikorgás, majd megint, egy kisebb csapódás, újra csönd. A léptek nem vernek visszhangot, mintha gazdájuk szándékosan igyekezne titkolni közeledtét. A hógolyó átkerül másik kezébe, a pálca pedig kéz közelbe, újabban igencsak ellenséges mindenkivel, mert a tanárok is kezdenek itt elkanászodni. Egyesek csak úgy „heccből” legilimentálják az ártatlan lányokat, csak mert egy padon ülve bambán a semmibe merednek.
A készülődés szerencsére fölösleges, mert épp a várva várt mardekáros érkezik, szokásos ráérős, egykedvű valójában, kifürkészhetetlen ábrázattal, s a hóesés és egyebek miatt nem igazán látható, de minden bizonnyal még mindig olyan igézően kék szemekkel. Shay ellentétben a srác közeledtére virul csak ki igazán, ajkai széles mosolyra húzódnak, a gyomra megint izgatott mocorgásba kezd, legalábbis nagyon reméli, nem a vacsora miatt van. Ahogyan annak nála lennie kell, izgatottságában a szíve is elkezdi hozni a 160at minimum. Egy hópehely hullik épp az orra hegyére, amelyet egy ügyetlen és sikertelen próbálkozással próbál meg lefújni, ehhez persze kénytelen bebandzsítani is. Azonban mire a kezét is elővenné, a pehely már ott sincs, felforrósodó bőrén hamar el is olvadt. Így már újra Sean üdítő közeledésére összpontosíthat.

Ó-ó, azért ismerjük már annyira, hogy tudjuk róla, szinte mindig nyílt kártyákkal játszik, nem trükközik olyan gyakran, pedig talán úgy minden érdekesebb lenne, de ha ennyire ügyes és zseni lenne, akkor biztosan nem a Hugrabugba került volna… Így hát angyali vigyorgások, ördögi szemvillogások közepette húzza elő a nem is annyira rejtegetett, mint inkább csak nem azonnal felmutatott hógolyót. Ezzel letisztázva mindenféle fölösleges gyanút. Legalábbis egy részét. Azt még mindig nem tudni, mi a terve vele. Nem is készített többet, tehát nem valami történelmi hó csatára készül, de szinte minden pillanatban kész meglátni Sean szemében a rettegést. Mintha az lehetne a legnagyobb baja a hóesésben, hogy havas lesz a kabátja.
- Kész vagy….? – kérdezi nagy szemöldökvonogatások közepette már majdnem ádáz tekintettel. Biztosan nagyon félelmetesen fest kockás kabátjában, a hajára tapadt nagy fehér hópelyhekkel keretezett, inkább vidám, mintsem elvetemült arckifejezéssel és természetesen azzal a jól meggyúrt egy szem hógolyóval a kezében, amelyet most néhányszor a levegőbe dob és lássunk csodát, el is kapja. Legalább ebben nem ügyetlen.
- …az apokalipszisre? – kérdezi kuncogva. Talán észrevehető, hogy nem igazán akaródzik megszabadulni keze munkájától, ebben talán annak is nagy szerepe van, hogy a mardis közeledik. Feltartóztathatatlanul. Reményei szerint.
- Persze, van ám esélyed a menekülésre – mert milyen is lenne, ha nem lenne. Sean már elég közel lehet ekkor, ha nem torpant meg, Shay abbahagyja a hógolyó feldobálását, kissé zavartan, de vigyorogva szemléli arckifejezését, most biztosan teljesen idiótának nézi. De hát elméletileg a srác tisztában van, kivel is áll szemben. Ha megállt a mardis, akkor Shay tesz felé néhány tétova lépést…

[= Shay =]

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A lassú léptek nem szakadtak meg, abban a pillanatban sem, amikor Shay felmutatta azt a minden bizonnyal galád és támadó célból készült hógolyót, amit pillanatokkal ezelőtt még a háta mögött rejtegetett. A fegyver megvillantotta valóját, amelynek hatására egy halovány, féloldalas mosoly érkezett tőlem válaszként. Minthogy tipikusan azon emberek közé tartozom, akik, ha kell, felveszik a kesztyűt, megálltam Tőle mintegy két-három lépésre, kihúztam zsebeimből a kezeimet, széttárva tenyereimet, és vártam, vajon mi fog történni. Ez az „itt vagyok, marj meg, ha tudsz” pozíció egyértelműen azt hivatott kifejezni, elfogadtam a kihívását, noha az még el sem hangzott. Amennyiben lett volna külső szemlélő, olyan érzése támadhatott volna, mint amikor két varázsló harcolni készül egymással… pedig itt és most erről szó sem volt. Még akkor sem, ha tőlem nem idegen a stílus és irányzat. A viaskodás legfeljebb azon fog zajlani, mikor, és ha sokat maradunk, hogyan menjünk vissza a klubhelyiségeinkbe. Engem nem nagyon zavartak a prefektusok, a büntetőmunka pedig pláne… addig is csend volt körülöttem. Azt meg pláne leszartam, hogy mennyi házpont veszik majd el miattam. A gyerekes versengés nem igazán tudta felizgatni a fantáziámat úgy, mint egyesekét.

Hang.
Nyugalom.
A készen vagy kérdésnél továbbra sem mozdultam meg, mindösszesen megrántottam párszor a szemöldökeimet, ami mellé valamiféle „gyere csak, ha mersz” tekintetet próbáltam varázsolni. Utálom a festői képeket, és az idillikus dolgokat, utálom, ha valami, vagy valaki tökéletes… ennek ellenére ahogyan Shay a félhomályban álldogált, hólepte és mosolyogva, bizony megindította a fantáziámat, abból is a mocskosabb félét. Szobalányok, cselédek csak voltak, minden érzelmi mutató nélkül… itt már közrejátszott valami megfoghatatlan, és kurvára zavaró tényező. Az én szememben zavaró, az Övében valószínűleg ez másképpen fogalmazódna meg. Mindenesetre a hatást tovább növelte a tudat, hogy Ő nem tökéletes, ez pedig a legpozitívabb dolog, bizonyos szempontból.
Hangok.
Újabb kérdés, amelynek hatására megrándult a jobbos, és az alkari tartóból a pálca kicsúszott a tenyerembe.
Mosoly.
Halovány, gonosz, csalogató, sejtelmes, kiismerhetetlen.
Hangok.
Soha nem menekültem, mert nem láttam értelmét elfutni a problémák és bajok elől. Sokkal jobbnak éreztem mindig megoldani, elébe menni és meggátolni. Itt sem fogok másképpen tenni.
Tétovázás.
Az apró, esetlennek mondható lépteken érezni lehetett, hogy Shay nem tudja eldönteni, mi is történjen, ezért, ahogyan az tőlem szokatlan, magamhoz ragadtam a kezdeményezést. Meglendült a pálca, a lány számára minden bizonnyal ismerős mozdulatokat téve a levegőben. Hang egy szál se, a non-verbális varázslás már nagyon jól ment, alkalmaznom kellett párszor, ráadásképpen a tananyag részét is képezte már jó ideje. Amint az amorf jelet kirajzoló lendítések véget értek, a hugrabugos érezte, hogy valami megragadja őt, hátulról. Az erő egyszerűen tolni kezdte, cipellőjének talpa nyomán egyenetlen csíkpár keletkezett a havas bejáratnál, majd halk sercegést lehetett hallani, ahogyan a talp a köveken csúszik… megállíthatatlanul… egyenesen az irányomba… egészen addig, amíg már csak leheletnyire álldogált.
Nyugalom.
Csend.

Pár pillanatig komoly tekintettel méregettem a zöldeket, aztán a golyóra tekintettem.
- Az apokalipszis megkezdődött, nem hátrálok meg!
Eléggé ironikus szöveg, elvégre valóban megkezdődött valami, már a szünet előtt… és valóban nem állt szándékomban kihátrálni. A kérdés egyszerűen az volt, hogyan fogjuk tolerálni egymás szokásait… de ez a kihívás. Azt leszartam, a külvilág hogyan tolerál, az embereket tudni kell irányítani, tudni kell hatni rájuk, még akkor is, ha nem szép módszerekkel. Mi alakítjuk a történetet, nem más… baromság, hogy sodródunk az árral.

Sean


Valamelyest meglepő, de kimondottan tetszetős Shay számára, hogy Sean ismét partner a játékban. Ezt valamiért nem feltételezte volna, ideges is volt egy kicsit miatta, nem tudta, hogyan fog rá reagálni, de ami azt illeti, egészen jól viseli, még be is kapcsolódik. Talán neki sem esik nehezére egy kicsit lazítani.
A széttárt kezekre felvonja szemöldökét, ajkát beharapja. Vajon, mennyire pörögne be, ha fogná és neki dobná a hógolyót? Eltalálná, ehhez szemernyi kétség sem fér, a labdákkal jól bánik, de vajon a mardist kihozná vele a sodrából? Tűnődőn mered a közeledőre, komolyan hezitál, ám végül is úgy dönt, fegyvertelenre nem lövünk, márpedig a srác széttárt kezeiben nincs jelenleg semmi, tekintete azonban incselkedő és kihívó. Komoly próbatétel, de van lehetősége mérlegelni, és mivel valamelyest már ismeri a srácot, azt is sejti, ha kiadja kezéből a hógolyót, bizony ő kerül pillanatnyi hátrányba, amelyet pedig a mardis kegyetlenül ki is használna. Tehát egyelőre marad a kialakult helyzet, a bizonyára nagyon fenyegető, vagány golyódobálás, és természetesen a kihívás, mind a zöld, mind pedig a kék íriszekben.
A kérdés második felére azonban már komolyabb reakció érkezik, s előkerül a pálca, amelyre ismét csak felvonja szemöldökét.
- Helyes! Most már nem vagy védtelen. Nyugodtan megadhatod magad! – vigyorog ismét rá, s egész hihetően adja a magabiztost, mintha előre tudta volna, mivel vág vissza a mardis. Vagy csak ennyire bízna abban az egy szem hógolyóban? Esetleg netán van itt valami trükk? Végül is tanultak már átváltoztatástanból eltüntetni, lehet, még vagy ezer golyót rejtett el. Vagy ez az egy van valami módon megbűvölve? Habár csak Shaelynnről van szó, sosem lehet tudni… elég kreatív boszorkányról van szó, s ezt nem átall a varázslataiba is átültetni. Tesz néhány apró lépést előre, de láthatóan vacillál, leginkább a pálca miatt.

Lélegzete is elakad, várakozóan tekint előre, amikor Sean megemeli a pálcáját. Kíváncsi, mégis mit akar tenni, átoktól, legalábbis olyan fájdalmasfélétől nem tart, azonban rengeteg bűbáj van, amit többféleképpen is lehet alkalmazni. Nem éri váratlanul az ige, de még emberen sosem használta, ezért érdeklődve pillog lefelé, amikor elkezdi tolni, valamiféle erő. Zavart, pirulós mosollyal pillant ezt követően fel a fiúra. Igazából elég lett volna, ha csak kinyújtja a karját felé, a lány máris feladta volna az egész bugyuta kis játszadozást.
Pillanatok múlva már ott áll Tőle alig egy leheletnyire, s a komolyan mustráló kékektől épphogy nem csuklik össze a lába. Bár már szinte fájtak ujjai a hó hidegétől, most szinte meg sem érzi, pedig még mindig fogja, most mint valami kapaszkodót. A választ nem képes sem mosoly, sem pedig pirulás nélkül hagyni. Ez is egy jó válasz, talán még annál is jobb, mintha megadná magát.
- Még mindig a hógolyóról van szó? – motyogja alig artikuláltan, de nincs most rá szükség, hiszen jóformán semmi nem választja el őket. – De, ha nem hátrálsz… - ajkát beharapja, elég egyértelműek a szándékai, s miután engedélyt ad saját magának, egy sóhajjal elszánja magát, kihúzza magát, de még így is szüksége van megtolni magát egy picit, így megemeli sarkát, megnyújtja nyakát, egészen az utolsó pillanatokig a kékekbe néz, majd óvatosan, de határozottan csókolja meg a mardist. Sokat várt erre a pillanatra, mégsem húzza sokáig, kíváncsi rá, vajon Ő szeretné-e tovább húzni, vagy folytatni. Csalódni nem fog, akkor sem, ha nem.
A rövid kis közjátékot követően leengedi magát a földre, elégedetten szusszan, csillogó szemekkel, kissé kótyagosnak ható tekintettel pillant fel Rá.
- Már én is vártam, hogy lássalak, khm… mármint, hogy visszajöjjek – sokatmondó vigyor a pirospozsgás pofi mellé. Ez egy elég erős célzás arra, amit még korábban Sean mondott a nagyteremben, ő pedig nem felejtette el, és nem is átall ezzel visszaélni. Pedig könnyen meglehet, a mardis visszavágyódásához neki nincs köze, most világos, ő akkor is magára vette.
Halk puffanás a kövön, a hógolyó pedig darabjaira hullik, de ezt a hugrás egyáltalán nem bánja…
- Azt hittem, használnom kell… - bizony, megtette volna és talán ma este még meg is teszi, csakmert.

[= Shay =]

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Látható.
Érezhető.
Bizonytalan, mert előkerült a pálca… egészen biztos voltam benne, tudja, hogy nem átkok szórása céljából kúszott ki helyéről a varázstárgy, mindösszesen a színjáték egy kellékeként jelent meg. Ennek ellenére mintha gátló tényezőként szolgált volna, mérföldes súlyokat aggatva a lábaira. Araszolgatott, se több, se kevesebb. Mosollyal fűszerezett megadásra való felszólítása után sem mozdultam, a törzsem mellett tartott kezemben a föld irányába szegődött a bodzaág hegye. A kékek mélyrehatóan méregették, mintha valós támadásra készülnék… szó sem volt róla. Azt nem feltétlenül ebben a formában tenném… preferálom a nyers küzdelmet, persze, ha más megoldás nincs, jöhet a varázslómódi. Tétlenségét aztán megtetéztem a párbajokkor szokásos pozícióval, lassan kiléptem a balommal, és oldalra fordultam, hogy minél kevesebb látszódjon belőlem. Tipikus tartás, az embert kisebb felületen érhetik a becsapódó átkok, ráadásként, könnyebb így kimozdulni a szélrózsa bármelyik irányába.
Suhintás.
A fejben elharsogott ige hatására Shay meg sem állt egészen addig, mígnem hasa az én medencecsontomnak ütközött… tétova volt, továbbra is. Szokatlan helyzet a számára, egyértelmű… számomra is, de valahogy neki kellett lendülni a dolgoknak. Sosem voltam az a habozós alkat, sőt. Cedrah nehezen marta le rólam az indulatból és első felbőszült gondolatból jövő reakciókat. Nem sikerült teljesen kiirtania, de azért nagyban hozzájárult a jelenlegi nyugodtabb, szemlélődőbb mivoltomhoz.
Válasz.
Továbbra is érzelemmentes arccal fürkésztem a zöldeket, várva a reakciókat, leszámítva persze az ennek számító arcpírt és zavart félmosolyt. Közben persze visszafordultam felé, teljes lényemmel, fokozva a kialakult helyzetet.
Szavak.
Támadás.

A válaszom már egyértelműen nem a hógolyóról szólt, ez evidens… kit érdekel az a kis fehér, összeállt pocsolya, amikor sokkal nagyobb tétekben is lehet játszani? A szünet előtti nap óta emeltünk rajta, tartani kellett hát, és nem hátrálni belőle. Egy ilyen játszmából az ember nem szokott csak úgy kiszállni, annak hatalmas oka kell, legyen. Ezen tényező egyikőnk részéről sem állt fenn, így maradt rizikós út. Shay szavait jobbára csak rebegésnek lehetne nevezni, legalábbis nem igazán sikerült neki normál hangerővel közölni a szócsata újabb részeit. A közelség mindig megrészegítette, vagy tétovává tette.
Csend.
Éreztem, hogy emelkedik, hasfala lassan felfelé kúszott, szemei szintbe kerültek az enyémmel… csók… a szemem automatikusan becsukódott arra a pár pillanatra, kinyitva már csak a visszasüllyedő nőstényördögöt láttam. A látványa arra engedett következtetni, hogy a kelleténél több rózsaszín, mások számára láthatatlan felleg keringhet a feje körül, de ez legalább jelentett valamit.
Szavak.
Újabb támadás, ez pedig tetszett. Nem mentünk át a nyálasan csorgó szappanoperaszerű beszélgetésbe, amitől egyébként a falra tudnék mászni, persze bicskával a kezemben. Abba, amit a javarésze folytatni szokott ilyenkor, mintha kötelező lenne. A szócsata szinte a társalgásunk részévé vált, ez pedig egy plusz adalék volt, ami miatt érdekesnek találtam Őt… nem átlagos, ez fontos.
- Hmmm…
A hümmetés mellé járt még egy féloldalas mosoly, megspékelve egy egészséges fejrázással. A tompa puffanáskor a szemem akaratlan leszegődött, majd vissza a zöldekbe.
- Akkor azt hiszem, már erre sem lesz szükség.
Hátrébb lépve rántottam egyet a karomon, mire a pálca visszacsúszott az alkari tartóba. Ellépdelve Shay mellett a bejárathoz battyogtam, majd feltekintve a sötétlő égboltra kiléptem a hóra. Tudtam, hogy itt van mögöttem, de nem tudtam teljesen levetkőzni a dolgokat. Sokat kijártam ide is… egy felsőbb párkányt helyemül választva bámulni a semmit a Roxfort felett… vagy éppen tanulni… mikor milyen kedvemben voltam. A vállam felett visszatekintve rá fordultam meg, majd széttártam a karjaim.
- Ez egy gyakorlópálya…
Sejtelmes tekintet, apró szemöldökrándulás.
- ...gyakoroljunk valamit!
Azt nem mondtam, mit, hogyan, mennyit… indulhat a képzelőerő.

Sean

You build me up
You knock me down
Provoke a smile
And make me frown
You are the king of runaround
You know it's true

Sean szavai adnak azért önbizalmat neki, így ő is bátrabban motoz kartávolságon belül, s talán már abban is bizonyos, ha megcsókolja, azt nem fejvesztés terhe mellett teszi. Talán érthető hezitálása, ez nem egy iskolai csíny, amelyet mindenféle győzködés nélkül bevállal. Az érzelmi dolgok másak, nem mellesleg mélyebbek, legalábbis az ő részéről lehet ilyesmiről beszélni, ez látszik is rajta. Idült vigyorgásán, állandó pirulásán, s ha ezek mind nem lennének elegek, a térdei állandóan zseléssé változnak, ha bizonyos távolságon belül tudhatja a mardist. A többi bénázásáról most inkább ne is ejtsünk szót, akad bőven. Sokakkal ellentétben, ilyen helyzetben nem tudja megjátszani magát, minden kiül arcára, szemeiből kiolvashatóak szinte a gondolatai mindenféle legilimencia nélkül...
Hevesen dobogó szívvel, feszülő mellkassal, fátyolosan tündöklő zöld tekintettel és fülig érő vigyorral ereszti magát vissza a földre, bár arról nincs igazán meggyőződve, hogy nem a levegőben lebeg minimum húsz centire a talajtól. Igyekszik a kékekbe meredni, de még tisztulnia kell egy kicsit az agyának, amíg ez sikerülhet. Shay nem igazán az az érzelgős fajta, a nagy szavak és csöpögős kifejezésmód is igencsak távol áll tőle, hisztizni persze ő is tud, mint minden lány/nő, csak nem azokért a dolgokért, amelyekért a társai. Leginkább akkor borult ki a múltban, amikor az egyik tanerő megpedzegette, hogy épp azon gondolkodott, törölni fogja az emlékeit, mert olyan pillanatában látta, amelyben talán nem kellett volna. Hát.. nem egy cipő leárazási krízis...
Szurkálódni, piszkálódni azonban szeret, leginkább azért, mert így Sean ajkai is mosolyba görbülnek, az pedig minden tekintetben jó és kellemes dolog, a visszacsipkelődés meg csak olaj a tűzre.

Most azonban úgy tűnik, a mardis kicsit passzívkodik ezen a téren, a lányt ez sem bátortalanítja el, nem úgy az eltávolodás. Egy pillantásra méltatja a pálcaeltüntetési műveletet, rábólint, elvégre ő is lefegyverezte saját magát. Ajkait harapdálja, talán valahol reménykedve abban, visszatérhetnek az előbbi kellemes közelségbe, de ekkor a srác ellép mellette, ám most legalább nem olyan provokálóan, mint korábban a szobájában. Hogy követni tudja, mit csinál, sarkon fordul, néhány pillanatig csak nézi a távolodó alakot, talán épp mustrálja, ahogy azt kell. Aztán persze lép a nyomában néhányat, de nem bújik, csüng, erősködik inkább vigyorog és figyel.
Szemöldöke várakozóan szalad fel a ténymegállapításra, Seanról lévén szó, eltekint mindenféle gúnyos kommentártól, és azt is biztosra veszi, nem ennyiből áll majd a megjegyzés, hiszen a Reptan óra is közös volt, ahol sokakkal ellentétben Shay nem először ült seprűn. Karjait keresztbe fonja mellkasa előtt, kíváncsian félredönti fejét s kedvtelve legelteti a szemét Rajta.
Nem titkoltan meglepi a felvetés, még vár néhány pillanatig, reménykedve kiderül, mégis mit szeretne gyakorolni Szíveszottya így a hóesésben, este... végül szélesen elvigyorodik...
- És mit szeretnél gyakorolni? Leszögezném, hóemberépítésben verhetetlen vagyok! Bár aligha hiszem, hogy erre gondolnál. Hm... - még mindig egymásba font karokkal lépked közelebb, újra és újra végigméri a mardist kutakodva valamiféle jel után, de a srác teste -amit azért elég tüzetesen átvizsgált így ruhában- annyira sem beszédes, mint ő maga.
- Szabad a gazda... - adja be végül a derekát, túlságosan furdalja az oldalát a kíváncsiság, hogy leálljon butaságokkal traktálni és tippelgetni képtelenebbnél-képtelenebb dolgokkal. Így egyszerűbb, ami főbb, gyorsabban megtudja reményei szerint, mire is megy ki a játék.
Igaz, részéről nem nagyon törődik az idővel, már széles körben ismeretes, ebben a tanévben hugrásunk jóformán köszönőviszonyban sincs a házirenddel, Sean pedig pont az a kategória, akivel, ha együtt lehet, a büntetőmunka is kellemes időtöltés. Ha meg valaki büntetőmunkára akarja küldeni, álljon sorba, tanév végéig megvan már az időbeosztása... A pontok meg.. majd szerez újakat az elveszítettek helyet, ahogyan eddig is tette.

[= Shay =]

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Meglepő módon a „gyakorlópálya” monológomra nem érkezett csipkelődés, pedig ez aztán igencsak magas labda volt. Belegondolva, legalább annyira magas, mint a Roxfort ég felé törő, vagy éppen omladozó tornyainak egyike. Shay minden tekintetben tudott újat mutatni, ahogyan most is. Nem szúrt oda, pedig lehetett volna, keményen és erőteljesen… ez jó jel, tudja mikor, és mit engedhet meg… mi az, ami helyénvaló, vagy éppen mi az, ami nem. Különbséget tud tenni komoly és komolytalan között. Annak ellenére, hogy olykor esetlen, tökéletes az alkalmazkodóképessége, bármilyen helyzethez… a kettőnk - az ügyéhez hülye szó, a kapcsolat pedig nem éppen megszokott a részemről, de ez van, belevágtam az ismeretlenbe – kapcsolatához is könnyebben idomult, mint én. Nekem továbbra is szokatlan, de próbálkozom valamelyest változtatni olyan dolgokban, amelyek szükségesek, és amelyeket engednek az elveim. Tény, és bármennyire fájó, vagy éppen örömteli, örökre Sean maradok, legfeljebb apróságokban vagyok hajlandó engedni. Tudta ezt jól már az első pillanattól… meglepő és egyben mulatságos is a komolysága ellenére a dolog. Nem kellett ehhez túlzottan sok beszéd, elegendő volt csak a jeleket figyelni… abban meg jó voltam.

Léptek.
Közelség.
Oldalra tekintve láttam, hogy odalépett mellém… nem időzött rajta sokáig a tekintet, visszavándorolt a semmi irányába, a fehérrel borított pálya és a komor horizont felé.
- A hóemberépítés nem tartozik a kedvenceim közé…
A megszólalás mellé apró fintor is kiült az arcomra, melyet egy féloldalas mosoly váltott fel.  Én, meg a hó gyúrás… úgy festenék, mint valami idióta fasz, ráadásképpen tökéletesen felesleges mutatvány, hogy aztán másnap az első jött-ment paraszt kedvét töltve rajta bassza szét az órás munkát. Megemelve a balomat jeleztem neki, hogy jöhet, odafurakodhat a közelembe… nem fogom elharapni a torkát érte. Nem igazán szívleltem az emberek közelségét, mi több, azt is mondhatnám, kurvára gyűlöltem és gyűlölöm a dolgot… de ez azon kevesek egyike volt, amiben engedtem az irányába. Az Ő közelsége nem taszított.
- Felsorolok két lehetőséget, választhatsz közülük!
Határozott kijelentés, melyet követően a kékek ismételten a kocsonyáiba fúródtak.
- Repülés, párbaj!
Az elsőben nem lehet rossz, tekintettel a nevére, és családi hátterére… a második már érdekesebb dolog, és kissé veszélyesebb… de fő a bizalom, amit nem lehet csak úgy elnyerni. Neki már sikerült, ez adná a pikantériát.
Várakozás.
Csend.