Kis sziget

[# Sydney Hathaway]

# S^ydney H^athaway

Idejekorán és váratlanul léptem elé, így nem csodálkozhattam azon, hogy cipőjének hegyével a lábamra taposott. Letekintettem, de csak egy pillanatra, nem óhajtottam, hogy emiatt talán kellemetlenül érezze magát, elvégre a legcsekélyebb fájdalom sem járta át a baleset helyét. A sál átadását követően, ahogyan számoltam vele, Sydney megpróbált lebeszélni erről, de én kötöttem a mennydörgőt a karóhoz. A férfiaknak kötelessége, ha egy hölgy van a társaságukban, hogy lovagként viselkedjenek, ellenkező esetben nem többek egy szánalomra méltó senkiházinál. Ez persze neveltetés kérdése, szerencsémre nekem abból nem volt hiány, és rendesen kiokultam az etikett szabályaiból… meg persze, ezt tökéletesen természetesnek vettem. Nem szerettem, ha a társaságomban lévők rosszul érzik magukat… így általában távoztam, eléggé borongós hangulatú vagyok. Őt viszont most én invitáltam meg, hát szükségszerűnek és kötelességemnek vettem, hogy a kényelmét és kedvét szolgáljam.

Minthogy sikerült meggyőznöm szavaimmal arról, nekem nem esik majd bajom, nem fogok megbetegedni, elfogadta a helyzetet. Újfent felmerengett bennem az érzés, hogy talán egy mosollyal biztosíthatnám, valóban nem kell értem aggódnia… mégsem akaródzott érkezni az a bizonyos ajakgörbület. Többször feltettem magamban a kérdést, talán örökre megcsonkultam-e ezen a téren, de mindannyiszor elvetettem a tézist. Pislantva egy mélyet tereltem el a gondolataimat elmém legsötétebb bugyraiba, majd fekete szövetkabátom nyakát felágasítva húztam kissé összébb azt. Kilépve mellé folytattuk utunkat a kis sziget irányába, ahová a madár érkezését datáltam… a saját érkezésemet. Csendesen hallgattam az irányomba nyugtatónak szánt szavakat, mely szerint nem fog sem fel, sem pedig megfázni. Úgy festett a mai napon oda-vissza alapon próbáltuk csitítani az egymás iránti aggódást. Érdekes érzés volt, az édesanyámon és Thomason kívül nem sok ember aggódott értem… arról nem is beszélve, akik esetlegesen a legszörnyűbb halálomat kívánták.

Alig pár lépést tettünk csak meg, érdekes és hatalmas témaváltás következett, Sydney felőlem érdeklődött. Konkretizálva a nevem, az esetleges beceneveim érdekelték. Az Aerot már hallotta, azt, ami valami furcsa mugli csokira emlékeztette őt, más meg nem igazán volt, legfeljebb csak a gúnynevek, amiket Peter terjesztett el, vagy éppen azok, akik a közelemben tartózkodtak, és furcsának billogoztak.
- Az Arion és Aeron kívül a közbenső nevem van még édesapám után.
Oldalra tekintettem a másodperc egy töredékére, majd újra a párás tájra vetettem a barnákat.
- Marius.
Hiányzott, nagyon, mérhetetlen fájdalmat éreztem, hogy elveszítettem őt, hatalmas űrt. Tudtam és tudom, hogy az irigység szörnyű és gyalázatos emberi bűn, de ezt éreztem, mind ahányszor láttam az érkező baglyokat a levelekkel… és a boldog arcokat, a szülők írtak. Én is kaptam levelet édesanyámtól, ami mindig melegséggel töltött el… de hiányzott apu aláírása is, az a sor már örökké üres marad. Egy apróbb sóhajjal téptem vissza fájdalommal itatott szellemem Sydney mellé, úgy szólaltam meg továbbra is a tőlem megszokott hangnemben.
- Hallottam már a többektől a Fapofa nevet is…
Ez pedig még a szebbik verzió volt, a többi talán nem is tűrné a varázsfestéket.
- … a többiről nem emelnék szót, a diákság meglehetősen trágár kora ellenére.
Ez valóban így volt, bizonyos vagyok benne, ha jómagam is a prefekusok sorát erősbíteném, akár a mellettem sétáló, akkor kihágásnak kezelném a beszédbéli torzulásokat is, mert számomra rettenetesen fülsértők.

[Hű.]

Arion  
„talán örökre megcsonkultam-e ezen a téren”

 

A zöld kabát egyik zsebébe rejtem az egyik kezemet, a másikban pedig cipelem a könyvet, amelyet majd akkor olvasok, ha találok a kis szigeten az olyan padot, amelyhez odasüt a nap. Ez azért fontos, mert abban az esetben semmiképpen sem fázhatok meg, mivel a nap már addigra felmelegíti nekem a padot és olyan lesz, mintha nyár lenne. Na jó, annyira nem. De ha minden kötél szakad, és hideg lesz, kénytelen leszek magam alá varázsolni egy párnát, nem nagy kihívás.
A mosoly-projekt ugye a mai nap főküldetése. az viszont inkább kihívás, mivel nem vagyok túlzottan jó társaság, és nem hinném, hogy bármivel mosolyt tudnék csalni arra a cuki kis pofikára. De legalább van valami célom, és mivel már nem először beszélek vele, lehet, hogy egy kicsivel több az önbizalmam is, mint eddig volt. Muszáj treníroznom magamat, hiszen a prefektusi lét önbizalmat és magabiztosságot kíván. Ennek én nagy hiányában szenvedek, de muszáj összeszednem magam. A fiúkkal való társalgás segíthet ezen problémám leküzdésében, hiszen mivel nem vagyunk puszipajtások a fiúkkal, ezért ez is kihívás számomra.
Amikor szóba hozom az Aerot, akkor hirtelen beugrik a felismerés: a lépcsőn lefelé jövet éppen magamba tömtem egy jókora táblával. Ó, én szerencsétlen, megmutathattam volna Arionnak, hogy mire is gondoltam a legutóbbi találkozáskor, de szerintem ő ilyen hülyeségekre már nem is emlékszik. Amit eddig megismertem belőle, az arra enged következtetni, hogy nem olyan flúgos, mint én, és… és nem olyan, mint én. Meg szerintem a szürke egér-lét sajátossága, hogy a beszélgetőpartner semmibe veszi az egeret, így azon sem csodálkoznék, ha a nevemre nem emlékezne. Eddig még nem mondta ki, lehet, hogy elfelejtkezett róla! Szemeim tágabbra nyílnak a felismerést követően, és kissé meglepődöm ezen rajta, hiszen eddig meg sem fordult a fejemben, hogy lehet, hogy nem emlékszik. Valahogyan emlékeztetnem kellene. Igen… Ó, Merlinre, Sydney, te olyan zseniális vagy!
- Hű. – mondom reakcióként a nevére, nem gondoltam, hogy ilyen különleges lesz. Én elbújhatok mellette. De ha már itt tartunk… - Szép. Nekem Sydney Rachel Kirsten. – válaszolom a fel nem tett kérdésére, s ezzel a fogással már biztosabb lehetek abban, hogy tudja a nevemet. Ejha, ez kicsit ciki szituáció, de én az ilyeneknek vagyok a mestere, szép is lenne, ha cikiség nélkül sikerülne megúsznom bármit.
Majd mikor kitér a csúfnevére, nevetni szeretnék, az, ahogyan kimondja nevetésre, vagy legalábbis mosolyra sarkall, de elrejtem a kockás sálja mögé, így csak akkor fogja tudni a reakciómat, ha megkérdezi a sálját. Szegényke, ő sem menekül a csúfnevek elől, akárcsak én. Két kezemen nem tudnám megszámolni, hogy hány ragadványnévvel illettek már az iskolában, és ezekre sajnos nem vagyok büszke. A „szürke egér” az általánosan elterjedt, talán Arion is hallotta már.
Időközben megérkezünk a szigetre, és megpillantom álmaim ülőhelyét. Fa alatt van, de mégis egész nap éri a napsütés és ennek kifejezetten örülök. Odalépek, és kezemmel leellenőrzöm a hőmérsékletét: kellemes. A kabátom hossza csak előnyömre válik, így nincs szükségen a bűbájpárnára. Szépen leülök a padra, és leteszem magam mellé a könyvet, amit majd olvasni fogok. De előtte még megvárom Arion madarát, kíváncsi vagyok, hogy mi olyan különleges ebben a jószágban.

[# Sydney Hathaway]

# S^ydney H^athaway

A nevek boncolgatásakor Sydney Hathaway egy meglehetősen aranyos kis kirohanásszerű, és álmélkodó szavacskát használt, hogy tudatosítsa, kedvére való a közbenső, édesapámtól származó örökségem, a Marius. Jómagam is csodálatosnak találtam, de mivel az ő találmánya volt az Arion is, noha édesanyám mást szeretett volna, büszkén viseltem. Mindenhol és mindenki számára így mutatkoztam be, az aláírásban is ez volt a fő vonal. Bár ott, mivel személyemet igazoló irataimban szerepelt egy „M” betű is, hivatalos okmányokat annak feltüntetésével róttam alá. Az előttünk elterülő útra pillantottam a másodperc töredékére… éppen csak annyira, hogy megszemléljem az elkövetkezendő akadályokat. Szükségszerű volt, mivel kitüntetett figyelmemet most a lány élvezi, nem szerettem volna fűcsomókban, apróbb kiállásban, vagy bármi másban az orromra esni. A feltérképezést követően újfent felé fordítottam tekintetem, és hallgattam, miként is mutatkozik be… noha ezt egyszer már megtette, amikor elkapott a tilosban. Bár tény, nem ennyire részletesen. Hallottam róla, hogy ír származású, és tisztában voltam vele, ott szokás több névvel áldani a csemetéket. Ő sem szűkölködött bennük, Sydney, Rachel, Kirsten, és a családneve. A szülei minden bizonnyal kedves emberek, és körültekintőek is. A Sydney emlékeim szerint széles rétet jelent, ami egyértelműen társítható vele. Noha visszahúzódónak tűnik, ha az ember megtalálja a lakat kulcsát, kinyílik, és olyan lesz, akár egy hatalmas, virágokkal teli rét. A Rachel talán bárányt jelent, amely szintén tökéletesen igazodik a lányka jelleméhez. A könyvet, amelyben a nevek szerepeltek, többször is olvastam már, érdekesnek találom az ilyen irányú kutatásokat… valamint párhuzamokat. A szülőknek nem mindig sikerült a megfelelő nevet kiválasztaniuk csemetéjük számára, persze, olykor a háttér információ nem játszik szerepet, csupán a tetszik-nem tetszik alapra helyezik a hangsúlyt. A Kirstenre bármennyire is próbáltam asszociálni, nem ugrott be, sebaj… majd, ha lesz szabadidőm, megnézem a könyvtárban, mit is jelenthet.
- Gyönyörű és kellemes csengésű neved van!
Kezdtem bele a válaszadásba a jól megszokott nyugalmas és bársonyos hangon.
- Ráadásképpen tartalomban helytállóak az eleddig megismert jellemeddel.
Egy pillanatra előre tekintettem, majd újfent a prefektus lánykára.

A szigetre igen hamar kiértünk annak ellenére, hogy egyáltalán nem használtam öles lépteket, elvégre az ő tempójában haladtunk. Megtorpanva mértem végig a tavat és a felette ködgomolyként lebegő párát, amely lassan megkezdte a sziget emésztését is. Ahogyan melegedni kezdett az idő, az éjszaka meglehetősen lehűlt tó ontotta magából könnyes fátylát. A fák és bokrok ágait dér borította, amelyen félve csillantak csak meg a nap még szegényes sugarait. Csodálatos látvány, sajnos egyre kevesebb ilyet lehet megtapasztalni az elmúlt időben. Mélyet szippantva a friss, szinte harapható levegőből pillantottam oldalra, majd tekintetem azonnal a pad irányába küldtem, amelyet Sydney kiszemelt magának.
- Menjünk!
Jelentettem ki csendesen, majd ismét mellé igazodva kísértem el az általa kiválasztott ülőalkalmatossághoz. Miután leheveredett, újfent elfordítottam a tekintetem, hogy végigszemléljem az eget, a felhőket… majd lejjebb eresztve a barnákat a tájat, mások is vannak-e rajtunk kívül errefelé. Csend honolt a szélrózsa minden irányában, mozgolódás sem volt jellemző, hiszen korai órát választottam, választottunk.
- Úgy vélem, hamarosan láthatjuk…
Erőt kellett merítenem a sokkoló élmény után, de éreztem, hogy sikerülni fog. Régóta vágytam már a szabadság ízének megtapasztalására, és elérkezett az ideje.
- … csak kell pár másodperc, amíg felkészülök.
A szavakat követően rátekintettem, kíváncsi tekintettel méregettem, vajon milyen következtetéseket von le azokból. Biztosan megfordult a fejében, miért kell nekem felkészülnöm ahhoz, hogy a sólyom megjelenjen számunkra. Azt hiszem, megmutatom neki a titkot, a tanárok már ismerik, hiszen McGalagony is hosszú ideig oktatta számomra a tudományok ezen ágát.

[Na, hol marad a madarad?]

Arion  
aláfestés

Nem lepődöm meg a szavain, gondolhattam, hogy felkészült. Természetesen nem gondolom, hogy utánanézett a nevem jelentésének, hiszen nem is vagyok biztos benne, hogy emlékezett-e rá eddig ugye, viszont ha nem tudná a jelentést, biztos nem dobálózna ilyen szavakkal. Nem nézném ki belőle, hogy füllentene ilyesmiben, ráadásul a komolysága sem arról tanúskodik, hogy ilyet tenne. Legszívesebben rákérdeznék, hogy mégis milyen jelentést társít a nevemhez, ugyanis a Sydneyt tudom, hogy „széles mező”, de a többiről lövésem sincs. Eddig még eszembe sem jutott, hogy utánanézzek, hiszen azokat egyáltalán nem használom, így olyan, mintha ki lennének vonva a forgalomból. Kedves szavai hallatán elmosolyodom, és kissé zavarba jövök, hiszen nem tudom, hogy a többihez milyen jelentést társít, remélem, hogy semmi rosszat. A széles mezőből fogalmam sincs, hogy mire asszociálhat, de lehet, hogy mást is jelent, és ő éppen arra gondol. Inkább nem kérdezek rá, mert az a tudatlanságomról adna tanúbizonyságot, azt pedig semmiképpen sem akarom.
Mikor már javában a padon ücsörgök, felnézek rá, és mosolyogva megszólalok.
- Na, hol marad a madarad? – teszem fel a butuska kérdést, hiszen egy madár nem tud időre érkezni. Őszintén szólva nem is igazán értem Ariont, hogy honnan tudja, hogy ma is jönni fog a barátja. Kissé szemembe süt a ragyogóan sütő nap, így, hogy rendesen láthassak, a kezemmel eltakarom a szemem elől a sugarakat. Inkább süssön a nap, mintsem olyan köd legyen, mint az év háromszázhatvannégy napjában általában.
Mikor azt mondja, hogy hamarosan jön, és hogy még fel kell készülnie, elkerekednek a szemeim, és felpattanok a padról. Kérdőn nézek rá, és azonnal nekiszegezem a kérdést.
- Micsoda? Neked kell felkészülnöd hozzá? – kérdezem, és a zöld íriszekkel a fiú szépséges barna szemeit keresem. Most valami olyasmi fog történni, amibe nem vagyok beavatva, és ez rendkívül zavar. Mindenképpen ki akarom találni. – Tudom!! – folytatom örvendezve – Neked van egy sólymod, hiszen mondtad, hogy nagyon értesz hozzájuk, és most ide fogod hívni, ugye?
Kíváncsi vagyok, hogy mi fog történni. Az általan kigondolt verzió nem is tűnik olyan lehetetlennek, hiszen ha Arion sólymokkal foglalkozik, nem lehetetlen, hogy legyen egy errefelé, akivel össze tudott barátkozni. Talán egy fütty lesz a hívójel, vagy tudom is én. Viszont furcsa, hogy nincs nála semmi kesztyű, nem láttam, hogy bármit hozott volna magával. A solymászok pedig mindig kesztyűt húznak a kezükre, hogy a madár nehogy megsértse a bőrüket. Lehet, hogy ez valami nagyon beidomított madár lehet, nagyon kíváncsi vagyok rá. Sosem láttam még közelről.
- Szóval sólymod van. – állapítom meg, és örülök, mint majom a farkának, hogy egyedül megtettem ezt a felfedezést. – Nekem pávagerlém van, Hópihének hívják. Sokkal ügyesebb, mint a baglyok, megbízhatóbb, ha levelet kell küldenem valahová, arról nem is beszélve, hogy sokkal aranyosabb és szebb. Lehet, megmutatom majd egyszer. – mondom Arionnak, és visszaülök a padomra. Egyik lábamat átteszem a másikon, így kényelmesen ülök a kellemesen meleg padon. Remélem, ha megérkezik a madár, akkor majd Arion is leül mellém, és megsimogathatom azt a titokzatos sólymot.

[# Sydney Hathaway]

# S^ydney H^athaway

A szavakból adódóan nem volt meglepő Sydney kirohanása, az emberek általában nem szeretik, ha nem ismerhetik a mély részleteit annak, ami velük történik, vagy amibe belevágnak. Nem vagyok jómagam sem kivétel ez alól, bennem is éppen úgy él ez a gyarló jellemvonás, mint másokban, legfeljebb kevésbé adok hangot neki. Bármit teszek is, előtte hosszas ideig rágom a részleteket, mert szeretek mindenre kiterjedő ismeretanyaggal rendelkezni… és itt felmerül a hatalmas kérdés, hogyan lehet az, hogy a Süveg annakidején nem a hollóhátat választotta számomra házamnak, hanem a griffendélt. Sokat merengtem rajta, de nem volt sem jogom, sem pedig szándékomban felülbírálni a döntését. Régóta foglalkozik már azzal, hogy a diákok fejébe látva megmondja, ki hol tud a legjobban kiteljesedni… biztosan megvolt az oka rá, hogy az oroszlánszívűek közé helyezett öt és fél esztendővel ezelőtt.

Csendesen álldogálva méregettem hol az égboltot, hol a fák már kopasz koronáit, vagy éppen az örökké zöldellő fenyők tűleveleit. Mélyeket szippantottam a levegőből, és azon merengtem, biztosan jól teszem-e, amit teszek. Nem egy olyan dologról van szó, amit feltétlenül titokban kell tartanom, de olyannak sem nevezhető, amit mindenkinek tudnia kell. Régóta éltem már elzárva az emberek elől, én akartam kerülni a diáktársakat, de Thomas szavai egyre erősebben csengtek napról napra… ugyanazt akarta elérni, amit édesanyám… nyissak mások felé, különben örökre el fog veszni a lelkem egy végtelen örvényben, ahonnan nem lesz kiút. Mindig, örökké, ha szünetben hazamentem, édesanyám igyekezett elérni, hogy mosolyogjak, hogy engedjek, és ne legyek elutasító… nehéz azok után, ami történt. Nem tudom, miért éppen Sydneynél jött elő az érzés, bízhatok benne. Talán a jelleme és az ártatlansága, valóban tisztázatlan számomra, ami meglepő… jó emberismerő hírében állok, Thomas rengetegszer mondta már. Akadt példa arra is, hogy újdonsült párját bemutatta nekem, és magunkra hagyott minket, hogy beszélgessünk, annak ellenére, nem vagyok a szavak embere. Aztán az elmélkedést követően rákérdezett, a lánnyal tervezhet-e hosszú távon, vagy nem. Meglepően bizonytalannak bizonyult ehhez hasonló esetekben, noha nagy nőcsábász hírében állt… a kalandokkal nem volt baja.

Elmélkedésemből aztán egy „tudom” kurjantás szakított vissza, Sydney jó hollóhátas módjára ötletelni kezdett a helyzetet illetően. Kérdését követően egy pillanatra odavetettem a pillantásom, mélyen az ő kékes-zöldjeibe révedve… úgy álldogált ott, mint egy kíváncsi kis tündér… annyira fel akart törni az a mosoly, de úgy éreztem, azzal megölnék magamból egy darabot. Elfordítottam a fejem, újfent a borongós égboltra tekintve… kezeim pedig életre kelve kezdték kifejteni a hatalmas fekete szövetkabátom gombjait. Ahogyan megállapította, már pedig sólymom van, lassú léptekkel megindultam az irányába, hogy levéve a felsőt a padra hajtogathassam. Ő is leheveredett, én pedig folytattam vetkőzést, a pulóver következett. Csak az ing és nadrág maradhat, így tanultam, a többi ruha teher lett volna számomra. Midőn kihámoztam magam a jelenleg kelletlen anyagokból, leheveredtem, és nekiláttam a cipőmet, zoknikat is levenni.
- Nemsokára láthatod!
Biztos voltam benne, hogy nem gondol rosszra… hogy nem valami csúf dolog miatt hoztam ki ide. Ismernie kellett, legalább ennyire.

Dolgom végeztével felkeltem az ülőalkalmatosságról, majd lábujjaimmal belemarkoltam a hűvös földbe.
- Bízz bennem!
Remélem amikor meglátja, amit annyira várt már, nem szalad világgá… reméltem ez a két szó elegendő lesz, hogy ne legyen túlzottan haragos rám, amikor ismét Arionként üldögélek majd mellette a padon, hogy felöltsem a pulóverem, a kabátom és a cipőimet, zoknimat.

Megiramodtam, teljes erőmből rohantam a tó irányába, és csak egy dolog járt a fejemben… ki akartam szakadni egy kicsit a világból… éreztem, ahogyan a karom hirtelen megzsibbadt… elrugaszkodtam és repültem, fel, minél magasabbra. Egy nagy kört leírva az égbolton kezdtem ereszkedni, figyelvén, mit is tesz éppen Sydney. A pad, amelyen nem olyan régen még vetkőztem volt a célpont… erőteljeseket tellegtetve a szárnyaimmal állapodtam meg a támláján, sólyomként kémlelve a hollóhátas lánykát…

[Figyelj, én... én nem értem, hogy mit csinálsz, de jó lenne, ha nem előttem vetkőznél, mg öltöznél, meg... szóval izé....]

Arion   

Értetlenül nézek Arionra, szemlátomást nem hajlandó semmilyen konkrétumot elárulni az elkövetkezendőkkel kapcsolatban. Nem igazán értem, hogy minek ez a titkolózás a madarat illetően, de ő tudja... Hiába bombázom a kérdéseimmel, olyan, mintha meg sem hallaná őket, csak az eget és az fák lombjait fürkészi, feltehetően várja a barátját. De attól még igazán válaszolhatna a kérdésemre, nem kérdeztem semmi bonyolultat, csak annyit kellene mondania, hogy „igen, sólymom van.” vagy „nem, nem sólymom van”. Hm. Pedig még Hópihéről is meséltem neki, és ő sem igazán érdekli. Mintha nem koncentrálna arra, amit mondok, hanem valahol nagyon messze járna. Kicsit elszomorít, mert akkor így minek invitált magával, ha nem hajlandó foglalkozni velem?
Nagyon sóhajtok, és magamba roskadva előszedem a könyvemet és kinyitom a nyolcvankilencedik oldalon. Igyekeztem koncentrálni arra, amit olvasok, de egyáltalán nem sikerült. Zavart a fiú szótlansága és titokzatossága. Pedig igazából nem (csak) miatta jöttem ki, hanem magam miatt is, tehát ha ő ignorál, akkor is el tudom foglalni magam, csak nem tudom mire vélni ezt a magatartását.
Sőt, ami még idegesít a szótlanságon kívül az a mosolymentesség. Pedig a lelkesedésemet látva igazán elmosolyodhatott volna, legalább egy hangyányit, de nem. Csökönyösen kitart a mosolymentes állapot mellett, amit kifejezetten nem díjazok, és igen, valahogy mindenképpen meg fogom töri a jegét. Jó lenne tudni, hogy milyen módszer lenne erre jó... fejen állva nem fogok neki énekelni, az biztos, az egyébként is már inkább megalázó, mint vicces.

Szemem sarkából arra leszek figyelmes, hogy mozgológik, és mikor feltekintek, akkor látom csak, hogy mi folyik itt. Ijedtemben gyorsan becsukom a szemem melyet egy hangos  lélegzetvétel követ, a levegőt pedig majdnem elfeljtem kifújni. Nem tudom, hogy kinyissam-e, vagy mihez kezdjek. Ezt nem gondoltam volna Arionról, hogy csak úgy minden szó nélkül levetkőzik előttem.
- Figyelj, én... én nem értem, hogy mit csinálsz, de jó lenne, ha nem előttem vetkőznél, mg öltöznél, meg... szóval izé.... – próbálom szavakba önteni a problémámat, de nem tudom, hogy megérti-e. Mégis milyen már?! Talán csak a tóban akar úszni... De hiába nyugtatom ezzel magamat, akkor sem tudom, hogy hogy jön az úszáshoz a madara. Köztudott, hogy a sólymok nem vízi madarak, így nem látok semmi logikát a tetteiben. Nem merem kinyitni a szememet, mert fogalmam sincs, hogy mennyire vetkőzik le... Én... Én nem akarom őt meztelenül látni.
Csak résnyire nyitom ki a szemem, és látom, hogy Merlinnek hála, maradt rajta ruha. Nem sok ugyan, de maradt, és ez a fontos. Közben a bizalomról beszél nekem, de egyáltalán nem tudom, hogy miért bízzak ezek után benne, mikor ő elmegy úszni és a madár meg sehol...

- Öhm... Figyelj, szerintem a víz már hűvös ahhoz, hogy ilyenkor ússz benne! Meg egyébként sem túl biztonságos szerintem... – mondom Arionnak, bár nem tudom, hogy mennyire figyel most rám, remélem, hogy azért díjazza, hogy aggódom érte. Alig mondom ki a szavakat, máris szalad a napsugaraktól fényesen csillogó, fodrozódó víztükör felé. Szemeimmel követem az útját, és egyszer csak azt veszem észre, hogy az általam várt csobbanás elmarad, helyette inkább szárnyak suhogása hallatszik körülöttem, és egy gyönyörű madár repül az égen, és egyenesen felém tart. Tátott szájjal nézek, mióta Arion eltűnt a talajról, és egyszerűen képtelen vagyok visszatérni a valóságba. A madár odarepül hozzám, és leül a padom háttámlájára.
- Te animágus vagy. – bököm ki végül a meglepettségtől, és fordulok oda hozzá. A könyvemet jól magam mellé dobom,  most nem fontos. Óvatosan megemelem a jobb kezemet, és a madár felé nyúlok. Úgy tudom, hogy az animágusok mindvégig a saját fejükkel gondolkoznak, így bízom benne, hogy nem fog megcsípni. Sosem értem még hozzá egy igazi sólyomhoz! Meg akarom simogatni a tollát, ha engedi. Nagyon óvatos minden mozdulatom, nem tudom, hogy mit tehetek, és mit nem. Nem akarok ártani neki.

[# Sydney Hathaway]

# S^ydney H^athaway

Egyensúlyozni nem volt nehéz a pad támlájának szegélyén, így, ebben a formában annyira egyértelműnek és egyszerűnek hatott. Csendesen figyeltem, mihez kezd a látottakkal a hollóhátas lányka, sólyomléptékben számolva is nagyokat pislantottam a hatalmas, éles, és távolra látó szemekkel. Amikor megemelte a kezét, apróbb lépésekkel araszoltam felé, ne kelljen túlzottan nyújtóznia, ha el akar érni… megfordult a fejemben, hogy amikor hozzámér, visszaváltozom. Megvallom őszintén, minden egyes érintése afféle kincs volt a számomra, amely a megnyugvás kapuja felé sodort engem, és a viharos lelkemet is. Nem tettem meg, hagytam, hogy a tollakat simítva megérezze, milyen is, amikor az ember egy vadmadarat érinthet… látszott a szeméből, hogy soha nem tett még ehhez hasonlót, nem szerettem volna megfosztani az élménytől, amelyet hőn áhított. Midőn visszahúzta a kezét, kissé oldalra fordultam, nehogy eltaláljam a fejét, majd oldalirányba kitártam a szárnyaimat, és kihúztam magam… valamivel több, mint egy méter a fesztávolsága, McGalagony mérte le, amikor elsős voltam, amikor először sikerült átváltoznom. Kicsit felkavartam vele a levegőt körülötte, majd elrugaszkodtam a támlától, és bukfencet vetve a levegőben formálódtam vissza önnön valómba, a talpamra érkezve a hűvös talajra, háttal Sydneynek.

Mélyet szippantottam a kellemesen üdítő levegőből, majd letekintettem, a nadrágom egyben van-e. Volt rá példa nem is egyszer, hogy elszakadozott, vagy elfeslett, most azonban mindent rendben találtam rajta. Az ing kissé megsínylette az átalakulást, meglehetősen gyűrötten festett, de akkor is megérte. Nem bénultam le, nem merevedtem le, miközben megtörtént a formálódás, ez pedig azt jelentette, pszichésen kezdem egyenesbe hozni magam a támadás óta. Kissé megborzongva a szellőtől fordultam a padon ücsörgő lányka felé, belefúrva a barnákat az ő lélektükreibe. Pár pillanatig csak álldogáltam, de aztán lassú léptekkel a padhoz sétáltam, majd felöltöttem a pulóveremet. Félretolva a kabátot mellé heveredtem, és a távolba révedve szólaltam meg.
- Immáron hat éve!
Jegyeztem meg csendesen a felismerésére, miszerint animágus vagyok. Nagyon keveseknek adatott meg ez az áldás, vagy éppen teher a vállon, de én kedvemet leltem benne. Most, hosszú idő után újfent jó érzés töltött el madáralakban. Előre dőlve lógattam le a kezeimet, és a cipőből kikotorásztam a fekete zoknikat, hogy azokat is felhúzhassam… kezdett átfagyni a lábam, és az ujjaim. Nyugalmas tempóban tevékenykedtem, már a fűzőt kötöttem a cipőmön, amikor újfent a hangomat hallattam.
- Nem sokan tudják a környezetemben élők közül.
Kiegyenesedve a padon a kabátomra tekintettem, átvetettem a hátam mögött, úgy dőltem neki a támlának… biztos voltam benne, hogy hollóhátas lévén lesznek kérdései a látottakról, arról, milyen érzés, mi játszódik le bennem, amikor átalakulok, amikor repülök.

Oldalra fordítva a fejem, kissé megdöntve jobbra vártam a reakciókat. Ismét kedvem szottyant volna mosolyogni, hiszen, amikor a madarat simogatta, engem simogatott… kíváncsi lennék rá, ezzel tisztában van-e. Nem szeretném zavarba hozni azzal, hogy szóba hozom előtte… de kellemesen hatott rám az érintése… még akkor is, ha bőr helyett tollat érintett.

[Hát]

Arion   

Csak ülök a padon és a madár szépségében gyönyörködöm. Kicsit aggódom, hogy meg fog csípni, de szerintem Arion fejével gondolkodik, és nem hinném, hogy ártani akarna nekem.
Óvatosan érintem meg a selymes tollakat és szótlanul húzom végig az ujjaimat rajtuk. Bízom benne, hogy nem fog bántani. Néhány pillanat csupán, míg velem van, utána elszáll a padról és visszaváltozik egy szempillantás alatt.
Végigkísérem a madár útját a tekintetemmel, hiszen valóban olyan szép, ahogy azt Arion korábban elmesélte nekem. Galád módon azt persze elhallgatta, hogy honnan jön az a bizonyos madár és hogy az igazából ő maga.
Visszaváltozik. A gyönyörű madár egy pillanat alatt fiúvá avanzsál. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék neki. Egy lépéssel közelebb kerültem hozzá, úgy érzem, és szerintem oka volt annak, hogy megmutatta nekem mindezt. De a mosolyt még most sem látom az arcán – még nem nyertem. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen, visszahúzódó fiú felfedi előttem élete legnagyobb és legrejtettebb titkát: az animágiát. Voltaképp megtiszteltetésnek vehetném, hiszen én csak földi halandó vagyok, aki nem ismer efféle tudományokat.
A korábbi mosoly még haloványan látszik az arcomon. Igazából nem tudom, hogy mit mondhatnék az iménti megállapításon kívül. Figyelem, ahogyan csendben odajön hozzám és leül mellém a padra. Felöltözik.
- Hát – kezdem bizonytalanul, és még nem tudom, mivel fogom folytatni, de muszáj mondanom valamit, szét akarom feszíteni a kettőnk között húzódó csendhálót. - … most megleptél. – Igen, ennyire telik tőlem, de most komolyan: ezen nem érdemes meglepődni., hiszen várható volt, hogy semmi érdemleges nem tud kijönni a számon.
Jól tudta, hogy fogalmam sincs az egészről. Szimpatikus számomra az a rejtélyesség, amely körülveszi őt, a mosolymentességet is ide tudnám besorolni. Szeretem a meglepetéseket, főleg ha részt vehetek a kiderítésben. Jobb, mint egy század eleji krimi. Igazából tudtam, hogy mit fogok látni, de nagyon nem volt mindegy az, hogy kiféle-miféle az a madár, ami egyszer csak felbukkan majd a semmiből.
Elmondása szerint immáron hat éve, hogy az animágia birtokában van. Huh, én tizenegy évesen azt sem tudtam még, hogy mi az animágia, pedig varázslószülők gyermekeként igen hamar megismerkedtem a varázsvilággal. Mivel nem tudtam, így művelni sem művelhettem, pedig ha belegondolok nem is lenne rossz ötlet…
- Hűha. – válaszolom amolyan sydneys stílusban. Többre nem futja. Pedig nagyon szívesen kifaggatnám arról, hogy milyen érzés az átalakulás, hogyan tanulta meg, vagy miért éppen ilyen alakja van. Annyi mindent nem tudok az animágiáról, pedig hollóhátas létemre illene. Ezért nem is igazán merem feltenni a buta kérdéseimet, hiszen azzal talán lerombolnám a rólam kialakított képet és rájönne, hogy milyen buta liba is vagyok valójában, ezt meg tényleg nem akarom, mert lassan kezdem úgy érezni, hogy kedvelem őt.
Már az is nagy szó nálam, hogy hajlandó vagyok elmenni egy fiúval sétálni. Huh, az irányukba mutatott utálatom lehet, hogy lassacskán eltűnik? Végiggondolom, a másodperc töredéke alatt, hány lánnyal beszélgettem az elmúlt időszakban. Kevéssel. Merlinre, hát átestem a kentaur másik oldalára? Néhány pillanatot szentelek annak, hogy csalódom magamban. Miután ezt lezártam, Arionhoz fordulok.
- Köszönöm, hogy megmutattad ezt nekem. – magabiztosan beszélek, és a szemeimmel az övéit keresem. Mosolygok. Remélem, hogy ezúttal sikerül rávennem, hogy ő is így tegyen.

[# Sydney Hathaway]

# S^ydney H^athaway

Az első szavak, amelyek elhangoztak bársony piros ajkairól – pontosítva szófoszlányok – arról tanúskodtak, hogy meglepődött ugyan, de akkora hatást nem gyakorolt rá a látvány, mint azt sejteni véltem. Ennek ellenére nem csüggedtem el, egyszerűen nem volt okom rá. Jólesett, hogy látta, akartam, hogy lássa, mi több, az is kedvemre való volt, hogy újra repültem, és emiatt nem törtek fel bennem szorongó, vagy éppen fojtogató érzések. A baleset óta nem volt alkalmam újra használni animágusi alakom. Pontosabban fogalmazva, alkalmam lett volna rá - hiszen az ember saját szabadidejét úgy osztja be, ahogyan jól esik -, de az erő és a lélek felülkerekedett rajtam, és mélységekbe taszította önbizalmam. Legyőzött, és távoltartott ettől a csodától… gyenge voltam, sokáig éltem árnyékban a szörnyű képkockák és érzések végett.

Miután megköszönte, hogy megmutattam számára egyik féltve őrzött titkomat, haloványan bólintottam felé. Mosoly most sem hagyta el az ajkaim, nem ment… továbbra sem.
- Örömömre szolgál, hogy „kiruccantál” velem!
A kiruccan szót egy kicsit kihangsúlyoztam a mondatból, éreztetvén vele, nem feltétlenül pontosan annak titulálom a közös kis szigeti kalandunkat. Egyáltalán nem nevezném többnek sétánál, így mielőtt félreértené, újfent megszólaltam. Továbbra is nyugalmas és bársonyos hangon, máshogyan talán nem is ment volna.
- Bízom benne, hogy lesz még alkalmunk együtt sétálni a közeljövőben is.
Nem szerettem volna megsérteni, vagy túlzottan törekvőnek tűnni. Ezzel a két mondattal újabbakat csatoltam azokhoz, amelyek már mögöttünk sorakoztak. Ez a lány volt az, aki felé nyitni tudtam szavakkal. Thomason és rajta kívül gyakorlatilag nem akadt még egy ember az iskolában, akivel diskurálni tudtam volna. Fiatal-öreg barátom sokat hangoztatta már, hogy többet kellene emberek között lennem, de nem volt olyan egyszerű. Legnagyobb szerencsémre megértette, és nem erőltette, ha nem volt kedvem hozzá. Persze, ha tehettem, vele tartottam körtúráira, de szigorúan csak azokra, amelyek megfeleltek értéknormáimnak.

Lassan elemelkedtem a hűvös pad támlájától, majd felegyenesedtem, és pár lépést tettem oldalra. Hátamon szabadon csüngő kabátomba belebújtatva kezeim nyújtottam jobbomat a hollóhátas lány felé.
- Szabad lesz, hölgyem?
Nem óhajtottam túlzottan sokáig idekint tartózkodni. Eléggé csípős volt az idő, a tó pedig csak fokozta hidegérzetünket. Tény, hogy Sydney Hathaway arcán a pír oly csodásan festett, akárha festmény lenne, ennek ellenére úgy éreztem, ideje indulni. Szívemre venném, ha miattam megfázna, vagy bármilyen betegség környékezné meg őt.

[Én is köszönöm, hogy… beavattál.]

Arion
And it's killing me when you're away
And I wanna leave
And I wanna stay
And I'm so confused
So hard to choose between the pleasure and the pain

Szemem sarkából figyelem a mozdulatait, az arcát, hátha megpillantok rajta valamit, de nem. Ezúttal sem. Nem sikerül megtörni a jeget, pedig ez a lépés a részéről már olyan volt, amely nem mindennapi. Visszahúzódó természetéből adódóan nem valószínű, hogy minden jöttment alaknak megmutatja, hogy mire is képes valójában. De nem…
- Én is köszönöm, hogy… beavattál. – viszonzom a kedves szavakat, bár a beavatás, mint olyan, lehet, hogy nem a legszalonképesebb kifejezés, azonban nagy hirtelen nem jut más eszembe.
Azt hiszem, hogy a következő én leszek. Nekem kell valami olyasmit mutatnom, amit senki, de senki nem tud, csak én egyedül. Bárcsak lenne ilyen különleges képességem, de sajnos semmi effélével nem rendelkezem – nem véletlen hát, hogy a szürke egerek csoportjába sorolnak.
- Igen, én is bízom benne. – válaszolom, akárcsak néhány pillanattal ezelőtt. Szemlátomást távozni készül, azt hiszem, hogy jobb lenne, ha én is így cselekednék, hiszen a nap hamarosan lebukik a hegyek mögött, melynek következtében az éles északi szél veszi át az uralmat a táj fölött.
Az arcát fürkészem a tekintetemmel, és oly szívesen mondanék valamit, hogy maradjon még velem tovább idekint, de tudom jól, hogy nem lehet. Persze tolakodónak sem akarok tűnni, így is örülhetek, hogy megosztja velem a társaságát, máskülönben ülhetnék egyedül a közös órákon, és sétálhatnék egyedül, és így tovább.
Bárcsak maradnál még…
Menni kell…

Kezét nyújtja felém, úriemberhez méltóan, hogy segítsen felállni a padról. Néhány pillanatig merengek, hogy jéghideg kezemet odaadjam-e vagy sem, és végül úgy döntök, hogy elfogadom a segítő jobbot.
Barna íriszeivel találkozik a tekintetem egy hosszas pillantás erejéig, de ennyi, véget is ér a varázslat, amint én is függőleges helyzetben vagyok már. Elindulok a kastély felé, gondolom, hogy ő is velem tart, hiszen miért is indult volna el, ha nem oda készülne…

Annyi mindent szeretnék mondani neki, de még túlságosan gátlásos vagyok ahhoz, hogy bármi olyasmit mondjak neki, amivel tolakodónak tűnhetek, így hát csendesen lépkedek mellette, és a tájat pásztázza a tekintetem. Valóban jó ötletnek bizonyult elindulni, mert bizony csípős az északi szél. Amint beérünk, én a keleti szárny felé veszem az irányt, de egy búcsú erejéig még megállok.
- Köszönöm ezt a délutánt, nagyon jó éreztem magam! – mondom Arionnak mosolyogva. Végig sem gondolom igazából, hogy mit teszek, csak azon veszem észre magam, hogy egy puszit nyomok az arcára. Remélem, hogy nem szalad el, és azt is remélem, hogy egy halvány mosoly talán megjelenik az ajkain.
Ezt követően egy hátraarc után elindulok a hálókörlet bejárata felé. Még visszapillantok egyszer, hogy ott van-e még, vagy már ő is elindult a nyugati szárnyba.
A kockás sál a nyakamon maradt, de talán direkt felejtettem el szólni neki, hogy nálam maradt. Van egy relikviám, amelyet sosem fogok odaadni a manóknak, ha a szennyes ruhákért jönnek, hiszen még elillanna belőle az illata.