A könnyező szobor

Lyra

*Esik a ho, szallingoznak a hopelyhek. Ezt latja az ember, amikor szemevel kitekint az ablakon. Vaszilijt kirazza a hideg, hisz a Mardekar ideiglenes szallashelyen bekrepalt a futorendszer. Vaszilij is a szallo hopelyheket nezi, es kicsi alakokat rajzolgat az altala beparasitott uvegre, ha elrontja a figura rajzat, egyszeruen csak ra kell lehelnie. A rajzain foleg a szerelmet szimbolizalja az egymas kezet fogo palcikafigurakkal, azt a szerelmet, amely ot meg nem talalta meg. Az a`gya Dracoe felett talalhato, erdekesseg, hogy az a`gynak a fejresze pontosan egy kisablakra esik, Vaszilij ide szokta rajzolgatni a kis figurakat, itt nezegeti a szallo hopelyheket, es itt mosolyodik el, amint egy-egy szerelmespar vihancolva setalgat a parkban. Vaszi az ablakbol latta egy lany cselekveset, miszerint az odasetal a konnyezzo szobor melletti padhoz, egy parnaval az egyik, bogrevel a masik kezebe. A lany mosolyogni kezdett, letette dereka ala a parnat, s beleszurcsolt a bogrebe. A lany maganyosnak tunt. Vaszilij leugrott az a`gyarol, talpba nagyot koppant a kemeny tolgyfapadlon. Gyorsan feloltotte talarjat, nehogy valamelyik ugyeletes diak eszrevegye, hogy anelkul rohangal, majd egy altala feleslegesnek tartott beszelgetesben vegyen reszt az ugyeletes tanarral. A talar felvetele utan belebujt a nagymamajatol kapott bakancsba - szegyellte ezt hordani baratai elott, sot neki se tetszett, de ebben legalabb nem fazott a laba. Szorosan rakototte fejere a kviddicses fekete sapkajat, majd megrazta kezeit, es ugy gondolta hogy meg nincs kesz. Lassan odasetalt ejjeliszekrenyehez, vakon beleturkalt, es egy kesztyut huzott ki belole. A kesztyure a monogramja ravarrva, zold cernaval. Ezt meg szuleitol kapta, amikor a suveg kimondta a hazat, ami az elkovetkezo nehany evben remelhetoleg a masodik csaladja lesz. Rahuzta kezeire a kesztyuket, majd kilepett a folyosora, halkan vegigsettenkedett azon, majd latta a szeme sarkabol, hogy az ugyeletes tanar eppen egy lebukott talarnelkuli tarsaval veszekszik. Nagyot sohajtott. Amint kiert az ugyeletesek hataskorebol, lefutott a lepcson, majd odarohant a birtok fele nyilo ajtohoz. Ratette kezeit a durvan megmunkalt acel kilincsre, majd lenyomta azt. Szamara ez nem jelentett kulonosebb erofeszitest, ellentetben az elsos leanyzokkal, akik reggelente ezzel sokaig kuzdottek, amig oda nem tevedt egy idosebb diak, vagy egy tanar. Amint Vaszilij kilepett a birtokra, hideg levego csapott az arcaba, kezeit rogton zsebeibe dugta. Jobbra fordult, majd elindult a befagyni keszulo vastag horeteggel befedett uton. Lepteit nem tulsagosan szaporazta, hiszen gyonyorkodott a tajban. A fak csupasz koronajat nezegette, hallotta a vig gyermekkacajokat, ahogyan azok hogolyoval dobalgatjak egymast, es hoembereket epitenek, ugyanolyan modon, ahogy a mugli gyerekek csinaljak. Szivet melegseg toltotte el, amikor vegre megpillantotta a konnyezo szobrot, amely melleklettkent meglehetosen nem tetszett neki. Megpillantotta a leanyt, majd mosolyogva odalepett, eltekintve attol, hogy a lany nem a mardekarba jart. Megkerdezte, hogy leulhet-e, majd mielott a leanyzo valaszolhatott volna, ledobta magat a lany melle, szorosan magahoz olelve a reszketo lanyt. Mosolygott, boldog volt. *

Vaszilij Zajcev

*Csendes ücsörgés a fagyos télben, nem tudom ki az a hülye, aki kimegy a szabadba ilyenkor, és csak ül, nem hógolyózik, vagy hasonló, csak ücsörög. Na most megmondom, én vagyok ilyen hülye. De nem zavar, mások is mondták már, hogy különc vagyok. Ez van, akinek nem tetszik, annak nem kell velem beszélgetnie; én nem kényszerítek senkit, csak az az egy kérésem, hogy engem se kényszerítsenek semmire, azt egyszerűen nem bírom, megyek én a saját fejem után. Úgy is mondhatnánk, hogy meglehetősen makacs vagyok. Ismét belekortyolok a kellemes meleg italba, és ahogy közel viszem a bögrét a szemüvegemhez, a felszálló gőz bepárásítja a lencséket. Nevetve veszem le, hogy megtöröljem. Zavarhatna is a dolog, de nem olyan erős ez a szemüveg, hogy ilyeneken problémázzak.
Dúdolgatva merülök bele a gondolataimba, miközben akaratlanul is előszedem a rajzmappám. Hiába, ha egyedül vagyok, ezzel mindig elfoglalom magam, és az utóbbi időben meglehetősen sokat vagyok egyedül. Persze vannak barátaim, meg ismerőseim, de nincs senki olyan, akivel sülve-főve együtt vagyunk. Néha az az érzésem, elég vagyok én magamnak. Persze, időnként összefutok ezzel-azzal, de nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget a találkáknak, ha csak nem történt valami hú de nagyon említésre méltó. Elkanyarodtam a tárgytól, vagyis attól, hogy éppen egy újabb rajzba készülök belefogni. Nem mondhatom, hogy műremek lesz, hiszen ezt az életszerű szenvedést a szobron nem lehet csupán ceruzákkal visszaadni, de hátha nekem épp sikerül. Ezzel a tervvel veszem elő a grafitomat, amit kissé mereven tartok icipicit lefagyott ujjaimban. Nekilátok, deúgy érzem ez most nem fog menni, talán a hideg az oka. Inkább csak úgy firkálgatni kezdek, egy boltíves átjáró körvonalai, egy magányos alak a naplementében, csak pillanatnyi képek, nem egy egész nagy kopozíció, csak villanásnyi rajzok. Éppen egy rózsát rajzolgatok szórakozottan, mikor valaki odalép hozzám mosolyogva. Halványan ismerős az arca, de bárikor láthattam az iskola forgatagában. Megkérdezi, hogy leülhet-e majd, meg sem várva a választ helyet foglal. Akkor minek is kérdezte meg? Mindegy. Mikor aztán át is ölel egy kissé megmerevedek, és elhúzódom.*
- Bocs, ne haragudj, de azt sem tudom ki vagy, és nem szokásom idegenek ölében kuksolni.
*Nem, csak semmi rosszindulat, de tudtommal nem ma van az ölelés világnapja, így semmi nem jogosítja fel a srácot arra, hogy ölelgessen mindenféle ismeretleneket. Egy sóhajjal elpakolom a rajzcuccaimat, mivel még mindig nem szeretem, ha idegenek nézegetik őket.*
- Kérsz forró csokit?
*Kérdezem, immár egy kellemesebb témában, jobb hangot megütve.*

Lyrahh.

*A ho meginkabb szakadt, miutan leult a lany melle. Ugy gondolta, hogy a lany nem szeretne ismerkedni. A lanynak hosszu, barna haja volt, szemuveget viselt, az idojarashoz kepest elegge aluloltozott volt. Bal karja mellett egy oriási taskat szorongatott, amely valami általa alkotott dolognak lehetett a tárolohelye. Amikor aztan a lányt meg is olelte, meglepodott. A lany ugyanis nem orult az olelesnek, sot, meg el is huzodott elole. Vaszilij egy kicsit csalodott volt, hiszen azt hitte, hogy a lány szeretetre vágyik. Tevedett. A lany ezutan ket kezevel megfogott egy meg keszulo rajzot, es belegyomoszolte a taskajaba. Vaszilij szerint a lany azt hitte, hogy Vaszilij nem latja. Majd ugy erezte, hogy az ido meg hidegebbre fordult. Mar nemigazan lehetett hallani a gyerekek viháncolását, már nem járkált annyi szerelmespar se, mint azelott. A haboru kovetkezmenyekent már nem volt annyi elet a parkban, mint azelott. Sok szerelmespar valt kette, az egyikuk halala, sot gyakran mindkettejuk halala miatt. A megmaradtak inkabb csak zokogni jartak le a konnyezo szoborhoz, hisz o kifejezte fajdalmukat. Vaszilijnek megremegett a keze, amikor a lany megkerdezte tole, ker-e forrocsokoladet. Vaszilij elmosolyodott, kedvence volt a forrocsokolade, bar udvariassagbol csak egy kicsit ivott a lany altal kinalt italbol. Nagyon izlett neki. Elnezest, nem mutatkoztam meg be. Vaszilij Zajcev vagyok, barataim csak Vaszi-nak szolitanak. Amint lathatod, a Mardekar haz tanuloja vagyok, immaron hetedik eve.Ez a bemutatkozan egy kicsit erthetetlen volt, hisz a lany Vaszilij enyhe orosz akcentusa miatt kicsit nevetsegesnek talalhatta azt. Orult, hogy a lany nyitott fele. Ravigyorgott a lanyra, arcan latszodtak a hideg, vagy mas nyomai : elpirult. A lany osszedorzsolte kezeit, elegge ellilult neki. Vaszilij ezt latta, ezutan egy kicsit kotoraszott zsebeiben, elohuzott egy meleg, teli kesztyut, amelyet edesanyjatol kapott, es atnyujtotta a lanyhoz. Ezutan egy pillanatra felallt, lepucolta ruhajarol a havat, majd visszault a lany melle. Szemei nagyobbra nyitodtak, eltuntek fiatalkori rancai, arca ujra kifeheredett, majd a lanyhoz szolt, ismet mosolyra nyitva szajat, kicsit megmutatva fogai feherseget. Nincs kedved egy melegebb helyre menni? Meghivhatlak vacsorazni?Majd ismet elpirult, es vart a lany valaszara. Ekozben mintha alabbhagyott volna a hoeses, es az ezer evnek tuno par perc alatt mintha par gyerek is kirohant volna a kertbe. A gyerekek kozt voltak elsosok, es nagyobbak is, akik egymas kozott varazsolgattak is, termeszetesen artatlan varazslatokkal. Peldaul az egyik Mardekaros srac felrobbantott egy gazdatlan hoembert, nagy rohoges kisereteben. Szerencsejere egy tanar se vette eszre, hisz azok is kicsodultek, ok is ujra gyereknek erezhettek magukat. Par srac meg a seprujere is rault, hogy tegyen par kort az iskola korul, hogy lassan, milyen szep a taj. Valoban festoi volt, bar volt egy kis szepseghibaja. A nehai deli szarny mar nem latszodott, hiszen elmosta a Fekete-to vize, sok mardekarosnak keseritette meg ez az eletet, sajnos en is koztuk voltam. Azota a Hugrabugos fiukkal lakok egy helyisegben, de valahogy az en barataim a mardekarosok. Az is igaz, hogy most egy hugrabugos lannyal baratkozok, mondjuk o nem hasonlithato a hugrabugosokhoz. Vaszilij nem szeretett ott lakni, ahol. Sok hugrabogar nem ertette Vaszilij poenjait. Foleg azok, akik valamilyen szinten inkabb a Griffendel fele huztak, azokkal megfert, akik anno szerettek volna bekerulni a mardekarba. Rory Williams-szel is joban volt, hiszen vele mar korabban talalkozott, bar Rory az utobbi idoben eleg zarkozott volt, keveset beszelt Vaszilijjal. Ahogy Vaszilij felfele nezett, ahogy latta, a Nap is felvidult, elobujt a fellegek mogul. A baglyok most gyorsabban repkedtek, biztos sok levelet adtak fel a kis tanulok rokonaiknak, szeretteiknek. Vaszilij laba kezdett felengedni a megfagyott alapotbol, ahogyan vart a lany valaszara. Izgult, es rettegett az elutasitastol. 

Vaszi

*Lassan kezd egyre hidegebb lenni, talán behúzódhatnék a kastély jótékony melegébe, de nem én itt vagyok kint, és élvezem a friss levegőt. Nem hoztam kesztyűt, hiszen tudom, hogy abban nem a legszerencsésebb dolog rajzolni, de egyenlőre nem is fázik a kezem. Nem voltam sohasem fázós típus, de lehet, hogy ennek az az oka, hogy mindig rendesen felöltözöm, és nem spórolok a pulcsikkal.
Hihetetlen mennyire megváltozott az iskolai légkör, mióta idejöttem. Eleinte vidámság, tréfa kacagás volt minden, senki nem volt aggódó, vagy szomorú, sőt riadt sem. Igen, talán ez most a legfeltűnőbb változás. A félelem; félni attól, hogy a Próféta legközelebb egy ismerős halálát írja majd meg, vagy, hogy feltűnik a Sötét Jegy az otthonok fölött. Bizony ilyen időkben kell igazán talpon maradni, és nem hagyni, hogy a rettegés bekússzon a mindennapi életbe. Nem mondom, hogy ezt nekem maradéktalanul sikerült létrehozni, de az átlagnál kevesebbet foglalkozom ilyen dogokkal, legalábbis igyekszem. Azt persze nem tudom elkerülni, hogy eszembe se jussanak ilyenek, vagy ne találkozzak félelemmel.
Meglepődöm, mikor egy fiú ül le mellém, és át is karol. Még nagyobb döbbenetre ad okot az, amikor az úgynevezett kirohanásomra, hogy mit ölelget, nem szól semmit, csak némi csalódottság látszik az arcán. Megvonom a vállam, ám mikor a forró csokis kínálatomra elmosolyodik, egyértelművé teszi, hogy kér. Előbányászok egy bögrét a táskámból, és megtöltöm gőzölgő itallal, hogy átnyújtsam neki. Ahogy elnézem ízlik neki a csoki, na persze ki ne szeretné, a tél közepén kint a szabadban. Mikor bemutatkozik, és közli, hogy mardekáros, amit persze láthatok az öltözékéből, egy kissé felhúzom a szemöldököm. Nem akarok túl előítéletes lenni, de eddig nem voltak jók a tapasztalataim a zöld-ezüst diákokkal kapcsolatban. Na meg azt sem lehet tudni, hogy ki melyik oldalon áll.*
- Örvendek Vaszi, Lyra vagyok.
*Felelem kifejezéstelen hangon, ügyelve rá, hogy ne áruljam el előbbi érzelmeimet. Most nincs kedvem elsorolni az összes nevem, így csak maradok a lantot jelentő Lyránál. Úgysem tudok másról, akit így hívnának, így nem hiszem, hogy összekevernek valakivel.
Összedörzsölöm kissé a kezeimet, nem fáznak, csak jól esik a meleg, amit a súrlódás kelt. Vaszi félreérthette, mert rögtön előszed egy kesztyűt felajánlva nekem.*
- Kösz.
*Mondom, és átveszem, belebújtatva a kicsit hideg ujjaimat. Tagadni sem tudnám, hogy jól esik a meleg. Mikor egy újabb ajánlat jön a fiú részéről, ismét meglepődök, hogy mennyire meg tud lepni… újra és újra. Egy pár pillanatig meg sem tudok szólalni, mit akarhat egy mardekáros hetedéves, egy hugrabugostól. Végül nagy nehezen kinyögöm a választ.*
- Hogy én? Veled? Ne haragudj, hogy ezt mondom, de nem is ismerlek, annyit tudok rólad, hogy mardekáros vagy, és hetedéves. Nem tudom, mennyire vagyok normális, de azt mondom egye fene elmegyek veled vacsorázni.
*A mondandóm végén már fel is nevetek egy kicsit; lehet, hogy ennyire nem kellett volna kimondanom mindent, de hiába én már csak ilyen vagyok, ami a szívemen az a számon.*

Lyrahh.

*Amikor a lany elfogadja tole a kesztyut, nagy ko esik le a sziverol. Szive hirtelen gyorsabban kezdett verni, agya megallas nelkul zakatolt, luktetett a ver az ereiben. Amikor aztan a lany felcsusztatta kezeire a kesztyut vegkepp megkonnyebbult. A lany ujjai meg voltak fagyva. A pad, amin ultek, szinten fagyos volt, kiveve ket helyen, ahol ok helyet foglaltak. A pad egyebkent nehany osszetakolt fadarabbol allt, vas kartamlaval ket oldalan, amelyet eleg durvan faragott meg a szakma mestere. A lany taskaja egy olcsobb antikdarab volt, mely mar tobbszor kilyukadhatott, hiszen helyenkent mas formaju, habar ugyanolyan szinu -barna- vaszondarabbal volt kihelyettesitve. Alulrol idonkent megcsapta alsofelet a hideg szel, ezt egy ido utan elunta. Amikor meghallotta a lany valaszat, hogy elfogadta a vacsimeghivast, kedve felvidult, elkepzelt egy zold mezot, ahol anno meg gyerekkent kergette a menekulo pillangokat, majd lefekudt a foldre, es viragokat szedett a csalad lany tagjainak. Idonkent meg edesapjanak is vitt. Ez az alom hamar elmult, hiszen megegy hideg szellokes csapta meg alulrol. Elege volt, razta a duh, es magaban szidta a joistent, hogy miert nincs mindig nyar. Ebben az allapotban felallt, mosolygott egyet, s kinyujtotta kezeit a lany fele, utalva arra, hogy menjenek kezenfogva. Vaszilij odavolt a romantikaert. A meghivas utan meg sokat beszelgettek a padon ulve, az eg sotetebb arnyalatott oltott. A lagyvasbol keszult, kozonseges kertilampak fenye megvilagitotta a parkot, egy pillanatra Vaszilij ugy erezte, mintha melegebb lenne. A lampak korul keringtek gyonyoruszep piros ruhajukat feloltve ; a tuzlepkek. Vaszilij fogott egyet, majd a lanynak megmutatta, aki egy kis edesgetes utan szabadjara engedte. A gyerekkacajok reggelig biztosan kihaltak, a hoemberek reggelig biztosan lathatatlanok lesznek szamunkra. Viszonlag messze el lehetett latni, az ut ket oldalan lampak foglaltak helyet, egymastol szabalyos tavolsagra. Kepzeld, Lyra, en most a Hugrabugos fiukkal alszom egyutt, a nagy elontes ota.-majd ismet elmosolyodott, rajott, hogy Lyra ezt nyilvan tudja, hisz a hugrabogar fiuk szeretnek pletykalni, ezzel felvagva a lanyoknal. Vaszilij nem fazott, fejet sapkaja, kezet kesztyuje, testet talarja takarta, a lanynak nagyobb karja volt mint neki, hiszen a lanyon biztos tobb pulover lehetett, nem bizta a veletlenre, de a kesztyut azt elfelejtette. Vaszilij kinyujtotta karjat, melybe a lany belekapaszkodott, s haromszog alakba tartva kezet tovabbsetalt. Lassan setaltak, alattuk ropogott a ho, mellettuk egtek a fenyek, tuzpillangok fokoztak a lampak teljesitmenyet. Irto romantikus volt, es Vaszilij nagyon boldog volt, elete egyik legnagyobb esemenyere keszult. A seta alatt megkerultek a nemreg kialakitott parkot, kozben erdekeseket beszelgettek. Elmeseltek egymasnak csaladjaik tortenetet, az eletuk fontosabb torteneseit. Egy lany, aki inkabb jo, egy fiu, aki inkabb rossz. Ez a rossz fiu gyorsan szerelembe birt esni, ez eleg nagy hibaja volt, de o semmiert nem engedte el magatol ezt a hibat, habar javasoltak ezt neki, nemeppen tisztelt, es legalis szemelyek. A ho ismet fokozta esesenek sebesseget es leesni keszulo darabjainak mennyiseget. Meg messze voltak a takarodotol, de mar sotet volt, hiszen telen hamarabb esteledik, ezt figyelte meg Vaszilij ; Ravasz csavo volt. Majd elengedte a lany kezet, es probalta ujra magahoz olelni, kozben vegig a lany kinezetet dicserte, dorzsolgetve a lany bal kezet, mikozben oleli. Majd odaertek a hatalmas lepcsohoz, mely miutan kozelebb leptek az ajtohoz- lassan kicsapodott. Sokkal melegebb lett, majd egy kis seta a hatalmas lepcsokig, ezido alatt Vaszilij es remelhotleg a lany laba is felolvadt. Kijjebb gombolta talarjat, palcajat kivette annak zsebebol, megmutatta a lanynak, kozben buszkeseg toltotte el. Majd a mutogatas utan a palcat a pulovere zsebebe rakta. Majd ismet megfogta a lany kezet, s folytattak hosszu utjukat; mentek vacsorazni. Vaszilij nagyon boldog volt.

[Maya C. Leigh]

Maya C. Leigh

Szépen lassan, egyik láb a másik után.
Céltalanul bolyongok az iskola falai között, nem igazán tudom, hogy merre is kellene mennem. Nem szenvedek, nem érzem magam magányosnak, mégsem érzek nyugalmat, biztonságot vagy örömöt. Egyszerűen csak ürességet érzek, jéghideg, velőt rázó ürességet. Nem igazán tudom hova tenni ezt az egészet. A folyosók tele vannak diákokkal, nekem mégis kihaltak, az arcokon vidámság, én még is ha látom is őket csak a szomorúságot látom, a kezekben könyvek, én mégis csak fegyvereket látok.

Szépen lassan, egyik láb a másik után.
Elhagyom az iskola falait. Az utam az udvarra vezet, legszívesebben bejárnám a birtok minden zugát, hogy egy kicsit kitisztuljon a fejem, hogy ez a negatív hullámot, ami végig söpör rajtam, az áprilisi bolondos időjárás egy kósza szellő szárnyán messzire vihesse. Nem akar segíteni rajtam, csak emlékek buknak a felszínre, olyan emlékek, melyek más esetben, más helyzetben mosolyt csalnának az arcomra, de most, hogy ezen fejezetek szereplői rajtam kívül mind menekülnek és harcolnak, most csak szürkeséget és hidegséget kölcsönöznek.
A gondolatok zavaros vízként kavarognak a fejemben és akárhogy igyekszem is megszabadulni tőlük, sehogy nem sikerül. Jól esne most egy ital, vagy egy cigi. Érezni, ahogyan egy jó skót whisky kellemes melegséggel terjed szét a testemben és bódulatot kelt az elmémben. Messze űz minden bántó gondolatot. Megnyugtatna most egy cigi, minden egyes slukkal a nyugalomhoz közelítenék, a tisztító füst.
 
~ Mit oldana ez meg? Mégis mit? Azt hiszed, hogy ettől sokkal jobb lenne? Hogy elfelejthetnéd őket? Hogy ettől nem hallanád a suttogást? Hogy nem éreznéd magad még kutyábbul? Hogy nem erősítené fel az érzelmeket? Ugyan ne legyél ostoba… Ezt te magad sem hiszed el. Felőlem azt csinálsz amit akarsz, de ne hidd azt, hogy ettől jobb lesz. ~

Lassú, mély lélegzetek.
Végül, mintha csak a lábaim, a rám szabaduló gondolataim sűrűjében maguktól vittek volna a könnyező szoborhoz. Régen jártam itt. Akkor jöttem mindig ide, amikor már senki sem értett meg, amikor már nem tudtam kinek elmesélni a bánatomat. Amikor a megoldást csak magamtól várhattam. Sorsszerű, hogy megint épp itt kötök ki, hogy ez a hely még arra is képes, hogy mosolyt csaljon az arcomra. Az emlékek hömpölygő árhullámként rohannak meg, nem tudok nekik ellenállni. Végül az arcomon hatalmas mosollyal, zokogni kezdek. Lassan elindulok a szobor felé, közben pedig, mintha minden erő elszállna a lábaimból a térdeim rogyni kezdenek, végül ott találom magam a szobor lábazatánál, a fejemet annak támasztom és zokogok. Minden fájdalom, minden szorongás elszállt, ez a szobor, ez a hely, minden problémámat megoldotta.

Könnyek, léptek, társak.
Nem törődöm azzal, hogy bárki jöhet erre, nem igazán érdekel. Általában szeretem véka alá rejteni az érzelmeimet, de most úgy érzem, ha ezt a helyet nem találom meg, akkor az önvád éhes ragadózóként marcangolt volna belülről szét. A könnyeimmel azonban most messze űzhettem ezt a gyilkos ragadozót. Megküzdöttem vele és fogást találtam rajta.
Lassan megnyugszom, a könnyeim csitulnak. Megfordulok és a hátamat a szobor lábazatának vetem. A könnyeim még mindig csordogálnak, de már közel sem olyan intenzitással, mint az imént, ezeket a kóbor könnyeket pedig felszárítja a langy melegséggel fújdogáló tavaszi szellő. Kissé zilált összképet kelthetek, de ez egy cseppet sem érdekel, hiszen végre megszabadultam a napok óta engem kísértő démonaimtól. Végre sikerült…