A Fúriafűz

Egy igencsak ingerlékeny fafajta, mely a kastélytól valamivel délre található. A gyökereinél található a Roxmortsba vezető egyik titkos alagút bejárata. A fát megközelíteni eléggé életveszélyes.

Itt még a madár se jár... 

[|Arawyn Rockwood|]

|Arawyn Rockwood|

Magányos alak tűnik fel már távolról. A veszettül csapkodó fúraifűz tetejéről jól látható lenne, ha éppen valaki lenne olyan bátor, hogy a tetejére bandukolna. A csapkodás oka hamar kiderül, az érkező idegen felé nagy lendülettel egy énekesmadár teteme érkezik, és csak pár méterrel lába előtt esett le. Vállán ülő gyönyörű gyöngybagoly empátiát nyilvánítva társa felé hangosan felkiáltott és fölrepült a nyurga fiú válláról.
- Nyugi Selyem, nyugi... - hallatszott Errol hangja, ami nem nagyon győzhette meg a madárt, mivel még mindig nem szállt vissza - Ígérem nem megyünk közel hozzá. - Ehhez az ígéretéhez biztos tartani fogja magát, mivel ő is félti életét az erőszakos növénytől. A fiún kivételesen nem mutatott nevetségesen a sapka, lévén, hogy az ősz elkezdődött és a levegő egyre jobban hűlt le. Teljesen mugliruhába öltözött, mivel nem volt egy vastagabb talárja sem, és semmi kedve nem volt most a varázsláshoz. Egy meleg polárfelső és egy farmernadrág volt viselete, no meg a már említett sapka.
Ahogy lassan gyalogol egyre jobban megnyugodott félős háziállata, aki végtére is hitt gazdája szavának, mivelhogy a leghosszabb ág feltételezett hatótávolságán kívül állapodott meg barátunk és az időközben karjára átszambázott madárt egy lökéssel az égbe repítette. Az természetesen a menetiránynak ellentétesen kezdett hangtalanul repülni, és néhány körözés után szélsebesen megindult egy pont felé. Errol ámulattal figyelte a nagy vadász minden mozdulatát. Tudta, hogy most tökéletesek a viszonyok számára, mivel árnyékos területen van, és így a rágcsálók nem következtethetnek a veszélyre az árnyékképe miatt, és így mire észreveszik már késő. A hollóhátas fiú nem is tévedett, mivel a lecsapás következtében látta a tépő mozdulatokat amik arra utaltak, hogy áldozatából tép ki húscafatokat.
- Ez az én baglyom... - motyogja mosolyogva, majd a fúriafűz felé fordítja tekintetét. - Jó lehet fúriafűznek lenni... - fejti ki hangosan gondolatát és közben eszébe jut egy mugli elmélet, ami szerint a lélek mindig újjászületik a halál után, ha ez igaz lenne esélye még vágya teljesülésére. A most már némileg lenyugodott növény Errol szerint gyönyörű volt, és méltóságteljes. Olyan hatalmat sugárzott, amiről Voldemort még csak nem is álmodhat. Ezt szándékosan nem mondta ki hangosan, bizonytalan volt környezetével szemben, és ki tudja ki leselkedik rá a távolba, vagy éppen ki hallgatózik? Persze, nem valószínű, hogy pont őt figyelnék ki, mivel köze sincs a potenciális veszély fogalmához, már ha egy halálfaló, vagy az egész sötét oldal az ellenfél, de azért mégis csak elkél az óvatosság. A gondolatmenet után nyugodtan ül le a fűbe és a gyenge fényű Nap felé fordítja arcát, hogy legalább az melengesse egy kicsit...

Norina               

 Méterekre ül a Fúriafűztől, egyre csak figyelve a fának minden mozzanatát, vagy éppen csak "lélegzetvételét", míg agyában egyre csak kattognak az elmúlt hónapok dolgai.
 Megváltozott ez a hely, az egész iskola, az egész környék, a diákok, a tanárok. Igaz, már egy jó ideje megkezdődött a tanév, de Bamben csak most kezdenek értelmet nyerni ezek a szavak. Nehéz felfogású, vagy csak egyszerűen le van maradva? Őszintén szólva, egyik sem. Pusztán csak egyszerű elvonási tünetei hozzák ki belőle, hogy végre egyszer normálisan is elgondolkozzon dolgokon. Hiába minden erőfeszítése, minden taktikázása és álcázóbűbája, bizony igaza volt édesapjának, "ebben az évben nem lesz gördeszkázás a Roxfortban!". Bár való igaz, apja arra gondolt, hogy egyáltalán nem engedi vissza hőn szeretett félvér fiát, mégis Bam hajthatatlan volt. Muszáj volt jönnie. Bár kérdés, hogy amiért muszáj volt jönnie, az már nincs, akkor miért van még mindig itt?
- Felégetem ezt az átkozott fát.
Dünnyögi magában, még a kezében tartott fadarabon, megindul egy apró lángcsóva. Egyfajta gyakorlás, hogyha majd a nagy fához közelebb megy, akkor már teljesen tökéletes legyen cselekedete. Bár kérdés, kell-e, hiszen fel van már cukkolva ahhoz, hogy bármit leégessen. És miért pont a Fúriafűz? Kérem, egyenes arányosság, vagy szemet-szemért elv, vagy ami tetszik, de ha egyszer egy Salvation-től elveszik azt, ami az övé, ráadásul szeretett valamiről van szó, akkor bizony visszaadja. Nem kétszeresen, hanem arányosan, de visszaadja. És mi a legfontosabb ennek az iskolának? Hát persze, hogy ez a ki tudja hány éves fabigyó!
 Lassan feláll ültő helyéből, még az elszenesedett ágat lomhán maga mellé ejti. Napszemüvegét előkapja zsebéből, kényelmesen felpakolja, még sapkáját is kicsit mélyebben fejébe húzza.
- Milyen íjó, hogy még mindig tudom, hogyan kaparjalak gördeszka alakúra füzike.
Motyog újra magában, ami egy széles mosolyt ír arcára, és már indul is a fa felé, hogy legújabb Fúriafűzfából készült gördeszkáját elkészíthesse. Persze, csak a megmaradt részeiből, miket nem éget porrá.

[- Ajjajj…még mindig nem tanultad meg, hogy nem jó az, ha a te kezedben tűz van?]

Dennis

Senki sem annyira őrült, hogy ne találna egy még őrültebbet, aki megérti őt.

Mondhatná, hogy ez a nap is olyan, mint a többi, de nem teszi. Valamiért más, mint az elmúlt hónapok depresszív csalódásai. Mosolyogva ébredt és ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy elűzze pár óráig az őt sújtó
magány átkozott vádjait.
Hetek óta nem hagyta el az iskola épületét, kivéve ha muszáj volt neki. Most pedig, a gyengéden hűvös szél az arcát simogatja. Olyan édesen, mintha ez lenne a dolga. Pedig nem az. Inkább bántaná ez is, és akkor minden sokkal könnyebb lenne. Könnyebb ennél, mert most ugyan jó, de a lelkének nem szabadna ezt éreznie. Nem szabadna belekóstolnia abba, amibe egy jó ideig még nem lehet része.
Egész eddig cipőjét figyeli, ahogy a fűben lépdel. Most, felemeli arcát. Mintha a szemei alatt lévő karikák színe halványabb lenne, arcának sápadtsága pedig alább hagyott volna. Tekintete megakad egy ismerős arcon. Egy Griffendéles fiúén akiről azt hitte, hogy már nem is tér vissza a kastélya. Sokan döntöttek úgy, hogy nem jönnek vissza. Vagy éppen nem tudtak máshogy tenni, mert meghaltak. Vagy egyszerűen el kellett bujdokolniuk.
- Ajjajj…még mindig nem tanultad meg, hogy nem jó az, ha a te kezedben tűz van?
Kérdezi ahogy megáll a fiú előtt, mielőtt az elérhetné a fúriafüzet. Dennis szemébe néz, miközben elfújja a tüzet.
- Ne adj okot, hogy rosszabb legyen neked. Kérlek Dennis légy jó kisfiú!
Norina csendes mosolyában sok minden ott van. A remény, amit már egy jó ideje nem lehetett látni benne és az a csalafinta pajkosság, amit csak a Griffendélesek ismerhetnek. Ők, akik előtt soha nem kellett jobbnak, okosabbnak, erősebbnek és szebbnek tűnnie, mint amilyen.
S a mosoly egyben kérlelés is. Kérés, hogy játsszák azt, hogy nem romlott még teljesen a világ, hogy van jó, hogy minden olyan mint régen, a régi szép időkben.
- Örülök, hogy itt vagy!
Mondja, miközben még mindig elállja a másik útját a fa felé. Nem kell, hogy a végén mégis felgyújtsa!
Senkinek sem hiányzik egy akkora balhé, ami abból lenne…mostanában jobb, ha meghúzzák magukat és nem csinálnak botrányokat.
- Inkább add ide azt nekem jó? Mind a ketten jobban járunk!
Nyújtja a kezét a fiú felé, hiszen ahol egy gyufa van, ott többnek is lennie kell és hát Dennisről ezt már
az egész Griffendél ház jól tudja.

Norina              

Csak lépked előre, ahogy szokott, hangosan trappolva, valahol elfelejtve a kultúra minden tartókövét. Bár sosem volt erőssége a normális és tisztességes járás, hozzá van szokva, hogy inkább gurul... Éppen ezért nem hallja meg, hogy mögötte szintúgy léptek csendülnek.
- Hejj! Hát te meg? Most vizsgáztál hoppanálásból, hogy csak paff elém termődsz, mint... - Elhallgat, míg szája papírvékonyra húzódik. Ha nem lenne rajta napszemüvege látszódna még szeme is, mi résnyire húzódik össze.. Avagy, igen, Bam gondolkozik. Ám szerencsére, nem olyan sok ideig, hogy szegény lánynak elmenjen a kedve az egész csevejtől.
- Te mi jelenik meg még olyan gyorsan, mint te most? Val’mi érdekes hasonizét akarok mondani, de a náthásnak sem jut eszembe semmi... Érdekfeszítő...
S természetesen a kérdésről igyekszik jó erősen elterelni a figyelmet, hiszen, még a végén kiderülne, hogy a válasz rá egyértelmű nem. Már hogyan is tanulta volna meg, hogyha egyszer, senki sem kényszerítette még rá?  Jó, kapott már egy-két apai intő szót, miután kétszer is leégette a házat, hála annak, hogy egyre csak játszott a kandallóban lévő tűzzel, de azon felül. Mindenki más élvezte ezt a furcsa piromániáját... Pont a fa ne tenné?
Ám a másik csak nem tágít a tűztől, és még az utolsó kis lángcsóvát is jó messzire tünteti el, egy laza fújással. Dennis egyből feje tetejére tolja szemüvegét, hogy tényleg lássa, hogy mit is tett a másik. Száját "szomorúan" lebiggyeszti, bár szemében látszik, hogy elkeseredettségnek valójában nyoma sincs.
- Jó kisfiú? Mintha csak a szomszéd mamit hallanám, kinek 2-3 perces "gyónás" után, még néhány, "de aztán mostan óta légyjófiú" szóáradatai lesznek.  – A fadarabot figyelte szavai közben, majd ahogy befejezte, Norinára emelte tekintetét. Igen... Egy lánnyal beszél, és most nem a legszebb dolgot mondta neki, s lehet megbántja ezzel a másikat. Pedig, nem szándékozott ezt tenni, de a lányok olyan furán vannak összerakva. Egyszóval, valahogy ellensúlyozni kell ballépését. Mert mégiscsak egy kedves valaki áll előtte.
Művészien lebiggyesztett ajkait, őszinte mosolyra húzza, hiszen... Mégiscsak meglepő és kedves a másik figyelmessége.
- Íjó, rendben igazad van. Szar helyzetben vagyok, pocsék most minden. De akkor is egy ilyen masszív fából, bűn nem kaparni egy négykerekűt, Nori.
Mosolyogva a lány mellé lépked, ezzel mutatva, hogy újra visszatérhetnének még a kellő távolságba, ettől a fura fűztől. Persze, Norina úgy tűnik ismeri már rendesen Dennist. Ezek a lányok! Komolyan! Előttük nem lehet titkolózni, vagy bármit is csinálni, mert mindig megtalálják az emberben azt a kis kibúvót.
Határozottan áll előtte, ellenvetést nem tűrő kéztartással. Félelmetes, akárcsak egy anyuka aki rajtakapta a fiát valami bűncselekményen. Igaz Bamnek, csak halvány emlékei vannak már az ilyesfajta szidásokról, mégsem tud nemet mondani.
- Na nemá’! – Kacagásba tör ki, bár hallatszik hangján a "nemakarom". – Az egyetlen olyan mugliizém is el akarod tőlem kabázni, amit végre sikerült úgy ide besunyelnom, hogy még nem vették el tőlem? – Hatalmas drámája közepén persze már nyúl is zsebébe, az öngyújtóért, avagy a mugliizéért. - Hát milyen lány vagy te! Gonosz! Én mondom, gon...
Ám Dennis mondata itt félbeszakad. Úgy tűnik, a Fúria el bírja viselni, ha valaki kis tűzzel fenyegesse, de azt, hogy mugmicsodával akarjon neki valamit is okozni, azt már egy varázsfa igazán zokon veszi. Így nem volt mit tennie, Dennis lábára aljas módon tekeredett rá egyik indája mivel már a magasba is emelte a srácot, hogy a földön csupán napszemüvege és öngyújtója maradhasson.
- Te aljas fa te! Ha baja lett a szemüvegemnek, esküszöm nem kíméllek, tényleg leégetlek! HALLOD FA?! HALLOD?!
S bár lehet a fa nem érti, mindenki más hallhatja úgy huszonöt méteres sugárban.

[- Nem szoktad még meg, hogy gyorsabb vagyok, mint bárki ebben a házban ha nagy balhét szimatolok? Bam figyelj, oké, tudom, hogy képes vagy felgyújtani ha akarod, de jó lenne ha várnál addig, amíg elülepednek ezek a dolgok…]

Dennis

Hát persze, hogy ismeri, hogy ne ismerné? Csak egy évvel fiatalabb a fiúnál, akivel most tényleg úgy viselkedik, mintha az anyja volna. De hát ismeri! Tudja jól, hogy Dennis mire képes! Az egész Griffendél ház tudja! Ha komolyan gondolja, tényleg felgyújtja azt a nyomorult fát! Pedig tudnia kellene, hogy a fa nem éppen kedves és jámbor jószág. Nem egy aranyos kiscica amivel játszadozhat, nem fog dorombolni ha megsimogatja a hasát.
- Nem szoktad még meg, hogy gyorsabb vagyok, mint bárki ebben a házban ha nagy balhét szimatolok? Bam figyelj, oké, tudom, hogy képes vagy felgyújtani ha akarod, de jó lenne ha várnál addig, amíg elülepednek ezek a dolgok…
A fiúnak muszáj értenie, hogy miről beszél Norina. Nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy ilyesmire vetemedjenek, mint a fagyújtás. Dennis, mint egy kisfiú, akit csíny elkövetésén érnek, a lány pedig az őt dorgáló ördög. Ám most, a lány szemei elkerekednek, ahogy a másik mondandóját hallgatja. Na azért ez sok! Talán egy lánynak mégse kellene ilyeneket mondani, mert a végén komolyan veszi és teljesen kiborul!
- Szép igazán! Az ember próbál megvédeni egy botránytól, főleg a mai időkben, erre Te egy öreg mamihoz hasonlítasz? Úgy nézek ki, mint egy öregasszony?! Na jó lehet, hogy mostanában kicsit elhanyagoltam a sminkelést, meg a jobb ruháimat ki kéne már mosni, de azért egy öregasszonyhoz hasonlítani…lehet, hogy idősít ez a rúzs? Jézusom talán tényleg úgy…
Nem tudja befejezni a mondatot, hiszen ekkor a fúriafűz gonosz kis gallyacskái a fiú bokájára tekerednek. Tudta, a fenébe is tudta, hogy ebből valami rossz fog kisülni! Már pedig ez kicsit sem nevezhető jó helyzetnek!
- Kellett neked az a muglibigyó! Nézd meg! Sosem tanulsz semmiből ugye?
Na már most, két lehetőség adódik. Az első, hogy hagyja, hogy a fa keresztül repítse a fiút a birtokon, jó pár csontját eltörve ezzel, miközben ő futásnak ered és a kastély ablaka mögül figyeli az egész szituációt, a második pedig, hogy előrántja pálcáját és kiszabadítja háztársát. Egyetlen másodperce van arra, hogy gondolkodjon és bizony túl nagy a késztetés, hogy elinduljon még most, amíg nem figyel senki, vissza a kastélyba. Nem mintha nem őket figyelné mindenki. Annyi baj legyen.
Hószín ujjai a pálcájára kúsznak, gyors mozdulattal kapja elő, de egy megfelelő átok se jut hirtelen eszébe. Hát persze, hogy ilyenkor fagy le az agya! Csak egyetlen átkot…csak egyet.
- Stupor!
Kiabálja túl harsogva Dennis ordítását a fával kapcsolatban. Ha jól emlékszik, már pedig jól emlékszik, akkor élőlények elkábítására szolgál. Na már most, ha a fűz képes elkapni a fiút, akkor nagyon is élő.
Felkapja a földről a Griffendéles szemüvegét és öngyújtóját, amit mélyen saját zsebében rejt el, majd ha a másik a földön landol, akkor elkapja a karját és elkezdi a fától távolabb húzni.
- Gyere már, mert fogalmam sincs, meddig tart a fánál a bűbáj!
Az pedig nagyon nem érdekli, hogy esetleg Dennis lába kificamodott, esetleg eltörött, vagy bármely más testrésze zúzódásokkal tarkított. Bármi baja is legyen, ráér azután foglalkozni vele, hogy kikerültek a démoni fa vonzáskörzetéből.

Norina               

 Már csettint is a lány szavaira, és elismerően kacsint is. Bizony Norina az egyik leggyorsabb, aki kiszimatolja a bajt. Hányszor is húzta már ki Bam seggét a szarból? Jobb nem is utánaszámolni, mert a végén még estig itt állnának szó nélkül a fa mellett, ami azért nem a legjobb időtöltés.
- Meg sem merem próbálni, hogy megszámolom, mert sosem voltam jó még muglisulis koromban matekból és úgy tűnik ez mai napig nem nagyon akart megváltozódni. Jó’van talán ma nem. MA nem...
Gonosz mosoly ül arcára, de látszik benne, hogy ez a „ma nem” nem csak mára vonatkozik, csak. Ez van, szereti szívni az emberek vérét.
S persze a meg nem engedett dorgálás is, miszerint öreg néni. Olyan szívesen válaszolt volna, hogy bizony ő nem így gondolta! Főleg nem külsőre, hiszen Norina nem egy csúnya lány, sőt a szépek táborát bővíti jelenléte, mégis ez az átkozott fa... Persze, Dennis egyszer szeretne már valakinek udvarolni, vagy valami szépet mondani, akkor jönnie kell egy fának, ami jó játékot űz abból, hogy nem hagyja!
- SZÉTVERLEK! AGYONÜTLEK! LETÉPEM A KÉRGED!
Folytatódik Bam dorgálása, ami talán azt mutatná, hogy a fiú igenis jól van. De persze, a gallyak csak úgy csapkodják arcát, meg minden más részét, és olyan, mintha egy elromlott és felgyorsított ringispílen utazna. Talán a szédülés lesz, mi leginkább megmarad benne, meg persze az iskola fejjel lefelé fordított képe. Ilyenkor azért mégiscsak be tud szarni az ember, ekkor még a nagy fenyegetések is abbamaradnak, de hamarosan a fa mozgása is.
Hatalmas puffanással ér földet, és hasonlóan hatalmas nyögés is szalad ki belőle, ahogy egyre próbálja összerakni maga körül a képeket.
- Megölöm...
Suttogja a Norina intésére, és próbál valahogy felállni, de úgy lépked, mintha igazán részeg lenne, vagy éppen... Lehet már valami más szerhez kéne hasonlítani ezeket az esetlen mozdulatokat. S bár Bam jóval nehezebb, és valamivel nagyobb is mint Norina, engedelmességének köszönhetően valamivel messzebb kerültek a fától, s ahol a fiú újra a fűbe dobhatja magát. Úgy dől el akár egy torony, arccal előre. Ijesztő lehet, de szinte azonnal hallani kacagását, így... Inkább vicces.
- Te! Az a’ izé, kivívta hogy még ma megmurdel! Hogy egy fa velem... EGY FA! – Hátára fordul.
– Érted?! Egy fa! Még ha egy mardekáros kétajtósszekrény tahóbunkó lett volna, de nem! EGY FA!
Kezét szájához emeli, amin ott leledzik egy nagyobb vágás, meg persze még több helyen is apró ércekben folyik belőle vörössége, de nem is nyúl hozzájuk, az kéne még, hogy jobban elkenje, és még rémesebb képet fessen le magáról.
- Hát most úgy érzem magam, mint egy nemileg helytelenül ori... oro... Sose tudom ezt a szót megjegyezni... – Rövid gondolkozás, homlok ráncolás, és persze a kezén marad vér nézegetése. – Orientált! Aza’! Szóva’, helytelenül orientál csávóka egy kemény menet után.
Elégedett vigyor ül arcára, hogy immáron már nem kellett olyan sokáig gondolkoznia ennek a szónak a további részein, és így emeli fel tekintetét a lányra. A LÁNYra. Aki megmentette... Micsoda csapás! Egy lány mentette meg az irháját! Szép cselekedet, annyi biztos, de hogy... Egy lány!
- Hát, azé’ nagyon köszönöm. De ha lehet ne nagyon híreszteljük ezt, me’ nem akarom, hogy azt pletykálják rólam a mardik, hogy bizony én egy puhapöcs vagyok. Griffendélbe lehet róla szó... Íjó?
Bunkóság amit mondott, s már félő is, hogy érik a pofon a fiú javára, mégis... Csak őszinte.

[Hey, Deirdre!]

   Ami azt illeti… abszolúte semmi okom nem volt rá, hiszen borzalmas napunk volt, de mosolyogtam. A február, megbosszulván eddig haszontalanul töltött napjait, úgy döntött, a legutolsót teljesen élvezhetetlenné teszi számunkra, a heves olvadásával, a mindent beborító nedvességgel, sárral, és az enyhe széllökésekkel, melyek egy óvatlan óvodást könnyedén letaszítottak volna a lábáról, de kéreeeeem, hol vannak itt óvodások?
   Mosolygok, pedig fázok. Pulóverem alján egy éktelen nagy folt kandikál, a farmerom jobb lábának alja bokáig rojtos, hajamból pedig – ha nem tévedek – néhány apróbb gally áll ki, melyeket már csak azért sem fogok kiszedni. Had nézzenek az emberek őrültnek! Ma egyébként is úgy érzem magam. Csak járkálok, össze- vissza, néha megölök egy nyulat… vagy egy szarvast. De nem csupán az animágia, s a farkaslét nyújt örömöket. Ott van például a kviddics! A csapat remekel, és nagy esélyünk van a kviddicskupára évvégén! Emellett pedig ott van a menyasszonyom, akivel tegnap egy fantasztikus napot töltöttem együtt! Szrok bele a rossz időbe, meg a szakadt ruhákba, Merlinre, boldog vagyok! Ilyen időkben erről nem sokan számolhatnak be.
   
   Derűsen lépkedek, cipőmmel élvezet a hó alól kiszabadult pázsitba túrni, még ha a fű még csak éledezni is látszik, a tavasz szele oly közel, s ez megbódít! Imádom a tavaszt, a természet újjáéledését, ahogyan egyre több lehetőséget fed fel az erdő.
   Az erdő.
   Hamarosan beszélni fogok Barbival. El fogom mondani neki, mit csinálok. Muszáj lesz.
   Mindeddig nem találkoztam senkivel a kastélyba visszafelé vezető úton menet, és ez nem is volt nagy probléma, most azonban egy fiatal lány közeledő alakját látom. Felveszem a bájvigyort, s egy csapásra ismét én vagyok a népszerű James Wolf. Imádom ezt csinálni, imádom, ha rám figyelnek, egyszerűen imádom, hogy engem mindenki imád. Na jó, azért ne essünk túlzásokba, nem mindenki, pláne ebben az évben. Na meg ha jól látom, hogy ki az, akkor ez a csaj pont a Mardekár csapatában játszik. Fogó, ha minden igaz. Jó, ő talán nem kedvel annyira, megeshet ugyanis, hogy kapott már a gurkóimból, de ez ilyen.
- Hey, Deirdre! – szólítom meg, s a beszélgetés kedvéért meg is állok egy helyben. Remélem eltaláltam a nevét. Nem tudom, ezeknek a franciáknak mindig olyan fura nevük van, az ember hajlamos elfelejteni, vagy éppen képes előhozni nem létező nyelvi adottságait, s bénázni pár sort a névvel. Na mindegy. – Edzésetek lesz? – bökök hátam mögé ujjammal, csak, hogy ha tán elfelejtette merre kell menni, megtalálja a pályát. Na meg, hogy jól érezhessem magam kiváló artikulációs készségeim miatt. Inkább az utóbbi.

[James]

James

Fáradtnak kéne lennem, mégis úgy érzem hegyeket tudnék egy mozdulattal – na jó, pálca suhintással – odébb pakolni, mintha csak könnyű tollpárnák lennének. Edzés után mindig így érzem magam, pedig ott aztán minden energiám fel kell használnom. De a tudat, hogy négyévnyi kudarc és sikertelen próbálkozás után idén végre a csapatban lehetek… páratlan. Boldogan trappolok a latyakban és sárban, seprűmet lóbálom önfeledten. Igen. Végre a saját seprűmet foghatom.

Az edzés végén nem úgy sikeredett a földet érés, ahogy terveztem, így korántsem elegánsan a sárba huppantam. A ruhámon fenéktájon esett foltot a mezemmel igyekszem eltakarni, így viszont igencsak feltűnő jelenség lett belőlem mármint a pálya területén kívül. Tekintve, hogy viszonylag kevesen kviddicseznek a Roxfortban ez a viselet némelyek nemtetszését váltja ki azért, mert nagyzásnak és ,,ki ha én nem" gesztusnak értelmezik. Nem érdekel. Még mindig jobb, mint a sáros nadrág. Amint beérek az épületbe, levelet írok haza. Vajon Tiger már visszaért? Bár lehet, hogy nem is a levéllel kellene kezdeni, hanem egy alapos zuhannyal. Fésülködni se ártana, a szél mindig össze-vissza borzolja a loboncom és fogalmam sincs, hogy mit tehetnék még ellene.

Nagy elmélkedésemben észre se vettem, hogy ilyen messzire kavarodtam a legrövidebb úttól. Hogy tudtam ekkorát kerülni, hogy a Fúriafűz mellé érjek? Mosolyogva vontam meg a vállam, időm mint a tenger. Ez a kis kitérő még akár jól is elsülhet, elvégre erre nem igazán jár senki a fűzre való tekintettel. Kissé elfintorodtam. Eszembe jutott, hogy még másodikban fogadtam egy lánnyal, és a közelébe merészkedtem ennek a különleges növénynek. Hiba volt, ezt bizonyítja vakmerőségem "jutalma", azaz egy hét a gyengélkedőn. Egy teljes hétig mantráztam magamban azt a mondatot, hogy "pálcát csinálok belőled te nyomorult tuskó!". Na igen, nem voltam kedves.

- Úgyis én nyerek a végén, te utálatos fa! – mormogtam felé huncut mosollyal, és trappoltam tovább. Szerencsére itt már több a fű, mint a sár de még így is elég süppedős és nedves a talaj. Az erdő felől egy fiú sétált felém. Már messziről is könnyű észrevenni az öltözékét illető problematikus pontokat. A pulóvere és a nadrágja is szakadt, koszos és foltos. Ahogy közelebb ért, még a hajában kallódó fadarabokat is tisztán ki tudtam venni. Eléggé elnyúlt a képem, hogy mi a jó ég történhetett vele, ami miatt így néz ki. Amint felismertem, hogy James Wolf az, még jobban megdöbbentem. Folyton vigyorog és keresi az emberek társaságát, sőt néha már úgy érzem szándékosan a figyelem középpontjába akar kerülni. Nem mondom, hogy kedvelem –tekintve azt a múltkori gurkót ami kétszer is eltalált meccs alatt – de nincs is vele semmi bajom. Nem igazán szoktuk zavarni a másik köreit.

Rám köszönt, sőt, a nevem is tudja. Vannak még csodák. A mosolyt mégis először elnyomtam, nem fogok vigyorogni rá mint a tejbetök. Rámutat a pályára miközben azt kérdezi oda megyek-e. Jó, nem vagyok olyan rég csapattag, de a pályát azért tudom én is merre találom. Körülnézek, látja-e valaki, hogy itt vagyunk és számíthatok-e még néhány emberre, aki erre kóborol. Senki.

- Szia James. – na tessék, mégis elmosolyodtam. Ennek a srácnak olyan ellenállhatatlan képessége van, hogy egyszerűen nem tudsz nem visszamosolyogni. – Már volt, onnan jövök. De te miért vagy ilyen… szakadt? – próbáltam nem kimondani, amire gondoltam, hogy egyszerűen nevetségesen fest a megviselt ruháival és a gallyakkal a hajában. Egyébként is, az, hogy sokat pletykálok és úgy csinálok mintha lennének barátaim elég unalmas. Néha igazán beszélgethetek valakivel értelmes dolgokról egy kicsit. Ráadásul vele lehet, legalábbis úgy hallottam. Kezdeti mosolyom ugyan valamennyit halványodott, mégis őszintén és kérdőn néztem rá. Remélem elmondja, hogy mi is történt vele amiért ilyen gyalázatosan néz ki.

[Oh, remek.]

   Derűsen mosolygok, s most már van is rá okom, mármint az eddigieken kívül. A bájcsevej kötelez, szoktam volt mondani ugyanis, hogy az ilyenekhez jó pofa kell. Amúgyis utálok úgy beszélgetni, hogy úgy tűnik, a másik menten elalszik, vagy elhányja magát. Nem azért társalgok az emberekkel, hogy efféle reakciókat érjek el, így hát ha én mosolygok, remélhetőleg ők is mosolyognak, és nem lesz alvás, meg rókázás, és minden csodás lesz! Nekem legalábbis, a többi meg már csak mellékes velejárója a dolgoknak.
   Igeeen, igen. Dobjatok rám zongorákat, meg ami tetszik, el lehet égetni máglyán is, ha valaki ily perverziókkal bír, de mindezekre nincs szükség, bevallom magamtól is: más lettem. Önző vagyok, és kicsit jobban foglalkoztat már a saját sorsom, mint másoké. Na és? Ebben mi olyan nagy gond, számító világban élünk, nem mintha megróhatna érte bárki is. A barátaimat – önhibámból vagy sem, hagyjuk, már mindegy – elvesztettem, Barbit is csak nemrég kaptam vissza. Egyedül maradtam, és csak igazodtam a körülményekhez, melyek – lássuk azért be – nem voltak túl rózsásak. Az iskola két részre szakadt, a vadászokra, és az űzött vadakra. Olyan nagy gond, hogy nem akartam vérző sebekkel tölteni a tanévet, olyan nagy gond, hogy inkább úgy tettem, mint aki a puskásokhoz áll?
   Most már mindegy. Nem értett meg senki, és nem is fog. örökre áruló lettem a szemükben, én pedig már megszoktam. Ez van. Eddig is megvoltam egyedül, hát most mégis mi változna?
- Oh, remek. – felelem, de igazából nem is tudom, miért mondom ezt. Csak úgy, hogy valamit válaszoljak, hiszen az, hogy már végeztek, nekem nem sokat számít. nem tartom remeknek. – Öööh… - tétovázok, a súlyt egyik lábamról a másikra helyezem, és színpadiasan megvakarom fejem, ujjaim rátalálnak a gallyra, s mint aki eddig észre sem vette, hogy ott van, kihúzom. Mindezt nem kapkodom el, így van időm gondolkozni is a válaszon.
- Az a helyzet… - mosolygok, fontos, hogy a nép megkapja, amit kíván. Cirkuszt! Legfőképp. Aztán jöhet a többi, ám az nem az én reszortom. – Elvittem Hagridnak valamit, és hát biztosan hallottad milyen játékos kedvű a kutyája. – kezem tétován a lyukas pulcsiba kapaszkodik, majd pár másodperc múlva visszahanyatlik helyére. – A gallyat pedig nyilván akkor gyűjtöttem be, mikor errefelé jövet megcsúsztam, és beleestem egy bokorba. – füllentéseim megspékelem egy kis helyzetelemzős gesztikulációval is, mely abból áll, hogy kezemmel mutogatom, mi merre meddig volt. A bokorba borulásomnál ujjaim robbanást is formáztak, tiszta menő volt. Szerintem bevette. Be kellett, hogy vegye, hiszen az igazságot nem hallhatja.
   Hé, Deirdre, figyu már! A helyzet az, hogy animágus vagyok, és csak azért járok a Tiltott Rengetegbe, hogy farkassá változva futkározhassak és vadászhassak az igazi, erdei farkasokkal. Hogy miért teszem mindezt? Hát mert roppant módon élvezem! Egyéb kérdés?
   Na nem. Jó hírem lenne az iskolában, arról nem is beszélve, hogy a menyasszonyom hamarabb hallaná a pletykát, minthogy én elmondanám neki személyesen az igazságot. Végigmérem a lányt, tétova vigyor ül arcomra, kezeim keresztbe fonódnak mellkasom előtt, teszek egy lépést hátra.
- Te viszont hogy-hogy erre jársz? Ha vége az edzésnek, miért nem a kastély felé indultál? Hamarosan sötétedik. – kérdezem, mint aki aggódik miatta, holott erről nem igazán tudnék beszámolni. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, meg ha már én kezdeményeztem a beszélgetést, illik is folytatni.

[James]

James

[/size]


Ahogy beszél hozzám, alaposabban is meg tudom nézni Jamest. A meséje, miszerint Hagrid kutyája hagyta így helyben, elég hihető. De valami mégis sántít vele kapcsolatban. Érdemes lenne feszegetni a témát. Félrebiccentem a fejem és ártatlan szemeket meresztek rá. Aztán elmosolyodok, és biccentek, hogy értem, a mesét bevettem. Beszéd közben gesztikulál, figyelem ahogy ezzel is próbálja alátámasztani mondandóját.

Mikor megkérdezi, hogy mit keresek ott, gondolkodóba esek. Tulajdonképpen mi a fenét csinálok itt? Biztos, hogy véletlenül keveredtem erre? Zavaromban egyik lábamról a másikra billegek, helyezem át a testsúlyt ahogy az előbb ő is tette.
- Öömm… - kezdem, de inkább félbe is hagyom a mondatot, míg meg nem találom a megfelelő befejezést. Kicsit elfordulok Jamestől, a fűzre meredek. Túl élénk még mindig a kép, ahogy lógok a vaskos ágak közt, ez a galád növény pedig dobál jobbra-balra mintha valami rongybaba lennék. Elhúzom a szám. Rég volt már, nem kéne most ezen morfondírozni.
- A kviddics pályán épp szavaztunk, tudod, szükségünk lenne egy új kapitányra. Aztán mikor vége lett, akkor még kicsit gyakoroltunk. Utána meg elindultam vissza a kastélyba, csak elkalandoztak a gondolataim és mikor legközelebb körülnéztem már itt voltam.– végül is, miért ne mondhatnám el neki az igazat? Lehet, hogy teljesen bolondnak néz, de ez különösebben nem érdekel. Nem túl sokat beszélünk, fölösleges ezen aggódnom. Ha elkezdi terjeszteni, hogy holdkóros vagyok vagy buggyant, amiért errefelé kóborlok, hát tegye. Én is kérdezhetném, hogy mi a fenét keres erre, ráadásul miért épp a rengeteg felől érkezett.

- Amúgy Hagrid kunyhója nem arra van? – bökök bal kezemmel el a távolba, az erdő szélére körülbelül merőlegesen. Jobb kezemmel a seprűmet szorongatom. Mindig erőt kapok ettől az apró gesztustól, tulajdonképpen minden vágyam ez volt, hogy bekerüljek a csapatba én is. Most, hogy nem a pályán áll velem szemben James, hanem civilben, valahogy nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Idegesen harapok bele kissé az ajkamba, mint mindig ilyenkor. Miért kellett vele összefutnom? Olyan jó lett volna még egy kicsit egyedül.
Aprót sóhajtok. Nehéz folyton álarcot viselni, a mosoly mögött elbújni. Az elmúlt négy évben olyan remekül elvoltam egymagam, boldog voltam, hogy nem szól hozzám senki, egyedül lehettem és tehettem amit akarok. Aztán jött Griffin, és ő mindent megváltoztatott. Megtanított, hogyan beszélgessek, mondjak el dolgokat magamról. Nyíltabb lettem, érdeklődőbb. Már nem fordítom el a fejem, ha beszélnek hozzám, és nem legyintek unottan a pletykák hallatán. Sőt, magam terjesztek jó néhányat közülük. A kviddics csapat tagjaként eddig számomra ismeretlen népszerűség vesz körül.

Esténként a klubszobában már mindig van, aki mellém akar leülni, velem akar beszélgetni. Ez az érzés biztos James számára sem ismeretlen. Mondjuk, ha jól emlékszem  ő amióta csak ide járok a társaság középpontjában van. A diákok szeretnek a közelében lebzselni. Újra ránézek, őszinte érdeklődéssel. Vajon el fogja nekem valaha is mondani az igazat? Amilyen pletykafészek hírem van, erősen kétlem. Megint oldalra biccentem a fejem, most a másik irányba, mint előzőleg: fő a szimmetria.

- Szóval? Miért kerültél ekkorát, ha a kunyhóba vittél valamit? – a hajából kiszedett ágat kezdem nézni, Jamesnek nincs szerencséje, ismerem a növényeket. Nem azért, mert olyan nagyon élvezem a gyógynövénytan órákat. Hanem mert a bájitaltant szeretem, és szeretem tudni hogyan néznek ki a növények, amiknek leveleit, termését belekeverjük a főzetekbe. A gally egy fáról származik, ez látszik a kérgén is, és az apró elágazáson is, ahol kettéválik. – Ha nem Hagridtól jössz, ami szerintem valószínű, akkor igazán elmondhatnád, hogy hogyan kerül egy faág a fejedre. Mert gondolom nem a bokorról esett le. – ez az! Kezemet a csípőmre támasztom, és kihúzom magam. Kíváncsi vagyok, hogy erre mit fog felelni. Ha nem az igazat, akkor remélem nagyon hihető lesz az újabb verzió, vagy kénytelen leszek még több kérdést feltenni – hacsak meg nem unja a faggatást és faképnél nem hagy.

[Igen?]

   Tökéletesen terelem a témát, épp úgy, ahogyan Cassiustól láttam már milliószor. Azt hiszem, most büszke lenne rám, ha látna, s büszkeségében még pár meghatódott könnycseppet is megengedne magának. Igen, az élet bizonyos területein Neehill jobb, s hasznosabb tanárnak bizonyult, mint a professzorok közül bármelyik is a Roxfortban. De ez kölcsönös. Amíg ő sampon-ajánlatokat tett, én… ööö… biztos csináltam valami hasznosat én is, na!
   Miközben a válaszon töri fejét, az én tekintetem is elkalandozik, nem nagyon szeretném megzavarni gondolkozás közben, a lelkemre venném, ha esetleg miattam nem menne neki eme folyamat. De most komolyan. Gunyoros vigyor ül ki szám szegletébe, s szemeim megtalálják a békésen ringatózó füzet. Ágait nem lengeti a finom szél, nem borzolja, mint hajszálaimat. Mintha meg sem érezné, úgy áll ott hosszú éves magányában, melyet csak szabályszegők egyes kiemelkedően bátor egyedei mertek megzavarni. Én még nem kerültem összetűzésbe vele. Mindig jó kisfiú voltam. A képtlen gondolatra a mosoly csak még szélesebbre nyúlik arcomon.
- Igen? – fordítom fejem érdeklődőn a lány felé. Új csapatkapitány a Mardekárban? Ez érdekes, úgy tűnik Malfoy végre megkapta, amit megérdemelt. Egy pont, virtuális táblánkon Mr.Vulkanovnak! – És ki nyerte el a pozíciót? – hangomban az érdeklődés ezúttal nem a gyanakvásnak tudható be. Most az egyszer nincs semmi hátsó szándék szavaimban. Na jó, a téma még mindig visszakanyarodhat hozzám, így talán egy csöppnyi mégis van.
   Az, hogy hogyan került ide, már annyira nem érdekes. A Roxfortba varázslók és boszorkányok járnak, azt pedig senki sem mondta még, hogy a mágia nem szül különös agyi elváltozásokat egyes emberekben. Nézzük csak meg Lüke Lovegoodot. Igaz, nála nagy szerepet játszottak a gének is, de ne beszélje be nekem senki, hogy narglikkal, meg egyéb baromságokkal a fejében ugrott ki az anyja lábai közül. Elég sok, ide-oda kóborló embert látni a birtokon, akik valamiféle felindultságból, vagy ötlettől vezérelve elindultak, és mire odaértek, megfeledkeztek céljukról. Biztos a friss levegő teszi. Igen.

   Én viszont nagyon is jól tudom, miért járok erre, ahogyan azzal is tisztában vagyok, hogy a kíváncsi embereket hamar utolérik a ráncok, a lány azonban úgy tűnik, ilyenről még nem hallott. Sebaj kisanyám, nem nekem kell hamarosan botoxra járnom… bár, ahogy elnézem, nem igazán vagy tisztában az ilyen mugli műveletekkel.
- De. Arra. Tíz pont a Mardekárnak! – vonom fel furcsa, tettetett vidámsággal szemöldököm, majd amilyen gyorsan jött, oly gyorsan hervad is le a mosoly arcomról. Terelés ide vagy oda, nehogy már egy ilyen kiscsaj vonjon kérdőre!
   Ránézek, és kicsit elveszek a részetekben. Na nem mintha nem láttam volna már épp elégszer a lányt, a pályán, vagy a folyosókon, de sosem tulajdonítottam nagy jelentőséget személyének. Eggyel több ellenfél a kviddicspályán, eggyel több célpont hőn szeretett gurkóinknak! Nem kell meglepődni, akit nem ismerek, ahhoz semmiféle érzelmek nem fűznek, ez ilyen. A gond csak ott kezdődik, hogy nem csupán a pályán, de már itt is, mondhatni civilben is csak egy akadályt jelent. És mit szoktunk tenni a nem kívánatos akadályokkal…?
   Elmosolyodok. Igen, ismét. A lányról egy nő jut eszembe. Idegesítő, csattogó léptekkel szeli a folyosót, tejfölszőke tincsei gubancos loknikban omlanak alá, ajkait a rúzs vöröse festi véresre, körmei akár karmoknak is elmennének, szemüvege ördögi pupillákat takar, pennája pedig minden másnál jobban önti magából a hazugságokat. Rita Vitrol tudja, hogy az igazi fegyver nem a varázspálca, hanem a penna. Átkok helyett szavakkal harcol, s Dumbledore példáját tekintve igen jól teszi.
- Hűha. – sóhajtok bosszúsan, s mint akit most tényleg megfogtak, és emiatt borzalmasan zavarban is van, mosolygok. – Lebuktam. – közlöm a világosnál is világosabb, fényesen egyszerű tényt, majd elindulok vissza a kastély felé, feltételezve, hogy a lány követ, így tovább beszélek hozzá. Ha mégsem teszi, legalább megörvendeztetem hangommal az előkecmergő mókusokat. Tuti örülni fognak nekem. – A helyzet az, hogy… nem tudom, hallottad-e, de megkértem Barbara Kenneth kezét, és éppen az esküvőt szervezem. Úgy gondoltuk, a Tiltott rengetegben kelünk egybe, és én intézem a vendégeket. Szívesen látunk téged is, de a kiemelt helyek a kentauroknak és a vérfarkasoknak vannak feltartva. Na meg az unikornisoknak! Imádom az unikornisokat! – hajolok közelebb hozzá, szemeim megszállottan csillognak. Ha most nem könyvel el totál bolondnak, akkor soha. – Talán megkérünk pár acromantulát is, hogy nézzenek be, de a thesztrálok ki lesznek tiltva, elvégre gondolj bele… a vendégség fele nem is látná őket, mekkora bonyodalom lenne! A pólóm azért szakadt, mert a hipogriffektől jövök. Még nem sikerült meggyőzni őket, hogy a szertartás végeztével elvigyenek minket. Nem túl befogadóak, azt hiszem a „Friss házasok” tábla nem tetszik nekik, amit a hátsójukra bűvölnénk. – szkeptikus vigyor ül arcomra, hagyom pár percig, had gondolja végig a dolgokat, majd mint aki maga sem hiszi ezt az egészet, megszólalok. – Ugye nem gondoltad komolyan, hogy tényleg elmondom neked az igazságot? Egyáltalán nem ismerjük egymást. Mégis miért tenném? Vagy netán kényszeríteni akarsz? – hitetlenkedő mosolyom biztosítja róla, hogy nem féle tőle. Szemeim néhány másodperc erejéig megtalálják az övéit, majd egy derűs mosoly után elszakadnak. Nem akarom, hogy azt gondolja, haragszom rá, vagy zavar a kíváncsisága, mert végül is nem, hiszen én jól szórakozok. De nem árt, ha tudja, hogy hol a helye.

[James]

James

Nem tudom eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. Szép kis kutyaszorító, majdnem kifecsegtem neki, hogy ki az új kapitányunk. Remélem elfelejti a témát és nem kell hazudnom. Nem mintha nem tudnék, csak nem akarok. Végül is nem kötelező válaszolnom. Egyszerűen csak nem mondom el és kész.

Amikor James elindul, természetesen követem. Szeretném minél előbb jó messzire elkerülni a fűz környékét is. Közben óvatosan lépkedek, hogy ne csináljak magamból teljesen bolondot és ne terüljek előtte hasra. Más se hiányzik nekem. Valamiért úgy érzem nem kedvel engem. Lehet, hogy azért mert különböző házakba tartozunk, vagy azért mert a kviddics pályán ellenfelek vagyunk. Nem tudom.
Mikor a fiú elkezdi mondani a történetét, az első pillanatokban levegőt sem vettem. Beletelt néhány másodpercbe, míg rájöttem, hogy ennyire azért sem ő sem Barbara nem lehetnek ostobák. Esküvő a Tiltott Rengetegben? Ez még viccnek is rossz. Véleményem, ahogy James színezi a történetet a thesztrálokkal és hippogriffekkel már egyáltalán nem rejtem el. A fejemen szinte megjelenik egy vörösen villogó felirat "Mungóba veled, egyszerűen megőrültél."

Eleve azt is képtelen vagyok felfogni, hogy hogyan érezheti bárki is úgy, hogy már tizenéves korában megtalálta élete párját akivel az majd aztán együtt öregszik meg. Nem minta ezekben az időkben bárki is készpénznek vehetné az öregkort, mármint hogy egyáltalán megéli. De mégis! Ilyen fiatalon, eljegyzés? Mire jó ez? Nem fogom róla megkérdezni Jamest, ostobaság lenne. Egy szerelmes ember tetteiben fölösleges lenne rációt keresni, ha meg kérdőre vonod úgyis mond valami kapitális ostobaságot amibe nem lehet belekötni.
Már szinte nem is hallom amit az előttem haladó fiú mond, annyira képtelen locsogás az egész. Természetesen megint hazudik nekem, csak most már arra sem ügyel, hogy hihető legyen. Nyilvánvalóan magasról tesz arra, hogy mit gondolok róla. Apró mosollyal jutalmazom a humorát, jelezve, hogy értem amit mond és engem sem érdekel, hogy ő mit gondol rólam. Mikor a szemembe néz, nem kapom el a fejem, állom a tekintetét. Mikor elmosolyodik, én is így teszek.

- Kényszeríteni? Ugyan kérlek. A te titkaid nem érnek nekem annyit, hogy büntetőmunkát kapjak, vagy ilyesmi. – válaszolok mosolyogva és derűsen megrántom a vállam. Mert tényleg így van. Ha titkolózni akar, nem állok az útjába. – Különben is, ha nem mondod el, legalább kitalálhatok valami szaftos kis pletykát. – kuncogok elégedetten, és sétálok tovább. Természetesen nem vagyok olyan ostoba, hogy az ellensége legyek Wolfnak, inkább csak remélem, hogy nem veszi ezt a megjegyzésem komolyan. Ha mégis, akkor az az ő baja. Majd elmondja másnak, hogy mit csinált a rengetegben, csak azért, hogy kivédje az én esetleges pletykám okozta károkat. Az pedig már megint nem az én problémám lesz.

Ahogy néhány lépést csendesen megteszek, elgondolkodok az iménti mondatomon. Hiba volt. Megállok, és keresem a fiú tekintetét. Apró sóhaj után tovább indulok, és remélem, hogy követ. Tényleg nem szerencsés erre kóborolni.

- Tudom, hogy nagy pletykafészek hírem van, és van is benne igazság. De arra mindig ügyelek, hogy annak, amit mondok legyen valami valóság alapja, és soha nem terjesztek semmi olyasmit, amiből bárkinek is kára lenne. Mármint olyanokról nem pletykálok semmi komolyat, akik nem ártottak nekem. Oké, nem vagyunk barátok vagy ilyesmi, de nem hiszem, hogy okom lenne kárt tenni a jó híredben vagy a kapcsolatodban. Nem is fogok ilyesmit csinálni, az nem az én stílusom. Mondanak rólam ezt-azt, de a fele se igaz. Tény, hogy bosszúálló típus vagyok, és aki megbánt azt képes vagyok pletykák segítségével kizsigerelni, de akik kedvesek hozzám, azokat sosem bántanám. Apám ezzel nem ért egyet, ez az egyetlen, ami miatt folyton veszekszünk mostanában. – próbálok nem rá nézni miközben beszélek, de a szemkontaktus hiánya ellenére is érezheti, hogy komolyan beszélek. Annak ellenére, hogy alig ismerjük egymást, biztos vagyok benne, hogy komoly oka van a ruhája viharvertségének is és annak is, hogy a Tiltott Rengetegből jött ki. Ugyanakkor, ha nem akarja elmondani, tényleg nem fogom erőltetni, mert semmi szükségem nincs erre az információra. Gondolom nem unikornisokat véreztet ki vagy ilyesmi…

- Amúgy… Barbarával mióta vagytok együtt? Miért érezted úgy, hogy jó dolog eljegyezni őt? – na tessék, mégis feltettem ezt az ostoba kérdést. De – ellentétben azzal, hogy James mit csinált amitől ilyen szakadt lett a ruhája – ez tényleg érdekel. Nem mintha bírnám a nyálas románcokat, de ebben a hideg, locsogós és latyakos időben még nekem is kell valami, ami jobb kedvre derít. Talán ha hallom, hogy James és Barbara milyen boldogok együtt az nekem is ad egy kis jókedvet, és tudok álmodozni arról, hogy egyszer én is megtalálom a párom. Nem mintha szükségem lenne rá, csak… hát gondolom mindenkinek van és a többség meg is találja egyszer.

[Ezt örömmel hallom.]

   Imádom a lány hitetlenkedő tekintetét! Ahogyan rám néz, mint aki teljesen kételkedik bennem, most már egészen biztos vagyok abban, hogy bolondnak tart, de eddig sem foglalkoztam vele, mégis mit gondol rólam. Hát miért változtatnék ezen éppen most? Inkább élvezem, hogy ismét a figyelem középpontjába kerültem, s hogy minden körülöttem forog, komolyan, mint egy interjú, ami egy újságba, vagy valahova megy! Bár a hírverés így is felesleges lenne, a nyilvános leánykérésem óta mindenki tudja a nevem, legalábbis ha eddig nem tudták volna. Sosem voltam az az elveszett fajta, aki nem meri hallatni a hangját, így általában tettem róla, hogy az emberek észrevegyenek.
   Egy nagyobb emelkedőnél térdemre támaszkodva lépek magasabbra, s szemeimben különös fény csillan, mikor megpillantom a kőkört, s az ide vezető fedett híd bejáratát. Tudom, hogy sokaknak nincs ideje rá a hét év alatt, hogy ilyesmiken agyaljanak, vagy így megfigyeljék a tájat, de nekem ez a kedvencem a roxforti hidak közül. Nem tudom, miért, valahogy mindig is jobban szerettem ezen sétálni, mint a többin. Ez nem olyan konkrét dolog, csak olyan melengető érzés belül, mint a biztonságérzet, vagy a boldogág, csak gyengébb.
- Ezt örömmel hallom. – ejtem ki a szavakat könnyedén, s zsebre tett kézzel folytatom az utat, a lány következő mondatát hallva oldalvást felé nézek, arcomon hitetlenkedő kifejezés. Bezony, az előbb ő hitetlenkedett a négy kerekemben, most pedig én nem hiszem kiejtett szavait. Jól tudom, hogy nem tenné meg, jól tudom, hogy nem merné megtenni. Sokkal többet szenvedne utána miatta, mint amennyi örömet összvissz okozna neki a tőle terjengő pletyka. De nem szólok semmit, ha figyelmes, arcomról pontosan leolvashatja az elhallgatott fenyegetést.
   Hirtelen megáll, én viszont nem, úgyhogy ő kényszerül követni engem, vállam felett rátekintek, derűs mosollyal hallgatom szövegelését.
   Hát persze, hogy nem teszed meg, mert nem mered megtenni.
   Mardekáros vagy, nem Griffendéles, benned nincs meg az a bátorság, hogy ilyesmit merj tenni. Nem csalódtam benned, csak azt tetted, amire vártam, amit házad is megkövetel tőled. Drágám, csupán bizonyítottad, hogy a süveg jó munkát végzett.
- Valószínűleg ezzel pedig teljesen egyedül vagy házadban. Mármint nem sok Mardekárosról lehetne elmondani, hogy szemernyi becsülettel is rendelkezne. – mosolygok bájosan, valószínűleg nem lát át rajtam, ez pedig így a legjobb. Híveket kell szerezni, különben a világ sivár lesz. Ha senki sem szeret, az nem jó. Erre is Neehill tanított, lassan mocskos hippit csinál belőlem… - Az apád meg ne várja el tőled, hogy ilyen idősen kegyetlenül átgázolj mindenkin.
   Hogy mióta?
   Mintha egy egész életen át ismertük, szerettük volna egymást, az órák mégis ijesztően kurtának hatnak, az idő mégis oly rövidre szűkül, ha kettőnkre gondolok. Persze köztünk a percek sosem teltek normálisan. Köztünk soha semmi nem működött normálisan.
   Kábult mosoly kúszik arcomra, ahogyan a feledett emlékképek előtörnek, s megint csak úgy festek, mint holmi idióta. De lassan már úgyis kezdi megszokni, nem?
- Nem régóta. – lassan egy éve. Minden nyáron kezdődött, a medencénél. – Tavaly nyáron jöttünk össze, de én akkor hivatalosan még mással voltam együtt. – Átvertem Kat-et. Azóta kerüljük egymást, s ha csak meglát, a folyosó másik oldalára húzódik. Nem hibáztatom érte. Vállat vonok. – Nem szerettem, nem voltam túl lojális. Barbit azonban szeretem… mindennél jobban. – Csak szaladok, s végül megpillantom őt. őt, akiért képes lettem volna millió kilométereket is futni, nem csupán párat. Megmentettem, de valamit örökre ott hagytam akkor. – Hivatalosan tehát januártól vagyunk együtt. – A szívem nála maradt. Január. Csak pár hónap, pár hónap alatt képes voltam elkötelezni magam. Végleg. Örökre. – És nem tudom… - Örökre. Csak Ő és én. – Én… egyszerűen csak biztos akartam lenni benne, hogy együtt maradunk. – álmatag mosolyom szolbál mindannak, amit ez számomra jelent. Barbinak. Egyedül neki. Mindegy, hogy mi történt az elmúlt pár hónapban, szeretem. Visszavonhatatlanul.
- Nyilván ez neked nyálasan hangozhat, de egyáltalán nem indult annak, és még most sem az. Vannak, és voltak problémáink. – sóhajtom, de ezekről végképp nem szeretnék beszélni, inkább témát váltok. – És veled mi van? – emelem meg játékosan szemöldökeim, mintha olyan bizalmas viszonyba kerültünk volna. Lépteim kopognak a híd faborítású alján. Nem félek, sosem volt tériszonyom, egy kviddicsezőnek nem is lehet. – A bálon láttalak Grosieannal… a kisebbikkel. Mitch.. ’asszem így hívják. – mosolygok gúnyosan, s egy kihívó pillantással adom tudomására, hogy nem csak ő ismeri az iskolában terjengő pletykákat.

James

Hogy nyálasan hangzik-e amit mondott nekem? Persze hogy az, brutálisan nyálas. Dől belőle a csöpögős, gusztustalan romantika. Mégis… és mégis néhány röpke percre úgy érzem, hogy bármit megadnék azért, hogy tudjam és átérezzem azt, amiről beszél. Soha nem éreztem, nem érezhettem még hasonlót, amit James Barbara iránt. Ahogy beszél róla, látom az arcán, melyik szavánál, mely pillanatban jelenik meg szeme előtt Barbara arca. Úgy láttam, hogy a velem szemben álló fiú vonásai ellágyultak, szinte már nem is hozzám beszélt. Ha ebben a pillanatban azt láthatnám, amit ő, akkor az egyáltalán nem ez a szürke februári táj lenne. Talán valami tavaszi, virágos mező vagy kert, csicsergő madárkák meg minden giccses velejáró, ahogy tökéletes hátteret képeznek Barbara mögött. Igen, valami ilyesmi úszna a szemem elé, ahogy elnézem James bárgyú vigyorát.

Épp időben hagyta abba,azt, hogy ecseteli milyen boldog a menyasszonyával. Ennek számomra nincs hírértéke, egy ilyen információval sajnos nem tudok mit kezdeni. Egyrészt mert nem jó pletyka alap, másrészt mert nem értem, nem érzem amit ők. Ha már itt tartunk, nem is akarok ilyen érzések foglya lenni.
Amikor James rám néz, és arról kérdez ami a bálon történt, hírtelen minden vér kiszalad az arcomból. Az első szavak szinte tőlem függetlenül, akaratom ellenére hagyják el a számat.
- Még hogy én és Mitch Grosiean? – kezdem, aztán gyorsan észbe is kapok, kár lenne még ennél is nagyobb bohócot csinálni magamból. Hmmm! Legalább egyszer figyelnék oda, hogy rólam milyen pletykák keringenek! Első dühöm kontroll nélkül szalad végig az arcomon, ahogyan az őszi metsző szelek borzolják a Roxfort mellett elterülő birtok tavának felszínét. Fogaim összeszorítom, állkapcsom megfeszül. Szám sarka aprót rándul, de még idejében elkapom a fintort, és csak ez a rándulás utal a meg nem történt látványos szájhúzásra. – Te komolyan elhiszel minden pletykát? Ugyan kérlek. Én tudom a legjobban, hogy töredékük sem igaz. – próbálom tenni a nagylányt, de persze hogy nem megy. Rettenetesen kifáradtam a kviddics edzés alatt, átfagytam a hidegben, és túl sok minden történt velem mostanában ahhoz, hogy nyugodt tudjak maradni.

Deirdre Deveraux összeomlása. Más se hiányzik nekem, mint hogy Wolf ezt a pletykát (ráadásul megtörtént esetet) kezdje el terjeszteni. Inkább megállok, már meg sem próbálok vele lépést tartani. Ha megáll, akkor lesz hallgatóságom, ha megy tovább, hát magamban beszélek. Így is épp eleget hallott már tőlem, valószínűleg semmi kedve velem beszélgetni tovább. Azt hiszi nem vettem észre, hogy egyáltalán nem érdeklik a dolgaim? Azt gondolja én is csak olyan vagyok, mint minden Mardekáros. De már ez sem érdekel. Elfáradtam. Belefáradtam az egész életembe. Folyton másoknak akarok megfelelni, mások irányítanak. Ezzel nem is lenne bajom, úgy neveltek, hogy ez ne érdekeljen. Csak az bánt, hogy a saját életem nem én élem.

Elfordulok, és lehajtom a fejem. Nem akarom tudni, hogy James még hallgat-e vagy sem, azt meg még kevésbé, hogy az esetleges sírásomat látja-e. Nem, azt az örömet nem adom meg neki.

- Semmi nem volt Mitch Grosieannal. Tényleg semmi. Nekem fel se tűnt, hogy ő is a bálon volt. Már csak azért sem vehettem észre, mert én nagyon korán elmentem onnan a hálókörletbe. Nem érdekel, elmondhatod akárkinek, már úgyis mindegy, aki ott volt, láthatta: egyedül mentem, partner nélkül. Csak azért töltöttem el a bálon kábé fél órát, hogy ne mondhassák, hogy ott se voltam, és elmondhassam, hogy én is báloztam egy jót. Pedig ez nem így van. – még féken tartom a könnyeket, de már égetik a szemem. A torkom feszül és kapar, remélem Wolf azt hiszi csak hazudok. Pedig nem, ez a színtiszta igazság. Nyelek egy nagyot, muszáj, különben nem lesz semmi hangom.
- Akarod tudni az igazat? Jó nagy rajongótáborod lesz, ha elmondod valakinek, de már úgyis mindegy, pár napon belül mindenképpen erről fog beszélni mindenki. Egy nyomorult hazug alak, név szerint Wallbrick azt mondta, illetve megígérte, hogy eljön velem a bálra, de mást vitt el helyettem és nekem elfelejtett szólni róla. – képtelenség, nem bírom már tartani tovább. Annyi el nem sírt könny, és vég nélküli hüppögés gyűlt már bennem össze. Visszautasítás. Soha nem tudtam mit jelent ez a szó valójában, míg nem találkoztam egy igazán méltó ellenféllel: Ryan Wallbrickkel. Deveraux vagyok, mindent és bármit megkaptam eddig. Akármit. Nevetséges, hogy vannak olyan dolgok is, amiken sem pálca sem pénz nem segít, de még az intrikák sem. Bizony a Mardekáros "hú de vagány vagyok fiúba" belehabarodni oldhatatlan gordiuszi csomót jelent minden lány életében.

Valamennyire összeszedem magam, szerencsére a könnyek szinte nyomtalanul eltűntek. Megfordulok, érdeklődve nézek körül, hogy akadt-e hallgatóságom, vagy szerencsésnek mondhatom magam, és James már messze jár, távol attól, hogy láthassa a nyomoromat.