A Fúriafűz

[Ugyan!]

   Elégedetten nyugtázom, hogy én is meg tudom őt fogni valamivel, sőt mi több, ez ennél még jobb is! Megtalálom azt a pontot, azt a témát, mely hallatán arckifejezése rohamosan megváltozik, s már nem az a helyzet, hogy sakkban tart engem a levegőből kapott pletykáival, nem. Én is tudok sakkot adni, s jó ha ezt nagyon is megtanulja. Aki James Wolfot fenyegeti, nem jár jól.
- Ugyan! – nézek vissza rá hitetlenkedve. – Még, hogy nem igaz! Akkor nem reagáltál volna így már csak arra is, hogy megemlítettem. Ne hazudj nekem… felesleges. – mosolygok fölényesen, s zsebre dugott kézzel lépkedek tovább a hídon.
   Gondolatban visszatérek az erdőbe, s elmerengek kicsit a farkasokon. A falkán. Minden perc nehéz, amit velük töltök, mégis örök élmény marad. Ők sokkal jobbak az embereknél, bármelyik embernél többet érnek. Igaz, csak állatok, s feleannyi értelem nem szorult beléjük, de érzelem annál több. Imádom őket, imádok pusztán az érzelmeimnek élni. A farkastörvények klasszisokkal jobbak, mint ahogyan azt az emberek képzelik.
   Visszakanyarodok a valóságba, a jelen talajára, s hallgatnám, amit a lány mond, a gond azonban az, hogy nem mond semmit. Sőt, már nincs is itt mellettem. Miközben én vígan lépkedtem, Deirdre lemaradt a híd közepén.  Megfordulok, s kíváncsian nézek vissza rá, ám csak azt látom, hogy elfordulva felőlem, lehajtott fejjel áll. Közelebb lépek pár lépéssel, s hallom, hogy beszélni kezd.
   Arcomon rohamosan változnak a kifejezések, ahogy halad előre kis monológjában. Szánalom. Sajnálat. Megbánás. Túl érzékeny talajra léptem ezúttal, olyannyira, hogy erre még én sem számítottam. Régen, egy évvel ezelőtt James Wolf nevetve fogadta volna a magányt, közvetlen közelében, s hahotázva, ha az egy Mardekáros köpenyét szaggatja, ám annak a James Wolfnak vége. Az, amelyik most itt áll, fél évet burkolózott a magányba, s nagyon is jól ismeri, milyen érzés az egyedüllét.
   Mondanom is kéne valamit, de egyszerűen nem találom a szavakat. Mindig is borzalmasan kezeltem, ha egy csaj előttem, s főképp ha miattam borul ki, s kerül a sírás közelébe, így most sem igazán állok a helyzet magaslatán. A híd oldalfalának dőlve nézek rá, s várom türelmesen, hogy befejezze mondanivalóját. Hallgatóságnak jó vagyok, meg aztán legalább valaki normális ember módjára kezel, manapság is ritka az ilyen, az árulóknak ez ritkán jut ki.
- Hát én… sajnálom. – mondom félszegen, azonban teljesen őszintén neki, ami úgy hangozhat, mintha minden férfi helyett kérnék tőle bocsánatot, de leginkább csak amiatt teszem meg, mert ha nem hozom szóba a bálat, ez az egész kiborulás nem esik meg, s a törött mécses sem lenne, hát… törött. – De nem fogom elmondani senkinek, pláne ha már mindenki tudja. – próbálom nyugtatni, de talán nem a legmegfelelőbb szavakra lelek rá. – Öhm… és nem lesz nagyobb rajongótáborom. Talán a Mardekárban még nem hallottak róla, de minden régi barátom elpártolt tőlem, a szemükben csak áruló vagyok, rosszabb nálatok is, szóval ne aggódj... nincs kinek ilyenekről beszélnem. – mesélem neki a sajnálatos információt, s meg is toldom egy mosollyal, hogy legalább a látszatát fenntartsam annak, mennyire nem érdekel a kialakult helyzet.
   Lehet, hogy boldogtalan voltam, de ennek már vége. Csupán azért mondtam el, hogy tudja, nincs egyedül, nem csak neki nem jönnek össze úgy a dolgok, gondolok itt elsősorban az Imbolc bálra, mely szerintem egyikünknek sem úgy alakult, ahogy arra számítottunk.
- De ne búslakodjunk, az élet megy tovább! – lököm el magam, s csapom össze lelkesen kezeim. – Ha nekiállunk minden kis katasztrófán siránkozni, mégis ki gondoskodik a ma boldogságáról? – teszem fel a roppant bölcs, költői kérdést, s mellé lépek, hogy valamiképp indulásra, vagy legalább csak mosolyra ösztönözzem. – A húgom akkor volt ilyen szomorú, mikor megtudta … persze tőlem, hogy nem létezik a Mikulás. – a mondat végét hirtelen harapom el, s kezem szám elé teszem. A rögtönzött színészkedés mindig is ment. – Ugye te nem…? – kérdezem nagy levegőket véve, szaporán emelkedő mellkassal, ijedtséget színlelve.
   Hátha ezzel jobb kedvre deríthetem. Hmm… nem is emlékszem mikor tettem valami jót egy másik emberrel.

James

Csendesen hallgatom, amit James mond. Valahogy az utóbbi időben nagyon kimaradtam mindenből. Áruló? Komoly vád, egyben olyan státus, amit én soha nem szeretnék kiérdemelni. Elmerengek ezen kicsit, mert teljesen lemaradtam arról, hogy a népszerű James Wolf egyszerűen már ne legyen ,,a népszerű". Mindig minden pletykát nyitott szemmel figyeltem, és két füllel hallgattam, hogy a megfelelő helyen a megfelelő időben előhúzhassam. Nem tudom mi történt. Talán a kviddics miatt van az egész. Az edzések, meg minden… lélegezni se nagyon van időm. A pletykák valahogy már nem érdekelnek. Hogy úgy mondjam, már van jobb dolgom is.

Halványan elmosolyodok. Kedves tőle, hogy próbál jobb kedvre deríteni egy ilyen gyenge poénnal. Mikor az öcsém kisebb volt, én is folyton ilyesmikkel próbálkoztam, csak mivel Drake akkoriban még baba volt, én sikerrel is jártam, és az erőlködéseket hangos kacagás koronázta. Úgy hiányzik az öcsém… miért nem kapok róla semmi hírt? Ekkora baj van otthon? Vagy Drake már nincs is a szüleimmel? Elnyomok egy sóhajt, és ismét a képemre erőltetem a gyenge kis mosolyt. Az otthoni gondok ráérnek, most inkább örülök neki, hogy valakivel beszélgethetek.
- Igazad van. Semmi értelme azon szomorkodni aminek már vége van. – elindulok szép lassan a hídon, arrafelé, amerről az előbb James visszajött, hogy meghallgassa a siránkozásomat. – És… komolyan nincs? Mármint Mikulás? – kuncogok halkan, és végre kezd visszatérni a jókedvem. Koszos vagyok, és sáros, valahogy mégis most jól érzem magam. Régen ez nem így lett volna. Megállok egy pillanatra, becsukom a szemem, és csak a szélre koncentrálok, ami egyszerre metsző és simogató, jeges és mégis lágy. Újra a fiúra nézek, már mosolyogva. Nem csak a szám mosolyog, hanem már a szemem is. Csillognak a boldogságtól, ami nálam igen ritka jelenség. Rettenetesen hullámzó a kedvem, egyik pillanatban sírok, a másikban meg már szinte nevetek. Képtelenség kiigazodni rajtam, néha már nekem sem megy.

- Nincs valami ötleted, hogy hogyan ne sározzam össze magam folyton az edzések alatt? Nem tudom, hogy mások hogy csinálják, de én folyton összemaszatolom magam. Képtelenség, hogy ez a kosz mennyiség normális legyen. – kuncogok – Bár azt hiszem, hogy rossz embertől kérek tanácsot, ha a ruháim megóvásáról van szó. Nem fázol így? – utalok vissza a fiú szakadt ruháira, de eszem ágában sincs már faggatni arról, hogy mitől kerültek ezek a ruhadarabok ilyen gyalázatos állapotba.

Szerencsétlen srác, most biztosan azt hiszi, hogy skizofrén vagyok. Pedig egyáltalán nem, egyszerűen ilyen vagyok, tipikusan olyan személyiség, akire gondolkodás nélkül mindenki rávágja, hogy ,,hangulatember". Képes vagyok a nyert ügyből vesztettet, a vesztettből pedig diadalt varázsolni. Azért a jókedvem morzsákban azért megmaradt, bár kicsit megkopott. Letty mindig mondja, hogy nem könnyű velem az élet, és hogy utálja mikor ilyen vagyok. James nem tudom, hogy van vele, de gondolom nem kifejezetten boldog tőlem.

- Nem kéne elmondanom, de azt hiszem egyre jobb a csapatunk. – kacsintok rá, és végigfuttatom a tekintetem a tájon – Úgy érzem, hogy már engem is egészen elfogadtak, már kezdenek velem összedolgozni. Eltekintve persze attól a múltkori kis… - zavarba jövök, és idegességemben elnevetem magam kicsit – hát tudod. Mikor megsérültem edzésen. – ez enyhén szólva csúsztatás volt. Megsérültem. Aha, vagy két hetet húztam le a gyengélkedőn, és minden végtagomat szilánkosra törtem. Nem volt vicces, bár sokan úgy gondolják, hogy mégis. Komoly szemekkel fürkészem James arcát, és remélem nevetésnek vagy vigyornak a nyomát sem találom rajta. Hiszen ő is kviddicsezik, tudja milyen egy sérülés.

- Hát, így jobban belegondolva talán mégsem fogadtak be. – vonom meg apró sóhaj kíséretében a vállam – Nehéz így, hogy nem csak a meccsek alatt kell megállnom a helyem, hanem még edzéseken is meg úgy általában egyfolytában meg kell felelnem szinte mindenkinek. Amíg nem voltam a csapat tagja, senkinek nem voltak elvárásai velem szemben, most meg hirtelen mindenki a maximumot várja tőlem. De hát nem lehet mindig mindent tökéletesen csinálni! A barátaim is lassan elpártolnak tőlem, mert hogy sokat edzek és nincs rájuk időm, de nem tudok mit csinálni. Te ezt a dolgot hogy oldottad meg? Vagy nem voltak ilyen gondjaid? – nézek a fiúra komolyan, mégis halványan mosolyogva – Mesélj, te mindig népszerű voltál?

[Nemtudom.]

- Nemtudom. – nevetek őszintén, poénnak szánt kérdésén. – Tudod engem ezzel etettek az utóbbi pár évben. Eleinte én mondogattam a húgomnak, de manapság ő jobban rákapott. –mesélem mosolyogva. – Állítólag viszont tényleg nincs, de kétlem, hogy ezt bárki is bizonyította volna valaha. De tudod… amíg idén be tudott jutni a Roxfortba, hogy ajándékokat osszon, addig nincs veszve a remény.  Lehet hogy a végén ő fogja leigázni hőn szeretett Nagyurunk. – zárom le gúnyosan a témát.
   Nem, nem lakok barlangban, és igen, ismerem a pletykákat Harry világmegváltó szerepéről, de… azt hiszem már túl régóta várok a megváltásra. Túl régóta ahhoz, hogy még mindig higgyek Harry Potterben. Halk sóhajt eresztek, majd kezeim zsebre dugom, s egy szokványos mosolyfélét öltök fel, úgy sétálok a lány mellett. Mikor ismét beszélni kezd, önkétlen elkacagom magam. Hát igen, igaza van. Manapság valóban nem vagyok valami nagy divatikon itt a Roxfortban, de nincs mit tenni. Ha az ember farkasok közé szokik, viselje is el a velejárókat. Ez nyilván nem lehet magyarázat. Nem, neki semmi esetre sem.
   De akkor mégis mit mondjak? Hogy megszoktam? Nem, azt nem mondhatom. Hm…
- Tudod. – megvonom a vállam. – Én imádom, hogy minden edzés után csupa mocsok vagyok, és még arra is alig marad erőm, hogy a tusolóig elmásszak. Normális emberek nem szeretik, de ilyenkor mindig azt érzem, hogy csináltam is valamit. Ha nyakig sár vagyok, és minimum két végtagom kék-zöld foltos, akkor kviddicseztem. Minden mást meg inkább meghagyok a Köpköveseknek. – kacsintok rá. – A viccet félretéve… valóban nem a legjobb embert kérdezed, mert én sosem tettem semmit. Inkább kérdezz meg pár lányt, ők szoktak mindig nyavalyogni emiatt. – meg persze Cassius, de őt mégsem említhetem egy lapon holmi nőkkel. A végén megsértődne, és megint nem szólna hozzám két óráig. Annál tovább még sosem bírta.
   Menet közben tekintetem elkalandozik, a híd oldalfalába vájt ablakszerű nyílásokon át a tájat kémlelem, s eszembe jut, hogy már csak pár hónapot lehetek itt, ez pedig szomorúsággal tölt el. Persze, a suli után végre mehetek kviddicsezni, de én még nem érzem elég érettnek magam ahhoz, hogy kikerüljek innen. Ez a hely az otthonom, borzasztóan nehéz lesz elszakadni.
   Miközben Deirdre beszél, lehajtott fejjel sétálok mellette, egyre csak a jövőn merengve, mint a hátra maradt hónapok egyik legnehezebb témáját tekintve. Nem fogom megosztani vele aggályaimat, ahhoz a viszonyunk… hogy is mondjam. Túlságosan is újdonsült.
- Nos, ezt valóban nem kellett volna elárulnod. – nézek fel rá somolyogva, majd kicsit komolyabbra veszem a szót. – Ez az első éved, türelem, és idővel majd hozzászoksz. Igen, tudom, hogy elég rosszul hangzik, de én harmadik éve játszom, eleinte őrző voltam. Nem tudom megszámolni, hány hetet töltöttem a gyengélkedőn. – nem is merném, mert tartanék a végeredménytől. – Ez egy ilyen sport, ennek is megvannak a gyönyörei, éppen úgy, mint a hátrányai. Tudom, ez rohadt bölcsen hangzik, meg sablonosan is, de ez van. Inkább örülj, hogy ilyen naprakészek a gyengélkedőn. Ha Madame Pomfrey csak fele ilyen jó lenne, már három ujjam hiányozna, és sanszos, hogy csak tolókocsiban gurulhatnék végig ezen a hídon. Persze ilyet neki sosem mondanék. – kacsintok a lányra ismét. Nagyra becsülöm a nőt, de ez nem jelenti azt, hogy szeretem is. Egyetlen hely van, amit gyűlölök ebben az iskolában, az pedig a gyengélkedő. Mindennel és mindenkivel együtt.
   Kicsit váratlanul ér a következő kérdése. Úgy érzem ismét kezdünk mélyebbre ásni, olyan témák felé közelíteni, amik komolyabb múltra és bizalomra visszatekintő kapcsolatot követelnek, de üsse ütő, legyen. Hátha lesz egy jó napja a csajnak, ha meghallgathatja a James Wolf mesét.
- Öööö…- habozok, már rögtön az elején. Hirtelen akartam rávágni, hogy nem, de csak aztán ébredtem rá, hogy egészen eddig a tanévig sosem voltam kirekesztett, vagy gyűlölt. Valamit mindig csináltam, amiért kedveltek az emberek. Jó, voltak és vannak is haragosaim, de azok mégis kinek nincsenek? – Igen. Ha most így belegondolok, mindig is szerettem a középpontban lenni, magam köré gyűjteni az embereket, akiket kedvelek, vagy akik kedvelnek. Nem igazán számított, csak az, hogy sok barátom legyen, hogy jól érezzem magam velük, hogy szórakoztassam őket, ha van rá lehetőség. Sosem akartam konkrétan megfelelni a többieknek, mert sosem éreztem úgy, hogy ne lennék megfelelő, egészen idáig. – mosolygok rá. Nem áll szándékomban a szomorú részletekről mesélni, így inkább folytatom egy kis visszatekintéssel. - A srácokkal mindig csináltunk valami baromságot, aztán meg ott volt a zenekarunk, ráadásul akkoriban kerültem be a kviddicscsapatba, ami szintén segített a dolgokon. Úgyhogy… - most valami bölcset kéne tanácsolnom. - … azt hiszem a legjobb az, ha magadat adod. Engem úgy szerettek meg. Régen még túl fiatal voltam ahhoz, hogy azon merengjek, milyennek is kéne lennem, aztán meg nem láttam értelmét mást mutatni, mert jól éreztem magam a bőrömben, az életem olyan volt, amilyet mindig is szerettem volna. – nosztalgikus mosoly villan arcomon. Na igen, milyen szép is volt, mikor még gondtalanul sétálhattunk a folyosón. – Egyébként nem értelek. Mégis mit csinálsz velük, hogy nem akarnak elfogadni? Én egy teljesen szimpatikus, kedves lányt látok. – aki néha kicsit túlságosan is kíváncsi, és néha átlép bizonyos határokat, de fő a biztatás, nem igaz?

[- Hát… nem tudom mennyire ismersz]

James

Legyek olyan, amilyen belül vagyok? Hát, ez aztán nagy bölcsesség, így egy pillanatra keserűen el is húzom a szám úgy, hogy még az orrom is kissé mozdul vele.
Ha te azt tudnád…!
Hiszen engem kislány korom óta arra neveltek, hogy még véletlenül se mutassam meg azt, aki belül lakik. Igen, Royal mellett alaposan megtanultam, hogy mi is az a hűség, tehát nem vagyok köpönyegforgató – sok más ismerősömmel ellentétben. Az azonban, hogy az igazat mondjam el bárkinek is, főleg magamról, nos az már igencsak nehezemre esik. Ki nem állhatom, amikor valaki azon nyavalyog nekem, hogy már azt sem hiszi el nekem, amit kérdezek. Ha ennyire nem bíznak meg bennem, akkor nem kell velem beszélgetni.

Hogyan is magyarázhatnám el a fiúnak, hogy az aki bennem lakik, soha nem lesz boldog az én bőrömben. Valahogy soha nem sikerül megfelelnem senkinek sem. Se apámnak, hiszen nem születtem fiúnak, se a tanáraimnak, mivel nem vagyok az a kimondott minta tanuló, se Morrisonnak, aki szép lassan a maga képére igyekszik formálni. Alapvető jellembéli különbségeink vannak barátnőmmel, így ő nem értheti, hogy mikor mit és miért teszek vagy épp nem teszek. Oh, és ki ne felejtsem a nem-sikerül-megfelelni-listáról Wallbricket sem, merthát ugye valami hiba ott is van a gépezetben. Hogy Merlin csapzott macskája rúgná meg!

Gondolataim minduntalan Ryan felé kalandoznak, még sincs bűntudatom  emiatt, mivel látom James arcán is, hogy olykor elkalandozik. Halványan, rövid időre elmosolyodok, mielőtt válaszolnék neki.
- Hát… nem tudom mennyire ismersz – nyilván csak a hírem hallhatta, ami nem éppen makulátlan - , de legutóbbi emlékeim szerint nincs semmi bajom azzal, ha középpontba keveredek. Sőt, néha kimondottan élvezem. –kacsintok felé egy aprót. Igen, néha jól esik, ha mindenki rám, csakis rám figyel a környezetemben. Nem számít, hogy ismerem-e őket vagy sem, lényeg, hogy minél több diák álljon körbe, miközben épp a legújabb pletykát osztom meg velük, természetesen merő jószándékból. Elvégre mindenkinek joga van tudni, hogy mi zajlik körülötte, és az ismerősei mit csinálnak, vagy épp nem csinálnak. Tekinthetjük ezt tehát jócselekedetnek (blahh, micsoda undorító szó), vagy akár személyes missziónak is. ,,Életcélom a tájékoztatás".

- Régen, sőt nem is olyan régen – torpanok meg kissé, és tekintetem végigfuttatom a tájon, mely éppen kezd éledezni. – Még én magam voltam a barátaim körében a középpont. Most meg csak örülhetek, ha a régi népszerűségemből morzsákat viszontlátok. Nem érzem már jól magam itt, életemben először éreztem meg a magányt. – hirtelen az ajkamba harapok, túl sokat mondtam el Jamesnek ahhoz képest, hogy alig néhány perce beszélgetek vele. Valójában most először  állunk szóba egymással, elég ostobaság így kiadni magam neki. Régen még elsétáltam volna a fiú mellett, megjegyzésre sem méltatva a puszta létét is.
Csakhogy mióta Ryan Wallbrick uralja minden gondolatom, ami éppen nem a kviddics körül bóklászik, valahogy kevésbé érdekel a környezetem, hogy kit mikor és hogyan bánthatnék meg minél jobban. Már nem rúgok bele mindenkibe, aki csak szembe jön velem. Elgondolkodva billentem oldalra a fejem, és ledörzsölök a tenyeremről egy félig megszáradt sárdarabkát.
- Nem tudom, hogy mit csinálok amiért hirtelen mindenki elkezdett utálni. Hiszen éppen most, ezekben az időkben kellene a fénykoromat érjem, ha érted mire célzok. – hogyne értené. A jelenlegi helyzet, a körülöttünk lévő felbolydult világ éppen az én fajtámnak, az aranyvérűeknek kedvez, akárhogy is nézzük.  Apám befolyása és vagyona hatalmasabb mint valaha, a Halálfalók ,,népszerűsége" töretlen,  bekerültem a kviddics csapatba is végre. Mindenem megvan, vagyis meg kellene hogy legyen, mégis valami furcsa okból kifolyólag szüntelenül gyötör a kétség és a bizonytalanság. Jó kislányhoz méltó módon sosem álltam össze csak úgy, mindenféle nevenincs alakokkal. Barátaimat is gondosan megválogattam, mégis most mintha fordult volna a világ.

Ahogy a szél fordul, egyik pillanatról a másikra egy ilyen nyálkás szutykos késő téli napon.
- Nem csináltam semmit. – ismétlem meg előbbi mondatom, kicsit másképp. – Csak azt hiszem eléggé paradox módon elkezdtem látni azt, hogy mit tettem eddig, és hogy talán akik eddig a barátaim voltak, nem is magam miatt voltak mellettem. – rövid sóhaj hagyja el az ajkaim. – Túl sokat rágódok olyasmiken, amin nem tudok változtatni. Hogy ki aranyvérű, félvér vagy sárvérű, azon nem tudok változtatni és ez bosszant. Ezért talán kicsit morcosabb vagy melankolikusabb vagyok a kelleténél. – összehúzom magamon a talárt és őszintén nézek fel a fiúra, keresem a tekintetét.
- Ótvar egy érzés, amikor rájössz, hogy rossz ember vagy, aztán meg arra is, hogy tulajdonképpen még úgy is jobb volt, mint amikor megpróbálsz jó lenni. Az egész családom ellen való lenne, ha mással is törődnék magamon kívül. – kuncogok fel a végén játékosan, hogy elvegyem a mondókám élét és súlyát.