Barlang a fák gyűrűjében

A Roxfort iskola birtokának határát súroló egy, sok ember számára észrevehetetlen barlang bújik meg a fák között. A vérbeli csavargók itt tanyáznak vagy beszélgetnek egymással, de olykor néhány turbékoló pár is megfordul errefelé. A leveleket leszámítva, amelyek a fáról hullanak le a mélybe és takarják el jelentős részét a "kuckónak" szemét is megtalálható minden mennyiségben, az erre tévedők nem kímélik a környezetet. Két elfuserált szék is itt foglal helyet, amelyek már alig állnak meg a lábukon, de mégis képesek elbírni bárki súlyát. Egyelőre.

Gabriella

Régóta nem jártam erre felé, amerre-e késői órán vettem az irányt. Már erősen kezdett sötétedni, s a lemenő nap narancssárgára festette az ég alját: hideg van -jegyzem meg magamban, miután kiléptem a nagy tölgyfaajtón. Kis szél fújdogál, de sebaj, az a legkevesebb, s nem fog visszariasztani.
Elegem volt már szinte mindenkiből, a tanárokból, a gondnokból, hóbórcból... meg már néhány kisebb háztársamból is: ezért indultam el kifelé. Újabban elég sokat mászkálok egyedül, szinte alig van olyan pillanat, amikor valakivel együtt lennék... nem tudom, én változtam, vagy a többiek? Bár tény, hogy inkább én kerülöm a társaságot, s kezdek egyre inkább visszazuhanni, kezdek olyan lenni, mint még kisebb koromban, mivel nem voltam valami barátkozós típus. Egyedül járkáltam mindenfelé - akárcsak most, nem beszéltem senkivel - akárcsak most, és kerestem a magányt -akárcsak most. Furcsa -gondolkodom el ezen, milyen érdekes, amit nagy nehezen felépítettem jó néhány év alatt, az most teljesen a semmibe veszett: -hülye iskolavezetés! -kiáltanám- ez is az ő hibájuk! -de ehelyett inkább csak végigfut a gondolat az agyamon, s jó nagyot rúgok egy fűcsomóba, miközben egyenesen az erdő felé tartok.
Most -kivételesen- céltudatosan megyek, habár ez nem szokásom, főleg egy ideje nem... De azért most megteszem, és egyenesen megyek az erdő, a birtok széle felé. Kezemben a pálcám, de hogy minek? -magam sem tudom, újabban olyan szétszórt vagyok, hogy nem is értem, hogy jutottam el eddig minden órára anélkül, hogy hosszú perceket késtem volna - egyébként - rég volt szokásomhoz méltóan.
Már csak pár lépés, és: az erdő, végre, az erdő! Egyedül vagyok! -gondolom, és kicsit még mélyebbre megyek, hogy aztán a fák között folytassam az utam tovább, ahol már senki sem láthat, sem az iskolából, sem máshonnan.
Valójában azt se tudom, hány óráig lehet kimenni, nem mintha ez érdekelt is volna valamikor, épp eleget mászkáltam már kint sötétedés után.
Most kivételesen teljes csend honol az erdőben, leszámítva a talpam alatt megreccsenő ágakat, miközben egyre csak megyek, és megyek. Már nem lehetek túl messze - gondlom - mivel már nagyon ismerős ez a hely, sokat szoktam -és volt idő- hogy szoktunk itt lenni, főleg vizsgákkor, mikor már tényleg eleged van mindenből.
Habár most vizsga miatt nem is lehetett elegem mindenből, de ettől függetlenül ez is egy ilyen nap volt, ami kezdődött onnan, hogy reggel Frics rám szólt, hogy ne vizezzem össze a folyosót, miközben a kezemről ráztam le a vizet kézmosás után, mivel nem volt időm megtörölni azt, az a hülye gondnok, meg pont akkor jött azon a folyosón?! Aztán folytatódott azzal, hogy átváltoztatástanon, egyszerűen képtelen voltam figyelni, mivel olyan álmos voltam, a múlt éjjeli hosszú olvasás után, hogy majdnem elaludtam. Aztán meg Hóborc jött szívatni, amikor éppen mentem volna felfelé a nagyteremből...
Elegem volt, tehát kijöttem ide, oda, ahol -elgondolásom szerint- nem fog zavarni senki, és úgy gondoltam, itt fogok éjszakázni.
Rohamosan sötétedett, pedig ahogy az előbb jöttem kifelé az iskolából, még egész világos volt, hiába, ősz van már, s ez látszik abból is, hogy eléggé meg vannak már kopaszodva körülöttem a fák.
Megtorpanok egy pillanatra, mivel nem egészen vagyok benne biztos, hogy jó helyen járok-e ebben a szürkületben, ahol már tényleg csak a fák körvonalai látszódnak. Fényt nem merek csinálni, hátha mégis meglát valaki, bár ezt eléggé kétlem, miután elég mélyen vagyok már az erdőben...
Éppen ez az - suhan át egy gondolat az agyamon - a hely, amit keresek, az, nem volt bent ennyire, amennyire én most bent vagyok. Körülnézek: tényleg alig lehet látni valamit, s gondolkodás nélkül mondom ki a varázsigét: -Lumos! -s egy pillanat múlva már fényár borítja előttem a fákat.  

Antonio
Williems


Hihetetlen, egyesek milyen őrültségekre képesek olykor egy-egy jobb jegy érdekében, vagy valami egészen más érdekében. Azonban nincs mit csodálkozni akkor, ha mindez az őrültség azért van, hogy az illető tovább haladhasson álmai megvalósítása érdekében. Svea Rydberg nem tartozik az őrült diákok közé, sem a vakmerőek közé, akik ostoba módon, jelentéktelen kis akciókkal idegesítik a halálfaló tanárokat. Ugyan mi értelme van ellenkezni? Semmit nem érnek el ezekkel, hacsak nem annyit, hogy délutáni programként cruciózandó alkalmatosságnak állnak a már említettek számára. Ő sosem venne részt ilyesmiben, és nem azért, mert fél vagy nem tenné meg, de ha kiderülne, hogy köze van az ilyen esetekhez, családja bizonyosan bajba kerülne, pedig ők sok mindent eltűrtek már lányuk biztonsága érdekében.
Ez most azonban a másik eset. Egy álom megvalósulása. Eleinte azt gondolta a szőkeség, buta dolog volt kiadnia terveit, de abban a Zane Worthington gyerekben saját maga nagy meglepetésére is, jó és hasznos társra talált. Csak egy iskolai feladatnak indult az egész, de még mindig dolgoznak rajta, nem is eredménytelenül. Ez most az ok, amiért nekivág a hatalmas roxforti birtoknak, hogy valahol a legtávolabbi zugában, de mégsem a sűrű erdőben találjon néhány szálnyi boszorkányfüvet. Olvasta régebben a Roxfort történetében, milyen gyógynövényeket lehet itt az iskola birtokának egyes részein begyűjteni. Ha van hozzá megfelelő szakértelem, tekintve rengeteg hasonló ám hatásban eltérő növény van. Szerencsére, bár ez talán nem is szerencse kérdése, de ez a hollóhátas szőkeség nagy magabiztossággal azonosítja be őket, tudása talán az iskola diákjainak nagy részéét meghaladja.

Itt van hát, sietős léptekkel vág át a tisztáson, a dimbes-dombos tájon, odébb a temető árnyas völgye is látható már. Jó fél órája gyalogolhat már, szinte egészen kimelegedett a sétálásban. Jó szokásához híven sötét lila kordszoknyát, fekete cipőt és vastagharisnyát visel, lila, szarvasmintás svéd stílusú vastag kötött pulóverrel és sállal. Itt a semmi közepén fokokkal hűvösebb van, mint a kastély közelében. Lélegzete olykor látszik a levegőben néhány pillanatig, s bár neki magának van egy kis melege, orrának hegyét megcsípte a hideg. Tekintetét többször körbehordozza, pálcáját már csak a nem túl kellemes emlékek miatt is előveszi, ahogyan közeledik a kiszemelt hely felé. Hamarosan feltűnnek a fák, amelyek láttán szíve gyorsabb ütemre ver, pedig az erdő még hátrébb van. Ez egy másik, kevésbé zord arcú terület, járt már itt is korábban egy-egy pásztorórára elbújt ő is itt. Rég volt, talán igaz sem volt, nem is nosztalgiázik most ezen, céltudatosan indul el a kitaposott, most levelek által borított kis ösvényen, pálcáját egyre nyugtalanabbul markolászva. Most átkozza csak a pillanatot, amiért nem Zane ötletét támogatta és engedte, hogy a srác megrendelje a hozzávalót. De ez frissebb, ez jobb vélekedett akkor, ám mikor segítséget kért, nem kapott. Érthető, hiszen ő erősködött annyira. Most pedig félelmeivel dacolva, erdős részen jár, sárkányok azért talán nincsenek erre.
Időről-időre lassít egy-egy fa tövében leguggol, megvizsgálja a felfelé ágaskodó, még mindig zöldellő növényzetet. Míg nézegeti őket, ajkát harapdálja, vagy csücsörít velük, s grimaszol, amikor arra jut, nem ez az, amit keres. Figyelemre sem méltatja a barlangot, sem pedig a környéket... egyelőre.

[S]

Svea

"Questa è la mia storia, questo è il sacrificio che mio padre ha fatto, questo è stato il suo regalo per me."

Éppen valami olasz hülye dalt játszva sétálok, megszokott helyem, a kis barlang felé tartva. Lassan haladok, hiszen tartanom kell a gitárt is, meg azt se szeretem, ha a fejem találkozik egy fával, szóval résen kell lennem.

Ahogy kezem a C-ről a G akkordra formálódik át, meg is botlok egy kiálló gyökérben, és csak nagy nehezen tudom megmenteni drága hangszeremet a pusztulástól. Szegény így is hamis, nem bírja ezt a szörnyű, brit időjárást, én meg csak szabadtéren szeretek játszani.
Viszont a lényeget nem említettem, a nagy tántorgásban ráesek egy hollóhátas szőkeségre (hogy az esés irányítása mennyire volt direkt, azt most hagyjuk), aki éppen keresgél valamit egy fa tövében. Ugyan, mennyi esélye volt ennek?
- Olla, Mamma mia! – kiáltom szép színpadiassággal – Perdono, elnézést kérek, hölgyem.
Azonnal felpattanok, leporolom magamat, majd kezemet nyújtom, hogy mint udvarias férfiú, kisegítsem bajba jutott embertársamat abból a helyzetből, melybe én taszítottam bele.
- Remélem jól vagy, és nem esett bajod – vigyorgok rá szemérmesen – Esetleg kárpótolhatlak valamivel? Adjak puszit a sebesülésedre?
Uugye milyen  jófej vagyok? Még így ismeretlenben is hajlandó vagyok ajkamat egy földtől piszkos sebre emelni, csak hogy egy lánynak elmúljon a fájdalma. Hisz a csók a legjobb gyógyír minden bibire, hidd el nekem, én tudom.
- Amúgy miért hajoltál le a fa tövébe, netán kerestél valamit? Segíthetek? Uno minuto… so.
Megigazítom a gitárom pántját, majd inkább le is veszem, és lefektetem egy fa tövébe teljes óvatossággal. Rájövök, hogy még be sem mutatkoztam, szóval pótlom ezt gyorsan.
- Mi chiamo Antonio, scusi, találkoztunk mi már?
Megvárom, amíg ő nyújt kezet, hisz így diktálja az illem. Büszke vagyok magamra, hogy ilyen jófiú vagyok.

Antonio
Williems


A szőkeség kitartóan vizsgálja a növényeket, mert tudja, valahol itt kell lennie annak a boszorkányfűnek, s ha a fene fenét eszik is, akkor is megmutatja annak a nagyképű mardekárosnak. Szinte nap mint nap megteszi ezt, mégsem sikerült még odaküzdenie magát, ahol szeretne lenni. Kevés dolog érdekli, ami az emberekkel kapcsolatos, talán ezért lelt kevés barátra a kastély falai között, s csak egyetlen igazira, azokon kívül. De minek is az embernek sok barát? Egy kell, aki jóban rosszban barát... Allegra épp ilyen számára, s mint olyan valamiféle vezető is számára. De nem akar Zane barátja lenni, az kellene még, annál a srácnál nincs rendben valami... és mégis, valamit el akar érni nála. Tiszteletet. Talán nevetséges dolog, de karizmatikus és szeret irányítani, és kényelmetlenül érzi magát, hogy ezt a srác nem akarja engedni. Dühíti. Ez pontosabb. Ha másért nem, hát azért mindenképpen megkeresi azt átkozott fűcsomót, hogy legalább a srác orra alá dörgölje.. bár talán 13 sarlót még ő is kiadna egy csokorért. De esetükben kimondottan friss vágás kell.
A második sikertelen próbálkozást követően felemelkedik, s körbehordozza tekintetét, hátha így felfedezi azt a zöld, jellegtelen, könnyen összetéveszthető növényt. És ekkor egyszerre több dolog is történik. Valahonnan a közelből gitárjáték, vele együtt pedig latinos hangvételű dal, hamarosan pedig az olasz szavak is megütik fülét. Szeme eközben pedig megleli a keresett füvet, néhány lépésre egy fa mellett. Ő is megbotlik egy gyökérben, ahogyan a kiszemelt hely felé indul, de nem esik el, nem történik semmi, így zavartalan folytatja útját, míg érzékei azt sugallják a zene és forrása közelednek. Egy aprót fintorog, de nem bújik el, inkább a dolgára koncentrál, ha már ezért jött ide, akkor begyűjti a bájital hozzávalót. A hangok azonban egyre közelebbről hangzanak fel, s ő olykor körbetekint, meg is látja a közeledőt, de többre nem méltatja. Szemrevételezi a fűcsomót, s keze már épp a szárakra fog, másikja pedig a metszőollót próbálja meg kitapogatni a tarisznyájában. Éppen ez is megtörténik, amikor feltűnik neki, már zene nincs, csak a gallyak ropogása, ezek is egyre közelebbről. Mire épp hátrafordulna, hogy megnézze, ki jön felé, súlyos test csapódását érzi, a következő pillanatban pedig fájdalmas nyögést hallatva terül el a földön, míg támadója kvázi végiggurul rajta.
Nem érti a helyzetet, ezért felszívja magát, s ő is azonnal felpattan, ügyet sem vetve a karnyújtásra, de még az elnézést kérésre sem. Pálcája már ott van a kezében, s egyenesen a srác arcára szegezi.
- Neked teljesen elment az eszed? - förmed rá villámló kékjeivel. Rikító szemei, ha még ilyen hátszéllel is rendelkeznek, megteszik a magukét. Nem egy ijesztő alkat, de azt meg lehet mondani ránézésre, egyáltalán nem került rózsás hangulatba.
A kérdésre sem válaszol azonnal, ekkor esik le neki, hogy ő mit is akart csinálni és az is, hogy a hirtelen esés miatt teljes erejéből rámarkolt a kezébe fogott boszorkányfű csokorra, amely most roncsolódva ott csüng a kezében, viharvert, használhatatlan. Ezt látván még inkább fokozódik indulata, ráfog pálcájára és még feszesebben szegezi a srácra.
- Boszorkányfüvet próbáltam begyűjteni, de neked hála folytathatom a munkát, mert ez itt - odaemeli a srác orra elé a fűcsomót, amely leginkább egy maréknyi kerti gyep megtépázott darabjaira emlékeztet - használhatatlan!!! - prüszköli a szót, majd egy színpadias mozdulattal eldobja őket. Más esetben eltenné őket és kiszárítaná, jó szolgálatot tehetne még később, de így látványosabb a dolog. Szemöldökét felvonja, megrökönyödve fúrja zaklatott szemeit a másikéba. Nem tudja felfogni, hogyan lehet ilyen kedélyes, amikor tönkretette a munkáját. Mellékes, hogy nincs itt régóta, nyomasztja a hely, s már szabadult volna.
- Nos, mondd meg nekem, Antonio, miért ne átkozzalak meg? - talán egy szellemes visszavágással meg lehet még menteni a helyzetet, de jelen helyzetben nagyon az a szándéka, ha mást nem, hát szépen gúzsba köti a gyereket és itt hagyja... egyszer csak jár erre valaki, aki megszünteti az átkot... vagy nem.

[S]

Svea

"Non è il mondan romore altro ch'un fiato
di vento, ch'or vien quinci e or vien quindi,
e muta nome perché muta lato."

Ahogy ő egyre mérgesebb, fordított arányban vele csökken az én bátorságom. Még ugyan befejezem a szövegeimet, de úgy látszik, ő nem igazán a jófejek közé sorolható, akiket bírok. Pont ezért akarom megalázni. Mindegy, hogy hogy, járjak vele, majd szemét módon dobjam el magamtól? Feküdjek le vele, lopjam el a bugyiját, majd tegyem közszemlére, hogy mekkora ringyó? Hú, mikor lettem én ilyen gonosz? Bár végül is, ez nem olyan nagy szemétség, csupán megleckéztetés, hogy jó útra térjen. Csupa apai jó szándék, nem?

Sajnos egyelőre még nem az a legnagyobb probléma számomra, hogy a végtelen büntetési lehetőségek közül válasszak, hanem a felém meredő pálca. Kicsit meg is szeppenek, több csajra estem már rá, de még senki nem reagált így. Finomítanom kell a technikámon…
- Elnézést kértem, hölgyem, nyílván nem direkt csináltam – vakarom meg fejem búbját, gondolkozva, hogy másszak ki ebből a kutyaszorítóból.
Kérdésem nem ért célba, így jártam. Hátrálok egy fél lépést, a még jobban rám szegeződő pálca elől, s az eldobott növény láttán alig bírok megszólalni.
- Öö, figyelj… - lehet túl halkan mondtam, nem is hallotta az idegességtől, mivel szavamba vág. Pechére szavaira összeáll fejemben a megoldás.
- Nos, első ok hogy ne átkozz meg: aranyvérű vagyok, ráadásul a szeretőm az egyik halálfaló hölgy – nevetek finoman. Ki mondta, hogy hazudni nem szabad… vagyis hát sokan mondták, de a cél szentesíti az eszközt. Némely esetben, persze. És most honnan tudná, hogy ajkam hamisat szólt? ÚÚ, ugye milyen költői vagyok?
- Második ok: Nem is akarsz te megátkozni engem. Azért vagy rám dühös, mert vonzódsz hozzám, és nem érted, hogy miért. Hidd el, normális női reakció – itt közelebb lépek a szőkeséghez, még be is feszítek neki egy pillanatra, pólómat felemelve (nehogy már értelmetlen legyen az a sok edzés).
- Harmadik ok: Nincs nálad pálca – itt elvigyorodok, és az edzett reflexekkel fordítom el az égre a pálcát, és próbálom meg kitépni azt a kezéből. Ha sikerrel járok, elrejtve előle hátam mögé húzom, és hátrálok pár lépést a gitáromhoz, sőt, még egy szellemes megjegyzést is megengedek magamnak.
- Az invitót próbáltad már? Tudtommal nem ül a roxforti növényeken ellenbűbáj.

[- Ugye tudod, hogy ez engem egyáltalán nem érdekel? -]

Antonio
Williems


Egyáltalán nem indított jól, akár szándékos, akár nem, akkor sem. Ugyan ki ábrándozna arról, hogy letarolják, s eztán ki tudna az egészhez jó képet vágni, andalogni, úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és mondjuk odaomlani a srác karjaiba. Elnézve mondjuk, biztosan lenne olyan ostoba liba a kastélyban, aki ennyitől is szétfolyna, de ez a szőke példány bizony nem olyan. Most pedig, ha akarna sem tudna elvonatkoztatni néhány fájdalmas ténytől. Elsősorban, hogy sajog a bordája és a térde, hogy maszatos lett az arca és összeborzolódott a haja. Talán még néhány pici ág, vagy száraz falevél is befurakodott tincsei közé. Ez most egyáltalán nem fontos, nem érdekli zilált külseje, akkor is kitart határozott fellépése mellett, és akár tetszik, akár nem, zaklatott és ellenséges. Vele nem könnyű, nem könnyű rá hatni.
Az előre szegett pálca egy pillanatra sem inog meg, ahogyan a szőkeség sem enyhül a másodszori bocsánatkéréstől sem. Szemöldökét mindenesetre felvonja, kedvére való a hölgyemezés, és sok mindent el is árul. Első körben azt, hogy ez a srác még csak hírből sem lehet aranyvérű, de ez őt egyáltalán nem érdekli addig, míg nem hivatkozik erre külön. Élvezi a helyzetet, ennek ugyan külső jelét nem mutatja, így legalább fenn tudja tartani a távolságot. Legalábbis eleinte sikerült, de Antonio úgy tűnik sikeresen összeszedi magát, s valami megmagyarázhatatlan okból mégis offenzívát indít.
- Ugye tudod, hogy ez engem egyáltalán nem érdekel? - kérdez vissza az aranyvérűs megjegyzésre. Ugyan kit érdekel az ilyesmi? Akárkit megátkoz, aki bántja, függetlenül a vérbesorolásától, a halálfalós említésre pedig nem tud mást tenni felkacag. Nem olyan száraz, hisztérikus, örömtelen kacagással, csak olyan lányosan, mint aki ezt tényleg viccnek fogja fel, és így is van. És megint nincs kifogva rajta - Nos, ez esetben a halálfaló barátnődet biztosan érdekelni fogja, milyen kis kedvesen ajánlottad fel, hogy megpuszilgatod a sérüléseimet. Talán még meg is jutalmaz majd érte - vigyorodik el fölényesen, pedig simán meglehet, hogy a srác igazat mond, de ez őt akkor sem érdekli. Ahogyan akkor sem esik hasra, és nem is készül magát hanyatt sem vágni, amikor a hatodéves befeszíti az izmait, ám a közelebb lépést kifejezetten nehezményezi. Hátrál, nem kívánkozik a közelében lenni, s míg azon igyekszik, hogy biztos talajra lépjen, keze megemelkedik, meg is tántorodik, mert odakapja tekintetét. Bár azt gondolta, biztosan fogja pálcáját, amint megérzi csuklója környékén a durva fogást megilletődik. Sosem szokott így meginogni, s mire eszmél, már a srác meg is fosztotta pálcájától. Ezzel keményen felhúzza a szőkeséget, kezeit ökölbe szorítja, s olyan villámló, vérszomjas tekintettel mered a griffesre, hogy ez már maga felér egy crucióval. Eddig csak szórakozás volt, de ezzel kihúzta azt a bizonyos gyufát.
- Tudod, én nem járatnám le magam a butaságommal. Az invito nem használható növénybegyűjtésre. Azokra, amelyek még a földben vannak, s nem cserépbe ültetve - ciki, hogy ennyit sem tud, pedig elvileg átment az RBFen, de ennek ugyebár nem kell feltétlenül egy sikeres gyógynövénytan vizsgát is jelentenie. Hangja mély, hideg és sértett. Kitartóan mered a srác szemeibe, egy pillanatra sem tévesztve őt szem elől.
- Most pedig, eleget szórakoztál. Kapsz még három másodpercet, hogy visszaadd a pálcám, különben kevésbé elegáns eszközökhöz kell folyamodnom. Ezt pedig te sem szeretnéd.... - tartása feszes, támadásra kész, s ahogyan Antonio hátrál, ő úgy lép egyet-egyet előre...

Megváltásban kár volna hinned,
húzódj hát barlangodba vissza.
A valóság csak meglegyintett.
Temetkezz gyötrő álmaidba.

Egyes emberek szerint az élet fogalma szorosan az öntudathoz köthető, ebből kiindulva pedig álmunkban kicsit mindig meghalunk, nem igaz? Ha csak rövid időre is, de megszabadulunk az öntudatunk mázsás súlyától, mely a bűntudattal párosulva a napunk minden egyes másodpercét megkeseríti.
Álmodtam. Montrego. Mathias Montrego.
Most is érzem, ahogy az ujjai enyéimre simulnak, lefejtve azokat karjáról, s látom magam előtt, ahogyan rám sem pillantva elviharzik, visszadobva nekem aprócska könyöradományként nevét: Montrego. Mathias Montrego. Az, akinek jégcsap a szíve.
Álmomban sem sikerült megmagyaráznom magamnak, miért kísért ennyire ez a jelenet, hiszen neki valószínűleg nem jelentett az ég világon semmit. Én viszont azóta is görcsösen igyekszem megmagyarázni magamnak, miért cselekedtem, ahogy, s miért mondtam azt, amit. A neurózis, melyet okozott, nem csak nappal, hanem még álmatlan éjszakáimon is kísért, s nem tudok tőle szabadulni.
Minden reggel feszengve igyekszek lerázni magamról az örvénylő álomképet, melyben újra magunkat figyelem a folyosó sötétjében, egymásnak esve, szitkozódva. Alkalmanként a mardekár színeiben látom magam, megint máskor eltorzult arccal. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem mehet így tovább, valahogy ki kell szívnom a sebből a mérget, de ez egyedül nem megy. Ehhez Ő is kell.
Tegnap pergament ragadtam, és eljuttattam hozzá egy levelet. Helyszínnel, időponttal, aláírással. Szándékosan nem a kastélyban akartam találkozni vele, az minden bizonnyal csak a múltkori incidensre emlékeztetett volna, és különben is, egyikünknek sem akarhatja, hogy együtt lássanak minket. Egy fanatista griffendéles ezzel a mardekáros fantazmával? Nem, az lehetetlen ...
Úgy fél óra járásra lehetek a kastélytól, a nap lemenőben, a barlang a fák gyűrűjében pedig egyelőre mintegy oltalmul szolgál számomra. De hogy a templom mikor változik át temetővé, azt nem tudhatom. Mindenesetre türelmesen ücsörgök a stabil kis széken, ami már időtlen-idők óta szolgálhatja ki az erre tévedőket, s azon vagyok, hogy minél ügyesebben leplezzem görcsös nyugtalanságom. Kezeim csavargatva meredek a távolba, azt latolgatva, mégis mekkora esélye van annak, hogy el is jön. Elvégre a múltkor megbizonyosodhattam, kivel van dolgom ...
Egyáltalán, mit fogok majd mondani neki? Elnézést, okoztál pár álmatlan éjszakát a puszta létezéseddel, szerinted hogyan segíthetnénk ezen? Azt sem tudom, mi a problémám, hát hogy találhatnék rá gyógyírt? S ő hogy segíthetne ebben nekem? Nevetség tárgyává teszem magam, mint azelőtt soha, csak hogy megnyugtassam háborgó lelkiismeretem. Valóban lelkiismeret furdalás kérdése ez ... ?
Mi van, ha az, akit eddig önmagam árnyékának tekintettem, a valóságot tükrözi? Ha az a lány, akinek eddig hittem magam, csak egy lágyabb része a sötétségnek, amelyet magamban rejtegetek? Mindennek oka van. Hogy az emberek többsége tart tőlem, hogy  kisugárzásom nem kecsegtet semmi jóval, s hogy öt éven keresztül több ellenséget szereztem magamnak, mint barátot. Még a legjobb barátnőm is a mardekár ház tanulója ... Elena... Talán ő segíthetne rajtam.
Legszívesebben könyörtelenül kitépném magamból ezt a hasztalan gyengeséget, de hiába a vágy, ha a cselekvéshez nincs bennem elég erő. Pont egy fiú miatt mutatok ilyen lehetetlen viselkedést? Évekkel ezelőtt megfogadtam, hogy ez sohasem fog bekövetkezni! Hitegethetem magam azzal, hogy a férfiasságának, mint olyan, ebben egyáltalán nincs mérvadó szerepe, de az önmagamnak való hazudozás már a következő lépcsőfok lenne a teljes demoralizáció felé.
A sötétséggel együtt lassan a nebula is leszáll, szerencsére magammal hoztam a pálcám, ha kedvezőtlenné, lehetetlenné válnának a fényviszonyok. Meg persze a múltkori után sosem tudni, mikor lesz rá szükségem ... Nem forgattam le a fejemben különféle forgatókönyveket erre a mai találkára, - már ha megvalósul - ám legalább akkora az esély arra, hogy rosszul süljön el, mint az ellenkezőjére, sőt! Tehát sohasem árt az óvatosság, ami meg az események végkimenetelét illeti, még a kezdete sem következett be, rajtam kívülálló okok miatt, és hogy őszinte legyek, nem is hiszem, hogy még fel vagyok készülve egy újabb találkozásra ...

[- Igazán romantikus hely egy randevúra, de virágot azért nem hoztam… -]

Helyszín, időpont, aláírás. Mindössze ennyi állt a levélen, mégis tudtam, ennek most jelentősége van. Van ugyanis valami, amit mi, ő meg én, nem tudtunk lezárni. És ez a valami most itt lebeg, kiengesztelhetetlenül.
Igazából ellógtam volna az utolsó átváltoztatástan órát, de mivel összevont a hatodévesekkel és ezzel lehetőségem nyílt látni Athaleát, így megragadtam mindezt a lehetőséget és mégsem szöktem el. Kár hogy megint pechem volt, hisz mint kiderült a gyengélkedőn fekszik miután sikerült a bájitaltan órája után csúnyán összetörnie magát. Szóval már megint nem találkozhattam vele, és ő persze megint nem keresett engem. Lassan tényleg nem tudok másra gondolni, mint hogy kerül. Bezzeg a drága bátyja annál kevésbé!
Most ugyan megkésve, de elindulok a kastélyból. Vállamon a táska, mivel nem volt időm kitérni a pince felé, illetve a pálcám a jobbomban, hisz eme vészterhes időkben ki tudja mi nem les rád, még a ’biztonságos’ Roxforti területeken is. Őszintén szólva nem lenne kedvem egy erre kószáló dementorral összefutni, hogy csókos pofájával közelítsen meg, s én kellően kevés jó emléket idézve az arcába tegyem a patrónusomat. Ám valahogy a kiszabadult durrfarkú szúrcsókkal sincs kedvem randizni, amit tegnapelőtt sikerült valamelyik idióta elsőévesnek szabadon engednie, és a mai napig se sikerült még mindent befogni.
Igazán a lány aggaszt. Nem, nem ő. Ő csak egy a sok közül és még várhat… vagy mégsem?
Izabel bezzeg… na hagyjuk
Bizonyíts!
Na persze… és itt van ez a másik is, ez a Joanne, a prefektus, a griffendéles. Valahogy Vikitrián kívül nem szimpatizálok ezzel a házzal. Túl vad, túlzottan öntelt… ami Bishopnak még jól is állna, de hogy Martinnak? Félek megint kemény diót kapok a kezembe, és nincs se elég időm se elég erőm feltörni azt.
Tudom az utat, és célzottan baktatok felé, miközben párszor hátra is nézek. Ugyan még van egy pár óra a takarodóig, azért mégsem szeretném, ha egy tanár vagy netán egy idióta bolond követne. Az senkinek nem lenne kellemes, s mint tudjuk, manapság kevés dolog marad titokban.
Valahol csodálom a lány helyszínválasztását. Okos volt, ez vitathatatlan, de ugyanakkor kockázatos is. Úgy látszik, ő már csak ezt szereti.
Mikor a fák gyűrűjéből lassan kibontakozik a barlang, s annak hosszú keskeny de masszív fala, vele együtt a perifériámba megjelenik az ülő alak is a nagy fekete lyuk előtt. Mint egy kisiskolás, egyedül és elveszetten a félhomályban…
Kedvem lenne ráijeszteni, de az annyira galád lenne, hogy még a saját húgom se nézné jó szemmel, nemhogy ez az ismerős idegen….
- Igazán romantikus hely egy randevúra, de virágot azért nem hoztam… -
Hangom kemény, kíméletlen és bántó. Alakom lassan bontakozik ki a szeme előtt, ahogyan apránként, mint egy kósza árnyék kiválik a fatörzsek egybefüggő sziluettjétől és lesz önálló, egyedi lénnyé. Kemény tekintetem a másikra vetem amíg tetőtől talpig végig nem mustrálom.
- Vagy félreértelmeztem a leved és kellett volna? –
Most már egy csöpp irónia és humor is vegyül a szavaimba, ami nagy valószínűséggel nem tetszik a másiknak. Egyetlen nyomós oka lehet ennek; rajta mulatok.
S ugyan ki szeretné, ha nyíltan kinevetnék? Még akkor is ha csak a szélben bólogató fák sötét árnyai figyelik…

Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.

… és akkor megjelenik. Egy pillanat erejéig azt hiszem, csak képzelgek, de a hangja annyira valószerű, hogy a gerincemen végigfutó hideg már túlságosan is kézzel fogható hatás ahhoz, hogy csak a képzeletem játsszon velem. Magamon érzem fagyos tekintetét, de nem is dacból, sokkal inkább gyávaságból nem viszonozom. Azt hittem elég erőt gyűjtöttem össze magamban ahhoz, hogy határozott legyek, de ameddig azt sem tudom, mit akarok ettől a találkozótól, addig igen nehézkes lesz minden szavam, ami elhagyja az ajkaim. Ebből kifolyólag addig húzom ezt a szótlan állapotom, ameddig csak lehetséges, s ameddig a hangom elég magabiztossá nem formálódik ahhoz, hogy elégedettség ne töltsön el. Túlságosan magasra tettem volna a lécet a dolgok állásához képest? Minden bizonnyal megint képen törölt az a mérhetetlen maximalizmusom és büszkeségem, de ha már ezekkel a számomra pozitív töltéssel jelentkező szavakkal dobálózom, nem járhatok olyan messze az igazságtól és az önmagam megtalálásától sem.
Szavai ismét ingerlőleg hatnak rám, és már érzem, ahogy sebesebben száguld a vér az ereimben, vonásaim megkeményednek, homlokráncolásban gazdag arckifejezést öltök magamra, kicsit sem barátságos módon. Mégis mire számítottam? Pontosan ilyen kép élt bennem róla, akkor hazudtolta volna meg önmagát, ha nem valami ilyen, vagy ehhez hasonlatos mondattal indít már a kezdetek kezdetén. Újra úgy érzem, mintha élnék, még ha jelen pillanatban az élet egyenlő is egy földi siralomvölggyel. De ahogy felénk szokás mondani, jobb fájdalmat, mint semmit sem érezni. Persze erőszak erőszakot szül, és ha nem is a szó szoros értelmében, a vita aprócska szikrái száraz fára találnak.
-Késtél. Azt egy randevún nem illik … - mosolyodom el cinikusan, a grimasz pedig leginkább annak szól, hogy végre megtaláltam a hangom. De mosoly ide vagy oda, az úgy nem járja, ha csak akkor vagyok képes tűzről pattant lenni, ha Ő is itt áll velem szemben, hiszen semmit sem tehetek másoktól függővé, pláne nem Tőle. De mielőtt a borús jövőképeim még inkább rányomnák a bélyeget a hangulatomra, igyekszem addig reflektálni minden egyes szavára, ameddig meg van hozzá a kellőképpen harcias kedvem és vérszomjam. Utóbbit annyira nem kell komolyan venni.
-Cinizmus ide vagy oda, azért mégis eljöttél, Mathias Montrego …  - vonom meg a vállam tettetett naivitással, hangsúlyommal szándékosan kiragadva a mondatból a nevét. Ha tulajdonosa tudná, mennyi álmatlan éjszakát okozott, nyilván még ennél is nagyobb mellénnyel állt volna elém, és talán a harmadik mondatával már a porba is taposott volna, de azért ameddig csak lehet, igyekszem eltitkolni előle, mégis mekkora benyomást tett rám a múltkori - és egyben első, ne felejtsük el – találkozásunk alkalmával.
-Nyilván kíváncsi vagy, miért hívtalak ide, különben nem lennél itt.  – Meg merném kockáztatni az ellenkezőjét is, hiszen mi van, ha csak szimplán unatkozott? A kíváncsiság, mint olyan, pedig nem jelent semmiféle előnyt rám nézve, de azért szeretek úgy tenni, mintha ez valami hihetetlenül sokatmondó dolog lenne rám nézve.
Csak kerülgetem a forró kását, és nem adok 5 percet, hogy ez neki is feltűnjön. Még 5 percen belül faképnél is hagy, tehát ideje lenne szavakba öntenem azt, ami egyelőre lehetetlennek tűnik még számomra is.

[- Nos, fején találtad a szöget, tündérem! –]

Érzem, ahogy a szavak tolulnának a számra, de lenyelem őket. Pillantásom keményen vetül a másikra, s ezen most semmi nem tudna változtatni. Nem tagadom, dühös vagyok, de nem erre a lányra, aki itt ül, már-már szerencsétlenül előttem, és nem neki kellene hallania mindazt a keserű morgást, amit kiadok magamból. S pont ezért, mintha hangulatom olyan lenne, akár egy vírus, terjed, s meg se áll. Átragad rá, s talán az egész világra is ha nem vigyázok, és szürke lesz a világ egy pillanat alatt. Fakó, színtelen és unalmas.
Bizonyíts!
Agyam lázasan forog, visszanyelem újra és újra a szitkozódós szavakat, amit a lány nyers, de őszinte és valahol igaz visszacsapásai okoznak. A cinizmusán meg sem lepődöm, teljesen természetesnek tűnik, s ezzel felidézi bennem Medeiát, azzal a rohadt ausztrál stílusával, és azt, hogy ma-holnap akár bejelenthetik jegyességünket.
- Nos, fején találtad a szöget, tündérem! –
Nem, nem szívesen ismerem be, hogy érdekel miért hívott ide, de ami tény az tény, és ez sajnos a napnál is világosabb. Szívem kihagy egy ütemnyit, de a válasz vagy túl lassan érkezik, főleg az én jelenlegi frusztrált és türelmetlen jellememnek.
- Jó lenne, ha mihamarabb elárulnád, mert lenne jobb dolgom is, és nem igazán értem, mit is akarsz tőlem… -
Bizonyíts!
Összefűzöm a karjaimat magam előtt és nekidőlök a legközelebbi fának. Nem megyek közel hozzá, szándékosan. Lehet, most jelen pillanatban nem járna jól velem…hiszen se meghalni nem szeretne, és sajnos nem tudom garantálni hogy nem fojtom meg, se egyéb fájdalommal járó dolgot átélni. Márpedig Izabel Bishopnak köszönhetően embert tudnék ölni. Hisz szerinte gyáva vagyok, béna vagyok, egy senki vagyok…
Bizonyíts!
Nem, nem akarok, nem tudok… tűnjön el a fejemből, hagyjon békén, felrobban az agyam, mint egy ezer fokra hevített gázgömb…
Bizonyíts! Bizonyíts! BIZONYÍTS!
- A ROHADT ÉLETBE IS MÁR MARTIN, MONDD MEG MI AZ ISTENT AKARSZ TE TŐLEM? –
BIZONYÍTS! BIZONYÍTS! BIZOOOOOONYÍTSSSSSS!
Nos ebben a kirohanásban semmi kedvesség nem vegyül, de még csak elegancia se, noha erre mindig adok. Ám most, mikor az agyam egy megsütött almához hasonlít, mert az, akit szeretek kiütötte az érzéki receptoraimat közel s távol fél órával ezelőtt… nem, valahogy nem megy a normális viselkedés. A fejemben migrénes fejfájás hullámai özönlenek, s erre a testem is reagál.
Görcsbe rándulok, a fejemre szorítom a kezem. Össze is esnék, ha nem lenne ott a fa és nem kapaszkodnék bele. Olyan ez, mint a vég, habár a világ megpördül velem, egyszer majd kétszer, végül háromszor. Felüvöltenék, de nem tudom megteszem-e mert cseng a fülem. Felötlik bennem, hogy Elena segíthet, adhat valami főzetet erre is, mint a rémálmokra, de képtelen lennék egy lépést is tenni. Lehet abba bele is halnék?
Akkor esek pánikba, mikor eltűnik a barlang, a lány, és hirtelen a sötétség ölel körbe. Ekkora nem tudom állok, vagy fekszek, élek vagy halok… az egyetlen tiszta dolog Joanne arca… vagy ez már Mimikéé lenne? De végül egy perc múlva ez is eltűnik és én belezuhanok a sötétségbe.

- eltűnt időnkben mennyi révület!
És mennyi szép remény zenéje benned!
Hát mondd: ha most ez így veled ma nem megy,
hogy is mehetne bármi nélküled?

A fejünk felett eltelt időnek, vagy haragos pillantásának tudható be a ránk zúduló, frusztráló sötétség, magam sem tudom, abban ellenben biztos vagyok, hogy nem jókedvéből van itt, s nem is azért, mert élvezi, hogy rám szánhatja drágának mutatkozó idejét. Mégis mit gondoltam? Tudhatnám, hol a helyem … Kik között… Az aranyvérű, pökhendi mardekáros nem tartozik azok közé, akiknek az oldalán mutatkoznom kellene, mi több, illene. Sosem szabadna szem elől tévesztenem, hogy ebben az iskolában szorosan illeszkednünk kell abba a skatulyába, amibe első év elején belegyömöszöltek minket, és megvívnunk a szüleink, nagyszüleink csatáit, rivalizálásait. Csak tudnám, ha nekik megfelel, nekem miért nem jó ez a négyfelé osztottság. Talán valahol logikátlannak érzem, hogy ennyi felé lehetne minket csoportosítani. Annyi házat lehetne létrehozni, ahányan diákok vagyunk, de nem Joanne Billie Martin nemtetszése miatt fogják megdönteni a jól bevált rendszert, így azt hiszem ez a gondolatmenet nem csak hasztalan, hanem időrabló is. Ráadásul most valami egészen mást kellene átrágnom töviről-hegyire, hogy végre egy értelmes válasszal is szolgálhassak az azt jogosan követelőnek.
-Jobb dolgod? Gondolom Temzét lehetne rekeszteni azokkal a csodálatraméltó lányokkal, akik csakis arra várnak, hogy te megjelenj előttük ebben a szent pillanatban … - sóhajtom szemforgatva, miközben észreveszem, hogy a cinizmus valahogy kimaradt a jól bevált hanglejtés-receptből, s ezáltal egészen úgy tűnik, mintha a féltékenység méregfoga megérintette volna igenis létező szívemet. Rágalom! Mondhatnám, na de jogosan? Úgy értem valóban nem venném zokon, ha kérdésemre a válasz egy őszinte igen lenne? Nem szeretek bele az első jött-ment tuskó bunkóba, aki a falhoz dönt, majd nyom nélkül eltűnik! Ennél azért több önbecsülésem van. (Ha magam sikerül meggyőzni, nem lehet gond másokkal sem.)
Miközben én magamat győzködöm, addig ő hetyke nemtörődömséggel dőlt ki egy fát szimbolikusan azzal a mozdulattal, hogy hozzásimul. Éppen hogy csak nem karolja át, vagy kapaszkodik meg benne, annyira egyértelmű a letáborozása: nem akar a közelemben lenni. A hozzáállásának testbeszédbeli felfedése sokat segít, – vagy éppen hátráltat, attól függ, honnan nézzük – hiszen az iménti összezavarodottságom ha köddé nem is foszlik, tartható szintre csökken. Ismét felszegett fejjel, szikrázó szemekkel nézek rá, ami ha nem is teljesen őszinte, legalább már hihető és rámbízható mozdulatsor.
-Semmit, semmit nem AKAROK, hát ennyire ostoba vagy? Én ezt az egészet NEM AKAROM!
Üvöltök vissza ha nem is ugyanazon a hangerőn, jelentős a kontraszt az iménti suttogó, már-már fátyolos hangom és a mostani között. Szeretném, ha attól megoldódna ez az egész, hogy világgá üvöltöm, vagy legalább a képébe, de próbáltam már, és teljesen reménytelen! Miért is hívtam ide? Ha azt akarnám, hogy üvöltözzenek velem, hazamennék a szüleimhez, vagy magamra uszítanék valakit a folyosón! Mintha még nem gyűlölnének elegen … Úgy tűnik, hamarosan újabb nevet véshetek fel a listára, de ezúttal magamnak kerestem a bajt. Ha nem hívom ide, ez az egész meg sem történik! Ülhetnék az ágyamon, nyugodtan, csendben, válaszokat keresve, anélkül, hogy azok a képembe ne ordítanának.
De egyszer csak megszűnik a zaj. A kettőnk ordításának diszharmonikus összecsengését elnyeli az éjszaka. Már folytatnám, el is nyílik az ajkam, de amint látni is elkezdek, és nem csak magam elé nézek, meredek, rögtön rájövök, hogy valami nem stimmel. A fejét szorongatja, én pedig csak állok ott, mint valami szerencsétlen idióta, és nem teszek semmit. Mit is tehetnék?
…nem akar a közelemben lenni.
Ennél azért több önbecsülésem van.
Én ezt az egészet NEM AKAROM!
Már a földön van, amikor magam elé nyújtom a kezem, mintha csak egy láthatatlan kötélbe kapaszkodnék, amely majd odavisz hozzá. De a lábaim mintha a földbe gyökereztek volna … Erőt veszek magamon, és onnantól kezdve már majdnem könnyedén rohanok oda, ahol az imént még visszanézett rám azzal a rémisztő, fenyegető, segélykérő tekintetével. Mellérogyok a földre. Eleinte félve kapkodom vissza-vissza a kezem: mintha csak eszméleténél lenne, és azt suttogná, hogy ne érjek hozzá. Hogy semmi baja, menjek a francba! De hamarosan rájövök, hogy egy árva hang sem hagyja el a torkát, és nem is fogja kinyitni a szemét, ha csak nem próbálok meg valahogy segíteni rajta. Magam felé fordítom az arcát, kisöpörve a szeméből az odatévedt tincseket. Riadtan meredek az élettelen arcra, és folyton csak egy mondat jár a fejemben, amit az Üres portrék folyosója azóta is visszhangoz: „Tartsd távol magad tőlem!”
-Nehogy meghalj itt nekem …

[- Jól vagyok, jól vagyok…-]

Hangot hallok. Mélyet, messziről jövőt, de egyenletesen mormolva hozzám segít tudatomnál maradni. Sötét van de még így is szédülök. Nevetséges egy érzés. Ilyen lehet a világűrben súlytalanul lebegni? Nem, nem hiszem, mivel ott a millió fénylő csillag, mint ezernyi szem, ami figyel téged. Ám én egyedül vagyok, és a sötét mindent körbeölel. Agyam egy pillanatra hagy ki, majd újra és újra próbálja megtalálni a végtagjaimat, s átvenni a testem apró porcikái felett az irányítást. Szó mi szó, nehezen megy.
Mire a szemem kinyitom szinte már hányingerem van. Azonnal be is csukom, hisz a forgás akkora erővel tör rá a szerencsétlen egyensúlyérzékemre, hogy ténylegesen vissza kell nyelnem a felfele kívánkozó gyomortartalmat. Lassan, nagyon lassan azonban azonosulni kezdek a külvilággal.
Először is megborzongok a hidegtől, ami a hátamon fut végig a talaj kemény fagyossága miatt. Másodszor, a pupilláim tágulnak és szűkülnek, ahogy a fényt érzékelik, s ezzel egy időben a felettem lévő arc is kitisztul.
Medeia.
Nem, ez nem ő. Ez Joanne.
Bassza meg!
Nem tehetek róla, de ösztönösen ez az első gondolatom. Valahol az agyam mélyebb tekervényeibe felötlik, hogy meglehet pont Elena adott nekem rossz álomitalt, de azonnal el is vetem, hisz ha még ő is lett volna, nem egy szimpla rosszullétet idéz elő nekem, hanem gondoskodik róla hogy itt helybe megdögöljek.
Krákogni kezdek, és félig felkönyöklök, miközben a lány hangja visszhangzik a fülemben. Ezt nem kellett volna látnia. Nagyon nem. Pont erre volt a legkevésbé szükségem. Utálom, ha gyengének látszom, de mostanság a szervezetem kezdi bemondani a kulcsot. Valami hallucinációs cucc lehet a felelős a dologért, de hogy épp melyik bájital melyik alkotóelem arról fogalmam sincs. Talán a felnyomott vérnyomás és az adrenalin, amit Bishop adott nekem közel egy órával ezelőtt, hozta ki ezt a remek szédelgéses összeesést.
- Jól vagyok, jól vagyok…-hárítok el mindenféle segítséget. Ebbe a mondatba az is bele van sűrítve hogy ’menj a picsába Martin’ de persze a lány nem veszi igazán a lapot. Mire teljesen felülök és a fának támasztom a hátam, a kezemmel a fejemet fogom. Lehet megzápult az agyam.
Ez az eshetőség nem riaszt meg… hisz olyan mindegy már. Így ülök itt magamba roskadva, miközben a lány tőlem nem messze vár valamire. Aztán leesik, hogy valószínű rám. A szám összeszorul, hirtelen nem tudok mit kezdeni a helyzettel.
- Hagyj magamra. Most kicsit egyedül kell lennem. –
Tudom, hogy ellenkezni fog, tudom, hogy nem teszi meg azt amit kérek. Miért is tenné? Ugyanolyan griffendéles mint az az ostoba másik is. Tönkreteszik az életet… ebben szakértők.
Ám lélekben megint felkészültem a harcra. A csatára, amit Joanne fog elém állítani, mert nem fog itt hagyni egyedül akárhogy is kívánom. És valahol nem tudom ezért hibáztatni, mert fordított helyzetben valószínűleg én is ugyanígy cselekednék.

Ma csak az jöjjön aki könnyen szédül
Aki úgy indul el hogy a végére ér
Halljuk mit tudsz! Beszélj!
Mind így kezdi ha esőre vár
Vigyázzban él

Megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaim, amikor először nyitja ki a szemét, ám ugyanazzal a lendülettel hunyja is le, majd ismétli meg ezt a sorozatot újra és újra. Sosem láttam még fiút ilyen erőtlenül összerogyni, mintha csak valami rongybaba lenne, így rögtön arra a következtetésre vezetem rá magamat, hogy itt valami komolyabb a baj egy egyszerű kis alacsony vérnyomásnál vagy szédülésnél. Még ha így is lenne, akkor sem vallaná be pont nekem gyengeségét, így egyelőre arra a döntésre jutok, hogy nem kérdezősködöm. Addig legalábbis nem, amíg teljesen észhez nem tér és rendben nem tudom.
Csak ismételgeti magát, olyan vehemensen és elutasítón, hogy nem kell ahhoz hollóhátasnak lenni, hogy megértsem: azt akarja, hogy tűnjek el a fenébe. Ha ez lenne az első ilyen alkalom, akkor is ennyire magabiztosan kezelné a helyzetet? Úgy értem, ha én hirtelen elnyújtóznék a hideg talajon, és nem tudnám, miért, nyilván nem akarnék egyedül maradni egy rakás rémisztő fa között a korai éjszakában. Persze betudhatjuk ezt büszkeségéből adódó dacnak is, ami szinte minden férfit jellemez, ám én szeretek a közhelyeknél messzemenőbb következtetéseket levonni a körülöttem zajló eseményekből.
-Francokat vagy jól, Montrego. – vetem oda dühösen, miközben megkísérli, hogy ülő testhelyzetbe szenvedje magát. Kíváncsian fürkészem minden egyes mozdulatát, már-már ápolói érdeklődéssel, mintha csak minden rezdülés közvetett bizonyíték lenne ellene, és közelebb vinne engem a diagnózishoz. Egyelőre azonban mérföldekkel le vagyok maradva a megoldástól, és le merném fogadni, hogy ő sem lesz majd a segítségemre. Mindenesetre nagy szerencséje, hogy nem az iskola legpletykásabb boszorkája hívta ide „randevúra”, különben nem én lennék az egyedüli, aki ennek a jelenetnek az előzményeit találgatja.
-Azt hitted, ilyen könnyen lerázhatsz? – kérdezem erőtlenül mosolyogva. Fogalmam sincs, mit kellene tennem, vagy mondanom annak érdekében, hogy befejezze a velem való dacolást. Ha tudom, hogy ilyen állapotba kerül majd, nyilván nem hívom ide, de azért valamilyen szinten felelősnek érzem magam a történtekért. Abszolút indokolatlanul, de hajlamos vagyok magamra ölteni a mártír szerepet ilyen szituációkban, csak hogy osztozhassak a másikkal a szenvedésén. Az, hogy közben magamnak is fájdalmat okozok, csak járulékos veszteség.
-Mégis mi volt ez az imént? – kezdem el a puhatolózást, és eszem ágában sincs elmozdulni mellőle. Ki tudja, mikor lesz újra rosszul. Nem számítok az együttműködésére, ahogyan a zökkenőmentes válaszadásra sem, de reménykedem, hogy nem teljesen bizalmatlan az irányomba. Nem szolgáltam rá. Persze megértem, hogy az első találkozásunk nem volt éppen … mesébe illő, de azért annyit mégis csak megérdemlek, hogy magyarázatot kapjak pár kérdésre. Különben is, ha már ilyen precízen elrontotta a „közös jelenetünk”, és azt is, hogy egyáltalán bármilyen kérdést feltehessek neki, ez a minimum.