Plázs

[Shaelnek...]

Shaelnek...   who is bloody adorable    



Van olyan barátja, aki nem tiszta vérű, de amíg a világ világ nem vallaná be a lánynak, mert a látszat milyen fényes és tökéletes, egy folt sincs rajta. Érintkezett nem az ő fajtájával, mélyen őrzi magában, azt a napot is. Felesleges felemlegetni az ilyesmit, mindenki megbotlik néha… és néha még élvezi is. A lényeg a végkifejleten van, a többiről nem szerez tudomást senki és nem hánytorgatják fel soha. Csak tudni kell eltitkolni az eltitkolni valót.
- Cöh… - Erre inkább nem mond semmit, felesleges még több energiát belefektetni, egyesek soha nem fogják megérteni gondolkodásukat. Jobb is így, nem az ő feladata felvilágosítani és segíteni. Nem érdemelte ki, de ahogy látszik nincs is ilyen szándéka se most se később.  Előfordul az ilyesmi, a legtöbb embernek a Zane-el való találkozás után nincsenek jó emlékeik és nem akarják többet látni, vagy nem szívesen találkoznak vele még egyszer. Ez a lány is olyan, mint a többi, véletlen sodorta útjába a sors és ugyan ilyen véletlen repíti tovább az érintettek megkérdezése nélkül.
- Sokkal. – Szokássá vált ujjmozdulatokkal igazít ingén és nyakkendőjén, mint aki jól végezte dolgát, habár az, az oktató sztármosoly az őrületbe tudná kergetni és bizton kitépné összes haját tőle, ha nem sajnálná.
~ Talán mégis rontást kellene küldenem rá. Ragya… vagy mit szólna, ha így maradna a szája? ~   Töpreng magában szemeivel méregetve a potenciális áldozatot. Ujja hegye pálcája végét simogatja, de nem veszi ki ruhája alól. ~ Nem lehet… nem kerülhetek miatta bajba, apám…~ Látványosan elhúzza száját, lemondó sóhaja elárulja gondolatait körvonalakban. Meg van kötve a keze, saját apja köti meg.
És ez a nevetés!  Ha nem lenne benne tartás homloka nagyot koppanna az asztallapon és halottat játszana. Nincs, eltűnt, nem létezik többé, csak ne kelljen hallgatnia kacaját. De mivel van tartás benne, és még pár percig élvezheti, csak megforgatja szemeit és nagyot sóhajt.
- Most mégis mit nevetsz?  Höm?  Mit? – Sötét gondolatok kúsznak fejébe, ismét megnyalja szája szélét, nem látható, csak szemei csillogása. Ha rúgna egyet a székén, biztos felborulna, csak előre kellene a lábát lendíteni.  De ő egy lány, nem illik ilyet csinálni vele. ~Akkor megölöm. ~  Eltöpreng, majd megrázza fejét gondolatban. ~Nem, ilyet se illik.~  Cukkolni kezdi egy névvel, ezzel betalál, de a továbbiakra nincs ideje mert arra lesz figyelmes hogy áll és magából kikelve borít mindent. Eddig tartott volna türelme?
Igen, eddig tartott. Szégyenletes…  Inge tintás lesz, Shael pedig sérült. Először koncentráljunk a külsőre, utána Shaelre.
Nem segít rajta semmi, a lány hiába próbálja rögtön kiszedni és ez különösen dühíti. Ilyen nem fordult elő vele soha és hogy fokozzuk az izgalmakat, a sárga bombázó még sértegeti is a káosz kellős közepén. Még hogy Ő gyerekes? Ő? Hoppáré, tényleg az, de ezt akkor sem itt és most kellene és különben is még mindig mit képzel magáról hogy ilyen hangnemet enged meg magának vele szemben?!  Elég sok minden ül ki arcára, kezdjük az elején… döbbenet, pánik, döbbenet, gyűlölet, döbbenet, egy jó átok, döbbenet és valami olyasmi érzés is, hogy ideje lenne megnyugodni, főleg azután, hogy a folt nagyobb része eltűnt és nem utolsó sorban Shael  hasa is kivillan ruhája alól. Ez a látvány picit enyhíti azt a sok érzést, szegény, biztos fájhat neki, Zane-nek van gyógynövénykészlete, mindig van nála, kell neki a betegsége miatt.  Tulajdonképpen a látvány elfelejt majdnem mindent a döbbenetet és a foltot kivéve. Egy helyben topog Shael mellett, mondani kellene valami olyasmit, hogy kösz vagy valami, de ha azt vesszük, hogy a maga módján megdicsérte, le van tudva a köszönetnyilvánítás. A többi mondatáért nem vállal felelősséget. Shaelt se kell félteni, percenként képes kihúzni a fiú idegszálait.
- Te! mit képzelsz magadról?!! – Torkolja le. – Ilyen hangnem a legalpáribb kocsmában nincs. – Csak azért mondja, mert még nem volt olyan helyen. Nincs kizárva, hogy lesz, de még nem volt.  
- Inkább fogd be a szád és ha tényleg olyan ügyes vagy tüntesd el… - Eltűnt az összes foltja, hiába nézi. Széthúzza teljesen ruháját, megnézi bal oldalát, majd megnézi a jobbat is. Felnéz a lányra. Hát most nem tud neki semmi gorombát odaszólni. .–  … jó.  -  Vagyis szép munka.  A maradék is eltűnt onnan, a pálcája is megvan a levél pedig…  Meglesz.  Egyelőre Shaelnél van és neki  úgy tűnik szándékai vannak vele, vagy csak szórakozni akar. Nem sokáig hagyja nyeregben, lerohanása sikeres.
Küzdenie se kell érte, ennél szebb befejezés, mellkasa ütközik a lány tenyerével, de ez nem zavarja, kikapja kezéből a levelet, belepillant ezután összehajtva elteszi zsebébe. Most már előveheti a sárgát a fontossági sorrend végére ért.
Feldúlt ezen nem kell csodálkozni, viszont az a nagy helyzet és probléma, hogy tartozik neki. Utál tartozni bárkinek is. Töprengve néz a lány után ő maga megsemmisülten áll a Plázs közepén és szavaival küzd. Mikor a lány a macskájához ér és megbizonyosodhat róla, hogy nem viccelt tényleg elmegy,  erőt vesz magán és megszólal.
- Várj... Hugrás. - Nyel egyet és kis tétovázás után elindul felé. Jobb kezével benyúl belsőzsebébe az ezüst lapos szelencéért amiben a növények vannak. Nem tudni mit csinál, arckifejezése se árulja el.  

Zane ♥

Annoying, but soooo hot

Szinte látja maga előtt a srác gondolatait, elég csak szemeit fürkésznie és arcának rezdüléseit. Azt konkrétan persze nem tudja, hogy mely átkokat sorakoztatja magában most, de abban bizonyos, hogy átkozódna. A pálca, mint mindig, most is készenlétben, s a pajzsbűbáj is a nyelve hegyére van illesztve, szükség esetére. Sosem árt egy lépéssel az ellenfél előtt járni, neki meg már megvan legalább az első három lépés, és előnye, mert ügyesen varázsol non-verbálisan is. Talán hamarosan Zane-ben is tudatosul, hogy az asztal másik felén ülő barna leányzó, bizony korántsem annyira mindennapi, mint amennyire ő azt gondolja. Sőt. De Shay nem az a fajta, aki ezt előrebocsátja bárki számára, szépen rávezeti az illetőt, akár akarja, akár nem.
- A fantasztikus humorodat, mi mást... - érezhető, hogy a kérdést nem ilyen hosszúságúra tervezte, legalább egy megszólítás még hiányzik a végéről, a hangsúlya legalábbis erre enged következtetni, de valamiért inkább magában tartja a Tökfejezést. Egyelőre. Pedig ott van az, épp csak sikerül elharapnia, mielőtt még kicsusszanna a száján.
Az események aztán gőzerővel peregnek, felborul, felkel, vérzik és még a mardis sipítozását is hallgatnia kell. A gyerekességgel kicsit mellé lőtt, s kedve lenne tódítani, hogy most akkor tulajdonképpen ki is viselkedik cicalányosan?! Igen, itt az igazság, ami nem is meglepő, hiszen Shaynek eddig is igaza volt, csak újdonsült zöld barátja, annyira el van tájolva, hogy talán nem is tudja, melyik bolygón él. Majd meg fog még lepődni Asztronómián, ha kiderül, hogy nem is a Földre volt kalibrálva.
- Ugyan, honnan is tudhatnád épp te, hogy milyen is az? Ilyeneket, mint te, be sem engednek egy kocsmába, az nem az ilyen Cicafiúknak van... - vigyorog, s most ami-a-csövön-kifér módon gúnyolódik vissza. Komolyan kiábrándító számára ez a gyerek. Pedig a maga karót nyelt mardekáros módján még helyesnek is mondható, tekintve, hogy annyit időzött rajtuk, a szemei egészen szimpatikusak is számára. De hát, a külső nem minden, s sajnos a belseje épp annyira vonzó, mint egy nagy hordó kizsigerelt béka. És mégis, ez az acsargás, az egész konfliktus helyzet némileg beindítja az endorfintermelését, bár nem mozdul semerre mégis gyorsul légzése. Még egyszer szemügyre veszi művét, dühösen, de mégis elidőzik az ingen, noha inkább azt venné szemügyre, ami alatta van.
Aztán, hogy ne legyen egyértelmű, összevonja szemöldökét, kimondja a harmadik pontot és elfordul, hogy összekanalazza szerencsétlen macskáját. Még mindig égető-nyilalló sebe tovább lüktet, s egyre kellemetlenebbé válik, ahogy kezd lenyugodni. Orra alatt morog, amíg ellenőrzi a ketrecet, s ilyen mérgesen mordul a srácra is, amikor az újra megpróbálja megszólítani.
- Mit akarsz? Megyek már! - megkapaszkodik a kosár fülébe és azzal együtt fordul vissza, ismét csak összerándulva a fájdalomtól. Nem egy óriási seb, de kellemetlen helyen van, épp a csonton, és épp ott, ahogy a legtöbbet nyúlik a bőr.
- Mit csinálsz? Mire készülsz? - vonja össze szemöldökeit, egyáltalán nem tart attól, hogy megátkozná a mardis, de nem azért, mert nem nézi ki belőle, hanem mert már iszonyatosan nem érdekli. S bár pont az ilyen mardekárosok stílusa a sebesültet megtámadni, egy szemernyi félelem sincs benne. Zöldjei gyanakodva, de inkább csak mérgesen követik a belső zsebhez nyúló jobbot, szemöldöke várakozóan vonódik fel.

[Shaelnek...]

Shaelnek...     innocent injured fawn  



Elsősorban specialitása a Cruciatus átok kúszik gondolataiba, a mozdulat beleégette magát a karjába és ujjaiba, a szó pedig nyelvén maradt, hiszen értelemszerűen ez jut először eszébe… nem kerülne semmibe kimondani és használni. Álmodozni szép dolog, de néha veszélyes és ostobaság, márpedig az ostobaságokat messze elkerüli.
Ülnek egymással szemben és burkoltan próbálják felmérni az ellenfél erejét, felkészülni a váratlan mozdulatokra… de ezek a mozdulatok elmaradnak mindkét fél részéről. Zane nem kockáztat, feleslegesen nem vívja ki apja haragját. Különben meg, ő egy lány, mit kezdjen vele? Nem dicsőség párbajozni egy lánnyal, még akkor se, ha előre nem becsüli le az erejét és ügyességét.
- Bírod a humort… - Végignéz rajta, fekete szemei lassan járják meg az utat, ajkai pedig alig mozdulnak beszéd közben.. – …látszik. Ennyi szájhúzogatást életemben nem láttam …- Szünetet tart. - … összesen.  – Mindene mosolyog ami csak van rajta és ettől kiveri a víz. Nem bírja, ha valaki ennyit mosolyog, képmutatás.
- Szerintem képmutatás. Mosoly mögé rejtesz mindent és elhiheted magaddal, hogy… pföh… - Rákönyököl az asztalra, homlokát tenyeréhez érinti és ujjaival megdörzsöli azt. A mozdulatsor váratlan és sóhaja kíséri, majd kicsivel később megállapítása.
-…  minek is mondom ezt,  reménytelen eset vagy. – Dünnyögi tenyerébe.
Események? Ezek nem szimpla események… nem… szimpla. Nem kellett volna megtörténnie, nem neki kellett volna elszenvednie, ezáltal jogosnak mondható a kiakadása. Nem a pénzen van a lényeg, vehet magának száz másik inget, maga a tény,  Vele történt! ez önmagában megbotránkoztató és az oka… a Hugrás.
És még tovább üti a vasat, beszól. Ismét beszól. 
- Mondom, jobban tennéd, ha befognád a szád… - Inti le, hozzá közelebb lévő kezével. Ujjait szorosan egymáshoz illeszti, végeiket homlokához nyomja, mint aki azzal küzd, hogy idegszálai helyükön maradjanak. - … ugyan és te mit tudsz az olyan helyekről?! – Költői kérdésnek szánta, hangsúlya árulkodó. A jelzőre nem válaszol, csak megereszt felé egy sötét pillantás. Hová halad a világ, már meg ő a cicafiú? Alig néhány perce erősen megdöbbent, hogy lecicázta. És a mosoly… mindig ez az „átkozott”(an bájos) mosoly.
Megszűnt minden problémája, megvan a levele, tiszta az inge, kezdi elfelejteni az eseményeket, de még itt van egy aprónak nem nevezhető probléma. Tartozik és ez az érzés nem hagyja nyugodni. Nem a jó szándék vezérli, nem vezérli semmi, de ezt Shael nem tudhatja.
Miután összeszedte erejét és megszólította, a Hugrás feldúltan fordul vissza hozzá. Érthető ez az állapot, nem fordít rá különösebb figyelmet, jobb kezében már ott az ezüst tartó, annyi a dolga, hogy kihúzza. Még néhány lépés és eléri, mire ez bekövetkezik, minden kérdésre választ ad. Megáll a lánnyal szemben és felemeli az ezüst tartót.
- Nem egyértelmű? Ezzel akarlak megátkozni… - Hangja gunyoros, rándul egyet szája széle mintha mosolyogna, nem tagadná, tetszene neki az ötlet. Gondolatait aztán elhessegeti és lefelé néz Shael oldalára. Pár hosszúnak tűnő másodpercig nézi a ruháját, mintha átlátna rajta és a sérülését vizsgálná. Nem így van, nem lát át rajta, inkább azt várja el, hogy magától jöjjön rá mit akar, de ez nem valószínű. Neki kell intézkednie.
- Húzd fel az inged… - Pofátlanul tolakodó ismét, de ez nem zavarja, higgadt nemtörődöm beszéde elárulja. Sose zavarta, mert miért ő kérjen elnézést?!  … gondolom nem okoz problémát, az imént könnyedén megtetted.  – Szúrja be megjegyzését is, közben két ujjával ügyesen felpattintja a tartó tetejét. Most már látszik mi van benne, sok apró gyógynövényszál. Azokat nézi, de hogy melyiket vegye ki, azt még nem tudja, ahhoz látnia kell mivel van dolga.
Érti a dolgát, mozdulatai és beszéde is magabiztos, mondhatni mindent tud a készítményekről ebben jó. Saját kezét is ő gyógyította meg, ha nem tette volna, nem forradás lenne a kezén, hanem nem lenne jobb kézfeje. Csak arra nem számít, hogy ha az imént úgy megbabonázta a teste, akkor ez előfordulhat most is. Egyelőre koncentráljunk a feladat első lépésére.
Meg se fordul a fejében, hogy ellenállásba ütközik, pedig mindent összevetve, valószínű abba fog.

Zane ♥

Charming cruelty

A mosoly sok mindent kifejezhet, így természetesen lehet képmutatás is. Ki mire használja. Ő nem csak képmutatásra használja. A nap nagy részében természetesen mosolyog. Más esetekben meg azért, hogy az ilyen agybannagy mardekárosokat idegesítse. Ma is tökéletesen ellátta a feladatát, a feszültség igen magasra szökött és az idegek, legalábbis a fiú részéről többször is pattanásig feszülnek. Szórakoztatja, és az sem riasztja meg, ha párbaj alakul ki, gyorsak a reflexei, hála a kényszerkviddicsnek, melynek hozadékául idén már a suliban is csapattag lett. A legnehezebb évben, amikor a félelmetes zöldek uralkodhatnak a pályán. A lehető legrosszabb választás, de úgy van vele, hogy három meccset kell túlélnie, aztán jövőre megint csak a lelátókról szurkolhat. Idénre már úgyis ágyat készül bérelni magának a gyengélkedőre.
Könnyen túlteszi magát a sértéseken, egyáltalán nem veszi magára, nem ért egyet, és nem is fog. A meddő viták egyik csodálatos iskolapéldája, igazából fölöslegesen is szólaltak össze, mások, mást tanultak, mást tapasztaltak és egyik a másikról semmit sem tud. A közös bennük, hogy ezt nem vallanák be semmi pénzért sem.
Ezt bizonyítandó Zane folyamatosan olyan megjegyzéseket tesz a lányra, melynek leginkább szöges ellentéte igaz rá, hát lehet ezeket nem nevetve vagy épp mosolyogva fogadni? Nem. Egyszerűen azért nem, mert a mardis teszi, hogy mennyi mindent tud, s úgy viselkedik, mintha tudná, milyen a hugrás is, de mindennek a reciprokát bizonyítja. Érezhető, látható, hogy burokban nevelték és, hogy fitos kis orrocskája alatt nem is létezik számára a világ. Talán, ha elmormolna egy néma gennyes kelés-átkot, kicsit rájönne, hogy mi is a helyzet, de neki nem stílusa ez a fajta sunyiság.
Egy csöndes, de mindent kifejező pillantással válaszol a leintésre. Nem kell megszólalnia, hogy pikírt legyen, s arcáról lerí, „ne fogadj rá”. Újabb ékes bizonyíték, de már meg sem kell rajta akadni, ő sem nézi ki a srácból, hogy olyan veszélyes lehetne rá, ő is téved, sajnos a mai világban az emberek túlságosan el vannak romolva. Ő még kitart, nem engedi, hogy ellepje a mocsok.
Készen arra, hogy hátrahagyja a romokat -mert ő ugyan nem fog segíteni itt rendet pakolni, még akkor sem, ha csak egy pálcaintés lenne az egész-, szedi össze a panaszosan fújó Meowt és aztán magát is, hogy elbicegjen, és megkeresse azt a nyamvadt bűbájt, ami majd rendbe hozza a csípőjét, ha nem sikerül, még mindig lebiceghet a gyengélkedőre. Természetesen máshol is vannak horzsolásai, többek között tenyerén és lábain, de egyik sem hasogat úgy, mint ahova az asztal sarka esett. Kell egy nagyobbat szusszannia, nem jól tűri a fájdalmat, hiába szenvedett már el egy rakás gurkótámadást, és egyéb átkokat, nem tudja megszokni, hogy fáj, még ha csak kevéssé is.
Vág egy grimaszt a gúnyos repostra, zöldjei az arcára emelkednek, majd vissza a rejtekből előbújó szelencére és újra az arcára. Szemöldökei még mindig morcosan, gyanakvón vonakodnak össze. Nem követi tekintetét, elég egyértelműen a korábban felfedett területre összpontosulnak, s nem azért nem mozdul meg, mert nem érti, mit akar. Sokkal inkább, mert esze ágában sincs mutogatni neki. Az előbb ügyetlen volt, s bár próbált elfordulni, legjobb szándéka ellenére sem sikerült jól felmérnie a szögeket, és igazság szerint nem is Zane-nel foglalkozott, hanem azzal, hogy fááááj.
- És onnan, ahol bámultál, nem volt jó a kilátás? - szúr vissza azzal a lendülettel - Felejtsd el, nincs műsor… - hátrál egy lépést, még mindig ellenségesen méregeti a fekete íriszeket. Egyáltalán nem érti, miért akar hirtelen segíteni, s most egyáltalán nem feltételez semmi jó szándékot, sem pedig olyasmit, amiért egy kicsit is engedelmeskednie kellene. Még mindig azon a véleményen van, hogy dugja csak fel az ingét, a tintáját, a ki nem mondott dicséretét, de még a szelencéjét is jó mélyen oda, ahova ő gondolja.
- Nincs szükségem a segítségedre… - teszi még hozzá, hogy egyértelműsítse magát, s mivel már megint olyan ingerlően közel áll hozzá a srác, ismét hátrál egy lépést, aminek köszönhetően nekihátrál a másik asztalnak. Ettől egy kicsit meglepődik, így előre lép, ekkor meg Zane-be ütközik, s hogy ne maradjon ki a jóból, ez az ütközés megnyomja sajgó csípőjét. Az ingén átüt a vörös testnedv, de nem, a mardekáros ruhája nem lesz olyan, a lányé viszont igen, mivel még gyógyulni sem hagyja a vágást. Újra felszusszan, s olyan megsemmisítő pillantást küld felfelé a mardekáros arcába, mintha legalábbis direkt arra törekedett volna, hogy újra fájdalmat okozzon neki.
- Engedelmeddel… - távozna, de kicsit beszorult, és igen, kiköveteli magának, hogy a fiú arrébb álljon.

[Shaelnek...]

Shaelnek...   defiant beauty      



Nem csak kviddicseseknek lehetnek gyors reflexei, de kár elemezni az erőviszonyokat a srác se elveszett lélek a sötétség oldalán.  Sokan hiszik, hogy minden halálfaló tudatlan barom, varázsolni sem tudnak, csak ölni. Kivételnek lenni ilyen helyzetben kiváltság, erre pedig törekedni kell és Zane pont az a fajta.
Nem lesz itt semmilyen párbaj, túl sokat kockáztatna vele és nem játszunk ilyet. Pont az elküldendő  levélben is ígéretet tett. Újabb kivétel, hogy  ezúttal betartja az ígéretet, apja még mindig az a személy, akit bár nem szeret tiszta szívből, de  még fél tőle és a parányi tisztelet is arra készteti, hogy ne húzza ki nála a gyufát.
Ékes példa a mostani arra, hogy két hasonló ember tud a legnagyobbakat vitázni.  Hogy miben hasonlóak? Elég egy parányi darab, azt most pont megtalálták. Kóstolgatják egymás szóbeli erejét. Azt lehet.
Hiába játssza meg magát, látni rajta mennyire szenved és csak a lélek és kitartása, daca vagy éppen dühe tartja még két lábon. Játsszon, senkit nem zavar, csak ezzel magának árt teljesen feleslegesen, mert haszna az nincs belőle.
A rom amit hátrahagynak? Ugyan kik, ugyan milyen rom? Ő nem volt itt, maximum a lánynak lehet bűntudata később, olyan lelkiismeretesnek látszik szegény. Beszólni azt bezzeg tud, még fájdalmában is.  Pedig most Zane olyan „segítőkész”.  Ő csak jót „akar” neki, még a gyógynövényeit is hajlandó elővenni és bla bla bla.
Ingfelhúzás és engedelmesség helyett kap pár keresetlen szót. Elhúzza száját, ez a teljes lebukás, bár valljuk be, nehéz lett volna leplezni, kifordult a kezéből pálcája és szemei is meredtek. Komolyan nem érti, miért reagál most így, már látta. Felesleges köröket futnak most. Sóhajt.
- Mit kéreted magad? Ha nem hisztiznél annyit, már rég túllennél rajta. A vak is látja nyomorod, talán  ideje lenne neked is észrevenned. – A fájdalom csontig tud hatolni, szavait is odáig fognak. Nem a kíméletességről híres,  tényeket közöl. Élvezi helyzetét, hangja higgadtabbá válik, mint aki egyezkedik.
- Fogd fel… fizetségnek. – Számlaegyenlítés, ami ugye nem szívesség. – Teszem azt a… khm… - Csettint egyet ujjaival, nehezen találja a szót. - … jó cselekedetedért. – Undorító egy szó, nyelve szinte kilöki. Neki jól jönne ez az apró kisegítés, ezt kisujjból kirázza, és tartozását is letudná vele. Jó üzlet, ki kell erőszakolnia.
Várakozóan néz rá, most mi lesz. Tovább játssza a sértődöttet és szenved, vagy okos kislány lesz és percek alatt végetvet a fájdalomnak. Csak rajta múlik. közben Zane duruzsolt a lánynak. Ő a jobb vállán az a bizonyos ördög.
- Ne légy ostoba,  Hugrás. – Lenéz megint, ekkor veszi észre, hogy időközben a szép fehér inge vérfoltos lett. Ajaj, hát ez szörnyű, de a vér kijön bűbájok nélkül is. Szája széle mosolyra húzódik, „ő megmondta” mosoly ez.
- Látod mit csináltál… - Fejét csóválva bök a folt felé, majd folytatja.  – Az idő vér… és fájdalom. Lehet belső vérzésed is van. – Ijesztő nyugalommal mesél, szemeiben eszeveszett csillogás, mint aki valamit vár. - Ajajaj, az nagyon alattomos lefolyású, ki tudja eléred-e a kastélyt, elvégre jó ideje kint vagy… és az a sok lépcső és folyosó.  
Testtartása belazul, karjait keresztbe teszi maga előtt vigyázva az ezüst tartó tartalmára. Nem lenne szerencsés kiszórni, ilyenkor szokott feltámadni a szél, a többi balszerencsés csapásról nem is beszélve. A lényeg, hogy vigyáz rá. És csak beszél és beszél, előnyben van, eszében sincs elállni az útjából. Talán egy lépést hátrál, látva mennyire beszorítva érzi magát a Hugrás lány.
- Nem túl rózsás a helyzeted. – A legcsodálatosabb az egészben az, hogy igaza van. Akármennyire tiltakozik ellene, meg van kötve a keze. Ha nem talál ki valamit magától sürgős tempóban, márpedig ez nem valószínű ránézve, kénytelen rábízni magát Zane-re. Hogy fordul a kocka percek alatt, ugye-ugye?
Egy hulla a folyosón mondjuk mindig jó buli, de ha nagyon-nagyon muszáj bevallani, kár lenne ezért a szépségért. Még ha idegesítő is a folytonos mosolygása, a makacssága és… és  biztos találna még rajta valamit, ha nagyon keresné. Az idő telik...  nehogy a végén igaza legyen és térdre rogyva találja magát fájdalomtól szenvedve. Tik-tak.

Zane ♥

dr dashing

A dolgok csak éles helyzetben tudnának eldőlni, az hogy ki mit gondol közben teljesen lényegtelen. Elhiheti az ember magáról, hogy meg tudja váltani a világot, de később jön csak rá, hogy nem egyszerű. Addig míg nem kerül sor valódi megmérettetésre, maximum találgatni lehet. Annyi szent, a lány sem ügyetlen.
Amúgy sem indult rózsásan a társalgás, ám aztán igencsak szerencsétlen fordulatok következtek be, melynek hozadékául most itt áll az asztal és egy mardekáros fatuskó között, bár ez talán a fatuskóra nézve lenne sértő. A zöld íriszek máskor jókedvtől csillogó fényét most inkább megvetés és villámok helyettesítik. Úgy mered felfelé a srácra, mintha legalábbis mindkét szemével képes lenne Avada Kedavrákat szórni. Bizonyára most iszonyatosan meg kellene hatódnia, és valami kivételes, kitüntetett szerencsés kiválasztottnak éreznie magát, aki abban a csodálatosan hihetetlen kegyben részesül, hogy a nagyegójú, és rém veszélyes mardekáros nem létező óriási szíve megesik rajta és méltóztatik élete első jó cselekedetét megtenni. Vagy ki tudja, mire készül?!
Tipikus. Hamarosan ő lesz a gonosz csúnya hugrás lány, aki a több percnyi metsző vita és torzsalkodás után, nem rángatja fel az inge végét az első lekezelő felszólításra. Mert miért is ne. Elvégre mi sem természetesebb, hogy miután olyan kedves bókokat zsebelt be tőle és olyan bájos, behízelkedő hangon próbálja rávenni a terület felfedésére, varázsütésre, alázatosan cselekszik. Pont így tett amióta itt van ugyebár.
- Az én dolgom... - válaszol még mindig dacosan, bár hangjából nem érezhető ki annyira az ellenszenv, mint amennyire szeretné, ott van az. Higgyünk benne. Eltekint válla felett, épp addig érnek szemei, így azt még pont meg tudja tenni. Nincs ott igazából semmi, csak sövény, de egyértelmű jelzést ad arra, hogy távozna. Igazából elgondolkodtató, hogy miért nem löki meg és húz el a fenébe, ahogy arra korábban olyan fenemód udvariasan felkérték már. Helyette inkább hallgatja a sok sületlenséget.
- Te most komolyan ennyire ostobának nézel? Jó, hogy nem már azt mondod percek múlva holtan esek össze... - teljes joggal kéri ki magának a feltételezést, és kőkeményen zokon is veszi. Fáj neki, ez tény, de egy ekkora vágástól nem fog perceken belül elvérezni, s a fiatalemberrel ellentétben a őt nem zavarja, ha vérfoltos inggel megy vissza a kastélyba. A sok hülyeséget hallgatván aztán elege lesz. Bosszúsan csücsörít ajkával, szeme sarkából felpillant a fiúra, s végül is benne is feltámad az az érzés, mintha ott ücsörögne a vállán és duruzsolná fülébe az elrettentő eshetőségeket. Szinte érzi, ahogyan ketyeg az ideje, kicsit ideges lesz.
- Hátöhm... rendben... - tekint fel bujkáló mosollyal. - ...csak fejezd be ezt a sok sületlenséget, jó? - kérdezi kissé zavartan. Semmi köze ahhoz, hogy akár egyetlen szavát is elhinné, egyszerűen csak belátja, hogy hamarabb végeznek, ha enged. Megadóan sóhajt fel, mintha nem is hinné el, hogy valóban van annyira ostoba, hogy beadja a derekát, most mondhatjuk, hogy a szó majdnem szoros értelmében. Bár ez nem a dereka, hanem a csípője, de mégis rendelkezésre bocsátja.
Óvatosan elfordul, leteszi a kosarat az a háta mögötti asztalra. Még mindig vonakodik, egyáltalán nincs meggyőződve arról, hogy jól teszi, amit tenni készül, egyáltalán nem bízik meg benne.
Felszusszan, s néhány győzködő bólintást követően végül is, ha kelletlenül is, de megemeli inge alját, felfedve a seb egy tetemes részét, majd szoknyájának felső részét húzza néhány milliméternyit lejjebb, a maradékot is megmutatva. Száját elhúzza, lesandít, tovább grimaszol és várja az ítéletet.
- Öhm... nos? - vajon mit fog mondani? És tenni? A fiúknak mondjuk minden csak egy karcolás. Egy helyben toporog, de zöldjei meredten fogják követni a mardekáros minden egyes mozdulatát, és várható, hogy minden megmozdulásra rá fog kérdezni. Bizalmatlan. Ok nélkül? Nem hiszem.

[Shaelnek...]

Shaelnek...  sceptical fairy    



Kár minden további próbálkozás, hidegen hagyja ellenszenve. Ő sem repes az örömtől, hogy ráakaszkodott, nem hagyta békén, bosszantotta és ráadásul most még itt se hagyhatja a tartozás miatt. Mennyi bonyodalmat tud okozni a kíváncsiság és a túl sok szabadidő a többiről nem is beszélve.  Most már késő lenne belegondolni, mi lett volna ha…
Nem lett, mert ez történt és most megfizeti a tartozását, ha akarja a lány, ha nem.  A meggyőzéshez ért,  nagy szüksége lesz praktikákra a későbbiekben is.  Munkájához. Szorgalmasan gyakorolja, ha kell, összeszed minden eszközt, hogy elérje célját.
Egyébként meg, kit érdekel akarja-e? Örüljön, hogy rászánta magát és előveszi az értékes gyógynövényeit.  Nem kapni minden sarkon őket, ezért csodákra képes velük. Amíg Shael viaskodik saját magával, Zane kihasználja az időt és leszakít egy apró levelet az egyikről. Szájába teszi és összerágja. Az a sok idegesség, kezd kiújulni baja. Innentől borsmenta illatot áraszt. Mélyeket szippant, tüdeje megtelik levegővel, máris jobban érzi magát és nyugodtabb.
Nem adja olyan könnyen magát a Hugrás, tovább próbálkozik a szabadulással. De nem fog elmenni hiába nézegeti a kifelé vezető utat.
- Könnyen előfordulhat, ha nem csinálod végre azt, amire kértelek. – Forgatja meg szemeit. Most már nem tudni mire céloz, az esetleges belső sérülésekre, vagy egy egészen más sérülésre.  Pedig olyan nyugodt volt, saját maga érte el… olyan nyugodt.
Érdekes, hogy ilyen könnyedén ostobázza le a tényeket. Lehet, hogy az ő sérülése nem súlyos, csak karcolás, de egy belső sérülés következményei igen gyors lefolyásúak, kivéve, ha alattomosan szivárog a vér.
Zane is tudná mivel van dolga, ha látná. Mindenesetre a kérdésre nem bírja ki, hogy ne válaszoljon. Ez az igazság… fordul egyet a sövények felé.
- Miért, minek gondoljanak, ha ilyeneket mondasz? –  Érti a sületlenségre. Újabb sóhajtás, ujjai az ezüst tartó fedelével játszanak arra várva, hogy végre  nyitva hagyhassa a fedelét, túl legyenek az egészen és menjen ki-ki a maga dolgára.
- Tájékoztatásodul közlöm professzorkisasszony, hogy ez mind igaz. És ha a felesleges szabadidődet nem mások bosszantásával töltenéd hanem teszem azt… - Szemeibe néz, szemöldöke megemelkedik, hangja elfúló  (mintha visszatartaná a levegőt, mintha súgni akarna egy tiltott szót) a szó kiejtésénél. - … olvasással,  – Hangja visszaváltozik normálissá. – …Tudhatnád!
Látszik rajta, hogy elgondolkodott a történeten, nem tudni hogy a lépcsősön vagy még a birtoknál jár, de elgondolkodott és láthatóan megérintette.  Haladunk kéremszépen, haladunk. Az a leheletnyi idő, ami még várakozással telik, fél lábbal is kibírja. Ott van a célban, csak át kell lépnie a kaput.
Tik-tak, hallatszik mindenhol, csak a képzeletük játszadozik velük, de Shael megadja magát neki.
villant egy diadalittas mosolyt a semmibe és ujjai ismét felpattintják a tartó fedelét.
- Ezt is megéltük. Talán még nem késő… - Egy utolsó játék még belefér, utána komolyan veszi, amit csinál. Ebben jó, ezt rendesen meg szokta csinálni, ebben nem ismer tréfát... na jó néha belefér egy-két beszólás. De Shael hibája, mert kiköveteli magának, a puszta jelenlétével, hátha még meg is szólal.
Hátrébb lép míg Shael előkészül,  fél szemmel nézi mit csinál merthogy közben a gyógynövények leveleit tépi le. Pici az a tartó, de csak annak látszik, belül egész sok minden van.
Kivárja, hogy feltárja a sérült részt, majd közelebb lép, egészen elé és lassan leguggol. Szemeivel végig  testét nézi, ahogy halad lefelé, végül eléri a meggyógyítandó területet.  Nem direkt guggolt lassan, elkezdeni könnyű volt, de utána… meglátta őt.
Ez imént is formásnak látta a csípőjét, most sincs ez másképp.  Vesz egy mély levegőt, hogy összeszedje magát, kifújja és  végre ránéz a sebre.  Nem kell hosszan néznie, hogy felmérje a helyzetet. Nem egy  halálos seb.  
- Hm… - Nem mondja ki, hogy ez csak egy karcolás, mert kezdhetnék előről a viaskodást. Visszanyeli véleményét, csak annyit mond. - … ebbe nem fogsz belehalni. Sajnálatos, de próbálj meg együtt élni a gondolattal.
Leteszi a tartót a földre, felhúzza ingei ujját könyékig, majd néhány sutuló mozdulatot tesz tenyerével, ujjait is beleértve. Nincs hideg, de az ő bőre hidegebb a kelleténél.
- És most ne mozogj… - Adja ki az utasítást, de meg se várva Shael reakcióját, nyúl felé és egyik kezét derekára teszi hátul. Ezt azért, hogy megtartsa a neki megfelelő pozícióba és megakadályozza a felesleges mozgást.
Másik kezével a növényekhez nyúl. Ujjaival felcsípi, majd összedörzsöli a három levelet, mindezeket belemártja egy sárga masszával teli apró tégelybe…

Zane ♥

Tested Mr Ego

Pedig olyan jól indult ez az egész ma itt. Könnyedén akaszkodott a mardis nyakába, könnyedén furakodott a nyugalmába és a lehető legkevesebb erőfeszítésébe telt komolyan kihozni a sodrából. Bizony, az egész, mint egy mese, a Shay-fajta tündérmese, amelynek jól fésült, csinos hősnője dacol a veszélyekkel és felpiszkálja a szunnyadó… kígyót, majd végül győztesen, emelt fővel masírozhat ki a színről. Olyan közel volt, tényleg már csak annyi kellett volna, hogy fülön fogja kosarát, amelyben macskája nyávog és sarkon fordul, még odavet valamit foghegyről méltó zárásául a szóváltásának, aztán kivonul a helyszínről olyan drámaisággal, ahogyan csak ő tud.
De nem, az istennek nem akar összejönni a dolog, a mardis hirtelen megtalálja magában Szent Mungó szellemét, felismerve magában, hogy mindenáron segíteni akar. És valóban úgy tűnik, hogy minden vagy épp bármi áron. Olyan szöveggel bizonytalanítja el a lányt, hogy még a hugrás maga is meglepődik, hogy az a bizonyos bogár olyan láthatatlanul, kivédhetetlenül és alattomosan fúrta be magát fülébe és tudatába, hogy elgyengült. Pedig olyan biztosan tudja magában, hogy ennyitől nem lehet belső vérzése, azért nem volt olyan nagy az esés, nem olyan mély a sebe, hogy komolyabb károkat szenvedhetett volna. De…. mi van, ha mégis?! Egy igen kemény, sokmenetes mérkőzést vív végig magában, az most teljesen lényegtelen, hogy ez milyen gyorsan zajlik le. Utálja magát érte, de mire egyáltalán visszakozhatna magával, már kezei cselekszenek, s ő zavartan kémlelve a környezetet, hogy lehetőleg senki se lássa, amit tesz, húzza fel ingét, s teszi szabaddá a sérülés környékét. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy józan esze ellenére enged egy mardekáros dumájának.
- Chh… kééérlek.. – cicceg, s forgatja meg szemét Zane megjegyzésére. Még, hogy talán még nem késő. Mintha legalábbis valami súlyos ragyaszóródásban szenvedne, vagy valami ilyen halálos kimenetelű kórság végső stádiumába lépne. Amikor fejen találta a gurkó, és szétnyílt a feje, valahogy senki nem aggódott azon, hogy vajon tudnak-e még időben cselekedni, vagy elvérzik, ilyesmi. De akkor sem volt nagy a riadalom, amikor szintén gurkótámadás áldozata lett, akkor épp a bordáját törte el a szörcsögő fekete vasszörnyeteg. Akkor például azonnali hatállyal a Mungóba került, de ott sem törték kezüket-lábukat, hogy meggyógyítsák. Ez csak egy nem épp könnyű vas asztal, az meg egy 100km/h-val repülő alattomos kis vasgolyó. Azóta is megsajdul mindkét része, amikor meglát egyet. Épp ezeken a gondolatokon rágódva füstölög magában, mit sem törődve a fiú mustráló pillantásokkal teli, slow-motion leguggolásával, amikor megérzi a kezet a derekán.
- Óh… - kapja oda meglepetten tekintetét, de nem felejt ám tömény ellenségeskedéssel és szúrós szemekkel nézni. Még a végén elárulná, hogy meglepődött. – Izé… várj! – igazából nem lenne muszáj, meg úgy egyáltalán fölösleges, amit tesz, de a kezei kellenek másra. Gyors mozdulatokkal gombolja ki inge alsó néhány gombját és a sebbel azonos oldali felet bedugja melltartójába, így nem kell tartania az anyagot. Kezeivel megtámaszkodik háta mögött azt asztalon, hogy legyen mibe kapaszkodnia, ha esetleg netán csípni, égetni, szúrni, fájni fog. Készen áll a halálra, bár gyors körbehordozza tekintetét, hogy még egy fadarabot is kerítsen a szájába. Erről aztán lemond.
A megjegyzést bár elengedte a füle mellett, azért megjegyezte. A hideg kéz közben lassan átveszi a lány bőrének melegét, legalábbis a hugrás már nem érzi hidegebbnek. Ettől még nem túlságosan sikerül megbarátkoznia a helyzettel, de meg lett parancsolva, hogy ne mozogjon, és ezt saját érdekében most tervezi betartani.
- Az mi? – kérdezi aztán végül a száradt és nem annyira satnya kórók egyvelegét mustrálva a szelencében, de persze arra a kimondottan csúnya példányra gondol, amelyet kiemelt a többi közül. Ő elég gyenge volt gyomtanból –ő így hívja a tárgyat, vagy még egyszerűen blöeh-nek- nem igazán értette soha, hogy tulajdonképpen mi lehet a baj, az elméletet tudta, de amikor gyakorlatra került sor, felülkerekedett rajta undora. A varázstalan növények egyszerűen jelentéktelenek számára, de a mágikusak, amelyek harapnak, csípnek, halálba sikítanak, indával fojtogatnak, vagy mérgeznek, komolyan meg tudják ijeszteni. Amikor a különböző nyálkás magvakat kell kiimádkozni egy harapós növény belsejéből, hát köszöni szépen, inkább nem kér belőle, mert ha valakit, hát őt bizonyosan megharap, vagy telibe köp valamilyen gusztustalan szmötyivel, amitől aztán napokig bűzölöghet. Volt már mindre példa…
- Az mi? – fintorodik el meglátva a sárgás löttyöt. – Mit csinálsz? Azt miért mártod bele? – talán Zane sem gondolta komolyan, hogy csak őzikeszemekkel fogja nézni, mit pakol rá, mit suskusol odalent. Ha már itt tartunk, viszket a combja…
- Várj! – szakítja félbe ismét a doktor urat, s mielőtt még hozzáérhetne az a gyanús folyadékkal, meg a száradt kóróval, megvakarja belső combját középtájon, kissé a szoknyát kénytelen feljebb emelni. Hja, gyűlöli a harisnyákat. Üvölteni tudna tőlük. Nem mellesleg akad benne egy cseppnyi a női kegyetlenségből. - Kezdheted! - adja ki végül az engedélyt, természetesen csak akkor, ha minden kérdésére megkapta a válaszát, nem ám engedi csak úgy a vakvilágba. Fogait nyöszörgésre készen szorítja össze, arcán már most látható a szenvedés, pedig a szellő kellemesen esik neki.

[Shaelnek...]

Shaelnek...     Ms. Naiva    



Előbb-utóbb mindenki megtanulja, ha Zane-el találkozik, nem ússza meg könnyedén.  Shael is éppen ezt tanulja, több kevesebb sikerrel… az majd kiderül. Álomszerű lett volna, ha csak simán, minden akadály nélkül kisétál diadalittas arccal. Az álmokat azért hívjuk álomnak, mert nem valódiak… ahogy a zökkenőmentes távozás se valódi csak a képzelete szüleménye.
Mivel Zane utál bárkinek tartozni, utálja hallani is és rá gondolni is, adózik, ha akarja a lány, ha nem. Nem kívánságműsor.  Szép lassan szövi hálóját Shael  köré úgy, hogy ne vegye észre a benne rejlő szándékot és azt a szálat, ami majd egybe fogja az egészet, beleszorítva a lányt. Hangja ott és  akkor drámai amikor kell, meséjét a lehető legmeggyőzőbben adja elő  kegyetlenül lazán tálalva.  Próbálja elhitetni vele, hogy csak ő segíthet és hogy mit érdekli őt, a lány megéli-e a következő perceket. Rá oly jellemző pofátlansággal töri át zónáját szavaival és készül erre tetteivel is.
De hogy ez a lány mennyit tud izegni és mozogni, Zane alig tudja elkezdeni a „gyógyítás mesterfokon” c. fejezetet. Noha ez a bedőlök, megtámaszkodok, többet mutatok… tetszik neki, ha nem kell bevallania.
Itt egy lány előtte, egy karnyújtásnyira se és kedvére legeltetheti szemeit. Hiába akar ő távol maradni tőle, tovább folytatni a harcot, szeme igen jól működik és szépérzéke is helyén és ez nem igazság, hogy a lányoknak ilyen fegyverük is van, rákényszerítik az embert, hogy fejet hajtson.
Mielőtt keze máshova kerülne, gyorsan a kiszemelt, nem mellesleg a megfelelő helyre illeszti. Végre eljut odáig, hogy előveszi a tégelyt és végre eljut odáig, hogy elkezdje…
…de mégsem, mozdulatait kérdéssel zavarja meg. Csak pár  percet kellett volna várnia és túl lennének rajta. Elsőre fel se fogja, hogy ő beszél, el van merülve abban amit csinál, ezért fordulhat elő a botlás…
- Sárga sipkás zúk… - Kezd magyarázatba, de ez hamar abbamarad, észreveszi magát. Felpillant a lányra, szemöldökeit összehúzza ingerültségében, homlokát ráncolja, ajkait pedig összeszorítja, a felsővel az alsót zárja néhány pillanat erejéig.
- Nem mindegy? – Morog az orra alatt. – A lényeg, hogy hatásos. – Sóhajt, mellkasa is megemelkedik a sóhajtás nagyságától.
- Különben se árulnám el mi van benne, ne is reménykedj. Legyen annyi elég, hogy ez jó neked.
Nem igazán várja meg, hogy tiltakozzon, egy gyors mozdulattal túlesik a belemártáson és a kiemelésen, a massza már rajta is van a sérülésén.  Hideg, nyirkos, nyálkás és különös jelenségre lehet figyelmes. Mozog, Zane ujjai alatt, ő csak rögzíti.
A massza szaga szúrós, kesernyés, kellemetlen, nem lehet semmihez hasonlítani.
Ken belőle a horzsolásaira is, épp amiket meglát különösebb erőlködés nélkül. Nem viszi túlzásba, ez is több, mint amit tennie kellene. Ha akar valamit, keresse meg és tárgyalhatnak borsos ár ellenében.
A sérülések nem sokkal később teljesen eltűnnek, a fájdalommal együtt. Szebb és jobb mint újkorában.
A köszönőlevelet és a  bon-bont a szobába kéretik küldetni. Déli-szárny, Mardekár…  
A megmaradt masszát eltávolítja egy zsebkendő segítségével és mugli módszerrel, a két kezével.
- Kész…  Ms. Pánik. – Zárja le/be Zane mobil rendelőjét. Visszacsavarja a tégely tetejét és feláll. Arca cmre van Shaelétől, csak fentebb.  Mit megadna, hogy néhány pillanatra egymagas legyen vele.
- Most már órák kérdése és neked befellegzett. - Drámai komikussággal rávigyorog. – Hála nekem. – Színpadiasan hátradől, villant még egy mosolyt, egy kacagás is kicsúszik, aztán felszisszen és visszarendezi arcizmait.
Arca komoly, egyik szemöldökét feljebb emeli, szája szélét pedig mosolyra húzza. De csak egy kicsit, nem ingyenes, hogy osztogassa.
- Meg van elégedve a Kishölgy? – Kérdezi szemeibe nézve… mélyen. Néhány perc és valószínű Shael azt is bevallja, amit semmiképp nem szeretne pl. hogy ő a Mikulás vagy a Húsvéti nyúl, esetleg azt, hogy hálás Dr. Zane-nek. De mivel ez nem valószínű, szükséges a mély lélekbehatolás, kiolvassa ő magának még azt is, ami nincs ott.
Shael sérülései és fájdalma egyenlőek a nullával.
Bámulatos miket tudnak egyesek, de mivel a bájitaltan az egyik erőssége, ez semmiség volt.

Zane ♥

Can't leave without a peace of you

Utálja, amikor az emberek próbálnak rá hatni, a hangok, a hangszín egyszerűen olyan hatással vannak rá, hogy még a legszilárdabb meggyőződésében is képes meginogni. Néha vannak olyan pillanatai, amiért érthető, hogy abba a házba került, ahol van. Most is hasonlóan viselkedik, tudja, hogy nem lehet semmi komoly baja, mégis, a szavak alattomosan isszák magukat tudatába, s noha még mindig biztos, ad támadási felületet, amelyet eme ragadozó kedvű mardekáros jó érzékkel ki is használ. Piszkos kis hadművelete pedig könnyedén rombolja a hugrás ellenállását.
Morcosan kezdi el harapdálni ajkait, mert választ nem kap a kérdésére, sőt kérdéseire, csak goromba elutasítást. Hát már hogy a fészkes fenébe lenne neki mindegy, mivel pacsmagolja össze a bőrét, mivel próbálja a sebét állítása szerint begyógyítani. Nem tudja igazán, mit volna jó mégis tenni, hagyni vagy inkább ismét csak ellenkezni. Munkálkodik benne a gyanakvás, és a mardis a kisujját sem mozdítja annak érdekében, hogy a kétségeket eloszlassa. Igazából ezt Shay is pontosan így csinálná fordított esetben. Annyira üdvözítő érzés tud lenni a másik agyára hatást gyakorolni, törni a fejét, vagy bosszantani. Most saját módszere dolgozik ellene, s bármilyen elismerésre méltó a visszavágás, egyáltalán nem tudja értékelni, hogy ő van belecsalogatva ebbe a csapdába.
- Aúhhh... vigyázz már! - mordul rá nagy fejtörése közepette, ugyanis az ismét csípőjébe nyilalló fájdalom zökkenti ki néma gondolatharcából. Szemöldökeit összevonva, lesújtó, szemrehányó pillantásokat vet rá.
- Ahh... fúúúj. Ez iszonyatosan büdööös... - fintorog, még a szemeit is hunyorgatni kényszerül, még így is könnybe lábad. Egyik kezét orra alá emeli, mintha ez bármit is segítene a rossz szagok kiküszöbölésében, pedig semmit. Mocorog, naná, hogy mocorog, mikor állat módjára csapja sebének ezt a valamit, holott elég nyilvánvalóan fájdalmai vannak. Aztán már arra lesz figyelmes, hogy a srác tenyere alatt is mocorog valami. Ijedten hőköl hátra, azaz csak hőkölne, ha nem épp ő maga passzírozta volna magát az asztalhoz. Nincs hely, nincs menekülés...
- Mi eeezz? - kérdezi tehetetlenségében. Tény, nem géniusz sem gyomtanból, sem pedig bájitaltanból, de a könyvbeli tudása megvan, mégsem jut eszébe egyik tanult növény vagy főzet, amelynek ilyen tulajdonságai lennének. Furcsa, nem lehetne éppen kellemetlennek mondani, valamilyen szinten csiklandós az érzés, de aztán elkezd csípni is, meg égni és még mindig változatlanul büdös. El sem tudja igazán dönteni, hogy ez most kellemes-e vagy inkább kellemetlen, kicsit ez is, az is, meg is rándul néhányszor szeme. A biztonság, vagy inkább önmaga hitegetése kedvéért, hogy valamelyest még irányít, balja a srác csuklójára fog, nem érdekli, ha aztán pánikroham tör ki rajta, hogy egy nem száz százalékig aranyvérű érinti meg bőrén.
Természetesen választ a továbbiakban sem kap, és kezdi is minden hatályát veszteni, ahogyan telnek a másodpercek, de még percek is. Érdekes csendéletet nyújtanak itt ketten, Zane keze Shael oldalán, mintha kapaszkodna belé, a lány keze pedig az ő kezébe kapaszkodik és olyan meredten tekint le rá, mintha legalábbis leszúrta volna. Vagy az idő telik gyorsan, vagy valami nagyon hatásosat tud a srác, mivel hamarosan már önelégülten közli, hogy kész, és hát van a pánikban is valami. Megesik az ilyesmi. Mindenesetre valóban sokkal kellemesebb már így, főleg miután azt a bizarr valamit is eltüntette róla. Igen, talán valahol tényleg hálásnak kellene lennie.
Leellenőrzi a munkát, ahogy annak lennie kell, kritikusan szemléli a semmit, ami a csípőjén marad, s hiába is próbálna bármi kivetnivalót találni, sajnos fájdalom, de be kell látnia, hogy nincs ilyen. Nem fáj, nincs ott semmi, de azért őt sem kell félteni, ha ebbe nem, másba tud kötni.
- Khm... hát ez... rendben van - eszébe ötlik valami, amit épp a srác mondott neki percekkel korábban - Remélem nem várod, hogy megköszönjem - csak egy kis fricska vissza, de megenged magának hozzá egy mosolyt. Mered a fekete szemekbe, melyek olyan merően és akaratosan fúródnak az ő zöldjeibe, hogy elfutja az a kellemetlen ellágyulás. Nyelve hegyére kúszik az a szó, amit egyáltalán nem akar kimondani, mert ő sem kapta meg, akkor sem fogja megköszönni. Elszíneződik arca, és ez nem a szürke, vagy a valószínűbb zöld árnyalatot ölti magára, hanem nemes egyszerűséggel pirosodik. Épp csak nem tör rá, hogy elkezdje igazgatni a haját, mintha törődne azzal, hogy szimpatikus külsőt mutasson a mardisnak. Szerencsére mindig akad neki valami, ami ha nem is azonnal, de visszarángatja a földre, és önmagába, hogy hozhassa a formáját.
- Miért nézel így? Mintha azt várnád, hogy tényleg bármelyik pillanatban összeesem... - szemöldöke felvonódik, bár nincs benne egy szemernyi félsz sem ezt illetően, mégis tökéletesen olyan érzése támad, mintha Zane erre várna. Vagy... várna valamire. Vesz egy mélyebb levegőt, s pillanatnyi enyhülését megpróbálja ráncba szedni, elfordítja tekintetét. Visszarendezi ingét, de nem gombolja be, elég volt a showműsorból mára. Megköszörüli torkát, s bár már tényleg távozna, azért egyszerűen nem tudja megállni, hogy valamit szóvá ne tegyen.
- Tudod... nem ártana megtanulnod, hogyan kell bánni a lányokkal. A gyengédségen van mit csiszolnod... - csak, hogy ne érezze már olyan frenkinek magát. Néhány pillanatig még toporog, aztán villant egy amolyan shayes vigyort, kacsint, s ugyanolyan idegesítő mosollyal az arcán távozik végre megpróbáltatásainak színéről, mint amivel felhúzta a srácot.
Néhány pillanattal később, tisztes távolságban a lánytól, Zane is új helyet keres magának, ahol megírhatja Top Secret levelét.

[- Ne menj el… kérlek –]

Izabel


***

Valahogy érzem, hogy még ha nem is akar látni, muszáj lesz neki. Nem csak akarok, egyenesen követelni fogom tőle. Habár ritkán szoktam ilyet tenni, de… Valahogy kell.
Aljas dolog visszaélni a bizalommal vagy a hittel. Igazából, ha jobban belegondolok én egyiket se tettem meg, ennek ellenére is lelkiismeretesen elkezd háborogni bennem egy belső hang, amit nem értek. Nem sértettem szabályt, nem szegtem meg ígéretet, nem bántottam senkit, még…
De elég a lány izzó tekintetére gondolnom, hogy ösztönösen görcsbe ránduljon a gyomrom. Félek? Nevetséges. Soha nem félek, mert nem lehet. És amúgy is, ki Bishop, hogy rám kényszeríthesse az akaratát? Senki. Nekem van jogom… vagy… lenne, ha ő akár egyszer is meghallgatna.  De ez még talán egyszer se fordult elő. Pedig tudja jól, láthatja mi mindent képes összeszenvedni a másik. Nem is értem hogy lehet ennyire vak. Ő osztja az észt a bátyjának, hogy ne koslasson a véla csajok után, ami alapvetően rendjén is lenne, ha ő közbe nem cseszne ki velem minden módon, ahogyan csak lehet… mert… így van. Vagy legalábbis joggal lehetnék felháborodva, de… nem tudok. Mert róla van szó, és elképeszt, hogy milyen hatással is van rám. Ez minden egyes alkalommal megrémít. Mert most is itt vagyok. És mégis, mi a frászt is keresek itt? Megint?
Mély, keserű sóhajtással pillantok végig a sivár téren, ahol a kovácsoltvas asztalok mindent tudóan terpeszkednek. Még javában tart az óra, de lassan… lassan vége. Iza  pedig szeret egyedül, elvonultan tanulni, itt. Igen… nem szép dolog, de kifigyeltem. És miért ne használnám ezt ki? Bolond lennék… és az is vagyok. Kötözni való bolond! Mit várok? Mit akarok… ostoba idióta. Csak korholni tudom magam, amiért megint lejáratom saját magam, az önbecsülésem, a családom, a nevem, mindenem, amim csak lehetett. És mégis minek?
Mert róla van szó.
Dühösen verem ökölbe szorított kezem az asztalra, amitől az sajogni kezd. Nem érdekel. Megfordulok és idegesen lépek. Hogy lehet, hogy… egy kis csitri így… ennyire… Nem. Iza alapvetően jó. Csak velem olyan, amilyen. Talán mert megérzi a rosszat, a gonoszat, azt, amit még én magam sem tudok önmagamról? Látja azt az óment, ami a fejem felett kering, mint egy pallos?
Szemeim lehunyom egy percre, s beszívom a délutáni lágy levegőt. Nincs hideg, és ez jó. Így mikor megfordulok, nyugalmat erőltetek magamra. A jó öreg Montrego maszkot. A nemest, de most kivételesen minden pökkhendiség nélkül. Mert Iza így is nehéz eset. Nem szabad felhúznom magam egyetlen apró beszólása miatt sem. Leülök a sakktáblához és nézem egy percig a bábukat. Rég játszottam, kedvem lenne…
Huszár az E 5-re.
A bábu mozdul, s az ellenfél lép. Ezért jó a varázslósakk, partner se kell hozzá feltétlen. S észre se venném, ha nem lüktetne a halántékom, hogy miért is vagyok igazán itt. Fél szemem az ajtóra vetül, várva a kijövő embereket, hátha köztük lesz a lány is. Közben pedig folyik a játszma.  De csak félig figyelek oda, hogyan is hullanak a parasztok, és ha valaki most látna, biztos jót mosolyogna ezen.
Csak a léptek zökkentenek ki, amik közeledését szinte meg is érzem, s a szívem egy ütemmel gyorsabban is kezd miatta verni. Aztán megtorpan. Ő az, hát itt van. Merlinre! Mégis csak van egy kis szerencse egy olyan hülyének, amilyen én vagyok. Persze tudom, mit gondolhat. Nem, nem akarom látni az arcát, mert az túlzottan fájna. Csak színtiszta gyűlölettel találnám szembe magam, aminek alapja, nem feltétlen megalapozott.
- Ne menj el… kérlek –
Rekedt a hangom, s meglehet tévedek, habár tudom, hogy nem. Lassan, még egy mozdulattal lököm előre a királynőt, hogy mattot adva vége legyen a játéknak. Nézem, ahogyan a bábuk leölik egymást, s ahogy a király kezéből kihullik a kard. Vége.
Lassan állok fel, és fordulok meg. Arcomon nincs érzelem, egyedül a szemeim bűnbánóak. Mintha Iza vallatni jönne, holott… de belül egy elveszett gyereknek érzem magam. Nagyon is elveszettnek, ha vele vagyok. És valahogy ez sosem változik, bárhogy is szeretném.

MONTREGO
○   ○   ○

   Ó, Foley, hogy törölné fel Hóborc a talároddal a Lovagok folyosóját… Tudja jól ez a dög, hogy mire készülök, vagyis hogy milyen célokat tűztem ki magam elé. És ezek után még képes így megszívatni?
   - Az általános aurori képzés érdekli?
   - Igen, tanár úr. Már kislány korom óta az Akadémia volt az álmom. Persze csak a Roxfort után.
   - És tudja-e, Miss Bishop, hogy a kívánt szak milyen feltételekhez köti a felvételt?
   - I-igen, tanár úr. Utána olvastam.
   - Nagyon bölcsen tette. Akkor biztosan tudja azt is, hogy a bájitaltan RAVASZ-ának el kell érnie a várakozáson felüli szintet. Ehhez nem is kell egyebet tennie, mint időben elkezdeni a tanulást. Készültem egy kis feladattal, nehogy elveszítse ezt a remek lendületét.

   Na hát ez a kis feladat egyáltalán nem volt annyira kicsi. Először is a kezembe nyomott egy bedugaszolt fiolát, amiben valami gennyszerű lé lötyögött, aztán kiadta, hogy hétfőre – a bájitaltan szakkörön – írjam meg és adjam le a cucc receptjét. Mindezek után természetesen készítsem el a saját receptemből a szert. Tehát nekem most ki kellene valahogy izzadnom a választ a kérdésre, hogy mégis miféle alapanyagokból alkották ezt az undorító akármit. Amelyről egyébiránt fogalmam sincs, mire jó. Az is lehet, hogy bivalyerős méreg, és azonnal kinyiffanok, hogyha megkóstolom, bár hozzáteszem, nem sok gusztusom van hozzá, hogy akár csak a dugóját kipattintsam az üvegcsének. Tapasztalatból mondom, az a kotyvalék, aminek gyomorforgató a színe, annak szinte biztosan ugyanolyan lesz az íze is.
   De azért még nincs minden veszve. Elhatároztam, hogy először megpróbálom egyedül megoldani a feladatot – végül is ez a lényege az egész korrepetálásnak –, majd csak azután dugom Boethius orra alá a trutyit. Ő ránézésre megmondja, hogy miféle gennyedékkel kell Foley kedvében járnom. Node! Előbb még kísérletezem.
   Félévente egyszer csak-csak megfordulok a könyvtárban – ilyen volt ez a mai alkalom is. Kikéredzkedtem McCoytól a jóslástan vége előtt, mondván, elcsaptam a gyomromat a gizgazos teájával, amiből a jövőmet kellett volna kiolvasnom. Nem hiszem, hogy bevette, de azért kiengedett. Sajnálom, hogy füllentettem, de hát nem akartam az egész iskola szeme láttára besomfordálni a könyvtárba. Az kicsit durva lett volna. Így csupán néhány harmadéves hugrabugos srác látott az ominózus ajtó előtt tekeregni, nekik biztos lyukasórájuk volt, de eléggé elmerültek a köpkőcsatában, amit a folyosó végén rendeztek. Míg egy arra járó mardekáros különítményes csapat le nem vont tőlük vagy húsz pontot fejenként, és szét nem kergette őket. De ezt már csak az ajtó túloldaláról hallottam.

   Tehát most, hogy a Roxfort népe már mind szabadon nyüzsög a birtok és a kastély egész területén (már azokon a részeken, melyeknél az új rendszer nem tiltotta még be a diákoknak az ott tartózkodást – egyre több ilyen hely van!), én most fogok nekiállni a tanulásnak. Órák után. Ahelyett, hogy gyakorolnám a pályán a Lothar O’Murrenhowe-féle függőleges fordulót (hajrá, Montrose Magpies!!), vagy csak simán elnyúlnék az ágyamon, és képzeletben felkoncolnám az összes roxfortlakta besúgót. Légy erős, ifjú leány, neked most küldetésed van.
   Lemondó sóhajjal lépek a girbegurba sövénylabirintus közé. A legutóbbi Trimágus Tusa óta mindig a verseny harmadik fordulója jut eszembe erről a helyről. Persze ez nem igazi labirintus, itt maximum annyiról lehet szó, hogy az összevissza nyírt bukszusokat borzalmas igénytelenséggel, találomra szórták szét a tér területén, de azért az emlék ott lappang a fülem mögött, és folyton Diggory élettelen testéről és Tudjukki visszatéréséről sustorog. Megrázom a fejemet, mintha ezzel lerázhatnám a vállaimról a sötét emlékeket, és a felkövezett grundra kanyarodom. A labirintusos élmények ellenére azért mégiscsak ez az a hely, ahová elsős korom óta elvonulok, ha egyedüllétre van szükségem. Igen, mert a szükség nagy úr, nem úgy, mint Montrego, aki csak képzeli magáról, hogy az. De akárhogy legyen is, a fancsali hetedéves mégis itt vert tanyát. Remek.
   - Ne menj el… kérlek.
   - He?

   Hitetlenkedve és igen bizonytalanul fordulok vissza a sarkamról, ugyanis már épp elindultam volna az ellenkező irányba, vissza oda, ahonnét jöttem, de valami megállásra késztetett. Azt hiszem, csalatkoztam a füleim által. Nem hallhattam azt, hogy Montrego kérlelt, mert nem… pedig de. Aztán órákon át tartó mozdulattal szembe is fordul velem, és mást sem látni, csak a kivert kutya tekintetét, mint aki egy darabka kenyérhéjnál többre nem is vágyik. Nesze, rágódj ezen.
   - De csak mert ilyen szívszorítóan könyörögsz – közlöm vele, majd leülök az egyik kovácsoltvas asztalkához, erélyesen levágom rá a könyvtári könyveket, s várakozón ráfüggesztem a tekintetem – Nos? Mivel úgyis menni készültél, én nem is tartalak fel. Szervusz.
   Száraz, szürke szavak. Száraz, szürke napsütés.

[- Mondanom kell neked valamit Izabel, és addig nem tágítok, amíg meg nem hallgatod. Végre ez egyszer, teljesen rám figyelve… -]

Izabel


***

A reakció annyira a lányra vall, hogy szinte már égbekiáltó üvöltésként hat. Nem is vártam mást, hiszem sosem a kifinomult ízlése vagy viselkedése miatt fogott meg magának. Hanem épp ez, a kiszámíthatatlanság, az újdonság, tulajdonképpen igazából az, hogy más.
S most is elnézve őt, ahogy könnyeden lépkedve kissé pökhendin nyögi ki ezt a finom ajkai közt… igazi nemes nő lehetne, de ő sosem lesz az. Hiába van meg minden adottsága hozzá, elég abba a vad szemekbe nézni, s tudja az ember, ez a lány soha nem szelídül meg. Senki kedvéért se.
Meglepetésként ér, mikor a kérelmemre mégis maradásra tudom késztetni. Inkább érzem ezt a kíváncsiság jelének, mintsem tényleges vagy őszinte reakciónak a részéről. Ha ugyanis megsajnált, amit kizárok, akkor legszívesebben eltűnnék a föld színéről. Talán a csendes helyre való pályázás ami maradásra készteti, s mintha beigazolódni látszana a feltevés… A lány szavai a velőmbe vágnak.
Szóval ennyit jelent neki bárki, de főleg én. Egy lábtörlőnek néz. Másnak sosem hagynám ezt. Hát neki miért?
- Mondanom kell neked valamit Izabel, és addig nem tágítok, amíg meg nem hallgatod. Végre ez egyszer, teljesen rám figyelve… -
Hangom színtelen, nyugodt, talán már túl halk is. Érződik rajta a feszengés, és az, hogy nem vicces a dolog. Sőt. Ezzel rohadtul nem viccelek, de ki tudja, ő mit ért ki vagy hall ki. Hisz megvet és csak a rossz oldalam látja, bármilyen is az. Sose érdekelték az erényeim.
Felötlik bennem a bál, a csók, amikor azt se tudta merre van, és esetlennek hatott abban a frusztrálóan nagy tömegben. Talán egyedül ekkor láttam tényleg elveszettnek, hisz minden más alkalommal vagy a barátai bűvkörében királynősködött, vagy egyedül szelte a folyosót oly sebességgel, hogy azt bárki megirigyelhette volna.
Most azonban ül, a könyvek mögül sandít fel, és várakozóan állva igyekszem rávenni, hagyja a francba azt a dohos könyvkupacot, s ez egyszer Merlin szent szakállára figyeljen arra, aki vele szemben áll.
- Ha nem bánod, nem mennék el, de ne aggódj nem tartalak fel túl sokáig. Tudom, hogy nem vagyok a szíved csücske, sőt… talán Redway jobban kiérdemelte, mivel legalább egy lehetőséget kapott, de mindegy… - intek elodázón a kezemmel, miközben az asztalka másik oldalára lépek, vele szemben, s kezem a padnak támasztom ami köztem és az asztal között van. Távol van tőlem a lány, igen, mégis, sose éreztem magamhoz ilyen közel még.
Az irónia belülről mardos.
- Nem akarlak bírálni, sőt… tudnod kell, hogy sokat köszönhetek neked. Igen, sosem adtál semmit tulajdonképp, de mégis…egyszerre tettél erősebbé és sebezhetőbbé. Sose fogod megérteni mit jelent ez nekem, vagy az hogy te magad mit jelentettél, talán mert sosem akartad. Nem hibáztatlak… sosem tudnám azt adni neked, amit megérdemelsz...-
Elpillantok messzire. Nem bírok ránézni. Halkan nyögöm hát ki, neki, aki mindig elítélt, azért hogy tudja, s talán érezze, mennyire nehéz is ez nekem. Főleg amiatt a tudat miatt, hogy ettől még inkább semmisnek fog tekinteni.
- A vér kötelez Izabel. Halálfaló kell legyek… -

MONTREGO
○   ○   ○

   A halk fenyegetése számomra csak bogárdöngicsélés. Addig nem tágít, amíg meg nem hallgatom, hát persze. Nekem ne mondja meg, hogy mit tegyek és mit nem. Ha maradok, akkor azt önszántamból teszem, és ha elzavarom őt, akkor ne szabjon hozzá feltételeket, hanem tegye azt, amit kell. Tűnjön el. Kettőnknek semmi köze egymáshoz, és minden egymás társaságában eltöltött perc csak tovább hergeli bennem a dühödt vadállatot. Ezt még nem volt alkalmam a tudtára hozni, de hát hogy is mondhattam volna el, amikor olyan kínosan ügyeltem rá, hogy elkerüljem őt. Azóta. Azon a bizonyos estén túl sok minden történt, és túl sok minden változott. Akkor sem tűnt el, ahogy kellett volna, és ezért tanúja lehetett a szánalmas kiborulásomnak. Elpanaszoltam a társaságnak mindent, ami a szívemet nyomta, de Montrego füleit nem tudtam az akaratommal betapasztani. Ő is hallotta a titkaimat, és abban a helyzetben úgy érezte, hogy ez feljogosítja a kapaszkodásra. Felkapaszkodott hát a többiek hátán, és meghúzta magát mellettem, mint valami nemes jótevő, és az arcomba lihegte a nyugtató, de mérgezett szavait. Lehet, hogy ott és akkor talán elhittem neki ezt-azt, de azóta megjött a jobbik eszem. Végignézek rajta, ahogy hamiskásan lesüti a szemeit és úgy tesz, mintha a szavakat keresné, és ebben a pillanatban még a szánalom is túl sok ahhoz, amit iránta érzek. Utálom, hogy gyengének látott.

   - Ha nem bánod, nem mennék el, de ne aggódj, nem tartalak fel túl sokáig. Tudom, hogy nem vagyok a szíved csücske, sőt… talán Redway jobban kiérdemelte, mivel legalább egy lehetőséget kapott, de mindegy…
   - Miről beszélsz? Miért jössz nekem Redwayjel?! – a név hallatán kipattant a szegecs az agyamból, és a hirtelen felkavart indulataim robbanással fenyegetnek. Eddig csupán bosszantott Montrego jelenléte, de most egyenesen tajtékzom miatta. És ami a legszomorúbb, hogy meg sem tudnám magyarázni, miért. – Egyáltalán, hogy képzeled…
   Képtelen vagyok összefüggően beszélni, és észre sem vettem, mikor álltam föl az asztal mellől. Csak állok mögötte, és örülök neki, hogy az utamban van, különben tíz körömmel nyúznám le a mardekárosról azt a vastag bőrét. Rettegtem, hogy elterjed valami pletyka Redwayről és rólam, de azt a legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy pont Montregotól hallom vissza ezeket. Nagyon sok van már a rovásodon.

   - Nem akarlak bírálni, sőt… tudnod kell, hogy sokat köszönhetek neked. Igen, sosem adtál semmit tulajdonképp, de mégis… egyszerre tettél erősebbé és sebezhetőbbé. Sose fogod megérteni, mit jelent ez nekem, vagy az hogy te magad mit jelentettél, talán mert sosem akartad. Nem hibáztatlak… sosem tudnám azt adni neked, amit megérdemelsz...
   - Úristen, Montrego, te megőrültél – pörög le a nyelvemről az első értelmesnek tűnő magyarázat, ami bevillan a srác „vallomása” nyomán. De amikor a távolba mered, és a halálfalós dologgal hozakodik elő, savvá válik a vér az ereimben. Olyan fintorba torzul az arcom, amit valószínűleg soha többé nem tudok lekaparni róla.
   - Igazad van. Tényleg nem adtam neked semmit, és okosan teszed, hogy ezt megköszönöd. Mert ha adtam volna bármit is, arra sohasem lenne elég a szegényes kis hálád – azt akarom, hogy nézzen a szemembe, aztán üvöltsön, ugorjon nekem, átkozzon meg vagy bőgjön, mint egy csecsemő, csináljon valamit, csak ne álljon itt, előttem ilyen bugyután és elhagyatottan. Vagy csak váljon köddé, meg se szülessen, hogy az emlékét se hagyja maga után ebben a világban. – Miért? Miért teszed ki magadat ennek? És miért mondod el nekem, hogy… – olyan képtelenség, hogy félek kimondani, nehogy a képembe nevessen azzal, hogy csak viccelődött – hogy mi lesz belőled?

[- Mert neki adtál legalább egyetlen fikarcnyi esélyt, hogy szóba álljon veled. –]

Izabel


***

Felháborodik. Tisztán látni a sötét tekintetben a kétkedéssel vegyes dühöt. Iza mindig is ilyen ha valamit nem ért. Nem tudja tagadni ezt, palástolni végképp nem. Ez teljesen emberi reakció. Egyszerű, hisz csak egy kis odafigyelés kell, hogy az ember ne csak nézzen, lásson is a szemeivel. Nekem sok időm volt tanulmányozni az embereket, különösen a húgomat. Persze ez nem jelenti azt, hogy a két lány egyforma lenne, oh nagyon is nem.
Ám a viselkedés, az ösztönös reakció, ami a vérben van az kiirthatatlan. Más a reagálás egy szituációra, de a döbbenet, a színtiszta döbbenet… nos ez magával ragadó.
Nézem a lányt, a kétkedést az arcán, s még így, mosoly nélkül, kissé megvető tekintettel is látom benne azt a valamit, amit sose tudtam megfogni, de amit elengedni sem akartam.
Nem értettem miért volt fontos eddig, de azt hiszem most sem lettem okosabb.
- Mert neki adtál legalább egyetlen fikarcnyi esélyt, hogy szóba álljon veled. – Közlöm tömören.
A felháborodása nincs hatással rám. Már rég elérte, hogy ezekre immunins legyek, akárcsak egy rossz kórra, amit a szervezeted ismer, s legyűr. Ennek ellenére is bántanak a szavai. Igazából mindig is így volt ez, hisz nem is a jelentése bántott annak, amit mond. Az sose érdekelt, hisz sokan mások is lehordtak, a pokolba küldtek, semmibe vettek. Izabel hanghordozása viszont teljesen maga alá temet. Az a tömény megvetés…
Hogy van ebben a kicsi lányban ennyi undokság?
- Örülök hogy ennyire nagyra tartod magad. – haloványan elmosolyodom, de most az egyszer a mosolyom őszinte még ha halovány is. Még a szemembe is szikra villan, hiszen ezt az önbizalmat még a legjobb aranyvérűek is eltanulhatnák tőle.
De látva, hogy mégiscsak igazán firtatja a téma, hisz már állásban van az előbbi nyugodt pozíciójával ellentétben, arra enged következtetni, hogy… mire is? Érdeklem? Vagy csak maga a tény?
- Magam sem tudom miért mondom el. – komorul el a tekintetem, miközben a cipőm orrát bámulom, egy rosszfajta kivert kutyaként.
Nehéz ez. De legalább az a tény bíztat, hogy neki jobb lesz.
- Talán azért, hogy tudd… - elakadok. Keresem a megfelelő szavakat arra, amire szinte lehetetlennek érzem, hogy kimondjam, de mégiscsak kell. Hisz nemcsak neki akarom ezt megadni, saját magamnak is tartozom ennyivel.
Nehézkesen szívva be a levegőt folytatom kissé vontatottan. - … szóval hogy tudd, többet nem fogsz sem látni, sem érintkezni velem. Sehogy. Talán soha. –
Csönd. Legalábbis a részemről. Most mintha elhalt volna egy részem, de ennek ellenére a szél tovább fúj, a világ se áll meg, minden megy tovább. Mindössze én nem mozdulok, meg talán a lány se.
- Megkapod, amit akarsz Izabel. – immár felnézek a szemébe keményen. Nem tudom, mit olvashat ki az én tekintetemből, de azt hiszem, semmi olyat, ami tetszene neki.
- Elégedett lehetsz, eltűnök az életedből. De nem tudom garantálni a biztonságot neked. Te vagy a gyenge pontom, hiába nem adtál semmit nekem, kivéve azt a csókot. De ezt ki fogják használni. –
Jobb tudni a veszély előszagát. Na nem mintha amúgy nem lenne mindenki potenciális áldozat. Mégis nagyobb az esély így. S ezzel azonosulni sem a legjobb. De talán azzal, hogy én mondom el neki, legalább valamilyen minimális szinten nőhetek a tekintetében, legalábbis a szívem titkon ezt reméli.
- Ha tehetném, kitörölnélek, de… nem lehet. Sajnálom. Ezt tudnod kellett. –
És ezzel a lendülettel elfordulok tőle, teljesen. De mielőtt elindulnék még egy utolsó pillantást vetek rá, s nem tudom megállni szó nélkül.
- Remélem megtalálod a bátyád. Vigyázz magadra, kicsirigó –
Azzal elindulok vissza a kastély bejárata felé.