Plázs

MONTREGO
○   ○   ○

   - Mert neki adtál legalább egyetlen fikarcnyi esélyt, hogy szóba álljon veled.
   - Redway nem akar ha… – felcsattanok, de még idejében fékezem a nyelvem. Körbenézek, de közel s távol egy lélek sincs rajtunk kívül, úgyhogy fojtott hangon folytatom – Redway nem akar halálfalónak állni. Egyébként sem értem, mit érdekel… ó, uram ég.
   Azt hiszem, ebben a percben értettem meg igazán, mit akart közölni velem. Ó, nem, nem, nem, nem, az nem lehet, az a legnagyobb ostobaság, ami létezik. Nem teheti ezt velem, nem teheti magával, ezt ki kell vernie a fejéből! Úgy sejtem, az arcom híven tükrözi mindazt a vihart, amit pár szóval kavart bennem, de mit számít, ha egyébként is őszintéset játszunk. Megérdemelné, hogy kegyetlenül kinevessem, még meg is próbálkozom vele, de a mosolyból csak egy szerencsétlen grimaszra futja. Valójában semmi vicceset nem találok a helyzetében, sőt talán szánom őt. Egy halálfalót sajnálok. Én sem vagyok teljesen ép.
   Azt mondja lehajtott fővel, hogy többé nem látom. Aztán hangosan kimondja a félelmeimet, mindent, ami úgy ráz meg, mint egy istenes pofon.
   - Elégedett lehetsz, eltűnök az életedből. De nem tudom garantálni a biztonságot neked. Te vagy a gyenge pontom, hiába nem adtál semmit nekem, kivéve azt a csókot. De ezt ki fogják használni.
   Érzem, hogy fellángol a fülem, ahogy a csókot említi. Igyekeztem titokban tartani, hiszen amikor történt, nem egészen voltam magamnál, túl sok puncsot ittam, vagy már nem is tudom. Ő viszont jól tudta, és ki is használta az alkalmat. Legalább ne a fél iskola előtt tette volna. És most van képe előhozakodni ezzel… A dühöm egy hatalmas kondér mérgező főzet, aminek most alágyújtott Montrego. Hát ne lepődjön meg, ha kifut, sőt kirobban a fazékból. Edd meg, amit főztél, mondanám legszívesebben, de egy intő hang az üvöltözés közepette azt súgja: a fiú hamarosan halálfalónak áll. És kötődik hozzád, jobban, mint ahogy megengedhető lenne. Remélem, megtalálod a bátyád…

   - Szóval azt mondod, hogy… szeretsz engem – kiáltom a hátának, és reménykedem benne, hogy még mindig csak magunk vagyunk. Nagyon sok bátorságra lesz szükségem, hogy folytatni tudjam. De muszáj. – Szeretsz, Mathias? Akkor bizonyítsd.
   Az utolsó szón megcsuklik a hangom, és hagyom, hogy a kusza gondolatok keresztülfolyjanak a szememen. Ökölbe szorított kézzel állok előtte, és sírok, mint egy gyerek. Jól mondta, ha én vagyok a gyenge pontja, akkor ezt ki fogják használni, ez szinte biztos. Hogy ránthatott magával?! Ha ő azt a férget akarja szolgálni nyomorult élete végéig, az az ő döntése, nem az én gondom, most mégis a nyakamba akasztja a hurkot. Ez lenne a te szerelmed, Montrego? Ezek után nem nehéz néhány könnycseppet kisajtolni magamból. Így kell látnia engem, gyengén, összetörten, lássa csak, mit tesznek velem az érzelmei. Ha azt hiszi, elég annyi, hogy figyelmeztet, aztán elszalad, akkor rosszabb ember, mint hittem.
   - Érted? Bizonyítsd!

   Nem hagyom, hogy ott hagyjon engem. Én hagyom ott őt.

○   ○   ○
KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

[- Majd egyszer… ha lesz valaha olyan...-]

Izabel


***

Talán az a rossz, hogy elfordulok. Talán a szavaim súlya, talán maga a tudat, hogy valami itt és most megszakad. Közte, köztem… köztünk. Ennek a mélységét nem látom, csak érzem. Érzem a bennem kialakuló űrt, s a távolságot, ami eddig mintha nem is lett volna még, s oly csöndbe született meg, mint a legsötétebb ármány. Körülölel, és megfojt. Nem védekezhetek. Nem kapálózhatok. S még ha tudnék is, lehet, már akkor sem akarok.
Izabel szavai késként hasítják a levegőt, s érnek utol engem, a mélység legmélyebb pontján. Önkéntelenül is megállok, s hátrafordulok. A szavai csak megerősítik bennem az előző érzelmeket. Messze van már… nagyon messze…
Nézem őt, a bájos arcot, a szép ívű ajkakat, a dühös tekintetet. Redway nem érdekel, sose érdekelt. Nem tudom, mik a srác szándékai, de Izabel biztosan tudja. Nem cáfolom a lány szavait, csak érzem az elkeseredett pillantását.
Utálom ezt. A fájdalmat, látni, ahogy szenved. Tudni, hogy ezt én magam okoztam. S egy jó önkorbácsolás után se tudnék megbocsátani magamnak, mint egy ostoba szerzetes.
Hol van hát nekem a gyógyír? A segítség?
Hülye vagy Montrego, hogy ilyenekről ábrándozol. Ez egy újabb teher, egy újabb gondolat, amit magaddal hordozol míg élsz.
S mintha ez se lenne elég, a kín nő, ahogy Izabel rám néz és követel.
Valahol jogos, valahol nevetséges…
Hogy bizonyítsak? Kedvem lenne nevetni elkeseredettségemben. Mit hisz, hogyan is tudnék? Ha nem teszem, másoknak ártok, többek közt neki. Ha megteszem, gyűlöl. Mivel bizonyíthatnék?
Halál és élet közt, a kisebb és nagyobb közt vajon melyik a jobb…
Néha túl egyszerű a döntés, néha viszont túlzottan is nehéz. Nekem nincs már lehetőségem, s ezt ő nem is fogja megérteni. Az ő bátyja elment, mert neki így volt könnyű. Mellesleg Ben tudta, a húga maximálisan meg tudja védeni magát, és ebben nem is tévedett.
Ám Blaire megtenné ugyanezt? Egyértelműen nem.
Ám ez Bishopnak nem számít. Ha magyarázni kezdenék, csak ártanék. A lányt most önnön haragja, és elkeseredettsége vezérli. Ez azért valahol meglep. Tudtommal gyűlölt. Hát most mégiscsak kiderül, hogy kötődött hozzám valamilyen ostobán elvétett módon, amiről senki nem tudott?
Valahol az irónia legfelsőbb fokát érzem. Szánalmasan elcsépeltnek érzem saját magam, és most egy tényleged Ben Bishop Show-ban érzem magam, csakhogy én vagyok a főszereplő. Kiérdemelném a srác mellett a címet, legalábbis ebben a pillanatban biztosan.
Miután lecseng egy perc alatt a ráeszmélés hatása, már csak annyi időm marad, hogy látom, ahogyan a lány felém kiállt, még egyszer, haragosan s utoljára.
Itt hagy egyedül.
Bizonyíts!
Mintha ez így menne! Könyörögöm…
- Majd egyszer…  ha lesz valaha olyan...- szűröm ki a szavakat a fogaim közt, míg a tekintetem az elviharzó lányt követik, hogy aztán elveszítsék szem elől. Tudom, hogy ma este az ő dühös arcával fogok álmodni. S tudom, hogy ez felér minden gyönyörű angyal arcképével. Csak azért… mert az övé.
Izabel Bishop-é.

KÖSZÖNÖM NEKED!
~ A helyszín szabad! ~