Az északi udvar

[TED]

TED

Volt egy gubanc Sat hajában, amit már vagy egy hete nem tudott helyre cibálni. Nagyjából úgy festett, mintha bal oldalon egy bazi nagy pukli nőtt volna a fejére. Ez még nem is zavarta volna annyira, előfordult vele máskor is. Ilyenkor megoldotta a problémát azzal, hogy egy dokkmunkás sapkát húzott a fejére, és így le is volt tudva a sz*r frizura. Ám sajnos ez a suli falain belül nehezen volt kivitelezhető: a tanárok nem viselték túl jól a látványt. Röviden szólva visítófrászt kaptak és azonnal levetették a gyerekcsináló sapit. A probléma most mégis megoldódni látszott: az imént elcsattintott varázsbogyó ugyanis akkorát szólt, hogy a hanghullámok tuti simára fésülték a haját. De legalábbis lobogott még egy darabig rendesen.
Azt mondják, az emlékek megszépülnek: Sat most inkább úgy fogalmazott volna, hogy elhalványodnak. A hangeffektre ugyanis valahogy nem így emlékezett: egy pillanatra még egészen meg is sajnálta a célba vett tagot. Amaz nyakát behúzva szenvedte el a végítéletet, míg az arcára egy az egyben kiíródtak gondolatai: atomot dobtak a Roxfortra. A következő másodpercben pedig akkorát ugrott, hogy azzal már az olimpiára is be lehetett volna nevezni.

-   Azt a k*rva… - motyogta a lány, majd széles vigyor terült el a képén.

Odalent a tag rémülten kapkodta a fejét, forgolódott jobbra-balra, egész kis koreográfiát írva le, ahogy kereste a hang forrását. Ami ettől jóval mókásabb volt, hogy szakadatlanul tátogott, mint a partra vetett hal. Sat azt hitte helyben összesz*rja magát a röhögéstől. Borzasztóan sajnálta, hogy nem volt nála kamera, ez a pillanat megérte volna, hogy megörökítsék. Egészen bekönnyezett, így azt már nem is láthatta, hogy a másik reflexből a pálcája után kap. Bár lehet, ez amúgy se tűnt volna fel a sok párbajhős háztársa után, akik folyvást csak a pálcáikat lengetve fenyegetőztek: mi lesz, ha nem húzza meg nagyon magát. Végtelen jókedvében az meg végképp nem tűnt fel, hogy jól homlokon csattintották a pálcából kilövellő lézerfénnyel. Csak rázta tovább a röhögés, s már ököllel csapkodta az ágat, amin ült. A nagy mulatozásnak végül a szabadesés vetett véget, amit pár pillanattal később produkált. A nevetésbe egészen belefájdultak a rekeszizmai, s kezeit még akkor is a hasára szorította, amikor megérkezett a fa alatti bozótosba. Ahogy mondani szokás: h*lyének van szerencséje, bokor híján bizonyára a nyakát törte volna. Ekkor már nem érezte olyan mókásnak a helyzetet, ám valami furcsa belső készetetés mégis arra sarkallta, hogy továbbra is megállás nélkül kacagjon. Pedig arról még nem is tudott, hogy Ted különösen artikulált varázslatának hatására a haja is a zöld különféle árnyalataiban pompázott… de legalább gubancmentesen.

[Satine]

Satine

Halkan felnevetek, ahogyan látom, hogy az átkom célba ér. Jó kedvem fokozódik, amikor hat is, és a lány lepottyan a fáról. Mielőtt aggódhatnék érte a véletlen is kisegíti, és épp az alatta terebélyesedő bokrot célozza meg érkezési helyéül és bele is huppan. Tovább görnyed, és könnyesre kacagja magát. Lépésről lépésre közeledem, eközben emlékezetemben kutakodok a kiléte felől. Zöld haj… ehh…

~ Mi a franc? - oO - Az az arc… csak nem? Az a mardekáros csaj? De a mai órákon még fekete haja volt… Fene se tudja… ~

Lassan kezd múlni a süketségem. Hála az égnek, épp ideje volt.  Így már a járásom is biztosabb. Ráadásképp mintha apróbb zajok jutnának el a tudatomig, mint a szél zúgása, vagy a bokor és aljnövényzet recsegése… már ha a mindent kitöltő röhögés ezt hagyná. Így be kell érjem a lány „hahotázásával”. Apránként ám biztosan ez veszi át az eddigi sípolás helyét… nem vagyok benne teljesen biztos, hogy jó csere volt. No, de szó se róla, ezt magamnak is köszönhetem.

Néhány lépésnyire tőle megállok. Kacaja immár tisztán hallatszik, hallásom csaknem teljesen visszatért. Nézem a lányt… egészen jól áll neki a zöldes haj. Így színátmenetesen meg főképp. Bár ezt neki sosem mondanám. Még sértésnek venné… vagy még rosszabb... bóknak.

~ Ejj te, hát mihez kezdjek veled? Bántani nem akarlak. Lehet, hogy mardekáros vagy, de a kínzás nem az én műfajom. A csiklandozó bűbájt is csak a miheztartás végett használtam. Meg persze azért, hogy valahogyan leszedjelek a fáról. Így is meglepetés, hogy működött.  ~

Tudom, hogy nem hagyhatom sokáig aktívan a bűbájt, az már kínzás lenne. Ez így a mai nevető gáz mellé meg már amúgy is egy garantált izomláz.

~ Na igen, de mi lesz ha leszedem róla? Balhés csaj… emlékszem még kis korunkban nagy bunyós hírében állt. Simán lezúzta a fiúkat, nem kellett félteni. Nem hiszem, hogy ezt egy kölcsönös bocsánatkéréssel elintézzük. Ez van, meg a némán nógató nefelejcs. Nah mindegy. ~

Mintegy beletörődésként majdnem legyintek magam elé, ám időben észbe kapok. Ujjaimat szorosabbra fonom a nyárfa pálcám körül. Megnyugtat az érintés, immár tudom mit kell tennem. Meg kell szüntessem a varázst mielőtt fájdalmat okozna, az nem helyes.

- Finite incantatem! – mondom a varázst, és ismét a lány felé suhintok. A kiejtésre, hangsúlyra igyekszem minél inkább odafigyelni, nem akarok rontani a dolgon. A sikeremben bízva várakozom, immár leengedett pálcával. Nem akarom, hogy fenyegetésnek vegye.
- Mi a francot robbantottál fel mögöttem? Nagyobbat szólt mint a Weasley ikrek kacatjai… Nagyon durva. Egyben vagy? – nézek rá érdeklődőn, ám nem tudom eldönteni, hogy közelebb lépjek –e felsegíteni vagy sem.

[TED]

TED

Zuhanás közben fel se fogta, éppen mi is történik. Az egész nagyjából egy másodperc műve volt, és már landolt is a bokron. Ez túl rövid idő volt ahhoz, hogy Sat némiképp rozsdás agyában meginduljanak a fogaskerekek. Így csak kisebb fáziskéséssel nyögött fel két hahóta között, egy „azannyát” felkiáltás kíséretében. Igyekezett elnyomni magában a késztetést, hogy a röhögést tovább folytassa, ám ez valahogy nem nagyon sikerült. Tudata egy erősen félreeső szegletét egyre sürgetőbben kapargatta a gondolat, miszerint ez nem teljesen természetes. Ám jelen helyzetben valami sokkal jobban lekötötte. Mégpedig az, hogy hol is van éppen. Az apró kis ágak, melyeken adott pillanatban terpeszkedett erősen böködték felséges ülepét, arról nem is beszélve, hogy „frissen fésült” hajába is masszívan kapaszkodtak.

~ Erre szokták azt mondani, hogy : mission failed. Vagy game over… pfff… - állapította meg, majd oldalra pislantott az említett bozótos irányába.

Amaz erősen emlékeztetett arra a csíkos kecskerágóra, melyről a tetveket szokta beszerezni egyéb partizán akcióihoz. Kelletlenül harapott alsóajkába, miközben egy epilepsziást is megszégyenítő módon rázkódott az elfojtott „érzelmektől”. Fejét oldalra fordította, így nem láthatta, ahogy Ted közelebb lép. Ehelyett erősen szemezett a leveleken boldogan masírozó tetvekkel, melyek minden bizonnyal már haját is célba vették. Belülről sikítani tudott volna: jön megint az a rémesen büdös hajpakolás-úszósapi kombó éjjelente. Annyira durva volt a szaga, hogy még ezzel az eltompult szaglással is, amivel Miss Cherhal rendelkezett, folyamatos öklendezési kényszer kínozta. De hát nem lehet minden varázskence tökéletes... A borzasztó tény pedig, miszerint hajszíne erősen harmonizált az azt körülvevő levelekkel már el se jutott tudatáig.

Újdonsült kis barátainak számbavételét különös, recsegő zaj szakította meg. Pedig már épp megbékélt a gondolattal: eltervezte, hogy másnap központi helyre ül a tanteremben. Hadd élvezzék Madame Pomfrey pakolásának áldásos kipárolgását mindannyian. Akárcsak egy nagy boldog család, nemde? :-P Ám a recsegés csak nem szűnt, így verejtéktől gyöngyöző fizimiskáját a griffendéles felé fordította. Amaz ott állt pár lépésnyire, egészen közel. Az igazi gond csak az volt, hogy ahová Sat eredetileg a fejét célozta, ennek a gyereknek a válla volt! Ekkor azért már nyelt egyet. A helyzet kísértetiesen emlékeztette arra a kora nyári esetre, amikor egy éjszakai bárban egy kétméteres néger állat piájába ivott bele „véletlenül”. Akkor úgy csavarták ki a kezéből a korsó sört, hogy egy darabig „T-Rex-es táskahordó p*csaként” himbálhatta megtört kézfejét. Akkor kapott Kay-től egy menő csuklóvédőt „fájdalomdíjként” a megrongált testrészre. Jelen helyzetet tekintve idén inkább egy símaszkot fog kérni: mert hogy nem teszi zsebre amit a mostaniért kap, az is biztos volt. Az ürge ujjai majd elfehéredtek, ahogy szorongatta azt a nyavalyás pálcát: most vagy nagyon „lecastolja”, vagy csuklóból torkon szúrja az őt ért atrocitásért. Satine még szívesen elrebegett volna egy Miatyánkot, ha éppen eszébe jutott volna. Ám ehelyett csak tovább rázta a röhögés, és félt, hogy a másik képén nem azért csillog az a kaján vigyor, mert éppen szolidarít.

~ Finite incantatem? Az meg mi a halál? Talán valami szicíliai kivégzési forma? ~

És ekkor a nevethetnék elmúlt. Csupán rémesen mardosó gyomorgörcs maradt utána, na meg egy kis csuklással vegyes hányinger. És a pofon csodák csodájára elmaradt. Meg az az „abrakadabra” is, vagy mifene… Most Satine-on volt a sor, hogy nyitva felejtse a száját. Képtelen volt feldolgozni a tényt, miszerint ez a Ted annyira h*lye, hogy a csattintás még be is jött neki. Ekkora mákja nem lehet! Vagy most csak rosszul értelmezi?

-   Üzleti titok. Öööö… száz galleont ér. – nyögte ki végül és már nagyban számolgatta hány robbanós, pukkanós gusztustalan vackot vásárolhat ennyi pénzből az imént említett Weasley cuccokból.

Az ajánlattételt megerősítve még igyekezett komoly arcot is vágni. És… ehhez a ponthoz érve végre beindultak azok az ominózus rozsdás fogaskerekek. Rettenetesen elkínzott arcot vágott, tett egy fél fejkörzést jobbra, majd balra, ezzel megropogtatva csontjait. Igyekezett olyan elesett és meggyötört benyomást kelteni, mintha éppen segélyért állna sorba az önkormányzatnál. Végül nagy kivert kutya szemekkel Ted-re nézett, épphogy csak könnycseppek nem pettyezték az arcát. Remegő kezét a fiú felé nyújtotta, mintha most vitte volna ki alóla egy jéghegy a Titanic-ot és bizonyosan szörnyet halna, ha nem segítenének rajta azonnal.

-   Auuu, azt hiszem, azt hiszem eltört valamim… izé… a lábam, rohadtul fáj. Segíts, kérlek!

[Satine]

Satine

~ Hmm… nem is tudom, ahogy látom, egész kényelmesen érzi magát a bokorban. Nézelődik röhögés közben… nincs is semmi baja. ~

És abba marad a nevetés, hála az égnek. Pedig már épp azon kezdtem gondolkodni, hogy bárhogyan is csinálta, de süketítsen meg újra, mert én ezt már nem bírom. De még épp időben hat az ellenbűbáj, hízik a májam, sikerült leszednem a saját átkomat.

~ Ellenben, ha jobban belegondolok, ez nem is olyan nagy dicsőség… Na sebaj, legalább ennyi sikerélményem legyen mára. Viszont rejtély ez a lány. Mi célja volt ezzel a hangrobbanással? Jó, gondolom a frászt akarta rám hozni, és ezt az akadályt hibátlanul is vette. De hogyan tovább? Ennyi? Valószínűleg nem volt betervezve a csiklandozás vagy, hogy egyáltalán észreveszem. Ez jó, legalább megleptem. ~

A lány elcsitult, és csak kukucska-tátika van. Meg kell hagyni, igen érdekes ábrázatot vág, ahogyan tátott szájjal bámul. Mintha nem látott volna még fehér embert.

~ Talán azt várta, hogy tengerimalaccá változtatom vagy mi? Nem ismerte a megszüntető varázst? Ez lehet a válasz, igen. Pedig ez egy alap dolog, én sem járok az élen az átkok és bűbájok elsajátításában, de szerencsémre azért egész jó érzékem van hozzá. Könnyen megragad, és nem kell túl sokat gyakorolnom, csak hát jobban szeretek az órákon rajzolni. Ellenben mi lehet vele? Pálcát nem láttam nála, szóval nem varázsolt. A kezeiben sem volt semmi, mert a fába kapaszkodott a röhögés miatt, még jóval az átkom előtt. Hmm… akkor bármit is rejteget abban zsebes gatyában jobb lesz óvatos lenni.

Jut eszembe zsebes gatya, így közelebbről is tényleg úgy néz ki, mint egy Rambo, akarom mondani Rambina. Már ha egyáltalán létezik ez a kifejezés. De ha nem, az se zavar, nekem tetszik.

Ó, már tudom, hogy ki vagy. Satine… A tanárok rémálma, a Mardekár egyszemélyes Weasley ikrei, már ha az a rengeteg borsot nézzük amit mások orra alá dörgölt. Így már érthető a durranás. Ha már durranás…~

~ Üzleti titok… ~ - hangzik a válasza.

~ Hát persze, hogy az, száz galleon mi? Muhaha. Majd szólok mikor ment el annyira az eszem. És még komoly arcot is vág hozzá. Haláli ez a csaj. ~

Az az igazság, hogy még mulattat is a dolog. Az eddigi morcosságom is tovaszállt. A lány lassan mocorog a bokorban, csak a fejét forgatja, és akkorákat roppannak a nyakcsigolyái, még majd beleborzongok. És ekkor megtörténik az elkerülhetetlen, a nők örök fegyvere, hatalmas és kétségbeesett boci szemekkel néz rám.

~ … Segíts, kérlek! ~

~ Eltört mi? Csak azért nem röhögök, mert nem illene. A hátsódra érkeztél bogaram, nem voltál olyan magasan, és a bokor is rengeteget tompított. Még ha azt mondanád, hogy össze-visszaszurkáltak a bokor ágai, azt elhinném. De szó se róla, igen hiteles alakítást nyújtasz. Kíváncsi vagyok, mit tervezel? Magad mellé rántasz a bokorba? Pompás, de tudod mit? Legyen. Ahogyan a mondás is tartja, „Tartsd magadhoz közel a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb”. ~

Elteszem a pálcámat, és közelebb lépek a lányhoz.

- Jól benne vagy a sűrűjében hallod e? – kacagok, és a jobb kezemet nyújtom felé.
- Gyere, fogd meg a kezem és kihúzlak, csak óvatosan. Ha be is akar rántani hagyom magam, ellenben igyekszem úgy esni, hogy rajta landoljak. Legalább puhára érkezem.

[TED]

TED

~ Ez azzzz… ~

Satine igyekezett hirtelen jött jókedvét elnyomni magában. Úgy tűnt, Flanagan bekapta a csalit. De hát mit is várt egy griffendéles tahótól? Annyira könnyű őket bepalizni… Apropó, tahó: ez a pasas vajon mindig ekkora volt? Ha nagyon gyötörte magát, sikerült visszaemlékeznie Ted totyizselé időszakára. Bár a fogaskerekek erősen kattogtak: valljuk be, a jelentéktelen, visszahúzódó jófiúk ritkán ragadnak meg az ember emlékezetében. Ezért is fejlődhetett ki az a téveszme: a csajok a rosszfiúkra buknak. Ez nem így van. Csak a jófiúkra ritkán emlékeznek… Szóval ez a Ted gyerek egy elég jelentéktelen külsejű fazon volt: mélynövésű, pattanásos. Ha Sat jól emlékezett, a gyerek még a haját is rendszeresen elaludta. Vagy nem. Minden esetre egyáltalán nem volt ekkora.

Az viszont biztos, hogy sikeresen behozta a lemaradást, és szégyen vagy sem, mára alaposan túlnőtte Miss Cherhal-t. Persze lehet, ennek csak a rengeteg bagó az oka… és az átlag bulihordónyi sör a meleg nyári napokon… és a fű… meg persze az a rengeteg fehér por – IGEN a sok fogra ártalmas cukorka – éssss a pizza-hotdog-hamburger kombó. Így hát Satine idővel elmaradt növésben évfolyamtársaitól. Az már végképp fel se merült benne, hogy ez a szembetűnő különbség azért is van, mert az átlag nő ritkán olyan termetes, mint egy barlangi medve. Minden esetre az erős méretbeli különbségek kissé megingatták eredeti elképzelésében. Pedig a srác annyira lámán jóindulatú arcot vágott, hogy az már szinte sikított egy kiadós sz*patásért…

Gondolta, ha már ilyen segítőkész, jól rámarkol a fiú kezére, és berántja a bokorba egy kis kora tavaszi tetűvadászatra. Olyan szép az idő, ilyenkor kell ismerkedni a természettel! És ez a Ted gyerek amúgy is olyan fene egészséges életmódot folytat: lám, még kocog is, biztos csak narancs dzsúszt iszik reggelente, és esténként lefekszik időben, hogy ilyen szép nagyra nőjön. Satine-ból meg persze, mint mindig, most is sütött a „jóindulat”. Hálás boci szemekkel nézett a fiúra, miközben elfogadta a segítő kezet, ami már ennyi idősen nagyjából másfélszerese volt az övének. Tekintetük egy pillanatra találkozott, és ekkor Sat hirtelen meggondolta magát. Eleve nehéz lenne kibillenteni az egyensúlyából egy nála cirka fejjel magasabb embert, másrészt…

~ Gyanús vagy te nekem, Flanagan… ~

Ha esetleg a pasas rosszul esik és sikerül képen tenyerelnie, vagy talán mellbe könyökölnie…. hát, onnantól nem kell színészkednie, a bordái tuti roppanni fognak. Így a rántás helyett csak úgy emberesen rámarkolt, majd idétlenül fél lábon egyensúlyozva a karjába csimpaszkodott. Igyekezett kicsit megtáncoltatni a bokorban, de ha ez mégse jönne össze, hát továbbra is játssza a hadi rokkantat.

-   Uhh hallod, a s*ggem is fáj… megrepedhet így az ember medencéje? Ááááá… - nyöszörgi lihegve, a jajkiáltásokat a fiú füléhez minél közelebb elengedve. Csak úgy a miheztartás végett. - Itt sz*rom össze magam mindjárt, menjünk a gyengélkedőre! Uhh, jajj…

[Satine]

Satine

Ahogy látom a lány kissé hezitál, mintha elgondolkodna a dolgon. Ám nem sokáig, és nyöszörögve előrenyúl. Nőket meghazudtoló erővel kapaszkodik a tenyerembe.

~ Na már most ez két dolgot engedtet következtetni: 1. ekkora fájdalmai vannak, és inkább rajtam vezeti le, 2. csak keménykedik. Az előbbi nem látszik az arcán, az utóbbira bármikor feltenném az előbb említett 100 galleont. Nah de kérem…  ^^ ~

Váratlanul érint a dolog, és nem túl kellemes érzés, ám a pillanatnyi meglepődésen túllépve, megfelelő erővel fogok a nyújtott tenyérre, hogy ki tudjam emelni a bokorból. Szépen jön is, ezzel nincs probléma, azzal már inkább, hogy az így szerzett lendülettel úgy piócásan belém is csimpaszkodik. És ez még mindig hagyján, de az, hogy dülöngél mint egy Pityókás Pápaszemes Pitypang? Na az más sok. Körülbelül mint egy hülyegyerek, totyogva próbálom megőrizni az egyensúlyomat, hogy ne zuhanjunk vissza mindketten a bokorba, mert akkor a lányka tényleg pórul járna. És ahogy eddig, bántani most sem szeretném.

Úgy ahogy megmaradtunk, fél lábbal a bokorban, de nem vízszintesben. Ez is valami. Ám ekkor olyan dolog történt, amire soha nem számoltam. A fülembe nyöszörög, jajgat, ahogyan mondja a magáét. A hátam is borsódzik…

~ a s*eggem is fáj… menjünk a gyengélkedőre ~

~ Csak botorkál, és bukdácsol itt nekem. A végén még megsajnálom. Lehet tévedtem? Tényleg megsérült volna? Vagy még mindig csak a bolondját járatja velem? Franc se tudja.. Mihez kezdjek most vele? A gyengélkedő piszkosul messze van, együtt elbukdácsolni odáig, garantáltan ránk esteledik. Talán… ehh, de ezt még megbánom. És ő sem fog örülni neki, mondjuk, az már kevésbé érdekel, ennyi neki is kijár. Ha tényleg rosszul van, akkor hamarabb ott leszünk, ha nem akkor meg csak szenvedjen… hehe. ~

- Jól van, jól van, értettem. – mondom zsörtölődve. Szépen vagyunk, látod ilyen mikor visszanyal a fagyi. Akkor induljunk hát.

Kicsit előrébb hajolok, és ölbe kapom. Bízom a meglepetés erejében, ha jól sejtem hirtelen köpni-nyelni sem tud majd.

- Ha már tényleg ennyire fáj, ne kapálózz, nem harapok, nem bántalak, de egyszerűbb így, mint visszabattyogni a gyengélkedőhöz. Nem tudom te hogy vagy vele, ám én szeretnék vacsorázni még ma.

~ Milyen könnyű, tényleg mint egy pihe. Ilyenkor érezni, hogy a durcás, marcona külső alatt mégis csak egy fiatal lány lakozik, bármennyire is szeretné ezt leplezni. ~

Majd a lányt biztosan tartva lassú tempóban elindulok vissza az iskola épülete felé.

[TED]

TED

~ Visszanyal a fagyi? Hé, ez az én szövegem! ~

Ám felkiáltás helyett inkább csak ajkába harapott… jobban szólva: szerette volna ezt tenni. Az őt érő külső behatások miatt ugyanis a célzott szerv helyett sikerült a nyelvére rácsattintania. Amúgy se lett volna őszinte a mosolya Ted reakciójától, de most aztán végképp citromba harapott. Szájában fémes íz kezdett terjengeni, ami piszok egy érzés, szemei pedig úgy kigúvadtak, mintha helyből ki akarnának potyogni. Mert bizony Miss Cherhal mindenre számított, csak arra nem, hogy a fiú ennyire vakmerő lesz. Ez a nagyképű griffendéles pedig úgy kapta fel, mintha csak egy kiürült pillepalack lenne! Normál esetben első reakcióként jól képen pancsolta volna, aztán jönne a vesén könyöklés, és a vállon harapás. Bevezetőnek ez éppen elég is lenne, mert amióta egyik áldozata náthás volt, nem szívesen cibált senkit az orránál fogva… de igazán csak ezért. Ám ez most koránt se számított normál esetnek.

 Nyilván, magának okozta a bajt. Mégiscsak furán venné ki magát, ha hirtelenjében meggyógyulna, és megpróbálna elinalni. Akkor tuti kapna a fejére, és bizony túl messze lenne a suli egy rögtönzött agárversenyhez. Mert ha nem fut elég gyorsan, ez a pasas bizonyosan kettétépi. És itt, az erdő szélén nem keresné senki: egyszerűen eláshatná, vagy csak otthagyhatná a dzsindzsásban. És akkor bizony jönne este az az ominózus vaddisznó, a maradványait pedig jókedvűen elfogyaszthatná vacsorára. Valahol olvasott már arról, hogy a disznók a csontokat is megeszik. Ezt alaposan meg is jegyezte, hátha egyszer még szüksége lenne rá. Így hát Sat csak nyelt egyet, és egy másik alkalomra halasztotta a nagy rugdosódást.

-   Jajj, biszony idesz teszvírem, úd élszem idt halok meg helyben. Auu, még a nelvemed isz elhalaptam… uhh…

Legalább egy valamit nem kellett megjátszania. Csak gubbasztott tovább Ted karjaiban, mint aki besz*rt. Biztos volt benne, ha hagyja magát, hamarabb szabadul. Na meg, egy ingyen fuvar az iskoláig se volt annyira ellenére. Az említett vacsorára még össze is gyűlt volna a nyál a szájában, ha nem zsibbadna annyira a nyelve. 

-   Bisztosz lesz szült klumpli… - motyogta félhangosan – Kál hod aszt a szalos kecapot nem iszmelik…

Kényelmesen elengedte magát, nehogy már kihasználatlanul hagyja a más kárára tespedés lehetőségét. Persze figyelme továbbra se lankadt: minden második lépésnél nyögött vagy sóhajtott egyet a hitelesség kedvéért. Amennyire csak feltűnésmentesen tudta, pici buksiját minél közelebb pihentette Ted nyakához: hogy az jobban halhassa. Na meg persze, ha már társaság is akad a zöld loboncban, megoszthassa ezzel a kedves fiatalemberrel…

[Satine]

Satine

~ Nem is tudom, mi lett volna jobb? Ha kiugrik a kezemből, és elszalad vagy ez, miképp cipelhetem vissza. Ha futott volna, legalább kipróbálhattam volna végre máson is a Committo-t. Szinte látom magam előtt, ahogy a cipőfűzői összegabalyodnak, és elterül… Gonosz dolog, de megérdemelné. Csak a bolondját járatja velem. Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai, biztos vagyok benne, hogy minden idegszála tiltakozott az ölbe emelős dologgal szemben, és mégis megállta. Ennek örülök, hamarabb visszaérünk. Viszont ez a tekintet… ez nagyon muris, csak azt a pillanatot kaptam el, hogy gúvadnak a szemei. Pedig igyekszem óvatosan tartani, nem hiszem, hogy én voltam. Legalábbis remélem. ~

Nehezen, de visszafojtom, hogy felkacagjak, mégsem lenne helyén való, ha tényleg fájdalmai vannak.

~ Auu.. még a nevemed isz elhalaptam…~

Itt már nem bírom, és felkuncogok. Ehe, ez de aranyos. Csak vigyorgok.

- Azért ennyire ne legyél éhes. – kötekedem incselkedve. Érdekesen fogsz varázsolni a későbbiekben, ha selypítősre harapdálod a nyelved.

A lány ezt leszámítva némán tűrte a cipelést. Mármint ami a beszédet illeti. A jajjgatás, ógatás, és folyamatos picsogás triádja ellenben nem szűnt meg létezni. Épp ellenkezőleg. Talán az eltelt idő miatt, talán mert közvetlenül ingerelte a dobhártyámat egyre kevésbé bírtam. Próbáltam inkább az előttünk lévő útra koncentrálni, vagy a vacsorára, vagy bármi másra, csak ezt az egyre idegesítőbb hangot kizárjam a tudatomból. Több-kevesebb sikerrel. Korgott a gyomrom. Elhúzom a számat, várom már igazán ennék valamit. És Sat hibátlan időérzékkel hozza fel újra a vacsora témáját.

~ … Kál hod aszt a szalos kecapot nem iszmelik… ~

Közben a vállamra dönti a fejét, ezen kicsit meglepődöm, nem néztem volna ki ebből a vadócból. És ezt még tromfolni is tudja. Mintha a karjaimat karosszéknek képzelné – kényelembe helyezi magát.

~ Fene azt a jó dolgodat. De ez az én saram is, úgyhogy ennyi belefér. ~

Satine tovább vackol a fejével. Nem tudom mire vélni a dolgot. Nem láthatom, hogy hajzatának frissen zöldüllő lombjai közül, a rögtönzött bogárkert lakói úgy döntenek, hogy nekem se legyen jobb, és a társaság egy része a griffendéles pólómat megcélozva tovamasírozik. Zavaromat oldani igyekezve, visszakérdezek a furcsán kiejtett szavakra.

- A mit? Jah, ketchupot. Nem hát, tényleg néha rosszabb a kaja, mint a sitten. Ott legalább nem sajnálták. De komolyan – kelek ki magamból – hogy lehet ketchup nélkül enni a sült krumplit? Gyalázat, én mondom. Olyan mintha a hamburgerbe való húst szójából csinálnák. Blöeh… majd elhallgatok.

~ Upsz, elszóltam magam a sittes dologról, remélem nem tűnt fel neki. Gyorsan váltsunk témát. Hmm, kérdezzünk valamit, akkor legalább azon gondolkodik! ~

- És csak úgy mellesleg, elmondanád mit kerestél az erdő szélén egy fán kuksolva? Hóborcosat játszol, és ijesztgeted az erre járó embereket? Vagy csak engem részesítettél ebben az egyedülálló kegyben, hogy a szívbajt hozd rám?

[TED]

 TED

~ Röhögjél csak kis k*csög, taposok én még a h*réidre… ~

Rosszallóan ráncolta homlokát Ted kuncogására, az azt követő megjegyzésére viszont már a feje is kezdett vörösödni. Marhára „viccesnek” találta, ő már csak ennyire éhenkórász ütődött, hogy hamburgerhúsnak nézi a saját nyelvét. Legszívesebben a srác képébe vágta volna az igazságot: hogy a h*lye hirtelen mozdulatai miatt lett majdnem néma. Ám inkább nem adta meg neki ezt az örömet, feltehetően ez a kétajtós szekrény még ki is röhögte volna ezért.

-   Hád pelsze… - majd azért még bosszúból felkiáltott – Auu, óvatosabban, havel, kiesik a lépem!

Azt már nem is kommentálta, hogy a pasas tök süket – neeeem, véletlenül sem ő a beszédhibás – inkább csak durcás képet vágott. Kecap vagy Ketchup, nem mindegy?  Mindezek ellenére, a kaja témáját illetően teljesen egyet értett Ted-del. A varázslók biztos nagyon egészséges és tápláló kajákat főznek, de ez minden volt csak éppen nem finom. Hiányzott belőlük a sok szintetikus anyag, a színezék, na meg a rengeteg ízfokozó, ami finomabbá varázsolhat egy ételt. Nem is beszélve az ominózus „E” betűkről, melyek köztudottan minden mugli élelmiszer fontos összetevői. És itt említenénk a kivételeket, mint a rEtEk, az EpEr, az EgrEs és társaik, melyek nem képezték szerves részét Miss Cherhal étkezésének. A lány talán még bólogatott is volna, ám ekkor Ted olyan dolgot mondott, amitől egy világ dőlt össze benne.

-   Miélt? – hördült fel – A hambulgelt nem padkányból csinálják?

Igazából nem tudta, mi az a szója, bár tudata újra viszketni kezdett a zavaró gondolattól. Talán olvasott már erről a fura cuccról: vagyis biztos volt benne, hogy látta már valahol. Mégpedig a szupermarketek bio polcain! Sok kis színes doboz, rajtuk a következő felirattal: SZÓJATEJ. Na már most Satine levonta a messzemenő következtetést: ha a sima tejet a tehén adja  - ezt már azért oviban megtanulta -, akkor a SZÓJATEJ a szója elnevezésű állattól származik. A fent említett óvodás csoporttal volt is egyszer tanya-látogatáson, de mivel ott megharapta egy kecske és ezzel ki is merültek ez irányú emlékei, fogalma se volt, mit tarthattak még az istállóban. Amit pedig Ted a börtönkosztról regélt, már fel se tűnt neki. Voltak neki sittes spanjai odakint, a „sövényen túl”, így a szója mibenlétét taglaló gondolati értekezései elnyomták benne a gyanút, hogy ez egy elit iskolában nem éppen köznapi dolog. Na meg jött is rögtön a következő kérdés: min ügyködött ilyen kései órán az udvar menti bozótosban? Ez a fószer komolyan azt hiszi, hogy ezt a becses információt Sat az orrára kötné? Nyilván nem, de egy próbát megért. És egy jaktól bármi kitelik…

-   Cöhh, atombunkelt építettem. – válaszolta foghegyről – Fel kell készülni az inszégesebb időkle, jobb ha te is eszt teszed...

[Satine]

Satine

~ óvatosabban… kiesik a lépem! ~

- Kiesik a mid? – nézek kissé csodálkozva. Aztán azt, hogy gondoltad?

~ Lép, lép, lép. Az valami belső szerv. Hogy hol meg mi, na arról fogalmam sincs. De abban biztos vagyok, hogy nem olyan, mint az ember foga, hogy egyszerűen csak kihulljon. ~

- Hogy eshetne ki? Ne hordj össze butaságokat… - zsörtölődök egy keveset, majd elkönyvelem magamnak, hogy a lány zöldségeket beszél.

~ És komolyan, még szegény Lunát csúfolják az iskola dilibogarának… azért Satnak sem kell szégyenkeznie. Amit eddig hallottam róla… jó, persze a szóbeszéd felét se hiszem el. Annyi a rosszindulat mostanában. De furcsa szerzet az tény. ~

~ A hambulgelt nem padkányból csinálják? ~

- Patkányból? A hamburgert? – nézek rá meredt szemekkel. Fújj! A szója is egy gusztustalan dolog, na de hogy patkány húsból? Blöeh. Az igazi hamburgerben marhahúspogácsa van. A szója meg egy műizé, valamilyen gyom. Azt tömik magukba azok a muglik, akik kecskének képzelik magukat, és nem hajlandóak húst enni. Borzalom…

~ atombunkelt építettem… fel kell készülni… ~ - válaszolja a számon kérő kérdésemre, elterelve a dolgot.

- Bunker az erdőben? És az megvéd? – elhúzom a szám. Ha jönnek a halálfalók maximum a pálcádban bízhatsz és a szerencsédben. Ugyan úgy, mint én. Nem hiszem, hogy bármilyen fal feltarthatná őket, ha maguknak akarnak. De azért sok szerencsét hozzá. És legyen kéznél a pálcád… biztos, ami biztos. – mondom komorabban.  

Némán battyogunk tovább, azaz majdnem. Már egészen megszoktam a karjaimban káráló kakadut. Csak mondja és mondja és mondja a magáét, mármint jajgat, meg nyöszörög.

~ Bezzeg Miyuu-chan. El sem tudom képzelni mennyire rosszul érezhette magát azon az estén, de nem picsogott ennyit. Sőt, egy rossz szava aem volt. Satine meg azóta sipákol, hogy kiszedtem a bokorból. Igazán tanulhatna a hollóhátas leányzótól. De hála az égnek már látom az iskola épületét. Már nem vagyunk olyan messze… ennek örülök. Ha tovább kellene ezt hallgatnom, bizonyos, hogy nem lenne jó vége. Egyre többet gondolok erre… kitartás! ~

Közel a cél, ez erőt ad. Kezdenek fáradni a karjaim. Nem vagyok ehhez hozzászokva. De csak megmakacsolom magam. Ezt az utolsó szakaszt csak kibírom valahogy, alig 100-150 lépés lehet hátra. Azt már fél lábon is.

- Kitartás, mindjárt ott vagyunk. Hogy érzed magad?

[TED]

 TED

-   Te mál csak tudod… - sziszegi szinte már kígyó módjára, ám Ted-re hagyja zsörtölődését.

Annyira „okosnak” és „végtelenül műveltnek” tűnt ez a fiú, hogy Satine úgy érezte, kár lenne vele vitatkozni. Megjegyzését is inkább csak magának szánta, az utolsó szót pedig szinte teljesen el is harapta. Közben nyelve kezdett helyre állni, nem zsibbadt már annyira. Óvatosan mozgatta szájában, végigtapogatva fogait és szájpadlását. Végül csettintett is vele egyet.

-   Kedves balátom, te még nem dolgosztál konyhán, ugye?

A kérdés inkább csak költői volt. Nem várt rá választ. Ezek a varázslótanoncok legfeljebb a ebédlőben láthatnak húst, az étel pedig bizonyára a tányérban terem. A nyári munka fogalmát meg... na azt végképp nem ismerik. Mondjuk nincs is szükségük rá. Ám Sat nagyon is jól tudta, miből van a hamburgerhús. A Black Cat-ben ők sütötték a pogácsákat és pakolták a bucikba. És ő bizony látta, mi van abban az ominózus húsos tálban… azaz: mi volt mielőtt a darálóba került. Ő maga csapta agyon a pofátlan rágcsálót a húsklopfolóval, amikor az a kaja körül szaglászott. Amúgy is biztos volt benne, hogy a köjálosok nem ebédelni jönnek minden második pénteken, és ha ő nem lenne, hamar munkanélkülivé válhatnának. Amúgy a sarki kínai büfé se lett volna annyira gyümölcsöző vállalkozás, ha csak a szupermarketből hozatnák a lefóliázott húst. A környéken sose volt probléma a kóbor álatokkal…

-   Ahogy gondolod. Bizonyára kiválóan „forgatod” a pálcát. – húzta fel fél szemöldökét a lány.

Ha az imént sebtében odavetett válaszának egy csöppnyi valóságtartalma is lett volna, még helyeselhetne is Ted ellenérveire. Ám hozzáértés hiányában a srác telibe benyalta, hogy van, aki a fán ás magának bunkert… O.o Vagy egyszerűen csak el se gondolkodott rajta. Ted magyarázatából ítélve pedig ez utóbbi történhetett. Más helyzetben Sat teli szájjal kiröhögné, majd „elismerően” megcsapkodná a vállát. Ám a folytatás csírájában elfojtott benne mindennemű jókedvet. A pasas halálosan biztos volt abban: Voldemort hívei bármikor az iskolára támadhatnak. Pedig jelenleg ennek semmi értelme nem lett volna: a Roxfort főinspektora tagadhatatlanul a Nagyúr talpnyalója. Pitonról nem is beszélve. A fent kőröző dementhorok pedig bárkiből kiszívhatnák még az elmúlt életeit is. Miért lenne itt bármiféle csata? Sat csak blöffölt. Vagy tényleg létezne Dumledore serege? Úgy is, hogy a vén kriptaszökevény már tavaly beadta a kulcsot? Satine erősen ráncolta a homlokát. Így akár egész értelmesnek is tűnhetett, ám aki csak egy évet lehúzott mellette a suliban, nem dőlhetett be ennek az illúziónak.

-   Ne aggódj, nekem is megvannak a magam eszközei…

Azt már nem tette hozzá, hogy ezek az „eszközök” Friccs elkobzós szekrényében találhatóak, vagy talán már a főinspektor irodájában. Kérdés: ezek a mugligyűlölő seprűimádók mennyire vették komolyan az ő kincseit? Ha úgy áll a helyzet, ahogy Ted gondolja, hamarosan szüksége lesz rájuk. Nagyon is tisztában volt vele, hogy nem forgatja valami jól a pálcát, nem ismer elég átkot és bűbájt ahhoz, hogy túléljen egy ilyen támadást. Persze, ha minden jól megy és visszaszerzi az apja berettáját nem lesz gond az „abrakadabrával”.

-   De ha most megbocsátasz…

A suli bejárata már csak egy karnyújtásnyira volt tőlük, meg kellett hagyni: Ted igazán kitett magáért. Zokszó nélkül elhurcolta az erdő szélétől idáig. Sat izmai megfeszültek. Sok bagó ide vagy oda, az utcai élet megedzi az embert. A pihentető utazás alatt pedig volt ideje túllépni a zuhanás okozta megrázkódtatáson. Így ha a fiú nem kap utána, hirtelen kicsusszan karjaiból.

-   Kösz a fuvart! – kacsint rá pajkosan, majd megfordul, s peckes léptekkel indul meg felfelé a lépcsőn. Valmi furcsa, belső sugallattól vezérelve gyújt rá egy nótára, s ha nem állítják meg, mint aki jól végezte dolgát masírozik be az ajtón.  Sose lehetett tartósan letörni, miért is pont most jönne el ez az alkalom?

Allons enfants de la Patrie,
le jour de gloire est arrivé
Contre nous de la tyrannie
L'étendard sanglant est levé…

[Satine]

Satine

- Egy rántotta a max szakácstudományom – mondom és felkacagok. Ha nagyon belehúzok, még a bacont se égetem oda, és kész is a reggeli. Ám ha úgy érted, hogy pénzért konyhán dolgozni? Nos, azt nem. Ez bonyolult, de mindegy is…

~ Nem mondhatom el az igazat… Amikor a szüleim éltek még fiatal voltam bármilyen munkára, pedig szívesen csináltam volna a nyári szünetben. Már csak a poén kedvéért. Ám azután, hogy meghaltak már nem volt kedvem hozzá. A nagyszüleim tehetősek, meg amúgy is, a walesi Flanaganeket kiverné a hideg veríték, ha megtudnák, hogy egy szem unokájuk egy gyorsétteremben melózik nyáron. Képmutatás magas fokon… :/ ~

Csak sóhajtok egyet, de nem hagyom elrontani a jó kedvem. Még a lány gúnyolódó kijelentésén sem.

~ Bizonyára kiválóan „forgatod” a pálcát. ~

- Nem mondtam ilyet. Közel sem mint szeretném, de megteszem azt ami tőlem telik. Olvastam egy-két elhagyott Hírverőt, és már nem sok mindenen lepődnék meg. Ilyenkor azt kívánom bárcsak mi is a 7. évfolyamra járnánk. Képzeld, mennyi átkot és ellen bűbájt tanulunk még addig.

~ Nekem is megvannak a magam eszközei… ~

- Ebben sem kételkedtem. Talpraesett lány vagy, nem az az elveszett, ijedős fajta. Annyit mondok csak, hogy légy óvatos. Más lehet, hogy egy ilyen „csínyt” durva átkokkal jutalmazott volna. Hmm… jut eszembe, ha van még ilyen pukkanó izéd üzletelhetnénk majd legközelebb. – kacsintok rá. Ki tudja, még lehet valamikor hasznomra lenne.
 
Már majdnem elérjük az iskola kapuit. Épp ideje volt. Lassan nem érzem a karjaimat. Nem őszinte a mosolyom. Könnyű a lány, szó se róla, de én sem vagyok egy málhás szamár. Azért büszke vagyok magamra, hogy eddig kibírtam. A gyengélkedő pedig már majdnem itt van. Remélem, nem kell sokat magyarázkodnunk, ahhoz most semmi kedvem, és amúgy is éhes vagyok. Ezt az egyre gyakrabban korgó gyomrom sem hagyja feledtetni velem. Gondolataimat a lány szavai szakítják félbe.

~ … ha most megbocsátasz… kösz a fuvart! ~

Érzem ahogy izmai megfeszülnek és mint egy hajlékony macska csusszan ki fáradt karjaim közül. Nem tudom, hogy hálás legyek vagy mérges. Örülök, hogy nem kell cipelnem, ellenben a járása… semmilyen fájdalomról nem tanúskodik… és még rám is kacsint. Ám ahogy jött a hirtelen harag úgy száll el. Mégis csak átvágott. Megkönnyebbültem nevetek fel. Bolonddá tett, ám nem bánom. Örülök, hogy végül nem lett semmi baja.

- Nincs mit, legközelebb nem leszek ilyen elnéző – szólok utána jó kedvűen. Jah, és szerintem tartsd meg a zöldet, sokkal egyedibb, mint a fekete volt. – mondom még vigyorogva, majd magam is elindulok a klubhelységünk felé.

~ Még le kell tusoljak, átöltözni, és végre vacsora. Ez az. Remélem tényleg valami jó kaja lesz, ez a hamburger meg sült krumpli meghozta az étvágyam. De mi a fenétől viszketek? Biztos az izzadság. Na hol van az a fürdő? Ide vele! ~

Köszönöm a játékot! ^_^

A helyszín szabad!

Kék virág-Piros tüske

Louise C. Lott

Előzmények: Hollóhát klubhelyiségében

Mivel nem töklé lötyögött a fejemben, tudtam, hogy óvatosnak kell lennem, hiszen hiába vagyok aranyvérű, ahogy egyesek nevezik a kivételeztetett mágusokat, mégis tilosban járok, amiért megbüntethetnek. Szóval minden leágazás előtt csúszva lassítottam, hogy hallgatózzak, lépked- e valaki arra, szerencsémre a lépcsőkig sem Mrs. Norris-ba sem Fricsbe, sőt senkibe se futottam bele. Megörültem a sikeremnek, ezért a lépcsőkön csak úgy, mint valami villám száguldottam lefelé. Az egyik fordulóban, mintha Hóborc hátát is láttam volna, de nem ijedtem meg, inkább gyorsítottam, hogy akár Hóborc, akár másvalaki volt az, nehogy utolérjen.
Valaki mégis utolérni látszott engem. Az északi udvar szélén jártam már, vagyis rohantam. A lány volt az, Louise, aki nem hitte el Gabbet szavait a csodanövényről. Miért ne akarnék bemenni? Igaz, hogy félelmetes hírek járták, de Gebbet azt mondta, hogy látott ott egy ilyen növényt. Én meg kíváncsi vagyok, hogy tényleg ott van-e, és hát mégis csak elérhetném vele, hogy egy csoda segítségével zavartalanul folytathassam a tanulás, amíg nem leszek animágus, ahogy anya nevezte azokat a mágusokat, akik álatokká tudnak válni, és amíg nem én leszek mindenidők, vagy legalábbis a mostani idők legnagyobb mágusa, akit még Dumbledore professzor, Lord V… khm… is elismerne, ahogy az igazgató nő és a többi iskola vezetője is!
 - Éppen azért, mert elkaphatnak, nem állhatok meg! Inkább te gyorsíts! – Puff!!! Ahogy leírtam az első, akaratlan hátra bukfencemet rögtön rájöttem, hogy buta ötlet volt megfordulnom és háttal szaladva válaszolnom Louise-nek. Szóval mégis csak megálltam…
 - Csak azért csináltam, hogy bevárjalak, megesett a szívem rajtad… – Füllentettem, ami elég hiteltelenre sikerülhetett, mert közben az egyik kezemmel a fájó ülőrészemet dörzsöltem a másikkal a fejem búbját. Viszont azért felkeltem a földről, hogy tovább folytathassuk a kalandot, bár azért azt is elhatároztam, hogy majd azt is ki kell derítenem, hogy ettől az eséstől hogyan fájhat a fejem búbja.
 - Legalább látásból ismerjük már egymást, meg lehet, hogy mindketten hallottuk a másik nevét, de hogyha már együtt belefogunk ebbe a kalandba, illenék be is mutatkoznunk. Én Eledir de Infernal vagyok, a harmadik. Benned kit tisztelhetek? – Kérdeztem a lányra mosolyogva, miközben próbáltam lassan a rengeteg felé haladni.

Kék virág-Piros tüske

III. Eledir de Infernal

- Éppen azért, mert elkaphatnak, nem állhatok meg! Inkább te gyorsíts! – hallgattam rá, bár futni nem voltam hajlandó, mert ha valaki kinéz egy ablakon, az túl feltűnő lenne - még azt hinnék szökésben vagyok. A kisfiú közben dobott egy hátast, amire csak megforgattam a szemem, de így legalább sikerült utolérnem. - Csak azért csináltam, hogy bevárjalak, megesett a szívem rajtad – mondta, mire sóhajtottam egyet - hát, persze. Nem éreztem magam biztonságban idekint és folyamatosan a hátam mögé néztem. Meg előre. Meg balra, és jobbra is.
- Ez kedves tőled, de most gyorsan húzzunk vissza az iskolába – sürgettem és fontolgattam a gondolatot, hogy kézen is fogom és visszaráncigálom. Minden itt töltött másodperccel egyre aggódóbb lettem.
- Legalább látásból ismerjük már egymást, meg lehet, hogy mindketten hallottuk a másik nevét, de hogyha már együtt belefogunk ebbe a kalandba, illenék be is mutatkoznunk. Én Eledir de Infernal vagyok, a harmadik. Benned kit tisztelhetek? – Tisztán hallatszott a hangsúlyából, és magából a beszédstílusából is, hogy előkelő nevelést kapott, plusz a neve is elég cifra volt. Nem kérdéses aranyvérű, ami azt is megmagyarázza, hogy miért van bátorsága csak így rohangálni mindenfelé.
- Louise vagyok, de ez tök mindegy. Ez pedig nem egy kaland Eledir – mondom neki komolyan, bár nem akarom kedvét szegni. – Hidd el, nagyon megbánnád, ha betennéd a lábad a rengetegbe. Ott nem csak egyszarvúak meg kentaurok vannak – suttogom és egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyomat, a kezem pedig a pálcám fölött van, szükség esetére. – Gyere, menjünk inkább gyorsan vissza és segítek a dolgozatodban. Nem akarom, hogy bajba keveredj.
Megigazítom a talárom és már indulnék is vissza a kastély felé. Ha mázlim van vissza is tudok sunnyogni, anélkül, hogy bárki észrevenne. A félelem kezd rajtam eluralkodni, és egyre nehezebben türtőztetem magam.
- Különben is, nem lenne ésszerűbb először az üvegházakban megnézni azt a növényt? Biztos vagyok benne, hogyha létezik, ott találsz.

Kék virág-Piros tüske

Louise C. Lott

Persze, hogy kedves volt tőlem, hogy megvártam. Mégis milyen kalandtárs lennék, hogyha társamat nem várnám meg, legyen akármennyire öreg, vagy fiatal.
 - Igen is kaland. – Dörmögtem az orrom alatt. Mi más lett volna, hogyha nem kaland? Tilosban járunk, rejtélyes növényt kutatunk, és egyikünk még furcsa és titokzatos. Hogyha ez nem kaland, akkor mi?
 - Vérfarkasok, veszélyes, érdekes növények, sőt talán még óriások és sárkányok is megbújnak a rengetegben, ahogy a csodanövény is! – Feleltem Louise-nak idétlen vigyor kíséretében. Tisztában voltam vele, hogy veszélyes bemenni, de egy kaland a veszélyek nélkül mit ér? Bár… már az is veszélyes volt, hogy csak itt lófráltam… a Titokzatos Louise-zel. ~Vajon milyen titka lehet? Valami veszélyes! Igen, biztos, ezért leskelődik körbe folyamatosan… Lehet, hogy rám is veszélyt hozhat? Hova megy?!~
 - Figyelj, Louise! – Mentem utána. – Hogyha megtalálnánk a csodatévő növényt, akkor azzal csodát tehetnénk, és eltörölhetnénk a titkodat is akár! És nem hiszem, az üvegházakban találnánk, hiszen akkor… mások már használták volna, nem? Figyi! Egy növény, talán kettőnk segítségére is lehetne, hiszen, hogyha okosan kérjük a csodát, akkor… hát mindkettőnk… hasznára lehetne, nem gondolod? Na, segíts megtalálni egy olyan növényt… – Talán az üvegházak egyik titkos zugában találhatunk, hiszen ott sok érdekes növény lehet, és talán valaki már elkezdte tenyészteni… – A keresést, akár kezdhetjük az üvegházaknál, ahogy mondtad. Talán a sok-sok Gyógynövény tanár közül az egyik már elkezdte tenyészteni, vagy legalább megpróbálta. Így már áll a kaland? – Vigyorogtam rá a zsivány mosolyommal, hiszen akár akarta, akár nem, sikerült bele rángatnom a kalandba, és még ezt ő is el fogja ismerni kalandnak. Hogy miért akartam, hogy velem tartson? Talán a több szem-több csipa elv miatt… vagy többet néz… többet lát? Szóval az egyik miatt, meg az évben mindig egyedül „kalandoztam”, kellett a változatosság, és az sem volt baj, sőt talán még előny is lehet, hogy egy idősebb társam akadt.
 - És mi a titkod? – Dobtam be kisvártatva a kérdést, még mindig vigyorogva.