A móló és a csónakház

[Adele Jones]

Gary Fitzroy

Adele Jones

Zene

A tó nyugodt, kék vizére meredtem. Visszatükrözte az ég vattaszerű pamacsait, amelyek úgy sereglettek egy csoportba, mintha egy riadókűrt állította volna őket hadrendbe. A villámok mélyről jövő dübörgéssel törtek ki a páraködből. A feszültség tetőzött a levegőben, végigszántotta minden porcikámat, a tarkómon égnek állt a szőr. Imádtam a természet kiszámíthatatlanságát, párhuzamot tudtam vonni közte és magam közt. Ilyenkor mindig volt időm a világ hatalmas dolgain tűnődni, olyanokon, amik másoknak eszébe sem jutottak volna. Imádtam a váratlan megmozdulásait. Példaértékkel bírt számomra minden momentuma. Szakadozó lélegzettel merítettem a föld élő kötőszövetéből, úgy mintha a lényét akarnám eltárolni magamban. A víz korábban még tükörsima felülete most csúnyán elmosódva torzította az ég fekete alakzatait. Eleredtek az első esőcseppek, s minden megszürkült a felhők sziluettjében. A bőrömet csapkodó jeges vízcseppek csontig hatoló borzongással futottak rajtam végig. Talán én is pont ilyen fagyos ürességgel kísértem meg az embereket. Ám a esőcseppek csak apró, hűvös pontok a bőrömön. Felszáradnak, felmelegszem, és már el is felejtettem. Én ennél maradandóbbat hagyok magam után, alaposabb vagyok. Máris valami, amiben jobb tudok lenni a természetnél...

A csónakházhoz siettem, nem volt kedvem tovább viselni a hideg szelet, és lassan teljesen eláztatott az egyenletesen szitáló eső. Kissé alábecsültem a közelgő vihar erejét, talán hamarabb el kellett volna indulnom a kastélyhoz, most már csak a csónakház maradt. Egy pillanatra megakadt valami a szemem sarkában, mire megtorpantam. Sosem hittem a véletlenekben, úgy véltem, minden képkocka összefügg, akár egy mozaik, s én rakosgatom össze az apró darabkáit. Beharaptam az ajkam, s feszült kíváncsisággal fordultam vissza a mozgás irányába. Szemem résnyire szűkült, elázott hajamba hűvös kimértséggel túrtam bele, kinyomva a tincsekből a vízcseppeket. Settenkedve, indultam el, akár egy lesben álló vadász és lélegzet visszatartva közelítettem meg a rejtélyes alakot. Nem igazán tudatosultak bennem a látottak, más talán üveges tekintettel válna sóbálvánnyá, vagy fejvesztve rohanna egy tanárért, én csak érdekesnek, elragadónak találtam ezt a vérfagyasztó jelenetet. Az in flagranti momentumok megszállottja voltam, egyszerűen éheztem rá, hogy ez a szituáció az én kezemben teljesedjen ki, hogy ebben a fölényes helyzetben konferanszié módjára vegyem át az irányítást.

Könnyed félmosollyal lépek a lány után, lépteim az övéhez igazítom, nem csapok zajt, ügyesen mögé osonok, majd a pálcámat a kezembe csúsztatom, s halkan suttogom a bűbájt:
-Invító zsák! -mutattam a mólon fekvő tárgyra, mire az a levegőben a lában elé lebegett.
Amikor az alak felém fordult, volt időm jobban szemügyre venni. Hosszú haja barnásvörösnek tűnt a szürkületben, néhány ázott tincs bájosan bukott kerek arcára. Szépen ívelt ajkai voltak, szeme barnás, illett az összképhez. Jól kijövünk majd egymással. Gyászosan felsóhajtottam, először a zsákra, majd sandán a lányra pillantva. Egy méltóságteljes mozdulattal ugrottam át a zsákot, majd nyugtalanító cöcögéssel közelítettem meg a lányt. Egy sötét mosollyal révedtem a távolba, miközben felugrottam a móló deszkáira.
-Nincs túl szép idő, kislány! -pillantottam vissza újdonsült áldozatomra.
-Bár ahhoz épp ideális, hogy ezt a zsákot eltüntesd, nem jár kint egy prefektus sem. -folytattam hűvösen.
-Megy egyedül? -villantottam éles mosolyt, a lány arcát fürkészve.

Elena I. Pierce és Angela J. Sirett


Végre sikeresen leverekedtem magam, a mindig nyüzsgő nagyterembe. A hely sokat változott, az évek során. Sokkal sötétebb s komorabb lett az egész iskola, csak a nagyterem nem. Itt valahogy megfeledkeztek az emberek, az őket, s mindenki mást is érő borzalmakról. Itt átadták magukat az étel élvezetének, a többiek társaságának.
Barátságok, szerelmek szövődtek itt, természetesen az ellenségek közötti feszültségek, itt élesedtek ki a leginkább, amikor a legnyilvánvalóbb módon tömörültek az egymás nem kedvelők klikkekbe, és beszélték ki a másikat egy-egy odanézéssel tarkítva.
Elhaladtam egy falka negyedikes lány mellett, akik épp az ajtóban beszélgettek. Széles mosolyt villantottam rájuk, amely az évek folyamán, amolyan védjegyemmé vált, s mentem tovább a megszokott helyemhez, hogy elfogyasszam a reggelimet.
~ Na mit egyek ma?~ tűnődtem, amíg megérkeztem a helyemre, s leültem.
~ A szokásosat. Sokat s sokfélét.~ jutottam végső konklúzióra, és az asztaltársaimat, mint mindig, újra elborzasztottam, hogy mi mindent építek be a szervezetembe s főleg mennyit.

A kiadós reggelit, egy nagy adag sütőtök lével öblítettem le, s elindultam a kis zugom irányába, ahol általában egyedül tudok picit lenni. Igaz, társaság kedvelő ember vagyok, de mindenkinek kell néha egy kis magány, amely még ebben a hatalmas kastélyban is nehezen található meg.
Kiléptem a kora reggeli napsütésbe, a főajtón át s elindultam a móló irányába. Amikor oda értem, letelepedtem, a tó partjára, kedvenc nyárfám tövébe, s előhalásztam zsebemből a doboz cigit s az öngyújtót.
~ Ártalmas az egészségre. És nem is szabad.~ súgta a kis angyal, amelyet lelkiismeretként is ismernek.
~ De olyan jó. És annyira laza.~ jött is a kisördög válasza, aki mint oly’ sokszor, ismét diadalmaskodott, s  meggyújtottam a cigit. Hátamat a fának támasztottam, s mélyet szívtam a kis papírdarabba gyömöszölt dohányból, s ízes karikákat fújtam, az égszínkék ég felé.
~Legalább, szép időnk van.~ gondoltam, s átadtam magam a pár percnyi nyugalom, édes ölelésének.

Csak egy picit pihenni akartam, megszabadulni a tanulás feszengő érzésétől és az egyre közeledő vizsgák rettenetes haragjától. Ezért becsaptam az előttem álló terjedelmes kötetét és az asztalon ágaskodó könyvtorony tetejére helyeztem. Álmosan körbepillantottam a könyvespolcok rengetegén, illetve végigtáncoltattam tekintetem az asztaloknál gubbasztó diákokon. Úgy éreztem abban a pillanatban magam, mint egy kalitkába zárt madárka, hirtelen túl szűkös lett a könyvtár. Kivonultam a szikár folyosóra és elhatározást tettem magamban, lazítok.
A hasam megerősítő korgással jelezte egyetértését. Fáradtan, kiszipolyozva indultam el a Nagyterem felé, s monotonon róttam  a kihalt folyosókat. Kellemes hangulat járt át, amikor beléptem a nagyterembe. Egyenest a Hugrabug asztala felé indultam, de mellettem egy ismerős alak suhant el. Úgy látszik nem ismert fel, de én jól ismertem a fazont, Michael volt, az én fogadott öcsém. Elmosolyodtam az emlékek áradatára, melyet beindított bennem a srác. Ott bizseregtek bennem a közös csínytevések, beszélgetések lángjai, ott lebegett a szemem előtt a kép, amikor Mr O Connor korrepetáltam. Nem nagy tanulás volt az sem.
Egy pillanatig haboztam, hogy talán leülök Michhez, de inkább elvonultam a Hugrabug asztalához tömni a hasam és a beszélgetést halasztottam. Olyan jól esett az a sok finom falat. Nyam...
Miután kellemesen megteltem úgy döntöttem leállok társalogni a grifis öcsémnek. De mire felálltam az asztaltól, ő már az ajtón vágtázott ki. Gyors léptekkel követtem őt, ahogy a csónakház felé vette az irányt. Nem szóltam csak némán követtem, várva, hogy megáll és végre el tudom kapni. Nos, ez így is volt. Lassított, vele együtt én is.
- Sziaa, Mich! Mit rosszalkodsz már megint? - suhantam mellé és a cigarettára mutattam. Enyhén megcsóváltam a fejem, majd átkaroltam és összeborzoltam a haját, úgy, mint régen, szokásomhoz híven. - Mizujs, öcsi? - folytattam csevegő hangnemben.

Angela & Elena



A nyugalom s szabadság érzése járt át. Ledobtam a surranom, a zoknimat bele tömködtem, s a buja, zöld fűre tettem mezítlen talpamat, s újabb öblös füstkarikákat fújtam az ég felé, amikor ismerős hangra lettem figyelmes.
- Szia boszi. Hát a vas orr és a bibircsók, hol marad? – kérdeztem, kisfiús mosolyommal megspékelve, amikor is fogadott nővérem, szokásához híven magához szorított. Formás keblei mellkasomnak feszültek, és egy pillanatra eszembe jutott, hogy Angela nő, és nem is akármilyen. De amilyen hírtelen jött, olyan gyorsan tova is szállt az érzés. Ő volt a legjobb barátom, mentorom, nővérem, egy szóval, az életem egyik legfontosabb személyéve vált, s soha nem tudtam úgy rá nézni, mint egy nőre. Fel se tűnt, hogy egy igazi bombázó. Hány éjszakai órát töltöttünk együtt titokban beszélgetéssel, vagy csíntevéssel. Hány vitát akartunk lerendezni párbajjal, aminek sokáig az volt az eredménye, hogy egy szép kék monoklival vagy vérző orral mentem az ispotályba, s ő elkísért, de az idők folyamán fejlődtem s erősödtem, s egyenlőbb ellenfélé váltam, a szőke boszival szemben. Persze, a leghevesebb vita után se változott, a köztünk lévő erős, szinte már testvéri kapcsolat.
- Elég ramatyul nézel ki. Sok a stresz? – kérdeztem, és a doboz cigit nyújtottam felé, felkínálva tartalmát a boszinak.
- Kérsz? -

Leültem a fiú mellé és vigyorogva hallgattam mit zagyvál.
- Mi az, hogy a bibircsók meg a vas orr hol marad? - kacagtam. - Stílust váltottam, nem látszik? - simítottam végig az arcomat, miközben elhelyezkedtem az avarban, ránehezedve egy könyvre, ami a könyvtári látogatás után maradt nálam, s most elősegítette, nehogy megfázzak.
Nem is tudom, hogy találhatta ki ez az ütődött, hogy a novemberi hideg időben itt ücsörög. Egyszer már mesélt, hogy szeret ide lejárni, de akkor is. Na mindegy, én legalább gondoskodtam egy megfázás elkerüléséről.
- Ramatyul? - ismételtem a szavait. Már tőle megszoktam. Általában kimondta amit gondolt, főleg nekem, s talán ezt bírtam benne a legjobban, hogy őszinte volt és nem bonyolította túl a dolgokat. Mindig szapultuk egymást jó testvérek módjára és épp ez volt benne a poén. - Hát, tudod már elegem van ebből az egész mágiaügyi helyzetből, aztán a RAVASZ vizsgák is kikészítenek. Wá, robbanhatnékom van - magyaráztam eszetlenül. - De végül is kit érdekel? Veled mi van, te nők bálványa? - fordultam felé teljes testemmel és konokul vigyorogtam. Elkezdtem az arcát tanulmányozni, Olyan régen találkoztunk, őszintén szólva hiányzott.
Egész meglepődtem, amikor felém irányította a cigarettásdoboz tartalmát.
- Pfuj, hagy már! Tudod, hogy nem élek az ilyenekkel, mellesleg neked se kéne, ha nem akarsz egy nagy adag segbe rúgást - veregettem meg a vállát félig viccelve, félig komolyan. Rossz lett volna lebukni, főleg most, hogy fél lábbal kint vagyok a Roxiból...

Olyan jó kedvemben keltem, hogy még a hideg novemberi idő sem tudott kiakasztani. Igaz, hogy zavart a hideg szél, amit a hajamat kócolta, de nem foglalkoztam vele. A vágyaim túlságosan is elvonták a figyelmemet. Valami izgalmasat, nem mindennapit szerettem volna csinálni. Tudtam is, hogy ki lenne a legalkalmasabb személy, aki velem tarthatna, de a „kiválasztott” pillanatnyilag a hú, de ijesztő RAVASZ vizsgáira készült. Angela mostanában folyamatosan tanult. Igaz, hogy nekem is azt kellett volna, de nem igazán volt rá kedvem. Úgy voltam vele, hogy ráér. Úgy is gyorsan tanulok...
Elindultam a könyvtár felé, mert úgy gondoltam Angie a RAVASZ tételein töri a fejét. Sajnos csalódnom kellett, ugyanis Jessienek nyoma sem volt. Ezek után halvány ötletem nem volt, hogy hova keressem a drágámat. Úgy gondoltam, hogy ez azért van, mert egész nap nem ettem semmit, így hiányzott az elegendő energia, ami az ötleteléshez kellett. A nagyterembe indultam. Édességre vágytam. Torta, pite, muffin, bármi. Csak édes sütemény legyen. Igaz, hogy az endorfin-szintem az egekig ért, de attól még nagyon is kívántam a nyalánkságokat.
Miután tízszeresére növeltem a boldogsághormonjaim számát, eszembe jutott, hogy megkérdezhetném valamelyik hugrist, hogy nem látták-e az én drágámat. Hát így is történt. A lány, aki szintén az endorfin-szintét növelte, azt mondta, hogy nemrég látta Angiet, ahogy egy fiúval beszél valahol a csónakháznál.
 - Fiúval – gondoltam magamban – Vajon eltitkol valamit? - folytattam a gondolatmenetemet. - Ezt meg kell néznem.
Gyors lépésekkel haladtam. Egyre türelmetlenebbé váltam. Kíváncsi voltam, hogy ki a szerencsés srác. Nemsokára megtaláltam a két tubicát. Ha belegondolok a tubica nem megfelelő kifejezés. Inkább úgy néztek ki, mint két nagyon jó barát. Észrevettem, hogy a fiú kezébe egy cigi füstöl.
 - Ó, szóval egy rossz fiúval van dolga – a gúnyos mosolyom felszínre tört. - Lássuk, hogy ki ez.
Megigazítottam a szoknyámat és a taláromat, majd a két beszélgető felé indultam. Pár méterről hallottam, ahogy Angie undorodva visszautasít valamit.
 - Ki kap egy nagy adag seggbe rúgást? - kuncogtam, majd Angelam nyakába ugrottam. - Egész nap téged kerestelek. - Leszálltam Angieről, majd a fiú elé álltam, bevetve az angyali mosolyomat. - Angie, kihez van szerencsém? - továbbra is az ismeretlent fürkésztem.

Angela a tőle elvárt reakcióval felelt kérdésemre, és még egy adag letolással is megspékelte a válaszát.
- Egy kösz nem, bőven elég lett volna. – feleltem a duzzogót játszva.
- Van kedved csinálni ma valamit? – érdeklődtem a bögyös szöszkétől, amikor is a semmiből, egy alak vetődött Angelára.
~ Tipikus.~ gondoltam magamba. Angelát egyszerűen nem lehetett utálni. Mindenki szerette, sőt imádta, így a nyakába vetődő idegen se váltott ki túl nagy meglepődést belőlem. Az aktus, nem tartott túl sokáig, és a jövevény már előttem is állt. A lélegzetem elakadt egy pillanatra, amikor is fény derült az orvölelő kilétére. Egy, a Vélák szépségét s báját bőven túlszárnyaló lány állt velem szemben hetykén, s megvillantotta bájos mosolyát. Ösztönösen és észrevétlenül oldalba böktem könyökömmel fogadott nővéremet, amely az egyezményes jel volt köztünk, ha egy a fogunkra való egyén jelent meg a láthatáron.
- Michael vagyok. – vágtam rá a nő kérdésére.
- Michael O Conor. – s megvillantottam egymillió dolláros mosolyom, a lány felé.
~ Soha nem értettem, mi fogja meg az egyik embert a másikban.~ tűnődtem, miközben vártam, hogy valaki elárulja a lány nevét.
~ Nem is az esetem. A teltebb keblű lányok szoktak tetszeni, de van benne valami, határozottan van benne valami. ~ gondoltam, miközben végigmértem a lányt.  

[JÁTÉK: LEZÁRVA]

Vigyorogva figyeltem, ahogy Mich elkezdett duzzogni. Valahogy nem tudott meghatni, mert éreztem ez egy szócsata kezdete, no meg egymás szekálása csodálatos reszort volt. De úgy látszott nem sikerült igazán beoltani, mert rögtön a napunkat kezdte tervezgetni, vagyis arról érdeklődött nálam. Épp a választ ötlöttem ki magamban, amikor egy gyengéd rántást éreztem, ami átváltott ölelésbe. Amint hozzásimult rögtön felismertem a parfümét, amely édes illatokat árasztott. Ehhez még egy csiripelő hang is társult.
- Ki kap egy nagy adag seggbe rúgást? Egész nap téged kerestelek. Angie, kihez van szerencsém?
Elena csodálatos hangja zengett a füleimbe. Én enyhén felkacagtam a hirtelen jött esemény hatására, míg Mich gyorsan reagált. Plusz oldalba bökött. Ennek a bökésnek viszont különleges jelentése volt. Elvigyorodtam. Milyen szemétség lett volna beégetni, azzal a kérdéssel, hogy mit bökdösöl, talán bolha ugrál rajtam? Nem voltam beszámítható állapotban, ezért szimplán leégethettem volna, de tudom milyen kellemetlen érzés tudott lenni.
Ezt az oldalba- bökős jelzést még 2 éve találtam ki. Év vége volt, amikor a tóparton hevenyésztünk és egy számomra tetszetős fiú jött oda hozzánk. Megpiszkáltam Mr O Conort, hogy ügyeljen a viselkedésére és ne égessen le. De hát a fiúk nem olyan kommunikatívak, így rögtön felkiáltott, hogy most megnyomorgattam az egyik belső szervét, vagy legalábbis hasonlót mekegett, plusz ezt tovább fűzte. Muris helyzet volt, de szörnyűen lebőgtem. No, de elfelejtettem az ügyet és betanítottam az öcsikémnek pár bájos női jelet, hogy legközelebb mégse hozzon zavarba, a kis piszok...
- Bizony, ő itt Michy - borzoltam össze a haját, miközben megszorongattam -, és ő fog kapni egy nagy adag seggbe rúgást, ha lebukunk vagyis lebukik - vigyorogtam, mint egy nemnormális. - Jajj, galambom, bocsi, hogy eltűntem, de elnyelt a tankönyvek csodálatos világa - fejeztem be undorodva a mondatot Elenának címezve.
Aztán felálltam, kiemelve a fenekem alól az ülőkémet, melyet addig forgattam, míg ki láttam olvasni a címet: Mágiatörténet. Enyhén kinyújtottam a nyelvem, jelezve a nemtetszésemet, aztán a két csenevészre emeltem a tekintetem.
- Jaaa, és ő itt Elena Pierce- mutogattam esetlenül Michaelnek. A bemutatási ceremóniát majdnem el is felejtettem, hupsz. - Nos, hogy ilyen csodálatosan össze hozott minket a sors, mit kezdjünk magunkkal?- érdeklődtem a többiektől, hogy elvonjam a figyelmem arról, hogy még két embert se tudok bemutatni egymásnak. Ez gáááz...

[Kayleigh]

Kayleigh

//Előzmény: Könyvtár\\

A lány rábólintott, hogy indulhatunk.
- Remek. - mondtam széles, s csábos mosollyal megtoldva a rövidkének is nevezhető, másként bajosan körülírható válaszomat.
- Találkozzunk a főbejáratnál, addig feltankolok békával és valami nedűvel. - feleltem és ha a leányzó beleegyezik villámgyors léptekkel indulok a hálótermem felé, ahol egy táskába belapátolok egy halom csokoládét, és egy kulacsot teletöltök sütőtöklével, majd a táskával a hátamon folytatom az esztelen rohanást a bejárathoz, de ezúttal hál'Istennek senkit se meg döntve.
A kapunál a lányhoz lépek, majd sármos mosollyal megszólalok.
- Na szép hölgy, készen áll az indulásra? - kérdeztem, s elindultunk a csónakház felé.
Meglepően kellemes, napos időt tudhatunk a magunkénak, így a séta is kellemesebben telik, hát még a megérkezés. Az elhagyott terület, a tó partján ítélet időben is szép s bájos, hát még verőfényes napsütésnél. A tó tükrén megannyi gyémántként csillognak a nap sugarai. Egy hatalmas nyírfa kellemes árnyékot vet a partra, ahová nagy lendülettel lehuppanok, s a táskám kinyitásával ügyetlenkedve megszólalok.
- Na, hogy tetszik? Mindjárt lesz csoki is, nyugi, csak úgy tűnik a közeledben feltűnően kétbalkezes leszek. - mondtam, de már kacagva.

Michael

*Kicsit gyorsabb léptekkel, mint amit Kayleigh megszokott, hagyják el a könyvtárat. A könyvtár előtt megbeszélik a továbbiakat, mire a lány bólint egyet, majd egy röpke "rendben és szia" után, megiramodik a Hollóhát tornya felé. Kell némi meleg ruha kintre, hisz már november van, és a lányka amúgy is fázós. Fel is kapja a kinti meleg ruhadarabot, egy kék-ezüst sálat teker a nyakába, és indulhat is a megbeszélt helyre. Azért annyira nem kapkod, nem szeretné idejekorán összetörni magát, és a csokibékákról sem kíván lemaradni. Végülis az apró nasiknak köszönhető, hogy most nem a könyvtárban keresgél, hanem bűnös szünetet tart. Még így is előbb ér oda, mint a Gyalogkakukk, aki mint már megismerte, elég gyorsan közlekedik a régi folyósokon.
Ismételten egy bókot kap, amitől kicsit elpirul, de aztán lerázza magáról.*
- Én már régen! -Egy kis csipkelődés a hangjában, jelezvén, hogy ő, előbb ért oda, mint a fiú. De semmi neheztelés, elvégre nála vannak a csokoládék, így inkább megenged magának egy apró mosolyt. - Indulhatunk.
*És el is indulnak. Követi a fiút, elvégre ő tudja, hogy hova is akar menni. Ahogyan közelednek a csónakház melletti tisztásra, már tudja, hogy hova tartanak. Igaz nem mostanában, és nem is túl sokat, de járt már ott. Szerencsére, most nincs az a rohanás, és az idő sem az a jégcsapképző hideg. Így, lassan Kayleigh kitekeri a sálat nyakából. Nem mondhatni, hogy izzasztó az idő, de a kis mozgás, és a napsütés, meghozza a hatását.*
- Hihetetlen, hogy mennyire szép minden a téli napsütésben! *Ami szép, az szép, és bár nem szereti az üres fecsegéseket, van amit ki kell mondani, ami kikívánkozik az emberből. EZ pedig olyan. Kayleigh nagyon szereti a szép dolgokat, ilyenkor csak ámul a látványon. Persze, az, hogy haladnak előre, azért vissza-visszarántja a valóságba. Ez az a kép, amit el kell raktároznia az ínséges időkre.* Csodálatos! *Teszi hozzá egy nagyobb lélegzetvétel után. Muszáj volt beleszippantania a levegőbe. Friss, finom, tiszta.
Mikor megérkeznek, a Szöszke már le is huppan és valamit nagyon keres a táskájában. *
- Öhm... nem akarok finnyásnak tűnni, de nincs valami pad errefelé? Tudod, én lány vagyok, és hát, nem szeretnék megfázni. - kicsit kellemetlen, de muszáj volt szólnia, különben itt kellene szobroznia a fiú mellett. Az biztos, hogy leülni nem fog a földre. Hideg is, és különben is, az a föld. A kétbalkezességen kénytelen kelletlen elmosolyodik. - Amúgy gyönyörű minden!
*Teszi hozzá széles, tőle nem éppen megszokott mosollyal. Nem is annyira a fiú kotorászásával van elfoglalva, inkább a gyönyörű táj látványával. Nekidől a nyírfának, és onnan szemlél tovább, amíg nem keresnek egy padot.*

[Kayleigh]

Kayleigh

A várt eredményt hozta a tópart és a móló. A lány is elcsodálkozott, milyen természeti szépségek vesznek minket itt körbe, és a rohanós hétköznapok, és a bulis hétvégék mellett, nem is vesszük észre, hogy mekkora mázlink van, hogy itt élhetünk és tanulhatunk. Épp a zsákot bontogattam, amikor a lány  megszólalt.
- Őőő, pad? - kérdeztem vissza picit tétován, mert meglepett a kérdés, és meg kell valljam, padot még soha nem kerestem itt. Eddig senki nem akadt fenn ezen a részleten.
- Pad, az nincs. Ellenben, - mondtam, és ledobtam a pulóverem a földre, mert az időjárás nem predesztrinálta a viseletét.
- Itt a pulóverem, elég meleg, és vízlepergető. Űlj csak rá. - mondtam mosolyogva, amikor is végre sikerült kinyitnom a táskám. Elővettem két csokibékát, az egyiket a lánynak nyújtottam, a másikat meg én kezdtem el bontogatni és majszolni, miközben hátamat a nyírfának támasztottam és néztem a tavat.
- Imádok itt ücsörögni. Olyan nyugodt, békés és szép minden. És a sok technológiai tréség, mint autó, gyárak és sorolhatnám, nem tették még tönkre. - mondtam, miközben leharaptam a béka fejét, és bámultam a tavat.

Michael

- Hát jó! Köszi.
*Jobb híján a pulcsira ül rá. Igyekszik kényelmesen elhelyezkedni. Annyira nem is vészes, mint először gondolta, valóban nem olyan hideg itt ücsörögni. Körülbelül ugyanaz, mintha padon ücsörögne. Hátával ő is nekitámaszkodik a nyírfának, és a messziséget szemléli.*
- Köszönöm!
*Széles mosolyra húzódik a szája. Nem sokat tétovázik, hogy lefogyassza a csokibékát. Nem akarja, hogy véletlenül is megszökjön. Pár falat, és már meg is ette a csokoládét. Meg is nézi a kártyát, hátha még nincs meg neki. De sajnálattal konstatálja, hogy neki ez már megvan.*
- Neked ki van a kártyádon? -kérdezi a fiú felé fordulva - Nekem Morgan le Fay, de az már megvan! Mondjuk nem hiányzik már sok a gyűjteményemből.
*Egy kicsit még nézegeti Morgan le Fay képét. Hirtelen eszébe jut, hogy mennyire szerette a középkori Angliáról szóló Mágiatörténet órákat. Lehet ki is vesz egy könyvet Morganról vagy Merlinről. Majd legalábbis akkor, ha szabadideje engedi. Most jelenleg a sűrűsödő vizsgákkal van elfoglalva.
A szöszke a technika hiányának előnyét emlegeti. Ezzel teljes mértékig nem ért egyet Kayleigh, aminek azért hangot is adna, de hál isten előbb gondolkodik, minthogy beszéljen. Valószínűleg nem lenne tanácsos azt ecsetelnie, hogy neki igenis mennyire hiányoznak a mugli dolgok, mint például az autó, vagy éppen a televízió a kedvenc sorozataival együtt.*
-Jah igaz. Jó, hogy vannak helyek, amik megmaradnak eredeti szépségükben. - bólogat serényen. Azért nem hazudott akkorát, csak éppen a véleményét nem fejtette ki annyira. - - Tényleg jó kikapcsolódás ez a hely. Mondjuk kicsit lelkiismeret furdalásom van, mert lenne mit még tanulnom. Te már tudod, hogy merre akarsz majd továbbmenni, ha itt végeztél?
*Kicsit nehezen tud elszakadni a tanulástól, akármennyire is ki kellene kapcsolnia most az agyát.*

[Kayleigh]

Kayleigh

A beszélgetés picit kezdett ellaposodni. A csokoládéval kibélelt gyomor, a meglepően kellemes idő, és a bájos, nyugtató s gyönyörű látvány átvette az uralmat a testünk felett, de Kayleigh feltett egy jó kérdést.
- Úgy érted, a Roxfortos évek után? Hát, megmondom ősszintén, Auror szeretnék lenni, és mindent megteszek ezért. De ha csak a délutáni csokibuli utánra gondolsz, akkor tanulás. Az Animágia foglalkoztat nagyon, mert szerintem rendkívűl érdekes. Meg van egy Sólymom. Sajnos a sok tanulás mellett, nem volt időm meglátogatni, és biztos vérig sértődött, igen makacs állat. Meg, jó lenne bekerülni a kvidics csapatba is, de sajnos elég belterjes a társaság, és marha nehéz bejutni.
Na, de mesélj te is magadról. Mik a terveid a suli után? Mi a kedvenc tantárgyad vagy tantárgyaid? Mi a véleményed Harry-ről? Szerinted is Ő a kiválasztott? Szerinted valójában akkora szám, mint ahogy mondják? Nem sokat beszéltem vele, pedig egy házban lakunk, de első blikkre egy átlagos srácnak tűnik. - eresztettem bő lére mondandómat, amely annyira nem volt jellemző rám.
- Amúgy, ritkán látni téged mosollyal az arcodon, és meg kell mondani, igen csak jól áll. Szép a mosolyod. - mondtam egy csábos mosoly kíséretében a lánynak.  

      Davis Perry     

          1998. január. A télnek a hidegről, és a nagy puha, fehér hóról kellene szólnia, ami mezőket, és városokat terít be szempillantás alatt, de ehelyett a képzet egy csökevény csonkja vetül ki a valóságra. Hideg van. Biztos, hiszen, ha kifújod a levegőt, arcod előtt pár pillanatig kis felhőcske jelenik meg. Ugyanakkor már nem elég az egyenruha félvastag szomorú-szürke hasisnyája, hanem minimum három réteg kell bőröd fölé, ha nem szeretnéd, hogy a vér megfagyjon ereidben - a mínuszok csakúgy röpködnek odakint. Nem lenne ezzel semmi baj, ez a lényege a télnek, de nem venném zokon, ha egy kis hó is esne a birtokra legalább. A hóesést az ablakból a legjobb nézni, miközben forró teát vagy kakaót szürcsölgetsz. S miután leesett a hó, kimenni a halvány, hideg napsütésbe, hogy csodálkozz a vakító hótakarón, vagy csak összetaposd a még szűz havat. De ehelyett? Kopárság.
          Csalódott vagyok, hogy nem a hó miatt kell felhúznom sapkámat, hanem csupán a meztelen, zord idő miatt, ami kint uralkodik. Régi pomponos sapkámat fejembe húzom, göndör fürjeimet ezzel lelapítva, fülemet befedve. Sálamat erősen nyakam köré fonom, és az elején szám elé húzom, ahogy akkoriban még anyukám tanította. Szőrös csizmám zoknis talpamra húzom, meleg gatyát, és kabátot veszek. Csak utam felénél jövök rá, hogy a kesztyűmet elfelejtettem, de mivel már a kastély nagy udvari kapujánál jártam, lusta voltam visszafordulni, így majd zsebem melegébe rejtem kezem fedetlen végeit.
          Nem volt semmi különös oka annak, hogy útra keltem, inkább csak a friss levegőért pályáztam, annak reményében, hogy elmúlik a fejfájásom, ami reggel óta gyötör. Késő délután van, és eddig csak kicsit lankad a lüktető érzés.
          A levegő megcsapta arcomat, de a szúrós hideg frissítően hatott testemre. Először megkíséreltem elüldögélni egy padon, de túl kényelmetlennek és hűvösnek találtatott, így pár perc múlva továbbálltam, és csak bandukoltam a birtokon, fel-le, mintha nem lenne jobb dolgom. Nem is volt. A rajzolást mára már felfüggesztettem, nem volt semmiféle ihletem (na igen, a lusták kifogása), bár egy toll most is volt nálam. Gondoltam hozok egy könyvet, de nem lenne hol olvasnom, így letettem róla. Csakúgy tengődtem a fagyos levegő közegében, mint valami magányos rab. Kimentem az emelkedőre, lenéztem a Fekete-tóra, majd lassú léptekkel lebandukoltam a hosszú lépcsőn.
A csónakház ajtaja nyitva volt, de senki nem volt bent. Furcsa.
Beléptem a nem túl nagy helyiségbe, és leültem a perem szélére, lelógatva lábamat. Kényelmesen elhelyezkedtem, és bámultam az előttem aprón mozgolódó vizet. Lábujjhegyem pár centivel lógott a víztükör felett, néha cipőm hegyét megmártottam a vízben, de csak épphogy.
          Nincs különösebb bajom a téllel, de ahogy ott üldögéltem, többször is megfordult bennem a gondolat, hogy milyen jó lenne úszni egyet. Persze ez most kivitelezhetetlen volt, mert amint a vízbe ereszkedtem volna, testemet szétfeszítette volna a szúrós fájdalom, amit a fagyos folyadék okozott volna. Pedig milyen jó is lenne elmerülni a mélységbe, a víz alá, ahol nyugodtabb a világ...
          Gondolataim elkalandoznak, sok szálon és gondolatmeneten végigfut, és arra jutok, hogy valószínű, ha fürdenék is a tóban nyáron, nem itt, mert errefelé, a part közeli helyeken irtó mocskos a víz. Szépen behajókáznék a tó közepére, és alávetném magamat. Mindig is szerettem a természetes vizeket. Gyakran eszembe jutottak róla az emberek, és a viselkedésük. A hullámok, a változatosság, a hideg-meleg arány és sok más. Ugyanakkor imádtam úszni, a víz alatt minden csendesebbnek, szebbnek, és tompábbnak tűnt minden. Mintha a valóságot torzítaná el.
Becsuktam a ház ajtaját, de nem zártam be. Kabátomat levettem, leterítettem, és arra ültem rá, nehogy felfázzak. Pulcsiban, sálban, és a sapimban lógattam lábamat, és figyeltem a falakon villódzó víz tükröződéseit.

[{ Carithy Denalie }]

{ Carithy Denalie }

A szünet cseppet sem telt nyugodtan a mardekár házát erősbítő hatodéves számára. Volt elég dolga, segített a vállalkozás gondos-bajos ügyeiben, nem egy tárgyalást bonyolított le egymaga pár nap leforgása alatt. A Roxfortba szinte felüdülés volt visszatérni, mert itt nem volt más feladata a tanuláson kívül... itt pihenhetett és szabadnak érezhette magát... bezárva, mégis elengedve. Nagyon jó ésszel áldotta meg őt a sors, elég volt figyelnie az órán, az anyagot már döntő többségben vissza tudta mondani. Mivel azonban dolga nem akadt túlzottan sok az iskola falai között, így természetesen sokat görnyedt a könyvek fölött is... a prefektusi kinevezése belefért az időrendjébe, olykor esténként, takarodó után egy kör még jót is tett neki, sokkal jobban tudott aludni tőle. Most azonban az ódon falak közé való visszatérés is hagyott kivetnivalót maga után. Gyakorlatilag napokkal a szünet végét követően történt valami a mardekár klubhelyiségében... nevezetesen beszakadt a tótartó. Davis ugyan hallott pletykákat, pontos helyzetleírásokat, személyek neveit, de úgy volt vele, nem látta, hát nem fogja elhinni másoknak. A bizalmát a hat esztendeje alatt sem osztotta könnyedén, ezt követően sem fogja. A baleset utáni napokban őt a hollóhát házhoz osztották... semmi problémája nem akadt a felkínált lehetőséget illetően, elvégre inkább aludt ágyban, sem, mint matracokon a koszban, a Nagyterem padlózatán. Tény, nem értette, miért kellett a zöldszegélyeseket házakba osztani, elvégre az iskolának rengeteg használaton kívüli tanterme akadt, amelyeket akár napok leforgása alatt rezidenciákká lehetett volna alakítani. Nem értett egyet a döntéssel, ellenben szobatársa zsörtölődését most megértette. Blaine egyértelmű fekete-fehér világképe jelen helyzetben tökéletesen passzolt a képbe. Lehet, hogy ágyakon fognak aludni, de a pálcának a fejük alatt kell majd leledzenie. Nem osztotta a házak közötti ellentéteket, ő embereket nézett, nem pedig egy egész tömeget.

Miután sikeresen lepakolt a kékeknél, úgy döntött, él a hobbijának... elég régen edzett már egy rendeset, itt volt hát az ideje. Nem szerette volna, ha kiesik a kondícióból... bőségesen meglátszottak rajta, hogy valamiféle küzdősportot űzhet. Az utazóládából előkutatott egy éjfekete, ujjatlan pólót, egy ugyancsak fekete nadrágot, zoknit és cipőt. Miután felöltözött, magára húzott egy igencsak vastag, kapucnis pulóvert, meg persze a szövetkabátját. A nyaka köré azt a bizonyos zöld sálat tekerte, mélyen belefúrva az arcát. Meglehetősen hideg volt odakint, legalábbis az ablakon keresztül úgy látta, nem fog ártani efféle védelem. A pálca természetesen az alkari tartóba keveredett, afféle biztos, ami biztos alapon. Egyértelműen a csónakházat szemelte ki magának, mindig is ott edzett az évek során... szerencsére a hely általánosságban véve kihalt volt. Úgy gondolta, ez mára hatványozottan igaz kell, hogy legyen... elvégre a hűvös levegőt ott tovább hűti még a tó vize is. A páráról már nem is beszélve, amely valószínűsíthetően úgy öleli körbe a helyet, mint édesanya a gyermekét.

Alig negyed óra kellett csak, hogy kiérjen, első pillantásra nem látott senkit sem, így a ház felé vette az irányt. Mielőtt belépett volna, a válla felett visszapillantott a hosszú és kacsázó lépcsősorra... üres volt, és kietlen. Halovány mosollyal nyugtázta a kihaltságot, és lépett be a csónakházba. Ahogyan betette maga mögött az ajtót, azonnal szemet szúrt neki egy hajkorona. Az embert magát nem látta, mert az egy tucat hordó és láda mögött üldögélt, az egyik felkötött csónak alatt. A kékek metszővé váltak, és lemondóvá... az ifjú nem számított társaságra... de ha már így adódott, hát az illem diktálta szabályoknak élve szólalt meg.
- Ködfátyolos délutánt!
Azzal hozzálátott a szövetkabát kigombolásához. A műveletet követően megszabadult tőle, összehajtotta, majd egy ponyvával takart ládára helyezte azt. A pulóver is erre a sorsra jutott a sállal egyetemben. Az első pillanatokban végigfutott a fiún a hűvös tűként szurkáló mivolta, de tudta, ha belekezd az edzésbe, percek kellenek csak, és nem fogja érezni.