A móló és a csónakház

Nem tudom, miért, de ma este úgy döntöttem, hogy lemegyek vacsorázni. Egy ideje nem szoktam, ugyanis nincs hozzá erőm meg kedvem. Egyrészt azért, mert a vizsgáimra készülök, így hát mire eljön a vacsora ideje, teljesen kifáradok. Az RBF-en nem tudtam a maximumat nyújtani, de ezúttal muszáj lesz, hisz nem tervezem, hogy a nép alja közé állok. Vannak terveim, céljaim és el szeretném érni őket. Mindent megteszek, hogy győzzek. Bármibe is kerül.
Sajnos rájövök, hogy nem sok értelme volt lejönnöm, ugyanis a vacsorára nem más, mint fasírt. Elképesztő, hogy mennyire figyelmetlenek a koszos, kis manók! Igazán gondolhatnának a diákság annak részére, amely nem fogyaszt húst. Hihetetlen, hogy ez az étel fontosabb része. Undorító, barbár evésrend. Még a szagától is rosszul vagyok. Inkább teszek magamnak egy szívességet és kimegyek levegőzni. Máskülönben nem vagyok kíváncsi arra, ahogy a diáktársaim többsége magába tömi a sok gusztustalan fasírtot. Ennyit arról, hogy ma este vacsorázni fogok.
Felkapom a kiváló minőségből készült sálamat, amit nemrég kaptam ajándékba apámtól, majd elindulok a kijárat felé. Azon gondolkozom, hogy hova mehetnék. Még nincs kedvem felmenni a lányhálóba. Az idegeimre megy a sok griffendéles tyúk civakodása és hisztis rohamai. Ha Lina nem lenne ott, valószínűleg már rég átkozódnék. Talán más házba is kerülnék. Bár nem is tudom… Inkább griffendélesekkel legyek körbevéve, mint például… hugrabugosokkal.  
Az órámra pillantok és rájövök, hogy igazából nem sok értelme lenne elkószálni, ugyanis nemsokára takarodó lesz. Ha pedig nem akarom megsérteni a szabályokat, muszáj lesz visszamennem a griffendéles klubhelyiségbe.
Kilépek a nagyteremből, majd gyorsan megpróbálok dönteni. A griffendélesek, vagy egy késő esti séta? Nem is olyan nehéz választani… Pár másodperc múlva már a birtok felé lépkedek. Járásom óvatos, mégis sietős. Nem szeretném, ha rajtakapnának. Részben azért, mert az pontlevonást jelentene, mi pedig eléggé le vagyunk maradva a házak versenyében, részben pedig azért is, mert még nincs kedvem lefeküdni.
Halvány gőzöm sincs, hogy miért, de a móló és a csónakház felé indulok. Talán azért választom azt a helyet, mert a prefektusok nem igazán járnak arrafelé, így hát kevesebb az esély arra, hogy lebukok.
Miközben a kijelölt célhoz megyek, egyszer-kétszer körbenézek, hátha valaki követ vagy néz, de semmi furát nem látok, így hát folytatom az utamat.
Egy kicsit hideg van, de nem igazán zavar, hisz a vastag talárom van rajtam. Mintha csak éreztem volna, hogy ki fogok jönni. Igaz is. Magamban már rég elterveztem, csak eddig nem voltam biztos, hogy elmegyek sétálni.
Végre leérek a csónakházhoz. Szétnézek. Hát mondhatom, nem volt sok értelme ide eljönni. Semmi érdekes nincs és egyedül is vagyok. Lehet, hogy magammal kellett volna hoznom valakit. Például Linát. Bár kétlem, hogy eljött volna velem. Inkább megpróbált volna lebeszélni az éjjeli sétáról. De ki tudja…? Mostanában eléggé megváltozott. Talán be is vállalta volna. Kár, hogy nem kérdeztem meg.
A mólót szemlélem, amikor egy férfi hangra leszek figyelmes. Egy pillanatra azt hiszem, hogy valamelyik Prefektus az, így hát ijedten hátrafordulok, miközben arra gondolok, hogy végem van. Ezért legalább 10 pontot fognak levonni a Mardekárról.
Kellemesen csalódom, amikor szembe találom magam az egyik évfolyam és háztársammal- Clydedal - aki mellesleg nem Prefektus. Végighallgatom a mondandóját, majd megszólalok.
-   Merlin szakállára! Megkérhetnélek arra, hogy úgy mutasd ki az irántam táplált, titkos rajongásodat, hogy közben nem ijesztesz halálra? – teszem fel csipkelődve a kérdésemet. Kiveszem a kezéből a sálamat. Egyszer már megtörtént, hogy majdnem elvesztettem, csak akkor egy kevésbé helyes srác hozta utánam.
Jobban megnézem a fiút. Nincs rajta kabát, se talár, csak egy kapucnis pulcsi. Netán elment az esze? Mondjuk… Plusz pont, hogy figyelmen kívül hagyva az időjárást utánam jött, hogy visszaadja a sálamat.
Ártatlanul elmosolyodom, majd hozzáfordulok.
-   Én… Sajnálom! Megijesztettél. Azt hiszem, köszönettel tartozom, amiért utánam hoztad a sálat – pillanatok a ruhadarabra, majd ismét a háztársam szemébe nézek. – Mondd csak, nem fázol?

[~ Peter ~]

~ Peter ~

Tompa szitkozódás zaja szűrődött ki a csónakház hátsó traktusából, majd nem sokkal később egy papírgalacsin repült a közelebbi sarok felé. Már egész kis halom gyűlt össze kitépett füzetlapokból, s a művelet pár percenként újra és újra megismétlődött tovább szaporítva a gyújtóskupacot. Sat már egy jó ideje ügyködött művén, ám most kivételesen nem az volt a cél, hogy csinos kis úszó máglyát csináljon a tavon. Még… Bár idegi állapotát tekintve közel állt ahhoz, hogy inkább felgyújtsa a csónakházat és hagyjon mindent a fenébe. Az egyik felfordított csónak mögött kuporogott a földön. A hideg pirosra csipkedte arcát, így most egészen élőnek festett, leszámítva a lilulásnak indult ajkait, ám egyelőre esze ágában se volt visszamenni az iskolába. Még saját klubhelységében vagy hálójában se lehetett nyugta az örökösen figyelő besúgóktól, így kénytelen volt télvíz idején is idekint csövelni. Fázósan dörzsölte össze tenyerét, bár kesztyűn keresztül ez úgyse segített sokat. Sajnos az ujjait le kellett vágni, hogy tudjon hajtogatni… na igen, ilyet is rég csinált, talán az oviban utoljára. Most mégis kitartóan szöszölt művén: egy csákó, hajó, tátika, mégis inkább csákó. Ha nem kandikált volna ki már jó pár daru falnak támasztott táskájából, akkor a jóisten se mondta volna meg, mi készül itt. Lehetett benne több tucat, vagy talán annál is több. Bár még ennyi gyakorlás után is a darvak inkább hasonlítottak békára vagy valami torz barlangi medvére, mint madárra. Ám Satine az álmait hajtogatta ezekbe a groteszk kis valamikbe, és most az egyszer próbált valamit komolyan venni. Már csak 549 daru volt hátra, hogy vágyai valóra váljanak. Végül is, ha már ez egy mágia uralta világ, bizonyára csodák is vannak. Mert ha mégsem… Őszintén remélte, hogy legalább a Nagyurat elviszi a rézf*szú bagoly. Elképzelte. Halvány mosoly csillant ajkain, majd remélve, hogy így majd kevésbé fázik, halkan fütyörészni kezdett. Valamit félúton az Unforgiven és a Fade to Black között. Túl csöndes volt neki ez a világ, amióta még a walkmanje se működött pedig már végképp. Eddig nem is gondolkozott azon, hogy egészen tavaly év végéig micsoda kivételezett helyzete volt a suliban. Használhatta a mugli holmijait, az erősítőket, a hűtőt, a tévét. Volt saját próbatermük, és nem kérték rajtuk számon, mire is használják. És most semmi.  Sok minden annyira természetesnek tűnt, hogy nem is gondolta volna, egyszer még fájni fog a hiánya. Mert igen, úgy ahogy másoknak a ricsaj, úgy Satine-nak a csönd fájt. Amúgy már egészen jól haladt, mindene megvolt ahhoz, hogy kiküszöbölje a suli elektronikai hiányosságait, csak a rézdrótot várta. Remélte nem akad fenn a posta-ellenőrzésen. Végül is mit is csinálhatna egy köteg színesfém dróttal, ami gondot okozhat? Annyira ártalmatlan… hmm, csak garottot lehet csavarni belőle. Talán mégse volt olyan jó ötlet a postával hozatni. Bár az elterelő pornóújság előfizetése még elvonhatja az ellenőrző személyzet figyelmét.
-   Merde alors! – szipogta hirtelen felindulásból, majd a következő darukezdeményt zsebkendőként használva kifújta az orrát.
Úgy döntött eljött az ideje a visszavonulásnak, még egy daru és visszamegy. Lassan úgyis vacsoraidő ő pedig egészen megfázik, ha nem vigyáz. És még csak az kéne, hogy gyanakodni kezdjenek és számon kérjék, merre járt. Lejjebb húzta szürke dokkmunkás sapkáját, majd a galacsinná gyűrt papírost is a kupac felé dobta.  

  

[SATINE]

SATINE

1998 februárja nem sok szép időt tartogatott magában. Napok óta fogcsikorgatóan hideg volt és állandóan esett a hó, ami már csak azért sem volt jó, mert nem nagyon lehetett kimozdulni az épületből, és nem csak amiatt, hogy nagyon fel kellett öltözni, mert hiába vettem fel bármennyi ruhát is magamra ugyanúgy fáztam, ha kiléptem onnan.
De muszáj volt most már kijönnöm, egyszerűen nem bírtam már a seggemen maradni egész nap, bár igaz, bejártam az egész iskolát, de mindig csak ugyanazok a képek, falak, semmi változás, és persze ennek tetejébe, ha kinézek az ablakon csodaszép látvány fogad, így hát nem bírtam legyőzni már a vágyat, hogy kimerészkedjek, tehát kijöttem. Vagyis hát inkább kiszöktem úgymond, mert nem igazán tolerálják a suli falain kívüli létet így vacsora körül már.
A nagy tölgyfaajtón keresztül távoztam, bár igaz, a művelet nem éppen volt egyszerű, főleg, hogy a lábnyomaim ott maradtak a hóban, pedig emlékszem, hogy tanultam valamit erre, egy varázsigét, csak már a sok hülyeség amit itt a suliban le kell tudni naponta kiszorította a fejemből ezeket a dolgokat.
Nagyot rúgok egy kisebb hókupacba: elegem van mindenből, néha arra gondolok, mennyivel egyszerűbb lenne a halált választani, és megszabadulni ettől a rengeteg hülyeségtől ami itt a világban jelenleg uralkodik. Mennyivel jobb és egyszerűbb volt az élet azelőtt, hogy a Sötét Nagyúr újból meg jelent volna; és akkor még pártolják is sokan, csak azt tudnám mit élveznek az emberek kínzásában és gyilkolásában?
Hirtelen képként szüleim ugranak be, hónapok óta nem beszéltem velük, vajon élnek egyáltalán még? Összeszorul a szívem erre a gondolatra, főleg, hogy egy levelemre sem válaszolnak, és így már jó ideje nem is próbálkozom felvenni a kapcsolatot velük, inkább próbálok nem is gondolni arra, hogy vajon mi történhetett velük, főleg, hogy ezzel nem is vagyok egyedül, rengeteg diák van ezzel hasonló, vagy rosszabb helyzetben.
Céltalanul lépkedek előre, miközben a szemmel láthatóan rohamosan sötétedik. Pálcám a zsebemben, csuklyám a fejemen, én pedig úgy vagyok vele, hogy nem érdekel ha el is kapnak, hát kapjanak. Amennyi büntetést az idén már bezsebeltem órák kihagyása, feladatok nem megcsinálása, éjjeli mászkálás és a többi végett, már úgy gondolom nem igazán van olyan büntetés, melyet ne szabtak volna ki rám. Pedig régen nem voltam ilyen, de hát ez van a rendszer is változott, én is változtam, csak lenne már vége ennek a harcnak, bár nem igazán gondolom, hogy valaha is lesz ilyen, olyan kilátástalan minden. Lehajolok és belenyúlok a hóba - igaz kesztyűm nincs, de nem is baj - és kis labdát formálok belőle, aztán felemelem és eldobom teljes erőmből, majd hallgatom, hol csapódik be, de nem tudom kivenni, hogy meddig repülhetett el és hová érkezett meg.
Körbenézek ekkor eszmélek rá merre indultam el: a tó felé, szép hely ez, nagyon szeretem, de valami most nem jó, de nem igazán tudom mi baj, csak valami zavar, de ennek ellenére közelebb merészkedem a parthoz és csak nézem a tájat.
De jó lenne csúszkálni egyet a jégen, fut át az agyamon a gondolat, majd lehajolok egy nagyobb kavicsért, hogy kipróbáljam vajon milyen vastag lehet. Hát nem túl vastag - jelzi a kis reccsenés melyet a jég hallat amint beszakad a kő súlya alatt, úgyhogy inkább úgy döntök ezt hanyagolni kellene.
Meglehetősen hideg van, úgy érzem, főleg most már a kezeimnek, úgy tűnik mégsem volt jó ötlet a kesztyű nélküli hófogdosás, de mindegy, ez megint hülye ötlet volt - teszem össze a kezemet, hogy megfújkáljam, hátha kicsit fel tudom melegíteni, persze nem sokra jó, de legalább megpróbáltam.
De ennek ellenére még nincs kedvem visszamenni, nincs kedvem tanulni, pedig nem ártana, ha megírnám végre az elmaradásaimat, de nem, nem vagyok rá képes, annak a tanárnak nem! Miért kellett eltávolítani a korábbi tanárainkat és ide rakni ezeket?!
Rúgok bele egy kiálló gyökérbe, már megint felidegesítettem magam -Auuuu! -ordítok fel a fájdalomtól, na ez nem volt jó ötlet... kell nekem rugdosni.
Egy lábon ugrálva célzom meg a csónakházat, olyan régen jártam arra, hogy már alig emlékszem rá, pedig hangulatos kis hely az is, legalábbis amennyire az emlékezetemben megmaradt.
Puff - esek hasra egy letörött ágban mely a tavat szegélyező valamelyik fáról esett le valószínűleg. -Pfejj, köpködöm ki a havat a számból, majd porolom le magam a hóban ülve, ez nem az én napom úgy tűnik, dőlök hátra, és terülök el angyalt formázva a hóban, hmm jól el vagyok...

[~ Peter ~]

~ Peter ~

Odakintről jajkiáltást hozott a tó felszíne. A visszhangra Sat azonnal felkapta fejét, ösztöne riasztotta, hogy készüljön, mert nincs egyedül. Nem tartotta valószínűnek, hogy csak egy varjú károgna ilyen jól artikuláltan, más állat pedig ritkán jár errefelé. Ha pedig mégis, az a tóból jött, nagy, sikamlós, nyolckarú és minimum hat szeme van. Az pedig már régen rossz… Óvatosan lerakta a földre a kezében tartott papírost, majd halkan, félig guggolva megindult az ajtó irányába. Az előbbi zajt most új követte: puffanás egészen közelről. A lány megtorpant, majd mint egy megszokásból, mélyet szippantott a hűvös téli levegőből, ám utána alig hallhatóan fel is horkant. Úgyse fog érezni semmit.
Fejében szaporán kattogtak a fogaskerekek. Az utóbbi időben a Roxi rózsaszín felhős tündérmese alakja úgy durrant szét, mintha nitróval dobálnák, s a belőle áramló dzsuva sötéten folyta körbe ezt a sulinak csúfolt lidércnyomást. Az ő esetében pedig még a „fehér tévedt a gettóba” is enyhe kifejezés volt. Egy rossz lépés és a túlélési esélyei egyenlők lesznek a nullával. Pont ezért az elmúlt időszak minden pillanatában azon agyalt, hogyan élhetné túl ezt a hosszúra sikerült kiruccanást a Szörnyek Szigetén. Odakint dementorok csekkolják a falakat, és ha éppen megunták a pasziánszt, sötét űrré lúgozzák az arra tévedők agyát. Nem is beszélve arról, hogy bármelyik háztársa lazán hátba lőhetné, nem hiányozna senkinek. Így kénytelen volt saját kezűleg gondoskodni biztonságáról. Déja vu, az erősebb kutya ba…khmm.
Keze gyakorlónadrágja felé siklott. Milyen érdekes, amikor ideérkezett jó alaposan átvizsgálták, majdnem mindenét elvették. Kinevették, és közölték vele, hogy „Örüljön, ha a sz*ros gatyáját egyáltalán megtarthatja.”. Milyen ironikus… örült is neki. Jó nagy zsebei vannak, nem is egy. Pont megfelelő, hogy tíz-tizenöt centi hosszú tárgyakat is elrejthessen benne.  Bal zsebében most is ott lapult az étkezőből lopott, azóta agyonélezett kés. A rugós bicskáját persze elvették a szemetek… pfff. Kilesett a kulcslyukon, de nem igazán látott semmit, csupán valami feketét a hóban. Talán ruhaszegély? Óvatosan lenyomta a kilincset, ami alig, más számára talán nem is hallhatóan, nyekkent egyet, majd engedett. Sat fájó ábrázattal harapott alsóajkába, majd háromig számolt magában és lassan kinyitotta az ajtót. Odakint újra csönd honolt, még csak a szél se rezzent. Gyorsan körbehordozta tekintetét, miközben már a zsebébe nyúlt. Megnyugtató érzés volt a zsebkendőbe csavart penge tapintása, kis bátorságot öntött belé. Balra-jobbra sehol senki, felül tiszta az ég. Pár lépéssel előrébb azonban valaki feküdt a hóban. Sat mély levegőt vett, majd sietős léptekkel, megindult a folt irányába. Egy-kettő-három-négy. Megállt a számára vadidegen alak mellett, majd végigmérte őt, és körülötte széttúrt havat.
-   Banyek, téged meg ki ütött ki? – lesett körbe, szemöldökét értetlenül felhúzva, miközben kezét fázósan bomberdzsekije zsebébe bújtatta - … A fa? …

Satine

Feküdtem a hóban és mereven bámultam a halványan felderengő csillagokat: de szépek, csoda, hogy látszanak, hiszen általában minden szürke, mintha valaki ráborított volna a világra egy nagy lőporos hordót, sőt, a hasonlat egészen jól jellemzi a viszonyokat amik jelenleg is uralkodnak a világban.
Furcsa érzés volt feküdni itt a hóban egyes egyedül a kastélyon kívül, és igazából tojni a világra, főleg úgy, hogy most még csak nem is fáztam.
Össze-vissza mindenféle gondolatok cikáztak az agyamban, s összeszorul a szívem arra a gondolatra, hogy nincs senkim. Nincsenek barátaim, se itt a kastélyban, se a kastélyon kívül, nincs akinek elmondhatnám, mi bajom, sőt lehetséges, hogy már szüleim sincsenek, se más rokonok. Semmit nem tudok a külvilágról, csak annyit tudok mindenről, ami itt van, erőszak és hatalom, és mivel pénzem nincs újságra, tényleg semmi egyebet nem tudok, hogy mi történik odakint. Otthon nem voltam téli szünetben, nem mertem hazamenni, nem akartam szembe nézni azzal, mi várhat ott, inkább maradtam itt és költöztem be a kastély legfélreesőbb helyeire, hogy ott aztán mindent papírra vessek, ami a fejemben volt, de sajnos ez sem mindig jelent megoldást.
Egy dolog volt még ami tartotta bennem a lelket, az pedig a DS, bár az utóbbi időben az sem működött túlzottan, mindenki félt, senki nem mert megkockáztatni egy lebukást, és ez így nagyban megnehezítette, hogy össze tudjunk járni mindannyian.
Váratlanul aztán neszezést hallottam a csónakház irányából, s ez kizökkentett gondolataimból egy pillanatra, de aztán megnyugvással töltött el, hogy semmi több nem történt - biztos csak valami rágcsáló mászkál odabent - nyugtáztam magamban.
Lassan érezni kezdtem, hogy átázik a hóban a nadrágom, talán ideje lenne továbbállni - futott át a gondolat az agyamon , de az ötletet azon nyomban elvetettem, ahogy a friss hó ropogását hallottam a csónakház irányából: mégsem vagyok egyedül, vagy csak egy állat lenne?
Minden esetre mozdulatlanná dermedtem, gondolván, talán így nem vesz észre a jövevény akárki, vagy akármi is legyen az, bár ruházatomat tekintve ez szinte kizárt volt, hiszen a szokásos fekete ruháimban voltam most is, ami nem valami túl jó rejtőzködőszín így a fehér hóban.
A lépések egyre gyorsultak, s már biztos voltam benne, hogy nem egy állattal van dolgom, sokkal inkább egy emberrel. Lassan az addig oldalra kinyújtott kezemet visszahúztam és a nadrágom zsebébe nyúltam, már teljesen el voltak fagyva az ujjaim, de azért még annyit meg tudtam tenni, hogy a pálcám meg tudtam fogni, hogy felkészüljek az esetleges védekezésre illetve támadásra.
A lépések egyre közeledtek, s lassan a hang irányába fordítottam a fejem, ezzel persze kitakarva fél arcomat, hiszen a csuklya miatt nem látszódhatott. Éreztem, ahogy a szívem egyre szaporábban ver, s sokféle gondolat cikázott a fejemben, mi van akkor, ha mégis csak tanár? De vajon mit keresne az kint ilyen későn, bár még inkább kérdéses, hogy egy diák mit keresne ilyen későn itt.
Figyeltem a jövevényt, ahogy egyre fölém tornyosult, és nagy kő esett le a szívemről, amikor megláttam, hogy nem egy tanárral van dolgom, sőt nem is egy fiúval, de aztán hirtelen befurakodott az agyamba egy másik gondolat, mit keres itt kint ilyen későn egy lány? Valami nincs rendben, mi van, ha ő is egy a Mardekáros besúgók közül, mint oly sokan? Akkor igazán teljesen mindegy, hogy tanár vagy diák.
Már nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem, "te meg mit keresel itt?", amikor megszólalt. S kérdése kissé meglepett, hiszen nem azzal kezdte, hogy mégis mit keresek én itt kint?
- A fa - ismételtem meg nevetve szavait, miközben feltápászkodtam ülő pozícióba, nem láttam értelmét, hogy most csak azért, mert lány találjak ki valami menőbb sztorit ennél, mint, hogy kigáncsolt egy ág - de jól vagyok... csaak... - folytattam, majd el is hallgattam, mert rájöttem, mielőtt bármi többet is mondanék neki, tisztázni kéne, hogy ő mégis miért van itt.
- És te merre jársz? - kérdeztem gyorsan, mielőtt bármiféle újabb kérdést feltehetett volna nekem.
Kíváncsian vártam a válaszát, mit fog mondani, hiszen azért mégsem tisztázott, hogy miért van itt kint ilyen későn... aztán egy újabb gondolat kúszott be az agyamba: lehet mégiscsak besúgó és a lábnyomaimat követve talált rám? Ebben az esetben viszont most nem leszek kegyes vele... bár, hogy mit fogok tenni, ha ez a dolog beigazolódik, azt még magam sem tudom.

[~ Peter ~]

~ Peter ~


Sat ábrázatáról szó szerint ordított a meglepettség. Előbb csak úgy a hasára ütött, viccnek szánta, hisz egy pillanatig se gondolta volna, hogy vannak még olyan lúzerek, akiket kicsinál egy fa. Bár ha kint lennének, a „nagy-csúnya-sötét erdőben”, ahova még paintballozni se jár szívesen az ember… még egész hihető lett volna. Na de itt? Itt még a szömörce se mérges, nemhogy ráugorjon a bozótos. Pedig a zajok alapján minimum egy kiadós bunyóra számított vagy, hogy éhes zombik törtek az iskolára, esetleg amiről eddig csak álmodhatott: valami szektás kicsalogatta a Nagy Cthulhu-t a tó fenekéről. Na de ez? A meglepettségtől csuklani kezdett.
Eközben a fekete ruhakupac kérdés nélkül közölte, hogy jól van.
~ Hát ez kiváló, haver, én már annyira nem… ~ gondolta a lány csalódottan.
Aztán felötlött benne a nagy, sorsfordító kérdés: ki a halál ez? Erősen hunyorognia kellett, a csillagok nem szolgáltattak elegendő fényt ahhoz, hogy pontosan kivehesse, ki is ül előtte a földön. Jól elszaladt az idő, eddig észre se vette, hogy ennyire besötétedett. Odabent, a csónakházban amúgy is mindig világítani kellett, az óráját pedig már a múlt héten elkeverte az ágya mellett halmozódó szemétkupacban. Vagy lehet, a zuhanyzóban hagyta? Ha megnyúznák se tudott volna visszaemlékezni. Kellene egy elemlámpa… vagyis a pálcája. Jobb kezét kihúzta dzsekije zsebéből, s már nyúlt volna az oldala felé, amikor rájött. Nincs nála a táskája! A sokat megélt szimatszatyor jó pár lépéssel távolabb hevert, a csónakház falának támasztva… odabent. És ez a tény felvetett még egy problémát: a késén kívül semmije sincs, amivel megvédhetné magát, hacsak foggal-körömmel nem. Ekkor eszébe jutottak szánalmas, csutkára vágott körmei, melyeken a fekete körömlakk annyira nevetségesen festett, hogy szinte már fájt. Maradt a „foggal” lehetőség, amik most persze szégyenletesen vacogni kezdtek. Sat összeszorította ajkait, nehogy ez másnak is feltűnjön, s megpróbált nem remegni. A csónakházban nem volt ilyen rohadtul hideg, ő pedig irtózott az iskolai egyen kabáttól, amikor pedig kilopózott a suli épületéből, a hőmérő legfeljebb 3-4 fokot ha mutatott, nem pedig mínusz tízet! Nem is értette, hogy képes ez a srác a földön ücsörögni. Srác? A hangja alapján biztosan, de ahogy tovább hunyorgott hosszú, szőke tincseket vélt felfedezni, melyek szinte világítva kandikáltak ki a fekete csuklya alól. Hosszú hajú pasas? Jár ide ilyen, a sok kirptaszökevény közé? Egyszerűen nem emlékezett… vagyis, talán a kviddics pályán mintha látott volna valamit. De nem biztos.
Ám a következő pillanatban rögtön meg is akasztották gondolatmenetét egy teljesen egyszerű, hétköznapi kérdéssel. Számon kérték, hogy mit keres itt. Hűha, tényleg, már sötét van, meg persze itt már minden tilos. Na de ha neki tilos, ennek a másiknak is! Vagy mégse? Nem volt teljesen tisztában a házi szabályokkal… Már többször nekiveselkedett, hogy elolvassa a klubhelységbe kiakasztott tiltólistát, ám valahol a „Tilos” szónál mindig elakadt. Ez volt az első szó a főcím után. Ekkor mindig elment a kedve és annyiban is hagyta a dolgot. Így hát nem volt teljesen biztos a dolgában, tehát úgy gondolta az lesz a legjobb, ha ezt a srácnál is eléri.
-   Hogy én? – kérdezett vissza, felcsillantva a tőle telhető legelbűvölőbb félmosolyát, ami a fogvacogás következtében inkább tűnt gunyoros vigyornak – Azért jöttem, hogy megmentselek a…
Egy pillanatra elgondolkodott. A „mitől” is? Azt mégse mondhatta, hogy a tóban lakó szörnytől. Volt egy olyan rossz sejtése, hogy a többiek nem is tudnak róla. Sőt talán még az is lehet, hogy csak ő meg Kay flash-elték be a sokcsápos-nyúlós-sikamlós izét, amikor tavaly év végén betépve üldögéltek a tóparton az évzáró vizsgák utáni IHB buli apropóján. Szóval pislogott egy sort, de végül csak kibökte a lényeget.
-   …a felfázástól.
Kezét a földön ülő fiú felé nyújtotta, s gondolatban már lelkesen veregette saját vállát. Ezt megúszta…

Satine

Gyanakvó képpel méregettem végig a lányt, de ugyanakkor kíváncsisággal is, hiszen, ha tényleg véletlenül talált rám, akkor valószínűleg nagyon meglepődhetett, hiszen azért nem mindennap talál az ember, hóban fekvő embereket így sötétedés környékén, főleg nem olyanokat, akiket egy fa segített a hóban fekvésre, bár tény, hogy az csak egy része volt az igazságnak.
Látszólag meglepte a kérdésére adott válaszom, bár a félhomályban csak alig tudtam kivenni az arcát. Biztos most már ő is lúzernek tart - futott át a gondolat az agyamon, de nem különösebben érdekelt, úgy is valamelyik más ház tagja, ha meg valahol ott elterjeszti ezt a dolgot, hát nem különösebben fog érdekelni, főleg ha netalántán még a kígyós házból való is - erre a gondolatra kirázott a hideg, ami persze nem csak a gondolat hatására lehetett, hanem az egyre jobban átvizesedett és rám tapadó nadrágtól is.
Tétova kérdését meghallva, aztán majdnem kiszaladt a számon valami ilyen, hogy "nem, az öreganyád", de aztán nagy nehezen leküzdöttem a kísértést, s a frappáns válaszán nem tudtam nem elmosolyodni.
-Oh, tudtam, hogy küld valakit az ég a megmentésemre - mondtam a felállás közben viccelődve, de leginkább ez csak a gyanakvásom elrejtésére szolgált, ugyanis válasza pont az a válasz volt, amelyet nem akartam hallani - köszönöm - tettem aztán hozzá miután segítségével feltápászkodtam a földről.
Ezerrel kattogott az agyam, most vajon ez a lány az Ő segítőjük, vagy csak egy kósza lélek, aki éppúgy mint én kint mászkál és keresi a magányt? De ezt most honnan tudhatnám meg? Kérdezzem meg tőle? Nem, ha adna is rá választ, akkor sem valószínű, hogy reális választ kapnék rá, de ha meg besúgó lenne, akkor már biztosan cselekedett volna, például előkapta volna a pálcáját, és rám szegezte volna, hogy aztán túszaként bevigyen az épületbe. Vagy ez csak egy trükk lenne? Jó kérdés.
Zavartságom kiülhetett az arcomra, ahogy a hideg hatása meg az övére, vettem szemügyre így közelebbről a lányt.
- Fázol? - kérdeztem, bár nem mintha ez nem lett volna teljesen egyértelmű, hiszen úgy vacogott mellettem, mintha fürdőruhában nézett volna ki a parkba. Öhm... ne adjam oda a kabátom? - tettem hozzá mosolyogva, bár szinte kizártnak tartottam, hogy elfogadja.
Aztán újabb gondolat ötlött az agyamba, ha tényleg ennyire fázik, pedig ránézésre azért nagyjából jól fel volt öltözve, akkor már jó ideje kint kellett lennie, hiszen, ha csak most jött volna ki, még nem fázhatna, úgy, ahogyan még én sem annyira, bár egyre inkább ennek a fordítottját kezdtem érezni, ahogy a bakancsomba befolyt friss hó kezdte eláztatni a zoknimat is, de jelen pillanatban sokkal inkább érdekelt a lány kiléte és ittléte annál, mint, hogy ezzel foglalkozzak.
Úgy döntöttem nem faggatom tovább, hanem inkább kíváncsian várok, mit fog tenni ezek után, miután ugyebár az ő elmondása szerint megmentett a megfázástól, és hát azért biztos, ami biztos néven, zsebre tettem mindkét kezem, s jobb kezemet rákulcsoltam a pálcámra, harcra készen, ha arról lenne szó...

[~ Peter ~]

~ Peter ~

Az ég küldte volna? Jó vicc… Semmi köze nem volt a jóhoz, a felsőbb erőkhöz, angyalokhoz vagy ilyesmi… imára is utoljára tíz évesen vetemedett. Persze az ég akkor is cseszett rá, szóval úgy gondolta ad egy kis időt magának és Istennek is, és majd csak végszükség esetén próbálkozik. Így ez a kijelentés kissé groteszkül csengett fülében. Persze, valóban viccnek szánták. Ha most egy kutya szaglásával rendelkezne, azt is mondhatná, érzi a levegőben a félelem szagát. Hiszen a srác minden egyes mozdulata bizonytalanságot sugallt… tuti, hogy nem prefektus, de még csak köze sincs hozzá. Pedig láthatóan idősebb nála, így ha razziázni jött volna, méretbeli előnyét kihasználva rég előkaphatta volna az idekint flangálásért. De nem tette. Most is csak futja az udvariassági köröket. Hogy fázik-e?
~ Naná, hogy fázom. Egy rozmárra hasonlítok inkább vagy egy eszkimóra? Hülye kérdés… ~
Ám gondolatai ellenére csupán a meglepettség rendezte át vonásait. Ajkát félre biggyesztve meredt a fiúra, majd szemöldökét már-már valószínűtlenül magasra vonva egyre inkább beazonosíthatatlan érzés ült ki sápadt arcára. Tekintete jól láthatóan a srác zsebre dugott kezére siklott, majd vissza az arcára, végül újra a kezére, és megállapodott a kabátzsebén.
-   Biztos, hogy oda akarod adni? A zsebében a pálcáddal? – tört ki belőle végül megfigyelésének eredménye, melyet pár pillanatig mély csend követett.
Nem éppen a hatásszünet kedvéért, egyszerűen a röhögést próbálta magába fojtani. Az utóbbi időben sok volt már a feszített tempóból, a túlzott odafigyelésből. Az idegei kezdtek fáradni, és ez jól látszódott vállának finom rándulásain, miközben lélekjelenléte utolsó szilánkjaiért küzdött saját magával. Igazából nem jelentett volna problémát neki, hogy bárkit is szervdonorrá léptessen elő, s a négy lépésen belül tartózkodó aznap a halakkal aludhatott volna, a tó fenekén. Persze benne van a pakliban, hogy a másik lesz a gyorsabb, és egyébként is, minek terhelné tovább hosszas bűnlajstromát, ha van más megoldás is? Egy kicsit olyan érzése volt, mintha egyazon rugby csapat két játékosa viaskodna egymással a labdáért, csak mert a szemellenzőtől nem látják a másik mezét.
-   Nézd, én nem támadok, ha nem adsz rá okot… - nyögte ki végül, miközben igyekezett komoly ábrázatot erőltetni magára – Gondolj bele, mégis hova menekülhetnék aztán?
Mintegy mellékesen Peter háta mögé, az égre mutatott. Sötét árnyak suhantak el a fejük felett… persze bármi lehetett: varjak, felhők… bármi. Ám mindenki tudta, mi zajlik idekint a birtokon.
-   Semmi értelme vaktában lövöldözni egymást. Ha meg ez megnyugtat: a pálcám amúgy sincs nálam. – vont vállat – És ha nálam is lenne, mi a legrosszabb, ami történhet? Tulipánt varázsolok a fejedre? Ébresztő, csak negyedikes vagyok.

Satine
Hát, ha nem kell, nem kapod meg - gondoltam magamban. Hülye, de tipikus tulajdonságom volt az, hogy baromi egyszerűen meg lehetett sérteni, akár milyen kis dologgal, bár ezek után nem támadtam le senkit, egyszerűen magamba folytottam a dolgot, ami persze néha kitört és akkor viszont valakinek a fejét szépen leordítottam. De nem, most nem, most nem fogja elrontani az estémet.
-Hát jó, én csak kérdeztem... -válaszoltam sértődötten, bár törekedve arra, hogy a sértődöttség ne hallatszódjon ki a mondanivalómból.
Hirtelen újra szomorúság fogott el: tök jó, hogy az ember kijön valahová, hogy egyedül lehessen és erre itt sem hagyják békén, bár tetszett a lány fura stílusa, de egyelőre nagyon nehezen szoktam meg.
-Na kell, vagy sem? -tettem hozzá utólag, újra mosolyt erőltetve arcomra.
Minden esetre fura stílusa ellenére úgy éreztem, hogy végre egy normális ember, ami persze azért is lehetett, mert ritkán álltam szóba valakivel, ugyanis egyre kevésbé bíztam meg az emberekben, és most is csak bízni tudtam abban, hogy nem az Ő oldalán áll, mint oly sokan.
Egyre jobban kezdtem utálni az iskolát, pedig néhány éve a mindenem volt, alig akartam hazamenni szünetekben, legszívesebben még nyáron is itt lettem volna, de ez már csak a múlté, hiszen lassanként mindenkit beszívott magába az új rendszer, és most az egész egy nagy sz@rkupac lett.
Hirtelen a lány újabb megszólalása rángatott vissza a jelenbe, oda ahol újra kezdtem érezni a hideget. Aztán hirtelen beugrott, mintha lenne egy varázslat arra, amivel megszáríthatom a ruhám. A fenébe miért nem jut eszembe sosem semmi akkor amikor kéne?
Nem támad, ha nem adok rá okot, aranyos - futott át a gondolat az agyamon, de legalább most már ezt is tisztáztuk, bár, hogy kicsoda és micsoda és miért van itt, az még mindig nem volt világos számomra. Aztán hirtelen beugrott, előrántottam a pálcám és a nadrágom felé fordítottam.
-Leperex -mondtam halkan, így már sokkal jobb volt, zseni vagyok - gondoltam magamban, végre valami ami egyszer hasznos is lehet, nem csak a kínzó átkok meg hasonlók, tudják mikor fogok olyat használni...
-Aha, oké... -emeltem tekintetem a lányra, bár így belegondolva nem lehetettem túl meggyőző, főleg az előbbi hirtelen mozdulatom és rövid válaszom után, pedig miért bántanám? Általában még a legyeknek is megkegyelmeztem, bár lehetséges, hogy ez csak a lustaság miatt volt így.
Tekintetemmel követtem, mit mutat vajon, áh csak a szokásos dementorok vagy még annál is rosszabb, igazából már nem nagyon tudott izgatni, valahogy már annyira hétköznapiakká váltak ezek itt az iskolában, hogy egyszerűen már fel sem tűntek, ha itt voltak.
Újabb mondanivalóján nagyot néztem, normális az ilyen, aki nem hordja magánál a pálcáját? Ráadásul itt kint?
-Hát hol hagytad a pálcád? -kérdeztem tőle furcsálló tekintettel, de legalább már egy dolog bizonyos volt, nem valószínű, hogy valami kis prefektus vagy valami lenne - erre a gondolatra kissé megnyugodtam, hiszen bármennyire is sokat jártam már büntetőmunkán, azért sosem vágytam vissza oda, főleg amit néhány professzor képes megcsinálni...
Megráztam a fejem, hogy visszatérjek.
-Szóval csak negyedikes vagy? És miért is vagy kint? -faggattam újból tűnődve, valahogy fel sem tűnt, hogy fiatalabb lenne, bár sok minden így a sötétben nem is tűnhetett fel, hiszen a felhők mögül néha elő-elő bukkanó hold halvány fényénél nem igazán lehetett látni semmit. Pálcát gyújtani nem gondoltam, hogy jó ötlet lenne, hiszen még a végén meglátnak.
Tettem két lépést az iskola irányába, leginkább kíváncsiságból, hiszen bemenni még eszem ágában sem volt, főleg így, hogy túlzottan most már nem is fáztam, csupán érdekelt, hogy mégis mit fog csinálni? Jön velem vagy éppen indult valamerre és én csak az útjában voltam, és most folytatja útját? Újra kíváncsiság fogott el.

[~ Peter ~]

~ Peter ~

Satine nem válaszolt, csak tagadólag rázta a fejét. Amúgy is furán mutatott volna egyszerre dzsekiben meg kabátban, akár egy Michelin-baba. Na meg, ha megfosztaná a fekete iskolai zubbonyától, a srác hamar mirelitté fagyna ebben a hidegben. Sat-nak pedig nem volt túl nagy erőssége a gyengélkedős részvét-nyilvánítás. Persze akihez meg szívesen ment volna, oda nem engedték…  Shit happens. Amúgy meg a fiú egy kiadós megfázás nélkül is halálra volt ítélve. Háborús helyzetben rég kiműtötték volna a veséjét, ha egy egyszerű „oda nézz”- szintű intésre elfordítja a tekintetét. Az ilyeneket szokta Kay kizsebelni smárolás közben… Ám valamiből élni kell, ha pedig a hozzá hasonló férfiak nem lennének, nem volna olyan vaskos a bankszámlájuk.
-   Bent hagytam… - biccentett a csónakház irányába – Tudod, én nem használom a pálcát olyan napi szinten, mint te.
Akármennyire is nem annak szánta, némi gúny azért volt a mondanivalójában… vagyis… a fenéket nem annak szánta! Számára még ennyi idő után is elég visszatetsző volt a varázslók mágia-függősége. Mindenhez a pálcájukat használták, még egy ilyen apróság miatt is, hogy: ruhaszárítás. Ezek után csak remélni merte, hogy bizonyos esetekben a másik pálcájuk is működőképes, arra még gondolni se mert, hogy ahhoz is kellhet 10-11 hüvelyknyi fa… pfff. Vannak dolgok, melyekről jobb inkább nem tudni.
-   Mi az, hogy még CSAK negyedikes? Sikeresen túléltem négy kemény évet úgy, hogy nem ölt meg az unalom. Bár mostanság… - kiköpött oldalra. Ez rettenetesen rossz szokása volt persze, de nem tudott jobb kifejezést az „olyan, mint az első nap a drogelvonón”-ra. Hosszú, unalmas, rohadtul idegesítő, annyira fáj, hogy már az idegösszeomlást súrolja.  - Szóval, ennél még az is jobb lenne, ha egész nap a pultot támasztanám a hangulat karbantartó kombinátban. Érted, mire gondolok, ugye?
Újra a zsebébe nyúlt, leginkább reflexből. Persze, nem volt benne a szokásos doboz Lucky Strike, rég elszívta az utolsó szálat is… Már csak a macskamentás joint-okból volt pár a táskájában. Persze azt nem szívhatta akármikor, ahhoz nyugodt körülmények kellettek. Azzal szokott gondolkodni, ám ezt egy ideje nem tette valami szívesen…
-   Amúgy nem csináltam semmi lényegeset. De ha nem sietsz nagyon… - jegyezte meg, amikor a pasas tett pár tétova lépést a suli felé – Van egy kis „szakmunkás kakaóm”, garantáltan nem fogsz tőle fázni.
Nagyon jól tudta, hogy az előbbi kijelentése elég rizikós volt. Ha a srác amolyan óvóbácsi alkat, most tuti felnyomja a prefiknél. De ha mégse, legalább lesz társasága estére. Ahogyan mondani szokás: ökör iszik magában, meg aztán ha a pasas nem csak véletlenül néz ki úgy, mint egy „heavy-metal-hero” , talán rokonlélekre talált.

Maggie Green

Koránt sem ritka esemény az, hogy unatkozzam délután. Főleg most, hogy Ryan szinte az unokahúgom szájában létezik minden szabadidejében. Egyetlen beszélgetőpartnerem lett így oda, mert ő volt az, akivel lehetett értelmesen dumálni. Na, hát most már se beszélni nem lehet vele, se nem értelmes. Elment az a maradék józan esze is, de én ebbe nem szólok bele. Ő baja.

Az unalom elől a birtokra menekülök, elvégre egész kellemes már az idő. Vége a nagy téli fagyoknak, a bátrabbak már egész napokat kint töltenek. Na ott azért még nem tartunk, hogy én is itt lógjak. Céltudatosan haladok az egyetlen számomra kedves hely felé, a mólóhoz. Még elsős meg másodikos koromban gyakran ültem le rá, lábam a vízbe lógatva csukott szemmel álmodoztam. Szerettem azt hinni, hogy ez a tenger, én pedig otthon vagyok. Hogy hiányzik a sziget! Sokan nem értik, hogy miért szeretek ott lakni, mert ugye ott tényleg nincs semmi érdekes. Szerintük. Szerintem meg csak ott vannak érdekes dolgok. A csendben, városi zajok és nyüzsgés nélkül mindenki oda tud figyelni a másikra, önmagára. Minden családtagom, és én magam is keveset beszélünk, hacsak nem olyan az alkalom. Általában gondolkodunk, mielőtt ostobaságokat fecsegnénk, és ez jó.

Még egy kóbor szellő sem fújdogál, minden mozdulatlan. A fákon az apró levél kezdemények meg se rebbennek, a tó vize nem fodrozódik. Vihar előtti szélcsend ez, aki ismeri a szelet, az mind tudja. Megállok a móló végén, behunyom a szemem, és várom, hogy történjen valami. Ismerem a vizet, a tengert, a szelet ami messzire repíti a hajókat a hullámokon.
És amire vártam, meg is érkezik. Egy erős, határozott lökés, az első. Még sok fogja követni. Halványan elmosolyodok, érzem, ahogy a felélénkülő fuvallat egyre tolakodóbb, akaratosabb. Nem kell sokat várnom, egy perc múlva már belekapaszkodik a talárom anyagába, és vidáman dobálgatja az alját. Bárcsak a hajómon lehetnék most. Tizenhatodik születésnapomra Chris nagylelkűen megajándékozott egy saját vitorlással. Sunset-nek neveztem el, mert mindig is imádtam a lemenő nap felé hajózni, a horizontot célba véve, melynél eltűnik az egyre vörösödő és gyengülő fényű korong. Kinyitom a szemem, és halk, rövid sóhajjal nyugtázom, hogy se a nap nem készül még alábukni, se nem a végtelen tengeri horizont látványa van előttem. Ez csak egy gyenge utánzata annak.
A tó víztükre már nem olyan nyugodt és sima, most mintha remegne. Nem, ezek nem hullámok, de azok lesznek. Unottan nézek fel az égre, ahol már gyülekeznek a sötétszürke felhők. Még van időm, de már nem sok. Lehajolok, kezem a hűvös vízbe mártom. A hűvös enyhe kifejezés, ez szinte fagyos. Mégis élvezettel mozgatom meg benne az ujjaim, és csak lassan állok fel. Komoran meredek egy ideig a vízre, aztán előveszem a pálcám, és felé irányítom. Egy intéssel kisebb, nagyjából tíz centis hullámot keltek, és követem tekintetemmel, míg el nem tűnik. Ennyi volt.

Sóhaj kíséretében újra az eget kémlelem, a felhők már egybefüggő szürke masszát alkotnak, ameddig csak a szem ellát. Elindulok vissza, ám épp ekkor megpillantok egy lányt, ahogy befelé igyekszik a csónakházba. Nem telik el néhány másodperc, és magam is megérzem, hogy miért. A széllel megérkeznek az első esőcseppek is, megérzem őket a kezemen és az arcomon. Ez elől így rohanni? Na ne már… Kiroppantom a nyakam, és elégedett mosoly ül ki arcomra. A kastélyt már nem érem el anélkül, hogy bőrig ázzak, ebben biztos vagyok, úgyhogy én is a csónakház felé indulok. Ki tudja, lehet, hogy szerencsém lesz, és Morrisonnal futok össze.