Fűz a tó keleti partján

Antonio

Utálom az őszt. Hideg, és csípős. Kevésszer süt a Nap, pedig én nagyon szeretem a Nap melengető sugarait. A harmadik évszak bármelyik napján elő mer bújni a felhők mögül az égitest, szinte azonnal rohanok ki valamelyik udvarra, erkélyre, hogy magamba szívhassam energiáit. Minden egyes alkalommal el kell raktároznom magamban, hogy kibírjam a szürke hétköznapokat a legközelebbi jó időig. Egyetlenegy dolgot tudok felhozni pozitívumként az ősz javára: a színességét. Bár a tavasz is hasonlóan színes, a zöld nyár és a jeges tél között ez az egyetlen pompázatos évszak, így be kell elégednem a szép sárgás, barnás, vöröses színekkel.
Ezért is döntöttem úgy reggel, hogy ma festegetni fogok. A tavi tájkép megfelelőnek bizonyult, szinte gondolkoznom sem kellett a lehetséges lehetőségeken, nekem az kellett. A kristálytiszta Fekete-tó, és az őt körülvevő gyönyörű, színes, változatos lombkoronájú fák.

Hamar magamra kapok egy egybe részes, virágmintás citromsárga ruhácskát, alá húzok egy fehér vastag harisnyát, és felkapok egy félhosszú, világosbarna ballonkabátot, és egy vékony, fehér sálat tekerek a nyakam köré. Halkan ládámból előkaparom az ecseteket, és a régebben még összezsugorított állványt, és vászont, majd kisurranok a hálókörletből. Útközben még egy hajcsattal feltűzöm hajamat, és bár pár tincs szabadon marad, nem szenvedek vele. Sietve bekapom a reggelim egy részét, de a másik felét a tányéron hagyom (legalább nem hízok el tőle...). Kitárom a nagy kaput, de itt lépéseimet lelassítom, mert már látom, hogy a napfelkeltét lekéstem. Pedig jól mutatott volna a tó mögött. Kedvem kicsit lelohad, így kicsit búsan ballagtam tovább a tóhoz.

A keleti részénél táborozok le, egy padon. Sokáig mászkáltam fel-le, hogy megtaláljam a kellő pozíciót, ahonnan szépen beláthatom az egész tájat, és még jól is mutasson (és le tudjak valahova ülni), de csak sikerült. Mögöttem a fűzfa terpeszkedett. Kár, hogy nem fér bele a képbe, de mondjuk nem is túl színes, így lehet jobb is.
Az ecseteket magam mellé helyezem, a hét-nyolc tintásüveg mellé. Épp nagyítanám fel az állványt, amikor valaki megtöri a nyugalmas csendet. A fiúhangra erőteljesen összerázkódok, és ijedten pillantok fel a srácra, aki történetesen tudja a nevemet. Meglepetten bámulom, ahogy leül mellém, és löki a szövegét, még a pálca is megállt a kezemben. A kacsintás után pár másodperc ébredési idő kijár nekem, majd felocsúdok, de nem is kellett több: el is pirultam egyből.
Ennek több oka is volt, egyrészt nem tudtam ki ez, és honnan tudja a nevemet, lehet, csak én nem emlékszem rá, másrészről pedig idióta bambulásom miatt, ugyanakkor a csábos kacsintást sem szoktam meg senkitől. Senkitől.
- Öhm... Szia. - nyögöm ki zavartan, és próbálom feltűnéstelenül végignézni rajta, kiféle lehet. Ismerős volt valahonnan, de Merlinért sem akart beugrani honnan.
- Nem vagyok bús... - mondom szomorkás hangon. Hát ez nem lett valami meggyőző...
Kezeimbe újra erő költözik, és megmozdulnak, de nem vagyok udvariatlan, nem kezdek neki se a varázslatnak, se a festésnek.
- Ne haragudj... - kezdek bele bátortalanul. - az én hibám, biztosan, de... - itt nyelek egyet. - nem igazán emlékszem rád, honnan ismerlek? -
Ennél cikibb már nem is lehetett volna. Lehet, hogy múltkor ő segített bűbájtanon? De azt hiszem nem az évfolyamtársam. Akkor miért ilyen ismerős ez a kacsintás?

May

______________________________________________________

Eddig észre se vettem a lány kezében lévő ecsetet, meg azt, hogy megzavartam valamiben. Dehát, gondolhattam volna, hogy egy ilyen visszahúzódó lány festeget szabadidejében, ahelyett, hogy barátnőivel, barátjával lógna... hát nem szomorú? Ráadásul az a gáz, hogy se a kinézetével, se a jellemével nincs semmi gond, csak épp azzal, hogy állandóan szomorú. A legtöbb srác nem szereti, ha áhított nője lépten-nyomon elsírja magát, meg búsan ücsörög egy padon egyedül... ezért nyílván senki sem fogja akarni ő. Kivéve én, akinek egyszer réges-rég nemet mondott.

A nemnek hatalma van, ezt senki se tagadja. Hisz ha valakit egyszer elutasítanak, egyre jobban akarni fogja azt a valamit, mígnem bele nem őrül. Persze a fájdalmat enyhíti a többi szépség és az alkohol, ezért nem kajtattam eme leányzó után végig az utóbbi időben.
- Ciaoo bambinaa. Nyugodtan nézz végig rajtam, nem vagyok szégyenlős - nevetek ahogy pironkodva nézeget engem, finoman, és azt hiszi, nem veszem észre.
- Ha-ha-ha, ez aztán meggyőző volt. Ennyire erővel kiállhatnál a sarokra pucsítani, és mondhatnád, hogy nem vagy prosti - őő, igen, ez aztán a Mayhez passzoló hasonlat. Na mindegy, amit kimondtam, már nem lehet visszavonni. De azt hiszem, amit akartam, azt sikerült érzékeltetnem. Amikor újra beszélni kezd, bal vállamra billentem a fejem, és úgy pislogok a lányra. Finoman elnevetem magam, nem durván, mert nem szeretném kiröhögni, nem vagyok bunkó.
- No problemo amica, tudod, egyszer enyhén leitatott két haverom, és odamentem pár csajhoz, felszedni őket. Ugyan közülük csak téged jegyeztelek meg, mert csak te utasítottál el. De látom, benned nem sikerült túl nagy nyomot hagynom, és még én vallom magam nagy számnak. Még senki sem mondta, hogy ekkora senki vagyok.
Csóválom meg fejem vidáman, hangom tele iróniával.

Antonio

Idegességemben piszkálni kezdek egy szőke hajtincset, és játszani kezdek vele. Érdeklődve pislogok a meglehetősen lehengerlő fiúra. Meglepetten hallgatom végig mondandóját, ahogy illik. Az első pár mondatán kellően elcsodálkozom, a prostis résznél pedig szabályosan annyira meglepődök, hogy félrenyelek, és erőteljesen köhécselni kezdek. Furcsán nézek a fiúra, de nem vagyok udvariatlan, csendben várom, hogy befejezze ezt az… érdekes gondolatmenetet.
Az apró történet meghallgatása után, enyhén elpirulok (ha még lehetséges ennél jobban is tovább vörösödni).
- Ne haragudj, nem emlékeztem rád. Hogy… - megköszörülöm elszorult torkomat. – Hogy is hívnak? –
Agyamban lázasan keresek az archoz valamiféle nevet. Már beugrott a múltkori eset, és tényleg volt egy ilyen szituáció. Nos igen, a fiú nem teljesen volt…józan. Elég otrombán viselkedett, meg is ijesztett. De végül is miután kikosaraztam, bár morgolódva, de elment. Most valahogy másképp néz ki, és nem csak a biztos léptek, és a tiszta tekintet miatt. Sokkal kedvesebb, és szimpatikusabb, mint…részegen. Talán akkor sem mutatkozott be, azért nem tudom párosítani az arcot semmilyen névhez.
- Én May vagyok. – mutatkozom be, aztán észbe kapok. – De ezt úgyis tudtad… - mosolyodom el halványan.
Végre valahára mosolyogsz! Szörnyű, hogy mennyire esetlen vagy!
Pálcás kezem megpihen az ölemben, másikkal pedig a sálamat kezdem el piszkálni.
Szólalj már meg, Merlinért!
- Jól nézel ki ma. Vagyis jobban, mint múltkor. – Jesszus, mit mondtam?!  - Vagyis, izé! Na, nem úgy értettem! Tudod… csak… -
Jobb lesz, ha inkább elhallgatsz…
Jól van, na…

Dwayne

Céltalanul bolyongok a Birtokon, fejemben megannyi gondolat. Figyelem az embereket, ahogy szabályosan menekülnek a sötétedés elől, mintha tartanánk valamitől. Nyilván ott van az a sztereotípia, miszerint az éjszaka jönnek elő a szörnyetegek, hiszen a sötétség egyben a halál toposza is, de engem sosem rémített meg. Nappal annyi ember nyüzsög körülöttem, hogy a saját gondolataimra sincs időm. Nem panaszkodom, sokszor jól esik, ha valaki megkérdi, hogy érzem magam, vagy lenne-e kedvem sétálni egyet vele, de jóból is megárt a sok, nem igaz? Mostanság alapjáraton önpusztító gondolatok kaparják a koponyám. Mi értelme az életemnek? Számítok-e valakinek? Vajon kinek tűnne fel, ha én eltűnnék? Mit mondanának rólam a temetésemen?
Látod, megmondtam, hogy idióta kérdések, csak azt tudnám, mi váltotta ki belőlem ezt a depresszív hangulatot. Év elején még minden rendben volt. Alig vártam, hogy megérkezzek az iskolába, újra láthassam a barátaim, sőt, még a tanárokat is, de most valahogy nincs így. Nem sok mindenkit tűrök meg a környezetemben, néha mogorvább vagyok velük, mint amit megérdemelnek, elvégre semmi rosszat nem tett egyikük sem. Nem bántottak meg, nem sértettek halálra, még csak vitatkozni sem vitatkoztam egyikkel sem. Egyszerűen úgy érzem, megfojtanak, ha a közelemben vannak, már azzal is, ha kedveskedni akarnak. Remélem ez teljesen normális érzés, és minden ember átesik rajta egyszer, különben nem tudom, mi tévő legyek. Ha valamit, akkor az életvidám jelzőt eddig nyugodt szívvel rám lehetett sütni. Most mi vagyok? Egy lány, aki folyton egymaga kóricál, még naplementekor is? Persze mindig kitalálok valamit, jó kifogás sosem rossz. Most éppen a szabályszegőkre vadászom, vagy legalábbis ezen a címen szabadultam csak el a szobatársam karmai közül.
Nem értené meg, ha azt mondanám, magányra van szükségem. Személyes sértésként fogná fel, aztán ha lehiggadna, és megunná a sértődött játszását, nyilván megpróbálna valahogy visszalökni a szociális hálóba. Éppen emiatt nem ismerem be, hogy problémám van, már ha ezt lehet annak nevezni. Végtére is jól érzem magam a bőrömben, most sem szomorkodom, elmélkedem, a kettő nem egy és ugyanaz, még ha a sok fogalomzavaros azt is hiszi.
A leginkább az aggaszt, hogy folyton csak saját magammal foglalkozom: velem mi lesz, én ki leszek. Régebben igyekeztem pátyolgatni a barátaim sorsát is, persze nem szóltam bele semmi olyanba, amihez semmi közöm, de ha tudtam, segítettem. Most leginkább hidegen hagy, mi történik másokkal, úgy érzem, a saját rejtélyem kellene még időben megoldanom.
Nem akarok nagyon beletemetkezni ebbe a remete életérzésbe, a végén még annyira kényelmessé válik, hogy teljesen hozzászokok. Senki sem nyaggat, senki sem akar neked jó, senki sem kérdezősködik. Az embernek sosem jó, ami éppen van, mindig valami másra vágyik. Visszagondolva meg volt mindenem, de csak addig tudtam élvezni, amíg küzdöttem érte, amint a markomban volt, egy pillanat alatt, szívfájdalom nélkül képes voltam elereszteni. Talán a magánnyal is így lesz majd. Egy idő után belefásulok, azt akarom, ami volt, és mindent megteszek majd annak érdekében, hogy minden ismét úgy legyen, ahogy ezelőtt. Csakhogy ez egyelőre egy idilli kép, ami megvalósíthatatlannak tűnik, nem mintha meg akarnám valósítani … Nem is igazán tudom, mit akarok. De itt lenni nem, az biztos.
Egy ideje nem érzem úgy, hogy ez én „otthonom” is. Régebben még tudtam azonosulni ezzel a „mi egy család vagyunk” ideológiával, de mióta ilyen helyzetek uralkodnak az iskolában, meg a varázslótársadalomban úgy általában, bennem is megfordult valami. Nem tudatosan, nem akartam, hogy így legyen, egyszerűen azon kaptam magam, hogy teljesen egyedül vagyok, és ami a legrosszabb, még élvezem is.
Lassan az utolsó ember is eltűnik a szabad ég alól. Jólesően szippantok a levegőbe, nem túl meleg, nem is valami kellemes, de ott van benne a szabadság, érted, mire gondolok? Minden lélegzetvétel egy második esély, az életre, az újrakezdésre, akármire. Ha tehetném, folyton a szabadban lennék, egyedül, hallgatva a természet hangjait, a csendet. Micsoda paradoxon…
Keserédes mosoly jelenik meg az arcomon, észre sem vettem, hogy ilyen messzire jutottam. Felpillantok a fűzre, egy darabig még elidőzik a tekintetem rajta. Ha képvisel valamit, akkor az a fájdalom, a magányosság. Mintha csak a Paradicsomból vágták volna ki és ültették volna ide, de valahogy nem találja a helyét. Se ő, se én. Kedvem lenne nekidőlni, megvárni, míg beesteledik, és elaludni az ágai alatt. De ennyire nem lehetek meggondolatlan, még azt hinnék, valami baj történt velem, és halálra aggódnák magukat. El sem tudom képzelni, Elena hogy megróna, hogy egy ilyen hülyeség után előkerülnék. Szóval maradok a feltűnés elkerülése álláspontomon, amibe a fa alatt alvás valahogy nem fér bele, bármennyire is tűnt szépnek a gondolataimban.
Annyira elmerültem a fa repedéseiben, hogy észre sem vettem, hogy nem vagyok annyira egyedül, mint gondoltam. Gyakorlatilag legalábbis valaki más is van még itt. Minden bizonnyal ő már észrevett engem, nem trappoltam, de ha tudtam volna, hogy itt van valaki, biztos, hogy nem zavarom meg a nyugalmában. Először az arcát fixírozom, mindig a szemek az elsők. Griffendél, a neve hirtelen nem ugrik be, világ életemben rossz volt a névmemóriám.
Ismét villámcsapásként ér a felismerés, hogy az illendőség keretein belül eső szemkontaktust már átléptem, így hirtelen keresek valami más pontot, amit figyelhetnék. Tekintetem a markában pihenő tárgyon akad meg, amit lazán tart maga mellett, mintha ez annyira természetes lenne. El sem hiszem! A vívás a leglovagiasabb sport, amit az ember el tud képzelni, ugyanakkor a szememben legalább annyira érdekes, mint maga a kviddics. Talán egy kicsivel még érdekesebb is. Igyekszem elfojtani a lelkesedésem, ennyire gyermetegnek nem szeretnék tűnni, valamint azt sem szabad elfelejtem, hogy én bizonyára zavarom ennek a fiúnak a köreit már a puszta jelenlétemmel is.
-Nem akarok zavarni! De mielőtt magadra hagynálak … Te … Te vívsz?!
Tudom, az illendőség azt kívánja, hogy először üdvözöld a másikat, aztán mutatkozz be, és véletlenül se hadoválj sületlenségekről, de ilyen állapotban mindig kimennek a fejemből az ilyen alapvető viselkedési normák, oké?

[Joanne]

Dwayne nem találta a helyét s tekintve, hogy ez nem először fordult elő vele az utóbbi időben, a tény felettébb bosszantotta.

Hiába próbált meg szocializálódni a klubhelységben, tanulásba temetkezni a könyvtárban vagy félrevonulva figyelni a klubhelységben zajló életet, valahogy egyik sem igazán tudta lefoglalni, nem érezte úgy, hogy most itt a helye és ezt kell csinálnia. Persze tudta, hogy mi az oka szétszórtságának és kelletlenségének, de ezen még kevésbé akart rágódni: sosem volt az a típus, aki belső vívódással rendezi le az efféle dolgokat s mivel megoldás abban az adott pillanatban nem kínálkozott, így hiába volt tele a feje az ezzel kapcsolatos gondolatokkal, egyszerűen nem tudott mit kezdeni velük. Ennek a vége az lett, hogy magányosan üldögélt a hálóteremben és lényegében üres fejjel szemlélte a szemközti falat, kirekesztvén nemcsak a külvilágot, hanem saját gondolatait is… s mindezt egészen addig folytatta, míg meg nem akadt a szeme egy bizonyos tárgyon, ami a falra volt függesztve: egy kard.
A fegyver nem a sajátja volt: természetesen lehetetlen volt becsempészni a kastélyba egy ehhez hasonlóan veszélyes fegyvert. Ugyanakkor a kastélyban, lévén régies kialakítású, nem volt túl nehéz hozzájutni egy pengéhez: lényegében minden folyosón lehetett találni kiállított lovagi páncélokat, ahonnan nagyon egyszerűen kölcsön lehetett venni a díszlet részét képző kardot. Ezt már évekkel ezelőtt megtette s néhány ősrégi fémműves bűbájjal az évek során szinte sajátjának kiköpött hasonmásává alakította a pengét. Szerencséjére ugyanolyan jó viszonyt ápolt a házimanókkal, mint mindenki mással, így nem keveredett el a nyarak során az eszköz: a manók félretették, megőrizték neki s szeptemberre mindig ott várta a hálóterem falán lógva. A manók számára nagyon unalmasak lehettek a nyári hónapok, mert látszott a fegyveren, hogy nem volt elhanyagolva: rendszeresen kifényesítették, megolajozták, karban tartották. Az, hogy miként voltak ebben is pont ugyanolyan tehetségesek, mint bármi másban, egy olyan rejtély volt az ifjú számára, ami még felgöngyölítésre várt… de jelen pillanatban nem mozgatta annyira a dolog, hogy utánajárjon. Viszont ahogy a kardra tévedt a tekintete, támadt egy ötlete s azon nyomban mozdult is, hogy végrehajtsa. Leemelte a fegyvert a falról a hüvelyével együtt s a hátára szíjazta, majd felöltötte kabátját, köpenyét s csuklyáját is a fejére húzta: így a penge még a tüzetesebb szemlélő számára is rejtve maradhatott. Erre azért volt szüksége, mert jó eséllyel nem tudott volna átvágni az egész kastélyon úgy, hogy ne vonjon magára kíváncsi tekinteteket s ugyan így is elég szokatlan jelenség lesz, legalább nem fogják lépten-nyomon lekapcsolni tanárai vagy „jóakarói”, hogy ugyan hová is tart azzal a karddal.
Útja végülis eseménytelenül telt s nehézségek nélkül kiért a kastélyból. Egy pillanatra megállt a tölgyfa ajtó előtt: szippantott egyet a friss levegőből s ezalatt azon törte a fejét, hogy melyik is a park legeldugottabb része, ahol legkevésbé fenyegeti az a veszély, hogy valaki belébotlik. Végül a fúriafűz mellett döntött: a varázslatos és varázslatosan rosszindulatú fát a legtöbb ember olyan messzire kerüli el, amennyire csak lehetséges. Útnak is indult s menet közben kissé úgy érezte, hogy túlzásba viszi az óvatosságot: a csípős hideg kevéssé volt vonzó a diákság számára, alig egy-két ember lézengett az egész parkban és ezek az egyének is inkább a kastély felé tartottak semmint az ellenkező irányba. Néhány perces séta után elérte a fűzfa környékét s szétnézvén elégedetten állapította meg, hogy senki nem tartózkodott a környéken s a kastélyból sem volt egyszerű ellátni idáig. Egyszóval: minden adott volt a nyugodt gyakorláshoz.

Előhúzta a fegyvert a hátára szíjazott tokból s amint megütötte fülét a fém súrlódása, már tudta: jól döntött, erre volt most szüksége. A szeme elé emelte a kardot s őszinte áhítattal nézett, majd simított végig az acélpengén. Vékony, de merev darab volt; nem olyan, amivel manapság csúfolják meg a vívás művészetét a muglik: az a típus, melyet még akkoriban használtak az emberek, mikor még az életük múlt rajta. A penge vége kissé hajlított volt, hogy döfés esetén könnyebben áthatoljon az ellenfél páncélján; kiegyensúlyozása tökéletes volt mind egykezes, mind kétkezes harcmodorra s markolata is úgy volt kialakítva, hogy egyik esetén se legyen kényelmetlen. Egyetlen különleges ismertetőjegye volt: ezüst keresztvasának alakja olyan volt, mint a lebukó sólyom kitárt szárnyai. Aprólékos és időigényes munka volt, mire ilyen pontossággal és részletességgel kialakította saját pengéjének mására, de egyetlen percét sem bánta a dolognak, hiszen így igazán a magáénak érezte.
Néhány percig alapmozdulatokat gyakorolt, mintegy bemelegítés gyanánt: vágás, döfés, blokk, riposzt – ezek voltak a vívás alapiskolája, amiket legelőször tanított meg neki mestere. Egy ilyen méretű penge effektív forgatása magas szintű koncentrációt igényelt, más esetben könnyedén önveszélyessé vált: s pont ez volt az, amire az ifjúnak most szüksége volt. Valami, amire fókuszálhat, ami nem hagyja elkalandozni a figyelmét, nem hagyja gondolatait szabadon csapongani, nem őrli fel a saját józan eszét.
A bemelegítés végeztével bonyolultabb mozdulatokba kezdett. Önálló gyakorlásai során mindig képzelt ellenfél ellen harcolt: a saját apja ellen. Az alapok elsajátítása után rengeteget gyakorolt vele s egy idő után, amikor Dwayne már felért az idősebb Winterburn-nel, párbajaik még pikánsabbak lettek, ugyanis nem zajlottak vértelenül. Természetesen ügyeltek rá, nehogy halálos sebet üssenek egymáson, ám az apróbb karcolásoktól kezdve a mélyebb döfésekig minden előfordult már kettejük között – legtöbbször az ifjú kárára. Az ő egyetlen előnye a gyorsaság volt, míg apja mellett állt a tapasztalat, az erő s a kifinomultabb stílus: eleinte kifejezetten egyenlőtlen párbajok voltak ezek, később azonban már kezdett kiegyenlítődni a dolog: egyre izgalmasabbakká váltak. Így nem volt szüksége túl nagy képzelőerőre ahhoz, maga elé tudja képzelni apját, ahogy vív. Nyilvánvaló, hogy egy képzeletbeli ellenfél ellen vívni meg sem közelíti az élő ellenféllel való harc intenzitását, de még mindig több értelme volt, mint üres és élettelen mozdulatsorokat gyakorolni. Lassan lendült bele, de mozdulatai fokozatosan gyorsultak: kívülről talán idiótának is tűnhetett volna, ahogy a levegővel hadakozik, de mozdulatai mindenekfelett elegánsak voltak. Nem az a fajta ötlettelen csapkodás volt ez; inkább hasonlított táncra, mint harcra. S olyannyira belemerült, hogy talán észre sem vette volna, hogy valaki közeledik, ha egy apró fordulás során meg nem pillantotta volna a jövevényt a szeme sarkából. Azonnal leeresztette a fegyvert s a jövevény felé fordult, aki látszólag még nem vette észre őt.
Csak most, a fizikai igénybevétel elmúltával jött rá, hogy nem lehet túl büszke az erőnlétére. Habár nem volt tisztában vele, hogy mióta van kint, de érezte izmaiban a terhelés okozta kellemes bizsergést, ami másnapra jó eséllyel izomlázzá hízik majd; valamit arcán is felfedezhető volt néhány apró verejtékpatak, ami a homlokáról indulva robogott sebesen az álla felé. Egyenlőre azonban nem foglalkozott a dologgal messzemenően; egyenlőre türelmesen várta, hogy ismeretlen látogatója mikor döbben rá jelenlétére. Amikor ez megtörtént, akkor egy illetlenül hosszú szemkontaktus következett, ami ugyan zavarta az ifjút, de igyekezett ezt nem kimutatni: néhány pillanatnyi egymásra csodálkozás után még az egyik szemöldökét is felhúzta kérdőn, szótlanul érdeklődvén látogatója szándékáról. Végül a nyilvánvalóan Griffendéles leányzó megszólalt, s ez valahogy betette a kaput az ifjú nemesnél. A kérdés annyira triviális és felesleges volt ebben a helyzetben, hogy egyszerűen átszakított az önuralom meggyengült gátját Dwayne fejében.
- Valójában szitakötőkre vadászom, de mivel elfelejtettem hálót hozni, gondoltam megpróbálom ezzel… - felelte, s hangja ezúttal telítve volt a tőle oly szokatlan, gúnyos felhanggal. Szinte még el sem halt az utolsó szó, rögtön megérezte hibáját; félig elfordult a lánytól s lehunyt szemmel elszámolt háromig, rendbe szedve gondolatait s újra felépítve a mentális bástyákat. Ezen teendőket véghezvivén visszafordult a rejtélyes idegenhez s mélyen, tiszteletteljesen meghajolt.
- Elnézését kell kérnem, szép hölgyem. Dühöm természetesen nem Ön ellen irányul: pusztán rossz helyen volt, rossz időben. Dwayne Winterburn vagyok, s ha valamivel jóvátehetem iménti gorombaságom, állok szolgálatára. 

 

Dwayne

Néha annyira ostobának éreztem magam. Mit tudsz tenni akkor, ha magadból van eleged? Elfutni? Esélytelen… Esetleg álomba zuhanhatsz, akkor nem fenyegetnek a saját gondolataid, az érzéseid, amikkel igazából nem tudsz kezdeni semmit. A másik lehetőség, hogy beállsz a jéghideg zuhany alá, hátha az majd elmossa a kínzó gondolatokat. De örökké a víz alatt sem állhatsz, ha csak nem akarsz egy jó kis megfázást és magas vízszámlát is kapni, így egyszerre. Nemigen létezik más alternatíva, ha a problémád idebent van, elvégre a testedből nem szakadhatsz ki, bármennyire is hangzik szépen a gondolat. Az emberek elől elmenekülhetsz, de magad elől? Mondom én, hogy esélytelen.
Sokszor kérdezek ostobaságokat, adok még ostobább válaszokat, és vannak még ennél is sokkal, sokkal ostobább gondolataim. Ilyenkor kedvem támadna elsüllyedni, azt kívánom, bárcsak megnyílna alattam a föld. Hogy elnyeljen, hogy ne fogja többé senki a fejét a butaságom miatt. Mindig irigykedtem azokra az emberekre, akik voltak annyira önteltek, hogy még a saját hülyeségeiket is büszkén vállalták. Annyira jó lenne olyan igazán sötétnek lenni egyszer, hogy ne foglalkozzak az önön ostobaságommal. Nem jó ez az arany középút, mikor nem vagy elég zseni ahhoz, hogy ne fecsegj össze vissza, de van elég sütnivalód, hogy felfogd, nem mindig tudsz értelmes lenni, bármennyire is próbálkozol. Valahogy most is így éreztem magam. Egy ostoba libának, aki csak próbálja játszani a kívülállót, de még ez sem megy neki. Belerondít mások békés egyedüllétébe, hát hol itt a tapintat? Mindig sikerül ráragasztanom a hangulatom a körülöttem lévőkre, bármennyire tiltakozok ellene tudat alatt. De nem is tudom, ha vidám vagyok, akkor majd’ kicsattanok, viszont ha az ellenkezője, akkor ember legyen a talpán, aki felvidít. Még a rokonaimnak sem szokott sikerülni, bármennyire szeretem a bátyáim, nem igazán tudják, hogy kell bánni egy szomorú lánnyal. Az sosem dobott fel, ha én vagyok a vicc tárgya, viszont másokon szórakozni meg olyan … nem is tudom, talán a gonosz lenne a megfelelő szó. Akkor miért tesszük meg mégis, mindannyian? Nevetünk másokon, akik bármennyire is szórakoztatóak, bármennyire is hülyék, nem tudják magukról. Néha úgy érzem, az emberek nem fairek, és végtére is … én is ember vagyok.
Tekintetemmel a földet méregetem, mintha lenne ott valami igazán érdekes, bár gondolom ettől sem tűnhetek sokkal értelmesebbnek. Valahogy rosszul esett az a szarkazmussal teletűzdelt mondat, amit így hirtelenjében a képembe vágott, de nem mutathattam ki, elvégre tökéletesen igaza volt, már megint hülyeséget kérdeztem. Ráadásul egy olyan embertől, akivel életemben nem váltottam még egy mondatot sem, legalábbis az én emlékezetem szerint.
 Nem tudom, mi lenne a megfelelő cselekedet. Egyszerűen álljak odébb, és hagyjam, hogy folytassa, amit elkezdett? Valahogy csökkent a hirtelen támadt lelkesedésem is, bármennyire is vonzódtam a különböző sportokhoz, meg néha azokhoz is, akik ezeket űzték, még ha hobbi szinten is. Igen könnyű elvenni a kedvem a dolgoktól, amennyire lelkes tudok lenni az első percben, annyira demotivált is a következőben. Igazán nem érdemli meg, hogy a saját sötétségemmel sújtsam, a természet már ígyis kezdi „leengedni a rolót”, hogy elég félvéresen fogalmazzak. Tudom, nem valami költői kifejezés a sötétedésre, de tőlem csak ennyire futja.
Gyorsan javít, vagy legalábbis úgy észlelem, nem akart ennyire modortalan lenni. Mondanám, hogy ne szabadkozzon, mert a helyében én magamon gyakorolnám a vívást, de egy dolog sokkal jobban kezd foglalkoztatni: a beszédstílusa. Sok mindent lehetne rá mondani, de azt nem, hogy átlagos. Vív, és úgy beszél, mintha csak egy középkori lovag lenne. Don Quijote személyesen?
Érdeklődve billentem kicsit oldalra a fejemet, míg hallgatom a szavait. Mondtam már, hogy olyan vagyok, mint egy érzelmi hullámvasút? Az első pillanatban lelkes, majd letört, most meg kíváncsi.
Egy darabig még hallgatok, ez megint az a pillanat, amikor Joanne Martin úgy érzi, nem tudna elég okosat mondani ahhoz, hogy ne nézzék ostobának. Mindig volt bennem egy kis megfelelési kényszer, eddig azt hittem, sikeresen kiirtottam magamból, de úgy néz ki, mégis van az a szituáció, amikor ismét felszínre tör.
Nem is tudom, melyik szó illene rá a legtökéletesebben, így egyelőre egy jelzőt sem sütök rá. Maradjunk annyiban, hogy különleges. Ellenben velem, akinél senki nem tudná jobban statuálni, milyen is egy átlagos lány, átlagos szókinccsel, átlagos beszédstílussal, átlagos külsővel. Mindig szerettem volna kitűnni valamivel, volt rá pár elkeseredett próbálkozásom még éretlen, kis fruska koromban, de az időnek sikerült rádöbbentenie, hogy aki tucat, az tucat. Ez a Dwayne Winterburn minden volt, de átlagos, na, az még véletlenül sem. Egy darabig gondolkoztam azon, hogy illene megszólalnom, de sajnos már bemutatkoztam, azzal a triviális kérdéssel, amit nem tudok elfelejteni. Nos, itt az ideje kicsit javítani, reméljük annyira nem menthetetlen a helyzet. Mindenesetre belemegyek a játékba, akkor magázódjunk.
- Örvendek a szerencsének, Mr. Winterburn. Joanne Martin.
Viszonzom a bemutatkozást, amennyit az illemről tudok, ezt biztos, hogy meg kell tennem. Na, nem mintha nem akarnám, szívesen mutatkozok én be akárkinek, úgy gondolom, a név nem sokat számít, ha valaki csak ennyit tud rólam, nem tud vele még sok mindent kezdeni.
- Elnézést, ha bármiben is megzavartam, nem szeretnék útban lenni. Érdekeljen bármennyire is, amit csinál, szíves örömest magára hagyom, csak kérnie kell.
Felelem udvariasan, ennél kifinomultabban szerintem életemben nem viselkedtem, mindenesetre van egyfajta varázsa a dolognak. Az elején még nyögvenyelősen ment, de úgy érzem, most már örök életemben csak így akarok beszélni.
Legszívesebben belekérdeznék, hogy akkor mégis ki ellen irányult ez a dühös természet, de egyelőre csak csacsogunk, meg hogy is jönnék én ahhoz, hogy a magánéletében vájkáljak? Gondolom szörnyen nehezére esik udvariasnak lennie egy olyan lánnyal, mint amilyen én vagyok, elvégre a legnagyobb jóindulattal sem érdemelném meg a hölgy jelzőt, bármennyire is hangozzon szépen. 

[Joanne]

Tekintetét ugyan hívatlan vendégén tartotta, ám gondolatai messze jártak; s mindezt tették úgy, hogy egy kívülálló nem vehette észre a tényt. Hosszú időt töltött e képesség fejlesztésével és ugyan a tökéletességtől még messze járt, azért újabban már csak azok szokták észrevenni, hogy elkalandoznak a gondolatai, akik behatóbban ismerték. S bár számára ismerősek voltak a lány vonásai, annak csodálkozása nyilvánvalóvá tette, hogy ezelőtt még sosem elegyedtek beszédbe egymással. Eltartott néhány pillanatig, mire vendége szóhoz jutott s az ifjú számára is kapóra jött ez az időtartam: rendbeszedhette a gondolatait.
Rég volt már, hogy ennyire belefeledkezett a vívásba… sőt, ami azt illeti: rég volt már, hogy ennyire belefeledkezett bármibe. Az agyának egy szeglete mindig résen volt, a környezetét pásztázta vagy a megoldandó kérdéseken, problémákon rágódott s nagyon ritka volt az ilyen alkalom, amikor százszázalékosan átadta magát az éppen aktuális elfoglaltságnak… s amikor megtörtént, az mindig jelentett valamit. Vagy azt, hogy az elfoglaltság volt kiemelkedő fontosságú; vagy azt, hogy oka volt elmenekülnie az agyát foglalkoztató kérdések elől. Túl nagy kihívást nem okozott neki eldönteni, hogy az adott esetben a két lehetőség közül melyik is volt a valós indok… s innen már csak egy lépés lett volna rájönni arra, hogy mik azok a gondolatok, amelyek elől elmenekült s kikapcsolta az agyát.
Ám nem tette meg ezt a lépést: az időpont nem volt alkalmas arra, hogy elmélyedjen ezen eszmék útvesztőjében.

Visszafordult a semmiből felbukkant leányzó felé, aki úgy tűnt, hogy magához tért abból a kezdeti sokkból, amit az ifjú stílusa okozott. Persze nem volt meglepő azok meglepődése, akik először elegyednek szóba a fiúval: mind megjelenése, mind stílusa merőben szokatlan volt a legtöbb ember számára s habár viselkedésének elemeiben igyekezett igazodni a modern normákhoz, voltak dolgok, amikből egyszerűen nem akart engedni: ilyen volt például a beszédstílus is. Eleinte még mulattatta is, hogy egyesek mennyire rá tudnak csodálkozni a dologra, de idővel ehhez is hozzászokott, mint oly sok mindenhez. A lány megpróbált hasonló hangnemben válaszolni, ami ugyan dicséretes próbálkozás, de igencsak vérszegényre sikerült. Elfojtotta az ajkaira készülő mosolyt s ellenállt a késztetésnek, hogy rámutasson a nyilvánvaló hibákra: nem akarta tovább fokozni az ellenérzéseket, amelyeket vélhetően már felélesztett újdonsült partnernőjében, aki viszonozta a bemutatkozást, ám mivel az ifjú számára nem volt ismerős az elhangzott név, így egyenlőre nem igazán tudta hová tenni az illetőt. Ám Joanne rövidesen folytatta, méghozzá bocsánatkéréssel: ezzel pedig egy kellemetlen mértékű bűntudatot szabadított fel az ifjú lelkében.
- Kérem maradjon. – felelte, igyekezvén kedves hangnemet megütni. – Mint mondottam, a haragom nem kegyed ellen irányult, pusztán egy pillanatnyi megingás eredményeként lett Ön az áldozata. Nem állt szándékomban sem meg-, sem pedig elijeszteni magát. – Valójában az idejét sem tudta mikor esett utoljára áldozatul efféle önuralom-megingásnak s ennek tényénél csak az bosszantotta jobban, hogy ennek szemtanúja, sőt: áldozata is akadt, méghozzá egy eleddig ismeretlen egyén, akinek semmi köze nem volt a dologhoz. Az igazság őszinte híveként talán ezutóbbit sajnálta leginkább.
Hajlamos volt egy dolgot elfelejteni, mégpedig egy igencsak fontos tényt: sokakhoz hasonlóan ő is csak ember volt s mint ilyen, neki is lehettek gyengébb pillanatai, megingásai, hullámvölgyei. Habár nem volt rá kifejezetten jellemző az egoizmus, sokszor elhitette magával, hogy jobban tudja ezt kezelni, mint a legtöbb ember s így teljesen kordában tudja tartani életét… s valljuk be, valahol jogosak voltak ezen gondolatai. Már egészen kisgyermek kora óta arra oktatták, hogy az önfegyelem egy olyan fegyver, ami hatalmas erőt képvisel és soha senki el nem veheti tőle s az évek során rengeteg energiát ölt abba, hogy e képességét olyan közel emelje a tökéleteshez, amennyire csak lehetséges. S habár neki is voltak mélypontjai és hullámvölgyei, általában sikerült őket kordában tartania addig, míg félre nem tudott vonulni társaitól, hogy kieressze ezen érzéseket és elbánjon velük. Tulajdonképpen most is ez volt a célja, ám ezúttal rosszul sült el a dolog… s most erősen kell kapaszkodnia, hogy kirohanását jóvá tegye: éppúgy Joanne érzései, mint a saját lelkivilága miatt.
- Jól veszem ki szavaiból, hogy kegyedet érdekli a kardok művészete? – kérdezte, felidézvén magában a lány szavait. – Esetleg Önnek is szenvedélye hozzám hasonlóan?
Igyekezett kedvesen és természetesen viselkedni és nem kimutatni kellemetlen érzéseit. Eltökélt szándéka volt, hogy kijavítja hibáját s eltöröl mindennemű rossz érzést, amit esetleg sikerült elültetnie partnernőjében, kerüljön amibe kerül.

Mona

[/font]

Így utólag belegondolva, a bejárati csarnoknak nincs is olyan rossz íze.
Na jó, kezdem az elején. Amúgy is szorul némi magyarázatra, hogy mit keresek egy fa alatt ücsörögve, vagy hat darab almás-meggyes táskával a talárom zsebében, és miért porosabb a fekete ruhadarab, mint Friccs gondolkodásmódja. Akkor mesére fel, ígérem, nem fog sokáig tartani, legfeljebb addig, amíg észreveszem, hogy valaki az Óriáspolippal próbál haverkodni odalent.
 Úgy volt, hogy éppen a klubhelyiség felé tartottam, lefelé a lépcsőn, amikor egyszer csak megbotlottam, és olyan gyönyörű becsúszást mutattam be a padlón, hogy azt szerintem tizenöt ponttal kellett volna díjaznia bárkinek, akinek van stílusérzéke. A probléma az, hogy pontok, vagy legalább némi elismerés helyett megvető nevetést kaptam, ahogy föltápászkodtam, és még mindig össze-összeakadó lábakkal elvonultam a konyha és a klubhelyiségünk irányába, már el is ment a kedvem attól, hogy beüljek a többiek közé. Eszembe jutott ugyanis, hogy ha Kaeton itt lett volna leátkozza a gatyáját is arról, aki ezt csinálta. Oké, ez iszonyat rosszul hangzott…
Szóval mit csinál az ember, ha éppen elment a kedve mindentől? Eszik. És mivel a mi klubhelyiségünk a konyha mellett van, az egyik első dolog, amit kicsiny csapatunk az első évben megtanult, az az volt, hogy miként jussunk be oda. Alig telt el tíz perc, és ismét az előcsarnokon vágtam át, nyakamat úgy behúzva, hogy szerintem azt hihették, a fejem a vállamon ül, mindennemű segédeszköz közbeiktatása nélkül.
 Kerestem egy alkalmas helyet, ahol anélkül tudom elkölteni a szerény, de mindenképpen ízletesnek ígérkező uzsonnám, hogy bárki megkérdezné, mit művelek, és mégis honnan jutottam hozzá ahhoz, amit akkor éppen mókus módjára próbálok eltüntetni a számban. Igen, meglehetősen képszerű a képzeletem… Végül azonban elő sem vettem, csak leültem a fűz alá, nem is hallgattam igazán azt, hogy éppen sóhajtozik-e, avagy sem, és elbambultam a távolba. Jó néha csak ülni, nem gondolni még arra sem, hogy nemsokára RBF-ek, meg minden ilyen rondaság…

~ fülemüle a fán

Halottak, üldözöttek között sétálgatok, szomorúságban üldögélek, a levegőben pedig erőszak és fájdalom repked. És én mégis mosolygok. Mosolygok ebben a borzasztó világban, és pont ezért kicsit abszurdnak érzem ezt. De én nem tehetek arról. Nem tehetek arról, hogy lelkem el akarja zárni ezt a rohasztó világot az eszem elől. Látom a halottakat, éget a szomorúság, megfullaszt az erőszak és fájdalom, mégsem akarom tudomásul venni, mert attól, hogy tudomásul veszem, még nem fog eltűnni. Minden ott marad a helyén, és makacsul egy tapodtat sem mozdul. És ez az, ami megrémiszt. Hogy hiába élek ebben a világban, hogyha nem változtathatok rajta, akkor elveszek benne, és nem élni fogok benne, hanem csak lebegni. Akkor körbevesz és elemészt, mint a ronda, szürke köd. Ezért nem észlelek semmit a világból. A halottak virágokká, a szomorúság fűzfaággá, az erőszak pedig madárrá változik, és máris megkapjuk májust. Mert május van.

Ha május van, az azt jelenti, hogy tavasz. Ha pedig tavasz van, az azt jelenti, hogy meleg. Melegben pedig nem fázik a lábam.
A tó vizében visszatükröződik az égbolt, így csodálatos színpompás kék tengerré változtatva azt. Egy-egy foszlányfelhő végiggurul a tengeren, megzavarva tökéletességét, de pont a tökéletlensége teszi tökéletessé. Mélyet szippantok a levegőből, magamba szívom a tavat, az erdőt, a hegyet, a természetet, a világot. Beszippantom, hogy átjárja testemet, és eggyé válunk.
Füleim madárhang után kutatnak, de nem találnak csodadallamra. Kettétépek egy fűzfaágat, pontosabban csak a végét csippentem le, és ujjaim között áthúzom. Először a mutató és középső ujjam között. Majd a középső ujjam és gyűrűsujjam között, és így tovább.

Nyugalmamat csámcsogás hangjai zavarják meg. Érdeklődve lepillantok, és meglepődötten konstatálom, hogy egy fiú ül a fa tövében. Csendesen a fa alá lopódzott, úgy, hogy még én sem vettem észre, miközben elmerültem a természet szépségében. Nem tudom, ki lehet az, de úgy látom, ő se vett észre. A fa törzséből kiálló termőtlen ágdarabon ücsörögtem, pontosan a fiú felett. Meglengetem mezítelen lábaimat, és vidáman elmosolyodok. Egyik kezembe fogom az imént letépett fűzfaleveleket, és szép lassan leeresztem lábaim között, egészen a fiú hajáig. Ott egy pillanatra megállítom, hátrébb húzom, és a nyakához érek, reménykedve, hogy csikis a fűzfa második vendége is.

[– Helló –]

Jó dolog itt ülni, tettetni, hogy a világ teljesen normális és nincsen benne semmi probléma. De legalább meleg van és jó idő, ami azért legalább bizonyos mértékig kárpótol. Még csak felhőket sem látni a horizonton, ami azért egészen jó dolog így fent, északon. És már éppen készülök elővenni a zsebemből a kis uzsonnám második darabját, egészen bizonyosan abban, hogy semmi baj nem származhat belőle, hiszen senki sem láthatja, amikor valami megcsiklandozza a hátam. Hát én esküszöm, majdnem eldobtam azt, ami csak félig volt a kezemben, és a szabad markom azonnal a pálcámra szorul. Merlin sem tudja, mi járkál a Birtokon manapság.
Ahogy felnézek, először is konstatálnom kell, hogy két meztelen talppal nézek szembe. Ez legfeljebb annyira lep meg, hogy fölvonjam a szemöldökömet. Egy varázslóiskolában vagyunk, vagy mi, elhiheti nekem mindenki, láttam már furcsábbat is. Mondjuk azt nem tudom, miért éppen az én fejem fölött lóg az a két meztelen talp, de valami azt súgja, előbb-utóbb meg fogom tudni.
– Helló – köszönök, kissé félszegen, mert nincs valami nagy tapasztalatom abban, hogy fölfelé nézzek emberekre, akik éppen egy fa ágán ücsörögnek fölöttem. És mintha csak kínos helyzetemet kívánná növelni, a talárom zsebéből szépen, sorjában kiesik négy meggyes táskácska. Remek.
 Ahogy vörös arccal lehajolok, hogy összeszedjem őket, van időm gondolkodni azon, hogy most kezdjek rohanni, és szégyenemben mondjuk elrejtőzzek valahol – nem tudom hol, a tervnek az a része még kidolgozásra vár –, vagy maradjak, és megpróbáljak beszélgetni. Ha Kaeton itt lenne, tökön rúgna, amiért meggondoltam, hogy megfutamodok egy beszélgetés elől, ami akár még egy kisebb piknikbe is fordulhat a nálam lévő kaja mennyiségét figyelembe véve. Ja, igen, imádom a legjobb barátomat, mondtam már?
– Kérsz? – nyújtottam felé az egyiket, lehetőleg anélkül, hogy pont a lábának kellene felkínálnom, az már olyan lenne, mint egy nagyon bizarr vallási szertartás. Ezért hátrálnom is kell pár lépést, de nem gond, mert így legalább a lány kékeszöld szemébe nézhetek. Hmm, valahonnan ismerős… Biztos láttam már az iskolában párszor. De név nem ugrik be.

[Szia!]

~ agyoncsapott, mint egy légy

Könnyedén leugrok a magasból, és földet érek. Átöleljük egymást a fiúval, megfogja a kezemet, és a szemembe néz. Felnevetünk, megszorítom kézfejét, majd elengedem. Nagyokat lépdelve ugrándozok a fa körül, ő pedig kuncogva kergetni kezd. Körbe-körbe futkározunk, kerget, én pedig hangosan, önfeledten kacagok. Nevetésem elér a messzi tölgyekig és fenyőkig, megrezegteti azok ágait. A fiú megragadja derekamat, megbotlik, és elesünk. A puha fűben érkezünk. Legurul rólam, szétterülünk a fűben, és a kék eget bámuljuk. A felhőknek kitaláljuk az alakját - mindegyikünk más és mást mond. Órákig nevetünk, beszélgetünk, elmélyedünk gondolatainkban, és élvezzük a napsütést. A sugarak lágyan simogatják szabadon hagyott alkarunkat, kipirosodott arcunkat sem kíméli. Behunyjuk szemünket, csendben maradunk. Nem gondolkozunk, nem cselekszünk, csupán élvezzük a csodálatos szabadság-érzését, és engedjük, hogy elragadjanak a napsugarak, a szellők, és fűszálak tengere.

Akár ez is megtörténhetne. Nem feltétlen ezzel a fiúval, hiszen arcát sem láttam még. De a fiúban látom azt, amit megtehetnék, ha megtehetném. Ha nem bántanának, és burkolóznék vissza lelkembe. Hogyha nem a háborúban lennénk, hanem csak egy tóparton lennénk Írország egyik lankás völgyében. Ha nem kéne azzal foglalkozni, hogy ruhában vagyunk-e vagy nélküle, van-e rajtunk cipő, vagy sem. Most leugorhatnék, átölelhetnénk egymást, majd kergetőzhetnénk, akár a négy évesek. S nem szerelemből, nem barátságból, hanem csak mert megtehetjük, mert szabadok és boldogok vagyunk.

Felnéz, én pedig ijedten kihúzom magam, hogy ne lássa meg arcomat. Nem tudom, miért teszem, de így teszek. Furcsálló hangja megmosolyogtat, sőt el is kuncogom magamat. Ideges szusszanást hallok lentről, félszegen lekukkantok, és látom, ahogy a fiú valamiféle édességet pakolászik. A zavarodott viselkedésen ismét elkuncogom magamat, és végre elhatározom magamat, és leköszönök.
-   Szia!
Két kezemmel markolom az ágat, amin ülök. Előrehajolok, megtartom magam, és fülig érő vigyorral nézem az alattam tevékenykedő fiút. Lábaimat természetesen már rég összezártam, hiszen szoknyában üldögéltem ott fent.
Felszól, és felém nyújtja az egyik édességet.
-   Ó!
Szalad ki a számon.
Megkapaszkodok a fa törzsébe, lelógatom magam, majd egyik, később másik kezemmel megmarkolom az ágat, és egyszerűen lógok az ágon. Lepillantok a földre, ami most már nagyon messzinek tűnt. Csak tudnám, hogy másztam én fel ide?
Veszek egy mély levegőt, és elengedem magamat. Zuhanás közben természetes ijedségemben kezeim maguktól életre kelnek és kapálózni kezdenek. Ennek eredményeképpen földet éréskor a gyenge lábam összerogy, de mielőtt összecsuklanék, nemes egyszerűséggel fejbe vágom szerencsétlen fiút.
A fenekemre esek, de a korábban összerogyó lábaim némiképp tompították a szerencsétlen esést. Egy pillanatra felnézek az ágra, hogy mégis honnan zuhantam le, és innen már nem is tűnt magasnak. Persze, innen nem...
Sajgó hátammal sokáig nem foglalkozok, hirtelen felpattanok, mert rájövök, hogy hogyan támadtam le előbb valakit.
-    Jajj, Merlinre!    - habogok.  -    Én annyira sajnálom! Ó, ugye nem fájt annyira...?    - kérdezem reménykedve, de nagyot csattant az adott pillanatban.
Remek, remek, remek Mona... Jaj... Étellel kínálnak, te pedig viszonzásul leütöd az illetőt. Hát erre tanított anyu? Nem... Csak én vagyok ilyen béna.
Szégyenemben a füvet kezdtem bámulni, nyakamat behúztam, és lopva feltekintettem áldozatomra.
Pedig jól esne egy kis falat...

[– Ha nem szereted szerezhetek valami mást –]

Talán egyetlen pillanatra látom a lány arcát, mielőtt kihúzná magát, és ezzel el is rejtőzne előlem. Oké, szabad megkérdeznem, hogy mitől tart? Bár lehet, ő nincs tisztában azzal, hogy az iskolában ártalmatlanabbnak számítok még egy frissen bekerült elsősnél is, ami azért nagy szó, ha az ember belegondol, hogy azokat a törpéket valaki mintha évenként zsugorítaná össze. Valami ilyesminek történnie kell, mert esküszöm, ezek egyre kisebbek és kisebbek lesznek. Na, de ideje lenne visszakanyarodnom a jelenbe, amiben segít a lány ajkát elhagyó „Ó” is, miután felé nyújtottam a meggyes táskácskát.
– Ha nem szereted szerezhetek valami mást – mondom, biztató mosollyal az arcomon, bár erősen kétlem, hogy be tudnék jutni újra a konyhába, ha arra kerülne a sor, vagy éppenséggel itt találnám a lányt, amikor visszatérek. Aztán a következő jelenet úgy nemes egyszerűséggel kitöröl a fejemből mindent, ami eddig aggályom volt, és ha nem buzogna bennem a lovagiasság, a szabadesés hatására valószínűleg hátralépnék egy lépést. De nem, mert hát én annyira úriember vagyok, hogy meg kell próbálnom elkapni a lányt, aminek a következménye az, hogy….
Kopp. Hogy van a lányban erő, az tagadhatatlan, úgy vágott fejbe, hogy én magam is hátráltam két lépést, majd fenékre ültem. Nem vérzek, ami jó, de a fejem még hasogatni fog egy darabig, az biztos. A szemem is könnybe lábadt az ütéstől, el is fordítom az arcomat, nem akarom, hogy azt higgye, sírok, vagy ilyesmi. Mert nem. Föl is állok, kitörlöm a szememből a fájdalom könnyeit, majd megteszem gyors lépésekkel a közöttünk keletkezett távolságot – és némi önkéntelen óvatossággal is, ami azt illeti, nem akarom, hogy megint megcsapjanak.
– Ugyan, dehogy – vigyorodom el hiteltelenül. De hát mégiscsak én vagyok a hímnemű egyed itt, nekem kell azt mutatnom, hogy erősen vagyok, meg alfahím, meg miegymás… Meg hát Merlin szakállára, meg kell előznöm, hogy elterjedjen valamiféle pletyka, hogy egy lány ütésétől bőgni kezdtem. Mondjuk nem látok magunk körül mást, szóval ezt talán megúsztam. És közben már a kezemet nyújtom felé, hogy fölsegítsem, ha szeretné, mellé egy lényegesen őszintébb, kedves mosollyal. Végül is, ki tudja, talán a csaj ugyanolyan furcsa, mint amilyen én is vagyok, ha nem furcsább. Márpedig az ilyeneknek, mint mi nem árt összetartaniuk.

[Még egyszer ne haragudj.]

 

~ Jason, az üldözött

Elvörösödöm. Ez a fiú csak leült ide nassolni, én pedig felülről megcsikiztem, megzavartam, majd miután étellel kínált, jól fejbe kólintottam. Legszívesebben visszaforgatnám az időt, és csak kuporognék tovább a fán, de sajnos nem vagyok se időutazó, se túl szerencsés ahhoz, hogy az lehessek bármikor... Pedig jó lehetne időutazónak lenni. Megnézném Leonardo Da Vincit, ellátogatnék a középkori Rómába, megnézném, milyen volt az élet ír-földön. Jövőbe nem utaznék, az túl ijesztő, és biztosan nagyon veszélyes. Vajon külső szemlélőként léteznék a múltban, vagy megjelennék, mint hús-vér ember? Orrba tudnám vágni mondjuk a fiatal Lockhartot?

Gyenge kis karom nagy kárt okozhatott, ugyanis a fiú a földön ücsörög már. Merlinre, ennél már nem is lehetne kellemetlenebb, remélem nem ömlik a vér az orrából! Amint visszafordítja a fejét, megkönnyebbülten jövök rá, hogy csak a szédüléstől fordította el fejét, nem azért, mert ömlik a vér belőle. Amúgy sem bírom a vér látványát, szóval, lehet, hogy végül engem kellett volna a gyengélkedőre vinni. A fiú arcán látszik a pillanatnyi zavar, de próbálja összeszedni magát. Kezemmel oda akarok nyúlni, de aztán mégsem. Idegességemben toporogni kezdek, és az ujjaimat tördelem. Utálom, amikor ilyen kellemetlen helyzetbe hozom saját magamat. Mert az egy dolog, amikor mások miatt szenvedek el valamit, de amikor magamnak okozom, még rosszabb az érzés.

Őszintének nem mondaható vigyora után, felismerem. Ő Jason MacKiney, felettem jár egy évvel és hugrabugos. Sokszor láttam már még korábbi években, hogy megkergetik, vagy piszkálják. Sokszor gondoltam arra, hogy odamegyek hozzá és megvigasztalom, vagy csinálok/mondok valamit, de végül mindig meggondoltam magam. Nem tudtam, hogy reagálna, kinevetne, elküldene a fenébe, vagy értékelné az együttérzésemet. Mivel a három lehetőség közül kettő rosszul esett volna, inkább mindig a háttérben maradtam, elslisszoltam a fal mellett, vagy messziről sajnáltam őt. Nem hinném, hogy ismer engem, vagy ha igen, biztos, hogy csak a rossz híremről. Végül is Sol és Oz húga vagyok, akik mondhatni nagymenők (voltak), míg be nem köszöntött az idei, borús év. A legtöbb ember viszont nem ismer engem, vagy nem akar felismerni, nem tudom. De igazából mindegy is, melyik a kettő közül.

Mosolyára visszamosolygok. Kicsit megkönnyebbül a lelkem, talán mégsem okoztam olyan nagy galibát. Lepillantok a földre, ahol előbb mindketten fájdalmunkban ücsörögtünk. Két sütemény fetreng a fűben. Biztos akkor eshetett ki a zsebéből, amikor letaroltam. Lehajolok, és mindkettőt visszanyújtom neki.
-    Még egyszer ne haragudj.    - mondom bűnbánón. -    Én sem így terveztem a lejutást...    - még egyszer felpillantok. Egész idiótának tűnhetek, hiszen innen nem látszódik magasnak az ág. Pedig szerintem az! Ezt bizonyítja a professzionális landolásom is...
-    Te vagy az a fiú, akit mindig bántanak, ugye?   - kérdezem gyermeki őszinteséggel a hangomban. A kérdés teljesen természetesnek gondolva csúszik ki a számon, majd miután kimondom jut eszembe, hogy ez talán sértő is lehet. Sol mindig rám szól, hogy többször gondoljam át, mit mondok, mert sokan nem olyan kedvesek és jóhiszeműek, és félreértik, amit én egyáltalán nem bántásból akarok mondani. És Solnak ismét igaza volt.

[– Ugyan, nem történt semmi baj –]

A fájdalom természetes velejárója, hogy jobb esetben ugyanolyan gyorsan képes múlni, mint ahogyan jött. Egyetlen robbanás az ember idegeiben valahol, ami mire elrohan az agyig, már tudomásul is lehet adni ismét, hogy nincs ott több, mint tompa sajgás. Persze, szerencsés vagyok, hiszen most ez a helyzet. Volt már olyan, hogy a fájdalom maradt ugyanolyan erős, mint volt, vagy éppen kegyetlen, erős sajgássá változott, de most gyorsan megy, és mire letörlöm a szememből az általa kicsikart könnycseppeket, semmi más nem marad, mint a szintén gyorsan múlni kívánó szédülés. Olyan ő, mint a megszállók helyőrsége, amely csak a háború végeztével vonul ki, mikor a többiek már régen elmentek. Oké, le kell állnom a törivel.
 Még mindig nem ismerem fel a lányt, és ez kezd nekem kicsit zavaró lenni, hiszen általában egészen jó a névmemóriám. Velem egyidősnek tűnik, az évfolyamunkon meg majdnem mindenkit ismerek, ziher, hogy nem velem jár együtt… Akkor meg majd rákérdezek, ha az idő is úgy hozzá. Ja, nem vagyok valami bátor alak, kezdeményezéstől is tartok, főleg akkor, amikor könnyen elterjedhet a történet híre. De mégis zavaróan ismerős, szóval egészen biztosan sokat láttam. Remek, a nap rejtvénye ez, azt hiszem. Bár minden napé ennyire egyszerű darab lenne…
– Ugyan, nem történt semmi baj – mondom. Azt akartam mondani, hogy „nem halt meg senki”, de amilyen időket élünk, akár meg is történhetett, amíg mi itt beszéltünk. De egy olyan lánynak ezt a képébe mondani, aki faágakról lóg alá, az nem éppen a legtanácsosabb dolog. Csak az egyiket fogadom el, a másikat tartó kezét gyengéden visszanyomom felé. Meg akartam kínálni, és még mindig az övé. – Az ember ritkán tervez leesni valahonnan, az általában csak úgy megtörténik vele. Viszont nézd a jó oldalát, nem valószínű, hogy még egyszer leess onnan ma.
 Hacsak nem tervez visszamászni oda. Amely esetben viszont bődületes baromságot mondtam. Remek, Jason, az agyad megint lemaradt a szád mögött. Sebaj. Nem most történt meg először, majd beérik a nyelvemet az öreg fogaskerekek, aztán lesz nemulass! És most miért érzem úgy magam, mint egy átlaghoz képest is mazochista házimanó?
A kérdésére viszont megállok a mozdulatban, ami eléggé feltűnő lehet, mivel éppen a számhoz akarom emelni az ételt.
– Szép, ha ismernek valamiről – morogtam magam elé, kissé cinikus hangnemben. Aztán érzem, hogy kezd a zavartól, és egy kevéske haragtól pirossá válni az arcom és a fülem. Nem őrá haragszom, csak magamra, amiért olyan könnyen eltűrök mindent. – De… Igen. Többé-kevésbé. Vagyis, nem, nem mindig, de néha valaki viccesnek gondolja magát, és… Oké, lehetne, hogy témát váltsunk? Például… Mi a neved?
 Remek hárítás kölyök. Valódi zseni vagy.

[Köszönöm, nagyon kedves tőled.]

~ háromlevelű ~

Megbánom, hogy ilyen tapintatlan vagyok. Sokan azt mondják, fura vagyok, de azért jó szándékú, cuki, aranyos. Aztán kinyögök egy ilyen illetlen mondatot, mint az imént, és máris a cuki szőke kislány egy bunkó kis hülyegyerek lesz. Épp ezért nem szoktam olyanokkal beszélgetni, akiket nem ismerek. Az ismerkedés nem az én terepem. Ha barátságosan megközelítenek, és addig noszogatnak, amíg nem oldódom fel, az jó. Úgy jó. Hamar megszeretem az embereket, ezzel nincs gond, ilyen téren könnyen barátkozom. Másrészről pont a buta őszinteségem és nyíltságom az, ami elriasztja az embereket.
-   Köszönöm, nagyon kedves tőled.    - mondom még mindig szégyellve magamat. Azért már jobban érzem magam. Arcom ismét kellő mennyiségű vért tartalmaz és nem többet. Már képes vagyok a szemébe nézni. Valójában a mosolygástól már csak a kényelmetlen kérdésem tart vissza. Csömörből vödörbe...

Cinikus hangnem bántja a fülemet. Nem hibáztatom, csak bántja... Reménykedtem, hogy majd elneveti magát, vagy valami.
Észreveszem, hogy vörösödni kezd az arca, én pedig megijedek. Szemöldököm egyből felszalad homlokomra, de gyorsan kontrollálom mimikámat. Egy pillanatra megrémülök, hátha tesz, vagy csinál valamit Jason. Toporogni kezdek, zavartan körbepillantok, nem tudom, hova nézzek. "Ha zavart vagy, egyet kell tenned: tégy valami határozott dolgot!"
Hirtelenjében leülök a földre, törökülésbe helyezem magamat, és betömöm a táskát a számba. Leharapom, majd elkezdek nyammogni rajta. Közben felkukkantok Jasonre.

Ahelyett, hogy válaszolnék egyből, a táskán rágódom. Az alma és meggy erős ízt éreztet, de a meggy mégis legyőzi az almát. Kár, mert jobban szeretem az almát, mint a meggyet, de ajándék volt, ízleni kell, meg amúgy is éhes vagyok.
Pislogok párat, és megpaskolom a mellettem elterülő zöld területet, jelezve, hogy szeretném, ha leülne.
Gyorsan harapok még egyet, hogy ne kelljen azonnal válaszolni, és legyen idő, amíg visszaszíneződik a fiú arca. Miután leül mellém, lenyelem a falatot, letépek egy kis gazvirágot és a hajamba tűzöm. Pont mellette megpillantok egy három levelű lóherét. Nem négy, de megteszi... Nekem tökéletes.
Letépem azt is, és se szó, se beszéd a fiú fülé mögé tűzöm.
-   Mona vagyok.
Majd kinyújtom mezítelen lábaimat, és megmozgatom lábujjaimat. a nap melege jól esik lábamnak.
-   Ne aggódj Jason, engem is mindig piszkálnak.   - mondom vidáman, amit biztatásnak szánok. Úgy mondom ki a szavakat, mintha ezzel semmi gond nem lenne.
Harapok még egyet az ízletes táskából.