Tópart

Az iskolai Fekete-tó partja. Néhol mocsaras, másutt elég meredek, ám van olyan szakasza is, melynél kiválóan lehet lustálkodni, napozni, tanulni.

[- Helló, kicsilány]

Jenny

Komolyan mondom, hihetetlen. Még alig kezdődött el a tanév, mindössze néhány nap telt el, de a tanárok annyi házival hálmozzák el az embert, mintha máris az egész évi leckét fel akarták volna adni. Oké, megértem, hogy hetedév meg minden, de ez azért mégis túlzás. Az idei tanév első hétvégéjét rögtön tanulással kell töltenem.
Na jó, Guy, elég a nyavalygásból, láss neki, haver! - szólítom fel magam úgy hajnali kilenc tájban, miközben egy vékony lepedő alatt hasalok az ágyban.
Először is: felkelés. Érdekes milyen könnyedén megy, ha nem vekkercsörgésre kell kimászni az ágyból. Úgy, most jöhet egy jó kis zuhany, mert a nyári meleg azért nem illant tova nyomtalanul, akármilyen sötét hangulat uralkodik Angliában. Tehát mázlim van, legalább nem a klubhelységben kell szenvednem a leckével, miközben a kisebbek fel-alá rohangálnak, a nagyobbak pedig igazságtevést követelnek a prefiktől. Megszabadulhatok a zsibongó tömegtől, mert abban aztán képtelenség tanulni.
Világosszürke, vászonöves bermudagatyát öltök magamra, melyet mindkét combján egy-egy zseb díszít, katonai külsőt kölcsönözve a ruhadarabnak; sötétkék atlétával, fehér edzőcipővel kombinálom. Persze a varázslók alapvető öltözködési kelléke, a talár elmaradhatatlan, magamra rántom hát indulás előtt. Bal csuklómra vízálló sportóra feszül, a drágábbik fajtából való, ám a talár hosszú ujja eltakarja, csak akkor válik láthatóvá, ha megemelem a karom.
Zsebembe csúsztatom tölgyfából készült varázspálcámat, magamhoz karolok egy rakás könyvet és indul a mandula, irány a tópart!
A zajos diákseregtől távolabb telepszek le, egy viszonylag csendes partszakaszra, melyet egy termetes szomorúfűz árnyékol. Innen nem lehet rálátni a kastélyra, mivel a fa eltakarja a kilátást, de ez nem zavar, hiszen így a kastélyból sem láthatják mit művelek. Márpedig McGalagony biztosan szentségtörésnek venné, hogy magam mellé szórom feleslegesnek ítélt gönceim és egy szál bermudában elterülök a kellemesen meleg fövenyen.
Magam elé húzom a rakás könyv közül a legfelsőt, felütöm a könyvjelzőnél, ám hamar megállapítom, hogy teljesen ismeretlen előttem az anyag. Hát persze, most keződött a tanév, mit is keresnénk a bájitaltankönyv közepén? Nyilván véletlenül tettem éppen ide azt a papírszeletkét. Segáz, emlékszem fejből a házira, elég jó a memóriám. Pergament húzok magam elé, tollat, tintát ragadok és nekilátok a házidolgozat megírásának.
Alig jutok túl az első néhány soron, amikor árnyék vetül a pergamenre. Várok néhány másodpercet, hátha továbbállna az árnyékvetőt, ám a csökönyös egyén nem és nem mozdul. Úgy döntök, szombat van, hétvége, tehát kíméletes leszek és nem falom fel élve a zavaró tényezőt, legalábbis még nem.
A gonoszabbik tekintetemmel nézek fel az illetőre, aztán előveszem a szebb mosolyom, a szép lányoknak tartogatott, fogvillogtató típusút, könyökömet a homokba fúrom, állam a tenyeremre támasztom.
- Helló, kicsilány - szólok fel neki barátságosan. - Mi újság odafent, süt a nap? Mert itt túl sok az árnyék...
Ez bizony célzás akar lenni arra, hogy akár odébb is lépegethetne kicsit azokkal a szép, hosszú, áramvonalas lábaival. Közben ellegeltetem szemem az alakján. Jó csaj, tényleg. Ezért már megérte ide jönni tanulni, akármint is alakulnak a dolgok.

Guy

Kellemes napra ébredhetett a Roxfort diáksága. A nap csodásan sütött ősz ellenére, s minden tökéletes volt egy kis sétára a kastély környékén. Még szerencse, hogy ez nincs megtiltva az én „fajtámnak”. A legtöbben már csak így nevezik a mugli születésűeket, legalábbis azok, akik lenéznek minket a származásunk miatt. És belőlük egyre több akad. Bár engem még mindig nem érdekel a véleményük, de hogy még az iskolai szabályok is ilyen abnormálisak legyenek. Például szerintem az elég nagy kiszúrás, hogy nem mehetek haza téli szünetben. Milyen szabály ez?!  Azt még megengedik, hogy a nyaramat otthon töltsem, vagy ezt is el akarják venni? Meg egyébként is, így le fogok maradni a hatalmas karácsonyi és szilveszteri partikról. Ez pedig nagyon nem ér! Én ott akarok lenni rajtuk, meg amúgy is, nélkülem unalmas a buli.
Persze anyáék azt mondják (mert ezt a problémámat is a nyakukba akasztottam, annak ellenére, hogy nem tudnak semmit sem tenni ellene), hogy majd nyáron bepótlom ezeket a kimaradt bulikat, hiszen akkor majd parti, parti hátán lesz majd. Jó, az igaz, hogy én mindegyikre elmegyek majd, már ha nem épp Olaszországban, vagy a spanyoloknál süttetem a hasam. De a téli szünetet akkor sem akarom a suliban tölteni!

De most úgy döntöttem, hogy sétálok egyet a tóparton, kihasználva ezt a jó időt, ha már egyszer Angliában ennyire ritkán van ilyen. Meg amúgy is, ki tudja, hogy meddig tart ez.
A taláromhoz napszemüveget vettem, amit a szemceruza mellett sikerült egyedüli mugli tárgyként behozni a Roxfortba, s ami tökéletesen passzolt a fekete talárhoz, rajta a griffendél címerével, a maga sötét keretével s aranyozott díszítésével.
Így most kényelmesen sétálgatok a parton, s terveim szerint a kedvenc helyemen, a hatalmas fűzfa árnyékában fogok helyet foglalni. Kezemben papír és penna, arra az esetre, hogy ha rajzolni támadna kedvem. Nem vagyok valami nagy rajzművész, de ha unatkozok, bármit képes vagyok firkálni, kezdve a fagyitól a szökőkútig. Mihez van kedvem éppen.
Mikor odaérek a fűzfához, meglepődve veszem észre, hogy valaki elfoglalta a már jól megszokott helyemet. Csípőre tett kézzel állok elé, s nem érdekel, hogy leckét ír, vagy mi a szöszt, de az az én helyem! Amint észreveszi, hogy valaki elfogja előle a napot, felnéz, s kedvesen hozzám szól. Már a hisztizés szélén állok, mert én ezt az egészet nem társaságban képzeltem el, s nagyon nem kedvelem, ha valaki keresztbe tesz nekem.
- Szia!- köszönök mosolyogva, de ez amolyan ál mosoly- Óh, hát itt igen, süt a nap és elég kellemes, de még jobb lenne, ha a szokásos helyemen ülhetnék, ott ahol szoktam.- utalgatok én is, miközben még mindig direkt előtte állok. Ne hogy már azért ne tudjak leülni, mert ő itt van.

[- Oda ülsz, ahová csak akarsz, bébi]

Jenny

Nem jön zavarba félmeztelenségem láttán, holott a legtöbb hasonló korú kis bige igencsak pirulni szokott, ha meglátja atletikus felsőtestem. Hm, nyilván azért tudott ilyen nyugis maradni, mert a hátamat látja és mert nem álltam neki játszani előtte az eszemet. Pedig megtehetném. De mégsem fogom, ha már nekiállt itt szívózni velem. Kisanyám, ezt most megszívod, akármilyen címplapos is a kinézeted!
Én ugyan nem megyek innen sehová. Nem véletlenül választottam ezt a helyet és ne hidd, hogy merő lovagias udvariasságból fel fogom adni a kedvedért e remek rejteket. Látványosan elnyúlok a homokban, mint akit letaglóztak, ezzel is jelezvén, hogy eszem ágában sincs odébb vackolni a fövenyen.
Félretolom a pennát, pergament, könyveket, magamhoz húzom és összegyűröm kispárnának a felsőm, talárom. Nőszédítő mosollyal nézek a magasba, ekként szólva:
- Oda ülsz, ahová csak akarsz, bébi - széles karmozdulatom az egész partot magába foglalja, jelezve, hogy senki más nincs a közelben, tényleg oda csüccsen le, ahova kedve támad.
Ezzel szépen a hátamra fordulok, összefont karjaimat a párna-ruhákra támasztom és könnyedén ráejtem fejemet.
Ha egy kis esze van a lánynak, akkor lelép. Ám ha makacs, akkor maradni fog és a jócska fövenyes partnak pontosan ezért a majd' két négyzetméterért fogunk megküzdeni verbálisan. Ha tényleg itt marad, akkor nem csupán látens szőke, hanem a hajkoronájának megfelelő szinten van valószínűleg a szürkeállománya is, azaz a legkevésbé sem normális.
Behunyom szemeimet úgy háton fekve, nehogy belesüssön a nap, ha a lányka véletlenül megmozdulna. Ha jobban belegondolok, én sem vagyok egészen százas, hogy leállok egy ilyen leányzóval szórakozni, amikor ezer jobb dolgom is lenne. Csakhogy ugyan kit érdekelne a lecke, amikor némi adrenalin-pezsdítő (szó)párbajra lehet számítani?! Na ugye, hogy senkit! Tehát hidegvérűen heverkélek a napsütésben.
A szemem sarkából hunyorgok fel rá, hogy vajon miként mozdul kekeckedésemre, s közben elegánsan igazítok spéci párnámon.

Guy

A srác elnyújtózkodik a homokban, s ezzel szerintem azt jelzi nekem, hogy innen nem mozdul. Amit meg is értek, bár én egyáltalán nem mondtam olyat, hogy húzzon el valahova máshova, csak arra célozgattam, hogy én is szeretnék leülni. Persze az sem lenne baj, hogy ha elmenne, de ha már nincs ilyen szándéka, akkor legalább odébb mehetne, elvégre nem az övé a fa, vagy tévedek? Vagy talán megjelölte? Ez elég nagy hülyeség. De nem értem most miért kell itt játszani a nagymenőt, hogy ő el nem mozdul innen, és senkit nem enged leülni. Most minek ez?  Ekkor a srác megszólal.

Bébi?! Kikérem magam, hogy így nevezzen. Még is mit képzel ez magáról? Az udvariasságról meg már nem is beszélve. Most komolyan azt akarja mondani, hogy nem hagy leülni, mert neki igen nagy a birtoklási vágya e fölött a fa fölött? Na szép.
- Egy: ne szólíts bébinek, mert nagyon nem tűröm, főleg nem egy olyantól, aki nem is ismer! Kettő: ha bárhova leülhetek, akkor én ezt a helyet választom.- mondom győzelemittas arccal, hiszen azt mondta, hogy oda megyek, ahova csak akarok. De azt egy szóval sem említette, hogy ez a pár négyzetméter kivétel. Ölbe tett kézzel állok, s várom, hogy vajon erre mit fog reagálni. Most komolyan mit kötekszik? Nem lenne egyszerűbb, ha engedné, hogy leüljek? Mindkettőnket megkímélne a veszekedéstől.
- Amúgy meg nem azt mondtam, hogy el kéne menned innen. Egyszerűen csak én is le szeretnék ülni. Ennyi. Ezen most mi a nagy cucc?- folytatom a cseppet sem kellemes beszélgetést. Harcba nem fogok vele szállni, hiszen elnézve rajta az erő különbség hatalmas lenne, de vitatkozni szívesen vitatkozok. Valakinek meg kell tanítania az udvariasságra egy lánnyal szemben. És úgy tűnik most én leszek ez a valaki.
Még mindig ott állok előtte, s eszem ágában sincs elmozdulni, ha csak nem azért, hogy végre helyet foglalhassak. Nem kezdődött volna el ez a vita, hogy ha ő nem kezd el velem kötözködni. Mert hát ugye nem én vagyok a hibás, hanem ő. Az egyszerűen képtelenség, hogy nekem kellene innen elmennem. Nem én vagyok a fiú, és nem nekem kéne udvariasságot mutatnom feléje!
- Figyelj! Én innen el nem mozdulok egész addig, amíg meg nem engeded, hogy leüljek. Hallottál már az udvariasságról, mert nekem nem úgy tűnik. – mondom kissé idegesen, hiszen melyik lány ne küzdene ezért. Nem hagyhatjuk, hogy elnyomjanak minket, és csak azért ne üljünk le a kedvenc helyünkre, mert valaki nem képes csak egy kicsit is megmozdulni, hogy helyet szorítson a számunkra. Talán, ha odamennék és kiszedném alóla a fejtámaszát, akkor odafigyelne rám. Mert nyilván való, hogy amit eddig mondtam, annak a felét sem értette, hiszen mit is várok egy olyan üres fejűtől, aki nem bír egy kicsit is megmozdulni, hogy én is elhelyezkedhessek mellette. De majd teszek azért, hogy figyeljen rám…

Jenny

Mivel csukva van a szemem, így sajnos lemaradok az arcrándulásáról, melyet a szövegem váltott ki a lányból. Nem baj, ha így folytatja, biztosan lesz még alkalmam bőszíteni, szándékaim ellenére. Mivel nagyon úgy tűnik, hogy őkelmét minden bőszíti, ami nem éppen úgy alakul, ahogy fejedelmi fejecskéjében eltervezte. De hát nem lehet fenékig habostorta az élet...
- Válaszd, bébi - hagyom rá lakonikus mosollyal.
Ám beleegyező mondatom ellenére továbbra sem rezzenek odébb. Itt pont jó nekem a parton, a kutya sem lát (leszámítva ezt az önfejű kötekedőt), nyugisan pihenhetek a napon a fa takarásában. Végülis hatalmas árnyéka van ennek a fának, miért nem oda akar lehuppanni a nő? Érthetetlen. Azt hiszem, képtelen leszek hosszúnak ígérkező életem során megfelelően kivesézni a női logikát, sosem fogom teljesen megérteni a csajokat.
A hangnemváltás meglep. Mintha kialudt volna a pipa az agyában, már sokkal kevésbé harapós a lányka, ám ez az illúzió mindössze néhány msodpercig tart. Talán önmagát is meglepte az aránylag normál megnyilvánulással és ezen húzná fel magát ismét, talán csak ilyen természet, képtelen nyugton maradni, balhé nélkül, mindenesetre ismét harapóssá válik. Ilyen a formám, még egy szép, indiánnyári napon sem lustálkodhatok vagy tanulhatok nyugodtan a tóparton.
- Pattogj csak, kicsilány, pattogj - vigyorogva adom alá a lovat, miközben magam elé húzom ismét a könyveimet. - Addig én megírom a leckémet, jó? Majd szóljál, ha már értelmes ember módjára tudsz közeledni, akkor ismét szóba állhatunk. Addig meg oda ülsz le, ahová akarsz.
Valószínűleg imét arcvonaglást, grimaszolást fog kiváltani belőlem közlendőm. Alig leplezett élvezettel figyelem szikrázó tekintetét és az arcán megjelenő ráncocskákat, melyek ingerültségéről árulkodnak. Vajon észreveszi, hogy csak szórakozok vele, rajta? Aligha, ahhoz már túlzottan dühös. Ha pillantással ölni lehetne, akkor én legalább háromszor meghaltam volna az elmúlt öt percben, holott még alig tettem valamit, jóformán meg se szólaltam. Ilyen egy elkényeztetett fruskát ritkán látni a Roxfort falain belül, mint az itt jelen lévő szőkeség.
Na jól van, most pedig nézzük a leckét, amíg lehiggad, esetleg amíg a torkomnak nem ugrik hangos fogcsattogtatás által kísérten. Tehát könyv felüt, pergamen előhúz, penna megragad. Aztán kicsit rágcsálni kell a penna végét, mintha gondolkoznék, hogy jó benyomást tegyek az engem figyelőkre, már ha éppen akad ilyen a környezetemben. Rágás közben végigfuttatom tekintetem az eddig leírtakon, majd belepislogok a könyvbe is egy ezredmásodpercre. Remek, eddig semmi hülyeséget nem sikerült papírra vetnem. Illetve pergamenre... Végül neki lehet látni az időközben a fejemben megfogalmazódott, többszörösen összetett, különösen bonyolult körmondat leírásának, ám vigyázat! Roppant elfoglalt és átszellemült arcot kell hozzá vágni, különben dugába dől az összhatás, mely szerint egy eszes, jó gondolkodású, jóképű fiatal férfival áll szemben a szemlélő. Hát ennyi a leckeírás titka.
És most nézzük mit kezd a helyzettel az általam mellőzött leányzó. Szívdöglesztő, önbizalommal teli mosollyal nézek rá, hogy ha eleddig még nem higgadt volna le kellőképpen, akkor leszereljem végre rapliságát, szememből vidám szikrák csillannak felé.

Guy

Most szórakozik velem? Hát ilyen nincs. Mi baja van? Ja már tudom, lusta egy kicsit megmozdulni, hogy valaki más is mellé férjen. Jaj de utálom az ilyen bunkókat!  Minek kell megnehezítenie a saját dolgát? Sokkal egyszerűbb lenne, hogy ha egy kicsit odébb csúszna, és maga mellé engedne. Akkor nem  keletkezett volna ebből vita. De ha ő így, akkor én úgy. Legszívesebben odamennék hozzá, és eltépném a pergamenjét, amire a leckét akarja írni, hogy végre rám is fordítson egy kis figyelmet. Ki tudja lehet, hogy még meg is teszem.
Nem tudom mennyire vörösödhettem el, de az biztos, hogy elég pipa vagyok. Kifejezetten utálom az ilyen helyzeteket. Az ember már a kedvenc helyére sem mehet úgy, hogy valaki ne telepedne le oda. Úgy tűnik most már nem csak a szabadságomat veszik el, de még azt is, hogy leülhessek egy olyan fa alá, ahol nekem tetszik. Igazán remek.
Kicsit közelebb sétálok az előttem fekvő sráchoz, aki ebben a pillanatban jelenti ki, hogy ő velem nem foglalkozik, hanem visszatér a házijához, ami ott hever előtte, és odafordul, nekem háttal. Teljesen elképedek. Az egy dolog, hogy nem enged leülni lány létem ellenére, de, hogy még ilyen bunkó módon is hátat fordítson nekem, tényleg leesik az állam.
- Jól állunk, mondhatom…- dünnyögök magam elé idegesen, és elgondolkozok azon, hogy talán másik irányból kellene megközelítenem a problémát. Meg kéne próbálnom, hogy vajon akkor is így viselkedne-e, ha valamivel kedvesebb lennék én vele. Hmm, ez nem is olyan rossz ötlet…
- Figyelj!- kezdek bele valamivel nyugodtabban és próbálok hatalmas szemekkel rá nézni- Én igazából csak annyit szeretnék, hogy had ülhessek le ide a fához, mivel itt érzem magam a legjobban. Ez olyan nagy kérés?- kérdezem lágyabb hanggal, s remélem, hogy ez megteszi a hatását. Ha ezek után sem hajlandó semmit sem tenni az ügy érdekében, kénytelen leszek valami más módszer után nézni, de az már nem lesz ennyire kellemes.
Egyáltalán melyik házba járhat? Griffendéles nem lehet, hiszen akkor mát biztos megjegyeztem volna az arcát. Mardekárosnak sem különösebben nézném, igaz ezt a „kedvesség”-et még nem nagyon tapasztaltam hugrabugosoknál, vagy hollósoknál. De aztán ki tudja, lehet hogy csak eddig nem történt meg velem, hogy egy hugrás, vagy egy hollóhátas így viselkedett velem.
Szép lassan odasétálok a fa törzséhez, meg a könyvhalmazhoz, és türelmesen várom a választ. Ebből is látszik mennyit fejlődök az évek során, hiszen régebben nem sikerült volna ennyire lenyugtatnom magam. De ha meglátja a nagy, kék szemeimet biztos vagyok benne, hogy nem tud majd ellenállni nekik, és megengedi, hogy leüljek. Ez mindig beválik, bárkiről is legyen szó.
Ha nem lenne ilyen bunkó, egész helyes lenne, meg persze a felsőteste sem semmi. De miket is gondolok? Egy ilyen udvariatlan srác bármennyire is jól néz ki, nem jöhet szóba. Csak mondana már valamit, hogy most leülhetek-e vagy valami.

[- Nyugodtan ülj le, nem foglak megharapni érte. Különben se számítana semmit a harapásom, mivel nem halálos]

Jenny

Én ezt nem értem. Hiszen világosan megmondtam neki, hogy bárhová leülhet, engem nem érdekel. Akkor miért nem képes letenni végre a valagát? Mi a bánat történt a csajokkal a suliban? Mostanság olyan hisztisek, morgósak mind. Az nem lehet, hogy egyszerre van meg mindnek, ennyire nem lehetnek összehangolódva. Hatalmas sóhaj kíséretében közlöm:
- Nyugodtan ülj le, nem foglak megharapni érte. Különben se számítana semmit a harapásom, mivel nem halálos - paskolom meg magam mellett a földet.
Ezzel visszahajolok a lecke fölé, ám nem kerüli el figyelmemet a tekintete. Akár valami kékszemű kismacska, ezzel a hatalmas ártatlansággal, tisztára mintha valami meséből lógott volna meg. Egyszóval aranyos, na. De most térjünk vissza a leckéhez, be kéne fejezni a megkezdett mondatot. Viszont jobban belegondolva, ha most zéró figyelmet fordítok az ismeretlen lánykára, akkor még megsértődhet a drága és talán jogosan. Ő jött ugyan hozzám ide, de alapvető, hogy más emberi lényekkel némileg törődni kéne, ha már egyszer szóba álltam vele.
- Hogy hívnak, bébi? - nézek fel a pergamenrengetegből.
Érdekes módon, mióta tudom mennyire idegesíti, következetesen alkalmazom a bébi megszólítást, pedig nem akarom felbőszíteni annál jobban, mint amennyire eddig sikerült. Egy kedves mosollyal ellensúlyozom a dolgot, még mielőtt ő harapná le az én fejemet. Röpke szünetet tartok, amit akár arra is felhasználhat, hogy válaszoljon a kérdésemre, azután elintézem a bemutatkozást a magam részéről.
- Én Guy vagyok, de lehetőleg ne kezdj el viccelődni a nevemmel, mert ez csak az első három alkalommal volt vicces. Ha gondolod, inkább szólíts Aidennek vagy Perkinsnek, mindkettőre egyformán hallgatok. Amúgy mit csinálsz idekint ebben a klassz kis napsütésben?

Guy

Próbálok lehiggadni, amíg várom a választ. Igazság szerint mindegy, hogy mit mond, mert ha végre hajlandó odébb vándorolni, akkor leülök, ha meg nem, az előzőnél is jobban fogok hisztizni, ezzel elérve, hogy odébb menjen, tehát mindenképpen én nyerek. Legalábbis ez a stratégia.
S láss csodát a kedvesség bejön. Többször kéne ezt alkalmaznom, lehet, hogy több eséllyel indulnék azokért a dolgokért, amiket csak úgy simán nem kaphatok meg. Igaz nem csusszant arrébb, de legalább nem küldött el más helyre, ami eredetileg felidegesített.
- Köszi.- mondom, s közelebb megyek. Jóval nyugodtabb vagyok, mint ahogyan azt az előző percekben nem tapasztalhatta meg a srác, de még mielőtt leülnék, taláromat gondosan elhelyezem a földön, nehogy már összekoszolódjon a rajtam lévő ruha. Majd miután végig csinálom ezt a folyamatot, kényelembe helyezem magam, de mielőtt még napszemüvegem újra felvehetném, megszólal mellőlem a srác.
Nem akarok hinni a fülemnek. Most tényleg megkérdezte, hogy hogy hívnak? Az előbb még totál ki volt akadva rám, most meg ilyen kedves. Nem értem, de mivel nem akarok bunkó lenni, ezért bemutatkozok.
- Jennifer Swift.- nyújtom felé a kezem- De hívhatsz Jennynek, vagy Jennek is.- mondom. Kivételesen nem veszek tudomást a ’bébi’ megszólításról, minek idegesítsem fel magam még egyszer. Egyszer talán leszokik róla, ha észreveszi, hogy nem foglalkozok vele.
Kedvesen végig hallgatom az ő bemutatkozását, s ismét megpróbálkozok a napszemüvegem felvevésével, de úgy látszik ez ma nem jön össze, így lemondok erről.
Szóval Guy a neve.
- Hát gondoltam kijövök egy kicsit levegőzni ebben a szép időben, ha már ilyen ritkán süt a nap erre felé.- mondom most már mosolyogva. Hát akkor beszélgessünk, ha így alakult.
- De ha nem baj én nem kérdezem meg, hogy te mit csinálsz, mert azt így is látom.- nevetek fel, majd folytatom- Melyik házba is jársz?
Miközben a válaszára várok elkezdek játszadozni a szemüvegemmel, hogy addig is csináljak valamit.

[Oké, Jen... bébi]

Jenny

Elhűlve figyelem azt a gondos ruhaállagóvási akciót, ahogy maga alá hajtogatja a talárját, mielőtt helyet foglalna a tóparton. Plázagörl, méghozzá a rosszabbik fajtából. Kényeskedik, affektál, az ujja köré csavar mindenkit és azt hiszi, hogy ettől rögtön minden szabad neki. Gondolom, többnyire bejön ez a taktikája, nem ütközik semmi akadályba akármit akar elérni. Csakhogy én nem rajongok ezért a létfajtáért, bizony, általában megnehezítem rózsaszín kis életüket a hozzá hasonló bigéknek.
Ahogy nyújtja a kezét, meglehetőst piszkos fantáziára utaló vigyor kúszik arcomra, ám csupán egy kézcsókot kerekítek ki az esetből, mellőzve a fanyar humort.
- Oké, Jen... bébi - nyugtázom a megszólítási lehetőségeket még egy apró szúrással; előbb-utóbb úgyis harapni fog érte.
Érdekes, hogy nem veszi fel a napszemüvegét, amikor megszólal. Pedig a hozzá hasonló lánykáknál a napszemcsi az önkifejezés egyik legfontosabb eszköze, le merném fogadni, hogy még alvás közben is magukon tartják, nehogy lelepleződjön a szemszínük. Gyorsan ellenőrzöm hát mégegyszer az övét, még mielőtt visszatakarhatná a körpanorámás, természetesen tükröződő lencséjű napszemüveggel. Csillámos kék. Pont megy a szöszi hajához.
- A Hugrabug dicső népének tagja vagyok Házam kiválósága, büszkesége, s az Ashmore ikrek után a legtöbb mínuszpont szerzője - felelem nagyvonalúan, némileg eltúlozva jelentőségem, miközben törökülésbe fészkelődök mellette.
Na jó, az elhangzottak azért nem teljes egészében takarják az igazságot, mert bár tényleg nagy zsivány vagyok, közel sem a legnagyobb. Főként ha az iskola jelenlegi urait tekintjük és "hatalmas" tetteiket.
Fülem mögül előhúzok egy szál cigarettát és csak úgy meggyújtatlanul rágcsálom a filtert. Valahogy megnyugtat ez a pótcselekvés, ha már ténylegesen nem füstölöghetek a Roxfort falain belül. Közben átcsapok udvarlásba, mivel nem élet az élet, ha az ember fia nem csaphatja valakinek a szelet. Kiveszem kezéből a már-már ronggyá gyűrt napszemüveget, bohóckodva felpróbálom jól áll-e, közben jellegzetes nőszédítő mosollyal érdeklődök:
- És te, szép hölgy? Biztosan nem hugrabugos vagy, mert ha ott láttalak volna valaha, soha nem feledném tekinteted. Mondd, hogyan rejtőztél eddig előlem?
Zárszóra könnyedén a térdére helyezem napszemüvegét és egészen véletlenül ott felejtem néhány ujjamat, mintha csak az okulárét biztosítanák a gravitóció ellen.

Guy

Nem értem min vigyorog, amikor kezet nyújtok neki, de amikor kezet csókol, ezen nem is agyalok többet. Na, ezt sem vártam volna tőle az előbbiek után, úgy hogy ez kellemes csalódásként ért. Nem nagyon szoktak kezet csókolni nekem, legfeljebb akkor, amikor apu kollégái vendégségbe jönnek hozzánk, bár náluk sosem értem, hogy mire jó ez, és miért nem lehet egyszerűbben köszönni, de a mostani esetben cseppet sem zavar. Mert hát melyik lány ne olvadna el attól, hogy ha egy helyes srác kezet csókolna neki, és nem pedig egy hatvanas éveiben járó férfi üdvözölné ilyen módon.
Pirulva mosolyodok el ezen, még mindig figyelmen hagyva a „bébi” szó használatát. Azzal győzködöm magam, hogy egyszer úgy is be fogja fejezni, nem képes a végletekig ezzel húzni az agyam. Meg persze az is igaz, hogy nem kellene egy újabb vitába bonyolódnom vele, ha már egyszer ilyen jól megvagyunk. Nem igaz?
Eljátszok a szemüvegemmel, és ide-oda forgatom a kezemben, miközben hallgatom. Szóval hugrabugos. Akkor jól sejtettem. Ha griffendéles lenne már holt biztos, hogy kiszúrtam volna. Így is csodálom, hogy ez alatt az öt évem alatt még egyszer sem futottam össze vele. Pedig aztán nem is olyan valakinek tűnik nekem, mint aki meghúzódna a tömegben és csak jeles napokon mutatkozna meg.
A mosolygást nem bírom abbahagyni, főleg mikor előadja, hogy melyik házba jár. Szóval nem a stréber típus. Egyre jobb. Az Ashmore testvérekről már hallottam néhány dolgot innen-onnan, lehetséges, hogy akkor az ő nevét is említették, csak én nem jegyeztem meg? Előfordulhat, mert nem mindig figyelek oda arra, amit beszélnek nekem, főleg, hogy ha fontosabb dolgom is akad, mint hallgatni valaki áradozását egy másik személyről.
Hagyom, hogy kivegye a szemüveget a kezemből, mire automatikusan is elkezdem csavargatni a hajam. Hát igen, jellemző rám, hogyha nem tudok mit csinálni egy srác közelében, akkor a hajamat kezdem el birizgálni.
- Igazán jól áll.- nevetek fel, mikor felveszi a napszemüveget- Ez a szín tökéletesen passzol hozzád.- mondom a lila keretre mutatva. Egyre több oldalát ismerem meg, igaz csupán negyed órája beszéltem vele először, de ez alatt a kis idő alatt is sok oldalát mutatta be.
Most ő kérdez, belecsempészve egy bókkal, és körül kerítve néhány költői szóval. Mintha csak Shakespeare egyik darabjából szedte volna, legalábbis engem erre emlékeztetnek.
- Nos, én a griffendél sorait gazdagítom. És meg kell hogy valljam, te is ügyesen rejtőzködtél eddig előlem.- felelek pimasz mosollyal, majd lenézek a térdemre, ahova a napszemüveget helyezte. Magamban elmosolyodok az ott hagyott ujjakon, és mikor a szemüvegért nyúlok én is véletlenül megérintem a kezét. Ha ő így, akkor én is. Néhány másodpercig még úgy hagyom, majd elveszem a napszemüveget és a fejem tetejére helyezem. Illetlenség lenne felvenni, miközben vele cseverészek.
- És mesélnél esetleg valamit magadról, vagy inkább titokban tartod mindezt?- kérdezem, miközben a szemeibe nézek. Ha már itt vagyunk, és ilyen jól bemutatkoztunk, akkor miért ne ismerhetnénk meg jobban egymást?

[Köszönöm-köszönöm]

Jenny

- Köszönöm-köszönöm - affektálok lányosan, s közben szoknyám szélét felcsippentve bólintok, szégyenlős, elpirulós mosollyal a dicséretére.
Közben elképzelem magam hogyan festhetek szemből a kifejezetten csajszemüvegben. A képzelet kivetítőjén megjelenő kép láttán nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, mivel szerintem erőst röhejes lehet a látvány.
Szavai hallatán eltöprengek.
- Griffendél...? Az nem lehet, oda nem szoktak angyalok járni, ilyen szép szemű lányok meg végképp nem. Valld be, hogy új vagy a suliban, most teleportáltál vagy hoppanáltál ide csakis azért, hogy szép napom legyen. Ennyi éven át nem lehettél mindig szándékosan észrevétlen.
Akaratlanul hagyom a bébizést, valahogy nem illik ebbe a szövegkörnyezetbe, csak elrontanám vele az egész eddigi széptevést.
És bókolok és bókolok és bókolok. Nem tehetek róla, de ilyen a természetem. Ha meglátok egy klassz csajt, rögtön fülig beleszerelmesedek és muszáj valami szépet mondani neki, belehalnék, ha nem tehetném. A haverok már megszokták, hogy ilyen vagyok, de tudják, a barátnőiket soha nem nyúlnám le, csak bolondozok a széptevéssel. Ha egy lány mással jár, azt (többnyire) tiszteletben tartom, kivéve amikor tudom, hogy lúzer a fickó vagy nem érdemli meg a hölgyeményt.
Kezét a lábán támasztott napszemüvegre helyezi, ezzel kellemesen meleg, száraz ujjai mancsomhoz simulnak; felforr a vérem tőle. Úgy tűnik, ő sincs ellenére a köztünk bontakozó kis flörtnek. Hát akkor mindent bele, Guy, szédítsd el a kislányt!
Titokzatos mosollyal nézek el a tó felé.
Közben hajpánt helyett felölti a napszemüveget. Mivel nem akarom feszegetni a határokat, ezért egyelőre megadóan visszahúzom kacsómat a térdéről, mielőtt megint kitörne belőle a szőke plázaleány, amit megismerkedésünk első tíz percében demonstrált.
- Titokban tartsam? - kérdem költőien. - Valójában nem nagy titok, hogy láthatatlanná válok az év nagy részében. Csupán egy-egy gyönyörű lány tud előcsalogatni rejtekemből, szóval itt a Roxfortban sűrűn vagyok látható és tapintható jelenség, ellenben odakint Londonban már jóval kevésbé. Ott csupa beszürkült öreglány van. A suli a klassz lányok gyűjtőhelye, nem véletlenül szeretem.
Hogy fizikai valómat igazoljam, ismét könnyedén a térdére helyezem kezemet gondosan ügyelve arra, hogy ujjaim ne a rövidnadrágot érjék, hanem Jen bőrét.

Guy

Egész jól elszórakozgatunk itt a fa alatt. Mégsem olyan rossz társaság ez a srác, mint ahogyan először hittem. Ez a napszemüveges hülyéskedése is… igazán aranyos, meg vicces is a látvány. Más esetben komplett idiótának nézném azt, aki ilyet csinál, de nála csak jót nevetek ezen, mert igazán édesen mutat a napszemüvegemben. Nem túl sok olyan srácot ismerek, aki helyes is, normális is, és még vicces is, de úgy tűnik, most van szerencsém megismerni egyet.
Egyre inkább elpirulok a bókok hallatán, s csak mosolyogva hallgatom a srácot. Hát igen az ember egójának sem tesz rosszat, hogy ha ilyen szavakat hall, meg hát ki ne olvadna el, ha egy ilyen helyes pasival hozná össze a sors, aki ráadásul még angyalnak is nevezi?
- Na jó, ha már ennyire tudni akarod, akkor elárulom.- hajolok közel hozzá, mintha nem akarnám, hogy más is meghallja, amit mondok- Valóban nem idejárok, csak elszöktem otthonról, mert hozzá akartak adni egy vadidegenhez, amit én nagyon nem akartam, ezért eljöttem, hogy találjak magamnak más jelöltet, és így a Roxfort falain belül minden helyes sráccal szóba állok.- kacsintok rá, majd mosolyogva kiegyenesedek. Meg kell, hogy mondjam, egész jól szórakozok, főleg, hogy tudom ez csak játék. És az ehhez hasonlóak sosincsenek ellenemre, kivétel, ha egy pattanásos idióta jön hasonló szöveggel.
Látom, hogy elnéz a tó felé. Vajon mit akar ezzel? Bár az is igaz, hogy egész jó idő van, így egy fürdés sem lenne rossz, csak hát ki tudja miféle lények vannak ott. Meg amúgy sem mondott semmit, így aztán hagyom az ötletelést, hogy mire gondolhat, és inkább őt hallgatom.
- Ó, hát ez nagyon különleges képesség. Nekem sajnos ilyenem nincs, így sokszor találnak meg olyanok, akiket inkább hanyagolnék.- mondom drámaian előadva, majd lepillantok a térdemre és megint ott találom Guy ujjait, amitől libabőrös leszek.
- Azt hiszem most már tényleg biztos lehetek abban, hogy nem csak képzelődöm, és te tényleg valóságos vagy.- mosolyodok el, utalva az ujjaira, na meg persze arra, amit az előbb mondott. Vicces, hogy nem rég, még azt hittem megőrülök ettől az alaktól, most meg egész jól elvagyunk. Nem véletlen, hogy mindig azt mondják, hogy jobban meg kell ismerni az embert, és csak akkor szabad véleményt mondani róla. Ebben az esetben ez nagyon is igaz.
Szemeim akaratlanul is mindig a póló nélküli felsőtestére kúsznak, de azonnal vissza is nézek a srác barna íriszeibe. Ettől a leginkább elvörösödök, és szívesen visszavenném a napszemüvegemet, de az meg irtó nagy bunkóság lenne, így nem teszem, helyette inkább beszélni kezdek.
- És hányadik évedet töltöd itt az iskola falai között, vagy talán te is a kastély különlegességei közé tartozol ezzel az eltűnési képességeddel?- kérdezem, miközben mutatóujjam hegyét finomat húzogatni kezdem Guy térdemen nyugvó kezén.

[- Szívesen mondanám, hogy már elmúltam hétszáz, ennél fogva a különlegességek közé tartozok. Ámde az a szomorú helyzet, hogy csupán egy átlagos hetedik évet töltök a Roxfortban, egyszóval jövőre már nem leszek itt, hogy tovább kamatoztassam a tudásomat.]

Jenny

Muris a leányzó.
Viszont jobban belegondolva, ha minden helyes sráccal szóba áll, akkor nem kellhet túlzottan sokszor megtorpannia. A mardisokat alapból kilőhetjük, mert a marcona fejük minden, csak nem "cuki". A másik három ház esetén is elég sokan kiesnek, mivel a csajzat - gondolom - nem bukik a kisfiúkra. Marad összesen 20-30 legény, aki korban ott van, hogy pont jó. Ebből kiválogatjuk a kedveseket (akikkel szóba lehet állni), ami felére szűkíti a keresési eredményt; majd a jóképűeket, ami kilövi a fennmaradók kétharmadát. Szóval öt srác, ami pontosan négy vetélytársat jelent.
Illetve jelentene, ha igaz lenne a meséje. Tehát ezen esetben biztos lenne a sikerem. Na de vajon mi a helyzet a véres valósággal?
- Szívesen mondanám, hogy már elmúltam hétszáz, ennél fogva a különlegességek közé tartozok. Ámde az a szomorú helyzet, hogy csupán egy átlagos hetedik évet töltök a Roxfortban, egyszóval jövőre már nem leszek itt, hogy tovább kamatoztassam a tudásomat.
Úgy nézem, irigyli fergeteges eltűnési képességeimet, ezért nagylelkűen ajánlatot teszek neki.
- Ne aggódj, a tulajdonság tanulható, igaz, sok-sok év szükséges a megfelelő elsajátításához, ezért még idejekorán el kell kezdeni fejleszteni a képességeidet, ha alkalmazni szeretnéd az életben. Ráadásul a kisgyermekek agya ezerszer fogékonyabb, tehát ők még hamarabb belejönnek a dologba. Viszont van számodra egy jó hírem: akár terjeszthető is az eltűnési viszketegség, csupán egy csók szükséges hozzá és máris láthatatlanná válhatsz kedvedre.
És ezzel a lendülettel tréfásan csókra nyújtom ajkamat. Tudom, nagyképű alak vagyok. De nagyban kell játszani, nem? Ha az ember sosem nyomul, egyetlen lánynál sem érhet el sikereket. Végülis a többszöri elpirulása és pólótlan felsőtestem átható bámulása alapján úgy vélem, nem is alaptalanul hajtok a kegyeiért.
Egyik kezemmel elcsípem a kézfejemen korzózó ujját, tenyerét az enyémbe rejtem, majd ráérősen előrehajolok és megcsókolom. Alaposan persze, mert hiszen az ilyesmit nem lehet elkapkodni - még akkor sem, ha netán ellenkezésbe ütköznék.
Azután hátradőlve várom a pofont, dührohamot, avagy az elpirulást, újabb csókot.

Guy

Az idő gyönyörű, süt a nap, egy helyes srác ül velem szemben. Nem is akadna jobb alkalom egy kis flörthöz. Azt hittem ez a nap már nem is lehetne jobb, amikor kinéztem az ablakon és láttam, hogy milyen szép idő van, de már teljesen más véleményen vagyok. Mert, hogy itt ülök és cseverészek Guyal sokkal jobb elfoglaltság, mint egyedül üldögélni a fa alatt, és napozni.
Hallgatom a srácot, de annyira nem örülök a hallottaknak.
- Hát az nagy kár. Még egy helyes sráccal kevesebb lesz jövőre.- állapítom meg szomorúan. Persze nem is ez a lényeg, hanem, hogy jövőre már vele sem találkozhatok, és ez a tudat kissé elkeserít. Igaz, hogy még csak most ismertem meg, de akkor is! Ez nagyon nem jó.
Kedvemet egy kicsit feldobja a további bolondozása, miszerint egy csókkal el lehet tanulni az eltűnési képességet. Hogy bemutassa ezt a folyamatot csókra nyújtja ajkait. Milyen kis cseles. Egy kicsit elgondolkozok, hogy most megtegyem-e, vagy sem, de ő előbb lép, és egyszer csak azt veszem észre, hogy megcsókolnak itt a tóparton, aminek hatására kissé ledöbbenek, de ezzel egy időben fülig vörösödök. Természetesen visszacsókolok, de amikor hátradől csak nagyokat pislogva meredek rá, majd a kézfejemet kezdem el bámulni, amit nem is olyan régen még a kezében tartott. Na most tényleg nem tudom mit reagáljak.
Kiakadni nem fogok, mert nincs miért, de nem tudom hova rakjam a történteket. Lehet, hogy csak szórakozik velem? Hogy számára én csak egy kislány vagyok, akit elszédíthet egy alkalommal, aztán meg utána ott röhögök rajtam a haverjaival? Talán nem. Legalábbis én megpróbálok pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, aztán lesz, ami lesz.
- Hát…öhm…- kezdek bele, de nem igazán tudom, hogy mit mondjak-Nem tudom mi volt a célod ezzel, de most tényleg megleptél.- néztem rá még mindig rákvörös fejjel és próbáltam mosolyogni zavaromban. Ennél hülyébb dolgot nem igazán mondhattam volna, de csak ennyi t tudtam kinyögni, na. Ráadásul tőlem nem igazán megszokott dolog az, hogy nem tudok mit mondani, de ez egy olyan kivételes alkalom, hogy elakadt a szavam. Kezemben a napszemüveget már úgy szorongatom, hogy kis híján eltörik, de reménykedve várom, hogy ő mondjon valamit, mert én jelenleg meg sem tudok mukkanni.