Udvarok

A temető és a tó között elterülő, kicsi, árnyékos udvar. Kevés diák jár ide, mivel eléggé nyomasztó, ám aki épp magányra vágyik az itt megtalálhatja.

Andromeda

Most különösen szépen indult a reggel. Órák... fúh, igen, az órák. Nem mindig szerettem bejárni mindegyikre, de valahogy mégis rászántam magam. Ennek ellenére mégis inkább szívesebben beülök egy sarokba, és megvárom, míg elmúlik a tanulhatnékom, mintsemhogy nekiálljak. Az csak időpocsékolás. Bár mostanában mégis inkább megtanulom azokat az anyagokat, amiket én is fontosnak találok, mert manapság nehezebbek, és... többször is át kell olvasni őket, hogy megmaradjon minden a fejemben. Órák után pedig végre fellélegezhettem, és megkönnyebbülten válthattam irányt a folyosókról az udvarra. Mindig olyan jól jött a fejfrissülés az órák után, legalább kiszállhattak a sötét, vagy rossz gondolatok. Már nem mintha gondoltam volna valamire, mert egy ideje mintha megállt volna bennem minden... a szívemen kívül, mert az ha megállt volna, most nem itt lennék, hanem valahol lent a föld mélyén. Hmmm... akkor már legalább beszerezhetnék előre egy üvegkoporsót, csak az meg azért nem lenne előnyös, mert azon keresztül látnám a férgeket, csúszómászókat, csótányokat.

Csótányokat? Vrár... amint rájuk gondoltam, ki is rázott a hideg. Jobb lesz, ha nem törődöm ilyenekkel. Jó, fogjuk arra, hogy hideg van. De mondhatnám ezt akárkinek, nem hinné el, mert hétágra süt a nap. Tovább haladtam, s azon gondolkodtam, hogy mit is csináljak. A fenébe! Nem hoztam magammal a gitárom, és már bemenni meg nincs kedvem érte. Hogy milyen balszerencsés is vagyok... vagy inkább túl könnyen feledkezek meg a fontosabb dolgokról. Idegeskedtem is miatta, s ennek következményeképp dühömben leültem egy padra fortyogni. Amolyan gyors levágás volt, mintha más valakit dobtam volna le erre az ülő helyre.
Egy ideig még meredten néztem magam elé... senkit sem láttam rajtam kívül az udvaron, ha pedig mégis, akkor egyik arc sem volt köztük ismerős. Kicsit szomorkás kedvemben voltam, így hát rákönyököltem a térdemre, majd beletemettem arcomat, és megint csak távolra pillantottam. Hogy mennyire bírom magamat szívatni! Másoknak meg se kell tenniük. Talán, ez a legnagyobb sérelem, ami engem ért, hogy bent hagyom a gitáromat. Más már nem is tudna nekem olyat mondani, amivel darabokra törhetne, mint egy ócska tükröt.

Ezeket a gondolatokat elhessegettem gyorsan, vagy legalábbis próbáltam. És ezt inkább azzal tettem lehetővé, hogy elővettem egy pennát, és egy pergament, vagy mindegy, hogy mi volt az, csak olyan dolog legyen, amire tudok firkantani egy-két mondatot... most mondat írogatása helyett rajzolgattam. Nem is tudom, mit, vagy éppen miket. Persze, később elfogott valamilyen érzés, mintha valaki közeledne felém, és le akarna teperni... szóval, a rajzolásból fel is kaptam a fejem.
- De fura érzésem van... - meg is jegyeztem magam előtt. Általában azt is megérzem messziről, ha figyelnek, és azt is kiszúrom, hogy ki az a valaki.

*Még csak év eleje van, de már azt se tudom, hova kapkodjam a fejem annyi minden történik itt Roxfortban. A tanórák persze jócskán lekötik figyelmemet, de azért az évnyitón tapasztaltak még mindig nem hagynak nyugodni. Egyre inkább kétségek között vergődök. Vajon mi lesz most a Roxforttal ezek után a gyökeres változtatások után? Ám most valahogy nincs kedvem ilyen dolgokon tépelődni. Majd az idő előre haladtával megtudunk mindent, hogy mi folyik itt. A hangulatom tehát koránt sem mondható rózsásnak. Már csak azért sem, mert Fiducia keltetett fel. A kishúgom csak társaságot akart, én mégis ráförmedek miután nagy nehezen kikászálódok az ágyikómból, és felöltöm az iskolai uniformist.*

-Fidu... Megtennél egy szívességet? Ne lógj mindig a  nyakamon. Van ám egy másik nővéred is, ha nem tudnád. Nyaggasd őt is egy kicsit, ha kérhetlek. Barátkozz az évfolyam társaiddal, meg a háztársaiddal egy kicsit. Na mit szólsz az ötlethezl?
*Próbálom egyengetni húgocskám útját egy kicsit. Jó, lehet, hogy nem voltam a legbarátságosabb vele, ezért rögtön jóvá teszem, és jól a karjaimba zárom Őt, hogy érezze nincs egyedül, és szeretem a magam módján. Miután eleresztettem Rám mosolygott, és elindult a klub helyiségbe... A taktika tehát bejött. Ugyan nem vagyok beképzelt hólyag, de néha zseniális ötleteim is vannak. Most, hogy Fidut kivontam a forgalomból arra mehetek, amerre az Én lábaim visznek. Jó ötletnek tűnik az, hogy egy kicsit elűzzem a rossz hangulatomat egy kicsi zenével a szabadban. Tehát miután kihalásztam gitáromat a tokjából úgy döntök, hogy lemegyek az udvarra egy kicsit relaxálni.

A kastély nyüzsög a diákoktól, és ki ki vérmérsékletének megfelelően tanul a folyósokon, vagy pedig egymást szapulja. Én azonban csak egyenesen a célom felé megyek. Néha hol kíváncsian pásztázó, hol irigykedő tekintet rekesztüzébe tévedek. Sebaj. Már megszoktam. Hol azért bámulnak -elsősorban a fiúk- mert szépnek találnak, hol pedig irigykedve a lányok. Mintha lenne rá okuk. Hisz mi olyan szép rajtam? Csak egy északi típusú lány vagyok, semmi több. Ahogy kiérek az udvarra jól esik a kis őszi szellő. Nem állom meg, hogy bele ne túrjak a vállaimra aranyköpenyként omló szőke hajzuhatagomba. Imádtam mindig is, ahogy a hajamba kap a szél... Egy röpke percig tart ez a pillanat, nem tovább. Már folytatom is utamat az iskola udvara felé hű társam, a gitárom társaságában. Ahogy kiérek az udvarra megpillantom az egyik jó ismerősömet, Raq-ot. Ahogy látom valamivel nagyon ügyködik az ötödikes háztársam. Ám valahogy mintha megérezte volna közeledtemet, ugyanis meg is jegyzi félhangosan magának, hogy furcsa érzése van.*
- Nyugi, csak én vagyok az, Andy. Mi jót csinálsz? Egyébként nem bánod, ha leülök melléd?

* Próbálok meg kontaktust létesíteni a leányzóval. Remélem nem zavartam meg semmiben. Mindenesetre nem árt, ha egy kicsit visszafogok a heves stílusomból, azért inkább engedélyét kértem tőle. Legalább akad még a Roxfortban valaki, akivel jól ellehet beszélgetni...*

Dimitrij Ivan Vulkanov

December 1.


Habár a kastély bővelkedik az olyan zugokban, ahol magában lehet az ember, ha úgy akarja, egy idő után már a falak is fojtogatóan hatnak, főleg, mikor valakivel ennyi minden történik, mint vele. Shay ugyan tudta, nem lesz túl kellemes az idei tanéve, azt a legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy ennyire a sűrűjébe kerül, s korábbi szürke kis valója helyett ma már rengeteg sötét pillantást zsebelhet be egyetlen folyosó séta során is. "Tanárok", diákok, természetesen egy kifejezett "csoport" tagjai ezek mind, de már nem suhan tova rajta a tekintetük. Épp ellenkezőleg, végigmérik gyanakodva, mintha azt találgatnák, vajon épp most is sántikál-e valamiben. Természetesen vitathatatlan, hogy minden joga és oka megvan ennek, de ez most lényegtelen.
Az események eme válfaja mostani kicsit komor hangulatának csak egy kisebb kiváltója, elég sok minden nyomja még a lelkét. Semmi biztató hírt nem kapott még az öccséről hazulról, a szívügyei sem alakulnak jól, sőt. Szóval a Mosolykiránylánynál is eltörni látszik valami. Nem akarja hagyni magát, s ehhez kell, hogy kicsit kiszellőztesse néha a fejét, egyedül, valami elhagyatott helyen. Ezért halad most az udvarok felé, távol majdnem a temetőnél. Az utóbbi pár napban szinte törzshelyévé avanzsált a hely, s abban a pár órában, amikor nem szólította Minticzhez a kötelessége elsétált egészen eddig. December lévén egyáltalán nem kellemes már az idő, de ha valakinek kellően nyomott a hangulata, inkább ez a vonzó. Érezhető már a tél közeledte, vastag, fehér pamacsokban úsznak a felhők a sötét égbolton, szinte minden percben havat ígérve a kint kószálók fejére, pedig az előrejelzés még egy darabig nem jósol az áldásból. Sötét van már, pedig még nincs is vacsoraidő. A hugrás karjait mellkasa előtt összefonva közeledik szokásos helye felé, olykor merengve figyeli, ahogyan kifújt levegőjének fehér gőzfelhője néhány pillanat alatt a semmibe foszlik. Pálcája kéznél, már sosem lehet tudni, mikor bukkan fel ellenség, de a feltételezett barátokkal is óvatosan kell ám bánni. Elég egyetlen kétértelmű megjegyzés, a következő pillanatban pedig már elfúló szenvedéllyel próbál a nyakadba lihegni. A barátság olyan vékony alapokon egyensúlyoz...

A lány orcáját már lassan vörösre csípte a hideg, most átkozza csak magát, mert a sapkáját bent felejtette a hálóteremben. Sajnos túlságosan sietett, próbált kimenekülni, kihasználva, hogy a mugliismeret professzort más munkára kötelezték, így adódott egy újabb szabad délutánja és estéje. Most azonban a szabad perceket, talán okulva a múltkori balhéból, nem szabályszegésre, butuska próbálkozásokra fordítja. Nagy sokára érkezik csak meg a keresett helyre, csak nem régen fedezte fel azt a magányosan terpeszkedő padot, ami bár láthatóan nem most került oda, az is nyilvánvaló, már jó ideje áll ott a már lombtalan fa árnyékában. Tekintve, nem egy növénytudor, gőze sincs, milyen fa is ez, de egyáltalán nem is érdekli.  Egyetlen pálcaintéssel javít a környezeten, mégsem lenne okos dolog a jéghideg falécre ülni, így bűbájjal felmelegíti a helyet, majd egy óvatos lépéssel fellép az ülőrészre és a támlára helyezi le bájos hátsóját. Térdeire könyököl, állát tenyereibe támasztva fürkészi a sötétbe burkolózó temető árnyait, a másik irányban az óriási tó gyéren csillanó türkét. Nagyokat szippant a hideg levegőből, mintha ezzel sikerülne bármennyire is kitisztítani a fejét, a zavaró gondolatokat… szereti ezt hinni.

[Miss Scarborough]

Miss Scarborough

• • •

„Mert a világ attól színes, hogy nem fekete-fehér.”

   A madár tekintete vadul cikázott a fák sűrűjében, lábait nyugtalanul pakolgatta ide-oda, vastag karomon, tollait enyhén felborzolta a hűvös, északi szél, a hópelyhek, melyek most csak elvétve szállingóztak, vagy a fák tetejéről fújta ránk a szél, apró, nedves foltokat hagytak puha tollazatán. Ana imádta a telet, s mint olyan, a havat, na meg persze a természetet, és a vadászatot, elvégre egy ragadozó kabasólyomról van szó. Egy gyönyörű, fenséges állatról, mely méltósággal repked a Roxforti parkban, minden más madarat maga mögött hagyva, mind gyorsaságban, mind pedig szépségben, és erőben. Ő itt a legjobb madár, s ezzel ő is tisztában van.
   Értelmes tekintetével most szemembe nézett, én pedig elmosolyodtam, majd bólintottam neki, mire szárnyait széttárva elrugaszkodott karomról, s belevetette magát a repülés vadító élményébe. Imádtam Ana-t. Igazándiból csak őt szerettem ebben az idegen világban, melyet Anglia nyújtott számomra.
   Kezem zsebre tettem a fekete kabát egyik alsó zsebében. Elég hideg volt, már így december elején, de aki a fagyos, északi időjáráshoz szokott, annak meg se kottyan ez a télnek csúfolt évszak, itt a Brit szigeteken. Nem tudják ezek, mi az igazi tél, vagy a rendes hó katasztrófa. Ami itt hidegnek számít, az nekünk meg sem kottyan.
   Lépteim az ódon temető felé vezetnek, melyet a diákok általában szívesen elkerülnek, tekintve, hány halottal szolgálhat az aprócska parcella. Nem is csodálom, hisz nem ez a hely a Roxfort legpompásabb része, én mégis kedvelem. Nálunk kicsit másabbak a sírok, illetve a temetési szokások.
   De nem, nem a temetőbe megyek. Ki vagyok, hogy megzavarjam az ismeretlen holtak százéves nyugalmát? Hogy jövök én ahhoz, hogy belépjek egy teljesen idegen temetőbe? Nem, viszont van egy eldugott kis udvar, ahonnan tökéletesen rálátni a sírokra, és ahol manapság egyre több időt töltök, egyedül, persze Ana társaságában, aki imád késő délután vadászni.
   Általában üres, elég kihalt ez a hely, így nem csoda, hogy meglep, egy diák ücsörög a padon, legalábbis diákforma, mivel tanárnak nem mondanám, bár manapság ki tudja, hisz nézzenek csak rám, de ha tanár lenne, ismerném, és nem az.
- Üdv. – köszönök neki előzékenyen, tekintve, nőből van, s nem túl bő lére eresztve a dolgot. Hasonlóképpen ülök le mellé a padra, és mélyen zsebembe nyúlok. Egy doboz cigit húzok elő. Felpattintom tetejét, és a kisasszony felé lököm, gálánsan, s jól nevelten, megkínálva belőle. Lehet, hogy diák, de ez nem azt jelenti, hogy nem lehetek vele jófej, na meg erről úgysem fog tudomást szerezni senki. Ja, és ki mondta, hogy mindenféle hátsószándék nélkül vagyok most itt? Hisz senki sem tudhatja, csakis én.
   Keresem a szemkontaktust, majd veszek én is egy szálat, és pálcám végével meggyújtom. Ah, isteni. Már mióta vágytam erre!
   

Dimitrij Ivan Vulkanov


Gondolatainak sűrű, sötét rengetegében bóklászva, bízva abban, hogy itt, távol a kastély forgatagától, a halálfalók jelenléte okozta rettegés látványától egyedül lehet egy kicsit, nem zavarja meg senki. Sokak arcán még most is látni az aggodalmat, a félelmet, ettől pedig már ő is meg tud csömörleni. Olyankor, mikor rájuk néz, egy pillanatra elcsodálkozik saját magán, azokon a dolgokon, amiket eddig tett, amióta visszatértek ide. Fogalma sincs, honnan van benne ez a bátorság, magában vagányságnak hívja, Minticz pedig inkább ostobaságnak, fölösleges hősködésnek. Igaza lehet. De ezt nem mondhatja meg neki. Egyrészt mert nagyon mókás, amikor megrándul egy izom az állán egy-egy lázadó megjegyzésére, másrészt, mert akkor igazat adna neki, és úgy tűnne, fölöslegesnek tartja az akciókat… ez sem kizárt, de élvezi őket. Még a büntetések ellenére is.
Térdein könyököl, a sötét horizontot figyeli semmibe meredő, üveges, zöld tekintettel, álla tenyerén pihen. Annyira elkalandozik saját fejében a különböző, most őt érdeklő gondolatai között, hogy fel sem tűnik számára a közeledő. Talán, ha a pálcája meg lenne gyújtva is csak egy mozgó kis csillagként tekintene rá..

Léptek zörgő moraja az avaron, valahol a távolban, vagy csak a fejében léteznek a hangok? Egészen addig nem tudja eldönteni, míg a szeme sarkából valami sötét mocorgásra nem lesz figyelmes. Nehezen sikerül kiragadnia magát vissza a valóságba, hosszan kell ráznia a fejét, és néhány pillanatra a szemeit is össze kell szorítania. Eztán is eltelik még néhány pillanat, míg a közeledőre tud fókuszálni, fényt erre már csak a csillagok adhatnának, de azokat eltakarja a vastag, fehér felhőréteg, mely égi áldással fenyeget. Alkatra sem igazán sikerül eldöntenie, kit is fújt el eddig a szél, arcát pedig sokáig vonja titokzatos homályba a délutáni sötétség. Első gondolata, hogy pálcájáért kellene nyúlnia, de ekkor már elég közel kerül hozzá, így már felismeri a férfit. Már hogy a fenébe ne ismerné fel, hiszen majdnem mindent tud róla. Nem épp egy rajongóról van szó Shaelynn esetében, ez valahogy együtt jár a fejlődésével, anyja és apja nyomán szinte mindent tud a kviddicsről, akármelyik ország csapatáról is legyen szó. És már régóta tudja, hogy Vulkanovot egészen idáig üldözte a múlt. Legalábbis saját feltételezése szerint, meg néhány pocskondiázó újságcikk szerint is.
- Óh… üdv! – nehezére esik magáznia a férfit, pedig professzor lévén kötelessége lenne, de hát… nem könnyű egyáltalán professzornak tekintenie. Még emlékszik, ahogy 13 évesen ott csápolt a Világkupa döntőn a bolgárok győzelméért… Zavartan pirul el egy kicsit, de szerencséjére ezt a jelen körülmények között nem könnyű kiszúrni. Halvány mosoly kúszik arcára, pedig nincs épp a legrózsásabb kedvében, mégis egy ilyen alkalom, tud valamit dobni a kedvén. Senkivel nem akart találkozni, de Vulkanov eszébe sem jutott… valahogy elküldeni a férfit, vagy lelépni innen sincs kedve. Noha, amikor előkapja a dohányt, némileg lohad lelkesedése. Fintorogva utasítja el a felkínált koporsószeget, kezét is feltartva.
- Nem köszönöm… - egyrészt, mert tilos, másrészt, mert utálja, harmadrészt, mert a szagától is rosszul van, és mint olyan, utál büdös lenni… - …azt hittem ez mindenki számára tilos az iskola területén – jegyzi meg nem minden célzatosság nélkül, amikor meg is gyújtja, de persze nem fog rászólni, hogy oltsa el… Néhány pillanatig a felfelé tekergő kékesfehér füstkígyót figyeli, amely mintha lassabban oszlana el, mint általában. Talán a légkör miatt, vagy valami spéci anyagot szív a prof, bár épp olyan büdös, mint akármelyik másik, amelyiket az orra előtt szívtak, legalább ő nem a képébe fújja.
- Feszült? – kérdezi meg hirtelen, ártatlan zöldekkel fürkészve az exkviddicssztár tanerő üresnek ható ábrázatát. Angyalian bájosan tekint rá, mintha nem is ő lenne az a Scarborough lány, aki volt olyan botormód vakmerő, hogy betörjön egy halálfaló irodájába, megkísérelve ellopni valami nagyon értékeset.

[Miss Scarborough]

Miss Scarborough

• • •

„Mert a világ attól színes, hogy nem fekete-fehér.”

   A cigarettával számban, felvont szemöldökkel nézek a lányra, mintha nem hinném el, hogy ilyet kérdez… és mégis. Hmm… vajon mit kereshet itt egy ily gyenge virágszál? Ahelyett, hogy elbújna a háború elől, még ki is teszi magát a veszélynek. Itt bárki megtámadhatná. Akár én is…
   Elmosolyodok. Tetszik pimaszsága, és hogy hiába vagyok professzor, meg kviddicslegenda, nem fél kimondani, amit gondol. Pedig általában a diákok fékezik nyelvüket jelenlétemben. Amióta pár mardekárost kegyetlen büntetőmunkára küldtem felvágott nyelvük miatt, pláne. Megérdemelték.
- Amiről nem tudnak, nem fáj nekik. – vonok vállat, s a füstöt kifújva rámosolygok. Főleg Crasso. – Te persze csak tartsd be a szabályokat… máskülönben pontlevonással kéne sújtanom, s az nem lenne túl szerencsés, nemde? – tegezem, hiszen fiatalabb nálam, és egyébként sem rajongok érte, hogy magázódjunk. Nekem persze azért adják meg a tiszteletet… ha már eddig jutottam.
   Egész biztosan tudja, hogy nem gondoltam komolyan, amit mondtam, ha másról nem, csibészes mosolyomról, azt viszont nem hiszem, hogy tudja, minden lelkiismeret-furdalás nélkül meg is tenném, bármilyen apróságról is legyen szó. Nálunk, a Durmstrangban nem volt ilyen pontverseny, hogy miért, nem tudom, de nekem tetszik! Mármint erről az oldalról élvezem. Nem tudom, diákként hogy vélekednék róla.
   Kérdését hallva ránézek, s elcsípem a zöld íriszeket, ahogyan engem fürkész. Pár másodpercig mélyülök csak el bennük, de egy tapasztaltabb legilimentornak épp elég ennyi, a keresett információ kiszűrésére, sőt… én még extrákat is találtam.
   Remélem, tudod, hogy most megfogtalak.
   Ittam gondolataid ezüstös kelyhéből. Élveztem.  
   Nincsenek titkaid előttem… A gondolatok szinte tébolyító érzéseket keltenek bennem. Úgy érzem, mindenre képes lennék.
- Úgy nézek ki? – kérdezek vissza, mintha az imént egyáltalán nem turkáltam volna a fejében, akarata ellenére. Lehet, hogy illetlenség az ilyen, de hé! Nem illemtanár vagyok, sőt, még tanári képzettségem sincs!
   Shaelyn Scarborough, hugrabug. Manapság sokat mond ez a név, főleg ha az ember a tanáriban tölti ideje nagy részét, akár akaratlanul, akár nem, az ember könnyen elcsíp dolgokat. Jól felbosszantották Crasso-t. Én sem tettem volna jobban.
- Shaelyn Scarborough. – ejtem ki hangosan nevét, majd elmosolyodok. Lassan fújom ki a füstöt, s tekintetem a sötétségben jártatom. Ana hamarosan visszatér legújabb zsákmányával. Általában gyorsan vadászik, s ezt szeretem benne. – Az egyik kardos lány. Hugrabugos létedre kissé merész vagy, nem gondolod? – vonom fel szemöldököm, s pár másodpercre tincseit fürkészem. Már amit látok belőlük a sötétben.
   A cigarettát a pad háttámlájának tetején nyomom el, majd előre hajolok, kezeimet térdeimen támasztom ki, s várakozón nézek a lányra. Nem tudom, mire várok. Talán arra, hogy mondjon valamit, vagy, hogy tegyen valamit. Mindenesetre jól esik kicsit megszabadulni a hétköznapok monotonitásától, és csak bambulni. Még ha kívülről nem is túl szép látvány.

Dimitrij Ivan Vulkanov


A jelen eseményeinek köszönhetően mostanra a hugrás számára teljesen jelentéktelenné vált egyes esetekben, hogy ki hívatja magát professzornak. Elég, ha csak Watsonra vagy de Crassora gondolunk, mindkettő csak koszos halálfaló, akik úgy érzik, hasznosat tesznek azzal, ha megkeserítik a diákok életét. Sajnos ezzel a ranggal eszet nem osztanak épp ezért szánalmas, ha olyanok követelik ki maguknak a tiszteletet, akik semmi értékelhetőt nem tettek érte. Igazából Vulkanov is ebbe a kasztba sorolható, s eltekintve érdekes múltjától, a rég elért eredményeitől, nincs benne túl sok értékelhető. A büntetőmunka manapság, legyen az bármilyen kegyetlen, keveseket hat meg. S ha valaki mardekárost büntet, inkább vastapsot kap a másik három ház diákjaitól, mintsem arra gondolnának, nekik is rettegniük kellene tőle. Ez egy jó pont tőle, épp ezért nyit felé Shay is úgy, ahogyan, noha fenntartással, mégsem ellenségesen. A megjegyzésén azonban kénytelen felnevetni…
- Nem tudom, van még mit levonni a Hugrabugtól? – kérdezi aztán cinikusan, de tartva azt a heccelődő hangsúlyt. – Egyébként nem ezért, egyszerűen nem látom értelmét – rántja meg a vállait. Ő és a szabálybetartás? Ez a pasi csúnyán el van varázsolva, bár ezen sem lepődik meg. Szemöldökeit összehúzva veszi jobban szemügyre a cigarettát, a füstöt, s bár elveivel ellenkezik, mélyeket szippant a füstből.
~ Lehetséges lenne, hogy megint be van szívva? ~ teszi fel a kérdést, természetesen csak gondolatban, s nagyobb figyelemmel szemléli az arcát, a szemeit…
Tesztlap…
Talárigazgatás a tükör előtt…
Sean és ő abban a koszlott raktárban, épp otthagyja ő pedig bánatosan néz utána…
Minticz, amint a padlón ül, nem messze tőle, rossz bőrben, és magyaráz neki…
Képregény, gúnyrajzok…
Pupillái tágak, s mintha csak fotókat nézegetett volna a múltról, ám ez kellemetlen sajgást idéz elő a fejében. Mire úgy érezné, küzdeni akar ellene, az egész érzés el is tűnik. A pulzusa egyik pillanatról a másikra emelkedett meg… már megint elbambult volna? Nem. És pillanatok múlva le is esik neki, mi történt vele az imént. Arca haragos vörösre gyúl, s rémesen zavartan tekint fel Vulkanovra…
Néha elég egyetlen pillanat, hogy a rólunk kialakult képet alapjaiban rendítsük meg, vagy épp szilárdítsuk meg. Jelen pillanatban az előbbi valósul meg, a lány tekintete térdeire vetül, kezei épp egymásba kapnak, ujjai pedig bőrébe marnak. Vesz egy nagyobb levegőt, csak szeme sarkából látja, ahogy a férfi mocorog…
- Nos… inkább vagyok ilyen, minthogy hagyjak mindenkit belém rúgni. Tudja, hogy van ez, minden rendszer maga neveli a lázadóit – jegyzi meg cinikus éllel hangjában, majd felemelkedik a padról. Ha a professzor azt gondolta, még ezután is itt marad vele csacsorászni… tévedett.
- Tudja, azért vagyok hugrabugos, mert, ha a helyzet úgy hozza, előbb szóban próbálok megegyezni, aztán, ha nem megy, akkor jöhet a pálca. Javasolnám magának is, ha érdeklik dolgok, lehet kérdezni… - biztos egyértelmű, miről beszél - …egyáltalán nincs joga ok nélkül használni ezt a bűbájt, akárkinek is képzeli magát! – vet még egy rosszalló pillantást oldalra, véletlenül sem a szemeibe… - Nem tudja véletlenül McGalagony Professzor hol van jelenleg? – torpan meg egy pillanatra, néhány lépést követően – Felejtse el! Megkeresem! – igen, egyértelműen az a célja, hogy szóljon a tanerőnek arról, ami történt. Nem, nem a házvezetőnek, egyből az igazgatónak, talán bokros teendői mellett rá is tud néhány percet szakítani.
- Viszlát! – veti oda zaklatottan, s feltett szándéka minél előbb elhagyni a helyszínt.

[Miss Scarborough]

Miss Scarborough

• • •

„Mert a világ attól színes, hogy nem fekete-fehér.”

   A lány fejéből kiolvasott információ nem valami sok, többnyire csak olyan képek, melyeket bármely másik diáklány fejében láthattam volna. Egyáltalán nem értékes, de roppant érdekes. Ritkán láthatjuk Minticz barátunkat ennyire szétcsúszva, ez roppant szórakoztató információ. A tökéletes professzornak vannak ilyen pillanatai is, melyeket úgy látszik kollégáival nem, de diákjaival megoszt. Különös. Merész. Eszembe nem jutna diákok előtt kimutatni érzelmeimet, és jelenlegi érzelmi állapotom. Nem arról van szó, hogy nem merem. Nem akarom, hisz semmi közük hozzá, a gondolat pedig, hogy én diákokkal alakítsak ki szorosabb baráti viszonyt, főleg ily gyenge virágszálakkal, nos… bizarr.
   Szavaim hagyom, had nyelje el az éjszaka csendje. A cigarettát elnyomom, még a levegőbe szimatolok, s érzem azt a kevéske füstöt, mely maradt. Mikor megszólal, érdeklődve nézek rá. Most nem keresem a szemkontaktust. Oh, milyen bölcs szavakkal untatja közösségét. Ejnye. A koraérettség büntetendő. Vagyis tizenhét évesen mondjuk nem nagy baj, ha érett az ember… de ha azt nézzük, hogy még sokszor én sem gondolkodom felnőtt fejjel.
   Egy vállrándítással jelzem, hogy a rendszer meg a lázadói szerintem mennyire rendjén vannak, közben pedig kíváncsian figyelem, ahogyan feláll a padról. nocsak, nocsak, távozni készülünk? Azt hiszem, Miss. Scarborough nem ismeri a szabályokat.
   Valaki észrevette, hogy a csúnya tanárbácsi nem volt jó kisfiú. Hűha.
   Szavaira nem pirulok el, nem kezdek szégyenkezni, vagy rosszul érezni magam, de azért a mímelt, fájdalommal dúsított grimasz nm hiányozhat arcomról. Vajon miért nem érzem át, milyen rossz is neki? Jó, talán igaza van, nem kellett volna használnom a legilimenciát, valóban nem volt egy ragyogó ötlet, de nem bírtam ellenállni ily fiatal, s forró elmének. Még nem is védekezett.
   Ajh… bocsánatot kéne kérnem, de olyan nehéééz.
   Dühös kirohanását mosolyogva figyelem, és egy tapodtat, sem mozdulok, vagy teszek azért, hogy bármivel is jobb legyen. Megvárom, míg elindul. Mély levegőt veszek, s lassan kiengedem. Nem kell sietni, nem hajt a tatár, szokták mondani.
   Kényelmesen nyúlok talárom belső zsebébe, s húzom elő pálcámat. Lelépek a padról, és kiegyenesedek egy jól eső, kényelmes nyújtózkodás keretében, majd a lány felé nézek. Bájos. Lustán, s könnyedén intek pálcámmal, mire a sötétből egy fekete téglafal alkot torlaszt a Roxfort és a távoli udvar között.
- Kislány. – szólalok meg jól hallhatón. Hangomból kivehető a gúny, s ha ismerne, felismerne benne csöppnyi megbánást is. – Mennyit javít a helyzeten, ha azt mondom: sajnálom? – szegezem neki a kérdést, miközben zsebre tett kézzel sétálok felé. Nem, nem félek tőle. Akár meg is támadhatna, de biztos vagyok benne, hogy előbb rántanék pálcát, minthogy ő elküldhetné saját átkát. Egyébként is… a saját érdekében nem támad rám. 
   Nem, nem arról van szó, hogy berezeltem Minervától. Tudom, hogy nem lennének túl súlyos következményei a dolognak, bár sokaknak tetszene, ha ily módon távoznék az iskolából, s ezt mégsem engedhetem. Egyébként meg legyen büszke magára. Egy diáknak sem mondtam még, hogy sajnálom.
- Nem fogom többet a legilimenciát használni… veled szemben. – adom meg magam végleg, és próbálom megmenteni a beszélgetést. Nem tudom, miért kapkodok ennyire a lehetőségért, talán mert borzasztó kíváncsivá tett…- Cserkészbecsszó. – sóhajtok egy bűbájos mosoly keretében, melyről tudom, hogy a lányok pisilnek érte. Karjaim keresztbe fonom mellkasom előtt, ahogyan megállok előtte, s ránézek.
   Talán most az egyszer… nem hazudtam. 
- Egyébként Minervát utoljára az irodájában láttam. – húzom össze szemeim, s adom meg a választ kérdésére, most, hogy már biztos vagyok benne, nem áll szándékában elmenni. Vagyis csak remélem, hogy jók a megérzéseim.

Dimitrij Ivan Vulkanov


Shannon Minticzről sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy az érzelmeiről beszélne, egyáltalán kimutatná őket bárki számára, azt nem. Ha mégis előfordulna, ő maga lenne az első, aki aztán valami módon azt is megcáfolná. Mesterien zavarja össze az embereket, az egyik pillanatban támogatja vagy épp elismeri őket, a másikban pedig megrója őket ugyanazért. Shaelynn sem részesül sokkal többen, vagyis ez nem pontos, ő több ilyenben részesül, hiszen tesz is ezekért a szentbeszédekért rendesen. Mindazonáltal elég mély sokkot okozott az a beszélgetés, amely most a fejéből Vulkanov szemei elé került. Épp akkor ecsetelte neki, egyik eszméletvesztését követően, hogy törölni szerette volna az emlékeit. A rohama miatt volt rossz bőrben, nem érzelmi kilengése miatt.
Részéről magasról ejt a professzor úr gunyoros mosolyára, és lesajnáló tekintetére, nem is néz rá, épp feltett szándéka szépen magára hagyni velük. Igen, már az első pillanatban tudja, nem volt jó ötlet hátat fordítani a férfinak, ezzel tulajdonképpen céltáblát festve a hátára. Tekintve, a legilimentciát is mindenféle szánom-bánom nélkül használta rajta, egyáltalán nem lenne meglepő, ha most valami átkot bocsátana rá. Lehet hívni naivnak, de egy pillanatra azért felmerült benne, talán ép bőrrel, és mindenféle akadály nélkül hagyhatja maga mögött ezt a helyet, s már most megfogadja magának, ide sem tér vissza többet.
Fejében már kezdi fogalmazgatni mondandóját, s még mindig feltett szándéka McGalagonyhoz menni, gondolataiba mégis egyre erőszakosabban fúrja be magát, hogy talán inkább… Szemei előtt aztán elsötétül minden, s ő majdnem nekigyalogol az elé húzott falnak. Megtorpan, de nem fordul meg, a megszólítást is csak egy nagyobb szusszanással reagálja le, semmi egyebet nem tesz vagy mond. Kezei mellkasa előtt fonódnak össze, szíve kissé hevesebben ver, nem egészen elhatalmasodó indulata miatt. Bár nem érdekli, ha megátkozzák, most nem igazán vágyna fájdalomra, és a gyengélkedő ágyaiból is elege van már. A kérdésre aztán mégis megfordul, ajkait rágcsálja, s gyanakvón, hitetlenül fordul felé. Mégis… egy apró pici része, szeretné elhinni.
- Talán… egy kicsit… - szemöldökeit összevonva fürkészi a tanerő arcát, szemeit gondosan kerülve természetesen – ha… nem bazsalyogna úgy hozzá, még hihető is lenne – még mindig morcos egy kicsit, akaratán kívül enyhült ebben biztosak lehetünk… A tőle szokásosnak vehető, várakozó állást veszi föl: kis terpesz, csípőkitolás, karba font kezek, szemöldökfelvonás, homlokráncolás. Helyzetén csöppet sem könnyítenek a további szavak, sem a cserkészbecsszó, amelyet ő is szokott használni. A mosoly, ugyan nem kegyelemdöfés számára, Vulkanov nem tartozik az ideáljai közé, de egy apró válaszmosolyt kicsal belőle is. Hallatlan.
- Ez jó hír! – bár ő is itt próbálkozott volna először, jó majdnem biztosra menni, így talán megspórol magának néhány percet. Nos, akkor nincs további oka a maradásra, áll, várakozik, közben továbbra sem tekint a szemeibe, de Vulkanovra néz..
- Megszüntetné? – mutat kissé türelmét vesztve a mögötte terpeszkedő kőfalra. Megtenné ő maga, de akkor elő kellene vennie a pálcáját…

[Miss Scarborough]

Miss Scarborough

• • •

„Mert a világ attól színes, hogy nem fekete-fehér.”

   Egyszerűen nem hiszem el, hogy valaki ennyire sértődékeny, sőt, nem is, hogy valaki ennyire érzékeny legyen! Istenem, nem fejeztem le, vagy átkoztam meg, egy egyszerű kis legilimencia nem a világ. Százakon alkalmaztam már, és senkit nem érintett ily mélyen a dolog. Jó, mondjuk az is igaz, hogy volt, aki aztán meghalt… rá pár percre. De az most akkor sem halálos bűn, sőt, még akkora sem, hogy ekkora ügyet kéne belőle csapni.
   Ajh, cicám, ugye tudod, hogy ha akarom, azt akarod, amit én? Ha azt akarnám, ezt az egészet elfelejtenéd. Nem emlékeznél semmire.
   Ugye tudod, hogy oly könnyen kezeim közé kaparinthatnálak, oly könnyen törhetnék bele csontjaidba, oly könnyű lenne megkóstolnom finom, puha húsod. Ujjaim véred vöröse áztatná… ha akarnám. És még megerőltetnem sem kéne magam. Ugye tudod, hogy engem nem hat meg a „lányokat nem bántunk” szöveg, meg az esetleges büntetés, amit egy ilyen ügy után kapnék.
   Remélem tisztában vagy vele, hogy ha messzire mész, egy alvó szörnyeteget zavarsz fel.
   Úgyhogy én a helyedben eltűrném a bazsalygást, hiszen a vicsorgó fogaknál, meg a vérre éhező tekintetnél még mindig jobb, nem? Aww… pedig csak egy Imperio kéne, és úgy táncolna, ahogy én akarom. Milyen egyszerű lenne kimondani. Megfosztani akaratától, s utána nem is emlékezne semmire. Milyen egyszerű, mégis milyen barbár megoldás lenne. Nem lehetek barbár, elvégre tanár vagyok. Moderálnom kellene magam, máskülönben mások teszik, azt meg nem igazán ajánlanám nekik. Így mindenkinek jobb, elvégre mindenki élete megmarad. Lehet, hogy nem tűnök veszélyesnek, de ez csak akaraterő kérdése.
   Csak apró vállrándítással felelek. Rendben, Shay. Ha nem akarsz, nem kell hinned szavaimban. Jogos, hiszen magam sem tenném, de ezek után mondd, mégis mit vársz? Szerinted így én meg fogok bízni benned? Hiszek majd süket dumádban, mely azt ígéri, nem árulkodsz? Oh, nem! Ne nézz már hülyének!
   Ő rám néz, én pedig rá. Az a két méter távolság még mindig fennáll köztünk, de abszolút nem kívánom csökkenteni. Ráérünk még beszélgetni, ahogyan a köztünk lévő távolság lebomlasztására is szakíthatunk időt. És ebben a kérdésben egyáltalán nem érdekel a lány véleménye. Attól, hogy a diákoknak lassan több joguk lesz, mint nekünk, nem fogom minden kívánságát teljesíteni, csak mert elkényeztetett, és beképzelt, és azt hiszi, neki bárki bárit megtesz. Egyelőre én vagyok a főnök, aki ezt a helyzetet irányítja, és nagyon jó, ha ezzel tisztában van. Kisasszony.
   Kezeim lazán összefonom mellkasom előtt, és mint aki nagyon jól szórakozik, nézek rá, meg ahogyan mutat, az általam alkotott falra. Hé, tök jó kis fal lett! Minek is bontanám le? Hiszen arról volt szó, hogy beszélgetünk, nem? Oh, hogy neked még nem mondtam?! Bocsi.
- Nem. – vonok vállat kérdésére, és gúnyosan nagy szemeket meresztek felé. – Miért, talán untatlak? – arcomra nagy megjátszottsággal kiül a felismerés, és visszafogottan elnevetem magam. – Csak nem azt mondod, hogy nincs ínyedre a társaságom? Oh, milyen kár. – leeresztem kezeim, s pálcám végével megvakarom hátam. – Nem kell sietned, még ráérünk. – az égre nézek, ahol már megjelentek a csillagok is. – Korán van még. – húzom fel szemöldököm, és a szokásos, szemtelen vigyorommal nézek felé.
   Remélem tudod, hogy egy könnyen nem szabadulsz, kislány.

Dimitrij Ivan Vulkanov



Erről az oldalról nézve, semminek semmi értelme azok közül, amik most történnek vele. Azt hitte, beszélgetni fog egyet, előhozza esetleges kínos kérdéseit, és hasonló finomságok. Csak a szokásos. Ehhez képest egyik pillanatról a másikra a fejében turkálnak, amire a legérzékenyebb. Mindenkinek vannak ilyen pontjai, neki ez az. Egyszerűen ilyen reakciót vált ki belőle mindennemű agymanipulálás legyen szó emléktörlésről, legilimenciáról vagy Imperiusról. Lehet ezért hisztisnek és elkényeztetettnek tartani, de akkor is így fog érezni.
És igen, van rejtegetnivalója is, még akkor is ha csak egy diák, egy tanár elől rengeteg mindent kell elrejtenie. Nem volna túlságosan kellemes dolog, ha kiderülne, egy kis részt az ő keze munkájának köszönhetők a grafittik a falakon szerte az iskolában, hogy társaival DS edzéseket tartanak és különböző módokon viszik véghez az ő kis föld alatti mozgalmukat. Nem, erről senkinek sem szabad tudomást szereznie, amíg nem tudni, mennyire megbízható. Meg amúgy is... mi lett volna, ha meztelenül áll azelőtt a tükör előtt?? Naugye. Még hogy érthetetlen a felháborodása.
Shayről nem árt tudni, hogy egyik pillanatról a másikra képes tűzből vízbe átmenni, az egyik pillanatban képes a legnagyobb vehemenciával vitázni, a következőben pedig, mintha mi sem történt volna társalogni ugyanazzal az illetővel. Csak valami érdekesség kell, akár egy tárgy, egy kedves gesztus, jól megjátszva. Ha kizökken, pillanatok alatt elfeledi sérelmét, mely pillanatokkal korábban még világméretű gaztettnek minősült a szemében. Egyelőre azonban még itt tartunk, de mit kell ezen csodálkozni? Hiszen a férfi maga is hallotta a lány hírét, s az előbb azt is sikerült megállapítania, hogy kardos. Akkor? Akkor miért ne viselkedhetne így? A hugrabugosok között is akad olykor egy fekete borsószem, ez mostanság meglehet, éppen Shaelynn.
Hamar nyilvánvalóvá válik, Vulkanov nem óhajt szívességet tenni és a falat eltüntetni az útjából, bezzeg a legilimenciára nem kellett kérni, de arra sem, hogy ne sétáljon tovább, maradjon inkább a hatodéves társaságában. Milyen egy elkényeztetett fruska ez a lány... A nemleges válasz ugyanakkor meglepi, szemöldökét is felhúzza, mintha rosszul hallotta volna. De mindjárt kiderül, hallásának semmi baja, a fal marad, ahogyan ő is itt reked. Néz a férfi irányába, értetlenül fürkészi, szeretné tudni a céljait, mégis mit akarhat, hiszen semmi rosszat nem csinált. Sőt tulajdonképpen semmit nem csinált, mindössze felállt a padról és megpróbált távozni, meglehet, mire a kastélyhoz érne, már el is feledné ezt az egészet, lehet el sem érné a kastélyt, mert találna valami érdekesebb helyet, vagy McGalagony irodájáig nem érne el, mert tegyük fel, eszébe jutna máshova menni. Lassan a nagyteremben is kezdetét veheti a vacsora.
Szemeit megforgatja a kijelentésre, korán van, de mihez? Miért nem mehet vissza, vagy legalább el innen? Nem mutatná ki, de kezdi kicsit megijeszteni a helyzet, bár a feszült szusszanásból talán ki lehet érezni. Ajkát harapdálva veszi szemügyre a birtok látható részeit, ami nem sok van tekintettel a napszakra, de lévén a csillagok nem érdeklik, megszólalni pedig nem óhajt, kell valami pótcselekvés. Jobb híján, és mivel nem mozdul vállát a falnak támasztja, karjai továbbra is egymásba fűzve mellkasa előtt. Eltüntethetné ő maga a falat, ha másképp nem, hát kirobbanthatja, vagy egyszerűen átváltoztatja egy vödör lepkévé... vagyis nem.. lepkévé nem, halálra rémülne tőlük, és amilyen szerencsés, az egyik úgyis rárepülne, akkor lenne már itt hisztizés. Egyelőre azonban egy hangot nem szándékszik kiadni a torkán, nem hogy visongani, azonban kíváncsi, miért kell itt rostokolnia, s reményei szerint a férfi közli is azokat.
Azért nem kérdezi meg, mert a "Mit akar tőlem?" kérdés elég hülyén festene, mert ugye miért akarna tőle bármit is, de valamiért mégis marasztalja. Szemeit összeszűkíti, szemöldökeit összevonja, ettől kicsit morcosnak tűnik a tekintete, de most gondolkodik, magában a menekülést tervezgeti, kívülről inkább úgy tűnik, azon jár az agya, mik Vulkanov szándékai most, hogy itt tartja a hugrást.

[Miss Scarborough]

Miss Scarborough

• • •

„Mert a világ attól színes, hogy nem fekete-fehér.”

   Hiszen arról volt szó, hogy beszélgetünk…
   De mégis miről beszélgessek vele? Egy diákkal, akivel most futok össze először, mert, hogy nevével már bizony találkoztam. Igen, olvastam az aktáját is. Érdekes…
   Talán az időjárás megfelelő téma lehet, vagy Shannon. Nem, nem pont egy diáknál fogok a kollégáim után kutakodni, sőt, egyáltalán nem fogok kutakodni a kollégáim után, főleg nem Shannon után, kiről tudom, hogy abszolút nem képvisel semmiféle rossz oldalt, így félnivalóm sincs tőle. Nem, viszont van valami, amiről talán megkérdezhetném, de… tejesen feleslegesen. Hiszen amit tudni akarok, megtudhatom mástól is, nincs szükségem egy ilyen kislány segítségére. A végén még azt fogja gondolni, hogy ő segített ki a bajból, vagy, hogy lekötelezve érzem magam. A francokat. Van erre más, sokkal megfelelőbb személy is.
- Tudod mit… menj. – pálcámmal fáradtan suhintok, arcom teljesen érzelemmentes.
   Elengedem, hiszen nem éri meg vele bajlódnom. Az információt, a titokzatos Seregről mástól is megtudhatom, sokkal egyszerűbben. Ismerek én olyan diákokat, akik szíves örömest dalolnak, és még nem is kell a Mardekár csarnokaiba eveznek értük. Elég lesz néha kivonnom egy-két embert az órámon, s míg a többiek a magasban repkednek, hipp-hopp megtudom, amit akarok. Nem fogok egy ilyen beképzelt fruskával civódni, meg alkudozni, s végképp nem tűröm el ideges ciccegését, meg szemrehányó tekintetét sem. Ha annyira menni akar, hát menjen, nem érdekel, nekem nem ér ennyit ez az egész.    
   Hátat fordítok neki, s ezennel teljességgel lényegtelennek is tekintem személyét, ahogyan ezt az egész ostoba kis csevejt is. Úgy hagyom magam mögött, mintha semmisem történt volna, s bizony az én szemszögömből nem is volt nagy dolog. Lazán, alig észrevehetően vállat vonok, csak úgy magamnak, és egy újabb szál cigiért nyúlva lassan kullogok vissza a padhoz. Pálcám már zsebemben nyugszik, így neki sem kell félnie, sőt, egyébként sem kellene. Lehet, hogy az imént még faggatni akartam, mostanra azonban utolért józan eszem, és már másként látom ezt az egészet. Úgy gondolom neki ez még örömére is válhat, mert szaladhat óvodás módon árulkodni az igazgatónőnek.
   Jézusom, a Hugrabug gyenge virágszálát, Shaelynn Scarborough-t legilimenciával kínozták halálra! Oh, hogy meg ne essen rajta a kicsi szívem.
- Menj nyugodtan, nincs több fal. – mormogom, miközben meggyújtom a cigit. Ha már így alakult, akkor örüljön frissen kelt szabadságának, és örülj világ, távozz, kicsim. Örülj neki, hogy meggondoltam magam, több ilyen úgysem lesz.
   Nagy levegőt véve, teljes nyugodtsággal fészkelem fel hátsómat a pad háttámlájára, és kezdek újból pöfékelésbe. Ezután már nem zavar meg semmi, nincs semmi más, csak édes, kavargó gondolataim. Egyedül maradtam, ez nekem pedig tökéletesen megfelel, egészen addig, míg Ana vissza nem tér a vadászatból, ami kivételes esetekben elhúzódhat akár egy óráig is. Addigra az éjszaka fellegei elfoglalják egünk boltját, s a hűvös levegő még inkább a tájra telepszik, én pedig, mint valami nemes berendezés mégnemesebb része, a padon pöfékelve szívom el azt a maradék négy szál bagót, melyet magammal hoztam.
   Egyedül.
   Jókedvvel.
   Mosolyogva. Mert engem semmi nem billenthet ki egyensúlyomból.
   Semmi, és senki nem képes arra, hogy valódi érzelmet varázsoljon arcomra. Ebben az iskolában legalábbis nem.

Köszönöm a játékot!

Dimitrij Ivan Vulkanov



Kevés férfi képes előre gondolkodni, felmérni tetteinek következményét, de biztosan nem Shay lesz az, aki emiatt szót emel bármikor is. Tekintve, ő sem mindig néz előre, mi van, ha most ezt teszi, ezt mondja. Nem kenyere senki egóját pátyolgatni, így ha mond valamit, akár bántót, akár kedveset, azt bizonyosan őszintén, szívből teszi. Kivéve, amikor a jó ügy érdekében, vagy, hogy ne kerüljön büntetésbe, nem mond igazat, vagy… ahogy jelen helyzetben is teszi, hallgat. Hallgatni arany, tartja a mondás, amellyel a hugrabugos még sosem találkozott korábban, de cserfessége és meggondolatlan visszaszövegelése nem is ennek köszönhető.
Egyszerűen ilyen. Az új tanév pedig még ilyenebbé tette. Ahogyan korábban is mondta, a rendszer maga neveli az ellenállóit is. Hiszen a halálfalók is valami ellen alakultak ki, ahogyan a DS is első virágzása idején Umbridge és a tanítási módszerei ellen jött létre, majd pedig a megszállás és rendszerváltozás miatt álltak ismét össze. És küzdenek. Nem érdekli őket, ki látja az értelmét és ki nem, ha csak maguknak adnak erőt ezzel, hogy kibírják, amíg minden jobbra fordul, már akkor is megérte. Ők tanulnak, s ha majd végre kikerülnek innen, szabadon, akár Rend-tagként folytathatják, akkor már komoly ellenszegülőkként. Szép tervek.
Egyelőre azonban ebből a krupszorítóból kellene kimásznia. A falat megszüntethetné ő is, de most az egyszer belegondol abba, ezt talán ellenszegülésnek venné Vulkanov, plusz talán még kitalálna valami mesét, ami miatt pontot von a háztól, valami idióta büntetőmunkára küldi. Mert igen, bármelyik kitelik tőle. Attól, mert nem vette fel az óráját, híre neki is van, ahogyan arról is mindenki tud, milyen módszerekkel büntet. Shay azon sem lenne meglepődve, ha maga a reptan tanár híresztelné, hogy félelmetesnek tűnjön.
Karjait összefonva maga előtt áll, s a tanerő válla felett néz el a távolba, várakozón. Részéről mindegy, mi történik, beszélgetés, szitkozódás, vagy ez a valami, amit az előbb is csinált, amitől kitörte őt, Shayt a frász. Igen, most már kicsit idegesebb, nem a zaklatott formából, hanem az aggódóbból. Szája belsejét alig észrevehetően harapdálja, s egyre kényelmetlenebb a falnak dőlve várakozni az ítéletre. Igen, mondhatna valamit, de semmi olyan nem jut eszébe, ami ne lenne legalább egy kicsit számon kérő, utálkozó és indok arra, hogy Vulkanov is felhúzza magát és mindazt, ami a fejében megfordult kegyetlenkedés, át ne ültesse a gyakorlatba.  Akárhogy is… ezt elrontották, de ez csalódottságot csak a lánynak okoz, valahogy nem így képzelte az első privát beszélgetését az egykoron még „nagy”-nak számító Dimitrij Vulkanovval.
A csöndterápia végül is eredményre vezet, a férfi feladja. Shay felszusszan, most emeli csak a tanerőre zöldjeit, amikor csak a hátát láthatja. Most biztonságos, remélhetőleg a tarkóján nincs szeme. A fal hirtelen tűnik el háta mögül, ennek megfelelően meg is billen egy kicsit, de néhány pillanatnyi kalimpálással sikerül megóvnia magát egy eséstől. Mivel a férfi gyakorlatilag innentől kezdve, vagyis a trollmordulást követően tulajdonképpen levegőnek tekinti, még köszönésre sem méltatja, nem fárasztja magát semmi szövegeléssel.
- Viszlát! – veti oda, majd azonmód sarkon is fordul, s megragadván a lehetőséget sietős léptekkel veszi az irányt a kastély felé. Még egy pillanatra visszanéz válla felett, hogy tegyen egy megjegyzést a dohányzással kapcsolatban, de végül is csak megrántja vállát, mérgezze csak magát, ahogy jól esik, őt aztán hidegen hagyja ez egyszer.
A sietős lépteket aztán szökdécselés váltja fel, de út közben meggondolja magát, s a kastély helyett a rét felé viszi az útja, ahol a kivételesen üresen csüngő hintát szemeli ki új helyéül. Újra kusza gondolataiba réved és hamarosan meg is feledkezik az inzultusról. A vacsorára pedig ismét mosolygósan érkezik.

Szívesen!

[haverjaim]

Dennis

Az egyszerű igazságok a legnagyobb igazságok

A hópelyhek nem válogatnak, és mindent óvón betakarnak.
Minden rosszat, minden mocskosat elfednek. Várta már őket és nincs olyan perc vagy pillanat, amikor ne vágyna közéjük.
A tél mindig megrészegíti… olyan bűvkörébe vonja, melytől képtelen szabadulni, bár az igazsághoz talán hozzátartozik, sosem akart. Lukas órája lesz, utána pedig gyógynövénytan. Ki kellett jönnie, látnia kellett, adóznia ennek a gyönyörű tisztaságnak. Ott, ahol nem zavarják…
Egyszerűen ki kellett szabadulnia. Nem bírta tovább bent a sötét, hideg falak között. Az utolsó tíz percben sem. Nem emlékszik, hogy valaha is hasonlóhoz folyamodott volna, de… hirtelen (?) ötlettől vezérelve eljátszotta, hogy menthetetlenül csuklik. Talán soha nem talál majd választ a miértekre, a végeredményért azonban megérte. És persze a tanerő meglepődött tekintetét látva. Mintha egyszer hallott volna valami csúnya balesetről, amiben az idősödő boszorkány és egy folyamatos csuklást előidéző átok szerepelt volna…
McGalagony furcsán nézett rá, mintha akkor látta volna először. Mégis, amikor túltette magát az első döbbeneten, egy türelmetlen mozdulattal kihessegette, annak reményében, hogy a Madam majd kezd vele valamit…
Ennek ellenére nem siet, akkor sem, amikor végre a vágyott cél közelében érzi magát. Hagyja, hogy a látvány felkarolja, mikor kiér az iskola ódon, mágiával telt falai közül. Szinte fellélegez, ahogy a hideg levegő karcosan végigjárja a testét, mellkasába kucorodik, a ruha alatt is megborzolva érzékeit. Játékosan zongorázik végig az évszak a gerince mentén, ám cseppet sem bánja, ahogy az sem, mikor a talpa alatt finoman megroppan a hó. Furcsa… hogy nem veszi észre a lábnyomokat, melyek megbújva titkolják; nincs egyedül. Honnan is láthatná, amikor tekintetét fogva tartják az óvatosan ringatózó pelyhek? A könnyező ég…
Még az sem tartotta vissza, hogy az öltözéke nem megfelelő. Sál, kesztyű… melegebb felső nélkül télvíz idején könnyedén megszenvedi az a törékeny porhüvely, melybe kényszerült. Az a sápadt, törékeny test. Az udvar közepén áll meg, az ég felé fordulva, karjait finoman maga mellé emelve. A hattyúszín tincsek egészen fenekéig olvadnak, szétfolyva, óvón takarva a vékony alakot. Ajkain ritkán látott vendég, szelíd mosoly kucorog, szemeit lehunyja, hogy tisztán érezhesse az arcát érő és ott elolvadó télkönnyeket.

„Komolyan beszélsz?” – kérdezi a kislány, gyanakvóan tekintve hol a fekete ingben és nadrágban álldogáló, karjait maga mögött összefűzött bátyjára, hol az erkélyen túli, végtelennek tetsző fehérséget fürkészve.
„Nem hiszel nekem?” – cinkos, kifürkészhetetlen, pengevékony mosoly. A kislány porcelánfehér arcán pírrózsák nyílnak.
„Kérdésre kérdéssel nem illik felelni!” – szűri apró gyöngyfogai közt, szemérmesen lesütve pillantását. Nem szeret ellent mondani a bátyjának.
A közel arasznyival magasabb és alig pár évvel idősebb fiú közelebb lép hozzá, az apró, sápadt kezet a kezébe zárja, majd finom mozdulattal, tenyérrel felfelé fordítja. A korláton túlra tartja a kis tenyeret, hogy a dagadt, puha hópelyhek a sápadt, hideg bőrhöz érjenek.
A kislány akaratlanul is lehunyja a szemét.
„Nem érzed…?” – hallja bátyja hangját. Egészen közelről, fülében, benne.
„Ilyen lenne?”

„Ilyen lenne…?”
„Ilyen lenne…?” – visszhangzik még, egészen addig, míg egy másik hang erőszakosan el nem söpri.
A seszínű pillák megremegnek, lassan nyitja csak a szemét s engedi ki egy apró sóhajjal a feleslegesnek vélt levegőt.
Ha az „elkövetők” között volt is, szoborszerű vonásai nem árulkodnak róla, ahogy ráérősen, még mindig hátradöntve fejét, a fiú felé fordítja szép arcát, konstatálva létezését.
Parancsolsz? – kérdezné, de nem teszi. Csupán a seszínű szemöldökök futnak leheletnyit feljebb, szinte észre sem vehető. Az álomittas higanytekintet mélyén azonban megcsillan valami, árulkodó jele annak, hogy… akaratán kívül rángatták a valóságba. Amit ritkán enged és még annyira sem díjaz…
Ennek ellenére, mintha meg sem hallotta volna az előbbi szavakat, újfent visszafordul az ég felé, hunyt szemmel.
Fogalma sincs, miről hadovál ez a kis kölyökképű bunkó.
Egyébként is, hogy jön bárki ahhoz, hogy ő hol kívánja élvezni a havat, azt a békét és tisztaságot, amelyre születése óta áhítozik? Sápadt ajkai csak hosszú szívdobbanások múlva nyílnak, mikor már úgy tűnik, abszolút figyelmen kívül hagyta, hogy „társasága” akadt.
-   Nincsenek haverjaim, a dementorok pedig nem találnának semmi ínycsiklandozót bennem… - mondja még mindig az ég felé emelve arcát, lusta, tényszerű hangleejtéssel.– Ámbár a Gyengélkedőre kölcsön adhatom a bérletemet, úgy tűnik, szükséged van rá...
És nem, itt nem a fizikai sérülésekre gondol. Bár egyúttal paradox nyílt burkoltsággal a másik tudtára adta, hogy ő igenis visszajáró vendég. És bármit is mutasson a köpenyén díszelgő jelzés, mindenkinek vannak problémai, csak van, aki képes elfogadni azok létezését és tenni ellenük na meg az… aki sértett vadként támad az első elébe kerülőnek, aki nem is biztos, hogy részese a sérelmeknek.
A dementor haverja pedig előbb venné elő az ifjút, mint őt, hiányos szeretetcsomagja lévén, amiből nem szívhatna éppen túl sokat.
Ami boldog az életében, messze van innét… nagyon messze. És nem is igazán boldogság. Inkább mély, húsba maró, lelket tépő, eszelős ragaszkodás. Nincs benne semmi boldog, csupán… szenvedélyes. A kettő pedig közel sem említhető egy lapon…
Szóval…
-   Ha ennyire zavarok miért nem mész el Te? Vagy rántasz pálcát és átkozol meg, ahogyan egy olyan diáktól illik, aki szerencsétlen szerepet kapott ebben a nagyra szabott, cirkuszi előadásban? – kérdi szenvtelen közönyösséggel.
Nem is igazán érdekli a válasz. Most nem. Csak a télkönnyek… amelyek tisztára mossák arcát, egész lényét. Mióta vár erre?
Bár örökké a tél uralkodna…
Nem is sejti, hogy óhaját valóban kimondta.