Udvarok

[- Gyengélkedőre van mos' a legkevésbé szükségem. Nem még bérletre oda, de nagyon köszönöm kedvességedet.]

                      Angelle

[a kezdő, ami véletlen törölve lett:

Tél van... Gyönyörű, hófehér tél, mit talán a legtöbb diák örömmel vár. Hogy hópelyheket összegyúrva, gombócokat hajíngálhassanak egymásnak, vagy hóembert építsenek, vagy kitudja még mit. Mugli szokások ezek, de Dennis ezer örömmel űzte őket, sőt még most is örömmel űzné! ÉS talán fogja is űzni, hogyha megéli, hogy hazamehet.
 Sötét Varázslatok Kivédése óra volt, amit már csak álnévként nevezhetnek így a diákok. Csak azért, hogy a látszat meglegyen, hogy igen, még minden rendben van az iskola területén. De már mindenki tudja, hogy semmi sincs rendben, nagyon-nagyon régóta nincs rendben. Körülbelül, mióta megkezdődött az év.
 Szóval, óra volt, és gyakoroltak a diákok. Crutiot. Természetesen kellett hozzá alany, akin bátran gyakorolhatnak, és milyen diák is a megfelelő erre? Egy olyan, aki nem aranyvérű és szeret bajt keverni. Külön szerencse, hogyha az ilyen illető, egy Griffendéles csemete. Még nagyobb szerencse, hogyha bajt nagyon nem is kell kevernie, csak származását visszavezetni, és rájönni, hogy bizony felmenő rokonsága, telejsen aranyvérű, tiszta boszorkányok és varázslók, csak egyedül az ő apja volt olyan sületlen, hogy egy mugli asszonyt vett feleségül. És így lett félvér. Nem is kell, már sok indok, tökéletes ennek a varázslatnak a gyakorlásához.
 Dennis nem emlékszik, volt-e valaha rosszkedvű. Mindig is szidta ezt a helyet, mert úgy igazán, a muglik közt, netán még a sárvérűekkel érezte magát igazán jól. Ennek ellenére, jól érezte magát itt is. Szórakozhatott, becsempészett öngyújtójával és gördeszkájával üthette el idejét... Most pedig egyik sincs. Sőt! Semmi sincs... Ráadásul, crutiot gyakoroltak rajta.
 Még szerencséje, hogy a Mardekáros kiskölykök is a nulláról kezdik az ilyen átkok művelését, amit sokan még elsajátítani se tudnak, így különösen nagy baja nem esett... De ami vele történt, amit megélt ezen az órán, egyszerűen megbocsájthatatlannak érzi. Pokolra kíván mindent, mi a varázslóvilághoz tartozik, legfőképpen a Mardekárosokat és a Piton professzort.
 Még mindig remegnek lábai, lassan halad, és sapkáját is egyre csak húzza arcára, min még mindig kivehetőek, mennyire meggyötörték nem olyan régen. Nem emlékszik kik voltak ott, kik mondták az átkot, kik csinálták jól, és kik pocsékan. Csak a zöld egyenruhára emlékszik, meg a szőke fejekre. Igen, a legtöbb szőkefürtös volt. Sötétebb, világosabb, de mind-mind szőke. Fiúk, lányok egyaránt.
 A kis udvarra lépve, egy nagy, remegő sóhaj szakad fel belőle. Soha nem járt itt azelőtt, hiszen, mindig a nyüzsgő helyekre igyekszik, ahol csak úgy folyik az élet, de most... Ugyan ki ismerne rá? Alig tud összerakni egy épkézláb mondatot, mindene remeg. Nem... Nincs szüksége arra, hogy bárki így meglássa.
 
 Egy padhoz siet, ahová azonnal, hanyagul le is dobja magát. Havazik... Csak apró pelyhek hullanak, éppenhogy néhány szállingózik le arcára, így azok hamar meg is tudnak olvadni, hogy kellemesen hűtsék a fájdalomtól piros arcát. Ám, ahogy kényelembe helyezkedett, szinte alig észrevehetően hangokat hall. Inkább csak léptek zaját. Olyan igazán halk léptekét, miknek gazdája talán még méterekre van tőle.
 Fejét fel is kapja, és a hang irányába fordulva, képtelen közelségben egy lányt vesz észre. Túl halkak léptei, hogy ilyen közel legyen.
 Tekintetével elidőzik a világos haján, és hasonlóan világos bőrén... Főképp azon, hogy majdhogynem elveszik a hóban, egész lénye, olyan vakítóan fehér. Talán csak sötét kabátja igazolja, hogy bizony ez a valaki, nagyon is e világi, és nem valami halucináció, mit az előbbi átok miatt lát. Bár lehet még így is az, hiszen nem lehet ilyen szerencsétlen, hogy bizony a sötét kabáton a Mardekár jele villanjon fel.
 Düh rohan végig rajta, ahogy a zöld jelet felismeri. Mérhetetlen düh, elvégre, most gyűlöl midnenkit, aki egy kicsit is Mardekáros. Vagy éppen zöld cipőfűzőt visel...
- Remélem csak áthaladóban vagy. Bérleteket nem én kérek, de ha gondolod szólok valamelyik dementor haverodnak, hogy ellenőrizze a jegyedet, és közölje veled, hogy bizony itt nem szálhatsz le.
Talán még életében nem fogalmazta meg így, hogy "húzz innen", főleg nem egylánynak. Kissé el is szégyelli magát, hiszen apjától mégiscsak azt tanulta, hogy a lányokkal szépen kell bánni. De ő egy Mardekáros! És ki tudja, az is lehet, hogy köztük volt, a mai órán gyakorlóknak! Lehet pont ez a valaki volt, aki a legjobban művelte a sötét varázslatot...
 Ám az is lehet, hogy szegény lány, csak véletlen erre tévedt, és semmi köze az incidenshez.]

Mostani:

Csípős kérdésére, mondhatni "hála az égnek" csípős választ is kap. Valahol mélyen sosem kedvelte igazán azokat, akik elmenekülnek csípős beszólásai elől. Őszintén szólva, nem tudni miért. Magáért a vitákért, a kiabálásért, vagy netán a már verekedésbe torkolló harcokért szerette, vagy pedig egyszerűen csak, mert szeretett másokból néha, még ha csak egy kis időre is de gúnyt űzni. Sosem volt erőssége a "jó oldalon" állni, de csínyeken és vitákon kívül... Nos messzebbre sosem ment.
 Így akármennyire is van gyűlölködő állapotában, kicsit előrébb hajol a padon és úgy kezdi méregetni a visszaszólt leányzót. Igyekszik figyelmen kívül hagyni a zöld-ezüst jelzést, és inkább a másik arcán keresni valamit. Mondjuk valami ismerős jelet, netalántán halovány megbánást, vagy bármit, amit egy emberi arc képes mutatni. De nagyon úgy tűnik, ez a lány teljesen olyan akárcsak a hó... Nem csak színében hasonlít rá, hanem még talán abban is, hogy ugyanolyan hűvös, jeges. Az is lehet, hogy csak így elsőre tűnik ennyire ilyennek, és hogyha bent találkoztak volna, mondjuk egy kandalló előtt, akkor már kevésbé lenne ennyire fagyott, ennek ellenére, most a legkevésbé sem tud semmi érzésszerűt kivenni arcán. Talán csak annak a halovány árnyékát, hogy bizony megzavarta.
 Nem találkozott még ilyennel, bárhogy is kutat fejében. A lányok mosolyognak, boldogak, vagy... Netalántán hisztiznek, vagy bömbölnek. Szóval, ők inkább érzelgősek. Erős sztereotípia, való igaz, de egy Dennistől ne is várjunk sokat.
- Gyengélkedőre van mos' a legkevésbé szükségem. Nem még bérletre oda, de nagyon köszönöm kedvességedet. - persze, ő már nem olyan tárgyilagos, és hűvös, mint a szőke hajú. Ő nem tudja úgy palástolni érzéseit, így szépen kihallatszik minden szavából, hogy a legkevésbé sem köszöni szépen, sőt inkább még mindig azon van, hogy a lány távozzon.
 Mindezek ellenére, mégis úgy tűnik, erről a hölgyeményről minden lepereg. Akárcsak a hópelyhek aik végigfutnak arcán, vagy éppen kabátjára hullanak. Egy pillanatra megragadnak, de vagy eltűnnek, vagy csak tovább csusszannak róla. Az is lehet, hogy arcával eggyéválnak, és azért ilyen hófehér! Micsoda gondolatok már ezek, talán órákat is képes lenne még gondolkozni...
 De újra csak csípős megjegyzést kap, amire akaratlanul is minden izma összerándul, kis híján még a padról is felemelik, szerencséjére azonban kellően fáradt ahhoz, hogy ne álljon fel. Ennek ellenére kezei ökölbe szorulnak, és úgy néz végig, a most már egyre biztosabban abban a hitben élő mardekárosra, hogy bizony ő valami felsőbbrendű lény.
- Nos drága nacsasasszony. Úri-bunkó-ember megmondja a véleményét, kinyitja a száját, és cselekszik is ha kell, de nem adja meg azt az élvezetet, hogy maj' még a másik miatt kerüljön bajba. Amúgy is, semmi szükségem átkokra, nem élvezném annyira, mintha mondjuk álmodba' levágnám azt a szép hajacskádat, és reggel végignézném, hogyan visítod gyűlölettől tele a nevem. Eccerű lélek vagyok én.
Bár ha jobban belegondol, nem biztos, hogy meg tudná tenni, hogy egy ilyen hajzuhatagot tényleg levágjon. A lányok hosszú hajjal szépek. Ez a lány pedig, bármennyire is ellenszenves... Nos meg kell vallani, még egy ilyen Dennis szerű "félszerzetnek" is szemet gyönyörködtető látványt nyújt... Milyen kár, hogy mardekáros... Milyen kár, hogy ennyire hűvös teremtés...
 Csendben figyel csak tovább, és úgy vár további reakcióra, ami biztos megint valami csípős, lekicsinyítő jelző lesz. Mondhatni már, hogy valamennyire hozzászokott, bár testtartása, még mindig nem erről árulkodik. Régi sérelmek sora, netalántán tényleg az a "szerencsétlen szerep", amiről a lány is beszélt, az nem hagyja nyugodni. Az pedig megint csak pláne, hogy egy lánytól "kell" elviselnie ezeket a szavakat, ami férfi becsületének nem tesz a legjobbat. Megtehetné, hogy elmegy, de akkor úgy érezné, veszít, hogy legyőzi egy mardekáros... Ahogy percekkel korábban is.
Micsoda forró fejű lény is vagy te Dennis! Ahelyett, hogy tényleg inkább csendben maradtál volna, és vártál volna, még eltűnik...
 Megjegyzés helyett azonban elsőnek, csak egy gondolatot kap, mi úgy tűnik véletlen szaladt ki a fekete kabátos száján. Félre is biccen erre feje, mintha nem értené, hogy mégis mit is beszél a másik. Egyáltalán, hogy jön ide a hideg tél, azon felül, hogy tényleg az van? Miért kell neki másról beszélnie, vagy honnan jött ez az egész? Furcsa ez a valaki...
- Szóva' szereted a telet? Tudod, akkor jó csak, hogyha lehet menni szánkózni, vagy hógolyózni, de gondolom, neked erről vakerálhatok órákat. Egyáltalán, te t'od milyen az?
 Kérdése, ahogyan egész lénye, bunkónak hathat, mégis hangszíne most megváltozott. Mintha csak érdeklődőbe csapott volna át, és tényleg úgy kérdezné, mintha az imént történt szóváltások meg sem történtek volna. Igen, jellemző rá, hogyha aranyvérű közelében van, imád a saját mugli dolgaival kérkedni, amiről legtöbbjük alig tud valamit, vagy éppen semmit sem.
 Fel is emelkedik a padról, és a hópelyhek közé nyúl, hogy egy hógolyót gyúrjon magának, amit csak két keze között kezd el dobálni. Arcára vészes mosoly húzódik, még fejében valami nagyon "gonosznak" a körvonala kezd kirajzolódni.
- Ha gondolod, akkor megtanítom neked, hogyan intézik el az ilyet "mugli-módra", netalántán úri-bunkó módra, ha úgy jobban dukál kegyednek. Hiszen kitudja, lehet egyszer becsusszan egy újabb jégkorszak, és kívánságod netalántán teljesül, és akkor biztos lehetsz benne, hogy ilyenektől egy idő után nem szabadulsz. Elvégre, a nyári szünetben neked is haza kellesz maj' menned, nemde?! És gondolom, a többi félért, vagy éppen sárvérű barátomat sem kíméled meg a megjegyzéseidtől. Nos?
 És már el is dobja a hógolyót, egyenesen a lány háta közepének. Harcot szeretne annyi biztos! Hiszen, átkot tényleg nem szórhat, elvégre az ő szerepkörében nincs benne az, hogy csak úgy megtehetné, mint mondjuk az előtte lévő zöld-szürke jelet viselő. Így marad neki az egyszerűbb megoldás, amit nem róhatnak fel, hacsak nem "mugli eszközök használata" miatt, nem küldik be megint valami Sötét Varázslatok Kivédése órára.
 Ahogy puffan a lány kabátján a hógolyó, úgy már nyúl is a következő után, hogy mégegyet gyúrjon, amivel megtorolhatja, ha netán a másik nemet mond, vagy "elmenekül". Vagy csak szimplán nem vesz róla tudomást. Elvégre, ez is előfordulhat.
 Mindenesetre, jó mókának ígérkezik, főleg, hogyha tétje is van a dolognak. De adjunk csak még neki egy kicsit!
- Aki nyer, az megfürdeti a másikat! - természetesen Dennis biztos benne, hogy erről sem sokat tud a lány, valamint abban is, hogy bizony aki ma itt nyerni fog, az saját maga lesz!

Dennis

Az egyszerű igazságok a legnagyobb igazságok

Szavai, csak mert nem takarnak érzelmeket, egyáltalán nem gúnyosak. Azaz… talán meglehet, egy csöppet, de az sem a fiú felé szól, akármennyire is elképzelhetetlennek tűnhetne ez a tény…
Ugyan miért kellene bárminek is mutatkoznia az arcán? Van annyira kiforrt személyiség, hogy tisztában legyen azzal, mit tesz vagy jelen esetben mond. És ritkán bán meg bármit is…
Ez meglehet látszik is a szoborszerű vonásokból vagy a szenvtelen, lusta pillantásból, esetleg a ráérős, finom mozdulatok árulói. Nem különösebben hatná meg, ha tudná, mi jár a másik fejében. Céllal érkezett, az ismeretlen pedig – bár ezek szerint hamarabb itt volt – udvariatlanul túlreagálta Angelle jelenlétét. Ami még nem is lenne szokatlan, ha nem folytatná a verbális huza-vonát, hanem lelépne szépen. Vagy kevésbé tetszetősen, tovább puffogva tenné…
…ez olyasfajta részletkérdés, ami már cseppet sem érdekli a végeredmény tekintetében.  
Ráadásul… ha igazán pimasz lenne, finoman meghajolna a nagyon szépen köszönömre, de most csupán egy pillanatnyi, hamar tovatűnő elégedettség szikra csillan ködös tekintete mélyén.
Nem véletlenül tartják: az ember magából indul ki. A fiú szavaiból annál inkább kicseng a gúny… nem mintha bármi hatása lenne, azon túl, hogy hirtelen nem tudja eldönteni: idegesíti-e ez a szövegáradat vagy tulajdonképpen szórakoztatja annak tartalma…
Finom sóhaj szökik ki a sápadt ajkak közül.  
-   Látszik – reflektál lustán a hajvágó ötletet teljessé tévő, lélek minőségét taglaló részre. – Mert ha nem így lenne, éreznéd, hogy ez a gyermetegen felesleges ötlet több sebből vérzik.
Mit vérzik… patakzik!
Egyébként is… - mint ahogyan azt tapasztalni volt kénytelen a griffendél toronyban – náluk sem egyszerű megközelíteni a lányok hálóját. Másodszor… fogalma sincs, mikor aludt utoljára éjszaka, tehát a közvetlen közelébe jutás is okozna némi problémát… harmadszor… a gyenge hangszálait meggondolatlan dolog lenne kitenni holmi… visítozásnak.
A varázserejét annál inkább próbára tenné, miféle válogatott átkokkal és rontásokkal keserítené meg az eddig jótékony ismeretlenségbe burkolózott fiú életét. Van alattomosabb… a crucio-nál.
Talán olyannak tűnik, akit érdekel, mi lesz azzal a szánalmas porhüvellyel, melyet elviselni kénytelen, de a lehangoló tény: cseppet sem, romba döntené ezt a képzetet. Márpedig: boldogok a tudatlanok, nemigaz?
-   De ábrándnak megteszi, ha… az _egyszerű lelked_ simogatja az ilyesmi.
Nem véletlenül hagyta ki a boldogság szót. Szinte biztos benne, hogy a „suhanc” csak sértett büszkeségének romjain lejtene győzelmi táncot, ám valódi elégtételt nem okozna neki az ő… hm, visítozó alakja. Ahhoz túl… szelídnek tűnik a fiú. Olyan ugat a kutya, de nem harap típusnak.
Ezeket az egyszerű gondolatokat fűzögeti ki nem mondottan, míg figyelmét magával nem ragadja az ismereteit firtató lekicsinylés. A higanytükrök álmos ködössége tovatűnik, s bár ezúttal nem fordul a fiú felé, érzékei akaratlanul is kiéleződnek a további szavakra, miközben paradox mód igyekszik kirekeszteni gondolatai közül a már-már idegesítő mellékzöngéket.
Mindent… tud a télkönnyekről és arról, ami hozzájuk köthető.
Ha az „otthonának” nevezett helyen kellene töltenie az idejét, nos… lovas-szánokkal közlekednének. Mi mással télvíz idején?
Lekicsinylése talán meg is mutatkozik vonásain, a deresnek tetsző pillák árnyékot vetnek higanytekintetére.
Több figyelmet nem is szentelne a másiknak – ez már így is jóval több, mint ami a részéről „normális” – de csupán alig percnyi ideje van, hogy ringatózzon az álomképek közt, visszaidézve egy gondtalannak tetsző élet árnyalakjait.
Érzi, ahogy a hátának csapódik a hógolyó, az emlékek pedig, akár a megijesztett pillangó – tovarebben.
Seszínű pillái rebbennek csupán, álmos tekintete pedig az egybefüggő szürkének tetsző égre vándorol.
„Nos?” – csendül a kérdés.
-   Nem csak egyszerű, mazochista is vagy, ha ennyire vágysz a figyelmemre.
Vajon honnan veszi ez az ismeretlen „kölök”, hogy majd alkalmazkodik a szabályaihoz? Nevetségesen naiv feltételezés… mégis megfordul. Feltehetőleg eddigre már elkészült a következő hógolyó is.
Higanytekintete szenvtelenül mélyed a másikéba, majd fut rajta végig lustán, felmérve „ellenfelét”. Ha látta is már, valahol… valamikor, nem hagyott benne mély nyomokat. Sajnos, a fiúnak eddig jó. Nem becsüli alá, cseppet sem. Fizikailag esélye sincs… tökéletesen tisztában van vele. Ugyanakkor nem fegyvertelen…
Ha jön a következő golyó, ha nem, ráérősen hajol le. A hattyútincsek engedelmesen követik a mozdulatot, függönyként takarva törékeny alakját. Térdét sem kell hajlítania, ha a földig kíván nyúlni. Tejfehér ujjai puhán szántanak a hóba, maroknyi részt harapva ki egybefüggő takarójából.
Felemelkedik, szenvtelenül lustán gyúrva meg a maga munícióját.
-   Azon gondolkodom, egyáltalán méltó vagy-e arra, hogy a télkönnyek hozzád érjenek…
Ez már-már felér egy arculcsapással, de mindenki a saját fegyverével küzd… és nem sokan bírják cérnával az olykor szándékoltan bicskanyitogató stílusát. Márpedig ha így áll a helyzet, a fiú ma… fürdeni fog.
-   És mi számít nyerésnek? – dönti félre szép fejét.
Csak a miheztartás végett…
Egyik keze tenyérrel felfelé, mintha maga télbefagyott Aphrodité állna ott, kezében a híres almával… amit ezúttal a hóból gyúrt labdacs testesít meg.
Időt húz? Meglehet… de ha bárki kérdezné, magától értetődően felelné: stratégiát gyárt.

[- Nem is tudom mire vágyok valójában tőled...]

                      Angelle

Felettébb zavaró tud lenni, ha ellenfeled valaki olyan, aki a végtelenségig kiismerhetetlen. Nem tudja megmondani Dennis, találkozott-e már ilyesmi szerzettel, mint ez a lány...
De!
Egy emlékkép rohan  elé, amiben megjelenik nagybátya, nagynénje, és nekik a flancos kis családja. Szinte sohasem látott az ő arcukon sem semmit, csak azt a rideg, szinte már-már érzelemmentes kifejezést, amivel mindenkit köszöntöttek, mikor a hatalmas kúriába beléptek.
~Ezt biztos valami úri etikett szabály, hogy olyan fejednek kell lenned, mint valami jégszobor.~ Nyugtázta magában még akkor, és ahogy ezt a lányt elnézi. Nos úgy tűnik, kénytelen mégegyszer ezt nyugtázni. Az úri emberek mind-mind kiszámíthatatlanul nyugodtak, kiegyensúlyozottak és feletébb rühellik, ha családjuk gyönyörű aranyfonalán, ami szervezett házasságok hosszú sorának köszönhetően maradt fenn, egy apró csorba is esik. Feltételesen ez az apró csorba a Salvation családban apja Jordan, aki muglihoz ment feleségül, majd végül ő maga is Dennis, aki mint félvér tengeti mindennapjait muglik közt. Ugyan gondolná valaki, hogy aranyvérű, kúriás család sarja, egy ilyen szerzet mint ő? Vajon mit szólna hozzá a lány?
 Nos erősen valószínű, hogy semmit sem. Úri szabályzat, semmin sem meglepődni, és semmivel sem törődni. Pompás!
 Ezért is maradt egyetlen fegyvere a hógolyó, amivel úgy gondolja, valahogyan talán sikerül mégicsak, mondjuk csak egy kis dühöt kicsalogatni belőle.
 Állj!
 Mióta célja neki ez? Miért akarja mindenáron, hogy a lány valamit is reagáljon? Valószínű azt szeretné már végre elérni, hogy egy ilyen nyugodt ember valahol meginogjon... Csak látni egyszer, hogy milyen ha egy nemes valaki egy kicsit kiborul, vagy reagál. Vagy csak egyszerűen tudni, hogy a lány igenis érez valamit, és nem csak van, mint egy hóember. Igen... Ez a legjobb jelző rá.
 Igaz külsőben semmi hasonlóság nincs közöttük, mert akármennyire is idegesítő és mardekáros és szőke és nemes, ez a lány bizony szép és kecses alakkal lett megáldva. Talán arcának és hajának színe az, ami miatt a hóemberekhez lehetne hasonlítani. Bár lehet inkább jégszobor?
 Mindenesetre Dennis elsődleges célja most az lett, hogy ezt a jégszobrot megolvassza... Meg kell valahogyan. Bár valahol érzi, hogy már most kudarcot vallott ez a küldetése.
- Nem is tudom mire vágyok valójában tőled... – de tudja, egy minimális érzésre!! - ... mindenesetre felettébb fasza érzés az a tudat, hogy még mindig hátra-hátra fordulsz.
 Riasztó csend telepszik ekkor rájuk, miben csak úgy visszhangoznak a hóban tett ropogós léptek. Már-már nevezhető, olyan vihar előtti félének, valami sokat sejtető, de korántsem kellemes csendnek. Elvégre, tudja jól, hogy egy mardekárossal húzott ujjat. Nem éppen szabályokról híresek... Mondjuk a fiú sem, hiszen ahol csak lehet, mindig megkerüli őket. Bár van annyi különbség, hogy nem csak a maga hasznára kerüli meg azokat. Az előtte álló viszont...
 Talán csak annyi előnnyel indul, hogy lány. Viszont nagy hátránya, hogy valószínű az aranyvérű sokkal jobban jártass a mágiában, semmint ő maga, aki inkább átaludta a legtöbb bűbáj órát, miszerint "leszarom rocksztár leszek és teszek az egész csiribú-csiribá-ra!". Avagy, az is lehet, hogy még egyenlőek is az esélyeik.
 Végül újra a lány szólal meg, mire egyszerűen összehúzza a szemét Dennis. Eddig is hallotta, hogy valami "különleges nyelven" beszélt a lány. De most még inkább elkápráztatta ez a finomság. Emlékeztette valakire, bár az a valaki sokkal inkább lelkes volt, nem volt rideg, és bizonyos helyzetekben képes volt magát elengedni. És nem volt mardekáros. Bár, az ő finom szavai sem értek fel ehhez...
 Szólni kívánna, bár nem tudja igazán megfogalmazni, hogyan is. Kérdezni akar, vagy válaszolni, gúnyt űzni, vagy csak kacagni. Inkább válaszolnia kéne, valami igazán csípőset, mert kicsit sem kellemes, mit e mögött a finom szavak mögött mondott valójában a hóhajú. De az, ahogyan tálalta, hogy habos tortába burkolta gyilkos kését... Túlságosan is magas labdának bizonyult Dennisnek.
 Egy biztos, erről senkinek nem fog beszélni. Főleg nem otthoni barátainak, hogy bizony van valaki, aki képes volt őt szócsatában, egy ilyen megfogalmazással lekörözni. Minden elismerése... Azért legfőképp, mert most már tényleg elérte a lány, hogy érzést akarjon kicsikarni belőle.
 Az nem lehet, hogy ilyen szavak mögött, ne lapuljon valahol egy kis fikarcnyi érzés is, a teringettét már! Felettébb idegesítő tud ez lenni, egy olyan egyszerű szerzetnek, mint Dennis maga.
- Az nyer, aki hamarabb eléri a másiknál, hogy az már a földön van, és azért könyörög, hogy végre valahára legyen vége. Avagy, aki tovább bírja, az a győztes.
 Félmosoly húzdóik arcára. Nem tudni mikor volt már utoljára ilyen, hogy nem gúnyos vigyor, vagy éppen egy gonosz kacaj szakadt volna fel belőle, csak egyszerűen egy félmosoly. Nyernie kell!
 Talán nem is a szégyen bántaná igazán, hogyha veszítene, hanem, hogy elszalaszt egy olyan lehetőséget, hogy bizony lássa, egy mardekáros ugyan hogyan is reagál egy fürdetésre. Egy aranyvérű, nemes, csinos, mardekáros. Szóval, egy olyan valaki, mint aki éppen előtte áll!

Dennis

Az egyszerű igazságok a legnagyobb igazságok

Ugyan, mit tudhat egy ilyen fiú arról, milyen „maszkokat” hordani és szabályok szerint élni? Éppen annyit lát belőle, amennyit ezen színdarabok szereplői láttatni engednek. Ez pedig édes-kevés és nem titkoltan megjátszott. Az ereikben ugyanúgy vörös vér folyik, noha való igaz…
A vérvonallal örökölt mágia mely bennük lángol jóval finomabb, árnyaltabb, mint az, mely a félvérekben vagy a sárvérűekben buzog. A mágia nem válogat, akit arra érdemesnek talál, megáld, de megbecsüli azokat, akik vérvonalukban tovább hordozzák…
Ennyi… nem többről van szó, s ez az a hatalmas szakadék, melynek ő elméletileg azon az oldalán áll, akik úgy hangoztatják, ők az egyedüliek, akik érdemesek a varázsló vagy boszorkány megnevezésre. Elméletileg. Az igazság azonban – melyet csupán ő ismer -, ennél jóval árnyaltabb…
S az ifjú talán arra nem gondolt, hogy azért oly szófukarok s szoborszerűek, mert olyan titkokkal élnek s hallgatnak el, melyeknek jobb nem a felszínre kerülni. Mindenkinek jobb.
A fiú egyszerűségét az is alátámasztja, hogy ilyen apróságok elégedetté teszik, minthogy újra és újra a háta mögé pillant. Vajon miért nem csodálkozik ezen? Noha csak az egyik seszínű szemöldök siklik finoman feljebb a szavakra.
-   Botor dolog lenne, ha nem tenném, nemigaz? – a kérdés egyértelmű választ sejtet.
Nem rejti véka alá bizalmatlanságát. Szenvtelen nyugalma is csupán annak hozadéka, hogy megtanulta, hogyan védje meg magát. Reméli, a fiú sincs ezzel másként, mert ő nem fog válogatni az eszközökben a győzelem érdekében…
A bosszú fogalmától eleve hányingere támad, s egyetlen ellenszere, hogy elvegye bárki kedvét attól, hogy keresztbe próbáljon tenni neki – a megelőzés. Amit persze nem köt a fiú orrára. Miért tenné? Nem ismerkedni jöttek, és elég valószínű, hogy az utóbbi percek nem hozták meg hozzá az étvágyat egyik féltől sem…
A legtöbbekbe persze szorult annyi életösztön, hogy távol maradjanak az aranyvérű, „nemeseknek” nevezettektől – főként ami az utóbbi időket illeti.  
És még többen vannak tán azok, akik sosem látták a kirohanásait.
A hógolyóval a kezében áll, ugyanolyan érzéketlen figyelve a másikat, a másikra. A feltételen nem lepődik meg. Hagyjuk a sallangokat. Nézzük pőrén, csupaszon a tényeket. Ugyan mi másra vágyhatna egy fess, fiatal ifjú, mint… megalázni egy törékeny leányt, hm? Aki nem tett többet, minthogy beletúrt a másik büszkeségébe azzal, hogy… megpróbálta figyelmen kívül hagyni.
~Őrült vagy…~
Szívós, makacs, pofátlan… és örült. Kár, hogy a legutóbbi kategóriát - ugyan két lépés távolságból de -, még kedveli is. Mert ugye… szórakoztatóak. Ahogyan a suhanc is a maga szertelen, kölyökkutya módján. Még nem tudja, mit szabad és mit nem… játszik. Határokat feszeget. Egészen addig, míg meg nem kapja az első nagyobb pofont. Ő pedig nem kéreti magát megadni ezt, ha már rá esett a választás…
Néhány ráérős lépéssel növeli meg köztük a távolságot, a higanyszín pillantás nem ereszti Dennis tekintetét.
-   Egy valamit jobb, ha tudsz és belekalkulálod a „játék” végkimenetelébe. Sosem könyörögtem még… - csendül hideg-érzéketlen, a tejfehér ujjak leheletnyit szorítanak a kezében tartott golyón.
-   …és nem ma fogom elkezdeni – simulnak annál puhábban a szavak, hogy mikor az utolsó is lepereg a fagyott ajkakról, azok finom, számító mosolyra húzódjanak.
A szavak az ő igazi fegyverei, mégsem „mutogatja” őket sűrűn… az okos nem fedi fel minden ütőkártyáját. És igen… képes lenne úgy elmondani egy kivégzést, hogy az egy könnyed, rózsaszín cukormázba mártott esti meseként is megállná a helyét…
A szavak mögött bújik meg az igazi páncél, de ezt a páncélt… még senkinek sem sikerült áttörnie. Megrepeszteni is csupán egy embernek… talán a másik meglepődne, ha tudná, az illető ugyanannak a háznak a színeit viseli magán, amelyet ő. De persze… ez is megbújik az elnéző, mégis vészjósló mosoly mögött.
Gyorsnak és okosnak kell lennie, ha meg akarja nyerni ezt a küzdelmet, hiszen nagyon is tisztában van vele, madárcsontjai és törékenysége lévén – melyhez szerencsétlenül gyönge és beteges fizikum társul – nem engedik meg a hosszú, kitartó csatát. Viszont megkövetelik, hogy pont ezért, ne engedje a közelébe a fiút… aki akár könnyedén össze is törhetné egy meggondolatlan mozdulat nyomán.
Bár kiszolgáltatottnak tűnik – hiszen nincs kezében a pálcája – kár lenne ebbe a hitbe ringatózni.
Nem tudni, miért ezt a pillanatot választja, hogy megszabaduljon a télkönnyekből gyúrt fegyvertől.
Magasan, ívelten emelkedik, majd zuhan a labdacs, egyértelmű, hogy nem egy erős támadás hírnökeként közelítve. Viszont pont ebből kifolyólag, a hószín teremtésnek még célba érése előtt van ideje fagyott ajkai elé emelni puhán a tenyerét, s elsuttogni a varázsigét, Dilabor. A higanyszín tekintet egy csalóka szívdobbanásig megvillan, s puhán, szinte lágyan fúj egyet, akár a pitypangra szokás, hogy amaz szétszórja magjait. Csakhogy… az ige nyomán a hógolyó, Dennis arca vagy épp feje fölött egy arasznyival széthullik, apró, pici télkönnyeket csókolva a fiú meleg bőrére, kócos hajára.
Amely télkönnyek akár jégszilánkok is lehettek volna, ha úgy akarja…
-   Ha már magadnak követelted a figyelmem… - szegi fel állát finoman, újra, immár utoljára mérve végig „ellenfelét” - …ne untass.
A menedék első állomása pedig… az udvar közepén álló, néma szökőkút, melynek pereméről szintén kölcsönöz egy hógolyóra valót a télkönnyekből. Megalázó így összegyúrni őket, amikor… egyébként is összetartoznak. A vezeklés azonban nem előzheti meg a… győzelmet.  

[Kinek?:]

Kinek?: Arianna M. Meriwethernek | Ezt hallgattam: katt! | Megjegyzés: Hello darling!

Kis korom óta elég magányos gyerek vagyok, és mióta a nagymamám mély álomba merült, azóta még elhagyatottnak érzem magam. De azért még mindig bízom abban, hogy nagyi végre kialussza magát és felébred. Anya mindig azt mondja, hogy a nagymama azért nem jön vissza, mert most épp Supercalifragilisticexpialidocious úrra vigyázz, azonban én biztos vagyok abban, hogy nincs igaza, hisz, ahogy mondtam a nagymamám csak előrealussza az összes alvással töltendő óráját, hogy amikor felkel, éjjel-nappal velem lehessen.
Tegnap, pszichológia órán valakitől megint megkaptam, hogy agyalágyult vagyok és hogy miattam és a hozzám hasonló diákok miatt lett plusz egy tanóránk. Persze ez semmiféleképpen nem lomboztatott le, hisz engem mindig is érdekeltek az emberek és az érzéseik.  Először, amikor a tanárra vártam, azt hittem, hogy valami fehér ruhás, vállig érő, göndör, szürke hajú, bagoly szemű néni lép majd be, aki a kezében egy kör alakú papír tart majd, amin egy spirál lesz, amit az óra elején elkezd majd pörgetni annak érdekében, hogy mindenki mámoros állapotba kerüljön és elmondja neki minden baját. Ez talán egy kicsit félelmetesen hangzik, de bevallom, csalódott voltam, amikor az ijesztő, elképzelt hölgyike helyett egy bácsikát találtam a teremben, akiről először mindenki azt hitte, hogy a repüléstan tanár, majd kiderült, hogy senkinek sem volt igaza, hisz az előttünk álló ismeretlen egy teljesen más személy volt, aki nem, nem egy hasonmása vagy egy magával elégedetlen ember volt, aki százfűlé-főzettel elérte, hogy olyan helyes legyen, mint Dimitrij tanár… Dobrev úr csupán a kviddicsmókus ikertestvére.  A csalódottságom azonban azért volt nagy, mert beleéltem magam abba, hogy végre élőben is láthatok ilyen pörgő spirált és megtudhatom, hogy vajon tényleg igaz e a mese, miszerint az a micsoda képes elvarázsolni az emberek elméjét. A pörgő találmány helyett egy-egy, iszonyú sok kérdésből álló teszt helyezkedett minden asztalnál, amire úgy kellett válaszolnunk, hogy bekarikázzuk azt, ami a legjellemzőbb ránk. Gondolom, mondanom sem kell, hogy a transzba esés sokkal könnyebb lett volna, mint ez az egész macera, azonban a teszttel sem volt annyira nehéz megbirkóznom...  

Imádom a telet és sajnálom, hogy alig egy hónap múlva véget ér. Utam az udvarok felé vezetett, ahol még igen vastagon áll a hó, hisz itt elég kevés diák jár, így hát senki nem taposta még ki az egészet. Az iskolában mindenki azt mondja, hogy itt csak azok jönnek, akik magányra vágynak. Biztos azért terjesztik ezt, mert nem tudják, hogy télen én azért látogatom meg gyakran ezt a helyet, mert szeretem csodálni a megszámlálhatatlan hópelyheket.
Egy nagyobb kupac hó előtt állok és boldogan elmosolyodom. Összehúzom a sálam és a kabátom, megigazítom a sapkám, háttal fordulok a kupacnak, majd ledobom magam. A lábaim intenzíven jobbra-balra mozognak, a kezeim pedig fel-le.  Rég csináltam angyalkát a hóban, pedig ezt jobban szeretem még a hóemberépítésnél is. Egyszer csak megállok és a szürke égből érkező hópelyheket kezdem el nézni. Micsoda gyönyörű látvány…

Néha már az agyérgörcs kerülget, amikor a tanórákon eluralkodik rajtam a gyűlölet. Mert egyszerűen nem, nem bírom elviselni, hogy olyan személyekkel vagyok összezárva, akiknek a pokol kénköves, büdös bugyraiban kellene égniük, nem pedig gyerekeket tanítani 'illemre'. Épp ma, az utolsó óránk pszichológia volt. Én behúzódtam az egyik sarokba, a terem legtávolabb eső részébe, hogy minél messzebbről csodálhassam az órai filozofálást, amelyet én gyökerestül megvetek. Mellém egy mardekáros lány huppant be hely híján és már az óra előtt úgy méregetett, mint egy rossz vipera. De én csak megemeltem a bal szemöldököm, s mikor elkapta a fejét unottan a pszichológia könyvbe bámultam, majd az osztályra, majd újra a könyvbe.
Egyik sem volt túl érdekes. Az osztályt csupa ismerős arcok alkották, némelyek már jól meguntak, némelyek pedig még mindig kedvesek, érdekesek.
Nem sokáig időztem az arcokon, inkább megigazítottam a sálam és a székemben kényelmesen hátradőlve a könyvet lapozgattam. Muglielennes kiadás. Hm, gratulálok a megírójának, biztos annak se volt ki mind a négy kereke, meg annak se aki ilyen 'fajgyűlölő' könyvet engedélyezett az iskolában...
Az óra sem volt izgalmasabb a szünetnél. Bejött Dobrev, mármint Dobrev 2, aki habár hasonlóképpen jól nézett ki, mint Dobrev 1, azért mély megvetésemet küllemével nem igazán múlta felül.
Főképp nem azzal a száraz óramenettel, amit leprodukált nekünk. Teszt töltés, kiváló. Amondó vagyok, hogy a pszichológiát nem papírra kell vetni, hanem gyakorolni. Eszméket felhozni és vitázni, mert ezzel nem leszünk se jobbak, se okosabbak, főként, hogy csak a rendszernek adunk plusz információkat magunkról. Ennek fényében én nemes egyszerűséggel össze - vissza ixelgettem, így jóval hamarabb elkezdtem a fejemet az asztalnak támasztani, mint a többiek.
A mellettem ülő, zsíros hajú kígyó sunyi képpel figyelte, ahogy unalmamban kész művet rajzolok a papíromra, aztán fogta a pennáját és míg én a táskámban kutattam valami dugi élelemért gyönyörűen ráfirkantotta, hogy „Rohadék Dobrev!”.
Először észre sem vettem, csupán épp akkor figyeltem fel rá, mikor a teszteket Jonathan (Dobrev 2, ugyebár) beszedte. Azzal vége is lett az órának és a kedves kis gonosztevőm épp kissliszant volna a tömeggel, amikor megragadtam a talárjánál fogva és a tanári asztalhoz rángattam.
- Jelezni szeretném, hogy a papíromon található mocskolódás eme kedves kislány bűne, aki nagyon szívesen bocsánatot fog kérni Magától - mondtam és azzal sarkon fordultam. Bosszúból útközben egy ragacskát dobtam a lányt nyitott szájú táskájába, nehogy már valaki is beszennyezze a csudijó kis hírnevem.
Sebes léptekkel kivágtattam a teremből és még épp láttam Peggyt eltűnni a sarkon, úgyhogy azonnal utánairamodtam. Talán jobb lenne vele ülni pszichológián, mert következő órán felnyársalom a padtársamat, aztán mehetek büntetőmunkára. Szóval inkább Peggy, kinek fel - feltűnő alakját kocogva követem egészen az udvarokig. Mire kiérek, már nem látom sehol a lányt, csak a hulló hópelyheket melyeken taposva ropogó hangot hallok. Aztán kiszúrom. Épp hóangyalt készít, a földön fekve. A kis bohó.
Talán ezért is kedveltem meg. Meg talán azért, mert együtt nőttünk fel és ez lehet az indoka annak is, hogy soha nem tituláltam dilis hugrásnak, mint a háztársait. Hisz kezdetektől fogva ő volt a játszópajtásom.
Lenyúlok a hideg hóba és piros, már - már megfagyott ujjaimmal megpróbálok golyót formálni a megfagyott vízből és amint csak lehet meg is válok a gombóctól, egyenesen Miss Murphy kabátjára irányítva a dobást. Aztán gyorsan odalibbenek hozzá és leheveredem mellé a hóba (hátha még jobban megfázok ebben a hideg időben).
- Üngyürü - püngyürü ici - pici dinnyés drazsé - ragadom meg gyengéden hideg kezemmel a pofikáját és mint az öreg nénik megnyomorgatom az arcbőrét. Ez afféle köszönés nálunk. - Még egy pszichológia óra és megőrülök az unalomtól - jegyzem meg, várva, hogy mondd valamit.

[Kinek?:]

Kinek?: Arianna M. Meriwethernek | Ezt hallgattam: katt! | Megjegyzés: Bocsánat a késért!

Figyelemmel kísérem az ég alatt hulló, nagy és kicsi hópelyheket. Megigazítom az enyhén lecsúszott sapkámat, majd szorítok egy picit a sálamon. Párat pislogok, majd nagyra nyitom a szám és várom, hogy az arra tévedő pelyhecskék a csapdámba essenek, miközben olyan hangot adok ki, mint amikor az orvos azt mondja, hogy nyisd nagyra a szád. Pár másodperc múlva összezárom az ajkaimat és csámcsogni kezdek, hogy megérezzem a tiszta hó ízét. Mindig is szerettem havat enni, bár a szüleim arra próbáltak megtanítani, hogy nem egészséges és szokjak le erről a szokásomról. Eddig nem igazán jártak sikerrel, de ha eltitkolom, az nem fáj senkinek. Ha nem kérdezik, nem mondom, ez pedig nem bűn. Csak akkor lenne az, ha rákérdenének, én pedig nem mondanék igazat.

Jól esik egy kicsit egyedül lenni és kipihenni a mai tanórákat. Nem mintha teljesen ki lennék merülve, hisz szeretek tanulni és itt mindig érdekesek a tanórák, ugyanis minden sokkal extrább. Nem úgy, mint a mugli iskolákban… Vegyük példának a testnevelés órát és a repüléstant. Amíg a muglik csak futnak és ugrálnak, addig mi repülünk, ez pedig sokkal érdekesebbnek hangzik, nincs igazam? Persze kivéve azoknak, akik félnek a magasban. A mugli iskolákban talán csak az a jó, hogy nincsenek átnevelési órák, senki nem próbálja a másikra erőszakolni a véleményét és nem akarja, hogy mindenki ugyanazt gondolja. Ezen kívül nincs vérszerinti megkülönböztetés, mindenki egyenlő a másikkal. Természetesen, mint minden iskolában ott is van kiközösítés, de ahogy itt is, nincs olyan ember, akinek egyetlen egy barátja sincs. Talán nem lenne gond, ha lenne egy „Hogyan barátkozzunk óra?”. Nem mintha nekem nehezemre esne, csak mégis jó lenne néha tanácsokat kapni és megtanulni, hogy hogy reagálnak az emberek a különféle dolgokra, szavakra.

Mélyen felsóhajtok, és a hóba markolok, amikor valami eltalálja a kabátomat. Az arcomra teszem a kezem. Nem tudom, hogy mit szeretnék ezzel elérni, ez amolyan reflex. A hideg, a kesztyűmön ragadt hó az arcomhoz érve elolvad. Felülök, majd megdörzsölöm a szemem. Azt hiszem, belement egy kis hó, ami nem igazán kellemes érzés.
Egyszer csak valaki megragadja a két oldalamat és meghúzogatja azokat.
- Hééééj! – szólalok meg egy kicsit csípős, mégis kislányos hangon, mert nem tetszik, hogy először megdobálnak, aztán pedig gumilabdának nézik a fejem. Meghallom az ismerős hangot és kinyitom a szemem. Velem szemben egy szőke, ismerős griffendéles áll – Arianna.
- Ugye tudod, hogy nem szeretem, ha megnyomorgatnak, mert ez mindig azokra az ijesztő nénikre emlékeztet, akiknek nagy bagolyszemük van, és úgy húzzák-nyúzzák a gyerekeket, mintha szegényeknek nem lennének érzéseik? – kérdem, miközben keresztbe fonom a karjaimat és szinte már gyerekes, vicces sértődöttséggel nézek Arira.
- Nem tetszett? – préselem össze az ajkaimat és Ariannara pillantok, amikor a pszichológia óráról kezd el beszélni. Igaz, hogy én is másra számítottam, de véleményem szerint nagyon érdekesek voltak a kérdések. A teszt pont megfelelő volt arra, hogy a pszichomókus közelebbről is megismerhessen minket. Mert végül is csinálhattuk azt is, hogy bemutatkozunk, de az nem lett volna olyan izgalmas és a tanár úr is max. csak a nevünket jegyezhette volna meg. Persze, attól még, hogy kitöltöttünk egy hosszú tesztet, nem biztos, hogy a doki mindenkit igazán meg fog ismerni, hisz biztos voltak olyanok is, akik random csak bekarikáztak valamit annak érdekében, hogy gyorsabban végezzenek.

Felállok, tenyereimmel lesöpröm a nadrágomra fagyott havat, majd összegyúrok egy kis hógolyót és Ariannára pillantok.
-  Egy hóembert? – kérdezem meg, miközben mosolyogva előrenyújtom a tenyeremben lévő fehér, kis hólabdát. 

Louise

 Varjak. Tűz. Füst. Leomlott épületek. Halottak. Egy ember hosszú, fekete ujjakkal. Nincs arca. Vörös palástja van. Elsorvad a fű ott, ahová lép. Egy lány felé tart, aki egy fémkerekes székben ül. Mindketten kinyújtják a kezük. Az arctalan odaér, összeér az ujjaik vége. Mindketten meggyulladnak...
 
 Ahogy felpattannak a szemeim, tudom, hogy megint csak álmodtam. Az utóbbi időben nem nagyon voltak álmaim, az utolsó talán már egy hónappal ezelőtt, akkor egy kék meg egy zöld mókust láttam veszekedni egy mogyorón. Ez a mostani azért jóval ijesztőbb volt, még a fejem is megfájdult tőle. Igaz, azt talán a három korsó mézsör okozta előző este a Roxmortsban. Ez az előző péntek este volt az első tűrhetőbb idén, talán mert végre nem láttunk dementorokat. És abból, ahogy a Nap besüt az ablakon, úgy tűnik, hogy már dél körül járhat az idő. Áh, nem érdekel, hétvége van.
 Tizenöt perc szenvedés után, amikor rájövök, hogy úgysem tudok visszaaludni, annál is inkább, mert ki kell mennem, azért nagy nehezen felkelek, és megejtem a reggeli rutint, gyorsan elugrok a zuhanyzóba, kicsit rendbe szedem magam, elmegyek enni (igaz, most ebéddel indítok reggeli helyett), azután megnézem a postám. Anyáék szokás szerint megírták, hogy minden rendben, úgyhogy hasonlóan őszintén megírom, hogy itt is, tökéletesen megy minden, még véletlenül sem állok bukásra bájitaltanból. Clarice is írt, erre lehet egy kicsit több időt szánok, valamikor este válaszolok neki, kivéve, ha összefutunk a klubhelyiségben, akkor inkább rászánok öt percet, hogy élőszóban meséljem el, hogy mi is van velem mostanában.
 A következő pár órám teljesen szabad, estére terveztünk valami programot a szobatársaimmal a szobán belül, addig feltétlenül kellene tanulnom. Persze, az fontosabb, hogy dokumentáljam az álmaimat, úgyhogy az erre a célra tartott füzetemmel az udvar felé veszem az irányt. Ma kellemesen süt a Nap, meleg van, mégsem hiszem, hogy sokan lesznek kint, úgyhogy senki nem fog zavarni rajzolás és jegyzetelés közben. Tényleg elég kihalt az udvar, csak nagyon messze, a tónál látok sétálni két embert, a többiek valószínű vagy tanulnak, vagy elbújtak T.K. elől, vagy még másnaposabbak, mint amilyen én voltam reggel.
 Leülök a kedvenc dombom lábához, aminek pont kényelmes szögben tudok nekidőlni, a talárom leterítem magam mellé a fűbe, azután a kezembe veszek egy ceruzát, és elkezdem megalkotni az arctalan alakot. Elvileg csinálhatnám varázslattal is, de gyerekkoromban is kézzel csináltam, és hát így szórakoztatóbb is, mint kétszer rábökni a papírra, és azt mondani, hogy Skiccus Papyrus. Jó, biztosan nem ez a varázsige, de ez a lényegen nem változtat.
 Repül az idő, nem is tudom, mennyi ideig tart, mire befejezem az utolsó fekete ujjat is, amik a még megrajzolatlan lány felé nyúlnak. Talán húsz perc volt, talán már egy óra is eltelt, de mégsem unok bele, rögtön elkezdem megalkotni a következő alakot. De csak arra jut időm, hogy megcsináljam a tolókocsis lány fehér, vékony ujjait és a kézfejét, amikor gyors léptek zaja üti meg a fülem. Egy érdeklődő pillantást vetek a felsős lányra, aki mintha sietne valahová. Hollóhátast csak akkor láttam így futni, ha valami visszakerül a könyvtárba, de csak egy példány van belőle, és még húsz háztársa pályázik rá. Az viszont nem erre van, és ma ráadásul szombat is van, úgyhogy ötletem sincs, hová fut.

Már amikor elindultam a könyvtárból, tudtam, hogy sietnem kell.
A vállam felett folyton hátrapillantva kacskaringóztam a folyosókon, hogy egy kis egérutat nyerjek. Hasznomra vált, hogy egész évben igyekeztem szinte mindenhová láthatatlanul eljutni, sikerült jobban kiismernem a kastély falait ebben az egy évben, mint az összes többiben együttvéve.  Szombat lévén mással nem is találkoztam. A régebben tömött találkahelyek az év során fokozatosan kiürültek, ahogy szorult a hurok.
Benéztem egy újabb folyosóra, és mivel nem láttam senki gyorsított léptekkel vettem be a Birtokra nyíló ajtót. A lehető legkisebb résen préseltem ki magam, és ismét szedni kezdtem a lábaimat, hogy még azelőtt beérjek a fák takarásába, mielőtt a három mardekáros idióta beér. Eddig megúsztam a figyelmüket, de úgy tűnik most valamivel felkeltettem az érdeklődésüket. Eszem ágában sem volt az áldozatukká válni, ezért az első jelre elhagytam a terepet.
Mivel a birtok placca nyílt terep volt, ezért a jobb kezem folyamatosan a pálcámon tartottam. Nem voltam kíváncsi semmilyen meglepetésre, csak el akartam jutni végre a fákig. Már csak néhány méter választott el, amikor hallottam, hogy megnyikordul az ajtó, ezért futni kezdtem, be a legközelebbi domb mögé. Majd onnan kitalálom hova tovább.
Mikor bekanyarodtam a domb mögé földbegyökerezett a lábam. Csömörből vödörbe.
Egy mardekáros fiú ült a földön. Tudtam, hogy nem az üldözőim közül van, de ez a tény egy cseppet sem nyugtatott meg, hiszen ha utolérnek, beállhat közéjük, vagy feltartóztathat addig, ameddig be nem érnek és akkor nekem végem.
Tudtam, hogy nem kezdhetek a fiúval semmit, mert ha az a másik három marha beéri tudni fogják, hogy én voltam és nem csak a gyengélkedőre kerülök, hanem leginkább valami sötét rémség mélyére, vagy még rosszabb.
Másodpercek alatt állt elő az agyam az egyetlen megoldással, amiben hirtelen nem talált hibát.
- Te ott! – szóltam végül oda neki, és igyekeztem fenyegető lenni. A hangom kibírta, de a kezeim remegtek az elfojtott félelemtől. Nem akartam, hogy megtaláljanak. – Különítményes vagy? – léptem hozzá közelebb. Volt időm megfigyelni a különítményesek arcát, de a fiúé nem rémlett közülük. Ettől viszont még nem éreztem magam nagyobb biztonságban. Azt is tudtam, hogy nem lehet aranyvérű, mert az ő névsorukat is betéve tudtam. Mindenre fel voltam készülve. Az esélyeim ezzel a fiúval pedig már nem is voltak rosszak. Ha csak egy kis jóindulat is szorult belé, vagy ha meg tudom vesztegetni... Alsóbb éves. Talán menni fog. – Nézz ki a domb mögül, és mondd meg, hogy látsz-e valakit. Nem akarlak megátkozni, de megteszem, ha nem mozdulsz meg – mondtam neki, bár nem állt szándékomban bántani. Mindössze egy nyelvragasztó rontást küldtem volna rá, hogy ameddig elfutok, legalább csendben legyen.

[- Nem, nem vagyok]

Louise

- Nem, nem vagyok- kicsit meglepett a kérdés, bár szerintem logikus a válasz. Ha különítményes lennék, sanszos, hogy most éppen nem rajzolgatnék, hanem elsősöket vagy az elsősök kisállatait kínoznám. Vagy fontoskodnék valahol. Nem igazán kedvelem őket, olyanok, mintha összegyúrnánk egy prefektust valami kötekedő bunkóval, ez pedig nem túl jó kombináció.
 Egy pillantást vetek a földön heverő taláromra, aminek az egyik zsebében van a pálcám, bár fogalmam sincs, melyikben, úgyhogy mire előkotornám, összenövesztené az ujjaimat, ha tényleg meg akar átkozni. Nincs kedvem a hétvégét a gyengélkedőn tölteni, úgyhogy felállok, kicsit feljebb mászok, és kipillantok a domb mögül. Meg is pillantok három felsőst a házamból, valószínű előlük bújt el a lány.
 Egy pillanatig elgondolkozom rajta, hogy mit csináljak, amikor odakiabálnak, és azt kérdik, láttam-e valakit. Elsősorban azért döntök úgy, hogy segítek neki, mert nem vagyok spicli, másodsorban pedig azért, mert a mi családunk sem áll jól a jelenlegi rendszerrel, biztosan azért követik. Persze lehet, hogy mondott nekik valami rondát, vagy csinált valamit, amit nem kellett volna, bár akkor szerintem nem csak ez a három lenne a nyomában. Felemelem a kezem, és a mutatóujjammal rábökök a pár száz méterrel arrébb lévő ajtóra, ők pedig rögtön futnak tovább. Az egyik még meg is köszöni a segítséget.
 Ahogy eltűnnek, megfordulok, és visszacsúszok a dombocska aljához, hogy újra helyet foglaljak ott, ahol az előbb ültem. Most kicsit közelebb a taláromhoz, ha mégis meg akarna átkozni, akkor azért jó, ha adok egy kis esélyt magamnak. Bár gondolom, így már nem igazán van rá oka. Felveszem a rajzomat, és elkezdem tanulmányozni, hogy honnan tudnám folytatni.
 - Udvarlók?- rámosolygok a lányra, aki talán egy kicsit megnyugszik most, hogy lekoptak róla. Nem lehet túl jó, ha rád szállnak, és mostanában már nem is kell érte különösebben megdolgozni, elég, ha rosszul sikerült születned. Apa elég rosszul áll felmenőkkel, elképzelhető, hogy egyszer még engem is elő fognak szedni, bár azért én nem tűnök ki annyira. - Amúgy Caelius vagyok. Téged hogy hívnak?- sanszos, hogy nemsokára sprintel tovább, bár ha van esze, nem megy rögtön vissza a kastélyba, mert még simán összefuthat velük, ha a klubhelyisége felé indul. Biztosan arrafelé keresik.
 - Mit akartak?- annyira persze nem kell sok fantázia hozzá, hogy rájöjjek. Nem voltak elég rondák hozzá, hogy ennyire gyorsan fusson, ha tényleg udvarlók, szóval meg akarták átkozni. Furcsa, hogy valaki képes arra áldozni a szabadidejét, hogy náluk lényegesen gyengébbeket bántson, pedig abban nincs semmi kihívás, és nem is szórakoztató.

Miután megerősített abban a gyanúmban miszerint nem különítményes, végre megmozdult és felmászott a domb tetejére. Nem kerülte el azonban a figyelmem a talárja felé vetett pillantása. Majdnem biztos voltam benne, hogy valahol abban van a pálcája. Ahogy mászott úgy emelkedett a pálcát tartó kezem is és a nyelvem hegyén volt az átok, ha netán mégis be akarna köpni. De nem tette. Kifújtam a levegőt, amikor halottam a lépteiket távolodni és leguggoltam a domb mellett. Ez túl közel volt, túlságosan közel. Ha nincs ez a srác, megtaláltak volna.
Nézem, ahogy visszacsúszik az előző helyére. Nem különösebben ellenséges az arca és nem tűnik veszélyesnek sem. Talán negyedéves.
Lehuppantam a fenekemre és az arcomat a kezembe temettem. Még mindig remegett a kezem a félelemtől, de a megkönnyebbülés hulláma is elkezdett átjárni, és úgy éreztem magam, mintha lebegnék. A fiú kérdésére eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül, de már nem éreztem magam fenyegetve a jelenlétében. Ártalmatlannak tűnt.
- Nevetni fogsz, de az egyikkel majdnem randiztam tavaly – mondtam neki, és ismét eszembe jutott, ahogy Herold, a legmagasabb a három közül egyszer elhívott Madam Poddifoot kávézójába. Akkor lekoptattam, mert egy seggfej volt, de azt sosem hittem volna, hogy ilyen felállásban játszunk majd tovább. A tehetetlenség és a kiszolgáltatottság érzése szinte már a részemmé vált, és utáltam. Bárki, aki csak akart azt tehetett velem büntetlenül, amihez csak kedve szottyant. Reflexből néztem körbe, de nem láttam senkit, ezért jobbnak láttam maradni. Valószínűleg az a három idióta még itt ólálkodik. – Louise vagyok – mondtam neki, és erőltetetten viszonoztam a mosolyát. Mostanában elszoktam a mosolygástól. A fiú békésen nekiállt folytatni a rajzát, én pedig azzal voltam elfoglalva, hogy füleltem a neszekre és rendszeres időközönként körbenéztem. A paranoia átok és áldás is. Megment a komolyabb helyzetektől, és fokozott óvatosságra kényszerít, de elszigetel minden jótól is.
- Elátkozni, megdobálni, megtépni, fogalmam sincs – válaszoltam neki suttogva. Bele sem akartam gondolni. – Undorító, hogy emberek képesek ezt tenni másokkal puszta kedvtelésből. Mit rajzolsz? – kérdeztem inkább, és egy picivel közelebb araszoltam a fiúhoz és a fákhoz is.

[- Ja, semmi különöset. Sokszor szoktam rajzolni, most épp lerajzolok valamit, amitől félek. Segít, hogy egy kicsit kevésbé féljek tőle]

Louise

 

A lánynak igaza van, tényleg felnevetek, amikor megemlíti, hogy a három őt üldöző különítményes egyikével randizni készült. Abból, hogy csak majdnem, talán ki is lehet következtetni, hogy miért nézték ki maguknak, sokan nem bírják elviselni a visszautasítást. Lehet, hogy nekem sem nagyon menne, de ezt valószínű idén már nem tudom meg, az összes lány bezárkózik mostanában.
 Nagyon úgy tűnik, hogy sikerült egy kicsit megnyugodnia, tényleg nem valószínű, hogy ide visszajönnek, de azért elég feltűnő, hogy mennyire feszült, mennyire figyel rá, hogy elfusson a következő pillanatban, ha mégis feltűnnek. Nagyon rossz lehet, ha folyamatosan ilyesminek vagy kitéve, folyamatosan bántani akar valaki, figyelned kell a hátad mögé, és minden napod jó, amikor időben zárod be magad után az ajtót, és már csak a külsején koppannak, akik kergetnek. Amíg nem jártunk a Roxfortba, Clarice-t is gyakran piszkálták a mugli gyerekek a játszótéren, de ő legalább nem volt egyedül, én pedig mindig tettem róla, hogy aki bántani akarta, nagyon megbánja. Louise úgy tűnik, hogy egyedül van, nem segít neki senki.
 Ha az én háztársamra szállnának rá csoportosan egy másik ház diákjai, összetrombitálnánk a fél Mardekárt, elkapnánk őket, és addig átkoznánk őket, amíg azt nem hiszik magukról, hogy trollok, és a külsejük alapján hihető is lenne mások számára, amikor ezt állítanák. Nem tudom, mi van a Hollóhátas fiúkkal, hogy nem tesznek hasonlóan. Talán örülnek neki, hogy nem ők állnak a figyelem középpontjában, és inkább tanulmányozzák az ostoba könyveiket, és reménykednek benne, hogy ez így is marad. Ha ez így van, örülök neki, hogy már jó előre tudtam, hogy nem akarok oda kerülni.
 A kezem egy pillanatra megállt, a ceruza hegye az alkar egyik vonalának felénél tartott, ahogy a lány ránézett. Ösztönösen készültem rá, hogy elfordítsam, mert ez a rajz megint egy ijesztőbb volt, olyasmi, amit nem akarom, hogy mások lássanak. Ha otthon megtudják, hogy még mindig álmodok, az garantáltan felforgatná az életemet. De végül nem takarom el a papírt, az egyszerre megsértené, és még kíváncsibbá tenné a lányt, és amúgy sem tudja, hogy mi ez. Nem is akarom elmondani, úgyhogy pár másodpercig eltart, mire kitalálok valami hazugságot.
 - Ja, semmi különöset. Sokszor szoktam rajzolni, most épp lerajzolok valamit, amitől félek. Segít, hogy egy kicsit kevésbé féljek tőle- ha úgy vesszük, nem is igazán hazudtam. Félek az álmaimtól, félek, hogy egyszer kiderülnek, bár nem ezért szoktam lerajzolni őket. Pedig lehet, hogy ez tényleg működne, a következő rajzomban megcsinálom a családtagjaim inferusokként. A mumusnál nem volt vele különösebb problémám, még tíz évesen olvastam róluk valami kalandtörténetben, és tudtam, hogy attól félnék a legjobban, hogy egyszer így látom a családom vagy a barátaim, de a valóságban egy commiculus nem oldaná meg a helyzetet. A valóságban semmi nem oldaná meg a helyzetet, ennek tényleg csak annyi haszna lenne, hogy jobban tudjak mumust űzni. Másnak viszont lehet, hogy segítene ez a módszer. Ha T.K.-ról több rajz lenne, akkor lehet, hogy nem félnének tőle annyira az emberek. - Szerintem érdemes kipróbálni- kivéve, ha emiatt szembe fordulna azzal a három fiúval. Attól, hogy nem fél tőlük, még megátkozzák.
 Egy kicsit én is figyelem a hangokat, de nem hallok senkit. Miért is gondolnák, hogy hazudtam nekik? Biztosan bent keresik, ha nem unták még meg, és nem kerestek másik alanyt, akit piszkálhatnak. Áh, valahogy nem tudom megérteni őket, ha ezt valami kötekedős, nagyképű idiótával csinálnák, akkor tényleg humoros lenne, ahogy fordított szerepben látnák, és megsemmisítik az egóját. Ráadásul az a gyerek még magából csinál hülyét, mert mindenki tudni fogja, hogy annyi a problémája a csajjal, hogy lekoppintotta.
 - A barátaid amúgy nem szoktak neked segíteni, ha bajba kerülsz?- lehet, hogy a kérdésemmel megsértettem, mert vagy nincsenek barátai, vagy a barátai gyengébbek, vagy a barátai a szökevények vagy az iskolában bujkálók között vannak, vagy a barátaival történt valami, de komolyan érdekel a válasz.

A pulzusom kezdett visszaállni a normális értékre, én pedig igyekeztem megnyugtatni magam, hogy most már minden rendben. Ebben az is segített, hogy végre nem voltam egyedül. Caelius helyes kölyöknek tűnt, bár a mardekáros mivolta még mindig aggasztott egy kicsit. Régebben nem voltak előítéleteim a mardekárosokkal szemben, sőt nem eggyel közelebbi kapcsolatban is álltam. Kedveltem bennünk, hogy ők sem rohannak fejjel a falnak, és mindig van egy B-tervük, amivel saját magukat valahogy kimentik.
Ez a felfogás mindig is közel állt hozzám, habár csak ebben az évben értettem meg igazán miért olyan fontos, hogy legyen egy menekülő utad minden helyzetből. Ez a túlélés záloga. Figyelj, maradj csendben, és minden eshetőségre készülj fel. Nem véletlenül volt felírva az egyik füzetem hátuljába az összes különítményes neve, akit csak láttam valaha is kószálni a folyosón. Vagy az, hogy igyekeztem megfigyelni ki kivel vegyül, és vajon melyik oldalon áll.
Caelius azonban eddig lekerült a radaromról, hiszen ahogy most sem, eddig sem tűnt ki számomra a tömegből, és nem tűnt úgy mintha félnem kéne tőle. Azért pedig, hogy hazudott annak a három idiótának végtelenül hálás voltam. Néztem, ahogy rajzol, és bár nem láttam pontosan mit, azt láttam, hogy ez megnyugtatja. Sokszor kívántam már, hogy bárcsak én is tudnék rajzolni, és lerajzolhatnám én is, amitől félek, vagy ami tetszik. Caelius magyarázata érthető volt, bár nem tudtam neki mi félnivalója van. Talán neki is vannak muggli felmenői, vagy valaki, aki olyan helyen dolgozik, ami könnyű célponttá teszi, vagy csak simán fél, mert gyerek, és nincs, aki megvédje. Nem tudhattam az indokait, de nem akartam kérdezősködni, viszont az érdekelt, hogy pontosan mit is rajzol. Azonban ezt sem kérdeztem meg, mert nem akartam túl személyeskedőnek tűnni. Ha szeretné, majd megmutatja.
Amikor arról kérdez, hogy a barátaim miért nem segítenek nekem, halkan felnevetek.
- Régebben nem voltam túl kedves, szóval nem igazán vannak barátaim – mondom neki szomorúan. Tényleg csak magamat hibázathatom, hiszen régebben minden, ami számított nekem, az volt, hogy kitűnjek a tömegből és legyek valaki. Az nem érdekelt, hogy nagyobb valaki lehettem volna, ha kevesebb ember, de jobban ismer. Megelégedtem azzal, hogy sokan ismerik a nevem mindenféle mendemondákból. Számomra ez tökéletesen megfelelt, csak abba akkor még nem gondoltam bele, hogy mennyire elveszett az ember, ha amikor szükség lenne barátokra, csak szánakozó félmosolyokat és rideg közönyt tapasztal. Nem voltak soha igazi barátaim, ebből kifolyólag pedig nem volt olyan, aki most megvédene. Nem mintha arra szükségem lett volna - köszönöm szépen tökéletesen meg tudom védeni magam. Viszont jó lenne beszélgetni valakivel arról, ami velem történik. Valakivel, akit ez érdekel, és nem fordul el tőlem egyik pillanatról a másikra. Az elmúlt néhány hónapban átértékeltem az eddigi életemet és mivel már nem volt kinek játszanom az agyam, a felszínes imázsom is a múlté lett. Nem érdekelt már az, hogy a középpontban álljak, és számtalan embert hülyítsek a csinos arcommal, meg a butácska hozzászólásaimmal. Sokkal inkább vágytam igazi kapcsolatokra és biztonságra. – Ezt mind csak magamnak köszönhetem, hidd el – sóhajtottam és elfordítottam a fejem. - De remélem azért neked vannak barátaid, akik kiállnak érted – mondom és rámosolygok. – A mardekár híres az összetartásról. Melyik évfolyamra is jársz?

[- Aham, vannak barátaim, elég sokan]

Louise

 

Végtelenül hálás vagyok a lánynak, hogy nem állt neki firtatni a rajzos témát, mert akkor a beszélgetés további részét kénytelen lettem volna végighazudozni. Szívesen beszélnék valakivel az álmaimról, de senkiben nem bízok annyira, hogy találjak beszélgetőpartnert hozzá. A barátaim nem igazán képesek megtartani a titkokat, és amúgy sem tudnának sok dologban segíteni, Clarice pedig lehet, hogy elmondaná anyáéknak.
 Egy kicsit megdöbbent, hogy állítása szerint nincsenek barátai, valahogy nehezen tudom ezt elhinni. Nem tudom, milyen lehetett régen, hogyan viselkedhetett másokkal, de a jelenlegi személyisége alapján annyira nem lehetett kibírhatatlan, hogy öt-hat év alatt egyetlen barátot se találjon. Igaz, ha én lennék olyan helyzetben, hogy legálisan lehet engem kínozni, és támogatja is a rendszer, nem tudom, hogy az én barátaim segítenének-e nekem, avagy én segítenék-e nekik. Szeretem azt gondolni, hogy igen, de nem igazán akarom tudni a választ.
 - Aham, vannak barátaim, elég sokan- három közelebbi barátom van, meg legalább egy tucat távolabbi. A távolabbi barát nagyjából annyit tesz, hogy ha bemegyünk a kocsmába, és éppen ott vannak már, akkor az ő asztalukhoz ülünk, ha látjuk őket, köszönünk nekik és beszélünk velük pár szót, ha több ember kell valamihez négynél, őket hívjuk és ha meccs van, melléjük ülünk a lelátón, és nagyjából ennyi. Azért őket is ugyanúgy a barátaimnak tekintem. - Negyedik. Te?
 A szemeim nagyobbrészt a lányon tartom, és csak kevesebbet rajzlapon, de már így is kezd elkészülni a másik alak, gyakorlatilag úgy, hogy oda sem nézek. Már csak egy fontosabb pont hiányzik a tolószékes lányról pár apróságot leszámítva, a kifejezéstelen arc, egyelőre ugyanúgy arctalan, mint a fekete alak. Nem hiszem, hogy tíz percnél tovább fogok még dolgozni ezen a rajzon, nem műremeket akarok, csak megeleveníteni azt, amit láttam álmomban.
 - Valahogy nehezen tudom elhinni, hogy nincsenek barátaid- jó, fogalmam sincs, hogy milyen is általában ez a lány, de eddig barátságosnak tűnik, valószínű régen egyáltalán nem ilyen volt, ha nem sikerült barátokat szereznie eddig. Egy pillanatig bámulom még a rajzlapot, aztán inkább leteszem magam mellé. Úgy tűnik, még legalább egy pár percig biztosan marad, úgyhogy addig felfüggesztem a rajzolást. Eddig is figyeltem rá, de nem akarom, hogy úgy érezze, hogy nem érdekel, amiről beszélünk. - Nem tudom, milyen voltál régen, de szerintem most könnyen találnál barátokat. Esetleg próbálj meg bocsánatot kérni azoktól, akik haragszanak rád valamiért, lehet, hogy használ- egy kissé közhelyes tanácsokat sikerült adnom, és nem is biztos, hogy pont nekem kellene őket osztogatni, mert elég sok embert sikerült már megsértenem, de ki tudja, lehet, hogy neki segít.

Ahogy ücsörgök Caelius mellett, nagyjából rálátok a rajzára, bár nehéz innen megállapítani, hogy mit is látok. Talán két alak, és az egyik vagy gyerek, vagy ül, de ebben sem voltam biztos, viszont nem kérdeztem rá, csak figyeltem, ahogy egy pillanatra kimerevedik az arca miután elárulom, hogy egyedül vagyok, mint a kisujjam. Nem nagyítottam fel a dolgot és nem is hazudtam. Tényleg senkit nem érdekelt, hogy mi van velem.
Hát, akkor legalább ő nincs egyedül, mosolygok rá. Remélem a sok nála nem ment rá a minősségre.
- Az jó – mondom neki és megigazítom a talárom egy kicsit. – Hatodikba járok.
Caelius végül letette a rajzát, bár gondosan lefordította. Nem mondtam volna meg róla ránézésre, hogy művészlélek, de abból a néhány pillantásból is, amit a rajzra vetettem, látszott, hogy van hozzá tehetsége. Kíváncsi vagyok mit jelenthetett számára az a két alak, és miért fél tőlük.
Egy kis ideig csendben voltunk, ami tökéletes volt arra, hogy megint hallgatózzak, de úgy tűnt az üldözőim teljesen leváltak rólam. Mondjuk azt nem kockáztattam volna meg most rögtön, hogy vissza is menjek, plusz azt terveztem, hogy a másik oldalon fogok bemenni a kastélyba. Nem akartam bevállalni, hogyha a kedvemért a közelben maradtak belesétáljak a csapdájukba. Így is végig futott a hátamon a borzongás, amikor belegondoltam, hogy még vissza kell majd jutnom a klubhelyiségbe. Nem is beszélve a hétfői óráimról, amikre szintén el kell jutnom. Megint a tenyerembe hajtottam a fejem. Fáradt voltam, elfáradtam ebben az egészben, hogy mindig nézzek hátra, hogy ne bízzak senkiben, hogy figyeljek az apróságokra. Kimerítő volt a folytonos rettegés, és csak azt vártam, hogy végre vége legyen. Mindenképpen szerettem volna túlélni, de ha ez tovább folytatódik, akkor már annak is örülnék, ha csak simán vége lenne, így vagy úgy. Csak a feszült várakozás szűnjön meg.
Caelius hangjára kaptam fel a fejem.
- Régebben csak a feltűnés érdekelt – mondtam neki szomorú mosollyal. – Nem zavart, hogy az emberek csak azért barátkoztak velem, mert ők is feljebb akartak kerülni, vagy, mert olyan pasival jártam, akinek a barátai tetszettek nekik. Nagyon felszínes voltam – néztem el róla a távolba. Furcsa volt feleleveníteni a régi időket, mert olyan, mintha nem is ebben az életben történt volna mindez. Teljesen más síkra került. Még az emléke is homályos volt a régi énemnek. – Mindig igyekeztem olyan embereket magam köré gyűjteni, akikből hasznot húzhattam – mondom neki, és nem is tudom, miért mesélem. Nem úgy néz ki, mintha Caelius az én hibámba esne bármikor a közeljövőben. – Csak ezek az emberek nem tartanak ki melletted. Elsőben és másodikban volt néhány igazi barátom, de ők meg azért hagytak ott, mert nekem meglett az, amit ők akartak, a figyelem. Szóval végül is ők sem voltak túl igaz barátaim, vagy legalábbis nem volt ideje kialakulni egy szoros barátságnak. Csak azt akartam ebből kihozni, hogy nincs kitől bocsánatot kérnem. Ki, mint veti ágyát… - fordítottam el a fejem.