Udvarok

As he told me that he liked dragons a few memory flashed back from the Triwizard tournament . It was incredibly scary how those huge creatures tried to burn down students. Though, for me the fact that careful grown up people let kids deal with them for the fun of it was the most shocking part. Just to prove how capable they’re. I remember thinking how awfully stupid and primitive people can be.
“Well, for starter, the curse that Victor Krum used was a brilliant one so I bet it wasn’t him who came up with it. He might be a very good quidditch player but he is one of the dumbest people I ever met. Which also means that somehow they knew that there’ll be dragons and that brings up the question that if they know then was it a fair game? Or did the others know it too? So many questions…” I have been thinking about it for months after it was over. And now that it was brought up I get caught up in it again.
He tells me he wants to be a beater which I’d want to be if I must choose –which thanks Merlin I shouldn’t.
“I rather just watch it you know. I never really liked playing ‘cause I have a thing with height and brooms. I read that a lot of muggleborn never get used to flying. It’s just so unnatural for us. It makes me uncomfortable.” I didn’t know why I was bubbling. I wasn’t feeling nervous. It might be the fact that I haven’t spoken to anyone this freely for a very long time. It felt rather calming. Cael was really a good person. So much better than I was. He had this light aura around him which let you get at ease very quickly. It felt nice to talk about unimportant things and light topics. After the darkness I’ve got used to this year it was like a very bright ray of sunshine. I didn’t realised that I closed my eyes but when I opened them the world seemed brighter. I felt the spring breeze brush through my hair and it was nice.
He continued on talking about quidditch so I just closed my eyes again and listened.
“I wouldn’t know I’ve only seen him play like five times and out of five he lost two games against us. But if you say so. I never really played attention to him.”
He turned his sketch pad and put a plain paper before him while he asked  if he could draw me down now.
“Sure thing and don’t worry you’ll be great.” I said and then I sat up to unfold my hair. “Do you need me to do anything? Smile or look any particular direction?”

[- I never though about that. I couldn’t watch the dragon part, I was ill- world is so unfair. But this is interesting, with preparation, I might could to this too. But I don’t think I would try it]

Louise

 

When Lou tells me that Krum may have cheated, I can not say anything in his defend. I do not know him, I’ve only heard second-hand informations about him, but I doubt he is good enough for a dragon. I read about dragons a lot of books when I was younger, and if I remember well, only a few jinx and curse work correctly on them, their skin resists the avarege spells.
 - I never though about that. I couldn’t watch the dragon part, I was ill- world is so unfair. But this is interesting, with preparation, I might could to this too. But I don’t think I would try it- I like interesting things, and I got lots of injuries caused by bad ideas and carelessness, but I am still smart enough to know when I have to be serious. Fighting a dragon is like suicide, even fighting a 7th class student is suicide, if I don’t start the fight with a fast disarmament.
 - Pity, I would like to play with you. I don’t believe this blood-status thing can affect in anyone’s Quidditch abilities. For example, our former beaters were purebloods, and they were really poor players. There are lots of muggleborn beaters, who could best them both riding on a muggle hoover. - Crabble and Goyle were the worst Quidditch players I’ve ever seen, I gave them applause everytime if they did not hit one of our own. I am not sure they could play a match without miss the opponent and hit a Slytherin player. - I don’t care about this entire pureblood fashion after all, I really can’t see the differences, I only see differences between a human and an other human. My sister is smarter than the Weasley girl from the Griffyndor, I am prettier than Malfoy, and we are half-bloods. And you are a better person, than most of the pureblood students I know- of course, I don’t have a problem with purebloods, I have pureblood friends, but I did not choose them as friends because of their family name. I really can’t tell at the first sight, who is pureblood, and who isn’t, excluding the irritatingly overconfident ones, whose look advertise their status. But this isn’t a perfectly safe way, I am overconfident enough too.
 I didn’t feel myself in safe until the death of Dumbledore, and it is not just about dad. It’s like something scary under my bed, on the ceiling, behind me. Something I try to ignore, but I know it is there, and if I stop ignore it, I must face it. I always turn away, I make my best efforts to continue my normal life, but now, as I tell my opinion about this wicked system, I feel myself lighter. She may tell it back, but it’s still a good feeling. I trust her.
 - Of course, he is nothing special, but he wasn’t bad. Expect a few years, all four teams were balanced, maybe hufflies had a bit weaker team than the others. Quidditch would be boring, if we could predict the results- Malfoy really wasn’t a Krum-calibered player, but without him, Slytherin is weaker. I hope when I will be part of the team, he will have a good replacement. If we won’t have a good catcher, I’ll always have to target the opponent’s first.
 I smile again as she sit up, but I am really nervous. I am not sure about myself, this is the first time I try to draw a portrait, and I want to create a perfect art. After a blink and a deep breath, I turn to Louise, and lay the drawing board on my knees. Before I answer to the questions, I swiftly size up the distance and the scales. As I study her face, I notice she is very beautiful, even this entire year could not affect it.
 - Well… may you look behind me, at a tree or a cloud? You don’t have to smile, but I think it fits well for you- I also smile when I draw the first line. I understand if she finds smiling hard, but I think she is much more beautiful, if she’s happy. Pictures with smiles are better for memories, and she can see a much happier Lou in the grey lines, and this can help her in the next months. If I can give her back realistically.

[He’s so silent after I tell him about the tournament. I bet he’s thinking about it being fair or not after all – or at least I hope.
“I didn’t mean to say that Krum is a bad person just that he’s not the brightest.” I start to defend myself but then Cael starts to talk.
“I never thought about that. I couldn’t watch the dragon part, I was ill - world is so unfair. But this is interesting, with preparation, I might could do this too. But I don’t think I would try it.“ He says slowly as if he was trying to imagine what it’d be like to fight against dragons. Well, even thinking about it gave me chills.
“Wise. I’d probably run the first occasion I see. Knowing how to defeat a dragon and actually doing it are two whole different things. They’re huge and can breath fire and all… Brr. Merlin help, I never see one again and even that’d be too soon.” I said and then crossed my legs at the ankle. Occasionally, I still kept quiet for a while to listen to my environment but it was all peaceful and evilslytherin-free.
“Pity, I would like to play with you. I don’t believe this blood-status thing can affect in anyone’s Quidditch abilities. For example, our former beaters were purebloods, and they were really poor players. There are lots of muggleborn beaters, who could best them both riding on a muggle hoover.” I laughed at the image. Crabble and Goyle trying to escape from a guy on my gram’s ugly hoover. But the other part of the sentence made me lay up straighter.
“I never said that there wasn’t any brilliant muggleborn player. I only said that some of us will never get used to flying because of its unnatural for us. We were raised in the world where flying all by yourself is still just a dream. Imagine our discomfort when we learn that this isn't just possible but very common here. So I’m not saying that there aren’t any good players but that it could be a reason behind a muggleborn not really into flying.” I argue. It felt nice to have someone to argue on something with in a very peaceful manner. Without real hard feelings just because of the fun of it.
“I don’t care about this entire pureblood fashion after all, I really can’t see the differences I only see differences between a human and another human. My sister is smarter than the Weasley girl from Griffyndor, I am prettier than Malfoy, and we are half-bloods. And you are a better person, than most of the pureblood students I know.” I felt my smile widening at his last statement. He was really a genuine person.
“You’re not just cuter than Malfoy but way better as well. That’s why I like you. But promise me you won’t just tell anyone your opinion about this whole situation. You’re right, of course, and every well socialized normal person knows that but currently they don’t have the upper hand.” I fully turned on my side to face him. He was really cute but he just shouldn’t trust anyone, not even me. Okay it was safe to say that nowadays my words are like shit so I mean no harm to him but still. “Just promise me you won’t play brave when it’s better to run and that you keep your mouth shut when it’s needed.  You’re way too nice for the world now Cael, but other people are not.” I looked into his eyes to show him I’m more than serious. I was a child but I learned my ways, he was a child too but he was so good that I couldn’t decide how smart he really was. If he could be tricked into something or not. I wanted to tell him to be careful. I didn’t want to scare him just show him the reality of it. “Anyways, lets just not talk about Malfoy, he’s nothing special.” I hoped we could jump back to something light and Cael picked up my thoughts as he continued about Quidditch.
“Of course, he is nothing special, but he wasn’t bad. Expect a few years, all four teams were balanced, maybe hufflies had a bit weaker team than the others. Quidditch would be boring, if we could predict the results.”
“Yeah.” I still didn’t really care about the game. “That’d be terrible.” I teased. Than I looked behind him as he instructed. I found a very nice tree I could stare at. I put a light smile on my face. It wasn’t that big of an effort after talking to Cael. He was like fresh air.

[- Ne aggódj, tudom, kinek mit mondhatok]

Louise

 

Miközben rajzolok, és hallgatom a lányt, ahogy figyelmeztet rá, hogy mit szabad, és mit nem, mi az, amit nem lehet mondani, egy kicsit elszomorodok. Nincsenek illúzióim azt illetően, hogy mi történne, ha ugyanezeket a dolgokat egy másik mardekárosnak mondanám, akár egynek az úgynevezett barátaim közül. A legközelebbi barátaim talán nem mondanának vagy tennének ellenem semmit, esetleg ők is figyelmeztetnének, hogy vigyázzak rá, mit beszélek, de biztos, hogy a jelenlegi barátaim közül vannak, akik rögtön elárulnának, ha elmondanám, amit gondolok. Igaz, régen gondolom a T.K. pártján állók voltak hasonló helyzetben, azt mégsem hiszem, hogy ha egy tizenéves gyerek az ő elveit hirdette volna, Dumbledore megkínozza. Legrosszabb esetben talán büntetőmunkát kap, és értesítenek valakit, hogy ellenőrizzék egy családját, de sokkal valószínűbbnek tartom, hogy az igazgató egyszerűen csak elmagyarázta volna neki, miért nincs igaza. Abból, hogy erőszakot kell alkalmazniuk azok ellen, akik nem az ő oldalukon állnak, világosan látszik, hogy ők azok, akiknek nincsenek valódi, erős érveik, nincs igazuk.
 - Ne aggódj, tudom, kinek mit mondhatok- rámosolygok a lányra, bár sajnos, nem tudom, hogy meddig marad így. Ha ez a világ ilyen lesz életem végéig, szinte biztos vagyok benne, hogy választanom kell: kockáztatok, fellázadok ellene, vagy megváltozok, lassan elfogadom azt, hogy megváltozok. Nincs harmadik lehetőség, mert egyszer úgyis tennék valamit, amivel elárulom magam, és bajba keverek vele mindenkit, aki fontos nekem.
 Bár természetesen nem sikerült többet alkotnom ennyi idő alatt egy vázlatnál, azt azért viszonylag elégedetten láttam, hogy nem haladok olyan rosszul, mert hasonlít a rajzom a lányra. Nem annyira nehéz ez, mint hittem, sokkal egyszerűbb, mint némelyik álmom visszaadni, ahol nem volt több időm egy-egy pillantásnál, néha pedig még annyim sem volt, csak egy furcsa, erős érzés, konkrét kép nélkül, amit próbáltam megrajzolni.
 Egy pillanatra elgondolkozok a lány válaszát hallva, hogy tényleg folytassam-e a kviddicses témát. Szemmel láthatóan unja már, amit meg is értek, én sem szívesen beszélgetnék olyan dolgokról, ami a lányokat érdekli általánosságban. Persze, a kviddics érdekel sok lányt is, de nem ők a többség, és ennek a kisebbségnek a nagyobb része is inkább a játékosok iránt érdeklődik, mint a játék iránt.
 - Mesélnél róla, milyen a muglik világa? Persze csak ha nem probléma- egy pillanatig elgondolkozok rajta, hogy mégis mi újat hallhatok. Láttam sok dolgot, ami a muglik mindennapi életébe tartozik, sokat mi is átvettünk, de mégis más lehet, ha csak az vesz körül, és semmi varázslat. - Az olyan dolgokat, mint a tévé, meg a rádió, ismerem, szóval nem állok olyan rosszul ez ügyben, mint sok más varázsló, de azért mégis varázslók a szüleim, úgyhogy azért más. Nem nehezek a mindennapok varázslatok nélkül?- még az a néhány alkalom, amikor lepucoltam az ablakokat kézzel, is elég durva volt, és vannak olyan dolgok, amiket nem tudom elképzelni, hogy lehet varázslat nélkül csinálni. Például, ha eldugul a lefolyó, akkor nem tudom elképzelni, hogy valaki abba kézzel belepiszkál, és nem lesz azonnal rosszul.

- Ne aggódj, tudom, kinek mit mondhatok – mosolygott rám Cael. Láttam az arcán, hogy megrágta, amit mondtam neki, és nem csak felindulásból nyögte ki a választ, úgyhogy nem erőltettem tovább a dolgot. Helyette csak tovább nézem a fát Cael mögött.
Tényleg egyszerű volt vele beszélgetni. Tudtam, hogy a mardekárosok általában megnyerő emberek, de Caeliusra nem pont ezt a szót használtam volna. Hiányoltam belőle az a nem is tudom, nyilvánvaló ravaszság, vagy számítás. A többiek le se tudták volna tagadni. Mindig másképp csillogott tőle a szemük.
- Mesélnél róla, milyen a muglik világa? Persze csak ha nem probléma – kéri, amivel kizökkent a gondolataimból, és egy pillanatra felé libben a tekintetem, mielőtt megint a fára szegezném.
- Mire vagy kíváncsi pontosan? – kérdezem. Fogalmam sem volt, hogy hirtelen mire is kíváncsi. A mugli sportokra? A természettudományokra? A belső égésű motorok működésére? Egyik témától a másikig táncolt az agyam rövidebb idő alatt, mint hogy bármelyiket is kifejthettem volna hangosan.
- Az olyan dolgokat, mint a tévé, meg a rádió, ismerem, szóval nem állok olyan rosszul ez ügyben, mint sok más varázsló, de azért mégis varázslók a szüleim, úgyhogy azért más. Nem nehezek a mindennapok varázslatok nélkül? – kérdezi, aztán elég fancsali lesz a képe.
- Szórakoztató, hogy sok varázsló azt hiszi a muglik valami középkori népcsoport, pedig szerintem lényegesen előrébb járnak, mint a varázslók. Alig várom, amikor végre rájönnek, hogy mennyivel praktikusabb egy telefon, mint a baglyok – válaszolok anélkül, hogy a kíváncsiságát kielégíteném. Mély levegőt veszek és a személyes érzéseimet félretéve próbálok megfogalmazni egy Cael számára is élvezetes választ. – Hogyan is mondjam? Mugliként minden picit lassabb és nagyobb erőfeszítésbe kerül, de nincs olyan, amit mi tudnánk ők meg nem. És néha a módszereik hatékonyabbak. Ha félretesszük az emberi természetet, a féltékenységet, a félelmet az ismeretlentől, meg az ismeretlen elpusztításának kényszerét, szerintem rendkívül innovatív lehetne, ha össze tudnánk dolgozni. Gondolj csak bele, a mugli gyógyszerek talán nem olyan hatékonyak, mint a bájitalok, viszont a muglik módszere a betegségek felfedezésére lenyűgöző. Olvastam egy cikket még tavaly nyáron, amiben a különböző betegségek diagnosztizálására használt eljárásokról írtak nagyvonalakban. Ráadásul a mugli kultúra annyival színesebb, és nem is beszéltem még a tudományokról. Hány varázsló tudja mi az a fotoszintézis, esetleg a másodfokú egyenlet? Vagy a spektofotometriai mérés? Szerintem nem sok – fújom ki a levegőt. Magamat is megleptem, hogy ennyire belemerültem a témába. Egy pillantást engedtem magamnak Cael arcára, aztán viszont úgy döntöttem hagyok neki egy kis időt, hogy kiragadja a mondandómból azt, ami érdekli.

[- Nem tudom, valahogy a bagoly az személyesebb]

Lou

 

Egy kicsit biztosan furcsa lehet, hogy rákérdeztem valamire, ami ennyire egyértelmű, de én tényleg nem úgy képzelem el a muglikat, mint sok aranyvérű varázsló, aki soha nem járt muglik között. Nekünk van tévénk, voltam már moziban, néhányszor ültem már autóban is, sőt, párszor már majdnem a szélvédőre is sikerült felkenődnöm. Aberdeenben sokszor elég vadul vezetnek.
 - Nem tudom, valahogy a bagoly az személyesebb- igaz, hogy ma már a muglik mindent telefonon intéznek, de szerintem egy kézzel írott levél azért mégiscsak sokkal személyesebb. Arra rá kell szánnod legalább egy órát, ha beleveszed azt az időt is, amit azzal töltesz, hogy elhajolsz a szobatársaid által dobált párnák elől, vagy kinyitsz egy csokibékát, és az összeugrálja a papírt, úgyhogy kezdheted elölről. Telefonon lehet, hogy hallhatnám anyáék hangját, de valahogy elveszne az egésznek a varázsa. Én nagyon szeretek levelet kapni, még akkor is, ha a legtöbb levél Clarice-től jön, akivel bármikor találkozhatnék a klubhelyiségünkben.
 Még ha nem is értem a szavak jelentős részének jelentését, az a rész különösen érdekes, hogy a mugli orvostudományt bevonhatnák a miénkbe. Én ugyan kifejezetten utálom a kórházakat, sőt, félek tőlük, de a nővérem betegségére talán lenne valami gyógymódjuk nekik, amit a varázslók kihagytak. Láttam kórházas sorozatot, ahol ugyan gusztustalan volt, hogy felvagdalták az embereket ahelyett, hogy egyszerűen varázslattal helyrerakták volna a dolgokat, tényleg más, mint a mienk. És mivel a muglik is életben maradnak, a visszamaradottságuk mellett kell lennie valaminek, amiben ők a jobbak.
 - Spektofomiomio... na, mindegy, szóval, az micsoda?- persze, a másodfokú egyenletről is csak halvány sejtéseim vannak, és a fotoszintézisnél is csak sejtem, hogy valami fényképezési technika lehet, de ezt illetően ötletem sincs. Sok tudomány van mindkét világban, amiről gőzöm sincsen, mert valahogy kicsúsztak az érdeklődési körömből. - De úgy értettem amúgy, hogy milyen úgy élni, hogy hiányzik egy csomó dolog. Például nem tudsz dehoppanálni, nincs zsupszkulcs, úgy például hogy lehet bejárni dolgozni, nyaralni, vagy akár bevásárolni? Én is lementem gyalog néha, amikor azt akarták otthon, hogy ne legyek útban, de olyan elképzelhetetlen, hogy minden időd az utazásra megy rá. Vagy mondjuk az, hogy nincsenek csokibékák...- igaz, van helyette más, és ahogy elgondolkozok, rá is jövök, mégsem hiányzik nekik olyan sok dolog. Nincsenek mozgó mesekönyvek, de van tévéjük, nincsenek varázslatok a háztartási munkákra, de vannak rá gépeik, és még a kviddics unalmas, repülés nélküli változatát is megcsinálták a szórakoztatásukra. Viszont én nem szívesen élnék mugliként, de rengeteg mugli élne szívesen varázslóként, ennek pedig mégis van valami oka.
 - Húh... kész van. Remélem, hogy jó lesz- kiszedem a rajzot a többi közül, és odaadom a lánynak. Így ránézésre nem lett rossz, mint rajz, de mégis, ahogy nyújtom neki, máris annyi mindent látok, ami a lányon más. Nem érzem úgy, hogy sikerült visszaadnom, valami nem tökéletes vele így sem. Persze, első portré, de neki ez az egy fog megmaradni.
 - Remélem, hogy összefutunk még. Nekem sajnos mennem kell lassan, már biztos hiányolnak- nem tudom, mennyi ideig lehettem távol, de szívesen maradnék még. Régóta nem tudtam senkivel igazán komoly dolgokról beszélgetni, a gyerekes témákat meg kezdem lassan, de biztosan megunni, mert már nem olyan körülöttünk a világ. Felállok, és egy mosoly kíséretében búcsút mondok a lánynak, hogy elinduljak, vissza a klubhelyiségembe. Remélem, hogy nem fogják többet bántani szegényt, és akár így, akár úgy, de valahogy mégis boldog élete lesz.

Köszönöm a játékot!

- Nem tudom, valahogy a bagoly az személyesebb – feleli egyszerűen Cael, nem lehetek benne biztos, de még talán a vállát is megvonta.
- Ez igaz – értettem vele egyet. – És megvan a maga helye, meg ideje is a levélírásnak. Viszont krízishelyzetekben, vagy amikor csak nagyon beszélni szeretnél valakivel, akkor a telefonok sokkal praktikusabbak – érvelek, de igyekszem közben nem mozdulni, majd folytattam a monológom. Elkapott a hév. Beleéltem magam, teljesen. Hiányoztak a könyveim, az, hogy egy bagoly és anyáék küldtek újabbakat és újabbakat, egészen addig amíg minden apró információt ki nem nyertem az előzőből.
- Spektofomiomio... na, mindegy, szóval, az micsoda? – Halkan felnevetek és muszáj Caelre néznem. Aranyosan összezavarodottnak tűnik.
- Spektofotometriai mérés. Különböző anyagok összetételéknek kiderítésére alkalmas. Nem annyira érdekes, mint ahogy azt a neve sugallná. Egy fénynyaláb segítségével megvilágítanak egy edényt, amiben az anyag van és az… mindegy, nem fontos. Voltam néhányszor fizikus táborban – vontam vállat. Szerettem azokat a táborokat, körülvéve a mugli tudományokkal, kísérletekkel, hasonló érdeklődésű emberekkel. Visszaemlékezni is nehéz volt, ebből a mocsokból, pedig a legutolsó csak néhány hónapja volt, a nyári szünetben.
- De úgy értettem amúgy, hogy milyen úgy élni, hogy hiányzik egy csomó dolog. Például nem tudsz dehoppanálni, nincs zsupszkulcs, úgy például hogy lehet bejárni dolgozni, nyaralni, vagy akár bevásárolni? Én is lementem gyalog néha, amikor azt akarták otthon, hogy ne legyek útban, de olyan elképzelhetetlen, hogy minden időd az utazásra megy rá. Vagy mondjuk az, hogy nincsenek csokibékák... – Most tényleg felnevettem. Számomra természetes volt, hogy egyik világban éppen ugyan annyira természetesen mozogjak, mint a másikban. Mindig meglepő volt szembetalálkozni a varázsvilág zárt rendszerének hátrányaival.
- Van autónk, vannak repülők, amik olyan messzire visznek, amilyen messzire csak akarod. Vannak űrhajóink. Lefogadom, hogy még egyetlen varázsló sem járt az űrben, hogy közelről is megnézze a csillagképeket, a muglik viszont már a hatvanas évek elején képesek voltak kutyákat felküldeni, majd űrhajósokat is. Olyan tudás birtokában vannak, amit sok varázsló fel sem tud dolgozni. A mindennapok pedig, lassabbak, de semmiben nem szenvednek hiányt. A csokibékák helyett pedig ott van a belga csoki. Hidd el nekem, ezerszer lekörözi a csokibékákat, csak rohadt drága. – Hirtelen érezni kezdtem a számban a csoki ízét, amiről beszéltem. Apa régebben gyakran hozott.  Elbámultam a feje felett, és hagytam, hogy gondolkozzon az elhangzottakon. Engem is lekötöttek a saját fantáziáim.
- Húh... kész van. Remélem, hogy jó lesz - szakította meg a csendet Cael, és felém nyújtotta a lapot. Először az arcára néztem, aztán a lapra. Hihetetlenül szépen rajzolt, és nem volt nehéz felismernem saját magam. Csak az arckifejezés tűnt távolinak, a mosollyal meg a csillogó szemekkel. Örültem, hogy arra kért mosolyogjak, mert tényleg más lett tőle a végeredmény. Csak néztem a ceruzavonásokba örökített másom és nem tudtam betelni vele. Hogy a saját látványom keltette hiúságom, vagy a csodálatom volt nagyobb, az nem tudtam volna megmondani. Végül csak egy révedő mosollyal néztem fel Caelre, aki már a ceruzáit pakolta.
- Köszönöm, Cael – mondtam neki, de nem csak a rajzra gondoltam közben. Hanem az egész délutánra. Nem volt egy momentum sem, amit megbántam volna. Ha barátok nem is voltunk, az biztos, hogy sokáig hálás leszek neki, ezért a szelet emberségességért.
Néztem, ahogy feláll, és nem tartottam vissza. Minden ösztönös reakciómat kiszorítva még a pálcámért sem nyúltam, amikor a talárjához ért.
- Remélem, hogy összefutunk még. Nekem sajnos mennem kell lassan, már biztos hiányolnak – látom rajta, hogy talán még maradna, és bántam is, hogy mennie kell. Nem mondtam semmit, csak néztem utána, amíg el nem tűnt a domb mögött, majd a tekintetem visszatévedt a lapra, ami előttem hevert a fűben.

Köszönöm a játékot!