Távoli sírkert

Távol a kastélytól, jó tízperces gyaloglás után találhatsz rá a sírkertre, mely sokak szerint erősen kísértett hely. Ide temették a Roxfort hajdani igazgatóit, nemes diákjait, sőt, állítólag magukat az alapítókat is (Mardekárt kivéve).

[Y]

Y.

  Tíz lépés... húsz lépés... tíz lépés... megint húsz lépés... és megint tíz... és megint hú...úúúúúúsz!! HÚSZ évbe fog telni, mire elérem azt a nyomorult sírkertet! Már látom a szürkületbe burkolózó kőtömbök kidomborodását, de valahogy úgy tűnik, mintha öt perccel ezelőtt is ugyanilyen messze lett volna. Pedig biz Merlin, hogy nem kutyagolok lassan! Határozottan, egyenes útvonalon haladtam végig, le sem tértem a kitaposott, kissé kavicsos, apró ösvényről. Azt mondták tíz perc az út, de úgy érzem, mintha vagy már két órája sétálnék! Lehet, hogy az is közrejátszik, hogy RETTENTŐ fárasztó napom volt? Biztos. Ide-oda rohangáltam, mint valami mérgezett egér, akit fenékbe lőttek egy tarantallegrával. Természetesen csak most szóltak nekem, hogy "Ja, amúgy Nade, holnap kell leadni a házidogát Mágiatörténetre, ugye nem felejtetted el?" - hát perszeeeee. Nem is emlékeztem, hogy egyáltalán mondták volna, hogy házi dolgozatot kell írni a Roxfort egyik kiválasztott helyiségéről. Mivel engem csak most pöcköltek orrba, hogy hahó, írni kéne dogát, egyetlenegy hely maradt, amiről még lehet írni, és nem happolták el előlem. (Különben is, miféle doga az, amikor a suliról kell írni?!) Mi más lenne, mint az állítólag kísértet járta sírkert. NEM, ismétlem, nem vagyok anyámasszony katonája, de főleg alkonyatkor kinek van kedve kint kószálni? Amúgy sem kéne mostanában tilosban lófrálnom, a múltkori esetből tanulva, amikor majdnem elkapott Friccs, ezért minél gyorsabban begyűjtök pár nevet, évszámot, és húzok is vissza a kastélyba takarodó előtt.
   Szinte megváltásként ér a csoda, hogy végre-valahára elértem azt a nyomorult, rozoga, rozsdás kaput. Remélem be van zárva...
   Megmarkolom ujjaimmal a kilincset, és indulatosan lenyomom, és visszahúzom a kezemet, de a kilincs is a markomban marad. Kitágult pupillával meredek a fogantyúra és az ajtón tátongó kicsiny lyukra.
   - Pfff... - nincs igazán kedvem most ragasztó, meg forrasztó bűbájok után kutakodni a fejemben, így inkább ledobom a kapu tövébe a réz rudacskát. Egy lendülettel áthajítom a kerítésen a táskámat, hogy könnyebben át tudjak mászni. Megmarkolom a kerítést, és fellépek az azt tartó kőfalra. Nagy nehezen átlendítem az egyik lábamat, majd a másikat is átlendítenéééééééééééééém, de a gatyám vége beleakad a kerítés hegyes csúcsába, és szerencsétlenül megcsúszok, majd egy óriásit zakózva eltaknyolok a gaztengerben. Je.
   Fájdalmasan felnyögök, és a táskámért nyúlok, majd előveszem a pálcámat, hogy gyorsan letisztítsam a földes ruhámat, de egy pillanatra megállok. NA, NEEEEE! Merlin trottyos, buggyos gatyájára!! Ekkora gyökeret, mint én! Agyon- vissza szidom magamat, hiszen végig nálam volt a pálcám, és elég volt volna egyetlen zárnyitó varázslatot elmormognom, de neeeeem. Nekem be kellett másznom, és lezúdulni a kerítésről. Jellemző...
   Legszívesebben a földön maradnék és visítva hemperegnék, hogy mégis mi a francért kell írni egy sírkertről! És ami fontosabb volt: mit?! Semmi kedvem sem volt ilyenekkel foglalkozni. Noaht azóta sem láttam, és félek, hogy baj lesz még ebből... A legkisebb bajom is nagyobb annál ,hogy házit írjak, pedig muszáj, mert különben mehetek az ilyen-olyan fejesekhez, hogy aztán szépen kiátkozzák belőlem a szuszt is, főleg, ha megtudják, hogy mugli származású vagyok...
   Előkaparom táskám mélyéről a pennámat, és a tintás üvegemet, de papírt persze a hálókörletben hagytam, így kénytelen leszek a kezemre írni. Aj, még ezzel a tintával is bajlódni! A mugli toll sokkal praktikusabb, de nem használhatok, mert "az mugliii!"...
   Felkászálódok, és mit sem törődve már a koszos ruhámmal (mindig össze kell maszatolnom, hát a fenébe is! Ha ezt anya látná...), kisterpeszben beálltam az első sírkő elé.
   - Na lássuk, ki voltál te... - mormolok magamban, majd jegyzetelni kezdek az alkaromra.

Nadine

Normális esetben nem szoktam takarodó után a klubhelyiségen kívül lenni, de most ez tényleg nagyon-nagyon-nagyon fontos levél! Nem várhatok vele reggelig, sőt egy percet sem várhatok vele. Ez talán a második, vagy harmadik alkalom, hogy tilosban járok, tapasztalanságomnak köszönhetően lábam remeg, tenyerem izzad, a szívem minimum kétszázzal ver, és mintha testületileg, vérkeringéssel, és minden belső szervemmel karöltve egyszerre szeretnének  feltolakodni a torkomon keresztül a szabad levegőre. A vállamon Nelly üldögél, csőrét bal kezemmel szorítom, nehogy lebuktasson Frics irodája előtt, mert ahogy ismerem, valószínűleg akkor kezdene el csicseregni, mindig a legrosszabbkor.
 Mint a betörők, meg a besurranók én is feketébe öltöztem, hogy kevésbé észrevehető legyek: fekete, vállán gyöngyökkel kivert hosszú ujjú, sima fekete farmer, és fekete, katonai bakancs. Mikor fenn belenéztem a tükörbe, olyan volt, mintha vékony lennék… hiába, a fekete slankít. A jobb kezembe a tintapacás levelet szorongatom, ami már össze-vissza van gyűrve, és csak néhány sor van ráfirkantva. Nem merem elővenni a pálcámat,  hátha valaki kiszúrná a fényt, így a sötétben botorkálok keresztül a folyosókon, hátamon  cipelem a bűntudatot, és a gondolatot, hogy jobb lenne visszafordulni. Fekete, sötét folyosók… kicsit sem vészjósló, dehogy. Mindegyik olyan, akár egy külön kis sikátor, mindegyik valami más borzalmat rejt, és én ezeken a folyosókon megyek tovább, és tovább. Szerencsére néhány fáklyát égve hagytak, valószínűleg a járőrök munkájának megkönnyítése érdekében, csak ezekre a pislákoló, narancs-aranyfényben játszó lángokra számíthatok. Mielőtt lefordulnék az egyik sarkon, néhány méterre tőlem egy libbenő, szőke hajkoronát látok meg, de amilyen gyorsan tűnik fel, olyan gyorsan is áll tovább a gazdája. Ez roppantmód érdekes. Két magyarázat lehet rá: 1. Valaki másnak is sürgős dolga támadt. 2. Gillnek igaza volt, és tényleg vannak vámpírok a kastélyban! Még valamikor múlt  héten mesélte, hogy az egyik haverja látott egy vámpírt a Tiltott Rengetegben,  én persze rögön rávágtam, hogy az lehetetlen, hiszen az veszélyezteti a diákok biztonságát. Azt gondoltam, megint csak át akar vágni, de lehet, hogy most kivételesen igaza volt. Végül is ebben az évben végez, talán megkomolyodott ez alatt az idő alatt. Ő sem maradhat örökké gyerek… bár, azt hiszem, mégis. Valószínűleg a tolószékében, a Sz. Mungóban is versenyezni fog a többi öreggel, hogy kibírja tovább oxigénmaszk nélkül. Igen, ezt simán elképzelném arról az idiótáról.
Csak egy módon deríthetem ki, hogy igazat mondott-e: ha követem ezt a talán-vámpírt. megyek. Sosem láttam még vámpírt, és valószínűleg bárki más egy hasonló helyzetben rögtön sarkon fordulna, de én nem. A kíváncsiságom legyűri a félelmemet, a megérzéseim pedig úgy 10-12 éve leboxolták a dolgot az ép eszemmel. A levélről elfeledkezve indulok a lány után, szépen, csendben, már amennyire csendben lehet közlekedni egy bakancsban. Aprókat lépek, a leveles kezemmel a saját számat szorítom, hogy ne hallatszódjanak levegővételeim. Néhány perc alatt kiérek a friss levegőre, ahol némileg megnyugszom: most már nem bukhatok le. Surranok, sompolygok, gyors  tempóban, de távolról követem a lányt, míg nem megáll a sírkert  bejáratánál… öhm, ez picit bizarr. Ahelyett, hogy az ajtót használná, átmászik a kerítésen, ami nem kicsit fájdalmas dolog- tapasztalat.

Közelebb merészkedek a sírkerthez, és akkor felismerem a vámpírnak hitt, abszolút nem vámpírt.. vagyis, miért ne lehetne ő az? Hollóhátas, évfolyamtárs.. a neve… pedig… minden bizonnyal szép név. Hümm. Gondolkozz, törd a fejed! Van egyáltalán közös órám vele? Mintha a Mágiatörténet…
-   Te nem vagy vámpír – a szavak  önkényesen csusszannak ki a számon, könnyedén, dallamosan, bár kicsit bágyadtan is a fáradtságtól.
Vámpír… vérvörös, fekete, zavaros, lila, szürke, sok szín.  
Nadine! Tintakék.
Nellyt lerakom a sírkert fém kerítésére, a levelet elsüllyesztem zsebembe, előhúzom a pálcámat, egy alohomorával kinyitom a zárat és beljebb fáradok. Az első idióta megszólalásomat agyban próbálom először kijavítani, végül néhány perces agytekervény kígyózás után újra beszélni kezdek.
-   Öhm…  hát… izé… én csak… az egész Gill hibája – motyogom magam elé a tarkómat vakargatva, talán nem is érti, amit mondok.
 Aztán felé nyújtok egy a másik zsebemből előhalászott papírdarabot, a tinta nem tesz valami jót a bőrnek. Elmosolyodom, aztán  a sírokat böngészve, egyik lábamról, a másikra állva, megkérdezem tőle.
 – Nadine, ugye?
Ügyes megállapítás, gratulálok.

[Y]

Y.

  Nem is értem, hogy gondolták... Ez egy olyan hely, ahol sírkövek állnak ki a földből (eddig stimmel), és senki se jár ide. Mégis honnan szerezzek használható információt ezekből a... kőtömbökből?! (Természetesen tisztelem a temetőt, és az elhunytakat - ez gátol meg abban, hogy egy jó vaskosat rúgjak bele bármibe, ami a kerítésen belül terpeszkedik).
   Az ide vezető úton amennyire állt az idő, most annyira rohant előre, már esteledett, én pedig egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy ismét tilosban járjak (ami nem szerencsés, főleg a mostani vérmérséklet szerinti kategorizálás szempontjából). No, nem mintha egy szabálytisztelő jó kislány lennék, de nem szeretek sokat settenkedni, úgy, hogy minden árnyékot figyelek, nehogy az egyik átalakuljon valami csoda folytán a gondnok macskájává, mint azt szokásává vált. Az oldalam szörnyen szúrt még, az előbbi földet érésemnek hála, így kicsit jobbra hajolgatva próbáltam "bejáratni" ismét az izmaimat, közben vadul jegyzeteltem - aminek következtében már az egész alkarom merő egy házi volt.
   Valami motyogást hallok a hátam mögül, mire egy hirtelen mozdulattal 180 fokos fordulatot veszek, ami utólag kiderült, hogy nem volt okos gondolat. Az oldalamba belenyilallt a fájdalom, ezért odaszorítottam a kezemet, és groteszk módon oldalra hajoltam, mert szinte görcsbe rándultam.
   - Gill undok egy alak lehet! - próbáltam humorizálni, de a fájdalmas nyöszörgés, ami kiszűrődött a szavaim közül bizonyára rontotta a csodás poén hatását. Bár igazából nem tudom miről beszélt, és teljesen biztosra meg tudom mondani, hogy halvány lila gőzöm sincs affelől, hogy ki is lehet az a Gill, de úgy gondoltam először levegőhöz jutok, és csak utána kérdezősködök.
   Furcsálltam, hogy még csak most jött ki ez a fájdalom, de esküszöm olyan, mintha az egyik bordám vakargatná a tüdőmet...
   - Köszike! - nyöszörgöm, majd grimaszba torzult vonalaimat próbálom kedves mosoly formára alakítani, kisebb-nagyobb sikerrel. Agyam gyorsan felmérte a helyzetet, és mivel úgy érezte, hogy elég ijesztő lehetek a lány számára, próbáltam visszaegyenesedni, ami nagyon nehezen sikerült.
   - Pontosan. - erősítem meg feltételezését, majd végignézek a furcsa öltözetű lányon, és próbálok nevet keresni hozzá, de valahogyan sehogy sem sikerül. - Te pediiiig... - és hagyom, hogy befejezze helyettem is a mondatot.

   Szívesen foglalkoztam volna továbbra is az érdekfeszítő házi esszémmel, de RETTENTŐEN érdekelt, hogy ki is az a Gill, és miért az ő hibája, és mi az ő hibája, és egyáltalán mit keres itt ez a lány alkonyatkor, a sírkertben? Legszívesebben most kérdések özönét zúdítottam volna szegény lányra, de nem akartam még jobban ráijeszteni arra a lányra, akit először vámpírnak hitt, másodszorra pedig minél tovább húzom a beszélgetést, annál később kell megcsinálnom az esszét (igen, ez olyan diákfelfogásféle). Bár még szörnyen szúrt az oldalam, próbáltam lemásolni a karomról az eddig összegyűjtött, temérdek (pontosan két sor) információt, hogy ne vesszen kárba a precíz munkám eredménye...!
   - Amúgy, honnan veszed, hogy nem vagyok vámpír? - teszem fel véresen komoly arckifejezéssel a kérdést.

[Nadine]

Nadine

Picit ijedten figyelem a lány kétrét görnyedését és nehéz beszédét, első gondolatomat ezzel kapcsolatban egy gyors telihold ellenőrzéssel sikerült elhessegetnem: növő hold van, mivel a nagy, sárgás, lufiszerű alakzat d betűt formál. Kiskoromban mindig  így tanultam meg, hogy mikor nő, és mikor fogy: ha D betűt formál dagad, ha C-t akkor  csökken… Csillagászat órákon még mostanában is sokat segít ez a kis trükk, ilyen kampókkal könnyű tanulni. A mágiatörit is hasonló segítségekkel tanulni, az írek valahogy mindig kimennek a fejemből, mikor a varázsháborúkat tanuljuk, ezért mindig csak  szoknyásokként emlegetem őket, a bajorokkal vívott háborút, csak a szoknyák és  a sör háborújaként jegyeztem meg, persze  dolgozatban nem így írom, de ha meglátom az évszámot, rögtön elmosolyodom és beugranak az országok  attribútumai.

Gill újabb említésére hevesen bólogatni kezdek és elfintorodok az újabb viszont látás esélyében. Kedvelem, kedvelem,persze, de nem szeretek vele diadalok után találkozni… már pedig mindig látja rajtam, ha ismét sikerült átvernie: valamiért teljesen máshogy viselkedek ilyenkor, mint általában, és az a vicces, hogy én ezt észre se veszem. Talán a tükörben kéne gyakorolnom a teljesen normális arckifejezésemet… Gill szerint a szemöldököm árul el… a szemöldököm! És a vörösödő füleim.

-   Jóóól vagy?
Húzom el jó hosszan az ó betűt és aggódva lépek közelebb hozzá, hiszen elvileg nem vámpír, nem vérfarkas, ergó nem kell tőle félnem. Az egy dolog, hogy magáról, Nadine-ről is keringenek pletykák, meg pontosan olyan.. kemény csaj kinézete van, vastag fekete szemfestékkel, a beszéde teli káromkodással, talán cigizik is, az alkoholt sem vetheti meg. Legalábbis én így képzelném a külsejéből,de a színei teljesen másak: olyan pozitívak, megnyugtatóak.

 Mint a  kedvenc kék tintám színe, egyszerűen öröm ránézni a pergamenre, mikor az egész tele van szórva apró, gyöngybetűimmel és a kék szín mintha ki akarna törni a pergamensárgaságból, mintha elevenen akarna lenni, leugrana a papírról, élni, pörögni, kiáltani, szaladni, ordítani, szabadnak lenni. Hiszen be van zárva abba az unalmas papírba, és képtelen egy helyben maradni, és képtelen ott maradni. Mozdulni, szabadulni.
-   Öhm… Yasmine. Mintha lenne közös óránk…- Motyogom kissé elszontyolodva a gondolatra, hogy fogalma  sincs ki vagyok.

Ez a tény kicsit lelomboz, hiszen… azért ennyire nem vagyok láthatatlan. Ugye? Ugye?! El is feledkezek arról, hogy szegény Nad néhány másodperccel ezelőtt még majd’ összeesett, annyira elfoglal  a saját népszerűtlenségem ténye. Vajon mi a baj velem? Nem vagyok csendes, vagy unalmas… komolyan, akinek nincs egy rohadt sebhely a homlokán, vagy nem halálfaló-sarj, annak már meg sem jegyzik a nevét? Vajon hogy nézne ki egy… hümm.. egy pillangó-sebhely aaaa mondjuk…a vállamon? Bár nem tudom, hogy lehetne kivitelezni, keresnem kéne egyszerűbb mintát. A villám olyan elcsépelt,lehetne egyszerűbb virág, esetleg egy szívecske. A francba is, miért nem lehet megjegyezni a nevemet? Ennél már csak az volt rosszabb, amikor egy hét alatt kétszer mutatkoztam be egy srácnak, mert nem emlékezett rám. Én persze az egész nevét tudtam, sőt még azt is, hogy mikor megkínáltam mindenízű drazséval, válogatott,mert nem szereti a gyümölcsös ízűeket, és hihetetlen élénk, fűzöld színei voltak! És  ő NEM tudta még csak a nevemet sem.

A kérdésre kissé lesápadok, nem mondhatom, azt amit gondolok, mert a végén még őrültnek néz... hirtelen ötlettől vezérelve nyúlok a leragasztott ujjam felé.
-   Mondjuk, ezért – válaszolom egy halvány mosollyal, és letekerem az ujjamról a Micky egeres ragasztótapaszt, ami egy igen hasznos mugli találmány. Alatta a sebem még egy kicsit vérzik, nemrég vágtam meg elég csúnyán, így nem gyógyult meg teljesen. Igazából egész végig tudtam, hogy a szőke valószínűleg nem vámpír, csak a kíváncsiság hajtottm de komolyaan! Ha tényleg vámpír lenne, valószínűleg úgy tapadna a szeme a vérre, mint az öreg Piton tanár úr haja a samponra, vagy Dumbledore egyhónapos gumicukor elvonása után a gumibaziliszkuszra. Ami egyébként csak kis mennyiségben finom, mire a végére jutsz, ó, Te! Hihetetlenül megutálod.

-   És mi járatban, itt a sírkertben? Könnyű séta, vagy ilyesmi??- kérdezem kuncogva, egen, tudom, cseppet sem vagyok vicces. De istenem, késő van, nyűgös vagyok, és  a nevemet sem tudták-megint.

[Y]

Y.

   Zavartan köhécselek, nyögök halkan, és csak legyintve egyet, amolyan „áh, semmi gond, csak kilyukad a tüdőm”-öt. Ennek alátámasztására, még el is mosolyodok a cél érdekében.
   - Ugyan, ne aggódj, egészséges vagyok, mint a makk! –
   Az utolsó szót vidáman megnyomom, ezzel is mutatva, nincs miért aggódnia.
   A fájdalom enyhülni is kezd, legalábbis pszichésen, mert el kezdek agyalni azon, hogy honnan ismerős a csajszi. Biztosan láttam már (mint ahogy a kastély összes diákját egyszerre évnyitókor a Nagyteremben), de Merlinért sem akart beugrani, hogy honnan. Mivel túlságosan el voltam foglalva a lánnyal, és a saját magamnak bemesélt hazugságérzettel, hogy eltereljem a gondolataimat tök véletlenül a háziról, és később észrevegyem, hogy jé, mennyire elszaladt az idő, inkább nem is gondolkoztam azon, honnan is ismerem.
   A lány furcsán méreget, de nem nagyon zavar, akik nem ismernek általában jóóól megnéznek, hogy „Úristen, hogy néz ez ki?!”, vagy „Ööö…?”. Hamarosan a gondolataimban sem kell neveznem „A csajnak” Yasmine-t, mert már világossá vált, hogy így hívják. Arcomra egy „Jaaaa!” kifejezést erőltetek, mintha már kezdene beugrani, hogy ki is ő, de nem akarom megsérteni azzal, hogy még mindig tök homály volt az egész, és szegényke neve sem segített túl sokat. Nem akartam tovább kérdezgetni, hogy amúgy milyen házba tartozik, hányadéves, mert a végén még megbántom, és én nem akarok megbántani senkit. (Csak aki egy bunkó kcsg).
   A vámpíros megnyilvánulásra egy bárgyú, de egyáltalán nem flegma mosoly kúszik fel az arcomra, direkt, hogy aztán az lefagyjon az arcomról, és megszállottan bámulni kezdjem a már nem vérző sebet. Komoly arccal, elszürkült tekintettel lestem a kis hegecskét, pár másodpercig, és miután meggyőződtem arról, hogy kellő hatást ért el a hihhhhetetlen poénom, elvigyorodok ismét, és érdeklődően Yasmine-re pillantok.
   Szinte már nyitnám a számat, de megelőz saját kérdésemmel.
   - Ah! Mintha csak a számból vetted volna ki a szót! – mutatok rá. – Jó lenne! Ó, mennyire hiányzik is már a nyugalom. Nincs sok ilyen pillanatban részem! Ó, dehogy, én a mágiatöri házimat próbálom összekaparni minimális információból.  – az utolsó szavakat megnyomom, és mérgelődő, durcás arcot vágok, és hangot váltok, de csak egy pillanatra, hogy jelezzem, mekkora hülyeségnek tartom, hogy már névből, és évszámból esszét írjak. Mintha csináljak töklevet, tök felhasználása nélkül! Ugyanez, hogy csináljak esszét, esszéanyag nélkül? Mert ez nem anyag és infó, az is biztos!
   - Csak nem te is ezért lófrálsz, itt ahol a doxy se jár? –

Lyra Freester.

A szél süvít, az időjárás nem megfelelő arra, hogy ilyen időben kint lófráljon az ember, a magasságból még egy vidám napsugár mosolya se képes áttörni a sötétszürke esőfelhőket.
*
Egy levelet szorítottam a kezembe, amelyet pillanatokkal ezelőtt sikerült befejeznem. Az utóbbi napok számomra felértek az örökkévalósággal. Napok óta ilyen az idő.. Azért jöttem ki ide, a sírkertbe, hogy egyedül érezhessem magam, noha itt mindig történik valami épp ésszel nem megmagyarázható esemény.. A minap kaptam egy levelet hazulról, miszerint óriási tragédia történt: Az egyik gyerekkori barátom elhunyt. Az esemény számomra fölfoghatatlan, időnként könnycseppek fordulnak ki szememből akkor, amikor a szép emlékekre gondolok. Egy életerős, fiatal srác volt, tele életenergiával.. Édesanyám elmondása szerint a dolgok egyik pillanatról a másikra történtek, nem voltak a tragédiának előzményei. Egyszerűen sétált az utcán, összeesett, és .... millió könnycsepp hullott érte a napokban. Nem lehetek többé vele. Nem törhetünk borsot az idősebbek orra alá, nem sportolhatunk együtt, nem járhatunk el soha többé szórakozni. Ezekről az élményekről szívesen lemondtam volna, csakhogy még egyszer, utoljára láthattam volna a szemébe bujkáló, néha-néha előtörő vidámságot. A levelemet is neki címeztem. Nem vagyok képes elengedni őt, noha sajnos nincs más választásom. A tudat, hogy többé nem láthatom, az életemben történt összes bánat közül a legrosszabb. A levélben tudattam vele, hogy várjon rám odafent, a rút esőfelhők felett, noha nem akarom a találkozást megsiettetni, ezért nem is cselekszek semmi meggondolatlanságot. A szememet ismét könnyfátyol takarja el, bánatomban összegyűröm a levelet, majd az erős szélben elengedem, és hagyom szállni. Egy másik világ felé, amely talán befogadja a drága barátomat. Csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek. Képtelen vagyok még most is felfogni a történteket, hogy miért mindig az hal meg, akit igazán szeretnek. MIÉRT? Ember nem tudhatja erre a választ, s talán ez a legfájóbb. A fájó gondolat emészt, hogy hogyan is történhetett az eset. Minél lehetségesebb magyarázatokkal rukkolok elő, annál fájóbb mindez. Amint szem elől tévesztem a kis papírcetlit szívok egy nagyot a friss, eső előtti levegőből, sóhajtok egyet, és nézem ahogy a fák szomorúan bólogatnak felém a szélben. Majd izmaimat megfeszítve, még mindig könnyező szemmel felállok a természet által megrongált padról. Utamat lassan, a fájdalomtól összeszorult torokkal teszem meg a sírkövek felé. Oda, ahol embertársaim annyi könnycseppet hullajtottak, hogy az megszámlálhatatlan. Itt, ezen a szörnyű, hátborzongató helyen nehezebb a levegővétel. Az ember úgy érzi, hogy a könnycseppek megfagyva kopognak az aljzaton, pedig nem. Eleredt az eső, és valami megmozdult az egyik közeli bokornál.

Vaszilij Zajcev

*Nem is tudom mit keresek itt… egyszerűen csak egy kis sétára vágytam a Roxfort határain belül, és itt találtam magam. Pedig úgy tűnt, mintha pár percig sétáltam volna, de ezek szerint több volt. Csak kiléptem az ajtón és elindultam nem is tudom hova, de a lábaim önkéntelenül is idehoztak egy sírkertbe. Hallottam már róla ezt-azt, de még nem jártam itt. Nem szeretem a temetőket, túl vastagon ül meg itt mindent a szomorúság. Pedig akik itt vannak, azoknak már legalább nem kell aggódniuk semmin; sőt biztos vagyok benne, hogy vannak itt olyanok is, akiknek megváltást jelentett a halál.
Persze sokan mondanák, hogy a halál rossz dolog, és néhány esetben így is van. De még jobb, ha nem kesergünk sokat ezen, hanem megtanuljuk elfogadni és továbblépni a dolgon, de ez azért nem megy egyik pillanatról a másikra… nekem sem ment, de mostanra eljutottam odáig, hogy nem félek a haláltól, és nem zavarnak a halottak, inkább egyfajta belenyugvást érzek, de ehhez az egyik legfontosabb dolog, ami kell az az idő.
Meglepetten torpanok meg, felriadva a gondolataimból. Van itt még valaki… nem vagyok egyedül. Persze úgy értem a halottakon kívül. Látok még egy árnyékot, nem is olyan messze tőlem; és ez az alak nagyon is ismerősnek tűnik. Közelebb lépdelek, kissé összehúzva magamon a kabátot, nem fázom, de jólesik a meleg. Ahogy néhány méter távolságból jobban szemügyre veszem az illetőt, már biztos vagyok benne, hogy ismerem.*
- Vaszilij Zajcev?
*Kérdezek rá a nevére, nehogy mégis tévedjek; de a mardekárosnak jellegzetes testalkata van, így nem hiszem, hogy tévednék. Egy fáradt kis mosolyt is megeresztek mellé, ám csak ekkor veszem észre, hogy a srác arcát könny csíkozza. Sírt. Biztos elvesztette valakiét… nem ritkaság ez manapság, Tudjukki uralma alatt.*
- Jól vagy?
*Teszek fel egy újabb kérdést röviden, bár látszik rajta, hogy nincs valami rózsás hangulatban; de ha nem akarja, akkor nem fogja elmondani, én nem erőltetem, elvégre csak egy kis friss levegőre vágytam.*

Lyra Freester

Tudom, egész pontosan sejtem, hogy valami lapul abban a bizonyos bokorban, de ebben az állapotomba semmi más nem érdekel, csak a saját kis problémáim, amiért pontosan idejöttem. Nem készültem fel a zuhogó esőre, indulásom előtt az egyszerű taláromat, no meg a varázspálcámat vettem magamhoz. Ilyen időben senki se tudhatja, hogy mikor, hol és mi fog történni: az embernek elővigyázatosnak kell lennie, noha ilyen állapotban én aligha vagyok erre képes. A bokornak hátat fordítottam, és őszintén szólva majdnem szívrohamot kaptam amikor egy hirtelen hang megszólal a hátam mögött: egy lány, mely a nevemet ejtette ki ajkain. A lány észrevette, hogy sírtam, bár próbáltam ezt álcázni. Szememet gyakran törölgettem talárom ujjával, noha a könnyek mindig, szüntelenül törtek elő könnymirigyeimből, hogy aztán halk kopogással a földre zuhanjanak. Meglepett, ahogy a lány kiejtette a nevem, kellően rossz ejtéssel, bár ezt itt, a Roxfortban már megszokhattam. Valahogy sikerül az arcomra egy mosolyt erőltetnem, mely valószínűsíthetően elég erőltetettre sikerült, ekkor a lány megkérdezte, hogy jól vagyok-e.  Voltam már rosszabbul is., ejtettem ki a mondatot, bár ez a mondat csak részében volt igaz. Igaz, hogy kegyetlenül rosszul voltam, bár valahogy a lány közelsége feldobta a kedélyállapotomat. Valahonnan ismertem ezt a lányt, azt hiszem, hogy a könnyező szobornál beszélgettünk is, noha annak a beszélgetésnek nem lettek komolyabb következményei, csupán annyi, hogy sikerült még egy embert megismernem. Nem tartottam barátomnak, noha valamilyen szinten kedveltem a lányt.  Lyra? –kérdeztem rá meglepetten az első névre, ami az arcából eszembe jutott. A vezetéknevére már nem is nagyon emlékszek. Visszatérve a beszélgetés elejére, amikor megfordultam, azzal egyidejűleg elő is rántottam jobb kezemmel a varázspálcát, majd szégyenteljesen, talán a lány arcának láttán próbáltam úgy tenni, mintha egy fahusánggal hadonásznék, majd amilyen hirtelen elővettem, olyan hirtelen el is tettem az én kis fahusángomat. Kétségkívül örültem, hogy a lány is itt bóklászik, mert én valószínűleg csak egy emberi ronccsá tettem volna magamat. Legalább van kivel beszélgetnem, gondoltam magamban, és folytattam a beszélgetést a lánnyal. Valahonnan ismerős vagy! Ja igen! A szobornál te voltál az a lány, aki mellé odaültem a padon? Ekkor hirtelen megnyugodtam, hisz legalább rájöttem arra, hogy a lány nevét nem tévesztettem el, így legalább nem éreztem magam olyan gyengének. Mardekáros vagyok, de mégis gyenge. Ez a kettő nem függhet össze, akárhányszor próbálom palástolni gyengeségeimet azzal, hogy erősnek játszom magamat, csak összekuszálódnak bennem azok a bizonyos fonalak. A lány egyébként egy kabáttal takarta el felsőtestét, noha az időjárás az eső ellenére sem volt túl fagyos. Biztonságban éreztem magam a lány mellett, ami csakugyan nem a legnagyobb erény egy fiú számára. Próbáltam arcommal még egy mosolyt a lány felé erőltetni, s próbáltam a találkozás fagyos pontjait elfelejtetni vele, például azt, ahogy látta, hogy könnyezek. Ezt nem tudhatja meg senki! Kérlek ne mondd el senkinek, hogy itt láttál egyedül, sírni egy temetőben. – próbáltam határozottan fogalmazni, ám ez nem sikerült olyan pompásan, mint amennyire számítottam. Sétáljunk egyet, Lyra, ha persze neked is van kedved.-mondtam barátságosan a lánynak, aki szerintem nem búslakodni, hanem egyedül lenni jött ki erre a zord helyre. Reméltem, hogy felvidítja a napomat.

Kay

-   Fear of the dark, fear of the dark I have a constant fear that something's Always near…
Halk dúdolás, majd rövid, dallamtalan akkordok törték meg a sírkert csendjét. Mintha csak egy apró gyermek ciripelt volna, pengetné játszva a húrokat. Oda-vissza-oda-visza. Persze, itt már nem zavart senkit, több láb mélyen a föld alatt az ember legfeljebb engedelmesen oszlik, de nem puffog a csendháborításért. Csupán egy varjú rebbent fel a közeli bokorból, baljós károgással adva hangot nemtetszésének. Egy lány kuporgott a korhadt fűzfa alatt, ölében telematricázott, kopottas akusztikus gitárjával. Gyűrött, össze-vissza gombolt ingével, szakadt harisnyájával a legkevésbé se tűnt egy rendezett, szigorú magániskola diákjának. Inkább gondolhatnánk a takarítónak, vagy esetleg pehelysúlyú pankrátornak… természetesen a vesztes oldalon.  Vagyis a látvány magáért beszélt. Ugyanis nem sokkal ezelőtt kent le egyet az egyik aranyvérű csodamókusnak, amiért inzultálni merte. Ezek után persze vele mosták fel a padlót.
Tudta jól, hogy saját jól felfogott érdekében jobban tenné, ha egészen apróra összehúzná magát, de van, amit nem hagyhatott szó nélkül. Pláne, ha Kay-el szívatták. Nem tudta, pontosan mi van vele, ám abban biztos volt, hogy még él. Bár ha arra gondolt, hogy teljesen magatehetetlenül fekszik egy kórházi ágyon, kiszolgáltatva a sok kiéhezett halálfalónak… talán túl élénk a fantáziája. De az biztos, hogy a következő bántó beszólásért kiskanállal belezi ki a kötözködőt és megeszi a máját babbal, vagy valami hasonló. Ám egyelőre még egy kiskanala se volt… Mindent elvettek tőle, amikor visszatért az iskolába, ráadásul olyan tortúrának vetették alá, ami még az urológusnál is rosszabb. De, ha Kay-t meggyógyítják, akkor már megérte. Ha pedig mégsem… még mindig rájuk gyújthatja ezt az egész nyomorult kócerájt.
Satine kiköpött oldalra, majd egy újabb fűszál után nyúlt. Valamit muszáj volt a szájában tartania, különben biztos megőrül az elvonási tünetektől. Nem tudta volna megmondani, hogy a bagó vagy a fű hiányzik-e neki jobban, esetleg a pia vagy az átmulatott éjszakák. De néha már véresre vakarta karját, csomókat tépett ki a hajából vagy rugdosta, fejelgette a falat. Egyszerűen annyira ingerült volt, hogy egyik pillanatról a másikra majd felrobbant, nem is beszélve arról, hogy napok óta képtelen volt rendesen kialudni magát. Aztán jöttek a többiek a gonosz kis beszólásaikkal, és végképp felment benne a pumpa. Talán pont ezért nem filézték még ki a Minisztériumban… mert így sokkal viccesebb.
Ráadásul az utóbbi időben volt egy olyan rossz érzése, mintha folyamatosan követnék. Akárcsak egy második árnyék, minden oszlop mögül, sötét sarkokból, az utolsó bokorból is őt figyelnék. Ezért jött most ide, hiszen a temetőket a gót szubkultúrán kívül senki se látogatja szívesen. Ám a matatás a kert suli felé eső végénél most se akart megszűnni.  A lány újra végighúzta a kis háromszögletű pengetőt a húrokon, majd tovább énekelt, most már jóval hangosabban, hátha rajongója kapcsol végre, s elhúz melegebb éghajlatra…
-   Fear of the dark, fear of the dark I have a phobia that someone's Always there…

[- Sat]

INPRISONED
INSIDE THIS MIND

Azt mondták, itt vagy. Itt a kastélyban. Illetve nem állítom, hogy „mondták”, hiszen ezek a sznob balfszok nem állnak szóba velem, sőt, örülhetek, ha nem rúgnak belém. (Bár megtanítottál már arra, hogy védjem meg magam.) Leginkább szidtak egy szurtos alsóévest, és panaszolták, hogy nem értik, mégis miért toloncolják vissza a kastélyba a hozzá hasonló szemeteket. Amilyen én is vagyok. Rám csak azért nem tesznek megjegyzéseket, mert elvegyülök. Az iskola új, szigorú szabályzatának eleget téve magamra öltöm az egyenruhát, még azt a mókás-siralmas köpenyt is, ha ez a kívánságuk. Sosem voltam olyan erős, mint te. Én csak túlélni tudok, küzdeni nem. Átvészelni, de harcolni nem.
Befalazták a pinyót. Tudtad? Biztos, hisz régebb óta vagy itt, mint én, és kétlem, hogy ne próbáltál volna már meg elszökni innét. (Újra.) Kerestelek. Egyedül a tetőre nem másztam még fel utánad, hátha ott vagy, tudod, nem merek, ha nem vagy a sarkamban, hogy elkapj. Csónakház, móló, meg a kis tűzrakóhely az erdő mellett. Sehol nem talállak. Hát, ez itt az utolsó ötletem.
A temető.
Hátha kijöttél megidézni megint Kurt szellemét, vagy csak hogy eltársalogj azzal a gyerekszellemmel, akivel a múltkor… hát… megismerkedtünk.
Hideg van és félek egyedül. Soha nem vallanám be, de egy ideje borzalmasan félek egyedül. (Mióta ismerlek téged.) Nemigen volt olyan, hogy ne fonódtak volna össze koszos kis ujjaink a lepattogzott körömlakkokkal, vagy ha mégis, épp valamelyik változatos katasztrófát szenvedtük el és ezt nem akarom.
Összefogom magamon a köpenyt, a szoknyámba bele-belekap a szél, hideg van bsszameg. A combom is érzékeny még a ki tudja milyen csonttörő vagy ragasztó beavatkozások után. A fejemről nem is szólva. De hallom a hangod. Hallom. Megszaporázom a lépteimet és te ott vagy, mint valami elbszott angyal, aki sírkövön pózol, vagy valami szárnyas démon, bosszúálló fajta, a hangod is olyan baljós, keserű.
Biztos hallod már, hogy közeledem. Visszafojtott lélegzettel teszem, a szívem ellenben hangosan dörömböl.
- Sat – nyögöm végül elfogódottan, egész közel vagyok már, szinte karnyújtásnyira. Mást nem merek mondani.
Jól tudom, hogy miattam vagyunk újra itt. Hogy ezt a bulit most én cssztem el.

Kay

Annak idején, amikor először ültek az iskola felé zötyögő vonaton Satine-nak sok minden kavargott a fejében. A szemközti ülésen Adam és Kay békésen szunyókált, így a fülkében csak ő volt ébren. Akkor nem fért a fejébe, hogy lehetnek ilyen nyugodtak, amikor ő annyira izgatott. Fejét a vonat falának támasztva bámult ki az ablakon, s a tovasuhanó tájat figyelve még esze ágában se volt a másik irányt választani. Ha akkor megkérdezték volna, mit lát maga előtt, merre tart, mivé szeretne válni, azt válaszolta volna, amit a többi reménnyel teli kisdiák: hőssé. A tehetséggel, amit kapott meg akarta menteni a világot. Ám ha most tükörbe nézne, nem ismerne magára. Mivé lettek az álmai? A fekete talár, az ósdi rakott szoknya, harisnya, formacipő… Undorodott saját magától. Nem ilyennek képzelte a jövőt, esze ágában se volt visszajönni. Magáért nem tette volna meg… semmiképpen sem. Ő nem az a fajta volt, aki szépen beáll a sorba, mosolyog a tanároknak, vagy félrefordul, ha róla pletykálnak. Persze, olykor elszakadt a cérna. De most nem engedhette meg magának az önzés luxusát. Mert ha mégis ellenállna, akkor talán soha többé nem láthatná őt. Mégis, jól döntött. A mugli mentősök már csak a zsákot húzták volna rá, és ha vissza is hozzák, mi garantálja azt, hogy utána nem lesz semmi baj? Bár… ezeknél a holdkóros vajákosoknál ki garantálja?
Azon az esős éjszakán remegő kézzel nyúlt zsebébe az ósdi, göcsörtös pálca után, amit egy halott varázsló kezéből csavart ki a Zsebpiszok közben. Sose szerette igazán, ahogy a pálca se őt. Ám a sajátja kettétört, másikra meg nem volt pénze… vagyis az az ostoba sarlója. Mert akkor még dacolt azzal, ami körülvette. Ám a lopott pálca most az egyszer mellé állt, s szikrázó fénynyalábbal adta tudtára a mágusoknak, hogy egy mocskos kis sárvérű pondró iskolán kívül varázsol. Nem érdekelte, hogy mások mit gondolnak vagy, hogy hányan látják… az épp mellette parkoló rendőr, vagy a kamion sofőrje, a sok szájtáti bámészkodó. Egyébként is mit keresett kint annyi ember a zuhogó esőben? Nem látta egyiket sem…  Kay vértől vöröslő ajkai is elmosódtak lassan, miközben ő a könnyeitől fuldokolt. Az anyja halála óta nem ejtett egyetlen könnycseppet se. Senki nem érdemelte meg. Na meg persze nem illett a kemény rockercsaj imidzshez, aki sziklaszilárd, erős, és a kövek ugye sose könnyeznek. Ám most nem ment, nem tudott erős lenni. Egy valakit szeretett volna megmenteni a világért cserébe…  és erre se volt képes.
A segítség mégis gyorsan érkezett. Hihetetlen, hogy a Minisztérium milyen gyorsan képes lefülelni az illegális varázshasználókat. A semmiből előbukkanó éjfekete alakok... Szeretettel küldi Voldemortnak azt a maréknyi lőszert, amit a rendőrök eresztettek az egyik mágiatudorba első rémületükben. Legszívesebben szemen köpte volna valamennyit, ám akkor még a nevét se tudta volna megmondani, csak egy valamit ismételgetett: nem halhat meg. Aztán csak a csönd maradt. Olyan volt, mint amikor váratlanul kihúzzák a mélynyomót. Irtózatos, elviselhetetlen sikító hang, annyira fáj, majd belehalsz, utána viszont csak a csönd marad. A fullasztó, kétségbeejtő némaság. Nem volt olyan zene vagy ricsaj, ami el tudta volna mulasztani, megszüntetni a belsejét mardosó ürességet.
Hangosan énekelt. Bárki hallhatta olyan két-háromszáz méteres körzetben. Ám ugyanennek a zajnak köszönhetően a közeledő lépteket egyáltalán nem érzékelte. Már csak azt halotta, ahogy valaki a nevén szólítja  a háta mögül, s ettől őszintén szólva, majd összesz*rta magát.
-   Merde alors, motherfucker… a jó k*rva anyádat kövessed, kisk*csög! – pattant fel ültéből, s menet közben már fordult is.
Jelen lelki állapotában volt egy olyan elképzelése, hogy egyetlen gitárja ide-vagy oda, de pépesre veri a leselkedő fejét. Nagyon elege volt már, és ha most el kell ásnia valakit, hát legyen. A tetemtőben úgyse keresnek elrejtett hullákat. Ám amikor megfordult, és végigmérte az ismeretlen lányt, az egyáltalán nem tűnt ellenségesnek. Vagyis, volt benne valami ismerős… Sat némán meresztette szemeit az idegenre, miközben erősen markolta gitárját, arra az esetre, ha mégis használnia kellene.
-   Hát te…? - tette volna fel a kérdést, amikor végre leesett a papírtantusz.
Annyi alakban látta már, hogy már össze se tudná számolni, nem jegyezte jó régóta Kay alakváltásait. A tanárok rég feladták már, hogy beazonosítsák, ha kimentek Roxsmorts-ba, vagy egyéb okból tartottak népszámlálást, Miss Scarlett volt a „maradék” ember a sorban. Ám Sat nagyon is jól tudta, mire kell odafigyelnie. Nem várt választ, csak elengedte a kopottas gitárt. Az tompán kondult, majd a húrok tiltakozva játszottak le egy rövid akkordot, mielőtt még minden elcsöndesedett volna. A lány homlokát ráncolva lépett közelebb, egészen közel, hogy kezével végigsimíthasson az idegen ám mégis annyira ismerős arcon. A szemei éppolyan kékek… Nem tudta, ébren van-e, vagy csak álmodik, de bármelyik is legyen, nem engedi, hogy ez a pillanat köddé váljon. Úgy szorította magához a lányt, mint fuldokló az utolsó épen maradt deszkát, mintha csak soha többé nem akarná elengedni. Alig, egészen tompán érezte Kay illatát, s szemét becsukva belekapaszkodott ebbe a homályos emlékképbe.
-   Ne hagyj el soha többé… - suttogta, hogy ne hallhassa senki más rajtuk kívül – Ne hagyj egyedül…
   

[- Annyira sajnálom]

Sat

Aznap éjjel én szúrtam el. Nem voltam túl biztos a dolgomban, és amúgy a robogókkal sem vagyok túl nagy barátságban, de neked már ment, hát nekem is kellett, hogy menjen. Nem emlékszem sokra, hiszen igazság szerint csak elterültem, bevertem az állam, a fejem, a csípőm, úgy éreztem, mindenem összetört, hallottam a szirénázást, a káromkodást, láttam a szikráidat, aztán minden elsötétült. Szerintem sokáig nem tértem magamhoz, és amikor igen, akkor sem egy hagyományos kórházban voltam. Fogalmam sem volt, hogy hová hoztál. Abban nem kételkedtem, hogy te voltál, aki ide hoztál, tudom, hogy gondoskodtál rólam, de minden olyan idegen volt. Azt tudtam egyedül, hogy életben vagy, pedig álmodtam arról is, hogy meghaltál, de tudtam, hogy ez nem igaz. A számban keserű, undorító állagú és posványízű keverékek ízét éreztem, bizonyára bájitalok voltak. Igen, egy idő után rájöttem, hogy varázslók közt vagyok, a hosszú bökőszerszámukról ismertem fel őket teljes bizonyossággal (előtte arra is gondoltam, hogy ez egy ósdi elmegyógyintézet). Volt egy nővér, az egyetlen, aki emberi módon szólt hozzám, elmondta, hogy téged visszavittek az iskolába, és hogy ha jobban leszek, engem is oda fognak küldeni. Mert ez kötelező. Senki nem bújhat ki alóla, főleg nem az olyan kétes származású boszorkányok, mint te és én. Nem soká hagytak lábadozni, azt mondták, kellenek az üres ágyak olyanoknak, akik érdemesebbek a gyógyító mágiájukra. Nem is szóltam, hogy fáj a fejem még, hogy szédülök egyfolytában, és hogy alig bírok járni. Valamit elszúrtak szerintem a csípőprotézisemmel, vagy nem tudom, de úgy éreztem, hogy éppencsak a járókeret hiányzik előlem. Később persze bejáratódtak az ízületeim, már alig fáj. (Kit áltatok?!) Te biztos nem panaszkodnál, úgyhogy én sem teszem.
Csak állok előtted szerencsétlenül, némán, várva, hogy felismerj, mozdulatlanul. Ha esetleg nem jössz rá, ki vagyok, és pofán bszol a gitárral, nos, azt is megérdemlem, de nem teszed. A gitár, a régi, öreg, kopott barátunk csak lehull, én pedig ijedten nézek le rá, mi van, ha elpattannak azok az ezeréves húrok, vagy...?
De végül visszarebben rád a tekintetem, ahogy megérinted az arcom. A bőröm tapintása ismerős lehet, ez sem változik egy ideje, ugyanolyan színű, ugyanolyan az érintése. Én pedig fellélegzem. Üthettél is volna, de nem tetted. Belesimítom az arcom szurtos kis kezedbe, aztán azonnal magamhoz ölellek, ahogy átkarolsz. A súlytól és a billenéstől megszédülök, de beléd kapaszkodom, megtartasz. Kezeim átfogják keskeny hátad, derekad, az állad alá bújok. Magasabb vagy nálam, jóideje az vagy, erősebb, harsányabb talán nem, de olyan biztonságot nyújt ez a különbség, ahogy a közelséged is, a tested melege, az illatod, mely most olyan idegen a tiszta, mosott, vasalt iskolai ruháktól, mégis ismerős.
A suttogásod hallva csak erősebben átfoglak, picire húzódom össze. Annyira jó. Annyira jó itt, pedig krva hideg van a rövid szoknyához, mégis itt vagy, és nem gyűlölsz! Mégis el kell mondanom.
- Annyira sajnálom - nyöszörgöm. - Sajnálom. Elszúrtam. Miattam vagyunk újra itt. Sajnálom.
Nem, bőgni azért nem fogok, bár a bűntudat akaratosan marja, karcolja a torkom. Felemelem a fejem, az arcom a tiédhez simítom, fázva húzódom közelebb.
- Ne engedj el - kérem, bár azt hiszem, feleslegesen, mindketten úgy kapaszkodunk ebbe a pillanatba, mint a megvert kismacskák egymásba.

 
Kay

   Vajon a dementor-ok hallanak? Van fülük azalatt a sötét csukja alatt? Mert szemük az bizonyosan nincs. Látta álmában. Amióta visszahozták ide, ezerszer álmodott már róluk. Minden egyes éjjel előre megélte ezt a pillanatot, hogy Kay végre visszatér és akkor már nem lesz miért az iskolában maradniuk. Álmában megragadta a lány kezét és futott… ostobán. De persze az álmok ritkán értelmesek. Talán a vágyainkat tükrözik a legegyszerűbb, legnyilvánvalóbb formában. Sokan próbáltak már meglépni a Roxfort-ból, földalatti járatokon, trükkös varázsaltokkal, s biztosan volt is, akinek sikerült, ám akinek nem… Sejtése se volt az arányokról. A tanárok nem közöltek statisztikát, és akiről azt mondták esetleg, hogy meglépett, annál se garantált, hogy teste nem-e inkább annak a szutykos tónak az alján lebeg egy malomkővel a nyakában. Ám ő nem ismeri ennyire a Roxi-t, varázslónak meg legfeljebb csúfolni szokták. Így álmában egyszerűen, meggondolatlanul szaladtak a kapu felé, mintha az tárva-nyitva várná őket, mellette a „Várjuk vissza Roxfort-ba!”- táblával. És akkor jöttek képbe a dementor-ok. Mert ezt az egy tényt még az ő kis csökött agya se tudta elnyomni.  Valószínűleg nem úgy látta őket, mint a többi, tapasztaltabb kisdiák. Őt nem rémisztgették ezzel a szülei, nem ő volt a farkas a képeskönyvekben, vagy a zsákos ember, aki elviszi, ha rossz lesz. Nem, neki ez merőben új dolog volt. Olyannak érezte őket, mint a halott kislányt a kútból… távoli, megfoghatatlan, veszélyes. Képtelenség védekezni ellenük. Persze erre is volt valami varázslat. Valahol hallotta, de hogy hol? Az órán, félálomban, vagy a folyosón az egyik felsőbb évestől, míg elment mellette? Igen, Satine Cherhal felületes ember volt és most issza a levét figyelmetlenségének. Ám, ha ezeknek a fekete árnyaknak nincs is fülük, a falnak bizonyosan, így bármennyire is hideg van idekint, jobb lesz, ha a terveiket „házon kívül” szövik.
Alig értette Kay nyöszörgését, elsőre csak annyit érzékelt, hogy a hang egészen ismerős, meg hogy milyen jó újra hallani. Csak pár pillanattal később jutott el tudatáig, miről is beszél a másik. Ez most egyáltalán nem hasonlított arra, amikor ültek a játékteremben és Kay-t kilőtte az ellenség. Az a „b*ssza meg, bocs!” most teljesen máshogy hangzott. Sat először csak értetlenül pislogott, sose tudta jól lereagálni a drámai pillanatokat. Pedig érezte, ezt most nagyon nem kéne elszúrnia. Még a végén Kay elsírná magát és akkor szégyenszemre ő is bőgni fog. Lázasan kutatott tudata hátsó szegletében a bíztató szavak után. Végül a lányt picit eltolva magától Kay szemébe nézett, s felvillantotta ezerwattos kamuvigyorát.
-   No azért ez még nem a „game over”, csak előröl kezdjük a pályát.
~ Csak éppen nightmare fokozaton…~ tette hozzá gondolatban, de tudta, ezzel csak a frászt hozná a másikra. Persze biztos volt benne, hogy Kay sem hülye, és már tutira észrevette, hogy ez nem az a mézeskalács-mesekastély amibe elsőévesként először beléptek. Így jobbnak tartotta, ha túllépnek a témán.
-   Azt kéne eldönteni inkább, hogyan tovább…

[- Persze]

Sat

Tudod, többek közt azt szeretem benned, hogy két lábbal állsz a földön. Mikor én szüttyögök, érzelgősködöm és el vagyok veszve teljesen, te akkor is ott vagy, mint egy kőszikla, végül is, hard rock csaj vagy, vagy mi, a fejed is sziklakemény, kipróbáltuk már, vagyis nem én, hanem a Mirol-fiú, de ígyis-úgyis túlélted. A gondolataim hirtelen lódulnak meg, egyszeriben annyi, annyi mindent akarok mondani, hogy belesajdul a fejem. Vagy csak a hideg sajdult bele a fogamba. Néha nem tudom eldönteni.
- Persze - felelem, félszegen elmosolyodom, megtörlöm a szemem. Vigyázva, mint régen, mikor sminkeltem, épp csak az ujjhegyemmel, pedig most egy gramm smink sincs rajtam. Ótvarul is nézek ki biztos, de hát tiltja a házirend.
- Hogy hogyan tovább? - kérdezek vissza, könnyesen-nevetősen. - Mégis hogyan kéne tovább? Itt ragadtunk bszki, de lehet... lehet, hogy így jobb is... - nyugtatom meg magam kissé, pedig Sathoz beszélek, mégis magamat vidítom. - Jobb itt maradnunk - ismétlem meg, és bólintok is, a hajam az arcom elé hull, hátrasimítom egy ideges mozdulattal a fülem mögé. - Nem hiszem, hogy ki tudunk menni. Legalábbis, egyelőre. Nem akarok rinyálni, de nem vagyok jól - vallom be, és leteszem kerek kis fenekem a kőre, amin Satine ült eddig, de úgy, mint egy kismama, akinek épp elment a magzatvize, óvatosan és látványosan. - Ráadásul, azon a pizsamán és az iskolai egyenruhán kívül, ami rajtam van, semmim nincsen. Na jó. Kaptam fogkefét és kisírtam a nővérkétől pár tampont. Biztos ezért vagyok ilyen érzelgős... mert megjött... - teszem hozzá egy furcsa kis mentegetőző mosollyal. - Mondjuk te is elég szrul nézel ki. Minden oké? - kérdezem, majd kifújom magam, összehúzom magamon ezt a fura pokrócszerű dolgot, tallárt, vagy minek hívják. Ja, az. Ósdi zsák.
- Kéne egy vodka - teszem aztán a hihetetlenül éleselméjű megállapítást, és szívok egyet az orromon.