Park

A kastélyt körülölelő hatalmas park. Itt lehet szabadon sétálni, esetleg leülni egy fa alá, és tanulni. Télen remek hógolyócsatákat lehet itt vívni.

[~ womanizer]

~ womanizer

Vajon a történelem ismétli önmagát? S nekem miért kell már megint egy ehhez hatalmas problémába önként dalolva belesétálnom? Mert most is azt teszem, egyszerűen csak elmegyek a megadott helyre, a megadott időpontban. Nem kellene ezt tennem. Ki az, aki egyáltalán hajlandó arra, hogy a titkon fülébe suttogott instrukciókat kövesse? Yolanda Delacour, teljes életnagyságban. Nincs nekem elég bajom így is, nem.. nekem el kell menjek egy titkos találkára az iskola Inspektorával. Ezt is csak onnan tudom, hogy megkérdeztem Dotyát, ki az a szexi pasas ott a vacsoránál. Korábban is kiszúrtam már, de tekintve, hogy idén megszaporodtak a nagyon is vonzó férfi tanerők, nem tudok mindegyikre kellő figyelmet szentelni, s jól megismerni, a nevüket megjegyezni, és ilyen finomságok. Illetve nyomozni. Kérdezősködni. Utána olvasni. Mindezt tanulás helyett. Őrültség tudom, de ha ez szórakoztat, és még TV sincs ebben a nyamvadt iskolában, mit tegyek?

Este kilenckor a parkban.., és a karórámra pillantva mindjárt valóban el is éri a hosszabbik mutató a tizenkettes számot. Pontosan érkeztem, sőt, nem is pontosan, hanem hamarabb hét perccel ami szintén nem rám jellemző, hiszen mindig kések szinte mindenhonnan, de most annyira kíváncsi vagyok, hogy majd megesz a fene! Ami szintén nem rám jellemző, az az iskolai egyenruha, szépen rendezetten. Úgy nézek ki, mint egy minta diák, akit skatulyából rántottak ki. Vagyis inkább úgy nézek ki mint Yvette. Eltekintve a hullámos hajtól, ami neki szög egyenes, de ettől függetlenül minden más passzol.

Na de mit akar tőlem egy Inspektor? Ha büntetést akarna ki szabni rám, akkor nem lenne ésszerűbb behívatni a az irodájába, és ott kérdőre vonnia?  Nem mintha tisztában lennék azzal, hogy egy ilyen inspe..izé mit is csinál, és pontosan milyen jogkörrel is rendelkezik az iskolában. Bármit is csinál, az esztétikai élményt tutira emeli, nekem pedig ennyi elég is. No de még mindig ott van bennem, hogy mit akar? Ráadásul pont Tőlem? Nem vagyok egy izgulós fajta, de most mégis úgy érzem, a szívem a torkomban dobog, a gyomrom pedig borsónyira szűkül össze. Pedig ez marhaság, nem Ő az első jó pasi aki randira hív, csak azért azokról tudtam, hogy ezt akarják tenni. Nem pedig csak úgy elkezdtek nekem sutyorogni a folyosón, miközben békésen sétálok egyik óráról a másikra! Vajon ez zaklatásnak számít már?

Megérkezem, a padhoz, és kissé fázósan fonom össze a karjaim magam körül, miközben összehúzott szemekkel körbenézek.

[;;in all juice spoon]

;;in all juice spoon

  "Este kilenckor a parkban."
   Nem mintha a szavak embere lennék, vagy különösebben a tetteké. Mindkettő meghatározó momentum egy társagás során, s az is döntő kritérium, hogy a társalgás, milyen síkon halad. Ahhoz mérten szoktam szavakban, vagy tettekbe önteni gondolataimat. Yvette Delacour esetében vegyes a két módszer. Yvette Delacour... imádom ízlelgetni a nevét, olyan édesen cseng, hogy az már gyilkolni tud, hmm... Szó sincs rajongásról, de megbecsülöm a szépet. Amikor Yvette-el vagyok a szavak ugyanúgy számítanak, mint a tettek, hisz' csupán tetteimmel nem vagyok képes elnyerni bizalmát, akkor a szavak erejéhez kell fordulnom. Mégis, mikor a találkáinkat beszéljük meg, nem is igazán beszélünk, sőt. Ha bármit is akar a másik, egy levéllel üzen a másiknak, amiben megnevez egy konkrét időpontot, s kijelölt helyet a találka számára. Most a levélnél kellemesebb bizsergetősebb, izgalmasabb módszert alkalmaztam, s csupán már szót súgtam a fülébe, amint megláttam a folyosón. Nem volt feltűnő, senki nem figyelt ránk.
   Ugyan miért volt szükség erre? Két okból is. Ha Yvette felől nézzük a dolgokat, Yvette nem akarta nagy dobra verni, hogy találkozgatunk, hiszen még ő maga sem tudta, hogy miért találkozgat velem néhanapján, és túlságosan félt, hogy mások megbélyegzik emiatt. A másik ok, avagy az én oldalamról nézve, Yvette egyelőre nem tudta, hogy én Inspektor vagyok az iskolában, sőt azt sem tudta, hogy nem diák vagyok. Szent meggyőződése, hogy még idejárok, konkrétan még nem kérdezett rá, hogy hányadéves vagyok, de úgy hiszem nem is fogja, hiszen magától is kikövetkeztette, hogy jóval hatodév felett vagyok, ergo hetedéves. Az ég világon senki nem tud rólunk, s a két ok kiküszöböli egymást, és ez így tökéletes. Egyelőre.
   Mindenesetre nem akartam Yvette nyakába mászni, hogy durván fejezzem ki magam, hiszen elég törékeny lélek, amennyire megfigyeltem, de hogy miért, azt még mindig nem sikerült kiderítenem. Eljön annak az ideje is egyszer, én tudok várni. Ezért is: csupán pár hetente egyszer keresek ürügyet arra, hogy találkozzunk, s ő készséggel beleegyezik ezekbe.
   Ez a mai este is ilyen. Bár ősz van, meglepően meleg van ma este, én is csupán egy hosszú ujjú pulóvert kaptam magamra, s a pulóver alatt is csak egy vékonyka rövid ujjú póló volt elrejtve, amit senki nem látott. Szinte hangtalanul sétálgatok a kavicson, csak az apró, szinte észrevehetetlen roppanás jelezheti jelentétemet. Amint megpillantom a lányt hátulról egyedül árválkodni egy padon, halvány mosolyra húzódnak ajkaim, de el is tűnik a mosoly, s lassan mögé sétálok, letérek a kavicsos útról, és a füvön folytatom tovább az utamat. Némán mögé lépkedek, s csupán begöndörített szőke fürtjeit húzom el füle mellől, majd suttogni kezdek.
   - Tetszenek a fürtök. - bókolok duruzsolva, s mielőtt még elrettenne, elemelkedek tőle, megkerülöm a padot elé érek. Szokásomhoz híven markomba fogom a kacsóját, s kézfejére nyomok egy csókot. Már megszokhatta, minden alkalommal megejtem ezt a fajta illemformát. - Örülök, hogy eljöttél. - azzal leülök mellé, kellő távolságban, hogy ne ijedjen meg, de mégsem legyek tőle távol.
   - Még az egyenruhádban is csinos vagy. - jelentem ki átlagosan, megszokottan. Ez csak egy bók, semmi több, nem rejtőzik mögötte semmiféle ármány. Csak egy bók.

[~ womanizer]

~ womanizer

Egy ideig még elácsorgok ott magamnak, végül bosszúsan szusszanva egyet, huppanok le a padra, amit rögtön meg is bánok, tekintve, hogy mennyire hideg. A padon való ücsörgés nagyon is jó tud kenni egy forró nyári este alkalmával például, de nem ilyen időben. Vagy csak én vagyok elszokva a Londoni őszi estéktől, s ezért fázom mindenkivel ellentétben? Azért a tengerparti időjárás semmihez sem fogható! Forró napsütés és pálmafák.. nyami! Lényegtelen. Nem fogok itt pattogni, mint akinek rizsszem van a nemesebbik felében, inkább maradok ülve, s keresztbe rakva a lábaim, ujjaim összekulcsolva ejtem kacsóim az ölembe, s várok. Várok arra a bizonyos titokzatos, idegennek éppen nem nevezhető Brandon Grayre. Legalábbis ezt az infót kaptam, hogy így hívják, s Dotyának mi oka lenne nekem hazudni? Na ná, hogy semmi.

Összerezzenek, amikor nesztelenül mögém somfordálnak, és a fülemhez hajolva kezdenek el nekem pusmogni. Forró lehelete nyomán végigszalad a gerincemen a borzongás, s nyelek egyet, majd a tekintetem a mellém letelepedő alakra szegezem. Lám-lám, ezek szerint tényleg nem csak képzelődtem, amikor az időt és a helyet megjelölte! Mert akár lehetett volna délibáb is az egész. Naneee.. ennyire azért nem vagyok kiéhezve a másik nem társaságára!
Kezem hamar az övébe kerül, s egy csókot lehel a kézfejemre, én pedig kissé megütközve nézek rá abban a pillanatban, de azon nyomban rendezem arcvonásaim. Valami komolyat sikerül alkotnom, már-már kifürkészhetetlent, csak a szemeim.. a világos lélektükrök, azoknak nem tudok parancsolni. Hiszen hiába az esetlegesen citromba harapott pofa, ha a szemeim csak úgy csillognak! Vidáman, tele élettel s erővel, kíváncsisággal, értetlenséggel, tele kérdéssel és gyanakvással! Minden ott van az íriszekben, csak tudni kell kiolvasni őket. Azt pedig nem tudhatom, hogy a mellettem ülő pasas mennyire ért ezekhez a dolgokhoz.

Némán figyelem, nem reagálva sem a bókokra, sem pedig az örömének kifejezésére, miszerint örül, hogy eljöttem. Mégis mit várt, hogy majd ellent mondok egy Inspektornak, amikor így is rezeg alattam a léc? Nem mintha nem én tehetnék arról is. De ha már bókok.. akkor végülis szabad nekem is játszanom a tűzzel egy kicsit, nem? Egész megjött a kedvem hozzá! Ő teremtett kétértelmű szituációt, tálcán nyújtva nekem a lehetőséget, én pedig még sem vagyok jégcsapból, s igazán örömmel veszem át a képzeletbéli meghívót erre a nemesnek éppen nem nevezhető eseményre! Egyszerűen csak közelebb csúszok hozzá a padon – nem is értem, miért ült olyan távol tőlem, elvégre sok mindent ettem már, de embert soha! – és felé hajolva varázsolok egy apró mosolyt az ajkaimra, miközben a szemeibe nézek.
- Felvilágosítana arról kérem, hogy pontosan mit is akar tőlem, Mr. Gray? – enyhe kis francia akcentus, nem mintha nem tudnám, hogyan is kell angolosan ejteni a nevét, de hát a francia a szerelem nyelve. – Mert nem hiszem, hogy helyén való volna este, a kijárási tilalmat megszegve az iskola Inspektorával titokban találkoznom. Ez több mint félreérthető, vagy Ön nem így gondolja? -

[;;in all juice spoon]

;;in all juice spoon

   Nagyon ritkán csalnak éveim során kifinomult megérzéseim, s a gyakorlatnak hála szinte mindig észreveszem, ha valaki hazudik, illetve, ha valami nincs a rendjén. Plusz a legilimentori képességem sem hátrány ugyebár...
   Faggattam embereket. Kínoztam embereket. Öltem embereket. Mind-mind információszerzés érdekében, s néhol kevesebb, néhol több sikerrel jártam, alkalomtól függött, még úgy is, hogy ritkán vetem be az elmemágiát, amit hosszú évek során sajátítottam el. Sajnálatos módon az iskolai inspektor hatáskörébe NEM tartozik bele, a megfelelő mértékű, hogy is mondjam... büntetés, vagy információszerzés... Azaz, gyakorlatilag a szimpla megjelenésemhez, szigoromhoz, s a félelemkeltéshez tudok fordulni segítségül, a diákokkal, illetve kollégáim, és kollegináimmal szemben. Sajnos. Pedig igazán örömömet lelném benne, ha a kellő szigort alkalmazhatnám. Úgy érezném, hogy végre igazságot és rendet tarthatok, a saját kezemmel, illetve pálcámmal...

   Furcsa volt az egész helyzet. Nyilvánvaló volt, hogy Yvette nem tud ellenállni nekem, vagy a kíváncsiságának, és eljön a találkára, de a viselkedése erősen gyanús volt. Mintha csak kicserélték volna. Mintha a kinézete ugyanolyan lenne, és csupán a személyisége teljesen más. Mintha egy másik ember lenne, csak ugyanazzal a külsővel. Mintha a "gonosz" ikertesójával beszélnék, de ez szinte lehetetlen elképzelésnek bizonyul. Azt is abszurdnak tartom, hogy a lány ilyen kevés idő alatt megnyílt volna előttem, hisz' bármily képességem van ehhez a nők terén, Yvette már tészta, ezt már az elejétől fogva tudtam.
   Mr Gray? Ugyan miért magáz? Hiszen eddig könnyedséggel letegezett, mivel úgy tudtam, hogy én is egy hozzáhasonló korú diák vagyok... És az a mosoly is. Természetesen férfiúi reakciómból nem szalajtottam el az esélyt, és nem hagytam futni a lehetőséget, ezért jómagam is felvettem egy kacér mosolyt, amit eddig nem mertem magamnak megengedni vele szemben.
   - Sok mindenben kimerül, hogy mit akarok magától Ms Delacour... - jegyzem meg egy bújtatott, sejtelmes mosollyal, ha már játszik, játszok én is.
   Persze, szörnyen sántított, olyan nonszensz volt az egész, ami átlagos esetben nem lett volna, de itt most Yvetteről beszélünk. Ez a válasz csupán az automatikus válaszom volt, amit általában mondanék egy ilyen kérdésre. Viszont elgondolkoztam egy röpke pillanatig, hogy vajon helyes volt-e? Mi van, ha most ismét visszahúzódik? Mert ha az lesz, az egyetlen vonallal áthúzza a -számomra még ismeretlen- terveimet, hiszen ezután már nem csak másnak nem, nekem sem fog megnyílni.
   Már javítanám ki a gyors, meggondolatlan, botor válaszomat, de Yvette folytatja, de úgy, hogy az földhöz vág.
   - Hh... - jön ki a torkomon, de hirtelenjében kihúzom magam, és lázasan próbálom menteni a menthetőt.
   - Yvette... Nem tudom, honnan tudtad meg, de mindegy is. - hülye kijelentés volt, hiszen gyakorlatilag bárkitől, aki az iskolába jár, már ha elmondta valakinek, hogy velem találkozgat, és ezek szerint el is mondta. - Figyelj rám. Csak azért hazudtam, mert féltem, hogy másként fogsz rám nézni. Ezzel semmi sem változik meg! - egy röpke őrült pillanatig megfordul a fejemben, hogy megcsókoljam, hogy hassak rá, de a pillanat el is szállt, mert azzal csak rontottam volna a helyzeten. Végül csak a kézfejét fogtam markomba. - Attól még, én ugyanaz vagyok! Csak... pár évvel későbbi kiadásban... - egy bársonyos, bátorító mosolyt küldök felé.
   Nem engedhetem, hogy dugába dőljön a több hetes munkám. Én meg akartam törni Yvette-et, ha törik, ha szakad!

[::]

:: well baby, i'm a put-on-a-show kind of girl

- Ebben eddig sem kételkedtem Mr. Gray.. – válaszolok azzal a mindentudó, mégis sejtelmes hanglejtéssel. Úgy tűnik, könnyedén megy bele Ő is a játékba, az én játékomba, a mi játékunkba. – Nekem viszont konkrétabb válaszokra lenne szükségem. -
Megleptem. Nem. Nem pontosan erre számítottam, hiszen miért ne tudnám róla, hogy ő itt valami főfejes szerűség az iskola falain belül? Elvégre mindenki erről beszél.. így a reakciója engem is olyannyira megdöbbent, mint Őt magát az én szavaim. Egyre gyanúsabb nekem ez az egész, de nem mutatom semmi jelét az arcomon. Csak nézek rá a szemeimmel, oly ártatlanul, mint a ma született bárány. Kihúzza magát, én pedig futólag mérem végig. Nem rossz darab, bár ezt eddig is tudtam. Viszont így, hogy közvetlen mellette ülök, végre jobban megtudom magamnak nézni, s nem csak futólag látom a folyosón elsuhanni.

Nagyot pislogok, s kissé értetlenül nézek rá. Egyszerűen nem tudtam a döbbenetem elpalástolni, amikor a nővérem nevét ejti ki az ajkain. Az agytekervények mocorogni kezdenek a szőke hajkorona alatti apró buksiban. A kirakós darabjai lassan egymás mellé kerülnek, és világosság gyúl. Értem már végre.. ez a pasas betette a nővérem! Találkozgat vele titokban, s szegény pára azt sem tudja, kiféle vagy miféle emberrel is futott össze. De ugyan miért pont Ő az, akire Yv felfigyelt? Hiszen nem olyan.. mohó, mint én. Neki a jó pasi radarja nem működik már rég. Halványan elmosolyodom, miközben megfogja a kezeim. Végre sikerül a meglepett ábrázatot lemosnom az arcomról. A holdfény által megvilágított helyes, s felettébb arisztokratikus vonásokat figyelve arcul csapásként ér a felismerés. Istenem, hogy lehettem ennyire vak? Hiszen annyira hasonlít rá.. Tudtam, hogy Yv nem tudta még kiheverni a volt vőlegénye, s élete legnagyobb szerelme halálát, mely oly hirtelen és váratlanul esett meg. De hogyan is léphetne túl, ha ilyen két lábon járó hasonmások kísértik? S vajon tisztességesek a szándékai a testvérem irányában? Ezt ki kell derítsem, még ha nem éppen tisztán is kell játszanom, de a végére kell járjak!

Az a mosoly, melyet most ő küld felém, lány szíveket meghódító. Talán én is kölnit pisilnék tőle, mint a nők többsége, de most sokkal fontosabb cél lebeg lelki szemeim előtt. Meg kell védjem a nővérem.
- Úgy gondolja, helyes egy ismertséget hazugságokra építeni? – arcomon egy csepp düh sem látszik, sőt. Mintha derűs lennék, s igazából nem is érdekelne ez az egész szituáció. Viszont az mellettem ülő pasasnak is gyanús lehet ez, főleg ha Yvette az eddigi találkozásaik alkalmával hozta a szokásos ne-gyere-hozzám-túl-közel-mert-leátkozlak stílussal viseltetett. – A félelem a gyengék kiváltsága. Azt hittem, Ön erős, s határozott személyiség, épp ezért fogott meg a legelső pillanatban, más férfiakkal ellentétben. -
Suttogom halkan, és ajkaim lebiggyesztem, mintegy csalódottságomat kifejezve ezzel, de a kezeim még mindig az övében pihennek. Egészen addig, amíg közelebb nem hajolok hozzá, s emelem meg a jobbom, hogy csak úgy játékosan végigsimítsak az állának vonalán ujjaimmal.

- A kérdés pedig jogosan merülhet fel bennem.. – folytatom zavartalanul, pedig biztosan nem ezekre a cselekedetekre számolt még percekkel ezelőtt. Hiszen Yv mikor viselkedne ennyire kihívóan? Ahhoz sok idő, és nagyon nagy bizalom kell, hogy megnyíljon bárkinek is. Főleg egy férfinak. Minden pironkodás nélkül érintem az orrom az övéhez, ajkaimmal pedig az ő ajkaira lehelem kissé rekedten a kérdést. – .. mi mindent titkolhat még előlem? -
S csak hogy olajt öntsek a tűzre, tapasztom az ajkam az övéire, és csókolom meg. Mi mással zavarhatnám még jobban össze, ha nem ezzel a csókkal, s a nyelvünk játékos hancurozásában megjelenő hideg kis fém a nyelvemben? Elvégre ki gondolná azt, hogy Yvette Delacournak van nyelv piercingje, s a visszafogottság csak a belső vadságának egy leplezése?

[;;i'm pretty boy with a nasty trait]

;;i'm pretty boy with a nasty trait

   Nem érdekel, hogy mi lesz a következménye, ha most megteszem, úgy érzem elértem nála valamit. Nem érdekel, hogy hogy hívják, hogy hány éves, hogy milyen vérű, hogy milyen házú, hogy mennyire okos, vagy buta, a lényeg már itt van.
   Puha, meleg ajkai tökéletesen ráilleszkednek enyéimre, közrefogva azokat. Kihasználva az alkalmat, magamhoz vonom derekánál fogva, míg másik kezemmel beletúrok szőke fürtjei közé, úgy, hogy nem szabadulhat szorításomból. Derekánál lévő kezem, becsúszik a póló alá, és érzem forró vére pezsgését. Teljesen feltüzel, úgy mint még senki nő eddig. Nem azért mert gyönyörű, nem azért, mert titokzatos, hanem mert ő Yvette Delacour.
   Eleresztem ajkait, és füléhez emelem a sajátjaimat, majd teljes erotikával a fülébe dorombolok.
   - Akarlak... most. - és kezem feljebb csúszik a hátán, felhúzva a ruháját.

   Nem hazudtolnám meg magam, ha ez történt volna. Ez lett volna a normális/várható reakció tőlem, hiszen ez vagyok én, de csupán ledermedve hagyom, hogy a szőke démon rám akaszkodjon. Szinte teljesen letaglóz a máskor jó pontnak számító magabiztosság a lánynál, de ő Yvette! Épp ezért képtelen vagyok reagálni mindenre.
   Amint észbe kapok, hogy az egész egy őrültség, elhúzom fejemet, mielőtt még elragadtatnám magam, mert tudom, hogy képes volnék rá, de azzal tönkretenném az egész... játékot.
   Összezavarodottan rázom meg a fejemet, majd a szemeibe nézek.
    - Hát ez fur... Na, tudod mit? Figyelj rám! - pislogok pár értethetetlent, majd összeszedem magam, már amennyire összetudom. Kezeit markomba fogom erősen, és mélyen a szemébe nézek. - Először is szeretném, hogy nem magáznál. Attól, hogy még én egy... tanár vagyok, még ugyanaz a Brandon vagyok, akit te megismertél, azon az éjszakán! - próbálok hatni rá. - Úgy gondolom, hogy... jó ügy érdekében hazudtam. - itt kicsit elgondolkozok, hogy folytassam - Te is megfogtál már az elején, - szinte abszurd, hogy az előbb pont ő mondta azt, hogy már az elején felkeltettem az érdeklődését. - és pont ezért hazudtam neked, mert azt hittem, hogyha tudod, hogy nem vagyok diák, akkor máris máshogy tekintesz rám. És máris nem alakult volna ki köztünk ez a... - itt elhallgatok. Nem mertem 'kapcsolatot' mondani, már azt sem tudom, mit engedhetek meg vele szemben, és mit nem. Teljesen összezavart.
   Már azon is elgondolkozom, hogy lehetséges-e, hogy az elején átvert, játszotta a szende szüzet - ha igen, akkor elismerésem, mert tökéletesen játszotta -, és igazából szöges ellentéte, annak, amit mutatott magából. Viszont, ha ez az elméletem beigazolódik, én mondom, hogy megkeserüli. Hiszen Brandon Gray-jel még egy ilyen elbűvölő nő sem packázhat.
   - Emlékszel, amikor elkértem a könyvedet? - igazából én sem tudom, mit akarok kihozni ebből a mondatból. - Azt azért tettem, hogy jobban megismerhesselek. Gondoltam, ha a köztünk lévő dolog mélyebbé válik, akkor bevallok mindent. Sajnálom, hogy mástól kellett megtudnod. -
   Valahogy rá kell jönnöm, hogy miért változott meg ennyire...

[::]

:: well baby, i'm a put-on-a-show kind of girl

Mekkora lúzer.. – ez a gondoalt futna át az agyamon egy hasonló szituációban. Na nehogy már itt vagyok ÉN, aki konkrétan felkínálja magát, s önként nyújtja ajkait csücsörítve és csókra várva.. erre egy Brandon féle pasi ezt nem használja ki. Kérdően nézek rá, amikor egyszerűen csak elhúzza a fejét, s még meg is rázza.
- Mit talál ebben furcsának? Egy férfi és egy nő, akik vonzódnak egymáshoz, csókban is kifejezhetik ezt. – kotnyeleskedem bele. Nem értem, miért szorongatja annyira a kezem. Mintha csak attól tartana, hogy egy két lábon járó ketyegő bomba áll előtte.

- Inspektor. – javítom ki, amikor tanárnak titulálja magát. Szerény véleményem szerint ez a poszt jóval több egy professzori állásnál, és szerintem sokkal inkább beleszólása van az iksola életébe, mint egy egyszerű mezei tanárnak. Meg mit is mondott Aud ezzel kapcsolatban? Valami olyasmit, hogy még a tanárok munkáját is felülbírálhatja, mi több, egy szavába kerülne, és a kviddics csapatokat is feloszlathatja.
Hhm.. azon az éjszakán? Vajon miféle éjszakán? Ezekszerint az éj leple alatt nem csak én szoktam kisurrani a hálóból, hanem a nővérkém is? Az a Yv, aki a szabályokról papol nekem a nap 24 órájában? Feltéve persze, ha éppen beszélőviszonyban vagyunk, és hajlandó velem szóba állni.. Szóval megszegjük a szabályokat, amikkel a párnánk alatt együtt alszunk éjszakánként, huh? Most már legalább visszatudok vágni neki, ha megint rákezd arra, mennyire nem tartom tiszteletben az iksola házi rendjét, hogy Ő sem külömb nálam! Muhahaha!

- Véleményem szerint egy diák megtévesztése a legkevésbé sem sorolható a kegyes hazugság témakörébe. Engem mindezért ki is rúghatnak, hiszen csak egy diák vagyok a sok közül. Főleg ha a mostani iskolavezetésen múlik, seperc alat kívül találom magam a Roxfort falain. Mi ez, ha nem végtelen önzőség? A jövőmet kockáztatni egy futó kis románc miatt? Ez megbocsáthatatlan. – na most majd jól beolvasok neki. Bár nekem nincs jogom papolni az ilyen dolgokról, hiszen a múltam nem éppen nevezhető tisztának, DE.. s itt jön egy kis de, nekem nincs mit kockáztatnom. A vizsgákon is éppen, hogy átbukdácsolok majd, de kit érdekel? Én a mugli világban akarok sikeres lenni, viszont Yvette előtt nagyon nagy jövő áll. Annyira ügyes, és talpraesett, okos.. sikeres boszorkány válhat belőle, akármelyik területet választja is majd. S én nem fogom hagyni, hogy ez a pasi, aki épp most lépett le a filmvászonról, az elbűvölő modorával porba döntse mindazt, amiért a testvérem eddig olyan keményen megdolgozott! Igen csak dühös és paprikás hangulatban húzom el a kezeim az övéből, mitöbb, kirántom, mintha csak a parazsat dobtam volna félre, és fonom össze a karjaim magam körül. Vonásaim maszk-szerűvé válnak. Szemeim hidegen villannak meg, ajkaim pedig vékony vonallá préselem. Na ez már igazán Yvettes, ha szabad ezzel a szóhasználattal élnem.

- Eső után köpönyeg. Nem utólag kell okosnak lenni! Átvertél, s becsaptál. – felpattanok a helyemről, majd hátat fordítva neki, teszek pár lépést, hogy távolabb kerüljek Tőle. Várom pár másodpercet.. mert kell a drámai átvezetés, a hatás szünet. Kissé halkabban, már-már remegős hangon folytatom. – Ez számomra több, mint megalázó. Igaz megleptél az imént, hogy nem fogadtad el a közeledésem, de lehet ez is a hazugságod, a színjátékod része. -
Anyám, behalok saját magamon. Annyira jól alakítom a sebbzett szívű sértett nőt, hogy akár Oscart is nyerhetnék vele. Tényleg megfontolandó, hogy szinésznőnek menjek!
- Mert minden férfi erre megy csak. Hogy az a bizonyos dolog jobban elmélyüljön kettőnk között. S az ágyba csaljanak, kihasználjanak és megszerezzenek. Hogy a trófejáuk legyek, amivel lehet dicsekedni majd. Elvégre megvolt neki egy véla.. milyen király már, nem igaz? - Ideges mozdulattal simítok a fülem mögé egy hullámos tincset, majd szipogok is egyet a hatás kedvéért, mintha csak a könnyeimet nyelném vissza. – Utálom, ha helyettem döntenek, ha megmondják, szerintük mi a legjobb nekem, s amit még ennél is jobban gyűlölök, az a hazugság, és a kétszínűség. Még csak esélyt sem adtál arra, hogy eldöntsem, eltudom e fogadni az iskolában betöltött posztodat, vagy nem. Ezek után áruld el nekem, hogyan bízhatnék meg benned?

[;;i'm pretty boy with a nasty trait]

;;i'm pretty boy with a nasty trait

   Gyanús az egész. Mi ez a viselkedés? Yvette szöges ellentéte magának. Eddig semmi érzelmet nem volt hajlandó kimutatni, csupán a hűvösségét, és jeges külsejét láthattam, de most? Most mintha, kifordult volna magából szó szerint. A rideg külső belülre került, s az érzelemteljes énje felülkerekedett, de ennek mi az oka? A legutóbbi találkozásunkkor nem volt volt ennyire nyílt, sőt egyáltalán. Mi történhetett már nap alatt? Mi az a nyomós ok, ami miatt megváltozott. Mert tény, hogy megváltozott, de nekem ez nincs ínyemre.
   - Mi találok furcsának? - ismétlem el kérdését.- Talán, hogy eddig fél méternél közelebb nem állhattam hozzád. - jegyzem meg, majd fürkészőn a szemébe nézek, és várom, hogy ne tudjak ki olvasni semmit belőle, ahogyan eddig sem tudtam, de meg kell, hogy lepődjek. Nem a szokásos kiolvashatatlanságot látom szemeiben, hanem temperamentumosságot. Magabiztosság, és elkötelezettség.
   Nem hagyja abba, folytatja szidalmazásomat, és nem is meglepő. Persze, minden értelmes nő így reagálna hasonló helyzetben, nem is ítélem el emiatt, csupán a viselkedése zavar. Nagyon. Ha nem Yvette lenne, nem is zavarna, de ő Yvette. Pontosabban, már nem is tudom, hogy ő az e, akit megismertem a járőrözésemen... Yvette-ben az tetszett, hogy nem a hétköznapi tinédzserlány. Sokkal több minden lakozik a lelkében, elméjében, szívében, mint az gondolnánk. No meg, egyszerűen zavart, hogy nem tudtam a külső mögé látni, mint eddig minden nőnél, és nem lehetett, hogy pont ő fogjon ki rajtam. Yvettenek be nem áll a szája, immáron felállt mellőlem, bár én nem mozdulok utána. Jön a következő rágalmazás.

   Milyen érdekes, hogy más esetben valóban így viszonyulnék a lányhoz, de most kivételesen nem. (A kivétel, mint tudjuk erősíti a szabályt). Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy csupán egy kör menetéig becsalom a hálószobámba, de nem feltétlen célom, most. Még.

   Kifakadását befejezte, most én jöttem. Eléggé lelohasztotta a kedvemet.
   - Milyen kár... - mondom csalódást játszva.
   Játszadozik velem. És én ezt nem díjazom. Eddig nem ilyen volt, most varázsütésre megváltozott volna? Kétlem.
   Kényelmesen hátradőlök a padon, bal bokámat jobb térdemre helyezem, és zsebembe nyúlva előveszek egy lapos fém dobozkát, és előveszek belőle, egy cigarettacsíkot. Felpillantok Yvette-re, és megkínálom, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem kér belőle, így én is elteszem, s visszarejtve a zsebembe, felállok helyemről, és ott termek mellette. BUján felvonom szemöldökömet egy pillanatra, majd magamhoz vonom - ajkam az övéitől egy leheletnyire van, úgy duruzsolok. - Pedig ezek a loknik nagyon vadítóak voltak... - vadul megcsókolom, jobb kezemmel fürjeibe túrok, derekát magamhoz szorítom. Egy is ideig így maradunk, majd abbahygaom a régen várt csókot. - Ki akarta ezt az előbb? - teszem fel a költői kérdést, szidalmazására célozva. Nem szeretem, ha valaki össze-vissza beszél. Eleresztem, most már szabadon mozoghat, és hanyagul ledobom magam a padra. - Döntsd el mit szeretnél. A szobám ajtaja mindig nyitva áll. - nézek rá kacéran, majd ismét semleges arcot veszek fel. Elegem van az idióta játékból. Döntsön. Velem ne játszadozzon senki.

[- Vajon hol lehet? Hisz az előbb még itt volt!]

Igazából nem hiszem el, hogy mindez velem történik meg!
Az égiek nem igazán rajonghatnak értem, ha már megint sikerült összehozniuk a számomra egy kellemes kis morcosságot. Máskülönben hogyan lenne lehetséges az, hogy ismételten a legrosszabb helyen és időben vágtam egy akkora hátast, mint az állat?!

Gondolataim teljes egészében kiülnek arcomra. Általában kiengedett hajam most összefogva simul a tarkómra, vagyis simulna, ha nem fetrengenék még mindig a földön. Pár kósza tincs az arcomba hullt, melynek hála az orromat kellemetlen érintésekkel ingerlik egy orbitális tüsszentésre. Nem, nem, visszafogom magam és megpróbálom nem átadni magam ennek a kellemes és egyben kellemetlen érzésnek. Jobb kezem felemelkedik a földről, majd egy lágy mozdulattal sepri ki arcomból a sötét szálakat. Kesztyűs kezemet a művelet elvégzése után még pár másodpercig nézegetem, majd elmélázva és még mindig feküdve, megpróbálom retusálni a történteket.
Egy levél érkezése.. anya írt!
Rossz hírek, mert maradnom kell karácsonyra...
Sietős indulás a könyvtárból, hiszen a válasz és a kérlelés nem várhat sokat! Nincs kedvem egyedül itt maradni, pláne, hogy az a pár ember ki szívemnek kedves is hazamegy. Mit kezdek majd magammal? Mondjuk a könyvtár nem zár be, biztos találnék valami érdekes olvasnivalót, amit még nem olvastam.
Lábam alatt ropogó hó..
Betemetett jégpáncél...
Lábak az égben, én pedig elterülve.
Remek!

Egy lemondó sóhajt hallatok, majd kezemet testem mellé helyezem. Szemem szorosan összezárom és próbálok arra gondolni, hogy ez nem velem történt meg. Nem, nem én vagyok az a lány, aki a csúszós jégen hátast dobott és szétszórta azt a töménytelen mennyiségű könyvet a világ valamennyi égtája felé... és az a lány sem én vagyok, aki csak fekszik a földön és hagyja hogy a hó szép lassan betemesse.
Újabb sóhajt hallatok, majd kesztyűs kezemet immár ténylegesen is megmozdítom. Felkönyökölök, majd ülő pózba tornázom magam, ezzel is elérve azt, hogy lássam, mit honnan kell összeszednem, és hogy vajon hányan röhögnek a kínjaimon. Ahhoz képest, hogy arra számítottam, hogy körbe fognak állni, nos... nincs itt senki sem. A könyvek igaz, elég messzire potyogtak, de igazából ez a legkevesebb, ha már a fejem túlélte a földdel való találkozást. Lassan felguggolok, majd felállok. Tekintetem végigjárja a körülöttem lévő hófehér tájat és az elhagyott dolgaimat. Nem kapkodva elindulok, majd mit sem törődve a jéggel, és immár biztos lábakon állva mindent összeszedegetek. Egyetlen könyvet kivéve...
- Vajon hol lehet? Hisz az előbb még itt volt! - mondom ki hangosan a gondolataimat, majd hátrafordulok.
Döbbenetem határtalan, hiszen egy fekete csuklyába bugyolált alak szorongatja a Bűbájolás Művészete c. hihetetlenül fantasztikus alapművemet, melyet pár hónappal ezelőtt vettem. Vajon mit akarhat? Ellopni? Na, azt már nem! Hónapokig spóroltam rá, nem adom olyan könnyen. De ha mégsem ezt akarja, akkor vajon mit? Hiszen egyáltalán nem volt segítőkész. Nem hallottam a hangját, nem próbált feltámogatni a földről... vagy csak szimplán ő is a Mardekárosok táborát erősíti, aki azon humorizál, ahogy más szenved?
- Visszaadnád a könyvemet, kérlek?!

   Én vagyok a legszerencsétlenebb ember a világon. Egy balfék. Egy idióta. Egy balfasz. Meggondolatlanul cselekedtem, eddig mindig azt csináltam, ami elsőre beugrott. Az ösztöneim vezéreltek és tessék, ez lett a vége. Meg kellett volna ölnöm. Meg kellett volna ölnöm a saját menyasszonyom, de nem tettem és most itt tartunk. Én itt rohadok, ebben a rohadék iskolában ő pedig otthon van és csendesen kötöget, hasában a gyermekemmel… a gyermekünkkel.
   Elbasztam az egész életem! Nem csoda, hogy nincs kedvem hozzá. Nincs értelme az életemnek. Nincs értelme annak, hogy élek. A szüleim elárultak. A menyasszonyom elárult. Még az a köcsög öcsém is hallgatott előttem. Mert én olyan kegyetlen vagyok, mert én egy állat vagyok, aki úton útfélen kölköket gyilkol, nem?
   Megcsóválom fejem és nagy erővel belerúgok egy kisebb kavicsba, melyet a december elején leesett hó nem temetett maga alá. Csendesen, magamba fordulva baktatok a parkon keresztül, fákat, embereket magam mögött hagyva. Most nem érdekel senki. Nem akarok senkivel beszélni, na, nem mintha bárkit is érdekelne a problémám… ezért rossz Mardekárosnak lenni, az embernek egyetlen igaz barátja nincs. Csak az aranyvérű csőcselék a maguk királyi, röhejes dumájával.
   Egy hosszú, sötét, jó meleg kabátot viselek, mely alatt farmert, kötött pulóvert és sálat viselek. Kezeimet kesztyű védi. Nem öltöztem túl melegen, nem igazán számítottam hóra december első heteiben, de az időjárás mostanság túl gyakran szolgál meglepetésekkel.
   Felnézek, s látom, hogy jóval előttem egy csaj a földön fetreng. Vagyis már próbálkozik felállni. Hmm… formás fenék, tetszik. Arcomra kaján vigyor ül ki, s lépteim kicsit határozottabbak lesznek, ahogyan közeledem felé, ám akkor egy fekete csuklyába burkolózott valaki közelebb lép hozzá, s egyik könyvét elkobozza. Na, de jó! És még meg is próbálják lecsapni a kezemről, hát ez röhejes!
   A csuklyás mellé araszolok, s kikapom kezéből aaa… Bűbájolás Művészete című könyvet?! Na, az még szép lesz, ha egy stréber csajt fogok ki… Lenézően oldalra lesek, s sürgetően felvonom szemöldököm az ismeretlen könyvlopkodó felé nézve. Ez amolyan „Mit keresel itt te balfasz?” tekintet volt. És úgy tűnik vette is az adást. Egy gonddal kevesebb.
   Aztán Formáspopsira tekintek. Kellemes mosolyom több bugyit olvasztott már le helyéről, mint amennyit ő el tudna képzelni, na de ezt nem kell tudnia. Az áldozatok ritkán láthatnak be a kulisszák mögé.
- Ez kéne? – kérdem tőle a nyilvánvalót, majd kicsit közelebb tolom felé a könyvet, melyet jobb kezemben tartok.  – Megkapod… ha elveszed. – jelentem ki magabiztosan, szemöldököm játékosan felvonom, mosolyom sokkal természetesebbé válik, majd amilyen magasra csak tudom, felemelem kezem, a könyvvel együtt. Tudom, gyerekes, de sok csaj erre bukik.

[És ez tényleg pont olyan mint a filmekben!!!!!]

Tincseimbe lágyan belekap a szél, én pedig azt a néhány kósza szálat egy ideges mozdulattal a fülem mögé simítom. Mit tehetnék ellene? Nincs kedvem még most a külsőmmel is foglalkozni, pláne azok után, hogy a földön fetrengés meghozta a kellő hatást és valójában hótól ázottan állok a nagyvilágban. A sötét csuklyás alak pedig a könyvemmel, nos, nem éppen biztató jövőképpel kecsegtet. Először egyáltalán nem látom arcát, csak azt a sötét aurát, mely körüllengi. Kék szemei szinte rikítanak hófehér bőrével együtt, melyet még jobban sápaszt a sok fekete színű ruhadarab. Csuklyája szorosan az arcába van húzva, engem pedig önkéntelenül is kiráz a hideg. Borzalmas időket élünk, már-már annyira, hogy nem csoda, ha elkap mindennemű félelem. Hiszen sosem lehet tudni, hogy ki támad rá az emberre! Sosem lehet tudni, hogy ki fogja a másikat hátba támadni, pont akkor, mikor épp nem várják. A világ tele van álnok kígyókkal, olyanokkal, akik nem szégyellik azzal a förtelmes és szennyes belső képpel a világot bemocskolni. Sőt! Ártatlanokat ölnek hidegvérrel, kegyetlenül, és nem foglalkoztatja őket, hogy azt a másikat is anya szülte, vérrel, verítékkel az életet adva a számára. Mit érdekli őket a szépség, a kedvesség, a világ bárminemű csodája? Egyáltalán nem! Csak a vér számít, nem pedig az, hogy lehet különböző ez, azok az apró kis vérlemezkék mégis ugyanazok! Csoda hát hogy egy ilyen jelenben valahogy félelemmel fordulok az idegen felé?

Mindez persze nem igazán tart sokáig. Szinte minden úgy történik, ahogy csak a mesékben. Kellemes parfüm illatot hoz magával a lágy szél, barna tincsek csillannak meg a sápadt napsugár egyre elhaló sugarain. Talár libben, egy erőteljes fellépés következik, majd a sötét árny pont úgy foszlik semmivé, mint a köd, friss tavaszi zápor után.
Egy percig csak a számat tátom, úgy nézem az eseményeket.
Vizslató pillantások cikáznak végig énemen, majd végre azt is felfogom, hogy ki az, akit az utamba hozott a sors…
És ez tényleg pont olyan mint a filmekben!!!!!
A szép fiú elkergeti a csúnyát, és a csúnya ám annál kedvesebb lány – aki titokban pont ezért a lovagért epekedik – végre elnyeri megérdemelt csókját, kedves szavát és a hőn áhított figyelmet.

Állam a padlót verdesi! Szinte fel sem tudom fogni, hogy itt áll előttem teljes valójában!
Richard Richard Richard!!!! Az én egyetlenem!!!
Ha tudná, hogy már milyen régóta vágyom arra, hogy megmentsen, hogy változzon meg annyira, hogy végre én legyek az, aki tényleg felkelti a figyelmét! Epedek minden egyes szaváért, hangjáért, bár tény, hogy még nem nagyon hallottam. Valahogy a könyvtárban lévő idő elveszi az ilyetén felfedezésektől a reményt, és azt is, hogy megízlelhessék füleim eme édes búgást, lágy baritont. Kérlek, légy te a lovag, mentsd meg a te békabőrbe bújt hercegnődet és lágy csókkal illetve változtasd őt hercegnővé…

Az álom mely másodpercek alatt kezdett csöpögő rózsaszínné változni most hirtelen darabokra törik. Valahogy nem így képzeltem, valahogy nem erre számítottam. Azt szerettem volna ha kedvessége, figyelme, segítőkészsége kinyitja azt az apró kis ajtót, és elhessegeti bentről a félénkség mumusát. Azonban nem ez történt. Kulcs fordult a zárban és az az egyetlen apró kis fa ajtócska fémmé változott. Erős, masszív fémmé, melyen képtelenség áttörni. Vajon ezek után, hogy fogom a könyvemet visszaszerezni? Vajon van értelme egyáltalán annak, hogy próbálkozzam? Hiszen én nem az a lány vagyok, aki harcol a tulajdonáért! Én az vagyok, aki mindent tökéletesen tud, aki mindent varázslatot, bűbájt ismer! Én olyan vagyok mint Hermione Granger.. na jó, félénkebb, gyengébb kiadásban! De bárcsak olyan lehetnék, mint ő…!
- Visszaadnád, kérlek!? – suttogom magam elé, majd teszek a fiú felé pár lépést. Nincs közöttünk nagy távolság, egy karnyújtásnyi, ám arra elegendő mégis, hogy a hőn szeretett könyvem kellő távolságban legyen.
- Én nem szeretném elvenni..! Én nem akarok harcolni érte! Az az enyém, kérlek add vissza! – ismétlem meg még egyszer, majd hajtom le a fejem és kezdem el meredten nézni a földet. Igazából zavarba vagyok, nagyon, és ha lennének apró kavicsok, most valószínűleg azokat piszkálnám egészen addig, míg a vöröslő szín el nem tűnik arcomról…

[~ ~ Brandon]

~ ~ Brandon

:: well baby, i'm a put-on-a-show kind of girl

No igen, nem csak, hogy nem hasonlítok egyáltalán a testvéremre, természetesen nem a külsőre értve, de még csak eljátszani sem tudom Őt. Ideig vagy óráig még csak-csak, de most már, ez a felvett Yvette-szerep kezd kényelmetlenné válni. Kétszer meg kell gondoljam mit is mondok, vagyis kellene, de nem teszem. Vaktában sütöm itt el a különféle szúrós megjegyzéseim, amelyeket Yvette talán ki sem ejtene a száján, sőt. Lehetséges, hogy egy hasonló helyzetben a) nem is jött volna el erre a találkozóra, ha korábban tájékozódik arról, kiféle is ez az alak b) Minimum három maximum öt velős mondatban megfogalmazta volna ellenérzéseit az üggyel kapcsolatban, és angolosan távozna, ezzel faképnél hagyva Mr. Szívtiprót. Figyel. Erőnek erejével mászik bele a szemeibe (képletesen persze, nem pedig kiskanállal) és vár a reakciómra.
– Nekem is meglehetnek a magam kis titkai. – jegyzem meg fapofával, és a lélektükreimben pedig leginkább hamisság megcsillanását lehet észrevenni. Elvégre a hazug jelző nagyon erős lenne, de erőteljesen hamis vagyok. Ezzel a játékkal, s ezekkel a szavakkal. Nem vagyok egy nagy játékos, nem úgy, mint a társaságomban lévő pasas, de ez nem akadályoz meg abban, hogy felvegyem a kesztyűt ellene.

Hopp! Érzem a levegőben a vibrálást, és ez nem az a férfi és nő közötti vonzódás, nem. Brandon kezd kijönni a sodrából. Lehet nem kellett volna belemennem ebbe a játékba, elvégre mégiscsak egy Inspektor, akit konkrétan hülyére veszek. Könnyű már utólag okosnak lenni.. ez miért nem jutott hamarabb eszembe? Miért csak most kapok a fejemhez, amikor már szorul a nyakam körül a hurok. Épp lecsapnék a felém nyújtott cigire, amikor rácsapok a kezemre. Nem, Yvette nem dohányzik. Vagyis nem fogok kérni. Még. De lehet, miután szint vallok (mert hát muszáj lesz) szükségem lesz egy tüdőropira.

Feláll, én pedig olyat teszek, ami nem jellemző rám, hátrálok egy fél lépést. Hasztalan, hiszen ott terem előttem. A francba.. ehetem meg a saját kotyvasztékomat, amit kifőztem. Ahogy magához von, karjaim lazán a nyaka köré kulcsolom, és megpróbálom a legártatlanabb arckifejezést ölteni az arcomra. Épp nyitnám a szám, hogy valamit válaszoljak az említett loknikra, amikor odahajol, és megcsókol. Viszonzom, hogyne viszonoznám, nem vagyok én fából, s talán kissé hevesebben csókolok vissza, mint az elvárt lenne.

Elenged, ellép tőlem, én pedig egy ideig csendben figyelem őt. Semleges, fapofával mered rám a padról, én pedig elkerekedett szemekkel, csodálkozó ábrázattal nézek vissza rá.
– Na ez már döfi! – Umhpff.. épp döntés elé állítottak, vagyis nem engem, hanem Yvettet, aki most én vagyok, szóval igen, döntenem kell, nekem pedig egy ilyen idétlen kifakadás hagyja el a szám? Biztos tisztában van a csóktechnikájának tökéletességével. Mi a francnak hívom fel erre külön a figyelmét? Zavartaln köszörülöm meg a torkom, és túrok bele a hajamba kissé idegesen. – Szóval.. khm..mm.. azt hiszem épp itt az ideje, hogy valamit bevalljak neked, amit már a legelején el kellett volna mondanom. –
Elég satnya elővezetés, viszont közben sikeresen előhalásztam egy szál a talárom zsebéből, na meg egy gyújtót.

– Azt hiszem.. vagyis nem hiszem, hanem biztos vagyok benne a történtek után, hogy Yvette nem említette azt, hogy van egy ikertestvére. – folytatom, miután az első slukk füstjét kifújom. Bocsánatkérően pislogok rá, hiszen nem tehetek mást, csak várom, hogy kirobbanjon a botrány, is kiakadjon, leátkozzon, kirúgasson.. na de csak nem tenne ilyet velem, hiszen akkor ő is bukik velem együtt. Ugye? – Aki ugye mint az ábra is mutatja.. én vagyok. Yolanda a nevem, és ne haragudj, amiért kijátszottalak, és kierőszakoltam belőled a csókot. –
Tárom szét a karjaim, majd újabb slukkot szivok.
– De ettől függetlenül nem csak nekem van vaj a fülem mögött. Tulajdonképpen miért is hülyited a testvéremet? Komolyak a szándékaid? Csak mert túl sok csalódás érte már az életben, és nem akarom, hogy újabb sebet ejtsenek rajta csak úgy.. kalandból. –
Ezt pedig halálosan komolyan gondolom. Lehet, hogy az erőviszonyok nem egyenlők kettőnk között, de nem fogom hagyni, hogy Mr. Szexi csak játsszon a testvéremmel.

A szél kissé felerősödik, s hajam természetellenes pozícióba rendezve, felfelé fújja. Lágy mosoly húzódik szám szegletébe, s kicsit zavartan hessegetem vissza a kósza tincseket.
Biztatón mosolyogtam rá, s figyeltem, ahogyan szájtátva bámul. Erre értetlen arcot vágtam.
Mi van, izé, tán koszos vagyok, vagy szakadt valami, vagy… mi?
Gyorsan körbenéztem ruházatomon és nyugodtan konstatáltam a tökéletesség megnyugtató látványát. Még jobban elmosolyodtam, de immár kicsit zavarban voltam, nem tudtam mit tegyek. Mert én megtettem a kezdő lépést. Megszólítottam, megmentettem, jófej voltam, erre ő meg megkukul, ezt mégis hogy gondolta? Talán nem tud beszélni vagy ennyire ott lebeg fölöttem az arany-billog, mely megbélyegzett egész életemre? Talán sárvérű és a kemény szabályok miatt nem szól hozzám, vagy talán a fülébe jutott a pletyka, mely Debbie eltűnéséről adott keserű híreket? Hogy állítólag kivégeztem a menyasszonyom és azért nincs most itt? Mert ha igen, akkor csőkukorica meg miegymás, én húzok is innen, mert bárki aki elhiszi azt a maszlagot – akár ismer, akár nem – az az én szememben nem ér többet egy szánalmas csótánynál. Jó, persze, talán túl érzékenyen kezelem a dolgokat, talán túlságosan is meg lett sértve az egóm és ez a bajom. És mi van akkor? Semmi. A nagy szart fogok én élvezetből gyilkolni, de áh, már nem is tud érdekelni. Mától leszarom, mindenki azt gondol, amit akar. Ha jól esik neki.
De ez badarság. Hiszen... szerintem azt se tudja ki vagyok.
Furcsán nézek vissza rá. Kérdő tekintetemből csöpp aggodalom sugárzik, hogy én milyen figyelmes vagyok.
- Jól vagy? – ejtem ki halkan a szavakat, majd egy lépéssel közeledek hozzá, csökkentve a köztünk lévő távot úgy fél méterre, ami nekem még nem, neki talán már lehet, hogy beletartozik a rizikófaktorba, hiszen elég visszafogott csajnak tűnik.
Kérdésem roppant jól eshetett volna neki, ha mondjuk, nem egyszerre szólalunk meg. Így én nem értettem mit mondott, hiszen a saját mondandómra figyeltem, s most pedig rá figyelek, hátha megismétli.
Keresem a szemkontaktust, amit ilyen közelről nem nehéz megtalálni, pláne, hogy az imént ő is közelebb lépett, de valahogy nem sikerül elkapnom a tekintetét. Miért? Miért vagy ilyen titokzatos, miért vagy ilyen szégyenlős? Mikor jól nézel ki és formáspopsi, semmi okod nem lenne erre a visszavonulásra. Ööö, egy pillanat. Nem beszélhetek a hátsójához, nem hívhatom formáspopsinak.
Most hirtelen már nem is tűnik fontosnak a könyv, így azt felé tartom, kedvesen mosolyogva, aztán elhangzik a kérés, mely teljesítését már megelőlegeztem neki. Pedig egész mókás lett volna olyan közelről megismerni egymást, node itt van még a nap…
Szememmel végig követem a könyvet, ahogyan átveszi, majd ismét felpillantok és keresem szemének sugárzó pillantását, majd kezem előre tartom, s megszólalok.
- Szia. Richard vagyok. – a vezetéknevem szándékosan nem közlöm. Nem kell mindenről tudnia első alkalommal. Mint ahogy az első randin sincs egyből szex, csak extrém esetben, bár most, a mi esetünkben kicsit más a szituáció.
Ha ő is felémnyújtja kezét, amiben szinte biztos vagyok, akkor azt lágyan megfogom, s igazi úriemberhez méltóan felemelem, s finom csókot lehelek rá. Általában mások az udvarlási szokásaim, de ez a lány valahogy más, valahogyan különleges. Ő nem omlik elsőre a nyakamba, sőt, kicsit mintha el is fordulna a velem való kommunikálás gondolatától.
Valahogy fel kell olvasztani a jeget.
Meg kell törnöm az átkot, s vissza kell szereznem Kishableány beszélőkéjét.

[- Köszönöm!]

Mintha meg sem hallaná mit mondok, úgy csinál… vagy talán mégis?
Könyvemet szorongatva áll egy pillanatig és meredten az arcomba bámul. Persze ez megint csak egy olyan tett, mely újabb pirulásra és zavarra ad okot. Nem tudok vele mit csinálni, egyszerűen ezt váltja ki belőlem. Fejem lehajtom, majd a hófehér földet kezdem vizslatni. Szemeim egyáltalán nem látják az eltakart fűszálakat, szemeim elé képek tolulnak, és szívemet melegség önti el. Mi ez ha nem valami különleges? Vagy nem is a helyzet különleges, hanem ő itt, velem szemben?! Hiszen neki van a világon a legszebb orgánuma, neki van a legbabonázóbb illata, soha senkinél nem éreztem ilyet. És egyébként is, miért ver ilyen gyorsan a szívem, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból? Furcsa.

Mondd valamit, de nem értem mit. Igazából úgyis lényegtelen, hogy mi az. A lényeg abban van, hogy hozzám beszél, hogy szavait felém intézi. Felkapom a fejem a földről mintegy hihetetlen sebességgel, és azonnal találkozik a pillantásunk. Először csak elkerekedett szemekkel nézem íriszeit, melyek egyáltalán nem sugároznak mást, csak kedvességet. Azért elgondolkodtató, hogy valaki hogy kerülhet a Mardekárba, ha igazából egyáltalán nem oda való jellem! Ő legalább is semmiképpen sem az!
Nézem őt, próbálok picit tettei mögé látni – vagy legalább is próbálom felfogni, hogy mi áll ennek a hihetetlen kedvességének a hátterében. Persze hiába telnek el gyorsan a másodpercek, a rejtélyt nem tudom megfejteni. Mindenesetre pár lépés távolságot érdemes tartani, még akkor is, ha ezért a segítségért most szívesen a nyakába ugranék és fulladásig csókolnám.
- Köszönöm! – ejtem ki hangosan, majd veszem el tőle a drága könyvet! Fedelét, és az összes lapját szorosan magamhoz szorítom. Vetek rá pár pillantást, megszemlélem, hogy nem e szakadt el, majd mikor mindent rendben találok, a táskám mélyére süllyesztem. Ekkor ér a következő meglepetés.

Keze felém nyúlik, majd lágyan, ám mégis határozottan elkapja ujjaimat és bemutatkozik. A már említett végtagra finom csókot lehel, nekem pedig megremeg a térdem. A világ hirtelen tótágast áll, azt sem tudom, hogy hol vagyok. Nem, ez nem lehet igaz! Nem csókolhat nekem kezet, még akkor sem, ha az illem jobb helyeken ezt követeli meg. Már nem abban a korban élünk! Nem kell,  hogy ezt tegye! Sejtjeim szinte óriási erővel tiltakoznak ez ellen a lágy gesztus ellen. Nem lehet ilyet tenni, vagyis Ő nem tehet ilyet! Hiszen milyen jogon szórakozik ő a nőkkel? Miért akar behálózni a hízelgő modorával? Hiszen pontosan erre készül! Le akar venni a lábamról! Persze tény, hiába tiltakozom teljes erővel ez a fajta közeledés azért csak megdobogtatja a szívemet. A szerv, mely eddig is vadul lüktetett, immár mellkasomban zakatol… vagy a torkomban? Mindenesetre ezeket mellőzve egyáltalán nem viselkedem gorombán. Talán valamivel visszafogottabban…
- Szia! Kelly vagyok.. – suttogom, majd mit sem törődve az eddigi visszafogottságommal, bátran és vöröslő fejjel elhúzom kezemet ujjai közül.
- Köszönöm hogy visszaadtad a könyvemet! - köszönöm meg biztos ami biztos alapon és szememmel kutatni kezdem a menekülés útját.

Nem hagyhatom, hogy valami bűbájjal behálózzon… nem vagy tucatlány Kelly… te több vagy ennél… - mondogatom magamban, majd hátrálok egy lépést, hogy talán ezzel is kiszakadjak a varázsból.