Park

Szánalmas. Ez cseng a fejemben, egyfolytában, szüntelenül. Ezzel az egy szóval tudnám jellemezni Mathiast, a helyzetet, saját magamat. Magamat.
Te szent ég, vajon mikor lettem ennyire elkeseredett, és mikor süllyedtem olyan mélyre, hogy mások fájdalmában próbáljam meglelni a boldogságomat? Ez nem normális, én nem ilyen ember vagyok, a bizonyíték erre pedig a zsebem rejtekében bújik meg. Ha hidegen hagyott volna a háztársam sorsa valószínűleg, amint elraktam a karkötőmet, a memóriám legeldugottabb sarkaiba küldtem volna a neki tett ígéretemet, hogy aztán úgy folytassam eddigi életemet, mintha semmi sem történt volna. Mégis mit akarok ezzel elérni, mi ezzel a célom? Bebizonyítani, hogy az utolsó csepp jóság is elpárolgott belőlem, ezzel pedig egy időben egy gerinctelen szörnyeteggé váltam? Elég gyomorforgató és szívfacsaró lenne, ha pont most hagynám magukra az embertársaimat, amikor az iskolánk Tudjukki csatlósainak lépéseitől reng és vészesen közeledik a jövőnket meghatározó, emberi életekre szomjazó összecsapás.
A párbajt csupán felindultságból hoztam szóba, messze nem vagyok annyira igazságtalan, hogy pálcát rántsak egy olyan emberre, aki nincs egy szinten velem. Márpedig Mathias lassan kezd összeroppanni a kínkeserves szenvedés több tonnás súlya alatt, nem is kell gyötrelme okozta komponensekről tudnom ahhoz, hogy tudjam, aranyvér tartotta életben, immár elgyengült porhüvelye nem fogja már sokáig húzni, ha valamilyen módon nem talál nyugalmat.
A meggyötörtségnek köszönhetően már-már velőtrázó hangja megrezegteti a dobhártyámat. Félelembe oltott reakcióm dióméretűvé zsugorítja a gyomrom arra a gondolatfoszlányra, hogy egy nap rám is ez vár, én is Mathias kíméletlen és kegyetlen sorsára fogok jutni. A felismerés bénítóan és fájdalmasan felcsendül bennem, igába fogja a hangszálaimat és fogvatartóként leláncolja őket. Még csak egy rekedt nyekkenést nem tudok kiakadni magamból, pedig lenne némi hozzáfűzni valóm az ítélkezésként csengő mondandójához. Engem aztán senki ne merészeljen tudatlanul bírálni, főleg ne egy olyan ember, akinek talán az utolsó reménysugara a részemről nagyra becsült – és általában csak azok számára kínálkozó, akik kiérdemlik - segítségemben rejlik. Igaz, hogy a rémálmok a leggyakoribb és egyben hívatlan vendégek az ágyamban, ennek ellenére vannak nyugodt éjszakáim. A nappalokról meg nem is beszélve… a lidércek sosem voltak élettársaim a mindennapokban.
Amikor a hosszú monológja végére ér, az az érzés támad rám, mintha sóbálvánnyá dermednék. A vér az ereimben gleccserhidegre hűl a gyilkosság gondolatára, és csak most veszem észre, hogy immár vértelen ajkaim kiszáradtak. A jégkarcosan friss levegő minden egyes lélegzetvételkor dérhidegre hűsíti orrnyílásaimat, az apró oxigénkortyok pedig tűk ezreiként érkeznek a tüdőmbe és annak pergamen vékony felületébe szúródnak. Sosem mocskolnám be a kezemet más személy erkölcstelen vérével.
Az egész eszmecsere egy pillanat alatt elveszíti értelmét, melyet egyetlen egy mondat elsöprő ereje sodor el. Haszontalan és időpocsékolás egy olyannal küzdeni, aki már rég feladta a harcot. Ebben a mérkőzésben semmi versengés nincs, ez pedig elveszi az egész szócsata varázserejét. Nem akarom, és szerencsére nem is kell ezt végignéznem, ennyi elég is volt.
-   Ugyan! – csattanok fel, és igyekszem továbbra is fenn tartani azt az álcát, hogy bizony én vagyok az erősebb. – Nincs is szükséged az ártalmas bájitalaimra, Montrego! És tudod, miért? Azért, mert a saját démonjaid a legnagyobb mérgeid. – sziszegem neki cinikusan, miközben azt figyelem, ahogy a mártír szerepében díszeleg. Közelebb lépek hozzá, majd lehajolok úgy, hogy az arcom nagyjából az övével egy szintre kerüljön. Vékony ujjaimmal megragadom bársonyos bőr fedte tenyerét, majd belehelyezem az immár a talárom zsebének sötétjéből kiemelt üvegcsét, amiben az altató bájital apró hullámokban táncol. Az átlátszó, szilárd anyagot a férfi ujjai közé szorítom, körbeölelem velük a holdfényes, nyári éjszakaként csillogó löttyöt. – A megváltást ki kell érdemelni! – teszem hozzá alig hallhatóan, mégis indulatokkal fűtött hangon. – És ne aggódj, amint elkezded inni a bájitalt, soha többé nem foglak megismerni… - reagálok az utolsó dologra, amiről gondolatom akad, miután ismét felegyenesedem és ellépek tőle. És bizony így lesz, de nem azért, mert belekevertem valamit a bájitalba, amitől Mathias más külsőt kap, hanem azért, mert az emlékezetemben a Montrego nev hallatán az a megviselt arc fog a lelki szemeim előtt megjelenni, mely most épp a talajt pasztázza.
Soha sem könyörögtem senkinek, hogy ossza meg velem terhét, és ezúttal sem áll szándékomban máshogy cselekedni. Ha Mathias retteg attól, hogy démonjai valós alakot öltenek, tőlem aztán tartsa csak meg magának őket. Nekem az is bőven elég, hogy a sajátjaimmal kell megküzdenem.
-   És ha most megbocsátasz… jó éjszakát, Mathias! – búcsúzom szellőpusmogásnál nem hangosabban morajló hangszínezeten. Kétlem, hogy a társaságomban lévő férfinek akadna egyéb, érdemleges mondanivalója, de ha mégis, kénytelen lesz másvalakinek elmondani, ugyanis az én figyelmemet már elvesztette.  
Az előbbi kérésének eleget téve megfordulok, majd az éjszaka deres ajkainak csókjával az arcomon az obszidián-fekete fellegmassza borította ég alatt beköszönt éjszakában hagyom az elkeseredés ködében eltévedt férfit, hogy magányában megpróbálja leküzdeni a lelkét mételyező démonokat.

Köszönöm a játékot!
És bocsi, hogy ennyit kellett várnod a zárómra :$

Jason

Jó pár könyvvel a hónom alatt lefelé caplattam a lépcsőkön, hogy elfoglaljam az egyik kényelmes fotelt, s belesüppedve a puha anyagba, újra magamba szívhassam az irományok illatát, fejleszthessem tudásomat. Egyesek szerint már-már túlzásba vittem a tanulást, s olyankor is könyveket forgattam ujjaim közt, ha épp nem kellett semmiféle vizsgára készülni. Néha azért akadt egy-két lelkes támogató is, akik hozzám hasonlóan szívesen olvasgattak, tanultak, s ha látták, hogy könyveket cipelek, azonnal megállítottak és érdeklődve futtatták végig pillantásukat a könyveim gerincén.
Ez most valahogy elmaradt, talán éppen azért, mert odakint remek idő volt, s a háztársak nagy része vagy a tó partján kötött ki, vagy az iskolaudvaron osztották meg egymással a legújabb pletykákat. Nem zavart meg senki, a nyugalom különösképp jól hatott rám, el is határoztam, hogy a délutánt hosszas olvasgatással fogom eltölteni.
Fél órája lapozgathattam már a könyveket, mikor egyszer csak az egyik oktató lépett a klubhelyiségbe, s pillantása azonnal megakadt rajtam.
- Miss Green, csak hogy megtaláltam. Nagyon remélem azt, hogy Ön tud a húga tartózkodási helyéről , képes lesz elérni Őt, és felhívni a figyelmét arra, hogy ha még egyszer nem jelenik meg az órámon, akkor nem csak pontokat fogok levonni a házuktól, hanem személyesen kezeskedek arról, hogy Ellie röpüljön az Intézményből?. Hm?- A férfi szavai csak úgy fröcsögtek, arca vörösödött a méregtől, s még a torkán is kidudorodtak az erek, olyan indulattal beszélt az én kis húgomról. Összerezzentem, váratlanul ért a tanár kirohanása, s bár szavai megleptek, természetesen azonnal Ellie védelmére keltem.
- Biztosíthatom róla, hogy Ellie részt fog venni az órákon, ma reggel már rosszul érezte magát, biztosan azért hagyta ki tanár úr előadását. - Jegyeztem meg határozottan, miközben álltam a férfi tekintetét, akinek a méregtől megvonaglottak ajkai. Látszott rajta, hogy mennyire haragszik a húgomra, engem pedig már egyre inkább érdekelt, hogy vajon mi a csudát csinálhatott Ellie, amivel ennyire magára haragította az őszes halántékú urat.
- Ajánlom, hogy kerítse elő és küldje hozzám, amint megtalálta! - Kezeit ökölbe szorította a férfi, majd sarkon fordult és sietősen távozott a klubhelyiségből. Azon nyomban felpattantam, s az összecsukott könyveket a fotel puha felületére ejtettem. A gyomrom görcsbe rándult, ideges voltam, de legfőképp dühös a tudatlanságtól, hogy vajon, már megint mi a jó eget tehetett az én kis angyali húgom.
Magamhoz kapva a pálcámat, sietős léptekkel szeltem a folyosókat, s először az épületet jártam körbe, megnéztem azokat a helyiségeket, ahol szívesen dekkolt Ellie, s mivel a falakon belül nem találtam, utam az udvarra vezetett. Felpaprikázott kedvemben szeltem a füvet tornacipőmben, s a park felé kanyarodva az arcokat pásztáztam. Jó páran lézengtek odakint, de főként első- és másodévesek. Aztán, egyszer csak feltűnt egy ismerős arc, a kis Jason, aki nem csak, hogy a húgom évfolyamtársa volt, de korábban jó párszor láttam őket együtt tanulni. Ha más nem, Ő biztosan tudni fogja, hol lézeng az én ördögi kistestvérem.
- Jason, Jason! - Már messziről kiabáltam a hugrás srácnak, és sietős léptekkel futottam felé.
- Figyelj...nem láttad...Elliet? - Lihegve támaszkodtam meg térdeimen, miközben pillantásom a srácra emeltem. Ideges voltam, s talán kissé türelmetlen is, mert tudni akartam, hogy hol van a húgom.

[– Hali, Maggie… Maggie, igaz? –]

Tíz perce még a klubhelyiség ablakában üldögéltem, és tekintetem a füvet pásztázta. Nem tudom, mit vártam – vagy kit, ha így szebben fogalmazom meg a dolgot –, annyi azonban biztos, hogy semmi sem történt. De még mindig jobb volt itt fönt elbujdosni, mint kimenni, belefutni egy csapat Mardekárosba – mondjuk abba a szemét Domville-be –, és belekeveredni valami marhaságba. Most, hogy Kaeton és Flora eltűntek, egyre könnyebben találom magam olyan helyzetekben, amiben mellettük nem tettem soha. Márpedig abban a világban, ahol ma élünk, nem a legjobb dolog hátrahagyni önmagam.
 Fölálltam, és kisiettem a Hugrabug klubhelyiségéből. Hirtelen fullasztóvá vált a levegő, mindent megtöltöttek a régi emlékek, és ilyenkor nem bírtam megmaradni egy helyben. Elég volt az üres ágyra nézni a hálótermünkben, hogy kimenjen az álom a szememből éjszakánként. Inkább átvágtam a bejárati csarnokon, kinyitottam a nehéz kaput, majd kiléptem az első és másodévesek közé a Parkba. Épp elegen voltak ahhoz, hogy elvegyüljek közöttük, bár tény, hogy úgy éreztem magam, mint egy óriás, aki betévedt a gyermekmegőrzőbe.
 Éppen sétáltam, és feltett szándékom volt, hogy lemegyek a partra, amikor meghallottam, hogy valaki a nevem kiabálja. Megfordultam, és onnan néztem a közeledő lányra. Ismerős, de honnan? Áh, tényleg, Ellie, az a hollóhátas lány mesélte, hogy van egy nővére, és tényleg hasonlítanak is. De miért kiabál utánam egy hetedéves? Jézusom, mit műveltem, amiről még én sem tudok?
– Hali, Maggie… Maggie, igaz? – kérdezem kissé bizonytalanul. nem szeretem, amikor eltévesztem mások nevét, mindig rossz érzéssel meg bűntudattal tölt el. Szerencse, hogy egészen jó a memóriám, és nem kell többször hallanom, csak pár alkalommal, és megjegyzem. – Ellie-t? Öööö…
Ami azt illeti, reggel volt egy közös óránk, de azóta semmi. És emlékszem, Ellie egész reggeli mugliismeret alatt sugdosott nekem valamit, amiben a tananyag kissé elferdített változatát ismertem föl. De azután mentünk a magunk külön útján.
– Dél óta nem – felelem. – De ha gondolod, szívesen segítek megkeresni. Mi történt?

Jason ránézésre egy helyes kölyök volt, s bár nem sokat beszélgettem vele és csak ritkán láttam, meg voltam arról győződve, hogy egy rendes srác és ha a húgom már annyira barátkozni szeretne a másik nem képviselőivel, inkább vele haverkodjon, mint Eric-el és a mardekáros haverjaival.
- Szia Jason - Tettem még hozzá, majd mikor a nevemen szólított, bólintottam a szavaira. Szegényre nem akartam ráhozni a frászt a kérdéseimmel, sem a nyugalmatlanságommal , de sajnos nem tudtam leplezni a dühömet és aggódásomat. Ellie - mióta elveszítettük édesanyánkat-  teljesen kifordult önmagából, eltűnt az a bájos kislány, s a helyét átvette egy flegma, mindenkinek odaszólós, órákról ellógos, bajkeverő kis tyúk. Hisztis volt, akaratos és elvesztette az eszét. Nem elég az, hogy a családunk ingatag lábakon állt, Ő még a viselkedésével is rátett erre egy lapáttal.
Pillantásommal Jason arcát fürkésztem, szegény srác nem tűnt olyannak, mint aki bármit is tudhatna a testvérem hollétéről.
- Dél óta nem? Ó, Merlinre az a lány, vajon most hol lehet! - Hangosan morgolódtam, míg végül rádöbbentem arra, hogy viszonylag rosszul veheti ki magát ez a helyzet. Nem akartam azt, hogy Jason rosszat gondoljon rólam, s nem akartam előtte flúgosnak tűnni. Ráadásul úgy tűnt, hogy Őt is érdekli, mi történhetett.
- Hálás lennék érte, ha segítenél, mert nekem mostanában semmit nem mond el. Az történt , hogy Mr. Witchburn rám törte az ajtót és Őt kereste. Állítólag Ellie már nem egyszer lógott az órájáról, de biztos vagyok abban, hogy más is van a számláján, különben a tanár nem akadt volna ki annyira. Azzal fenyegetett, hogy eltanácsolják Elliet. Mit gondolsz, hol lehet? Egyébként , ti viszonylag jóban vagytok, nem? Legalábbis voltatok. Csak néhány hónapja Ellie megváltozott. Nem tudod, hogy kikkel barátkozik, vagy merre töltheti az idejét? - Aggodalmasan fontam össze magam előtt a karjaimat, miközben pillantásomat Jason tekintetébe fúrtam.

[– Hát… nem tudom, nem vagyok sok emberrel jóban –]

Nos, legalább annyi biztos, hogy nem kevertem össze a lányt senkivel. Ez egy jó kezdet. Az viszont szintén teljesen bizonyos, hogy nem érzem jól magam attól, hogy így hirtelen rajtam keresi a húgát – mintha csak lányokat rejtegetnék az ágyam alatt. Nem mintha nem ez lenne minden tizenöt éves kölyök vágya… Viszont én csak a lányok erényéért állok ki nagy vehemensen. Azért is csak akkor, ha Adey-t emlegeti valaki. Na jó, veszélyes terület, már az emlékbe is belepirulok. Jó esetben a velem szemben álló Maggie azt hiszi majd, hogy a rossz hír hozása miatt vagyok ennyire szégyellős.
 Arra, amit mond, megszívom a fogam. Witchburn professzorral nem okos dolog packázni, és tény, hogy Ellie megváltozott az elmúlt hónapokban. Mégis, amikor azt mondja, hogy jóban voltam vele, egy pillanatra meglepetés tükröződik az arcomon. El-elbeszélgettem a lánnyal az utóbbi pár tanévben, de mindkettőnknek megvolt a maga külön baráti köre, és az elmúlt hónapokban túlságosan lefoglalt az önsajnálatom, meg a barátaimért való aggódás, hogy észrevegyem a körülöttem lévők változását.
– Hát… nem tudom, nem vagyok sok emberrel jóban – vallom be kissé vonakodva. Aztán lehalkítom a hangom egy kissé, hogy a körülöttünk lévők ne hallhassák. nem szégyellem a dolgot, egyszerűen csak nem akarom, hogy mindenki erről beszéljen. – És azoknak a többsége, akikkel jóban voltam, most nincs velünk. Ha érted, mire gondolok.
Talán nem okos dolog ezt elmondani valakinek, akit alig ismerek, de Ellie tényleg nem volt rossz lány, biztos nem húzott a Halálfalók felé sem régebben, és a nővére meg úgy hasonlít rá. Plusz ő is olyan elveszettnek tűnik, mint amilyennek én érzem magam, és ez valamiféle bizalmat szül bennem az irányába.
– Nem, nem tudom – ráztam meg a fejem. – De van pár hely, ahol az ember egyedül lehet. Itt is, a Parkban. Gyere – mondom, és elindulok. Segíteni szeretnék neki, részben azért, mert baromi önző vagyok. Ez a hirtelen jött probléma leveszi az agyam az aggódásról, ami bennem honol már hónapok óta, és ez jó érzés. Abba az irányba tartok, amit a Tó sziklái elrejtenek a Kastélyból leselkedő szemek elől, egyenesen a sziklák alatti részhez. Ha én el akarnék tűnni a világ elől, itt lennék.

Jason kissé visszahúzódónak tűnt, mikor a húgomról érdeklődtem, s ami azt illeti, nem igazán tudtam mire vélni a viselkedését. Igaz, nem ismertem túl jól a srácot, így nem akartam a legrosszabbat feltételezni, miszerint tudhat valami rossz dolgot a húgomról, s csak falaz neki. Elhittem azt, hogy nincs túl sok emberrel jóban, ennek ellenére szívesen vettem segítő szándékát, hisz az a kevés információ is soknak számított.
- Ó igen, értem, ne haragudj, hogy így rákérdeztem. – Egy pillanatra elhalkultam, hisz pontosan tudtam, hogy Jason mire is gondolt. Nekem is eltűnt néhány kedves barátom, s olyan is akadt, akivel megromlott a kapcsolatom. Nehéz időket éltünk, és nem szívesen beszéltünk ezekről a pillanatokról. Éppen ezért teljesen megértettem Jasont, s pontosan ez miatt féltettem annyira a húgomat.
Mikor azt mondta, hogy nem tudja, merre lehet Ellie, lehangolódtam, még nagyobb görcsöt éreztem a gyomromban, s legszívesebben elordítottam volna magam, hogy megtaláljam a lányt. Jason azonban hirtelen újra megszólalt, s úgy tűnt, hogy van néhány ötlete arra, hogy merre is lehet Ells.
- Jaj de jó, mutasd meg kérlek, hogy merre. – Amikor megindult a srác, követni kezdtem Őt, mögötte lépkedtem, s közben jobbra-balra fordítottam a fejemet, hogy alaposan szemügyre vegyem a park minden zegét-zugát. Elég nagy területről volt szó, így tulajdonképp bárhol megbújhatott a lány.
- Tudod, nagyon aggódom, hogy Ellie mardekáros fiúkkal barátkozott össze, nem örülnék annak, ha bármi baja történne, aggódom érte. – Vallottam be a srácnak, miközben a sziklás rész felé tartottunk.
Odaérve kissé meredek részen kellett lépkednünk, így ügyeltem arra, hogy ne csússzon meg a lábam.
- Megnézem odalent, várj meg. – Szóltam a srácnak, majd lemásztam a sziklák rejtette részhez, s ott megpillantottam a húgomat. Ott feküdt a sziklák aljánál, kezei lehorzsolódtak, s fejéből szivárgott a vér.
- Jason, gyere gyorsan, segíts! – Olyan ideges voltam, hogy hiába próbáltam használni a gyógyító varázslatot, nem sikerült. Pedig mindig ügyesen alkalmaztam, de most valahogy nem ment.
- Ellie, hallasz? – Megpaskolgattam a testvérem arcát, úgy tűnt, mintha magához térne, kinyitotta a szemeit is, de szavai zavarosnak tűntek.
- Jason, segítened kell ,hogy elvigyük Őt a gyengélkedőre. Megsérült. – Aggódva pillantottam felfelé, remélve, hogy a srác lesz olyan kedves és segít a húgomat biztonságos helyre vinni.

[– Én tőlük távol tartom magam. Nem csak a nyilvánvaló dolgok miatt. Volt velük egy… incidensem, és nem vágyok többre –]

Nem kell sajnálkoznia. Mind veszítettünk el barátokat, még akkor is, ha csupán ideiglenesen. Legalábbis remélem, hogy nem végleg, mert ha valósággá válik a félelmem, és Kaeton meg a húga sosem térnek haza, nem tudom, mit csinálok. A háború valósága pokoli, még annak is, aki a távolból nézi, és nincs tétje a számára. De amikor a számodra fontos emberek is a tűzvonalra kerülnek, na, akkor érzed meg igazán, milyen mocskos dolog is ez. Boldogan tudnék élni e nélkül a tudás nélkül.
Remélem, nem táplálom szegény lányt hamis reményekkel. Azt sosem szerettem. Ha valamit ki kell mondani, hát tegyék meg, ne kezeljenek gyerekként minket. Annyi bizonyos, hogy a generációnknak épp elég gyorsan fel kellett nőnie ahhoz, hogy senki ne kezelhessen bennünket gyermekként többé. De ezzel csak visszakanyarodnék a korábbi gondolatmenetemhez, ezért egészen hálás vagyok, amikor újra megszólal.
– Én tőlük távol tartom magam. Nem csak a nyilvánvaló dolgok miatt. Volt velük egy… incidensem, és nem vágyok többre – mondtam, és szeretném ennyiben hagyni a dolgot. A Mardekár tanulóit mindenki elkerülte az ilyen időkben, akinek volt esze, én próbáltam a legnagyobb ívben. Voltak velük közös óráink, voltak súrlódások, főleg most, amikor nyeregben érezhették magukat, de tudtam, hogy mit kell tennem: tűrni, tűri és tűrni még egy kicsit.
Biccentek, amikor arra kér, hogy várjam meg, majd idegőrlő várakozás kezdődik. Ebben sosem voltam jó. Amikor még Kaeton itt volt, elütöttük a várakozás perceit, marháskodtunk, de azóta csak az idegesítő csönd maradt, és ezt valahogy nem bírom elviselni. Kérdés, hogy a csönd miatt, vagy azért, aminek a helyére lépett?
A hangja hallatán egyrészt megörülök, hogy megtalálta a húgát, másrészt meg belemarkol a kérdés az agyamba: Segítsek? Mégis hogyan? Fizikai erőnlétem nem a legrosszabb, de ha mászni kezdek, szerintem az Óriáspolipnak kell kimentenie a vízből, ha egyáltalán túlélem a zuhanást. Aztán végül, egy perc gondolkodás után mégis megpróbálom, üsse kavics. Ahogy odaérek, elhelyezkedem Ellie mellett, és az első dolgom kitapintani a pulzusát. Kaeton tanított meg rá, miként kell. Erős, és nem tűnik úgy, hogy sok vért veszített volna.
– Hogyan akarod fölvinni? – kérdeztem. A legegyszerűbb talán lebegtetni lenne, de ha én próbálom meg, akkor szerintem megmártózunk a Tóban. A bűbájtan nem volt az erősségem sohasem.