A Fekete-tó

A Roxforti Birtokon található Fekete-tó. Az elsősök minden évben ezen kelnek át a csónakokkal, s közben néha bele-beleesnek a vízbe. Nagyon sok minden él ám ebben a tóban.

Zane
Worthington



A november sem hozott túl sok változást a kastély életébe, sokan továbbra is rettegve járják az ódon folyosókat, ami a Samhain-on történtek szellemében nem is csoda. Ő nem volt lent a karneválon, nem vonzza a tömeg, a sok idióta, visongó kölyök, a részeg ünneplők és a sort még hosszan lehetne folytatni a kellemetlenségekkel. Így utólag sem bánta meg, néhány társa még mindig a hatása alatt áll, pedig eltelt már azóta néhány nap. A hideg sem kerüli el a Roxfortot, és ez már nem csak a dementor jelenségnek köszönhető, állítólag nincsenek a környéken, egyszerűen csak közeledik a tél.  A napsugarak már fáradtabbak, mint néhány hete, de még mindig érezhető melegséget sugároznak. Ennek az apróságnak köszönhetően, és annak, hogy szélcsend is van, ma igazán kellemes őszi idő van, ilyenkor pedig kár bent búslakodni. Svea-nek pedig szerencsére oka sincs rá ma.
Az öltözködéssel sem esett ma túlzásba, nem tudja még, hogyan is néz majd ki a délutánja, így egy őszi, sarok nélküli fekete pántos cipő van rajta, sötét vastag harisnya egy kord szoknyával. Kicsivel combközép alá érő. Kedvenc vörösesbarna kötött pulóvere van rajta. Karcsúsított, derekánál és mellrészénél mintás csík keresztben. Az egészet egy fekete sállal egészítette ki, a csalóka idő meg tudja viccelni az embert. Haját szokásosan kiengedve hordja, ma sincs ez másként, szerencséjére a szél sem kap bele, hogy tönkretegye. Beletelt úgy fél órába, míg sikerült befésülnie. Nem készülődött jobban és többet, mint egy átlagos napon, délutánon, még akkor sem, ha találkozója lesz most.
Kilépve a szabadba, mélyet szippant a friss levegőből, a hajnali eső felfrissítette az egész birtokot. Végre egy kellemes nap az előzőek nyomasztó árnyékában. Ajkaira halovány mosoly kúszik, de nem tanyázik ott sokáig, a lépcsőfokok hátrahagyását követően tova is suhan, még csak bujkáló emlékét sem hagyva hátra. Kezeit zsebek híján mellkasa előtt fonja egymásba, míg célját, a tavat fürkészi már ilyen távolból is. Messze van még, hogy bármit is láthasson belőle, de azt már innen is ki tudja venni, hogy a partján egy lélek sem ácsorog. Egyrészt örül neki, nem zavarják majd, másrészről viszont nem bánta volna, ha az illető már itt van. Azzal nincs gondja, ha rá kell várni, azzal azonban több, ha neki kell várnia. Mivel nem kell arra összpontosítania, hogy leendő társasával felvegye a szemkontaktust vagy bármi mást, kékjeit inkább a kopottas talaj felé fordítja. Ha úgyis marad ideje, hát gondolkodik, mit is szeretne mondani Worthingtonnak. Természetesen már vannak ötletei, szegény mardekáros fiú még nem tudja, kivel is került össze a jó Travis Foley jóvoltából. Mielőtt elindult, tett egy elhatározást, hogy majd türelmes lesz és végighallgatja a társának sorsolt srácot, ám ő maga sincs meggyőződve ennek tökéletes megvalósításáról.
A tótól tisztes távolságra áll meg végül, tekintetét körbehordozza, de továbbra sem látja a fiút. Tanácstalanul forog körbe újra, végül aztán kinéz magának egy szimpatikus sziklát, s némi előkészületet követően (letisztítás, felmelegítés) leül, így várakozik tovább. Háta mögött letámaszkodik, élvezi a napsugarak áldásos, habár gyönge törődését. Fejében újra és újra végigveszi terveinek különböző pontjait, megvizsgálja, milyen támadható pontok maradtak elméletében, majd, amíg ideje engedi esetlegesen kijavítgatja, ha van egyáltalán ilyen. Lábait keresztbe helyezi, amelyikkel nem a földön támaszkodik, olykor lóbálja kicsit, türelmetlensége jeléül. Ujjai is hasonlóan jelzik állapotát, dobolgat, de kétségtelenül élvezi a napsütést.

Svea Rydberg


Mostanában megszaporodtak teendői, arról volt szó, hogy számára és hasonló származású -rangú- társai számára könnyebb év lesz, kiváltságos és szórakoztatóbb. Tavaly így volt, eltekintve néhány kellemetlenebb órától. Idén nem venné észre, hogy a kiváltságok kevesebb házi feladattal járnak.  Ráadásul itt van ez a feladat mely miatt társulni kényszerül... egy lánnyal. Nem szeret lányokkal dolgozni, okoskodnak, azt hiszik mindent jobban tudnak és a fecsegésükkel az őrületbe tudják kergetni. Ezért is választotta helyszínül a Fekete-tavat. Ha gondja lesz évfolyamtársával, majd bevágja a vízbe és a kákalagok "megsimogatják". B tervnek ott a pálcája.
A találkozót épp olyan "fontosnak" tartja, mintha a többi diákkal találkozna. Semmi extra, majdnem kimegy a fejéből, hogy neki jelenése lesz, háztársa szólította meg a klubhelyiségben, ahol látványosan szenvedett egy könyv olvasása közben. Unalmas egy példány volt, mégis késésben van miatta...
Ennek ellenére léptei nem sietősek, hiszen tudja kénytelen megvárni. Nem kell készülnie, megjelenése hétvége ide vagy oda, elegáns. Gyűrűt egyetlen ujjára húzott.
Ahogy elhagyja a kastélyt a szél belekap hajába és lazára fújja szét. A birtok egyik keskeny kőútján megy, sajnálja drága cipőjét bekoszolni az őszi talajjal mely néhol laza ránézésre. Az út nem vezeti le teljesen a tóig, kénytelen lelépni róla és a haldokló fűben folytatni útját. Útközben végre a feladatra gondol és leendő... alkalmi kollégájára.
Annyit tud róla, hogy hozzá hasonlóan, kiváló bájitaltanból és a felmenői szintén bájitalokkal foglalkoztak. Mindjárt "elsírja magát" a meghatottságtól, ennyi hasonlóság... a professzor talán ezért űzött velük tréfát és osztotta őket egy csapatba. Ha másrészről közelítjük meg, érthető és ésszerű, végre szeretne egy  használható bájitalt. Ők megtudják csinálni, a többiek aligha.
Meg kell hagyni, jó időpontot választottak, kellemes novemberi idő van, hátborzongató és hűvös, neki való, a levegőben a tó rejtélyes, ezer titokkal teli illata terjeng.
Lépteit először elhalnak, majd miután újra elindul, elnyúlnak amint meglátja a szőke hajú lányt, mégis úgy tűnik, mintha andalogna felé. Gyanakvóan méregeti őt. Tekintete barátságtalan, arrogáns, ajkai meg-megrándulnak.
Útközben, mielőtt elérné őt, benyúl belső zsebébe a lapos ezüst tégelyért, kihúzza, felpattintja a tetejét és kivesz belőle egy gyógynövénylevelet. Mozdulatai rutinosak, gyorsak észre se veszi mit tesz, automatikusan nyitja száját és helyezi bele a levelet, a tégelyt pedig visszacsúsztatja a zsebébe. Kellemes mentaillatot áraszt innentől és ő is jobban érzi magát.
Mikor leér, megáll a lánytól néhány méterre, lemondóan sóhajt majd körbenéz, mikor ismét rátéved tekintete megszólal.
- Ötlet? - Nem tudja mit mondjon neki, hogyan viszonyuljon hozzá, mit hozhatna ki a helyzetből. Rákényszerültek egymás társaságára és dühös, hogy nem ő dönthette el kivel dolgozik együtt. Csak legbelül, legméllyen érzi, nem "vett" zsákbamacskát. Ez a szőke hollóhátas lány, nem csak szép, okos is. Mert legméllyen, legbelül már felfigyelt rá... valamikor a kezdetekben...régen. Nem tanult  még meg a legbelsőre hallgatni. Nem volt mestere.
Közelebb lép a lányhoz, majd egészen közel megy hozzá és világító kék szemeibe fúrja fekete szemeit.
- A bemutatkozástól és hasonló felesleges köröktől eltekintünk. - Utasítja és elutasít minden nemű kezdeni idétlenkedést. Ellép tőle és a víz felé sétál.
- Azért választottam ezt a helyszínt, mert csak itt él az a növény, amit majd meg kell keresnünk. - Ezt Svea valószínű pontosan tudja, ha a bájitalok a mindene.  Visszafordul felé. -  Ez az egyik előnyünk, mi tudjuk mit csinálunk. - Gunyoros mosolyra húzza száját. - A többieknek fogalmuk sincs. Mire megtalálják a növény hollétét, egyáltalán azt, hogy hol kell keresni, mi már régen befejezzük a munkát. - Visszalépked elé és ismét szemeibe néz erőszakosan.
- Remélem megegyeznek a terveink.

Zane
Worthington



A percek lassan kúsznak tovább az ég kékjén átvonuló pamacsos fellegekkel együtt, de lassan eljut arra a pontra, hogy nem érdekli. Talán az eredményt hoz, ha nem vár megszállottan a mardekárosra, hanem élvezi a kellemes délutáni levegőt, a lágy napsütést, az illatokat. Így mégiscsak kellemesebb, bár ha valóban ez lenne a helyzet, ha valóban csak pihenni és lazítani jött volna ki, biztosan lenne nála legalább egy könyv. Úgyis olyan rémérdekes könyvet kezdett nem régen el az régmúlt nagy bájital szenzációiról. Nos, ezt mindenesetre megjegyzi, ha legközelebb megbeszélnek ezzel a sráccal egy találkozót, már ne lepődjön a késésen és hasznosan tudja eltölteni az időt. Most sem űz teljesen haszontalan dolgot, az utóbbi időben meglehetősen kevés lehetőség akadt a D vitamin gyűjtésére, most legalább bepótolhatja.
Egy hirtelen érkező fuvallatra nyitja fel újra szemhéjait, nem szeretné, ha a szoknyája váratlanul fellendülne, esetlegesen éppen egy alkalmatlan pillanatban. Egyúttal újra körbetekint, remélve, hogy most már legalább felfedezi a közeledő alakot, s Merlin, láss csodát, ki is szúrja végre, bár még mindig kissé messze. Felsóhajt, majd mintha nem is törődne a ténnyel, fordítja vissza tekintetét a tóra, melynek tetején most tűnik fel az óriáspolip egyik karja. Úgy tűnik neki is kedve támadt egy kis napfürdőzéshez, és ha már így adódott egy alacsonyan repülő madarat is megpróbált befogni, vagy lehet, egyszerűen csak játszani támadt kedve vele. A csapást követően aztán lustán tovább lebeg, mint egy hatalmas vöröses rózsaszín paca az egyébként alig fodrozó sötét felszínen. Szemeit ismét lehunyja, nem kevés jelzést küldve ezzel az érkező felé.

Meg kell hagyni, alapvetően nem számított sokra, hallotta már hírét Worthingtonnak, de a száraz nyitás még így is meglepi kissé. Azonban, ha ő elhatároz valamit, szeret ragaszkodni ahhoz, így tüntetőleg nem nyitja fel szemeit. Legalábbis nem azonnal. Naná, hogy vannak ötletei, de nem szórja csak úgy az ötletmagjait szerteszét. Ki kell érdemelni, mindenekelőtt lágyabb hangnemmel. Ellenkező esetben az a kellemetlen "gyöngy a disznók közé" effektus érvényesülne, amitől ő igyekszik megóvni magát. Tekintve, hogy sokan szeretnek más ötleteiből profitálni.
Végül is kénytelen felnézni rá, egyrészt, mert kötelességének érzi nem csak kellemetlen kisugárzásával tönkretenni ezt a kellemes kis idillt, de még a napot is eltakarni tőle. Szemöldökét felvonva, szenvtelen arccal, de mindent eláruló pillantással emeli rá kékjeit. Azonnal a dühödt feketékkel találja szemben magát, de egyáltalán nem retten meg, ugyan már. Hozzá van szokva az ilyesmihez, ennél többhez is. Szótlanul hallgatja, tekintetével nem követi a víz felé, egyelőre összegeznie kell a benyomásokat, ami hát nincs mit szépíteni rajta, inkább kellemetlen, mint kellemes. Felmerül benne, hogy leteremti Zanet, de ő nem az a veszekedős fajta. Vesz egy nagyobb levegőt, a levegőbe már belevegyült a srác kellemes illata is, de ettől sem fog hozzá sokkal kedvesebben viszonyulni. Állja a fekete tekintet minden támadását, az övében semmi nincs. Természetes ragyogásán kívül mást nem látni benne.

Felemelkedik a szikláról, s bár még így is alacsonyabb pár centivel, mégsem érzi magát alacsonyabb rendűnek. Ebben a helyzetben nehéz is lenne, a mardekáros, házához híven elég mélyről indít.
- Jobb helyeken a köszönés nem tartozik a fölösleges körök közé - kezdi nyugodt hangon, lágyan, még csak sértettség nélkül is. Ugyan mit akadna ő fent azon, ha valakinek nem tanítottak jó modort? Megjegyezni ettől függetlenül megjegyzi a hiányosságot... Kezeit ismét karba fonja, hasonló elutasítást és zárkózottságot jelezve.
- És... bemutatkozással sem kell fáradnod, azt hiszen tökéletesen eleget villantottál az elmúlt néhány másodpercben - teszi hozzá, nem tart szünetet, nem érdekli semmiféle arrogáns repost, ő végighallgatta, most rajta a sor, hogy befogja a száját fél percre.
- Nekem egyetlen célom van, a kiváló, ha neked is, akkor egyeznek. Az rajtad múlik, hogy segítesz-e a munkában, de ha nem, akkor inkább egyedül csinálom meg - vesz egy mélyebb levegőt, végig gondolja a szituációt, sajnos ez utóbbi megjegyzése nem nagyon válhat valóra, Foley professzor biztosan nem engedné, a feladatot párokra szabta ki, az egyénieskedést biztosan nem díjazná. Ezekre a gondolatokra el is fintorodik.
- Hidd el, én sem vagyok elragadtatva a balsorstól, de ez van. Vagy elfogadod és megpróbálsz legalább erre az időre emberként viselkedni, vagy.... rém kemény időszak lesz ez... de - tart egy kisebb szünetet, most ő az, aki Zane szemei közé néz, erőszakosan, határozottan - a jegyről nem mondok le! - hagy néhány másodpercet, a srác arcát fürkészi, vár, ám mindennemű felszólalása előtt még hozzáteszi...
- Nos? Képes vagy együttműködni? - kis terpeszbe rendezi magát, csípőjét kitolja oldalra, karjai továbbra is ugyanúgy, szemöldökeit várakozóan felvonja, fejét egy picit félre biccenti. A következő pillanatban, mint egy megpecsételendő nyújtja előre jobbját, amolyan békejobbként, jelezve ezzel is, hogy komolyan gondolta.

Svea Rydberg



Késett, nem eget rengető időhosszat, de késett és a szálka mit hagyott a lányban ezzel a húzással,  biztos össze fog vele találkozni idővel. Kilövi felé mint egy rakétát.  Nem tudni mióta van itt, szemmel láthatóan régóta ha ennyire kényelmes testhelyzetet vett fel és szemét se hajlandó kinyitni a léptek zajára.
Az „első” találkozás pont olyan, amilyennek lennie kell, nem gondolja, hogy máshogy kellett volna kezdenie.  Azon se gondolkodik el, amit mond neki. Feljebb emeli szemöldökét, karjait összefonja maga előtt és néhány pislogással jelzi, mégis mit várt? Mit képzelt? Idejön és mint egy régi havert köszönti kocsmanyelven, kurtákat kacagva? Tőle nem várhat el ilyet, nem teszi meg senkinek, maximum saját pálcájával van bizalmi viszonyban, haszon és érdek nélkül.
Nem vesz mindenkit elsőre emberszámba. Tulajdonképpen nem érti hol él ez a lány, hol érzi magát. Ha ennyire ismeri hírről, tudja mire számíthat, ne várjon mást. Arcátlanság tőle. És még ő akarja megmondani, mit illik és mit nem.
Jobb, ha a tárgyra tér. Erős kezdésére erős választ kap, ez tetszetős, de a rögtön megy vissza.  
- Abból gazdálkodj, ami van…  én is ebbe kényszerültem… -  Válaszolja morogva és  fintorra  húzza száját. Nem néz végig rajta, csak álláig süllyed tekintete, majd visszaemeli szemeiig. A már-már világító szemek  pillantásai utat kezdenek törni az ő fekete szemeiben.  Még azt is mondhatja, kellemes ez a másság. De ő nem mond ilyet. Különben egy nevet nem nehéz megjegyezni, ő túl van ezen, nem gondolta, hogy a Hollóhátas Ms. Rydberg, akinek a keresztneve Svea, még itt van lemaradva. Erre nincs mit mondania, értetlenül pislog. Nem a személyiségek kiismerésére kell koncentrálni, hanem a feladatra mely előttük áll. Tudásuknak felül kell kerekednie rajtuk, teljesen mindegy melyikük milyen személyiség. Ez fog nehezen menni.
Vele ellentétben a lánynak kirohanása van. Hátra lép és összefont karjait megbontva az egyik kezét felemeli álláig megtámasztva azt ujjaival. Szemöldökei egyszer felemelkednek, egyszer lesüllyednek, de legalább figyel rá, ez is valami.  Mikor befejezte a kiselőadást, újra megszólal. Lehet vele egyezkedni, mert  rendes gyerek.
- Ha képes vagy tartani az iramot, képes vagyok elvisel… együttműködni. –  Korrekt ajánlat, rendesnek is érzi magát. Ránéz a lány kinyújtott kezére, nem fogadja a felé tett gesztust. Ez kivételesen nem azt jelenti, hogy nem fog együttműködni. Később ez majd kiderül.
Leereszti karjait és zsebre süllyeszti őket, majd  lassú léptekkel elindul a tópart mentén. – Keressünk más helyet, ez túl, nyitott.  –  Ha van esze, követi és jól tudja, hogy van esze.
Miközben sétál, tekintetét körbehordozza a parton, a lombok között ameddig szeme ellát. Sose lehet tudni ki követte akár őt, akár a lányt. Mindenki tudja, hogy ők érdemesek jó eredmény összehozni, abban igaza van a lánynak, hogy nem beszélgethetnek hangosan, túl sok az ötlettolvaj tehetségtelen mitugrász.  Elvesznének az értékes szavak az illetéktelenek hálójában, akik azt sem tudják mit kezdhetnének velük.
Útközben visszagondol Svea szavaira. Még hogy egyedül akar dolgozni.  - Chm… - Hagyja el száját. Kívülről indokolatlannak tűnik, nem is foglalkozik vele, hogy meghallotta-e vagy nem.
Néha a lányra pillant, tekintete most már inkább fürkésző, mint gyanakvó. Hosszú percek telnek el  részéről szótlansággal, határozottan halad a kigondolt hely felé, nem tudja ismeri-e Svea is, most meg kell bíznia benne, hogy nem viszi bizonytalan helyre. Először elindul a fák felé, majd lefelé veszi az irányt egy kicsit ingoványos talajon. Ha itt átjutnak, biztos nem jön utánuk senki. A cipőjét minden esetre sajnálja. Nem biztos, hogy segítség kell a lánynak, de ha kell… … megteszi.
Végül megáll egy faltól védett, sziklás, bokros helyen, közvetlen a víz mellett és szembefordul a lánnyal.
Belenyúl zsebébe és kihúz egy fekete pergamenlapot, melyet elegáns, lassú mozdulatokkal kihajtogat.
- Veled ellentétben én érdeklődtem, vagyis készültem. -  Szó nem volt, hogy nem készült,  ahogy arról se, hogy igen. A feltételezés megtörténik és nem igazán zavarja, ha felháborodást vált ki vele.
Hajlandó megváltoztatni elképzelését, ha jobb tervet állít elé, de nem lesz könnyű dolga. Folytatja.
- Mint mondtam, érdeklődtem a Professzornál és támogatna egy magasabb szintű bájital elkészítését. A veszélyértéknek sajnos alacsonynak kell lennie… - Láthatóan csalódott. –  Ezért be kellett iktatnom egy apró változtatást. – A pergament felé nyújtja, ujjával a névre mutat. Houroxeous – Kaméleon szérum.
- A név sokat mondó. – Húzza fel szemöldökét, a víz felé fordul és száját mosolyra húzza. - A bájital csak akkor veszélyes, ha nem jól készítik el.  – Mint mindegyik bájital, bár ez nem átlagos bájital. A recept, amint szintén leírt a pergamenre, bonyolult lehet egy nem hozzáértőnek. Svea  nem tartozik ebbe a kategóriába.  Az elkészítési  idő három hét, a hozzávalók  egyezkedések árán beszerezhetőek.  Minden, minden az ezüst sorokban…
Vár, hogy megeméssze az információáradatot…

Zane
Worthington


A hollós szőkeség felvázolta a lehetőségeket, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ő majd jól a srácra hagyja a dolgok alakulását. Nem többet, mint azt, mennyire óhajt asszisztálni a jövendő munka harmóniájához. Igen, hallott a nagyképű Worthingtonról, az elmebeteg Worthingtonról, a szemétláda Worthingtonról, de mégis úgy van vele, ha képes a srác egy csöppnyit megerőltetni magát, már kellemesebb lehet az egész légkör. Ennek elérése érdekében Svea megpróbálkozott egy részéről igazán diplomatikusnak vélt, s a rá jellemző nyugodalmas hangnemű ajánlattétellel. Már megtanulta a szüleitől, ha ketten főznek egy bájitalt, fontos a harmónia, a megértés, de legalább az egymás megtűrése. Jelen helyzetben azonban az együttműködés egy kissé ingatag lábazaton áll, vagyis jelenleg még nem áll, de talán fog. Bár ilyen indítással ez is megkérdőjelezhető.
Az ajánlat többé-kevésbé sikeres, ám kap egy olyan megjegyzést, amelyet egyelőre reakció nélkül hagy. Nem akar belemenni semmiféle vitába, pedig komolyan úgy érzi, hogy Zane addig fogja ezt vele csinálni, amíg elveszíti higgadtságát és türelmét és jól helyre nem teszi. Egyelőre azonban tűr, maga sem tudja, miért, ám úgy gondolja, villantott valamit, egy keveset, de ha ez nem lenne elég a mardis helyretételéhez, tud többet is. Szépen fokozatosan. A kézfogás elfogadása már egy egészen biztató alap, s ez egy elégedett, s mindenekfelett bájos félmosolyt csal a leányzó arcára. Elégedett egy bizonyos fokig, ám még csak egy halovány pipát lehet tenni a fejezet mellé, mert van ettől függetlenül még kétsége. A fiú megjegyzését egy amolyan kihívásnak tekinti, amelyet el is fogad, nem is engedné az egója, hogy ezt figyelmen kívül hagyja.
- Nos... erre nem lesz panaszod - válaszolja magabiztosan, megengedve magának egy olyan tekintet Zane szemei közé, hogy az talán még a zöldet is meglepi. De még mennyire, hogy nem lesz panasza. Ha nem is tökéletes, ha nem is hibáktól mentes teremtés, ebben azért majdnem az. Az órákon nem foglalkozik túlságosan mások teljesítményével, elég neki az, hogy előttük jár, a többi már mellékes.
Elviselésről beszélve azonban, valószínűbb, hogy a lánynak kell elviselnie a srácot, ha csak azt nézzük már most mennyi mindent elnézett neki.... bezzeg, ha nem lenne feltétlenül muszáj, már biztosan megleckéztette volna. Nem pálcával vagy épp mugli módszerekkel, egy ilyen lánynak megvannak a saját módszerei.

A felvetést követően rajta a gyanakvás sora, néhány pillanatig hezitál, de végül is arra dönt, hogy ha azt akarja, hogy a közös munka dolog működjön, egyikőjüknek lépni kell. És ezt lehetőleg nem hátrafelé kell megtenni, ahogy teszi azt a mardekáros. Biccent, hogy rendben, ám nem mellette sétál, inkább úgy három lépésnyit oldalra, s egy fél, de talán egy egész lépésnyit le is maradva tőle. Karjait maga előtt összefonja, összeszűkített szemekkel néz szembe a feltámadó széllel, mely valamelyest Zane irányából fújhat, ismét orrába kényszerítve a kellemes illatot. Sóhajt, talán épp egy időben a mardekáros ciccegésével, mert nem hall belőle semmit. A csönd nála egyet jelent az agyalással, jelenleg épp azon forognak tekervényei, vajon mikor is hozakodjon elő tervével. Olykor összekuszálódó, arcába fúvódott tincsei zökkentik ki, ilyenkor ő is oldalra tekint, majd inkább vissza maga elé, míg egy-egy laza mozdulattal sepri ki arcából a szőke fürtöket, hogy aztán néhány pillanat múlva megint odafújja őket a szél. Nem tudja, hova is akarnak menni, s többször felmerül benne a gondolat, hogy jobb lenne, visszafordulni, úgy sincs itt senki. Legfőképpen akkor bizonytalanodik el, amikor a fákat veszik célba, az erdő innen kezdődik, ugyan itt még elég foghíjas, reméli nem akarnak oda bemenni, azt már nem vállalná be. Jelét még nem adja aggályainak, úgy tűnik, jól is teszi, mert a másik irányt választják.
~ Hát ezt aztán remekül kitaláltad! ~ morgolódik magában, ahogyan a korántsem biztos talajon egyensúlyozik. Félreértés ne essék, egy percig nincs elragadtatva az ötlettől, azon egyszerű oknál fogva, hogy szoknya van rajta. Egy alkalommal megcsúszik, a cipője sem épp ilyen talajokra van, meg is billen, de még időben sikerül letámasztania az egyik lábát, így nem esik el, de képtelen egy apró nyögést elfojtani... Vajon miért nem jutott eszébe megkérni Zanet, hogy segítsen neki? Egyszerűen azért, mert látta az arcát, amikor felrótta neki a köszönéses dolgot... mintha legalábbis svédül beszélt volna hozzá, úgy nézett a szőkére. Erről ennyit. Szerencsére az út már nem tart sokáig, valami bokros, sziklás helyen kötnek ki.

Ideje sincs nagyon felmérni a terepet, máris kezdődik az újabb egyszemélyes Zane-show, amivel azonban már tényleg komolyan próbára teszi a lány tűrőképességét. Mit meg nem tesz azért a nyüves kiválóért. Eltűr egy ilyen pojácát. Kezeit leereszti, mindkettő ökölbe szorul, bal csuklóján azonban már érzi pálcája hegyét. Vesz egy nagyobb levegőt, arcán megjelenik két piros folt, szemei szikrákat szórnak szinte, s ajkát harapdálja. Vajon mennyit nézzen még el neki?
Hanem... a pergamen... egy apró szikra gyúl agyában, amikor meglátja a fekete papirost. Meggyőzi magát, hogy ki kell még tartania, még néhány perc, aztán mehet amerre akar. Látható tekintetében az elfojtott indulat, nem rejti véka alá. Kékjeit, ha nehezen is, de a recept felé fordítja, majd átveszi azt tanulmányozásra. Mintha kellene neki tanulmányozni. Ismeri, olvasott róla, látta működni, azonban tipikusan fiús bájital, mármint egy tipikusan ők választanának. Kellene hagynia? Ez most egy pár percig még mellékes.
Míg Zane beszél a bokroknak, a szikláknak és még talán a halaknak, addig ő a receptet böngészi és... hümmög. Tovább olvasgatja, mint azt az ő képességei igényelnék, homlokát ráncolja, a fejét ingatja, ajkaival csücsörít, grimaszolgat és szusszan néhányat. Szemöldökeit összevonva, végül is elégedetlenül emeli fel fejét és fordítja kékjeit a srácra.
- Ez a recept hibás - jelenti aztán ki nemes egyszerűséggel, határozottan. Tudja jól, hogy egy Worthington-féle srácnál mit okozhat egy ilyen kijelentés, és pontosan ezt akarja elérni. A meglepettséget, a figyelmet, de nem ám úgy, hogy jó mondja a kis hülye picsa, én akkor is maradok az az arrogáns tetű, mert így elérhetem a célom. Ennek itt és most vége lesz. Vár még néhány pillanatot, amíg átszellemült társánál is komolyan leesik a tantusz, merthogy komoly arcot vág hozzá, tökéletesen hiteleset.
- Az elkészítés menete nem ez. Az első lépés ugyanis az... - alig egy pillanatnyi szünet - ...hogy legyél kedvesebb a partnereddel! - még mindig teljesen komoly arccal mered a fiúra, nem akar lemaradni arról a folyamatról, ahogyan átrendezőik az arca, ahogyan felfogja, hogy Svea viccel. Egyébként nem, nem ez a mániája, de addig nem hajlandó továbblépni, amíg Zane nem vesz vissza magából.
Aztán majd beszélhetnek a feladatról is, addig azonban zsákutca az egész próbálkozás.

Svea Rydberg



Ez a lány súlyosan el van tévedve, túlzásai már-már ingerlőek. A nagyképű téves, nem mutat többet, mint ami. Érdekes, hogy mindenki ezzel jön, ha nem tud visszavágni neki, pedig buzgón próbálkoznak, csak ezt elfelejtik hozzátenni a jelzőik mellé. Az elmebeteg téves, szándékait nem titkolja, arról igazán nem ő tehet, hogy fogalomzavarosak járnak ide… a szemétláda pedig nézőpont kérdése. Nyilvánvaló, hogy néhány gyenge jellem terjesztheti.  Azt ad, amit kap, de a fennmaradáshoz az a tulajdonság is szükséges, hogy többet kérjen. Ez az élet rendje, valaki hamar rájön, valaki későn, valaki soha.
Ez a lány egyelőre más, mint a többi mitugrász, egyrészt tudja, mit csinál, másrészt nem akar mindenáron Zane fölé kerekedni a srác stílusát hallva. Jobban tette, ha felkészült Zaneből, megerősítette idegeit és megtanult sűrűn, mély levegőket venni. Szüksége lesz a praktikákra.
Mondjuk, most nem érti mi baja, szerinte egészen rendes volt vele. Önmagéhoz képest, igen is rendes volt úgyhogy nem kell ez a hiszti, melyet értetlenül néz végig a maga arrogáns higgadtságával és inkább nem szól semmit rá, megvárja, míg befejezi.  Az részletkérdés, hogy figyel rá, hallgatja annak ellenére, hogy egy szót nem vesz magára.
 Mielőtt szétbontaná karjait, egyetlen egy mosolyt küld felé, mondhatni elégedettet, mégpedig akkor mikor elhangzik a válasza. Nem lesz munkájára panasz. Nagyon jó. Azzal a ténnyel egyébként egyetért, hogy szükséges a harmónia, máskülönben dobhatják ki a bájitalt. Ezen fog dolgozni a jó eredmény érdekében. Valamit valamiért.
Mikor végre befejezi kirohanását, elkezdhetnek a feladatra koncentrálni, az új helyszín megvan a fejében, csak el kell odáig jutniuk. Jobb az óvatosság, inkább vállalja, hogy sétáljanak néhány percet, minthogy megátkozzon egy-két leskelődőt. Szíve szerint a második verzió kecsegtetőbb, de elrontaná a munkát, elvenné az elkésztésre szánt maximális időt és nincs kedve egy senki miatt házvezetőjével tárgyalni.
A rövid út csendes, eseménytelen, Zane vezeti a lányt előbb az erdő felé, de csak annyi időre, amíg be nem bújnak néhány bokor közzé és rá nem lépnek a lefelé vezető útra. Ez vízpart, az ingoványos talaj nem lehet újdonság. Nemtetszése hidegen hagyja, itt mennek, mert itt kell menniük és elég annyi, hogy Zane tudja, mit csinál. Volt itt néhányszor, mikor feladatot kapott, beljebb a sziklákban van egy beugró rész, szélvédett, csendes, rejtett, ott csinálta a feladatait.
Rászánta magát, hogy segít neki, ha kéri. Ez elmarad, nem kell megerőltetnie magát, tovább megy majd az út végén belép a körbe és alig pár pillanatot hagyva a lánynak, kezd mondandójába.
Inkább ő vázolja fel elsőnek tervét, mint a lány. Kezdjük a jóval, utána jöhet a többi, már ha egyáltalán van ötlete, úgy jött ide, hogy hozott magával legalább egy bájitalötletet. Később talán kiderül ez is, egyelőre nem foglalkozik a gondolattal, hogy konkurencia lép fel az ő bájitalával szemben.
A maga módján lelkesen magyarázza ötletét, miért ezt választotta, mik a feltételek és minden fontos információt, ami a pergamenen van és azt, ami nincs rajta. De a pergamenen minden részletesen és precízen fel van tüntetve. Az ő munkája, nem lehet más, csak jó.
Miközben beszél, néha rápillant a láthatóan önmaga tűrőképességével küzdő Sveára. Megkérdezné, van-e valami baja, de most fontosabb dolga van és a másik fontos tény is ellentmond, amibe nem hal bele, megerősödik tőle. Tartson ki.
Másrészről még nem fejezte be mondandóját. Lelkes beszéde mellé sötét gondolatok kúsznak fejébe és a kivitelezésüket is lejátssza saját maga szórakoztatására. Miközben nézi a tavat vagy a szemközti partját, néha elvigyorodik és szemei csillannak egyet.
Milyen tökéletes befejezés lenne, ha ki is próbálhatnák a bájitalt. Ha a Professzor azt mondaná, megcsináltátok, megkaphatjátok. Meghallgatná a hegyi beszédét az óvatosságról, legalább úgy tenne, mintha meghallgatná, de utána, amint kezébe vehetné és rendelkezhetne vele…  ez egy másik fejezet.
Elméleteit építi, terveit szövögeti gondolatban, közben beszél a csendben olvasónak. Jól szól a mondás, miszerint alamuszi nyuszi nagyot ugrik, Svea egyetlen mondatával hideg vizet zúdít Zanere. A Mardekáros egy szempillantás alatt fordul szembe vele és szemeit célirányosan a pergamenre szegezi.
- Mit beszélsz? – Förmed rá, először mindenképp meglepődve, mint aki nem hisz a fülének. Arcának színe árnyalatokkal fakóbb. De amint rendezi gondolatait és rájön, hogy lehetetlenről beszél, feljebb emeli állát és szimplán dühösen folytatja.
- Az lehetetlen.  – Svea arca komoly, szavai határozottak és ez valahol mégis aggasztja. De a recept az eljárás nem lehet hibás, ő írta, ért hozzá, a jeleket is jól fordította. Elindul a lány felé, hogy visszavegye tőle a pergament… mikor Svea folytatja és lelövi a magánszám csattanó részét. Zane megtorpan és arcára döbbenet ül majd düh mossa le azt. Ezt bekajálta.
Mozdulatai lelassulnak, nem megy közelebb hozzá, még mindig a hatás alatt áll és valahol értetlenség suhan át szemeiben. Ezt lesz szíves bővebben kifejteni neki, mert nem érti mire akar kilyukadni.
- Hogy micsoda? Ilyet én nem írtam bele. – Dühe megmagyarázhatatlan módon és sebességgel elszállt. A Hollóhátas terve sikerült, annyira megdöbbentette. Hiába keresi, már késő, nincs meg.
Teljesen elé lép behatolva zónájába, visszaveszi a pergament és átfutja szemeivel. Hibátlan, ez megnyugvás. Szemeit ezután ismét a lányéiba fúrja.
- Nos? – Ez arra is vonatkozhat, hogy mit szól a tervhez, arra is, hogy neki mi az ötlete. Bármi lehet, még az is, hogy magyarázatot vár, mi volt ez az egész közjáték. Arca arrogáns ezen nem változtatott, de a hangja… fokokkal lágyabb. Képtelen elhinni, hogy ismét egy érzékeny embert fogott ki. Ezzel egyszer őrületbe kergetik.
Megadja a lehetőséget, hogy felszólaljon, éljen a lehetőségével és használja ki, hogy kommunikálhat vele, mert meghallgatja.

Zane
Worthington



„Abból gazdálkodj, ami van…”
Hangzott ugyebár a kijelentés, ha azt vesszük a szöszi is pontosan ezt teszi. Abból gazdálkodik, amije van. Van néhány évfolyam- és háztársa, akik, miután meghallották, hogy a mardekáros sráccal kell páros munkát végeznie, többek leginkább lesajnálóan veregették meg a vállát. Ő azonban nem az az előítéletes fajta, épp ezért állt úgy hozzá, ahogyan…. az elején. Adott neki esélyt a róla szóló pletykák és „tévhitek” megkérdőjelezésére, esetleg annak bebizonyítására, hogy nem igazak a feltételezések. Lehet magyarázni, azt nem olyan nehéz, azonban a mellékelt ábra tökéletesen alátámaszt mindent. Az, hogy ki, hogyan ítéli meg, csakis nézőpont kérdése. A srác szerint tökéletesen modoros úriemberként viselkedett a kezdetektől fogva, Svea szerint azonban egy arrogáns tetűként. A srác szerint a lány hisztis és kirohanásai voltak, a lány azonban visszafogott és nyugodt. Kedves, amennyire csak a helyzet engedélyezi, türelmes, mert nem akarja, hogy a különbözőségük a közös feladat sikerességének rovására menjen. Képes felülemelkedni még azon is, hogy legszívesebben lekeverne neki egyet.
Nem kell durva, vérlázító dolgokat mondani ahhoz, hogy valaki ellenszenvet váltson ki a másikból. A viselkedés, a felsőbbrendűsködés is bőven elég ehhez.

A hely, ahova érkeztek, Svea első gondolatai szerint, tökéletesen tükrözi Worthingtont. Az eddigiek és a hallottak alapján pontosan ilyennek tudja elképzelni. Barátságtalan, zord, pedig a birtok maga milyen szép, a nap süt, ide valahogy nem… Nem is érti, mit lát ebben a zugban, habár biztosra veszi, hogy nem barátokkal lógni jön ide. Most sem smúzolni vannak itt, hanem egy szupertitkos megbeszélésen. De vajon, miért lihegi ennyire túl ezt az egészet? Egy iskolai feladat, neki az érdemjegy a fontos, az sem érdekli, ha az egész csoport ugyanazt a bájitalt választja, amit ők, az övék akkor is jobb lesz. Mert az lesz, és kész. Ha ehhez be kell vetnie bájait, akkor is ráveszi Zanet az együttműködésre.  Egyelőre azonban egy kisebb offenzívát indít, egy olyan rájellemzőt, némi humorral, de tökéletes kivitelezésben. Jó érzékkel tapos a srác gyenge pontjára, és éri el pontosan azt, amit szeretne. Osztatlan, teljes figyelmet, emellett kizökkenti.

Ravasz mosollyal arcán figyeli művének végkimenetelét, és kaján örömmel konstatálja a teli találatot. Nem, egyáltalán nem titkol semmit, ám már akkor védekezni kezd, amikor Zane először ráemeli fekete tekintetét. Kékjei ártatlan csillanással világítanak a srác arcába, megbánás nélkül, de igézően. Nem akart rosszat, egyszerűen csak tudatni vele, nem hülye ő sem. És, ha nem is olyan elsöprő, mint ő, azért nem szabad rögtön leírni.
A kérdés viszont meglepi. Valami másra számított, talán valami elismerésre, mert valóban nem semmi módon hozta ezt az egészet össze, legalábbis saját bevallása szerint. Ha más nem, majd a saját vállát fogja megveregetni, mert lássunk csodát, elért valamit. Alig észrevehető csak, de már nincs annyi szárazság a srác hangjában, legalábbis az az egy szó alapján, amely elhagyja a száját. De miért ő kérdezi ezt? Néhány értetlent pillog, de végül azért leesik neki a tantusz. Tekintete csak egy pillanatra vetül a pergamenre, aztán vissza feketékre.
- Nos… - hátrébb lép, majd ellép tőle. Karjait keresztbe fonja mellkasa előtt, úgy mint a parton, most is kitolja csípőjét, kis terpeszbe áll. Haján igazát egyet, végül folytatja – bár az én terveim merőben más irányúak, el kell ismernem, nem rossz választás… csak – megáll, ismételten rápillant a pergamenre – szóval ahhoz egy-két hozzávaló… nem egészen legális… mármint, ami a beszerzést illeti – nagyon reméli, hogy Worthington fejében meg sem fordult, hogy majd Svea szüleit zargatják a dologgal. Feltekint a srácra…
- Ennek megoldására is van valami terved? – érdeklődik szenvtelenül. Igazából tetszik neki az ötlet, mármint ami a bájitalt illeti. Ő egy ártalmatlan láthatatlanná tevő főzetet akart felvázolni, egyelőre azonban nem hozakodik elő vele, sajnos partnere nem tűnik túlságosan befogadónak az ajánlatokra. Sajnos.

Svea Rydberg




Próbál nem törődni a mosollyal, a kaján örömével, fordul még a kocka úgy gondolja, legalább is ebbe a tudatba ringatja magát. Jobb híján. Az viszont mindenképp elismerést érdemelne, hogy sikerült elérnie valamit, mégpedig nem is akármit…a  figyelmét. Majd, talán, egyszer… eljutnak arra a szintre is. Nem kizárt, ha később visszagondol erre az egészre, meglátja benne az értéket, a találatot, a poént, és küld a lánynak látatlanban egy piros pontot. Egyelőre, inkább próbálja kitörölni emlékezetéből a tévedés gondolatának lehetőségét is, az utolsó pontig.
Ebben mondjuk segítségére vannak a lány igéző  kék szemei, olyan ártatlanul csillognak, hogy nincs ember, aki ne dőlne be neki. Zane dühe is elszáll szempillantás alatt, egyszerűen nem tudja hova és hogy történt meg.  Az előbb még benne volt, kiadta hangával együtt, most már hiába beszél, nincs benne az a plusz, mellyel kellemetlenséget tud okozni szinte bárkinek. Ez a lány itt előtte, épp megússza.
Hiába sérti meg a lány zónáját szánszándékkal, Svea visszalép, és újra létrehoz köztük egy kis távolságot. Ezt Zane úgy fordítja le, hogy tart tőle és nagyon helyesli magában. Minden más lehetőséget kizár, a tévedés lehetőségét végképp.
Tekintetével követi a beszélőt s minden egyes dicsérő szavánál helyeslően bólint. Szó mi szó, tökéletes tervvel állt elő, nem hazudtolta meg önmagát. Olyan legyen a munkája amilyen ő, precíz, makulátlan és színvonalas. Ráadásul most vállalhat merészet, ketten vannak rá és ha ez sikerül nekik, nem kevés elismerést zsebelhetnek be.
Egy elegáns és határozott mozdulattal emeli karjait maga elé kulcsolásra, csak ő nem áll terpeszbe. Méltósággal kell fogadni az elismerő szavakat, arcáról olyasmi olvasható le, hogy „nyilvánvaló, az én tervem tökéletesebb, mint a tiéd.” Pedig nem hallotta az övét, mégis megelőlegezi, még száját is felfelé görbíti. Mi rossz van abban, ha élvezi a hallottakat, persze nem sokáig tart öröme, mert Svea aggodalmaskodik.  Összességében jó, hogy képes gondolkodni, nem úgy, mint a többi lány, de most mégsem annyira jó, mert kiszúrta, amit ki kellett. A hozzávalók listáját. Ez a főzet sötétebb része.
Vesz egy mély levegőt vállai is megemelkednek, szétbontja karjait és „nyugtatóan” (nyugalom, mégis mit képzelsz, nem gondoltam át? ) elmosolyodik.  De hangja eltér arckifejezésétől, olyan hangszint vesz fel, mit aki tényleg hajlandó azon fáradozni, hogy elmagyarázzon valamit.
- Ne aggódj, megvannak a kapcsolataim és a módszereim. – Sóhajt. – Nem fogom eladni se a májad, se a veséd. Legalábbis ilyen csekélységekért cserébe, biztos nem. – Megrándul szája. Nem is rossz ötlet, elkalandozik a lehetőségeik irányába. A sötét felhő átúszik felette, de sajnos gondolatait is magával viszi, mert Zane visszatér a földre és folytatja.
- Bizonyára te is tudod, lakik a kastélyban épp elég ostoba, csak fogni kell egyet. Némi cukorka, egy kis… khm… - Hangja halkabb, és mintha eltussolná mondanivalóját - … fenyegetés És… - Széttárja karjait, szemöldökei felemelkednek, szája gonosz mosolyra húzódik. – … Voalá!  - Nem ő lenne, ha nem nyúlna aljas eszközökhöz, de ki tiltja, és ha tiltaná is, kit érdekelne? Mással csináltatja, nem vonható felelősségre. Annyi esze neki is van.
- A terv rózsásabb része, hogy a te lelki világodat is megnyugtassam… a szüleim bármit beszereznek. A leveleimet nem ellenőrzik, ekkora mennyiséget könnyedén be lehet csempészni.  Mire jó egy több generációs bájitalkészítő a családban. - A nagyapja még tanácsot is adna a levél mellé, ha éppenséggel neki írna. De, ha már itt tartunk, nem tetszik neki ez a sok aggályoskodás.
- Egy  tervet elejétől a végéig szokás átgondolni Rydberg. Nem Csak az elejét, vagy nem Csak a végét. – Többször átgondolta és nem talált kivetnivalót. Oda kell figyelniük, megtenni a tőlük telhető legjobbat és övéké a dicsőség.
Miután megtisztítja, leül a part menti sziklára és néhány másodpercig csendbe burkolózik. Gondolkodik.
- Ha részedről is jó, várlak holnap a… - A lány felé fordul. – Az előbb azon gondolkodott, hol lehetne kivitelezni, de még szüksége van némi utánajárásra is. - … majd küldök levelet. Abba megírom. – Újra csendbe burkolózik. Ekkor villan be, hogy nem tudja Svea mit tervezett. Az övé jobb, ebben biztos így is, de mivel érdeklik a bájitalok, nem kicsit érdeklik, az sem áll távol tőle, hogy megkérdezze. Csak úgy, csak meghallgatás céljából.
Míg csendben volt végig a lányt nézte, úgyhogy nem kell újra felvennie a kontaktust, beszélhet figyelemfelkeltés nélkül. Szemeit szűkebbre húzza, benyúl belső zsebébe az ezüst tégelyért és a benne lévő értékes gyógylevélért.
- Te hoztál magaddal bájitalt? – Miközben felpattintja a tégelyt és kivesz egy levelet, néha lenéz, de többnyire a lányra és látszik az érdeklődés arcán. Nem csak igenre, vagy nemre kíváncsi, hanem a bájital nevére is. Beveszi szájába a levelet, a tégelyt ugyan azzal az elegáns mozdulattal süllyeszti vissza belső zsebébe, mint ahogyan elővette onnan. Pedig pontosan jobb keze, az ujjai… képtelenek a finom mozdulatokra, de ez a mozdulatsor már régen beleivódott. Ahogy pálcáját is újra  megtanulta megfogni vele.  
Figyeli a lányt.

Zane
Worthington


Kellemetlen. Ez az egész helyzet rémesen kellemetlen. Már többször eljátszott a gondolattal, hogy fogja magát, először is jól beolvas ennek a felfuvalkodott hólyagnak, aztán pedig lemegy Foleyhoz és addig vergődik neki, amíg nem engedi, hogy lecserélhesse partnerét valaki… együttműködőbbre. Ezalatt természetesen azt érti, valaki olyanra, akivel szemben ő lehet a főnök. Egyelőre elteszi talonba ezt a gondolatot, majd ha már nem képes uralkodni magán, még ott lesz ez a lehetőség is. Egyébként sem szokása csak úgy megfutamodni a nehezebb feladatok elől. Jelen esetben azonban két nehéz feladata is van. Társ szerepbe lépni a nem kívánt bibircsók helyett, és maga a feladat megoldása. Nem tudja, melyik lesz a könnyebb, de abban bizonyos, hogy mindkettő egy rövidebb-hosszabb folyamat lesz.
Az erőfitogtató közelebb lépést és aurasértést egyszerűen lesöpri magáról, ellép, nem megy bele a srác játékába. Tekintete is tükrözi, hogy nincs megijedve tőle, mivel a távolságtól függetlenül továbbra is ránéz. Egyszerűen csak mit akarna ő a közelében lenni, mikor még ebben a távolságban sem érzi jól magát vele?! Ez nem félelem…
Nem eltúlzott bőbeszédűségének az az egyetlen oka, hogy nincs kérdezve és esélyt sem kap a véleménykinyilvánításra. Azon egyszerű oknál fogva lett ideinvitálva, hogy meghallgassa a mardist és elfogadjon minden egyes dolgot, amit a fejébe vett. Ez természetesen már a köszönés nélküli kezdésnél tudatosult benne, akkor azonban még reménykedett valamiféle nyitottságban a srác részéről, ám mostanra erről is eléggé letevőben van. Csak áll karba font kézzel és hallgatja a szörnyűségeket. Nem elég, hogy a recept felét csak az tudja legálisan megoldani, aki maga termeszti a hozzávalókat, de még akár fenyítene meg vesztegetne azért, hogy beszerezze őket. Hallatlan. A szőke szó szerint szóhoz sem tud jutni. Bár ezzel nem is nagyon kell fárasztania magát, teljesen ki van hagyva az egészből, amit nehezményez is rendesen. Arcára minden ki van írva, a döbbenettől kezdve a nyugtalanságon át, az aggodalmakig, minden.
Álla még épp képes a helyén maradni. Többször vesz nagyobb levegőt, hogy közbevágjon, közbeszóljon, de valahogy nem nyílik rá lehetősége, mígnem odáig érkeznek az egész történetben, hogy már lassan le is van fixálva minden. De hol volt ebben az egészben az ő szerepe? Bólogatott és véletlenül egyszer közbeékelt egy kérdést, amire Zane nagy kegyesen válaszolni is méltóztatott. Nem igazán tud megbarátkozni az egész helyzettel, ritkaságszámba megy, hogy szóhoz sem tud jutni, a mardis annyira jól elbeszélget magával egyedül, erre szavakat sem lehet találni. Nincs hozzászokva egész egyszerűen, hiszen eddig kivétel nélkül sikerült kivívnia bárki figyelmét, ha úgy akarta. Szőke fürtjei -talán a zavartól, mely egyre inkább eluralkodik rajta, talán már ők is lázadni akarnak ellene- egyre gyakrabban bújnak ki füle mögül, ezeket rendre visszaigazítja, így jobban látszanak jegesre dermedt íriszei, melyek próbálnak valamiféle észhez térítő hideg zuhanyként hatni Worthingtonra. A mellékelt ábra szerint sikertelenül.

Agyában sok minden fogalmazódik meg, miközben követi a srác minden mozdulatát, amikor felé fordul, arcának ráncait és gödreit. Rajta gondolkodik, azon, hogy milyennek kellene lennie, hogyan kellene viselkednie. Észre kellene vennie magát, nincs egyedül, még normális emberi lényként sem. Bár ember legyen a talpán, aki ezt a gyereket normálisnak titulálja. Fel kellene fognia, a kommunikáció kétoldalú dolog. Már elég régóta folytat egyirányú diskurzust, habár könnyen meglehet, nála ez a természetes, máskor is csak önmaga tud lenni saját társasága. Szinte bizsereg a tenyere, felkarját kénytelen gyúrogatni vele, de egy jól irányzott pofon adásának érzetét ez sem tudja helyettesíteni. A kérdésre aztán végül is egy „nem törődöm” vállrándítással reagál, elvégre számítana bármit, ha megszólal? Nos… fog akkor, ha véletlenül nem jelenik meg holnap…
Hogy ne idegesítse fel még jobban magát, inkább elkerüli a pillantását, így amikor Zane úgy dönt, hogy azt a szőke fát kezdi el fürkészni, ő inkább a vizet, az eget pásztázza, effektíve tök mindegy mit, csak rá ne kelljen néznie. Érzi magán a fekete szemeket, karján a bőr ki is lúdbőrzik, ahogyan tarkóján is végigszalad a hideg. Arcáról süt az egykedvűség, jelenleg olyan feldúlt. Tartása annyiban változott az elmúlt percekben, hogy egyik lábáról a másikra a helyezte a súlypontját, csípőjét a másik oldalra tolja ki, s az arca morcosabb, mint volt.

Elsőre fel sem fogja a nekiszegezett kérdést. Egyáltalán, hogy hozzá beszél? Néhány másodpercig még arcát a szélnek szemben tartva engedi, hogy a játékos áramlat a hajába kapjon, s kedvére dobálja, a dolog csak ez után esik le neki.
- Óh. Örülök, hogy észrevetted, én is itt vagyok… - jegyzi meg arcán egy szenvtelen, hideg mosollyal. Kékjei ismét rá irányulnak, de nincs bennük túl sok lágyság, egyszerűen csak nézi, mintha arra a sziklára nézne, amelyikre idő közben Zane leült. Mindenféle érzelemtől mentesen, elvégre ő is egyfajta szikla társaságában van, ezt nem ártana neki is elfogadni. Kezeit ekkor engedi le. Talán épp most jött el az ő pillanata, amikor már a srácot hajtó lendület leülepedett, elvégre kibeszélte magából, amit akart, most jöhet ő?
- Szóval.. bájital… - halovány mosolyka, majd egy, talán két lépést közelebb lép – igen, nekem is van ötletem, és örültem volna, ha előbb teszed fel a kérdést, mondjuk mielőtt egyedül eldöntöd, hogy a te ötleted csináljuk – hangja továbbra is lágy, nyugodt, sikerült annyira lenyugtatnia magát a szellőben, hogy mostanra tud arra koncentrálni, amit már vagy húsz perce el akart mondani, felvázolni.
- Igazából az én ötletemhez nem lenne szükség sem illegális anyagok beszerzésére, sem pedig fenyegetésre, becsempészésre, megvesztegetésre. Ellenben… - itt tart egy kis szünetet - …sok közös munkára, ötletekre, ilyesmikre. Én arra gondoltam, hogy megpróbálhatnánk az eltüntető kenőcsöt, itallá fejleszteni, ezáltal elérni azt, hogy ne csak hegeket, pattanásokat és ilyesmiket tüntessen el, hanem akár egy egész embert is. Én úgy gondolom, mivel ennek az egésznek a fejlődés és nem a sikeres megoldás a lényege, a kiváló már csak az ötlet miatt is zsebben lehetne. Plusz ez egy elég jó felfedezés lenne, kicsivel több idő és energia ráfordításával.. De ez mellékes. Hát ennyi lett volna az én ötletem… - rántja meg a vállát, majd egy fintort követően még közelebb lép. Most kinyílt a beszélőkéje, ugyan most épp csöndben van. Ám közeledése várakozásra sarkallhatja a fiút, az meg egyenesen meglepődésre, hogy leül mellé a sziklára. Nem szívesen, de úgy érzi, így tudja továbbra is kikövetelni a figyelmét. Ismét megérzi azt a kellemes, ismerős illatot, szemei a srác szájára, onnan a zsebének vélt helyére téved. Mély levegőt vesz, nem csak azért, mert beszélni óhajt…
- Mielőtt azonban nagy levelezgetésbe kezdenél – kezdi lágyan, barátságosan, talán harmadszor is megpróbálva a gyengéd közeledést – a holnap nekem nem jó. Vasárnap ugyebár. És, mint olyan, nekem találkám van… - kékjei megcsillannak, szája szegletében mosoly bujkál, épp úgy, mint akinek randevúja lesz. – Ha hagytál volna szóhoz jutni… ismételten, akkor ezt is elmondtam volna. Tudod, kicsit figyelhetnél rám is, azt hiszem, én nem fojtom beléd a szót, csak mert nekem sok mondandóm van, vagy épp… - itt jelentőségteljesen pillant rá - …nagyon szeretnék valamit. A meggyőzés nem abból áll, nem attól lesz sikeres minden esetben, hogy fogod magad és lerohanod az embert, mert ezzel csak a gyengéket tudod… - megköszörüli a torkát, vacillál egy pillanatra, hogy kimondja-e a szót, végül is megteszi - …megrettenteni, de más, esetlegesen fontos esetekben ez nem biztos, hogy jó taktika. Meg kell győznöd, miért kellene azt tenni, amit te mondasz. Velem például lehet egyezkedni, ha azt mondod, te nagyon szeretnéd ezt csinálni, én lehet, beleegyezem… ha elmondod, mi a jó ebben nekem is. Ehhez nem kell ilyen száraznak és elutasítónak lenned velem, mert akkor belőlem is azt váltod ki, én meg csak azért sem fogok belemenni – beszéd közben végig Zane fekete íriszeibe bámul, nem csak úgy, hanem úgy, hogy ne is akarjon másfelé nézni. Mintha csak bűvölné… hangja lágy, a szellővel együtt simogató, szinte alig tűnik fel, hogy elhallgatott. Most ő az, aki hagy emészteni. Ezzel együtt pedig lehet, mindent meg is beszéltek mára. Talán.

Svea Rydberg




Zane viszont nagyon élvezi, hogy láthatóan elnyomásban tartja a szőke szépséget, azóta tapintható a fezsültség amióta megjelent  a színen. Szokott ez így lenni máskor is. A feszültség már-már táplálékként szolgál és élvezettel szívja magába.
Lehet vele egyezkedni, ha olyan a kedve, vagy meglepetést okoznak neki. Ez a lány itt előtte olyan szép, hogy festeni nem lehetne szebbet, pedig egy festményt illetnek tökéletes jelzővel. Maga a tény, egy hideg zuhany, a felismerés nehezebben megy. Próbálkozik a maga módján békés megoldást összehozni. Idővel. A siker érdekében, saját maga miatt. Az a nagy helyzet, hogy szüksége van a hollóhátas lány tudására is. Sajnos áldozatot kell hoznia.
De a főnök szerepét nem engedi át, annál büszkébb, arrogánsabb és erőszakosabb. Egy lányt kapott társnak, partnernek, nevezzük bárhogy a lényeg a nemben van.  Kisebb jelentéktelen győzelmeket lehet aratni ellene, a háború végkimenetelét nem engedi ki a kezéből. Nagy általánosságban, aztán ki tudja, ha jobban megismeri leendő „társát” méltónak találja-e arra, hogy hallgasson rá is, hagyja szóhoz jutni, ne tapossa el, hanem egyenrangúként kezelje. Ha a lány ilyen okosan fog viselkedni a jövőben is, Zanenek meg lesz kötve a keze, nagyon úgy fest a dolog. Ügyesen bújik ki a beszólásai elől és feltűnően együttműködő.
Taktika? Megilletődés? Mindkettő?... sikeresnek bizonyul, Zane elkezd felőle érdeklődni, persze miután mindent elmondott, amit szeretett volna és már úgyis mindegy. Néha látta rajta az ingerültséget, hogy legszívesebben nekiesne, de mindez nem jutott el tudatáig. Nem jutott eszébe, hogy neki bármin változtatnia kellene. Miért kellene?
Nem mozdul a szikláról, elegáns mozdulatokat használva  tesz eleget szükségletének, közben próbál figyelni, vagy legalábbis úgy tenni. Pedig legbelül érdekli mit mond és tekintete is néha tükrözi ezt az érdeklődést.
Percek múlva, a csönd beálltával zavarán túllépve Svea megpróbálja megragadni az alkalmat és vázolni tervét. Hogy észrevette-e a lányt?
Igen, észre, szemöldökei ejtenek egy hullámot, jelezve, hogy nem tetszik a megjegyzés. Ajkait penge vékonyra húzza, nyelve hegyén tartva a megjegyzést. Egyrészt már nincs rá ideje, hogy reagáljon, másrészt mire a közbevágásra gondol, a szavak is visszaszaladnak torkába és eltűnnek valahol…
Szóáradat, szóáradat hátán, Svea is ki tud tenni magáért ha arról van szó, vagy egyszerűen próbál élni a lehetőséggel,  mindent elmond egyszerre, hogy ne maradjon ki semmi.
Lágy szavak, lelkes bájital ismertetés és meg kell hagyni, nem rossz amit hall. Eltüntető kenőcs itallá fejlesztése. Egyelőre csak ezt fogta fel a közös munka, a sok közös munka részét nem.
Hümmög, fontolóra veszi… ránéz a lányra, ránéz a szikára, a vízre, a fákra, és ismét Sveára, mert a lány folytatja tovább.
Zane összeszűkíti szemeit, száját ismét penge vékonyra húzza, így figyeli. Felfedezés, az övéké… több munka…dicsőség… felfedezés… felfedezés… dicsőség. Ezek a szavak váltakoznak fejében és száját mosolyra húzza, nagyon halványra. Világosság háta mögött, feje felett, körülötte, élet száll belé, mintha nem ő lenne. Arca is máshogy fest, mintha vidám lenne.
Ez az egész hatás és állapot akkor és azzal szűnik meg villámcsapára, mikor Svea leül közvetlen mellé, a sziklára. Mellé!
Arca visszasüllyed, száját enyhe fintorra húzza, arcán döbbenet és csodálkozás egyvelege mikor felé fordítja fejét, de csak ennyit mond, csak egy választ és azzal is Svea meséjére reagál. A találkozóra. Döbbenete végigkíséri mondandóját. Ha nem jött volna ezzel, talán meg se tudott volna szólalni még hosszú percekig a leülés miatt.
- Nem jó a hozzáállás… Rydberg.  – Ciccegve csóválja meg fejét, hangja ingerült, undok és –sértődött??- Nem tetszik neki, hogy a lány inkább találkákra jár, minthogy a bájitalával foglalkozzon. Hol van ebben az a rész, hogy nagyon érdeklik a bájitalok? Mindennél jobban? Mintha egy kis ellentmondást szimatolna.  Ilyen fontos kísérlet előtt eljárkál máshová? Mással? Ez most mélyen érinti Zanet.
- Áldozat, ismerős ez a szó? – Kezdi a kioktatást, ismételten. – Nincs idő holmi… tttaalálkákra. – Nyomja meg a szó elejét, feje és vállai is belemozdulnak, szemeivel pedig nagyot pislog. Nem érti, egyáltalán hogy jut eszébe ilyesmivel előrukkolni, már az első napon.
- Vagy, ha a találkozóval rám céloztál, tárgyalhatunk… mert hogy… – Erősen ajánlja ezt a verziót. Fejben viszont ismét visszatért a bájitalhoz és pár másodperc múlva, ezt szóban is megteszi, de az félbehagyott mondattal jelzést ad, hogy fontolóra vette Svea ötletét, már korábban. Csak meg kellett várnia a szóáradat apadását. Néha összeráncolja a szemöldökeit, néha meglepetten pislog rá, végül úgy dönt egyelőre ráhagyja a kioktatást.
- Ha jól veszem ki a történetből, ez a projekt, a TE projekted, nem három hétig tartana. – Ennyi időt kaptak a munkára, ez nem jelentheti azt, hogy Foley nem engedne többet, ha előállnának akár a lány ötletével. Mert, akármennyire nem vallaná be szívesen, tetszik neki Svea terve, főleg a sikerre vonatkozó rész, mert valóban sikerül kifejleszteniük egy bájitalt, márpedig miért ne sikerülne nekik, nem csak egy újabb kiválót kapnának, hanem mást is bezsebelhetnek, elismerést, sok elismerést.  Miért hagyná ki a lehetőséget? A beosztást hallva akármennyire nem tetszett neki, idővel rájött miért őt kapta.  Foley lehetőséget látott bennük, többet vár el tőlük mint egy silány alap bájital összedobása. És erre Svea terve sokkal alkalmasabb, mint Zane terve. A Mardekároséból hiányzott az újdonság.
Ezt át kell „gondolnia”, „nagyon alaposan”, legalábbis úgy fog tenni, mintha mérlegelne, mintha nem győzte volna meg egyből. Mindazonáltal, ha elfogadja az ő tervét, ők ketten együtt fognak dolgozni. Ez most jó-e neki, vagy rossz?
- Tudod mit? – Vesz egy nagy levegőt, orrlyukai kitágulnak, szemei először felfelé fordulnak, majd vissza a Hollóhátasra. - Rendben, meggyőztél. - Szólal meg semmi előjel után egy vállrántással kísérve. Döntött.  Ez rá vall, kiszámíthatatlan. Nem tudni mikor mire gondol, mit tervez, mit másít meg, mikor lép keresztbe, elállva az utad, vagy mikor van épp jó hangulatában és megy bele pl. egy ilyen közös munkába.
Járt az agya és ad egy lehetőséget ennek az ötletnek. De azt ajánlja, készüljön fel nagyon alaposan.
Ránéz Sveára, hosszú másodpercekig csak nézi szótlanul, majd egy nagyon-nagyon halvány mosolyt ereszt meg felé, fejét megcsóválja arckifejezésében hitetlenkedés. Nem tudja elhinni, hogy megcsinálta. Ez a szőke lány, meggyőzte őt.
- Erőszakos vagy. – Ezzel csak hecceli őt, hangja is átlagos.

Zane
Worthington



A leghelyesebb kifejezés inkább az lenne, hogy látszólag tartja elnyomás alatt a lányt Zane, Svea pedig látszólag nem is küzd. Valójában azonban a szőkeség igenis küzd, de a benne dúló érzelmeket nem ülteti át tettlegességbe, pedig komolyan foglalkoztatja, vajon milyen érzés lenne kikelni magából és elküldeni a mardist meg azt a fenenagy egóját oda, ahova azt gondolná. De, amíg a srác azt nem fogja fel, a hollós tökéletesen tisztában van azzal, hogy ez semmi jóra nem vezetne. Számára ebben a helyzetben nem az elnyomás és a hatalom a lényeg, hanem az, hogy megfelelő partnere legyen a feladatban. Ehhez sok mindent kénytelen eltűrni, noha egyre inkább érlelődik benne a csere gondolata, még mindig nem hagyja faképnél a srácot. Úgy tűnik nem látott és hallott még eleget. Reakciói, kis gesztusai, ahogyan felkarjába marnak szinte a vékony ujjai, nem erről árulkodnak. Szinte már zaklatott.
Nagy az önuralma, pedig ha elkapja a gépszíj, valóságos tornádóként söpör végig a színen, és amit maga mögött hagy, az nem minden esetben olyan bájos és elbűvölő, mint szerény személye. Persze, az iskolában minden második ember képes elszabadítani a poklot, akár egy pillanat alatt is, így ez a tulajdonság egyáltalán nem számít kuriózumnak, mégis… kevesek csinálják valóban stílusosan.

Az elején valóban megilletődött egy kicsit, majd hagyta magát felbosszantani, pedig az ilyesmi nem jellemző rá. Most mégis megtörtént, ilyen szempontból azt is mondhatjuk, hogy Zane is tud valamit. Egy valamit, de azt nagyon. Nem túl ígéretes ez így elöljáróban. Láthatóan fel sem merül benne, s minden bizonnyal, ha Svea megemlítené, hogy ekkora tuskót még életében nem látott, még komolyan meg lenne meglepődve, vajon a lánynak meg mi baja van… Ezt már a hollós is felismerte, talán épp ez az, ami miatt inkább úgy dönt, visszahúzza karmait, s kivár. Jó szokása a nagymacskákhoz hasonlatosan kivárni a megfelelő pillanatot, amikor az áldozat a legvédtelenebb. Tulajdonképpen Zane is így tett, ő a kezdésben láthatta a támadási felületet, ezzel nem kicsit meglepve a szőkeséget. Ott valóban mattot kapott, de a játszmának nincs vége addig, amíg a lány nem mondja. Látszata ennek nem sok, és nincs is benne az a hengerlő hajlam, végül is, amikor megkapja egyáltalán a lehetőséget, bármit mondani, akkor is csak lágyan, amolyan minden mindegy alapon mondja el, mi is lett volna az ő ötlete.
Mivel nem kell gondolkodnia, nem kell egyáltalán semmit megrágnia, csak rövidebb hatásszüneteket hagy. Ő nem ecseteli túlságosan részletekbe menően, hiszen csak egy alapötletet vázol fel, a munkát úgy tervezte együtt végzik el. Mivel ez a feladat, együtt kell dolgozniuk. Habár elképzelések vannak, többfélre kiindulási alap, és persze, van már anyaga, mivel ezzel eddig egyedül foglalkozott. Nyelve mindennek megfelelően gyorsan pereg, már milliószor átrágta magában az egészet. A szenvedély természetesen benne van, noha ettől még nyugodt a hangja. Igazság szerint nem akarja meggyőzni a srácot, hiszen Zane már döntött, inkább az orra alá szeretné dörgölni, hogy ő sem az a butafajta szőke nő(kezdemény), aminek hiszik, akik nem ismerik. Nem mellesleg igen kreatív, s ha a bájitalokról van szó, nem ismer akadályt. Végig a mardis arcát kémleli, s mintha fel is fedezne rajta valamit. Valódi érdeklődést lát, hovatovább a srácot egyenesen megérintik a szavak. Nem, nem úgy, mint valami csöpögős vallomás, sokkal inkább tűnik úgy, kapizsgálja mit is akar Svea, és mindez mit eredményezhetne a számukra. Igen, van negatív oldala a dolognak, többet kell együtt lenniük, mint a kaméleon főzetes munkához, de…. mit számít ez? A mosolyra összeszűkülnek szemei, naná, hogy mosolyog, a szöszi hollós rátapintott a gyenge pontjára. Ami feltehetőleg ugyanaz, mint az övé… ijesztő a tudat, van valami… valami, ami közös bennük.

Talán a lendület, talán valami más, talán az erőfitogtatás az, ami miatt végül is leül mellé a sziklára. Amolyan nesze neked személyes tér sértegetés. Ő is tud ám ilyet, ha akar, és könnyeden át is tud lépni a tényen, mert őt most nem zavarja, hiszen ő maga kezdeményezte, így hát nyeregben érzi magát, ellenben Zane láthatóan feszeng. Jó, tegye csak, érezze csak, milyen ez. Fogja be a száját, hallgassa végig, ahogyan lassan a fenekük alatt levő szikla szintjére süllyeszti, és tűrje el. A kékek nem is engedik ellenkezni. Azonban az érdeklődés fekete csillámait valami egészen más váltja fel az ébenszín szemekben, s mindezt közelsége okozza. És Sveaban is mocorog valami. Az elégedettség. Valahogy így képzelte el évfolyamtársa arcát az után a momentum után, hogy jól felképelte. És ehhez még csak meg sem kellett ütnie. Kékjei megcsillannak, lehet az előbukkanó, gyöngélkedő nap egy pontos és jól időzített sugárnyalábjától, de lehet, egyszerűen csak így adja a külvilág tudtára : Sveanak tetszik, amit lát.
Szemöldöke aztán jó magasra szalad. Arcán nincs most sem mosoly, de elképedés sem, tulajdonképpen kifejezéstelen. Az előzőek fényében inkább csöndben marad, amíg Zane beszél, ez egy jó taktikának bizonyul, engedi kiadni, amit csak akar, mivel már tudja, milyen temperamentummal teszi ezt, fel sem fogja húzni, akármilyen modortalan is. Hangjából sok mindent leszűr, melyet talán rosszalhatna is, de miért tenné? Hadd fortyogjon a srác… Egészen addig sikerül megtartania kifejezéstelen, talán kissé titokzatoskodó arckifejezését, amíg meg nem jegyzi, hogy abban az esetben lehet szó bárminemű találkáról, ha a másik személy ő, Zane Worthington. Erre aztán képtelen nem felhorkanni. Szemeit megforgatja, ügyesen leplezi azt a huncut kis fényt, melyet, ha esetleg mégis elkapna a mardekáros, joggal gondolhatná, hogy valakire gondol a szőkeség, aki kiváltja. Nyelve hegyén van egy epés megjegyzés a felvetésre, de épp mire jól odamondhatna neki, meglepő irányba forgatja a társalgást.

Már azt sem tudta igazán hova tenni, hogy nem kapott semmilyen válaszreakciót szőrére eresztett szózatára, de egyenesen meglepődik, amikor visszakanyarodnak az ő ötletéhez. Feltűnően sokat lovagol rajta a srác, s ő ezt némileg gyanakodva veszi tudomásul. Simán kinézi belőle akár az ötletlopást is, elvégre képes lenne ártatlanokat megfélemlíteni, esetleg bántani is őket… Nem épp pozitív benyomást tett ezzel rá. Ajkait kissé összébb húzza, komolyan fürkészve a mellette ülőt. Összehúzza magát, térdeire könyököl, s állát tenyereibe támasztja, ez a tipikusan bezárkózott tartás… innen pillog visszafelé Zane-re. Nem válaszol, csak bólint, vagy biccent igenek helyett. Már egyszer elmondta elég érthetően : több munka, sok munka, ám a határidőig nem kell feltalálniuk a spanyolviaszt, elég, ha a feljegyzéseik és a tanulmány, amit írnak, plusz egy pici előrelépés is tökéletesen elegendő, sőt több mint jó. Kíváncsi rá, mégis mi foroghat a mardis fejében, szemeit összeszűkíti, várakozóan vizslatja.

Addig tart mindez, míg végül ki nem böki, láthatóan nagyon nehezen. Megadja magát, game, szett, meccs. Mondhatnánk. Svea meglepetten mered a srácra, ajkain halvány, hitetlen mosoly játszik, mint aki nem hisz a fülének. Ilyen sem gyakran esik meg vele, általában tisztában van azzal, amikor nyer. Most nem látta ezt előre. Elvégre nem törekedett a meggyőzésre, még csak Zane arcába sem mászott az igazáért, egyszerűen tálalta, amolyan minden mindegy alapon, aztán kész. Lépett is tovább. Erre…
- Hát ez kész… - körülbelül ennyit képes kimondani, pedig nem is egy iskolai versenyt nyert meg, vagy valami nagyobb díjat, egyszerűen csak vert helyzetből fordított. Kölcsönösen hitetlenkedve fürkészik egymást, ráadásul ugyanazon okból, Svea sem hiszi el, hogy Ő meggyőzte a mardist. A megjegyzés már csak hab a tortán. Ha nem lenne még mindig lemeredve az előbbiek miatt, most biztosan jól vállon bökné emiatt. Még hogy ő az erőszakos, ehelyett most egyszerűen csak elmosolyodik. Jó szélesen, mintha ez nem is egy szurkálódó megjegyzés lenne, hanem valami kedves bók.
- Gyorsan tanulok… - rántja meg a vállát, habár tisztában van azzal, semmi erőszakosat nem tett, mindösszesen abból gazdálkodott, amije van. Nem szokása így agyonmosolyogni magát, de most azért van oka, és valahogyan abba sem tudja hagyni. Talán percekig is így mered maga elé, tehát Zane fekete szemeibe, ha nem fordította el őket, ha igen, akkor pedig a tavat kémleli.

Egy hirtelen rándulás zökkenti ki, kénytelen megrázni fejét és szemeit is le kell hunynia kicsit, mire minden kitisztul és tudatosul benne, hol van és kivel. Torkát megköszörüli…
- Szóval… a holnap - tart egy kis szünetet, noha tudja, nem fognak pattanásig feszülni az idegek - …a holnapi találka. Mivel úgysem terveztél még kezdeni… azt mondtad, majd írsz, ha van valami, úgy gondolom, megtarthatjuk még ezt szünetnek. Úgy érzem, nem bánod, ha nem kell máris velem töltened egy fél napot a jegyzeteim átolvasásával, ellenőrzésével – szeme sarkából pillant fel csak rá. Valójában nincs találkája, csak ellenőrzi a fiút, mit szól hozzá. – Persze, ha szeretnéd, odaadhatom már holnap, aztán hétfőn átbeszéljük… - beszéd közben felemelkedik a sziklára, a mardekáros elé lép, kíváncsian várva válaszára, s mivel igazából nincs már mit megtárgyalniuk a mai nap folyamán, kész az indulásra.

•    mint a baglyok    •

Március

Mit ki nem hoz az emberből egy nő. Úgy viselkedtem, mint egy iskolás fiú, aki kigáncsolta a lányt, aki tetszik neki, aztán ráeszmélt, hogy basszus nem is utálja, hanem totál bele van zúgva, és szégyenkezve a lány lábai elé kúszik, hogy térden állva könyörögjön. Megtanítottak az illemre, tisztelem az embereket, bizalmat fektetek beléjük, de a véremnek köszönhetően egyik rossz tulajdonságaim közé tartozik, hogy büszke vagyok. Bár relatív, kinek mi a jó és rossz. Én is, akárcsak az iskolás fiú térden állva könyöröghettem volna neki, hogy bocsásson meg, amiért kigáncsoltam. De én megfeszítettem a gerincemet, és nem tettem meg, hiába gondoltam úgy, hogy tényleg megérdemelné, hogy térden csússzak. Mindegy, voltaképp nem is ezen emésztettem magamat, mostanra ez a gondolat el is szállt, de ez nem azt jelenti, hogy Ameliet kivertem a fejemből. Az elmúlt két hétben majdnem csak rajta kattogott az agyam. Biztos mindenki ismeri azt az érzést, hogy tud valamit, amit nem mer bevallani magának, és ezzel tisztában is van. Mégis a büszkesége miatt az ember nem mondja ki. Hiába tudja magáról, hogy titkolja saját maga elől. Mert szégyellné magát. Pont ebben a ladikban csónakázom.

Már aznap eldöntöttem, hogy megkeresem őt, és kijavítom magamat, de nem volt szükség utána menni, körülbelül rá egy hétre, összefutottunk az emeleti ablakfülkéknél. Furcsa volt, ahogy lemagázott, idegennek éreztem tőle magamat. Köszönése nem volt vidám, de nem is haragos - ez kissé megnyugtatott. Mielőtt továbbindulhatott volna megállítottam, és csak annyit mondtam neki a lehető leghalkabban (hiszen mégis csak a folyosón voltunk fültanúkkal tömve), hogy "Legyen inkább a tónál, négykor, az északi részen, az óriási majomkenyérfánál.". Hittem neki, maikor azt mondta, jönni fog, bízva abban, hogy nem döntött meggondolatlanul.

Kellemes idő van a kastélyon kívül, bár sokan nem szeretik, nekem kedvemre van. Tipikus márciusi idő. Fényes nap, felhőtlen ég, de még mindig kissé hűvös idő, de szél nélkül! Az embernek kedve támad sétálni egyet, bárhol is van, és én sem tettem másképp. Mivel elvárják a talár használatát, ami érthető, egy koromfeketét felkötök, úgy, hogy takarja a mugliöltözetemet alatta. Még jóval négy előtt kimentem a birtokra, hogy egymagamban sétáljak, és tovább "csónakázzak"... Oldaltáskám pántja végig a vállamon pihent.
Nem hiába kérettem ide hamarabb Ameliet, szerettem volna, ha még napsütésben találkozunk, hiszen este azért hűvösebb van még. Fél négy tájékán a tó felé veszem az irányt, és egy régi kivágott fa tönkére ülök le, szembe a messze nyúló tóval. Mennyi emlék köt ide... Mióta visszatértem a Roxfortba, egyszer sem volt alkalmam kijönni ide. Az emlékek feltörnek bennem, és hirtelen hiányozni kezdenek a régi barátaim, akikkel már sajnos nem tartom a kapcsolatot. Mindenki el költözött, nem nyitja ki az ajtót, vagy elhunyt... Azon kezdek morfondírozni, hogy ha meglátom Ameliet első- vagy másodévesen, biztos nem gondoltam volna, hogy ide lyukadunk ki.

Talpamat a földbe dörzsölgetem, és élvezem, ahogy a kavicsok ropognak alatta. Felkapok egyet, és belepöckölöm a tóba.
Sóhajtok egyet. Felkapok még egyet, de azt nem dobom el. Szemmagasságba emelem, és megszemlélem, majd leeresztem, és miközben a naptól csillámló vizet kémlelem, forgatom ujjaim között.

[→ harmadik felvonás ←]

→ harmadik felvonás ←
Kiss me down by the broken tree house

Lassan, ráérősen rágcsálom a cukormentes sütimet az ágyamon ülve, miközben szokásomhoz híven, idiótábbnál idiótább dolgokon gondolkozom. Az elmúlt két hét enyhén fogalmazva eseménytelen volt, leszámítva persze, hogy a tanárok egyre több és több feladattal kezdtek el bombázni minket. Na de mi ebben a meglepő...? Ölemben egy maszatos pergamen hever, olyan jegyzet-formája van, de nem igazán tudnám megállapítani, hogy melyik órán készülhetett. Beleolvasok, de gondolataim máris tovább szaladnak, ahogy meglátom a firkákat szerte a lapon. Még mindig össze vagyok zavarodva – a legutóbbi kezelés cseppet sem sikerült úgy, ahogy azt előzőleg gondoltam. Ugyan úgy éreztem magam, mintha egy laboratóriumi kísérleti patkány lettem volna, de szép lassan lehiggadtam. Két hét nagyon sok idő, és azt hiszem, kellőképp felzaklatott ez a tizennégy hosszú nap. A legrosszabb azonban mégis az, hogy nem beszélhetek neki arról, hogy mi is zaklatott fel ennyire.

Minden aznap kezdődött. Először még viccesnek találtam a dolgot, sőt, inkább ironikusnak a veszekedésünk után, de egy idővel kezdett igen zavaró lenni – hogy Ő majdnem minden álmomban felbukkant ilyen vagy olyan szerepben. Egyszerre volt megnyugtató és félelmetes mindez, s bár minden reggel mosolyogva ébredtem, egy-egy pillanat erejéig elgondolkodtam azon, hogy talán átléptem egy határt, és hogy nem szabadna elmennem még találkozni Vele, amíg le nem tisztázom magamban azt, hogy túlságosan is ragaszkodom Hozzá. Aztán valahogy hozzászoktam, és amikor végül összefutottunk a folyosón, úgy döntöttem, hogy bár igyekszem megtartani a távolságot, nem hagyok fel a kezelésekkel. Elég meglepő volt azonban, hogy ezúttal nem a szobájában akar fogadni – sosem gondoltam volna, hogy egy pszichológus terápiát tart majd nekem a szabadban. No nem mintha bánnám, sőt, így legalább töltök egy kis időt a friss levegőn. Egész kellemes az időjárás is, éppen ezért egy pillanatig sem tiltakozom.

Tekintettel arra, hogy a legutóbbi találkozásunknál is a késésem volt a kiinduló probléma (legalábbis így tüntette fel), ezúttal időben kezdek el készülődni – amint bekaptam az utolsó falat süteményt, a ládámhoz sétálok, és kiemelem az összehajtogatott (!) felsőimet. Nem habozok sokáig, hogy mit vegyek fel, hiszen a talárom úgyis takarni fogja a ruhámat. Gyorsan kapom fel magamra a nadrágot és a pulóvert, a cipőm fűzőjével azonban elszórakozom egy darabig. Végül, mikor odaérek a bejárathoz, talárban lépek ki az ajtón. Izgatottan sétálok le a partra, és már messziről kiszúrom Őt. Hirtelen a torkomban kezd el dobogni a szívem, ám ahogy közeledem Hozzá, egyre jobban megnyugszom. Ajkaim mosolyra húzódnak, ahogy meglátom, hogy mit csinál. Meglep, hogy így látom, emberien és némileg... gyerekként. Figyelem egy darabig, majd megköszörülöm a torkomat, jelezvén, hogy megérkeztem. Pontosan – sőt, még bőven korábban is, mint kellett volna.

- Szia. - mondom lágyan zengő hangon, majd félénken hozzáteszem – Azt hiszem, időben érkeztem. Ugye? - kérdezek vissza, és az órámra pillantok. Tudok én, ha akarok...

[Amelie!]

•    mint a baglyok    •

A fa

Apuék hamar meghaltak, de azért megtaníthatott volna kacsázni. Olyan klisés, de olyan jó lehet egy üres tóparton állni, gondolkozni az élet nagy dolgain, és el-elhajítani egy lapos követ, ami megpattanva a vízen, messzire száll. Szüleim halála után gyakran rémálmok gyötörtek, de voltak köztük kedvesek is. Akár megtörtént dolgok, akár csak vágyak. Visszatérő álmom volt, hogy egy ismeretlen tónál állunk édesapámmal ketten a kavicsos parton, horgászfelszereléssel felpakolva. Az álomban nyolc éves lehettem, és apa tanított a kacsázás fondorlatos technikájára. Mindig az álom végére sikerült jól eldobni a kacsámat. Hármat pattant.
Hiányzik a régi életem. A tizenöt éves Jon, akinek a legnagyobb baja a mágiatöri esszé, és a csajok voltak. Akinek még voltak szülei, akinek még voltak barátai, még gyerek volt, bármit megtehetett, ráfogták a tinédzserkorra... Azok voltak a szép idők. Úgy hangzik, mintha egy nyolcvan éves haldokló gondolatai lennének, még csak huszonhárom éves vagyok, előttem az élet, tudom. De mégis más, ha nincsenek falaid. Falaid, amiknek nekidőlhetsz, amik megtartanak.

Nem is veszem észre, hogy lehunyom szemeimet, és csak az emlékek újraélésének képei peregnek előttem. Mosolygok. Érzem. Miért? A nosztalgia.
Egy csilingelő hang ránt vissza a tópartra. Szemeim felpattannak.
-   Amelie!  - szólítom nevén vidáman. -   Szia!    - mondom kicsit visszafogottabban, hiszen nem tudom, mennyire haragszik még rám, és nem szeretném, ha azt hinné, én már túl vagyok az ügyön, már nem is sajnálom annyira.
Átröppen a fejemen a gondolat, hogy az iménti emlékfoszlányok nem adathatnak meg ennek a lánynak. Szinte azonnal elszorul a szívem, hiszen még ha nyomorúságos is a múltja, akkor még többet jelenthet neki egy szép emlék. De a Sors megfosztotta ettől, és ez kegyetlenség. De ezen én segíthetek, és akár hiszi, akár nem, minden erőmmel ezen vagyok. De nem ma.
Felállok a tönkről, és már mozdulnék, hogy üdvözlésképpen átöleljem, de az agyam gyorsabb a testemnél, így Amelie ebből semmit nem láthat. Elmosolyodok a reakciómon, és egy kicsit megrázom a fejemet.
-    Nem tudom, nem néztem az időt már egy ideje.    - körbenézek. -    Már rég itt vagyok. De hiszek neked! Ugye nem baj, hogy itt leszünk ma?    - kérdezem visszanézve rá.
Ha tetszik neki, ha nem, én itt akarok beszélgetni ma vele. Beszélgetni. Nem kezelni.
Lehúzom a vállamról a táskát, és a pár méterre mellettünk magasodó óriási majomkenyérfa tövébe dobom. Lombja alatt nagy árnyék sötétíti be a kissé füves talajt. Megragadom köpenyem kötőjét, kioldom, így láthatóvá válik igazi öltözékem. A monoklimból már alig látszik valami, már csak a körvonalból maradt kis halvány lila csík, amit szándékosan nem rejtettem el.
-    Tudsz fára mászni?   - kérdezem hátranézve, de vissza is fordulok, és megkocogtatom a fa kérgét. -   Végül is mindegy, mert erre nem hiszem. hogy tudsz.   - mosolyodom el, és felnézek a nagy fára, aminek csak feljebb vannak ágai, de azok nagyon vastagak és masszívak. -    Na gyere, pattanj a vállamra.    - rogyasztok kicsit be. Kezeimmel megtámasztom súlyomat a combomon, kifeszítem magamat, hogy Amelie fel tudjon állni rám. -    Ne aggódj, nem vagyok harmatgyenge, rugaszkodj csak neki!    - nem mintha Amelie több lenne ötven kilónál. -   Próbálj megkapaszkodni a legközelebb eső ághoz. Szólj, ha nem éred el, és feljebb löklek.  - mondom, amikor már rajtam áll.
Miután sikerül felkászálódnia, kinyújtóztatom a végtagjaimat, leporolom a vállamat, és egy jó pár méterre elsétálok a fától. Ott megfordulok, és megállok egy pillanatra. Szemezek a fa törzsével, és egy hirtelen nekiindulással futni kezdek a fa felé, az utolsó lépésnél pedig megugrok, az egyik lábammal rálépek a fa kérgére, és oldalra lököm magam ugyanazzal a mozdulattal, így ugrásból elkapom az ágat, amin Amelie is ül. Két kézzel lógok a masszív ágon, így kell néhány másodperc, mire felszenvedem magamat melléje.
Lihegve lelógatom lábaimat, és ránézek.
-   Tudtad... hogy ez a fa... főképp csak Afrikában él meg? És, hogy... krvamagas?!    -  lihegem, majd egy nagy lélegzetvétel után lelassul légzésem, és pulzusom is hamar visszaáll az eredeti ritmusára. Boldog mosollyal nézek Ameliere, és kibökök a tó felé.
-    Hát nem szebb innen fentről?   -


megjegyzés: a képen látható fa nagyobb a játékban leírt fánál.