A Fekete-tó

[→ harmadik felvonás ←]

→ harmadik felvonás ←
Kiss me down by the broken tree house

Magamban némán nevetgélek, ahogy elnézem a kavicsdobálási szokásait – valószínűleg azért, mert kicsit olyan, mintha magamat látnám. A kacsázás sosem volt az erősségem, bár olykor-olykor sikerül jól eldobnom a kavicsot, de az csak a véletlennek tudható be. Tekintettel arra, hogy mióta a Doktor óceánparti házát mondhatom otthonomnak, rengeteg időm van arra, hogy egyedül, távol mindentől, a vízfelszínt bámulva tölthessem az időmet, már amikor nem a suliban vagyok. Mindig is megnyugtatott a fodrozódó víz látványa, ezért különösen örülök, hogy Ő is ezt a helyet választotta mára. Talán kicsit szokatlan, de pont ezt szeretem Benne: meg tud lepni. Néha így, néha úgy.

Kicsit meglep a szívélyes fogadtatás is, hiszen az utóbbi időben cseppet sem volt feszültségmentes a kapcsolatunk. Nagy törés volt az a bizonyos eset, de reménykedem, és minden erőmmel azon vagyok, hogy sikerüljön túllépnünk ezen, mert szükségem van a segítségére. Tekintetemmel követem, ahogy felkel az egyik tönkről, és közben elgondolkozom, hogy odamenjek-e kezet fogni legalább Vele, ahogy azt legelőször tettük, de az ötlet ahogy jött, úgy megy is; ez a nap a tiszta lapé, és cseppet sem akarok belerondítani szánalmas formalitásokkal. Ettől kivételesen nem törlődik ki az emlékezetemből a múlt, ahogy az Övéből sem. Figyelem a megkönnyebbültnek tűnt mosolyát, és az én ajkaim is mosolyra húzódnak. Egy pillanatig elidőzöm a monokliján (mely már egész szépen begyógyult), s megint összeszorul a szívem, hogy ezt én tettem Vele. Szörnyen agresszív ember vagyok.

 - Látod, ilyen az én szerencsém: pont akkor nem nézel az órára, amikor rekordidőt futok, és bőven előbb megérkezem. - mondom tettetett morcossággal, majd normális hangon folytatom –  Nem, dehogy baj. Nagyon megnyugtató ez a hely. Jó ötlet volt. - válaszolok a kérdésére, miközben figyelem, ahogy ledobja a táskáját.

Fogalmam sincs az elején, hogy mire készül, de a gyomrom automatikusan megérzi, hogy valami félelmetes dolog következik, és azonnal összeszorul. Amint leveszi a talárját, nagyot nyelek. Egyrészt, mert rájövök, hogy mit akar csinálni, másrészt meg azért, mert megállapítom, hogy jól áll neki a mugli öltözék: eddig sosem figyeltem. Persze gyorsan el is kapom a fejemet, és a mellettünk álló fára szegezem a tekintetemet inkább. Fára mászni...?

 - Egy kicsit tudok fára mászni, de ugye... Nem gondolod komolyan, hogy én oda... Hogy én majd Rád, hogy... Nem mintha... Félnék, csak... Naneeee.  - habogok össze-vissza, azonban mivel már rá is készül a mutatványra, abbahagyom a tiltakozást. Úgyis eléri, amit akar, engem meg túlságosan is hajt a kíváncsiság. Ledobom a saját táskámat és a taláromat az övé mellé, majd odalépek Jonathanhez, és először csak óvatosan, pár ujjal érek Hozzá, mintha csak attól félnék, hogy megráz. -  Remélem tudod, hogy szörnyen nehéz vagyok. - mondom, bár én magam is tudom, hogy ez nincs így, csupán az időt akarom húzni. Végül összeszedem minden bátorságomat, és felmászom a vállára nagy nehezen. Remegő kézzel sikerül belekapaszkodom a kiszemelt faágba, és megpróbálok gyorsan felmászni rá, hogy ne kelljen tovább tartania. Mire sikerül elhelyezkednem, addigra Jonathan messze sétált a fától – egy pillanatra megijedek, hogy itt fog hagyni, de rájövök, hogy most meg fog próbálni feljönni. Ijedt arccal kiabálok le, mert tényleg a frászt hozza rám.

 - Ne, ne.... Meg fogsz sérülni, nem fog sikerül... - harapom el a mondat végét, miközben figyelem az akciót. Mindenféle sérülés nélkül ül mellém, és tátva marad a szám. Nincs mit tagadni, lenyűgöző produkció volt. -   Hűha, ez... Hatásos belépő volt. Üdv a fa világában, Mr.! - mosolygok Rá, s annak ellenére, hogy először meglep a közvetlen, laza stílus, amivel beszél hozzám, gyorsan túllépek rajta, ha már másért nem, hát azért, mert vicces, amit mond.

 - Hogy kerül egyáltalán ide egy ilyen fa? Mármint ez nyilván nem Afrika... - szögezem le az egyértelmű információt halk kuncogás közben, majd folytatom –  Viszont iiiigen, azt hiszem, feltűnt, hogy baromi magasan vagyunk. - szólok remegő hangon, miközben körbepillantok, melynek hatására megszédülök, így belekapaszkodom a faágba, nehogy leessek.

 - Gyönyörű innen a kilátás. Sőt, inkább fantasztikus. Bár nem hiszem, hogy ide fel szabad mászni egyébként. Tuti, hogy tilosban járunk. - nézek Rá egy hatalmas mosoly kíséretében, majd végigfuttatom tekintetemet ismét a tájon, s komoly hangon folytatom: -  Sokat szoktál ide feljárni?

[Bizonyára.]

•    mint a baglyok    •

Csak lóbált a lábad

-   Bizonyára.    - forgatom meg szemeimet, és erősen próbálom hangsúlyommal sugallni, hogy ironikus vagyok. Mennyi lehet, ötven kiló? Ötvenöt? Persze ötven kiló sem könnyű, ha remegve nehezedik rá a vállamra, és még toporog is ott egy ideig, de valahogy csak kibírom, nem vagyok pudingból.
A faágon kétszer meglóbálom lábaimat, mint egy kisgyerek a széken, ahonnan nem ér le a lába, és kicsit előrehajolva lenézek, körülbelül két, két és fél méter magasan ülhetünk, habár sosem volt jó a szemmértékem, nemhogy a becsléseim! Hála Merlinnek engem nem gyötör a tériszony, de egy sanda gyanúm van, hogy a mellettem ülő szárazon nyeldeső, fába kapaszkodó lány már nem így van vele.
-    Ne aggódj, nem hagyom, hogy leess.    - mondom biztató szemekkel. Letörni az ág nem fog, én nem szándékozom lelökni, egyensúlyvesztésnek pedig maximum akkor van nagy esélye, ha szédülés, ne adj' Merlin ájulás közelében áll, de minden jel szerint, ettől nem kell félnem.
-    Valóban! Csak nem kiváló vagy térképhasználatból?   - piszkálódóm. -    Igazából halvány lila gőzöm sincs, hogy hogy kerülhet ide. Valószínűleg ez is a Roxfort egyik csodájához tartozik. Ki tudja, hogy a fenébe nem ment még tönkre. Lehet Madam Pompfrey keze van a dologban, az öreglány fondorlatos tud lenni, komolyan, szerintem át tudja verni a növényeket. A fejemet rá, hogy az ő műve.   - mosolyodom el szélesen a legkedvesebb professzornőmön, akit diákkorom óta imádok.

-   Tilos?   - vonom fel szemöldökeimet. -   Ezen nem is gondolkoztam.   - mondom meglepődve, majd kisimítom arcvonásaimat, és rántok egyet vállamon. Van benne valami, hiszen csak van akkora értéke, mint egy fúriafűznek, de nem hinném, hogy pont most fog megjelenni Argus, hogy egy kviddicsseprűvel bökködjön le a fáról.
Elmosolyodom a kérdésen, miközben figyelem Ameliet, ahogy a tavat nézi. Ha rám néz, elfordítom a fejemet, és én is a tájat fogom nézni.
-    Most jönne az a rész, hogy igen, ez a kedvenc helyem, mindig idejárok?   - mondom halvány mosollyal. -   Nem, idén még nem voltam a tónál, de nagyon hiányzott.   - mondom ellágyulva. -  De régen valóban sokat jártam ide ki, de csak párszor jártam itt fent. Diákkoromban inkább a haverokkal jöttünk ki ide. De volt amikor csak magányomban ténferegtem a parton.   - lenézek a partra, ahol öt srác üldögél a kavicsos, füves talajon, zárható fakorsós sörökkel, amit az egyik csempészett be nagy ügyesen Roxmortsból. Csak ülnek, és figyelik a tavat, ostobaságokon röhögnek, majd egy őrült gondolattal felkapnak engem és a vízbe hajítanak.

Vak lennék, és nem utolsó sorban hülye, ha nem venném észre a beszélgetésünk új hangvételét. Sokkal könnyedebb, barátságosabb, személyes.
Valahol büszkeséget érzek, amiért jól döntöttem, és hagytam két hetet neki, így lecsendesedtek a hullámok, és talán még jobb lett a kapcsolatunk mint volt. Vagyis nem teljesen; még nem jó, de jobb lesz. Pedig teljesen felesleges lenne. Szakmai szempontból. De a másikból... Sajnos egyre többször eszmélek magamra, hogy rá gondolok, elmosolyodok a mosolyán, simogatja fülemet kuncogása. Folyamatos halvány mosoly ül arcomon, és talán el sem hinné, mire gondolok most, ha belelátna a fejembe. Mindenesetre örülök, hogy rám mindig is emlékezni fog, még ha kiderül is, hogy múltja többi része örökre elveszett.
-   Örülök, hogy eljöttél.    - mondom őszintén, de nem nézek rá. -   Őszinte legyek, nem gondoltam volna, hogy itt leszel, de a kellemes csalódás a legszebb csalódás.   - érzem, hogyha tovább beszélek, akkor talán újabb hibát követek el.
Hirtelen széles, vidám mosoly ül ki az arcomra, hogy eltereljem a témát, és jobb hangulatúvá varázsoljam a beszélgetést.
-   Na és azt tudtad-e, hogy Vulkanov professzor a testvérem?   - nézek rá kérdő, vidám szemekkel. -    Többen is megtudták, jól terjed a hír, csak tudnám miből jöttek rá.   - ingatom fejemet, és játszott, túlzó gondolkozó arcot vágok.

[→ harmadik felvonás ←]

→ harmadik felvonás ←
Kiss me down by the broken tree house

A legutóbb történtek után kissé furcsának érzem a helyzetet, amikor hozzáérek. Egyfelől túlságosan is bensőséges, másrészről ismételten megváltoztatja a viszonyt. Jobb esetben egy páciens nem ér hozzá a kezelőorvosához, itt pedig pontosan az ellentéte történik. Nem mintha bánnám, hiszen a vita előtt is inkább éreztem egy barátnak, vagy egy szeretnivaló plüssfigurának; megosztottam vele mindent, amire csak gondoltam, ahogy azt a gyermekek teszik a plüssállataikkal, Ő pedig sosem ítélkezett. Hirtelen elmosolyodom a gondolatra, hiszen – mint tudjuk – a gyerekek ölelgetni szokták a játékaikat, akiket nem csupán tárgyaknak, hanem legjobb barátaiknak is tartanak, és sosem hagynák el őket. Talán furcsa hasonlat, de nem is tudom igazán megfogalmazni, hogy mit is jelent nekem.

Bár szemeim szinte végig a tájat pásztázzák, tekintetem olykor-olykor Jonathan arcára téved. Nem időzöm rajta sokáig, nehogy félreértse, de magamban jót mosolygok. Sosem láttam még ennyire nyugodtnak, felszabadultnak. Mintha újraélhetné a gyerekkorát, úgy ül ott mellettem a faágon, és ettől én is elengedem magam. Lassan elmúlik a tériszony, megszokom a különleges magasságot, de ujjaim továbbra is az ágon pihennek – biztos, ami biztos. Amikor azonban biztosít arról, hogy nem fogja hagyni, hogy leessek (ami valljuk be, az én szerencsétlenségemmel még meg is történhet), felemelem a tenyereimet, és megrázom őket.

- Elengedtem, látod! Már majdnem bátornak is nevezhetném magamat! - mondom lelkendezve, majd visszarakom a kezeimet a fára – De azért ne essünk túlzásokba. - fűzöm hozzá, nem azért, mert azt hiszem, hogy hagyna lezuhanni, hanem sokkal inkább azért, mert nem bízom magamban. Előfordul az ilyesmi.

- Hééé, igenis, szuper vagyok térképolvasásban, jó? - válaszolom felháborodottan, és ösztönösen, mégis óvatosan bököm meg. - Valójában borzasztóan tájékozódom, de azért még én is érzem a különbséget Afrika és e között. - mutatok a tájra, majd mosolyogni kezdek.

- A Roxfort csodái, mi? - ismétlem szinte suttogva - Kicsit sok van belőlük. Talán túl sok is. - mondom, de lehajtom a fejemet. Hirtelen arra a pillanatra gondolok, amikor megtudtam, hogy boszorkány vagyok. Emlékszem, hogy nem akartam elhinni, és nem akartam eljönni a Doktortól. Persze, azóta már szép emlék mindez – mert legalább van egy emlékem.

- Ha ő csinálta, akkor azt kell mondjam, hogy zseniális az a nő! Gondolj bele, ha nem lenne itt ez a fa, akkor hol ülnénk? - kérdezem nevetgélve, miközben ismét ránézek. Valahogy jó látni, hogy a környezetemben mosolyog valaki. Arról nem is beszélve, hogy Ő mosolyog.

Ezt a gondolatot persze igyekszem elűzni a fejemből, de nem is nehéz, hiszen kellemes hangja azonnal visszaránt a jelenbe. Figyelem az arcvonásait, majd nevetni kezdek a reakcióján.

- Na de Mr., Ön szabályszegésre biztat engem? - kérdezem, ezúttal azonban semmi él nincs a magázásomban. A víz felszínét kezdem el bámulni, ahogy megcsillan rajta a fény, s mikor szemem sarkából meglátom, hogy engem néz, zavartan száműzöm néhány szőkés tincsemet az arcomból, és először le a földre, majd fel az égre pillantok. Még mindig nem tudatosult bennem, hogy hol vagyok, de nem is érdekel; csak azzal foglalkozom, hogy jól érzem magam.

- Ha azt mondtad volna, hogy ez a kedvenc helyed, akkor az túl sablonos lett volna. Mi meg nem vagyunk sablonosak ugyebár. - mondom, annak ellenére, hogy a „MI”-nél megdobban egy pillanatra a szívem. Persze a hangomon ebből semmi sem hallatszik. Mosolyogva hallgatom az emlékeit, melyeket megemlít, és egy rövid idő után megszólalok – Mennyire jó lehetett! Biztos jó érzés visszagondolni rá. - lelkendezem – Tudod, én még sosem jártam itt kint. Mármint úgy hosszabb ideig. Talán régebben, de arra... - szakítom félbe ismét saját magamat, és inkább elhallgatok. - Mesélj még! - terelem el a témát, és érdeklődő-mosolygó arccal nézek Rá.

- Én is örülök, hogy eljöttem. Máskülönben sosem láttam volna mindezt! Egészen rom... - harapom el a mondatot, mikor eszembe jut a múltkori alkalom, és gyorsan próbálom menteni a menthetőt – romhalmazzá váltam volna akkor. - fordulok el és szorítom össze a szemeimet, mert ez nem volt valami szép mentés. - Szóval, egy szó, mint száz, örülök, hogy nem gondoltam meg magam.

Megkönnyebbülten nevetek fel (már csak a vicces megjegyzésén is), ahogy eltereli a témát, és végigsimítok a hajamon. Az igazat megvallva, nem sokszor találkoztam még Vulkanovval, legalábbis Amelieként nem, de hirtelen minden világossá válik.

- Hát ezért voltál annyira ismerős! - kiáltok fel. Ezek a felismerések mindig boldoggá tesznek, annak ellenére, hogy teljesen egyértelmű dolgokat állapítok meg. - De akkor hogyhogy más a nevetek? Nem vagyok a legjobb biológiából, de azért... - kérdezem hatalmas mosollyal az arcomon, és óvatosan felé fordulok, ezúttal a testemmel is.

[Szép emlékek kötnek ide, és szerencsémre visszatérhettem, és folytathattam az emlékek felhalmozását.]

•    mint a baglyok    •

Az én történetem

Megnevettet Amelie, jól érzem magam mellette, és már kétség se fér hozzá, hogy ez nem a következő kezelésünk, ez egy... találka. Valójában így akartam felvezetni a kezelést, egy könnyebb csevejjel, hogy elsimítsuk a két héttel ezelőtti ráncokat, de már nem akarom kezelésbe fojtani. Folytatni akarom, így akarom befejezni.
Lepillantok a táskámra, és átfut az agyamon a gondolat, hogy mi lesz, ha nem tetszik majd neki az ajándékom. Nyilvánvalóan tetszenie kell neki, úgy silabizáltam ki, mindenre odafigyelve, hogy passzoljon, de gyakorlatban nem biztos, hogy tetszeni fog neki. Sőt, lehet tolakodónak találja majd.

Halvány mosoly kúszik fel az arcomra.
-     Szép emlékek kötnek ide, és szerencsémre visszatérhettem, és folytathattam az emlékek felhalmozását.     - mosolygok lágyan. Vajon tudja, hogy most éppen rá célzok? -     Ne aggódj, te is tudsz majd úgy nosztalgiázni, mint egy nyolcvanéves! Nézd csak meg: itt ülünk egy afrikai fán, máris van egy emléked.     - mosolygok biztatóan, de mint mindig, most sem nézek rá túl sokáig.

Tényleg örülök, hogy eljött, nem teljesen voltam biztos a dolgomban, hiszen óriási baklövést követtem el. De hanyagolom ezt a témát, hiszen már ezerszer átrágtam magam rajta, megtörtént, és most már az is csak egy emlék. Méghozzá egy keserédes.
A félbeszakított szónál szemeim kontrollálatlanul azonnal ráugranak az övéire, de vissza is rántom őket.
-    Én is...   - szilárd arckifejezéssel palástolom észrevételemet, próbálkozom úgy tűnni, mintha nem értettem volna a szót a vége nélkül.

Felnevettem.
-    Felüdülés! Tényleg jó érzés, hogy végre egyszer "Jon" vagyok, és nem "Dim tesója".   - a furcsa, kusza gondolatok miatti feszélyezettségem nyomban eltűnik, és már teljesen könnyedén kezdek Amelienek mesélni.
A történet közben végig fülig érő mosoly éktelenkedik az arcomon.
-   Tudod mi volt a becenevem középiskoláskoromban? A haverjaim aggatták rá, miután válaszoltam nekik ugyanarra a kérdésre, mait te most feltettél. Mis. Most kérdezheted, hogy jön a Jonathanből a Mis, főleg, hogy még középső nevem sincs, de egyszerű a válasz: ez a rövidítése volt a mistake-nek. Sose találod ki miért hívtak hibának.    - mondom majdnem nevetve. -   Az én sztorim szappanoperába illő! Anyám a 6 szobában feküdt a műtét után. Születésünkkor Dimitrijt elvitték letisztítani szülés után, és miután én is világra jöttem, én mentem mosakodni, Dimet pedig édesanyámnak adták. Miután velem végeztek, engem nem a 6-osba, hanem a 12-es szobába vittek, a folyosó végére, Mrs. Dobrevhez. Elcseréltek.    - megvárom, míg kiröhögi magát a komikumon, majd utána folytatom. -   Az igazi Dobrev-fiút pedig édesanyám kezébe adták, aki őt és DImet felnevelte abban a hitben, hogy kétpetéjű ikrei vannak.   - itt már kevésbé nevetek, vidámságom is lankadt, hiszen a családom érzékeny téma, sok tényező van, ami befolyásolja a "családi szeretetet" a lelkemben. Egy pszichológus sok mindent mondhatna rólam. Ja várjunk...! -    Dimitrijjel pár éve találtunk egymásra. Természetesen először nem is akartuk elhinni. Két felnőtt férfi állt egymással szemben, akik úgy érezték tükörbe néznek, és állítólag a testvérük a másik. De mi nem éreztük magunkat annak. Hiszen csak két vadidegen voltunk egymásnak, akit sose láttunk - maximum a tükörben!    - mosolyodom el saját, gyengére sikerült viccemen. Sóhajtok egyet, és folytatom, de egyáltalán nem szomorkásan. -    Dimitrijjel a kapcsolatunk elég érdekes, de egyáltalán nem nevezhető rossznak. Sőt elég jó. De ezzel nem untatlak.   - zárom le a témát. -   Hú, hát mit meséljek még? Hollóhátos voltam, egy stréber! De azért akadt társasági életem is jószerivel. Szerettem a lányok szoknyája után futni, nem tagadom, a nők már akkor is a gyengéim voltak!    - megint felvillantom fogaimat. -   Mit szeretnél még tudni?    - nézek rá.

Hirtelen bűntudat fog el, hogy életemet ecsetelem neki, mikor ő nem tudja ezt viszonozni.
Szemeibe nézek, várom a választ, és most nem fordítom el a fejemet. Leragadok az íriszeinél, nem tehetek róla.

[→ harmadik felvonás ←]

→ harmadik felvonás ←
Kiss me down by the broken tree house

Most valahogy minden annyira más. Feloldódom, mint ahogy még sosem sikerült, végre úgy érzem, hogy nekem is van egy kis helyem ebben a kastélyban, hogy van, akire számíthatok, akivel tényleg el tudok beszélgetni – persze, vannak sokan a környezetemben, de azok ezt sosem adják meg, talán nem is tudják. Nem vártam sokat ezektől az alkalmaktól, de már most túlszárnyalta minden elképzelésemet - jóleső, meleg érzés jár át erre a gondolatra.

Miközben beszél, végig meredten figyelem az arcát, mosolyogva és izgatottan. Minden egyes szava őszintén leköti a figyelmemet, nem azért hallgatom, mert muszáj, hanem mert érdekel, mert úgy érzem, hogy legalább Ő is megbízik bennem. Hivatalosan nem kellene megosztania velem semmi ilyen jellegű dolgot, de mégis megteszi. Hálás mosoly játszadozik szám szegletében, és csak arra gondolok, hogy igen, nekem is lesznek emlékeim lassan - hiszen már Ő is adott nekem számtalant, melyeket sosem fogok elfelejteni. Szemeim boldogan csillognak, ahogy ránézek, a korábbi megtörtség hirtelen eltűnik.

- Hogyhogy pszichológus lettél?  - kérdezem, majd gyorsan kiegészítem saját magamat - Mármint, ez tök jó dolog. Már csak azért is, mert így vissza tudtál jönni ide.  - mondom derűsen, és a kastély felé pillantok. Egy másodperc erejéig bevillan a kép, ahogy első alkalommal álltam az ajtaja előtt, és egy halvány félmosoly jelenik meg az arcomon. - Hát, ha majd nyolcvanéves leszek, akkor biztos. Bár ha Te így tudsz mesélni, akkor sajnos azt kell feltételeznem, hogy nyolcvanéves vagy. Fiatalító bájital, mi? Átlátok ám rajtad, Te kis csaló.  - nézek rá megjátszott gyanakvó pillantással, majd felnevetek – Voltaképp a legtöbb emlékem Hozzád kapcsolódik valamilyen úton-módon, szóval ezt csak hozzárakhatom a listához. Na persze nem bánom.  - vallom be, mielőtt átgondolhatnám, hogy ennek van-e helye ebben a beszélgetésben. Igazából nem mondok semmi rosszat, vagy éppen hazugságot, de a furcsa kapcsolatunk és múltunk miatt igyekszem elkerülni az efféle kijelentéseket. Többnyire. De csak nem ért félre. Én csak egy diák vagyok. Ő meg komoly, felnőtt ember. Persze, az utóbbiakból nem ez látszik...

Szerencsére, úgy tűnik, hogy nem vette észre, hogy valami teljesen mást akartam mondani, így megkönnyebbülten sóhajtok fel. Óvatosabban kéne bánnom a szavakkal, de annyira el tudtam lazulni, hogy minden előbb jut el a nyelvemig, mint az agyamig – ez gyakran előfordul mondjuk velem. Egyszerre félelmetes és vicces a helyzet, hiszen tudom, hogy pengeélen táncolok. Már csak ezért is megörülök, amikor mesélni kezd, így legalább kevesebb az esélye annak, hogy valami rosszat mondok.

- Neeeeeeeeee, ilyen nem létezik!  - tör ki belőlem a nevetés – Nem verhetsz át! - mondom, de gyorsan leesik, hogy teljesen komolyan beszél, így felvont szemöldökkel hallgatom tovább a történetét, és bár legszívesebben nevetgélnék rajta, annyira hihetetlennek tűnik, hogy ilyen megtörténhet, ehelyett csak visszafogottan, kikerekedett szemekkel figyelem. Amint befejezte a családjáról szóló sztoriját, megrázom kicsit a fejemet.

- Váááárj, ezt igazán nem zárhatod le ennyivel! Mégis hol találkoztatok, és hogy? Olyanok voltatok, mint a két kislány A két Lottiban?  - utalok egyik kedvenc mugli szerző által írt könyvemre - Fogadjunk, hogy valamilyen véletlen folytán találkoztatok! És a szüleitek? Mármint az igazi szüleitek? Ők tudják, hogy Te vagy igazából a fiuk? Találkoztál velük? És a nem-is-valódi... testvéreddel?  - bombázom a kérdéseimmel, miközben továbbra is hitetlenkedő arcot vágok, de hamar elszégyellem magam, hogy hogy lehettem ennyire pofátlan és tolakodó. Sóhajtok egyet, és megbánó arccal pislogok Rá - Ne haragudj, megértem, ha nem akarod elmesélni, elvégre semmi közöm hozzá. De attól még nagyon érdekel, szóval, ha gondolod...  - vallom be, és vöröses árnyalatot öltött arcomat a föld felé fordítom, hogy ne lássa, mennyire zavarban vagyok.

- Mr. Vulkanovval szoktatok csinálni közösen bármit is? Leszámítva, hogy egy iskolában dolgoztok. Az nem mondható éppen közös programnak.  - szünetet tartok – Kár, hogy gyerekkorotokban nem ismertétek egymást, jól átverhettétek volna a tanáraitokat.   - próbálom feldobni egy kicsit a beszélgetést, bár tudom, hogy gyenge próbálkozás.

- Ránézésre tuti nem a hollóhátba raktalak volna.  - jegyzem meg először, közbeszólva, de a lányoknál elpirulok, és elfordítom a fejemet, az ujjaira és a gyűrűjére nézek. Érzem, hogy ez már egy hangyányit kényesebb téma... vagy éppen túlságosan is az. Alig merek felpillantani, és mikor megteszem, akkor is vöröses pír játszik az arcomon, pláne, hogy egyenesen a szemeimbe néz, és nem merem elkapni a tekintetemet. - Bármit. Mindent.  - válaszolom remegő hangon, úgy érzem, erre a kérdésre nincs jó válasz, mindettől függetlenül hatalmas mosolyra húzódik a szám. Hajjaj, mióta ilyen melegek az esték...?

[Tényleg tök jó!]

•    mint a baglyok    •

Az én történetem

Megrántom vállaimat, és a lehető legőszintébben válaszolok neki. Az évek során sok mindenki kérdezte már ezt, pedig szerintem olyan egyértelmű, és könnyű a válasz. Vagy talán azért kérdezik, mert én nem illek egy pszichológus-alanynak?
-    Tényleg tök jó!   - vigyorodom el. -    Látod? Nem lehetek nyolcvanéves, hiszen olyan fiatalos beszédem van, és olyan csapongó vagyok!   - pár másodpercig komolyan nézek, majd elkuncogom magamat. Nem magyarázom meg, miért, én értem, és ez bőven elég.
-  A válasz a legegyszerűbb. Mert szeretek az emberek érzéseivel foglalkozni. Főleg, ha pénzt is keresek vele!   - poénkodom el. -   De tényleg... Megértem őket, bármiféle bajuk is legyen, és mindig nagyon szívesen segítek bárkinek, legyen bármilyen személyiség. És mégis meg tudom tartani a hivatalos távolságot, úgy, hogy mégis bízzanak bennem, és ez jó. Legalábbis eddig sikerült...   - mosolygok rá félszegen, talán bizonytalanul is.
Mikor megszólal tekintetemet titokzatosan ráemelem.
-    Én sem.    - válaszolok tömören, és elnézek a távolba.

Reméltem, hogy megúszom a családi témát, de Amelie úgy látszik nagyon kíváncsi.
-  Ugye tudod, hogy így nagyon hamar el fogod érni a nyolcvanat?   - utalok a szólásra, de hamar elkomorodom. -   Nem tudom mi az a Két Lotti, de gondolom ikrekről szól. A Trimágus Tusa évében ismertem meg, ő Dumstrangos volt, így találkoztunk. Egyszerűen egymással szembesétáltunk a folyosón. - feltűnően a konkrét kérdésekre válaszolok csak, nem fejtem ki egyiket sem. -   Az "igazi szüleim" - fintorodom el önkéntelenül, amit meg is bánok. -    tudják, hogy Angliában él egy fiú, akit Jonathannek neveztek el, és az ő vérük csörgedezik benne.   - szándékosan fogalmaztam így. -     Nem beszélek sokat Vulkanovékkal, de nem is hiányoznak.     - mondom mindenféle érzelem nélkül. Természetesen szívemben felgyülemlenek a különböző érzelmek tengere, de ezt Amelie nem láthatja arcomon. Hirtelen viszont eszembe jutnak anyáék, és arcizmaim megfanyarodnak. -    Szüleim viszont hiányoznak... Kár, hogy csak karácsonykor látom őket.   - mondom titokzatosan. A 'karácsony' szónál megremegek belül, hiszen gyűlöltem ezt a szót használni.

Miután örömömre áttér Dimitrijre, barátságosabb hangnemre váltok.
-   Van egy közös lakásunk, ott élünk. Vagyis persze a Roxfortban élünk jelenleg, de szünetekben oda járunk haza, az a mi agglegénylakásunk. December 25. tájékán voltunk egy ünnepi bálban is! El-el járogatunk, ha a kastélyon kívül vagyunk, leugrunk Roxmortsba (persze, ha megtehetjük a gyászhuszárok miatt). Fontos nekem Dimitrij, de ne úgy képzeld el a kapcsolatunkat, mint a tipikus igazi testvérekét. Inkább fogd fel úgy, mintha legjobb barátok lennénk egy megszeghetetlen esküvel megpecsételve.   -

Teljesen visszatér jókedvem, ismét olyan idétlenül kedves, de egyben lehengerlő mosoly ül az arcomon, mint öt perccel ezelőtt.
-   Bármit. Nem könnyíted meg a dolgomat, te lány!   - de amint kimondom a megszólítást hirtelen elkomorodok, mert rájövök mit is mondtam. A régi barátnőimet hívtam mindig így, amikor piszkáltam őket. Még abban a pillanatban vissza is váltok a szexis mosolyomra, és mondom azt, ami először az eszembe jut.
Kezeimmel megfogom magam mellett az ágat, de az egyik tenyerem véletlenül Amelie kézfején landol, így egy erősebb szívdobbanás kíséretében, mintha tűzhöz értem volna, visszarántom a kezemet, és mellé teszem. Direkt nem nézek rá, ha olyan természet lennék biztosan elpirultam volna.
Bármelyik ismerősöm látna, letagadnám magamat. Nem azért mert egy gyönyörű lány mellett ülök, hanem ahogyan viselkedek. Amelie közelében teljesen kiveszek magamból, az általános tulajdonságaim eltűnnek, és helyette olyanok jelennek meg, amik inkább illenének egy tizennyolc éves, kanos kamaszra, mint egy felnőtt, érett férfira. Felszabadult ez a dolog, de mégis úgy érzem, teljesen más vagyok mellette.
Atya gatya, miken gondolkozok én...

-   Imádok olvasni, szeretem a meleg napokat, a napsütést, és a kávé erős illatát.   - hunyom be a szememet egy pillanatra, "megidézve" az illatot. -   Pár éve elkezdtem a legillimenciát tanulni. Mellesleg majd szeretném rajtad kipróbálni, természetesen az engedélyeddel, és ha bízol bennem...   - ebben nem lehetek olyan biztos az incidensünk miatt.
-     Lássuk csak... Szüleim bár mágusok voltak, semmiféle értelmetlen ellenszenv nem alakult ki bennünk a muglik iránt. Épp ezért, amikor gyerekkoromban London utcáit róttam egy nyáron, megláttam egy koldus, akit egy kopott gitárral játszott a Green Parkban. Olyan szépen játszott, hogy teljesen megragadott, így odadobtam az összes pennymet, ami nálam volt, és azonnal hazarohantam, hogy kiköveteljem anyáméktól a gitárt! Azóta megállás nélkül gitározok. És mivel magában a gitározás elég béna, muszáj volt megtanulnom énekelnem.    - mosolygok. -  Nem is tanultam, csak... egyszerűen énekeltem. - kezdem magam rosszul érezni, hogy csak én beszélek.
-   Mondd, te mit szeretsz csinálni, amikor tengernyi időd akad? Vagy akár pár szabad perced? -

[→ harmadik felvonás ←]

→ harmadik felvonás ←
Kiss me down by the broken tree house

Felhúzott szemöldökkel nézek rá, a mosoly továbbra sem tűnik el arcomról. Halkan felnevetek, ahogy próbálja megmagyarázni, hogy miért nem lehet nyolcvan éves, de pillantásomban minden benne van; sugárzik belőle, hogy egyrészt nem fogadom el az érvelését (ezt jelzem a fejrázásommal is), másrészről pedig nem is gondolom komolyan a feltételezést.

- Ennél azért többet kellene mutatnod ahhoz, hogy higgyek Neked. Főleg, mert még ha most vagy nyolcvan éves, akkor is voltál fiatal, meg hát ki tudja, hány éve élsz beépülve a fiatalok közé. - mondom, és látványosan végignézek rajta – Mondjuk a stílusod nem arról árulkodik, hogy valójában egy öreg bácsi vagy.  - mosolyodom el, de most nem jövök zavarba annyira. Pár másodperc erejéig behunyom a szememet; próbálom mélyen elraktározni magamban az imént látott képet, a mosolyát, a vonásait, bár nem tudom, hogy minek. Csak azt akarom, hogy az együtt töltött pillanatok örökké megmaradjanak az emlékezetemben – úgy ragaszkodom hozzájuk, mintha legalább az életem múlna rajta.

Fejemet oldalra hajtva hallgatom a pszichológussá válásának okát, és legbelül az irigység apró szikrája lobban fel. Bárcsak én is tudnám, hogy mihez kezdhetek az életemmel... Az „eddig” szónál automatikusan felcsillan a szemem, így gyorsan a táj felé fordítom a fejemet.

- Annyira jó, hogy tudod, hogy miben vagy jó, és ezt ki is tudod használni.  - mondom, bár csak utólag gondolok bele, hogy ez akár kétértelmű is lehet – Nekem fogalmam sincs, hogy mit kezdhetnék magammal. Semmihez sem értek annyira, hogy valamiben igazán jó tudjak lenni. Kicsit elkeserítő – teszem hozzá egy pillanatnyi keserűséggel a hangomban, összeráncolt homlokkal, de gyorsan tovatűnik a szomorúság – Viszont hivatásos álmodozó még lehetek! - fordulok felé ismét, ezúttal lelkesen, örömtől csillogó arccal. - Abban biztosíthatlak, hogy profi vagyok. Többen megerősíthetik, annak ellenére, hogy nem is tudják, mikről szoktam álmodozni...  - kuncogok egy aprót – Na, nem mintha bánnám, talán jobb is így.

Lesütöm a szemeimet, és mélyet sóhajtok. Tudom, hogy a kíváncsiságommal átléptem egy határt, és azt is, hogy már az őrületbe kergettem vele pár embert. Nem tehetek róla – egyszerűen minden érdekel, mindenre nyitott vagyok... többnyire. Bűnbánó pillantást vetek rá, miközben arcomról lehervad a már annyira megszokott mosoly.

- Igen, tudom... Ne haragudj.  - kérek bocsánatot, de egy kisebb mosolyféle jelenik meg a szám szegletében, ahogy folytatja a történetet. Gyorsan rájövök, hogy egy mugli szerző könyvét említeni enyhén szólva butaság volt, de azért tovább tudok lépni a hibámon. Már őszinte mosollyal az arcomon hallgatom Mr. Vulkanovval való megismerkedésének történetét, azonban hirtelen váltok át keserű arckifejezésre. Feltűnik, hogy nem szívesen beszél a családjáról, és ismételten elszégyellem magam. Beleütöttem az orromat olyasmibe, amibe nem lett volna szabad. A karácsony szó hallatán a tóra pillantok, és elgondolkozom. Mérhetetlen szomorúság fog el, mely a szemeimből kiűzik a csillogást.

- Érdekes találkozás lehetett Mr. Vulkanovval. Én biztos, hogy azt hittem volna, hogy szellemet látok, vagy hogy valaki szórakozik velem. Talán még le is átkoztam volna az illetőt... Feltéve, ha megtaláltam volna a pálcámat. Ha zaklatott vagyok, előfordul, hogy eltűnik. - mondom tettetett jókedvvel, de tudom, hogy lélektükreim mindent elárulnak. - Sajnálom, hogy nem vagy jóban velük. Persze, ki tudja. Lehet, hogy jobb is így. Túl sok mindent zavarnának össze. - suttogom szinte egy kisebb szünet után, és rájövök, hogy mindez mennyire igaz az én helyzetemre is. Hiszen nem is kerestek meg a szüleim... Talán jobb, hogy nem tudok semmit a múltamról. Figyelem az arcvonásait, és a fanyar kifejezésre összeszorul a szívem. Kezem magától indul meg a válla felé, de mielőtt hozzáérnék, félbeszakad a mozdulat, és egy pillanatig nem is húzom vissza. - Máskor miért nem találkoztok?  - kérdezem végül, és a fára rakom ismét a kezemet. - Mondd csak, milyen egy igazi karácsony?  - merengek el egy kis ideig, hiszen eddig egyetlen egy karácsonyra emlékszem, amelyet egyedül töltöttem. Sokat hallottam róla, de sosem éltem át. Legalábbis a mostani személyiségemmel.

Vidámabb témákra evezünk, és látom rajta, hogy Ő is szívesebben beszélget efféle dolgokról, annak ellenére, hogy mindkét esetben a személyes életébe mászom bele. Összeráncolom a homlokomat, amikor meghallom, hogy Mr. Vulkanovval lakik együtt. Hát akkor mégsem...? Valami furcsa megnyugvás tölti el a lelkemet, de próbálok arra gondolni, hogy ez nem jelent semmit nekem.

- Milyen jó lehet, így sosem vagytok magányosak. Vagy jobb lenne néha inkább elvonulni? Szerintem az egyedüllét is fontos ahhoz, hogy két ember – lakótárs, testvér, barát, pár együtt tudjon élni hosszabb távon. Vagy nem tudom.  - gondolkozom el látványosan – De irigyellek titeket. Számíthattok egymásra.

Mosolyom az Övé láttán még nagyobb lesz, és megrázom a fejemet. Nagyon viccesen viselkedem, és csodálom, hogy ez Őt nem zavarja. Elvörösödöm, ahogy meggyanúsít azzal, hogy megnehezítem a dolgát, magamban pedig csak arra gondolok, hogy „Te is az enyémet, az első pillanattól kezdve”. Zavartan a kezeimbe temetem az arcomat, és úgy motyogok.

- Tudom, szörnyen nehéz eset vagyok! Bár ezt eddig is tudtad.  - mondom nevetve, majd visszarakom a kezemet a fára; még mindig nem vagyok biztos abban, hogy nem fogok lezuhanni. Hirtelen egy érintést érzek a kezemen, és villámgyorsan, hevesen verő szívvel nézek oda. Az egész egy pillanatig tart, de annál jobban meglep. Nagyot nyelek, és végigfuttatom tekintetemet az arcán. Nem néz rám. Tudom, hogy csak egy véletlen volt, de valahol belül azt akarom hinni, hogy nem. Lehajtom a fejemet, és próbálom elfelejteni az előbbi jelenetet, de túlságosan is nehéz. Furcsa állapotomból csak a hangja ránt vissza.

- Furcsa. - jegyzem meg, miután felsorolta a kedvenceit, majd magyarázkodni kezdek – Mármint, az, hogy ezekben hasonlítunk. Leszámítva a legilimenciát, mert ahhoz nem értek.  - sajnos. És jobban örülnék, ha Ő sem értene hozzá, mert ha egyszer tényleg belenézne a fejembe, félek, hogy olyan dolgokat találna, amelyek... megijesztenék, engem meg roppant kellemetlen helyzetbe hoznának. - Persze, kipróbálhatjuk majd...  - mondom, de titkon remélem, hogy erre sosem kerül majd sor.

Elképzelem a gyermek Jont, aki könyörög a szüleinek a gitárért, és arcomra álmodozó tekintet és széles mosoly ül ki. Nem tudnám bevallani Neki, hogy lenyűgözött, pedig valójában így történt. Sosem gondoltam volna, hogy tud énekelni, vagy bármilyen hangszeren játszani, de az a különös érzés, ami már egy ideje ott mocorog bennem, csak tovább erősödik hirtelen.

- De szuper lehet! Ugye, egyszer megmutatod nekem? Annyira szeretnélek hallani játszani és énekelni!  - lelkendezem, mint egy kisgyerek – Saját számokat is szoktál írni? Biztos nagyon ügyes vagy! Jaj, megint túlzásokba estem, ne haragudj, néha rámjön egy lelkesedési roham, vagy mi.

- Hú, hát... Szeretek...  - kezdek bele, bár szívesen hallgatnám tovább, ahogy mesél – Olvasni. Meg futni! Sokan utálják a futást, de én imádom. Képes vagyok hajnalok hajnalán felkelni azért, hogy kijöhessek. Persze mondjuk nem hóban...  - teszem hozzá. - Szeretek festeni is, bár azért annyira nem vagyok nagy tehetség.  - pirulok el – Szeretem az eső illatát... A nyarat. A víz a mindenem, imádok úszni. Tudod, a nevelőapám egy tengerparti házban él, nem messze onnan, ahol megtalált.  - magyarázom, és megrázom a fejemet. - Azt hiszem, nem tudok mást mondani. Sok minden érdekel, sok mindent szeretek. Ezt a lelkes természetemnek tudom be.

[Szerinted én mindig is pszichológus akartam lenni? Ha gyerekként ilyennel álltam volna elő, biztos furcsán néztek volna rám.]

•    mint a baglyok    •

A Te történeted

-   Szerinted én mindig is pszichológus akartam lenni? Ha gyerekként ilyennel álltam volna elő, biztos furcsán néztek volna rám.   - arcára nézek, és lágyan elmosolyodom.
-   Én pedig túl földhözragadt vagyok. Örülj, hogy tudsz álmodozni, vannak ambícióid.   - komoly, de biztató arcom biztonságot sugároz. -    Rosszul fogod fel a dolgot. Nem "nem tudod, hogy mi legyél", hanem "bármi lehetsz". Lehetőségek tárháza áll előtted, felfedezheted a képességeidet, a tehetségedet, próbáltál már zongorázni? Honnan tudod, hogy nem veszett el benned egy Mozart kisasszony? Lehet, hogy világhírű író lennél, ha kezedbe vennél egy tollat, és írni kezdenél. Negatív vagy.  - az utolsó mondatot amolyan apai mosollyal mondom, és kedvem lenne megsimogatni, de meg sem fordul a fejemben, hogy megérintsem. -   Fogd fel úgy az egészet, hogy Tiéd a világ, minden új. Nem kell félni az ismeretlentől, sok gyönyörű dolgot rejtegethet.   - kinézek a tóra. -   Úsztál már a tó mélyén? Bizonyára nem, de javítsd ki, ha tévedek. A Fekete-tó, mély ijesztő, sötét, és tele van fenevadakkal. De nem tudhatod, mi rejlik a mélyén... Higgy nekem, nekem van irigyelnivalóm tőled!    -

Hiába nem szeretek a családi életemről beszélni, valahogy mégis megnyugtat, hogy elmondhatom valakinek. Senkivel nem beszéltem eddig a családomról tüzetesebben. Dimitrijjel igen, de nem ilyen vonatkoztatásban. A szüleim halálát mélyen őrzöm magamban, soha senkinek nem adhattam ki a gyászomat.
Vállat vonok.
-    Ne sajnáld, én sem sajnálom. Ők nem a családom.    - mondom teljes érzéketlenséggel. -   Vérükből lettem, de nem miattuk váltam azzá, aki vagyok ma.   - Amelie talán nem érti, hogy miért érzek ellenszenvet irántuk. Hiszen ők nem tehetnek róla, hogy elcseréltek minket akkoriban, és nem hibáztatok senkit, bárcsak lenne kit. De sosem heverem ki, hogy várt rám egy másik élet. Nem mintha nem lennék megelégedve a mostanival, de vannak szépséghibái. A leggyötrőbb, hogy mi lett volna "ha". Pedig azt mondják sosem szabad ezen gondolkozni. De ezért még nem kell gyűlölnöm Vulkanovékat. Nem is gyűlölöm őket, de nem is kedvelem. Édesapámmal sose találkoztam, nem érdekelte a fia, amikor kiderült, hogy létezik még egy neki. Az édesanyám meg... hát őt inkább hagyjuk. Titokban tartotta létezésem, csak mert neki így könnyebb volt. Egy évig tudta ki vagyok, és hol vagyok, mégsem keresett meg. A véletlennek köszönhetem, hogy van új családom, Dimitrij személyében.

A kérdés teljesen pofán üt, de Amelie részéről teljesen jogos, én fogalmaztam ködösen, vessek magamra. Komolyan, talán meglepődött szemekkel nézek rá, de nem szólalok meg. Lehajtom fejemet, és bámulom az alattam húzódó sötétbarna faágat. Pár másodperc után felnézek rá.
-    A karácsony...    - beleremegek a szóba. -    Azaz ünnep gyönyörű... A szeretet ünnepe. Nincs annál szebb dolog, amikor a családoddal, és a szeretteiddel összeültök, és elásva minden csatabárdot csak azt ünneplitek, hogy ott vagytok egymásnak. A kandallóban tűz ropog, a fenyőfa illata belengi a szobát, ugyanúgy, mint a készülő süteményeké. Lágy, tompa színek, kint hóesés.  - teljesen megjelenik előttem a legutóbbi ünnepelt karácsonyom.
-   A szüleim karácsonykor haltak meg egy balesetben, tizenhárom éves koromban. Ha jól számolok, már kereken tíz éve...   - megjelenik előttem anyám mosolya, és érzem apám kezét vállamon. -    Gyűlölöm a karácsonyt. Számomra semmi nem okoz örömöt, ebben az időszakban. Számomra ostobaság. Karácsonykor én gyászolok. Majd akkor fogom ünnepelni, amikor saját lányom vagy fiam fog mosolyogva nézni rám, amiért egy csodálatos karácsonyt adtam neki a feleségemmel.      - hirtelen észbe kapok, hogy miket mondok egy olyan lánynak, aki nem tudja milyen a karácsony. Hirtelen mentegetőzni kezdek.
-    Merlin gatyájára, mennyi rosszat összehordtam neked! Ez csak nálam van így, amit az elején mondtam az az igazi karácsony. Nem az én karácsonyom.    - biztatóan rámosolygok, és megnyugtatásul megfogom a kezét, majd elengedem a mondat végén.

   Nem kérdezek rá az ő családjára, nevelőapja van, nyilvánvaló, hogy nem a szüleivel él. Itt felmerül a kérdés, hogyha a szülei nem keresték fel a lányukat, miután nem eltűnt, élnek-e egyáltalán a szülei? Ismét elgondolkozok, hogy hány kismillió ok lehet arra, hogy mi történt vele. Na most szörnyű az ismeretlen....

-    Szeretek futni, de csak akkor amikor dühös vagyok, vagy elkeseredett. Akkor jól esik mindent "kifutni magamból".   - messzebb csúszok tőle, de csak, hogy átlendíthessem egyik lábamat az ágon, és  szembeülhessek a törzzsel, és teljes rálátásom legyen a szőke szépségre. Így egy kicsit közelebb kerülök Ameliehez, már az illatát is érzem...
-     Ne aggódj!   - nevetek fel. -   Szeretem benned ezt a buzgóságot. Nagyon aranyos, jól áll neked.  - végignézek arca vonásain, szemeinél megakad a tekintetem. -   Azzal a feltétellel énekelek neked, ha te festesz nekem valamit. Áll az alku?   -

[→ harmadik felvonás ←]

→ harmadik felvonás ←
Kiss me down by the broken tree house

- De már nem vagyok annyira gyerek, legalábbis papíron nem, szóval lassan ideje lenne eldöntenem, hogy mihez is akarok kezdeni. - nézek rá szomorúan-idegeskedően, majd folytatom mosolyogva – Semmi baj, majd megyek Hozzád továbbtanulási tanácsadásra. Vagy olyanban nem szoktál segíteni? - kérdezem, miközben felöltöm legszebb és legédesebb mosolyomat, hófehér fogaim kivillannak egy pillanatra – És ha a kedvenc beteged kéri, akkor? - utalok magamra, inkább viccelődve, mint komolyan. Pár nappal ezelőtt biztos, hogy nem engedtem volna meg magamnak ilyesmit, sőt, valószínűleg a beszélgetésünk előtt sem, de én is érzem már az egyértelmű tényt, hogy ez most más, mint egy kezelés. Gondolom ezzel akarja helyretenni a kapcsolatunkat, ami egyébként nagyon okos ötlet. Egyre jobban örülök, hogy eljöttem, bele se merek gondolni, mit vesztettem volna, ha a szobámban maradtam volna.

- Ugyan már! A földhözragadtságnak is megvannak az előnyei, ráadásul nem hiszem el, hogy egy ambíciózus ember nem lehet alapvetően földhözragadt személyiségű. Ahogy azt sem hiszem el, hogy az élet minden területén földhözragadt vagy. - mondom felhúzott szemöldökkel – Persze nem én vagyok a pszichológus, hanem Te, szóval nem okoskodom. - teszem hozzá amolyan laza megjegyzésként. Figyelem a mosolyát, és hirtelen valamilyen meleg, otthonos érzés kerít hatalmába, mintha ebben a pillanatban, ezen a helyen semmi rossz nem történhetne. Sosem éreztem még ilyet, kicsit úgy érzem magam, mintha egy másik dimenzióba léptünk volna át. Csillogó szemekkel hallgatom biztató szavait, és egy másodpercig el is hiszem, hogy bármire képes vagyok. Lehetek akár tudós is! Vagy foglalkozhatnék zenével. Esetleg gyerekekkel... Vagy, vagy...

- Én tudod, hogy mi akarok lenni majd elsődlegesen? Felnőtt. Mert jelenleg a közelében sem vagyok annak. De várj, lehet, hogy meg kéne próbálnom egyszerre zongorázni és könyvet írni. Vagy lehetnék szuperhős is! Bár az nem jó, mert sosem mehetek szabadságra. - viccelem el a dolgot, de legbelül minden egyes szavát elraktározom a fejemben, hogy ezek után így gondolhassak majd a jövőmre.

- Tudom, hogy sok gyönyörű dolgot rejthet az ismeretlen. Másképp nem lennék itt. - keserédes mosollyá szelídül korábbi töretlen vigyorom egy rövid ideig – Mármint, gondolj bele, nekem minden új! Ha félnék az új dolgoktól, nem tértem volna vissza a kastélyba azok után, hogy elvették a múltamat. - mondom, de már sokkal lazább hangon. - Egyébként sosem úsztam még a tóban, mert nem szabad, és én alapvetően egész jókislány vagyok... Kivéve, amikor nem. Csak sajnos ez utóbbi gyakrabban fordul elő. - mosolygok Rá, és nevetni kezdek – De amúgy tényleg, ne irigyelj, mert garantáltan nincs semmi extra az életemben.

Arcom elkomorodik kemény szavai hallatán. Valójában teljesen megértem a nézetét és az érzéseit, mégis durvának hangzanak ezek a kijelentések. Legszívesebben megölelném, annak ellenére, hogy tudom, mennyire lenézőnek és lekicsinylőnek hatna. Még szerencse, hogy amúgy sem ölelhetném meg.

- Szigorúan hangzik mindez, de biztos vagyok benne, hogy nem mondanád ezeket, ha nem lenne meg az okod rá. - válaszolom, és inkább a tóra emelem a tekintetemet. Nem hiszem, hogy lenne jogom ennél többet hozzáfűzni, vagy éppen kérdezni, annak ellenére, hogy minden érdekel, ami Vele kapcsolatos. Ha lényeges lenne, és úgy érezné, hogy tudhatok róla, akkor azt vagy megosztotta volna már velem, vagy majd egyszer úgyis meg fogja tenni.

Szemem sarkából látom, hogy a karácsonnyal kapcsolatos kérdésemre nem a másoktól megszokott lelkesedéssel reagál. Felé fordítom a fejemet, alig egy pillantást vetek a faágra, követve a tekintetét, majd elmélyedek rövid ideig a szemeiben, mintha bármit is ki tudnék olvasni belőle. Elkezd beszélni, és már érzem, hogy talán valamilyen kényes témába nyúltam megint, az ünnepről szóló gondolatai azonban elvarázsolnak. Elmosolyodom, és elképzelem, milyen is lehet a karácsony. Csodálatosnak és izgalmasnak képzelem el, legszívesebben visszapörgetném az időt, hogy pontosan így ünnepelhessek – aztán hirtelen ráeszmélek, hogy nem is lenne kivel ünnepelnem, hiszen a nevelőapám nem tartja a karácsonyt. Arcomról lefagy a mosoly, és lehajtom a fejemet, melyet csak akkor kapok fel, mikor meghallom, hogy meghaltak a szülei. Szájtátva nézem az arcát, és hirtelen borzalmas lelkiismeret-furdalás lesz úrrá rajtam. Egy pillanat alatt bánom meg, hogy feltettem a kérdésemet, és csak hebegni-habogni tudok.

- Én... Ne... Nem akartam... Sajnálom! - nyögöm ki végül, és szünetet tartok. Behunyom a szemeimet, és mély levegőt veszek. - Annyira tapintatlan vagyok. Nem szabadna kérdeznem. Bocsánat! - kérek elnézést ismét, és még mindig nem tudok egy értelmes mondatot sem kinyögni, annak ellenére, hogy még Ő kezd mentegetőzni. Keze az enyémre simul, én pedig ösztönösen nézek oda, s mosolyodom el halványan. - Őszinte részvétem a családod miatt. - fűzöm végül hozzá, mert úgy érzem, mondanom kell valamit. Amint el akarja húzni a kezét, egy pillanatig még ráfogok egyet, és csak utána engedem el. Magam sem tudom, hogy miért teszek így, egyszerűen csak jól esik.

- Ezek alapján remélem, nem szoktál sokszor futni. - mondom mosolyogva, és figyelem, hogy mit csinál. Felém fordul, és egy pillanatig elgondolkozom, hogy átforduljak-e én is. Végül úgy döntök, hogy egyelőre nem teszem, hiszen képes lennék lezuhanni. Ehelyett törzsemmel felé fordulok, és hátamat a fa törzsének döntöm. Észreveszem, hogy közelebb ülünk egymáshoz, de ezt betudom annak, hogy az átfordulásánál véletlenül errébb csúszott, azonban szívem hevesen dobogni kezd. Bárcsak ne lenne ennyire közel hozzám, és mégis ennyire távol... Elvörösödöm a gondolatra, így egy pillanatra lehajtom a fejemet.

- Pedig meglehetősen idegesítő lehetek emiatt. - mondom mosolyogva-szégyellősen a bók hallatán, és ismét fülig pirulok. Nem értem, hogy miért mondja most ezeket, de még soha, senkitől nem kaptam ilyet. Felpillantok, és belenézek a gyönyörű szempárba, amelyeket egyszer sem tudtam megcsodálni úgy, mint most. Hosszú ideig tűnődöm elveszve a zöldeskék tekintetben, miközben suttogva szólalok meg.

- Fessek Neked valamit? Hm, hát... Mégis mit szeretnél? Remélem, hogy a Mona Lisánál valami egyszerűbb is megteszi majd, mert akkor akár bele is egyezem – de akkor tényleg énekelned kell nekem! - mondom, és elmosolyodom – Csak minél előbb ejtsük meg ezt az alkalmat is, mert már most alig várom.

[Ez a fa tényleg eszméletlen magas.]

•    mint a baglyok    •



Miles

Lelököm magam, és egy hangos dobbantással a kavicsos talajra érkezem.
-   Ez a fa tényleg eszméletlen magas.    - szólok fel hozzá. Lustán, zsebre tett kézzel előreballagok pár lépést, amíg ő is leugrik, és követni kezd.
Leülök a tó partjára, egész közel a vízhez, és megfogok egy kavicsot. Elhajítom, de mint mindig, most sem sikerül megpattannia a vízen.
-   Szörnyen béna vagyok.   - mondom neki, amikor leül mellém.
-    Ne tereld a témát Johnny!    - csattan fel Miles. Ő is felkap egy kavicsot, egy lendítéssel elhajítja, mire az gyönyörűen megpattan háromszor a vízfelszínen, és elsüllyed.
Mérgesen pattannak rá a szemeim.
-    Megmondtam, hogy ne hívj Jhonnynak. Gyűlölöm. Jól tudod, miért...    - dacosan visszanézek a tóra, és idegesen belevágok egy követ. Nem nézek Milesra, de tudom, hogy megbánta, amiért így hívott. Helyes, bánja is.
-    Akkor is igazam van. Pedig nem csinálod rosszul.   -
-   Hajj, köszi anyu!   - gúnyolódom.
-   Jon, ne idegesíts. A lányok bomlanak érted, mind a tíz ujjadra kaphatnál egyet.    - ez így van, de most nem ez a lényeg. -   Olyan dumád van, amiért omlanak a csajok, eddig hányat is sikerült becsalogatnod az egyik szertárba? Vagy a kiránduláson az egyik kocsmai szobába? - azt hittem csak költői a kérdés, de miután nem folytatja, megforgatom a szemeimet.
-    Sokat.  - válaszolom.
-   Na látod. Értesz te a lányok nyelvén, kedves vagy, nem a macsós fajta, és döglenek utánad. Meg is kapod mindegyiket. De...! -
-   Nincs de!   - csattantok a nyelvemmel.
-   Akit igazán megkedvelsz, vagy akit ne adj Merlin megszeretsz, hagyod futni. Egy balfék vagy ilyenkor, eltolsz minden jó lehetőséget.  -
-    Hadd fusson! Ha futni akar, nincs értelme gyötrődnöm vele.   - fejtem ki a véleményemet keserűen.
-   Persze, hogy fut, ha fosol lépni! Bezzeg a pár alkalmas lányokért kaparsz. De ha jön egy igazán helyes lány, betojsz. Mégis mi ebben a logika?!   - akad ki.
-    Fogd már be...  - mondom dühösen.
-    Most is ez volt Rubyval.   -
-    Azt mondtam FOGD BE!   -

*      *      *

-   Nem lehet úszni a tóban...?   - vonom fel a szemöldökömet. Amelie azt gondolhatja, hogy poénkodom, de ez nálam kimaradt. Ejha, régen volt azaz öt év már. Még jó, hogy ősz elején nem támadt kedvem úszni egyet a tóban! Elmosolyodok magamon.

Nagyon elszégyellem magamat, amiért így kinyíltam neki. Meggondolatlanság volt ennyire őszintének lennem, ennél azért több eszem lehetett volna, kettőnk közül mégis csak én vagyok az érettebb felnőtt, legalábbis elvileg... Nekem kéne jobban visszafogni magamat. Túlságosan ellágyított, örömmel kezdtem neki mesélni, és könnyen rávezetett erre az útra, amit én észre sem vettem, így pedig könnyen kitör minden.
Halványan elmosolyodom.
-   Ugyan már, nem tudhattad.    - mentem ki a mentegetőzéséből.
Szinte teljes nyugodtsággal fogom meg a kezét, pedig én is jól tudom, hogy nem lenne szabad.
Csak Miles szavai csengenek a fülemben.
Valahogy megkönnyebbülök, ahogy ráfog kézfejemre, így én minden probléma nélkül, boldogan rámosolygok.
-  Köszönöm.  - mondom őszintén.
Valahogy úgy érzem, hogy sose fogom elfogadni szüleim halálát. Persze, nem hiszem, hogy élnek, nem ragaszkodok ebbe a téveszmébe, de valahogy sose fogok beletörődni az élet igazságtalanságába. De ez csak erősít. Így csak azért is meg fogom a világnak mutatni, hogy erős vagyok, illetve minél több emberen próbálok segíteni, hogy ők túl legyenek az ő bizonyos dolgukon, és ne ragadjanak le ott, ahol én.
-   Nem, nem futok túl gyakran.   - mondom, és kisfiú módjára meglóbálom lábaimat.
Mély levegőt veszek, kiélvezem az enyhén hűvös levegő tisztaságát, frissítő érzését.
-   Dehogy vagy. Sok jelzővel tudnálak illetni, de az idegesítővel nem.    - először folytatni akarom, de becsukom a számat. Elgondolkozok egy pillanatra, és úgy döntök, mégis folytatom, pedig nem lenne szabad.
Csak Miles szavai csengenek a fülemben.
-   Például szeleburdi, esetlen, aranyos, kedves, gyermeki, gyönyörű, és folytathatnám még.   - mondom, és le se veszem róla a szememet. Egyáltalán nem kerülöm a tekintetét, sőt, alig bírok elszakadni a látványától, pedig nem lenne szabad.
Csak Miles szavai csengenek a fülemben.
Felnevetek a példán, és kedvesen rámosolygok.
-   Azt rajzolsz, amit csak szeretnél. Így biztosan azt kapom majd, ami Te vagy.   - huncut arckifejezést öltök fel, pedig nem lenne szabad.
Csak Miles szavai csengenek a fülemben.
-    Nem kell sokáig várnod. Hunyd be a szemed, én pedig éneklek neked valamit.   - hazudok. Pedig nem lenne szabad.
Csak Miles szavai csengenek a fülemben.
Megvárom, míg behunyja a szemeit, és hangtalanul közelebb csúszok. Álla alá nyúlok az egyik ujjammal, magam felé fordítom arcát, és megcsókolom.
Pedig nem lenne szabad.
Csak Miles szavai csengenek a fülemben.

[→ harmadik felvonás ←]

→ harmadik felvonás ←
Kiss me down by the broken tree house

Egy pillanatra összeráncolt homlokkal nézek rá, és ahelyett, hogy válaszolnék a kissé költői kérdésre, csak mosolyogva megrázom a fejemet. Most vagy ugrat, vagy nagyon rég volt már diák, de az is lehet, hogy a szabályok a lehető legkevésbé sem érdeklik. Valahogy az utóbbit tartom a legesélyesebbnek, tekintettel arra, hogy jelenleg is tilosban járunk - többszörösen is. Egyrészt a fán üldögélésünk miatt, másrészt a találkozónk miatt.

Bár a véremben van a kellemetlen helyzetekbe kerülés, a mai nap talán minden eddigieket felülmúlja. Elmosolyodik, én pedig a faágra pillantok, melyen úgy ülünk, mintha két kismadár lennénk... Vagy éppen nagy madár. Lesütöm szemhéjaimat, és megkönnyebbülten nyugtázom, hogy nem haragszik, amiért felhoztam a fájdalmas emlékeit. Egy apró mosollyal engedem el a kezét, ahogy a köszönöm-je visszaránt a valóságba. Egyszerű mosoly ez, semmi több – mégis annyi mindenről árulkodik, mintha csak az érzéseim tárházába pillanthatott volna be.

- Ennek örülök. Remélem, hogy miattam sem futottál még... - mondom, majd lehajtom a fejemet – Bár nem csodálnám, ha mégis szükségét érezted volna.

Örömmel tölt el, hogy nem tart idegesítőnek, így hát hálásan elmosolyodom, egy aprót nevetek, és fülig pirulok. Felvont szemöldökkel pillantok Rá, hátha folytatja a mondatot, és elmondja, hogy milyennek tart, de erre várnom kell – mikor mégis úgy dönt, hogy belevág a jellemzésembe, hirtelen kapom fel a fejemet, és kikerekednek a szemeim. A vöröses pír egyre erősebbé válik, ahogy hallgatom a szavait, és mosolyogva pillantok le a kezemre. A gyönyörűnél egyenesen a szemeibe pillantok, és azt hiszem, enyhén meglepődött arcot vágok.

- Hát tényleg ilyennek látsz? - kérdezem, de inkább szánom költői, mintsem hogy megválaszolandó kérdésnek. - Köszönöm. - sütöm le a szemhéjaimat.

- Engem akkor kapnál igazán, ha magamat festeném le Neked, de ettől megkíméllek. - nevetek halkan, bár nem tudom, hogy miért mondom ezt – De kitalálok valamit, ígérem.

- Most? Itt? De jó! - lelkendezem, és már be is csukom a szemeimet, bár nem értem, hogy miért kell így tennem. Elhatározom, hogy amint belekezd, úgyis kinyitom őket. Mosolyogva várom, hogy meghalljam a hangját, gyomrom összeszorul az izgatottságtól. Amint megérzem az érintését a bőrömön, felgyorsul a szívverésem, és kipattannak a szemeim, de ahogy ajkai lágyan az enyéimet érintik, szinte azonnal vissza is csukódnak; időm sincs tiltakozni, de igazából nem is akarok. Lángoló arccal csókolom vissza, kezem magától simul az arcára. Mézédes csók ez, mintha a fantáziaképem válna valóra, az utóbbi hetekben felgyülemlett érzések így öntenek formát;  hirtelen elfátyolosodik minden, megszűnik a külvilág. Csak Ő van és én – mi. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy sosem hittem volna, hogy ez megtörténik. Át-átvillan a fejemen, hogy ezt nem szabadna, de nem hallgatok az agyamra. Most nem.

- Én... - suttogom meglepődötten pislogva, miután elszakadtunk egymástól, de fogalmam sincs, hogy mivel akarom befejezni a mondatot. Valószínűleg semmivel, csak mondani akartam valamit. Nem veszem le a tekintetemet Róla, s bár össze vagyok zavarodva, szemeim továbbra is különlegesen csillognak. Hát igen, azt mondják, hogy az első csók felejthetetlen élmény...

[Sajnálom.]

•    mint a baglyok    •



Valamit valamiért

Mosolygok magamban. Tudom, hogy óriási hiba elkövetni, azt amiben teljesen el vagyok most merülve, de nem érdekel, ennyi jár már nekem, még ha keserű is lesz a következmény. Fájdalmas...
Visszacsókol... A szívverésem felgyorsul, és boldog vagyok, amiért viszonozza. Hiszen láttam rajta, hiszen tudom, hogy mit szeretett volna, belé láttam, bármiféle csel, vagy trükk nélkül. Nyitott könyvként feküdt előttem, csupán én nem voltam hajlandó beleolvasni. Csak hagytam, hogy feküdjön előttem, és csak bámultam az oldalakat, nem néztem a sorokat.
Kezem füle alá, nyakára simul, ujjbegyeim érintik szőke tincseit. Hirtelen kizárom a fát, kizárom a tavat, a hideget, kizárom a márciust, kizárom az agyamat, kizárom az iskolát, kizárom a külvilágot, kizárok mindent. Csak azt élvezem, amit már mindketten megérdemeltünk. Réges-rég...

A csókunk abbamarad, elhúzódom, de kezemet rajtahagyom. Hüvelykujjammal végigsimítok arcán, és lágyan elmosolyodom.
-   Sajnálom.  - mondom boldog mosollyal.
Belül szívem meghasadt, keserűség járta át ezt a szót, annak ellenére, hogy Amelie ezt nem hallhatta ki belőle. Hisz' jól tudom, hogy ezzel a csókkal mit adtam fel. Aminek se én se Amelie nem fog örülni. -   Tényleg.  - arcomról lehervad a mosoly, kezemet elhúzom, tekintetemet elfordítom.
Hátrébb csúszok, átlendítem a lábamat az ágon. Lenézek. Leugrok.
Egy tompa puffanással, guggolásban érkezek a földre. Érzem, ahogy csípni kezd a talpam. Felnézek rá, és kinyújtva két kezemet várom, hogy lecsússzon az ágról, és leemeljem.
Máskor felsegíteném a kabátját, de most nem nyúlok érte. Helyette felveszem a táskámat, és kiveszek belőle egy ajándékcsomagot, amihez egy kis levelet tűztem. Leteszem a kabátjára a földre, az enyémet a vállamon átlendítem, a táskát vállamra csapom, és végre a szemeibe nézek.
-   Remélem tetszeni fog.   - azzal megkerülöm, és elindulok felfelé a tópartról.
Nem hinném, hogy követne, nem hinném, hogy utánam szólna, nem hinném, hogy többet megkeresne.
Tettet következményért.
Csókot elválásért.

köszönöm a játékot!

[→ harmadik felvonás ←]

→ harmadik felvonás ←
Kiss me down by the broken tree house

Nem akartam, hogy ez így történjen.. Pontosabban sosem terveztem el, hogy mindez hogy történhetne meg. Nem gondoltam, hogy így fog egyszer alakulni a kapcsolatunk, bár sokszor végigpörgettem már az agyamon, hogy mi lenne, ha. Annak ellenére, hogy mérhetetlen boldogság jár át, különös, rosszat sejtő  érzés szorítja össze a torkomat. Talán azért, mert túlságosan is idilli ez a pillanat ahhoz, hogy tényleg megtörténjen, talán csak a tudatalattim dolgozik, nem tudom.

Ugyan minden érintésére úgy vágyom, mint egy sivatagban rekedt szomjazó vándor egy csepp vízre, csak addig élvezem kezeinek már-már óvó érintését, míg azt Ő is akarja – nem nyúlok utána, nem kezdeményezek újabb csókot, nem csúszom közelebb hozzá. Egyszerűen csak úszom a pillanatban, mit sem tudva arról, hogy mi fog történni a következő percben.

Mosolyom a másodperc töredéke alatt hervad le kipirult arcomról; gyomrom összeszorul, úgy, ahogy az ember csak akkor érzi, amikor valami rossz dolog történik vele. Érzem az éles különbséget az arckifejezése és a szavai között, de nem tudom mire vélni őket. Kérdő tekintettel, felhúzott szemöldökkel figyelem, ahogy hátrébb csúszik, és leugrik a fáról, s bár mondani akarok valamit, nem tudok megszólalni. Hát ennyi lett volna?

Utána nézek, és lassan lecsúszom az ágról, óvatosan belekapaszkodom a vállába, és szinte azonnal hátrébb is lépek. A gondolatok szélvész módjára kavarognak a fejemben, az értetlenség és a fájdalom elegye ül ki az arcomra. Minden mozdulatát követem a tekintetemmel, és mikor a taláromra dob egy kis csomagot, kikerekednek a szemeim. Vajon miért kapok én ajándékot tőle? És miért megy el köszönés nélkül?

Túlságosan is zavarodott vagyok ahhoz, hogy megszólaljak, vagy utána szaladjak. Csak percekkel később kapom fel a talárt, a csomag a földre hull. Bár elgondolkozom azon, hogy mi lehet benne, miután elolvasom a levelet, úgy döntök, nem nyitom ki inkább. Rájövök, hogy ennyi volt. Kihasználva és összetörve érzem magam, mintha csak egy játékszer lettem volna. Szemembe könny szökik, s hirtelen világossá válik minden: épp, hogy átéltem életem első szerelmes pillanatát, túl vagyok az első szerelmi csalódáson is...

♦ ♦ ♦

Köszönöm! ♥

________________
vége

[→ negyedik felvonás ←]

→ negyedik felvonás ←
Sometimes love is not enough and the road gets tough

Álmosan nyitom ki a szemeimet, miközben magamhoz szorítom a takarómat, és felülök az ágyamban. Egy pillanatig elgondolkozom, hogy hol is vagyok, és miért ilyen kihalt a hálóterem (avagy hogy lehetnek ilyen hülyék a többiek, hogy nem alszanak), de gyorsan kapcsolok, és ráeszmélek, hogy nem, nem bennük van a hiba, hanem bennem. Kitapogatom az órámat az éjjeliszekrényen, és megállapítom, hogy már megint túlzásba vittem az alvást. Mióta volt az a kis esetem Dobrevvel a fánál, azóta kicsit mintha összezuhantam volna – bár ezt senkinek sem vallanám be. Hiába minden mellébeszélés, magamat sem tudom meggyőzni arról, hogy nem fáj. Hogy az az egész ügy egy semmiség. Hogy is lehetne az...? Míg a hétvégém egyik estéjét általában vele, a másikat meg a tanulással töltöttem, most jóformán az alvás marad, és bár a tanulmányi eredményeimen ez már most megmutatkozik, mégsem bánom - addig sem gondolkozom.

Megköszörülöm a torkomat, ahogy bebugyolálom magamat a takarómba, és elsétálok a ládámig. Sürgősen édességre van szükségem. Rövid keresgélés után egy zacskó gumicukorral ülök vissza az ágyba, hátamat a falnak támasztom, és csak bámulom azt a kopottas szekrényt, mely az ággyal szemben áll. Megrohamoznak a gondolatok, az emlékfoszlányok, és voltaképp rájövök, hogy szánalmas vagyok. A hajam csupa kóc, arcom sápadt és nyúzott – még hogy az alvás megszépít...

Ahogy kiemelek egy újabb gumigilisztát, és az egyik végét a számba rakom, eldobom magam mellé a zacskót, és lefejtem magamról a takarót. Ez így nem mehet tovább.

Ezúttal sokkal lendületesebben és élettel telibben indulok meg a ruháim felé, és miközben szememmel végigfutok rajtuk, megpróbálom nem eltörni a hajkefémet a gubancokkal folytatott hősies küzdelmem során. Amikor befejeztem, felkapom a kedvenc felsőmet, azt a fehéret, amit még Londonban vettem, kihalászok egy nadrágot is, és felöltözöm.

Egész emberien nézek ki, leszámítva naphiányos óráimat megsínylő, hófehér színben pompázó arcomat. Felkapom a táskámat, meg a gumicukrot, és miközben a kijárat felé battyogok, elgondolkozom. Vajon gondolt mostanság rám? Gondolt arra, hogy mit érezhetek?

Egyszerre érzek dühöt és szomorúságot, csalódtam, méghozzá óriásit. Mégis, bárcsak beszélhetnék vele, bárcsak tudná, hogy ez...

Nem, Amelie, nem. El kell felejtened.

Ahogy kilépek a hatalmas, vaskos tölgyfaajtón, fázósan húzom össze magamon a kabátomat. A táskámba nyúlok, és matatni kezdek a sapkámat és a kesztyűmet keresve – ehelyett csak egy ajándékcsomagot találok. Még mindig nem bontottam ki, még mindig nem vettem ki a táskámból. Talán itt lenne az ideje kinyitni. Lábaim automatikusan visznek előre, nem is figyelem, hogy merre tartok, miközben a csomagolással bajlódom. Mikor megpillantom a tartalmát, elmosolyodom; egy sál! Boldogan nevetek fel (remélem, hogy senki sem hallotta meg), s ölelem arcomhoz a puha anyagot. Elmerengek egy darabig, majd megrázom a fejemet.

- Ugyan, mégis mit csinálsz?! - szólok magamra hangosan, összeráncolt szemöldökkel, és szigorúan hajtom össze a sálat, hogy táskám mélyére rejthessem. Tátva marad a szám, amikor észreveszem, hogy közben hova is érkeztem. Egy furcsa alakot vélek felfedezni a fánál, az én fámnál, a mi fánknál – de csak pár pillanattal később jövök rá, hogy ez az ember nem is akárki. Még hogy nincsenek véletlenek...  

Mindenesetre hátrafordulok, és reménykedem benne, hogy nem vette magára az előbbi megszólalásomat, vagy legalábbis nem ismert meg...

←  a játék során viselt öltözet: KATT!  

[Kíváncsi lennék, mikor nyitottad ki.]

•    baglyok is rakhatnak fészket    •


Visszatérés

Igaza volt Milesnak. Több éve, ugyanitt ültünk, ugyanezen a parton, ugyanezeken a kavicsokon. Csak akkor még voltak céljaim, volt életem, volt valami só az egészben... Ebben az egész szarságban.
Mióta megszakítottam a kapcsolatunkat Amelievel dühös vagyok. Nem is szomorú, vagy csalódott. Az akkor voltam, amikor a mögöttem magasodó fán ültünk, és tudtam, hogy vége a találkáknak. Azóta csak fortyogok saját kifőzött levesemben. Mérges vagyok, de nem Ameliere, rá miért is lennék, hiszen ártatlan. Magamra vagyok mérges, amiért ilyen gyenge voltam, komolyan mint valami kezdő kisiskolás, aki nem tudja féken tartani az érzelmeit. Én vagyok a kialakult helyzet cinkosa, miattam van az egész, hiszen úgy viselkedtem, mint egy kanos tinédzser. Az egy dolog, hogy kanos vagyok, de nem meggondolatlan! Idáig. Jobban is alakulhatott volna. Ha nem kedvelem meg... Ha egyszerűen leadom, mielőtt elöntöttek volna az indulatok, ha nem csókolom meg, ilyen egyszerű lett volna. Te jó ég, Milesnak mégsem volt igaza! Tudtam, hogy egy balfék, most is azt csináltam, amit ő emléke suttogott a fülembe, és lásd minden elromlott. Sose léptem komoly helyzetekben, most igen, és az is balul sült el. Na ezért nem hallgattam rá akkoriban... Idióta. Ch... tényleg illik rám a becenevem...

Hideg van, de a föld alattam kellemes meleg. Az imént még sütött a nap, tavaszosan sugározta a boldogságot adó meleget, percek alatt felmelegítette a zord humuszt. De a felhők elborították az eget, és a szél is feltámadt. A felhők lassan siklanak el fejem felett, ha sokáig nézem őket, jól látni merre haladnak. Néhol előbukkan a kék égbolt, a nap is kivillantja sugarait pár pillanatra.
Roxfortos éveim alatt sokat jártam ide, de mióta visszajöttem csak kétszer voltam itt. Év elején, amikor úsztam egyet a tóban, és Amelievel. Mégis azóta törzshelyemmé vált a fa óvó árnyéka. Ilyenkor nem járnak még sokan ki ide, viszonylag messze a kastély, és kiszámíthatatlan az időjárás, ahhoz, hogy csakúgy sétálgassunk. Ezért mindig csend és nyugalom van.

Szemeim csukva élvezik a felemás időt. A szellő halk moraja mellett könnyen meghallom a talán sietős lépteket. Bizonyára egy tanár, aki engem keres, vagy egy erre tévedt, sétálgató diák. Szemeim felpattannak a hangokra, és hátrafordítom fejemet, hogy megnézzem ki az, és merre tart.
Szívem hirtelen megmagyarázhatatlanul idegesítően feldobban, és bár felém közelít, nem állok fel Amelie érkezésére. Csak hátrafordított fejjel figyelem, ahogy a sálamat gyömöszöli a táskájába. Elmosolyodok és visszafordulok. Felállok a helyemről, letörölöm nadrágomat, illetve kabátom alját. Megfordulok, és halvány mosollyal, köszönés nélkül szólok hozzá.
-     Kíváncsi lennék, mikor nyitottad ki.    - zsebreteszem a kezeimet, de nem lépek közelebb hozzá. -    Remélem tetszett a színe, próbáltam kedved szerint összefabrikálni.   - mondom még mindig mosolyogva.
Úgy hangzott a hangom, mintha semmi sem történt volna több hete. Maximum visszafogottabb, és nyugodtabb a hangom mint általában. De az arcom... Az talán mindent elárul.
Szívesen megkérdezném, hogy engem keres? Ha igen, miért? Mit akar?
De nem teszem fel, amíg nem hallom a hangját, nem látom akár a leghalványabb mosolyt rózsaszín szája szegletében.